Szent Akepszim és Itala vértanúk

Mindketten Perzsiából származtak, ott is szenvedtek vértanúságot. Akepszim először pogány pap volt Arbelában. Krisztus hitéről hallván, szeretett volna vele megismerkedni. Egy püspökhöz fordult, aki kioktatta őt a keresztény hitről és meggyógyította betegségéből. Visszatérve Arbelába, ott hirdette a hitet a város lakóinak. Ezért a terület parancsnokánál feljelentették. A parancsnok levágatta fülét, és börtönbe záratta. Itala az arbelai egyház diakónusa volt. Hitének megvallása miatt kínokat szenvedett és Akepszimmal volt börtönben. Állhatatosságuk miatt mindkettőjüket karddal fejezték le.


SZENT I. DAMAZUSZ PÁPA
December 11.
*Róma, 305 körül +Róma, 384.
Damazusz valószínűleg 305 körül született Rómában. Liberius pápa diákonusa volt, akit hűségesen elkísért a számkivetésbe is, ahova Constantius császár űzte a pápát. Liberius halála után, 366-ban viharos pápaválasztásra került sor, amelynek következményei beárnyékolták Damazusz pápaságának első felét. Egy kis csoport ugyanis először egy Ursinus nevű diákonust választott meg pápának, és ez a Santa Maria in Trastevere-templomot tette meg ,,székhelyévé''. Egy sokkal nagyobb csoport rövidesen Damazuszt emelte Péter székébe, s ő a lateráni bazilikát foglalta el. Ursinus és Damazusz hívei között összecsapásokra került sor. Egy alkalommal az egyik templom volt a csatatér, s többen meg is haltak. Damazuszt emiatt a város prefektusa bevádolta, de később fölmentették a vád alól.

Damazusz idejében zárult le az ariánusokkal folytatott hitvita, maguk az ariánusok sok apró pártra oszlottak. A szentháromságtan és a krisztológia kérdései a keleti teológusok -- főképp Szent Atanáz, Nagy Szent Vazul, Nisszai Szent Gergely és Nazianzi Szent Gergely -- munkássága során tisztázódtak, s Damazusz elfogadta a tanításukat. Nagy Theodosius (379--395), akinek személyében a niceai hitvalláshoz hű császár került a keletrómai birodalom élére, 380-ban rendeletet adott ki, amellyel fölszólította a birodalom összes keresztényeit, hogy csatlakozzanak ahhoz a hitvalláshoz, amelyet az igazhitű püspökök személyes aláírása hitelesít, köztük Damazuszé is.

Hit dolgában teljesen egyetértett az I. konstantinápolyi zsinattal (381), joghatósági intézkedéseiben azonban már talált kifogásolnivalót. E zsinat harmadik kánonja ugyanis úgy határozott, hogy az új császárváros, Konstantinápoly püspökének elsőbbsége van az alexandriai és az antiochiai püspökkel szemben. E két régi, kiemelkedő fontosságú püspökség védelmében Damazusz zsinatot hívott össze Rómába, és 382-ben újra megalapozta ezek rangját az egész Egyházban azáltal, hogy fölelevenítette a püspökségek ,,Péter-féle'' rangsorát. Ennek értelmében a római egyháznak az összes többi püspökséggel szemben elsőbbsége van, mert Rómában halt meg a két apostolfejedelem, Szent Péter és Szent Pál, és sírjuk is ott van. A második helyen Alexandria áll, mert ezt a püspökséget Péter apostol parancsára Márk alapította, aki Péter tanítványa volt. A harmadik helyen áll Antiochia, mivel itt mind a két apostolfejedelem működött. Konstantinápolynak a második helyre történő besorolását -- azzal a megindoklással, hogy császári város -- Damazusz határozottan visszautasította. Ez a döntés nagyban hozzájárult a római püspökség tekintélyének növekedéséhez. Ettől kezdve honosodott meg a pápák szóhasználatában a ,,Sedes Apostolica -- Apostoli Szentszék'' megjelölés.

E fejlődéssel azonos irányban hatott a pápának az a törekvése, hogy előtérbe helyezze a latin nyelvet. A szentmisében kötelezővé tette a latin használatát, s csak a Kyrie maradt meg a korábbi görög nyelv hírmondójának. Ez a rendelet magával hozta, hogy a szentmise olvasmányai számára gondoskodni kellett a Szentírás megfelelő latin fordításáról. A feladattal Damazusz Szent Jeromost bízta meg, aki pápasága utolsó két évében a titkára volt, s aki a halála után a feladatot végre is hajtotta.

Damazusz pápa nagy érdeme a vértanúk tiszteletének fölélesztése. Sok feledésbe merült vértanú sírfeliratát maga készítette el vers formában, és nagyon szép írással kőbe vésette, majd elhelyezték a vértanúk sírján. Különös gondot fordított Szent Lőrinc vértanú diákonus tiszteletére; minden bizonnyal tőle származik a gondolat, hogy Szent Lőrinc Róma városának patrónusa legyen.

Jó kapcsolatot tartott fenn a város világi vezetőivel. Ezekben az években nagy vita folyt, hogy a szenátus üléstermében -- tekintettel arra, hogy a szenátorok többsége keresztény -- megtűrhető-e a pogány Victoria istennő oltára. Ráadásul az ősi szokásoknak megfelelően a szenátus üléseinek kezdetén erre az oltárra áldozati adományokat helyeztek el. A kérdést a Milánóban élő császár elé terjesztették, s Ambrus közvetítette az ügyet. A császár úgy határozott, hogy az oltárt véglegesen távolítsák el a teremből. Damazusz jóban volt a még pogány prefektussal, Praetextusszal is, aki egyszer jókedvében így szólt: ,,Ha megválasztanának Róma püspökévé, azonnal megkeresztelkednék!''

Ennek ellenére Damazuszt egész pápasága alatt sok rágalom érte. Mindez azzal a ténnyel állt összefüggésben, hogy akkoriban sok asszony és leány tért meg a római arisztokrácia családjaiból, és vagyonukból bőkezűen adakoztak az Egyház céljaira. Mivel pedig a pápa a kezébe került javakból nem csupán a karitatív szolgálatokat fedezte, amelyek egyébként nagyon jól meg voltak szervezve a városban, hanem a templomokat ékesítette, s méltó környezetet teremtett a vértanúk sírjai köré, ellenségei a ,,dámák fülcimpája'' csúfnévvel illették.

Ahhoz azonban Damazusz túlságosan energikus volt, hogy a püspökökkel és a teológusokkal ne támadjanak surlódásai. Egyesek második Szent Atanázként magasztalták, mások ellenben becsmérlően gondolkodtak és nyilatkoztak róla. Nem szolgált a pápa örömére, hogy Nazianzi Szent Gergely elhagyta kisázsiai püspökségét és átment a konstantinápolyi székre. Úgy ítélte meg, hogy ez ellentétben áll az Egyház hagyományos gyakorlatával, és tűrhetetlennek tartotta a püspökök törekvését a tekintélyesebb székhelyek felé. Nagy Szent Vazullal sem volt teljes az összhang. Mindketten másként gondolkodtak és beszéltek a teológia kérdéseiről, s más jellegű kérdésekben sem voltak azonos állásponton. Ezért nem túlságosan kedvező és jóindulatú Vazul véleménye a pápáról.

Damazusz 384. december 11-én halt meg. A Via Ardeatina mentén akart nyugodni. Nem akart a Callistus-katakomba pápasírjai között sírhelyet magának, inkább a családi sírboltba kívánkozott. Anyjának Laurentiának, a nővérének, Irénének és saját magának külön sírboltot készíttetett. Maradványait később bevitték a városba.

Amit Damazusz pápáról a források elmondanak, annak alapján egy föltűnően energikus, tetterős ember rajzolódik ki előttünk, aki minden erejével harcba szállt a Niceában megfogalmazott hitvallás megőrzéséért. Hivatkozva a Péternek adott ígéretre: ,,Te Péter vagy, és én erre a kősziklára építem Egyházamat'' (Mt 16,18), a pápaság tekintélyének növeléséért többet tett minden elődjénél.

Fáradhatatlan volt a liturgia rendezése és a vértanúk tisztelete dolgában. Személyes jámborságáról a források hallgatnak, még csak következtetési támpontokat sem adnak.

Ünnepe a 11. században terjedt el az egész Egyházban.

Példája:
    a történelem tapasztalatai alapján dolgozz a jövőért!




Oszlopos Szent Dániel atya

Dániel a mezopotámiai Szamoszatában született, Illés és Márta keresztény szülőktől. 13 éves korában elment egy kolostorba. Ott megcsodálta az imádkozók és vezeklők szigorú életét és ő is megkívánta azt.

Felkereste Oszlopos Szent Simeon atyát. Tőle indít és áldást kapott a vezeklő életre. Utána elment a pusztába Thrákiába, ott oszlopot épített magának és azon élt. A hideg és hőség minden próbáját és a test romlandóságát eltűrve élt sokáig. Oszlopáról nem akart leszállni semmiféle kérésre. Leó és Zenon császár gyakran felkeresték őt, hogy áldását kérjék, és egyes ügyekben kikérjék tanácsait. Tanácsainak helyes voltát az események igazolták. Egyszer mégis lejött az oszlopról. Amikor az Egyházat a monofizitizmus tévtanításának veszélye fenyegette, elment a fővárosba. 30 éves vezeklés után az oszlopon, 80 éves korában halt meg 489, vagy 490-ben. Oszlopa tövében temették el.


Nivellesi Boldog Ida     szűz, † 1231       



Szent Lukács oszlopos atya

Szentünk több császár uralkodása alatt élt, amikor Teofylakt volt a konstantinápolyi pátriárka. (933-56.) Amikor a bolgárok a birodalomra támadtak, császári parancsra Lukácsnak is harcolnia kellett ellenük. A harcban sokan elestek, de ő Isten gondviseléséből megmenekült. A harc után szerzetessé lett. Jó haladást téve a szerzetesi életben, a pappá szentelésre találták méltónak. Kemény vezeklést vállalva, oszlopon élt több helyen, végül Kalkedonban telepedett le. Ott szintén egy oszlopon állva 45 évet töltött el. Hogy hallgatagságát megőrizze, a szájában mindig követ hordott. 970 körül halt meg sok csodát téve életében.

Szent Miraksz vértanú

Születésére nézve egyiptomi volt. Tenesztia városában született keresztény szülőktől. Keresztény nevelést kapott tőlük. Ifjúi könnyelműsége és az ördög sugallatára megtagadta hitét. Szülei szavára és imádságára megbánta tettét és nyíltan vállalta keresztény hitét, ezért megkínozták, a börtönbe vetették, és végül lefejezésre ítélték. Csónakkal bevitték a tengerbe, ott lefejezték, és a tengerbe dobták. Szent fejét a tenger partján keresztények találták meg. Ez 640 körül történt.

SIENAI* BOLDOG PÉTER III. r. (kb. 1220-1289) December 11.

Sienában született és késo öregkoráig fésukészítéssel és árúsítással foglalkozott. Ezért Fésus Péternek is nevezik. Ifjúkorában víg, bohém életet élt, szeretett szépen öltözködni: ebben hasonlított Szent Ferenchez, s abban is, hogy ezeket az ifjúkori tévelygéseit késobb nagyon bánta. Megtérését nagy valószínuséggel Szent Ferenc hatásának tudhatjuk be. Szent Ferenc egyébként járt Sienában, ahol az egymással hadakozó polgárokat kibékítette. Feleségével együtt belépett a „Bunbánó Testvérek” közé, ahogy akkor a III. rendieket nevezték. Látogatta a templomokat, kórházakat. Felesége halála után pedig minden vagyonát pénzzé tette és kiosztotta a szegények között. Talán egy szentbeszéd, amit hallott Szent Ferencnek a megfeszített Krisztus iránti áhítatáról, mély hatást tett rá: ettol kezdve leginkább Szent Ferenc templomát látogatta. Imádság közben egyesek fényleni látták arcát. A szentség híre kezdett terjedni körülötte; a ferences kolostorban egy cellát adtak neki. Itt Szent Ferencnek és más szentek jelenéseiben részesült. Egyszer felírta egy lapra ifjúkori „buneit”, és a város szélén álló Szent Ferenc fájánál siratta azokat. Angyal vigasztalta meg s biztosította, hogy a Krisztus szeretetéért ontott könnyei miatt Isten megbocsátotta minden bunét. Talán hogy ifjúkori bobeszéduségért vezekeljen, szorgalmasan gyakorolta a hallgatás erényét. A piacon, amikor valaki a fésu árát kérdezte, o egy szóval megmondta, utána szájára tette ujját, többet nem szólt. „Lelke tisztaságát sok imával, állandó önmegtagadásaival, rövid alvással, azt is kemény ágyon, gyakori zarándoklással biztosította” olvassuk zsolozsmájában. Belelátott az emberek szívébe, megmondta a jövendot, a kereszt jelével megszabadított a fejfájástól egy sienai polgárt, feltámaszott egy halott gyermeket. Nagy tekintélye volt a városi tanácsban is: fontos ügyekben nem hoztak addig döntést, amíg ki nem kérték véleményét. Halála után a Szent Ferenc templomban temették el; sírját, melynél csodák történtek, a város lakói nagy tiszteletben részesítették. Amikor II. Piusz 1460 táján Sienában járt, a sienai bazilikában Péter életszentségét magasztalta. Ez még „félhivatalos boldoggá avatás” volt, hivatalosan VII. Piusz avatta boldoggá 1802-ben.
Egy szerzetes egyszer azt kérdezte Pétertol, mit tegyen, hogy az ima ne váljon unalmassá. Azt felelte, hogy ki kell tartani az imában ilyen esetben is, mert sokszor több hasznunk van a várakozásból, mintha a kért kegyelmet mindjárt megkapnánk.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Pétert Szent Ferenc példája által a világias életbol szent
életre vezetted. Közbenjárására segíts, hokgy hivatásunkban huségesen kitartsunk,

és eljussunk a tökéletességre. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Eulália szűz és vértanú, † 304


Szent Gemell vértanú

Paflagóniai származású volt.  Amikor meghallotta, hogy a hitehagyott Julián császár a galíciai Ankirában tartózkodik, hozzája ment és szemére hányta hitehagyását és a keresztények elleni viselkedését. A haragra gerjedt császár megkínoztatta a vértanút és Edesszába küldte. Megérkezvén oda a császár is, új kínzások alá vetette. Tetőtől talpig lenyúzták bőrét, és keresztre feszítették 361 körül.


Szent III. Gergely pápa és hitvalló, † 741



Szent Melkiádesz pápa és vértanú, † 134

Szent Ménász és vértanútársai

Szent Ménász athéni születésű volt. Fiatal korában kitűnt tanultságával és ékesszólásával. Maximin császár (305-13) bizalmas embere lett. Ebben az időben a keresztények számának megnövekedésével Alexandriában vita támadt a keresztények és pogányok között. A császár nem akart hozzájuk menni a vita elintézésére. Ménászt küldte hozzájuk, aki bölcsen békét teremtett a város lakói között. Mindenki szabadon megvallhatta hitét. Hogy jó példát adjon, ő is megvallotta eddig rejtekben tartott keresztény hitét.

Miután mindezek a császár fülébe jutottak, elküldte Alexandriába hűséges emberét Hermogenészt, aki pogány volt. Az lett a feladata, hogy a régi pogányságot igyekezzen visszaállítani és a keresztény vallást visszaszorítani. Hermogenész kínzások alá vetette Ménászt, de látván a vértanú erős ragaszkodását a keresztény hithez, őmaga is Krisztus hitének követője lett. A császár ezt meghallva, kiadta a parancsot, hogy mindkettőjüket fejezzék le.

Eugráf szent Ménász íródeákja volt. Ő is ugyanolyan vértanúi halállal dicsőítette meg Istent. Mindezek 313 körül történtek.

Szent Tamás atya

Tamás Bithiniában született, egyszerű szülőktől. Korán felébredt benne a vágy a szerzetesi élet iránt. Szerette olvasni a szent iratokat. Amikor felnőtt, szerzetessé lett és híressé lett szent életével. Egy újonnan épített kolostor elöljárójává választották a Szagarisz folyó mellett. Egy idő után elhagyta a kolostort és remete életet élt a Bithiniai pusztában. Életéért Istentől megkapta a csodatevés és a jövőbelátás adományait. Tamás atya a X. században halt meg.

Szent Anna foganása

Szent Joakim és Anna, a galileai Názáretben lakva, egész életükben fohászkodtak Istenhez gyermekért, de nem született nekik. Egy nagy ünnepen Joakim áldozatot akart Jeruzsálemben bemutatni, de a pap nem fogadta el felajánlását, mert gyermektelen volt. Fájdalmában és szégyenében nem tért haza otthonába, hanem a pusztába ment, ahol nyáját legeltették. Ott élt 40 napon át böjt és imádság között, kérve Istentől a gyermeket. Felesége Anna otthon maradt és szomorúan azért imádkozott, amiért férje: hogy Isten adjon házasságukba gyermeket. A kertben madárfészket látva még szomorúbb lett, hogy ő gyermektelen maradt. Isten azonban angyalt küldött a pusztába Joakimhoz, hogy menjen Jeruzsálembe, ahol feleségével fog találkozni. A találkozás valóban megtörtént. Mindketten fogadalmat tettek, hogy születendő gyermeküket Isten szolgálatára adják. Hazatérve, Szent Anna méhében fogant öregségében, ami nagy örömmel töltötte el mindkettőjüket. Így lettek ők az Istenszülő szülei, a Megváltónak pedig nagyszülei. Hogy a megtestesülés nagy titkának leánygyermekük méltó eszköze legyen, Isten kegyelméből testben és lélekben megtisztult minden bűntől.



Sámuel próféta anyja: Anna

Mivel hosszúidőn át nem született gyermeke, sokat bánkódott miatta, és sok bántást tűrt el. Csodás foganásáról és fiának Sámuelnek születéséről és életéről az ószövetségi Szentírásban találunk leírást Sámuel I. könyvében, 1-24. fejezetekben. Anna 1100 évvel élt a Megváltó születése előtt.


QUINTAVALLEI BERNÁT (kb. 1180-1241)
Szent Ferenc elso társa. A Fioretti több fejezete ír róla. „Az alázatos szívu Bernát testvér... Szent János evangelista nyomán sasként szárnyalt az isteni bölcsesség fényéig, s éles elmével fejtegette a Szentírás mély értelmét. (l. f.) Mielott követoje lett volna, többször is meghívta Szent Ferencet vendégségbe, s így boséges alkalma volt meggyozodést szerezni életérol és erényeirol. (Cel. Vita I 10. f.) Assisi város egyik legelokelobb, leggazdagabb és legbölcsebb polgára volt. (Fior. 2. f.) Amikor Ferenc követoje lett, vagyonát pénzzé tette s az összeget nem rokonai, hanem a szegények között osztotta szét, ezzel például szolgált mindazoknak a testvéreknek, akik késobb csatlakoztak a rendalapítóhoz. Engedelmességét a szeráfi atya próbára tette. (Fior. 3) Amikor már III. Ince pápa jóváhagyta az elso Regulát (ennek szövege nem maradt fönn), akkor Szent Ferenc elküldte Bernát testvért Bolognába, hogy ott kolostort alapítson. A testvér a város foterén letelepedve oly türelemmel, vidáman viselte el az utcagyerekek csínytevéseit, molesztálásait, hogy ez feltunt egy jogtudósnak, aki elolvasva a Regula szövegét, tüstént hajlandó volt a kolostor alapításában közremuködni. (Fior. 5. f.) Szent Ferenc halála elott külön megáldotta „elsoszülött” testvérét. (6. f.) Ugyanez a fejezet arról ír, hogy a szeráfi atya halála után is becsülték, szerették Bernát testvért mint atyjukat a többi testvérek. Külön fejezet szól erényeirol (szegénysége, alázata, türelme, engedelmessége), és arról, hogy elnyerte Istentol a szemlélodés és az elragadtatások kegyelmét. Amikor közeledett halála, sokan keresték fel a rendtársak közül. Kérte, hogy szeressék egymást. Halálakor arca ragyogott és örvendezo volt, ami csodálattal töltötte el a jelenlévoket. Csodákkal is tündökölt. (28. f.)
Egyik elragadtatás után mondta:
„Ó testvérek! Van-e oly elokelo nagyúr széles e földön, akinek ha egy gyönyöru, arannyal megrakott palotát ígérnek, készségesen el ne vinne egy trágyával teli zsákot, hogy megkapja az értékes kincset? - Erre az égi kincsre, mely az Istent szeretok jutalma, vágyott Bernát testvér.” (Fior. 28.)

Imádság:
Istenünk, te boldogemléku Bernátot, Szent Ferenc elso társát a szegény és alázatos Ferenc hu követojévé tetted és csodákkal kituntetted. Add, hogy példáján épülve mi is felbuzduljunk szent Fiad huséges követésére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Gorgónia     özvegy, †~370       


Újonnan feltündöklött István atya

István atya Konstantinápolyban született. Szülei Zakariás pap és Teofánia voltak. Tőlük a jámborságban és keresztény erények gyakorlására jó nevelést kapott. Már fiatal korától a konstantinápolyi Nagy Egyház (Szent Bölcseség) kötelékében szolgált. Atyja halála után a bezárkózottak életmódját választotta. Szent Péter templomában élte vezeklő életét. Szent életéért látomásokban is részesült. Meglátta Szent Péter főapostolt és Szent Antipász egykori pergamoni püspököt is. A IX. században hunyt el, 912-ben, életének 73. évében. Újonnan feltündöklöttnek azért nevezik, mert szent élete miatt hasonlított Isten régi kedveltjeihez, akik minden erényben kitűntek életükben.


Szent Leokádia     szűz és vértanú, † 304       


FOURIER SZENT PÉTER pap, rendalapító
*Mirecourt, 1565. november 30. +Gray, 1640. december 9.
Pierre Fourier 1565. november 30-án született a lotharingiai Mirecourt-ban egy kereskedő fiaként. Mivel nagyon tehetséges volt, apja már tizenhárom éves korában elküldte Pont-ŕ-Moussonba, a jezsuiták kollégiumába.

Húszévesen belépett Chaumousey ágostonos kanonokjai közé. A kanonokok élete egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy bárki is épülhessen rajta. A rendi fegyelem siralmas volt, és a novíciusokkal csaknem úgy bántak, mintha fegyencek lettek volna. Derűs, szeretetre méltó kedélyével Péter friss életet vitt a dohos légkörbe. Huszonnégy évesen pappá szentelték, és ismét Pont-ŕ-Moussonba küldték, ahol teológiát és valószínűleg jogot is tanult. Miután tanulmányait a doktorrá avatással befejezte, visszatért Chaumouseybe, és megkísérelte, hogy a szellemet és a szokásokat megjavítsa. Ez magától értetődően az idősebb rendtagok nemtetszését váltotta ki olyannyira, hogy elhatározták: menesztik a kellemetlen békebontót.

Három plébániát ajánlottak neki választásra. Péter Mattaincourt-t, valamennyi közül a legnehezebbet választotta. A Vogézeknek ez az erkölcsi tekintetben meglehetősen züllött, kis faluja részben kálvinista volt. Harminc éven át tevékenykedett itt Péter példás módon mint plébános, és áldásos munkája csakhamar meghozta gyümölcsét. Még ma is eleven a vidéken ,,a mattaincourt-i jó atya'' emléke. Már bemutatkozásakor megmagyarázta hogy teljesen a faluért akar élni. ,,Aki nem plébános, nem is sejti, hogy mennyire szereti a plébános plébániájának gyermekeit'' -- mondta később. Testvérületeket alapított, vallásoktatást tartott, és a távollevők után elment még a kocsmába is. Különösen sikeres volt az általa alapított biztosító pénztár. Mindenki, aki nehéz pénzügyi helyzetbe került, kölcsönt vehetett fel ebből a pénztárból, és csak akkor kellett visszafizetnie, ha jobbra fordult a helyzete. Ezáltal sok emberen tudott segíteni.

Voltak olyan nehézségei, amelyek jellemzők a vegyes vallású népességből álló helységekre: lemorzsolódás, a vallásosság gyengülése a vegyes házasságok révén. Sok visszás állapotot tulajdonított Fourier Péter joggal a tudatlanságnak, ám csak a tehetősek járhattak iskolába.

Hosszú imádkozás és megfontolás után úgy gondolta végül, hogy eljutott a megoldáshoz: a gyermekek oktatásának ingyenesnek kell lennie. Először összegyűjtötte a fiúkat. Az idő azonban nem volt még érett hozzá; amit akart, az csak ötven évvel később sikerült De la Salle Szent Jánosnak (lásd: A szentek élete,154. o.) és iskolatestvéreinek.

A sikertelenség nem szegte kedvét; most a lányok ingyenes iskolai oktatásával kísérletezett. Hívei között talált négy fiatal lányt, akik elfogadták a vezetését; közéjük tartozott mindenekelőtt a nagyon tetterős Boldog Alix Le Clerc, a későbbi Jézusról nevezett Mária Terézia nővér (1576--1622). Először egy kolostorba küldte őket Pousseybe, hogy ismerkedjenek meg a szerzetesélettel, ezután ő maga képezte ki mindannyiukat tanítónőnek. Naponta tartott számukra pedagógiai tanórát, még akkor is, miután Mattaincourt-ban megnyílt a tervezett leányiskola. Oktatási módszerei bámulatosan korszerűek voltak. A lánytanulóknak nemcsak az olyan elemi ismereteket kellett elsajátítaniok, mint az olvasás, írás és számolás, hanem gyakorlati képzést is kellett kapniok; képeseknek kellett lenniök arra, hogy számlákat vagy nyugtákat állítsanak ki, továbbá szóban és írásban folyékonyan és ügyesen kellett kifejezniök magukat. Az utóbbi annál inkább a szívén feküdt, mert ő maga is kiemelkedő stílusban írt. A más vallásúak iránti magatartásában is messze megelőzte korát. Sohasem használta az akkor olyannyira elterjedt ,,eretnek'' szót. Nővéreinek lelkére kötötte, hogy a protestáns gyermekekkel ,,barátságosan és szeretetreméltóan'' bánjanak. ,,Ne engedjék meg a többi gyermeknek, hogy ugrassák őket! Ne beszéljenek rosszallóan a vallásukról, hanem ha valamennyi tanulóhoz beszélnek, mutassák meg, hogy mennyire jók és okosak hitünk előírásai!''

Fourier Péter azt akarta, hogy apácái ,,elsősorban tanítónők'' legyenek, ne pedig elsősorban apácák. Ezzel azonban az egyházjogászok merev ellenállásába ütközött, akik a szerzetesnők szigorú klauzúrájának évezredes előírásaihoz ragaszkodtak.

Hosszú és nehéz küzdelem után sikerült végül Fourier-nek, hogy kijárja alapításának, a ,,Miasszonyunkról nevezett ágostonos kanonisszák''-nak az elismerését; de több dologban meg kellett hajolnia az uralkodó elképzelések előtt (klauzúra a nővérek számára stb.).

Csak Páli Szent Vincének (lásd: A szentek élete, 542. o.) sikerült megvalósítania azt a gondolatot, amely egyre jobban utat tört az Egyházban: hogy legyenek olyan Istennek szentelt nők, akik klauzúra és szerzetesruha nélkül a világban végzik apostolkodásukat.

Fourier-t püspöke 1625-ben népmissziók tartásával bízta meg. Tárgyilagos, szeretetre méltó és egyáltalán nem fanatikus stílusával mély benyomást gyakorolt. Tükröt tartott a katolikusok elé, akik rossz példájukkal részesek a hitszakadás vétkében.

Toul püspöke végül azzal a nehéz feladattal bízta meg, hogy reformálja meg Franciaország ágostonos kanonokjait. Ez mindenféle ellenállással szemben is sikerült neki, s közben még mindig Mattaincourt plébánosa maradt. Csak 1632-ben, amikor a kanonokok általános elöljárójává választották, mondott le kedvelt plébániájáról.

Munkaereje kimeríthetetlen volt. Már felsorolt teendői mellett számos népmisszión prédikált, és kiterjedt levelezést folytatott, bár legtöbb levelét éjszaka kellett megírnia.

Élete utolsó éveiben akarata ellenére belevonták politikai ügyekbe. Lotharingia, amely független hercegség volt, Franciaországhoz került. Fourier magára vonta a hatalmas Richelieu bíboros neheztelését, és száműzetésbe kellett mennie. Négy éven át élt Felső-Burgundia szabad grófságában egy női kolostor papjaként. Itt halt meg 1640-ben.

Egy évvel később holttestét Mattaincourt-ba szállították; sírja még ma is sok zarándokút célja. 1730-ban boldoggá, 1897-ben szentté avatták.


Szent Szófron ciprusi püspök

Keresztény bölcs szülőktől született, Ciprus szigetén. Jó nevelést kapott tőlük, sokat foglalkozott a szent atyák műveinek tanulásával, főleg azonban a Szentírás megismerésével. Életét is Isten törvényéhez igazította. Annyira előhaladt az erényekben és jócselekedetekben, hogy Istentől csodatevő erőt kapott és sok csodát is tett. Szent Damján ciprusi püspök halála után őt választották meg a sziget püspökévé. Jó atyja lett szellemi nyájának, sokat törődött a szegényekkel, árvákkal, oltalmazta a megbántottakat. Békében halt meg a VI. században.

A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIA SZEPLŐTELEN FOGANTATÁSA       

Szűz Mária mentes volt minden bűntől, az áteredő bűntől is, és annak minden következményétől is, életének (= fogantatásának!) első pillanatától fogva, Krisztus megváltó érdeméből.

Az ünnepet Keletről vettük át a 7-8. századból, a 9. században már nyugaton is ismert volt. A Római Naptárba 1476-ban vették fel.

A Szeplőtelen Fogantatás hittétel, 1854-ben IX. Pius pápa nyilvánította kötelezővé.

A szent afrikai vértanúk

Mindnyájan Zenon görög császár uralkodása idején (474-91.) éltek. Afrikában az ariánus Hunnerik király uralkodott. Az ariánus főpapok biztatására nagy üldözést támasztott az igazhitűek ellen. Katonáinak megparancsolta, hogy minden igazhitű papot üldözzenek ki. A katolikusok egy templomban gyülekeztek össze, és titokban istentiszteletet tartottak. A katonák mindenkit leöltek a templomban, akiket tudtak. A papok még több kínzást szenvedtek: elégetést, nyelvük kivágását. Ennek ellenére nyelv nélkül is hirdették, hogy Isten Fia egylényegű az Atyával.

BOLDOG BÁNFI BUZÁD

*13. század eleje +1243. december 8.

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Buzád az egész Magyarországon leghatalmasabb Bánfi családból származott. Már felnőtt volt, amikor a mulandó gazdagságot és hírnevet megvetve fiaira hagyta rangját, és 1233 körül nagy buzgósággal a domonkos rendben kezdett szerzetesi életet. Mivel a világi tudományokban már korábban jártasságot szerzett, hamarosan Isten igéjének fáradhatatlan hirdetője lett. Mikor a tatárok Magyarországra törtek, s különös kegyetlenséggel pusztították Isten szolgáit, a prior megparancsolta szerzeteseinek, hogy meneküljenek, de Buzád nem törődvén az életveszéllyel, kérte, hogy maradhasson és vigasztalhassa a keresztény népet. Oly állhatatosan kérte, hogy végül engedélyt kapott a maradásra. Miután társai már biztonságban voltak, Buzád elindult, hogy meghaljon Krisztusért, s ugyanerre buzdította a népet is. Mikor a tatárok csapata már a közelben volt, a maroknyi nyájat üdvös intelmekkel a Krisztusért elviselt dicsőséges halálra lelkesítette. Ő maga a templomban, mintha feszületen lenne, kitárt karokkal imádkozott az oltár előtt. Így ajánlotta föl magát egészen elégő áldozatul, s így ölték meg a1243. december 8-án. A barbárok elvonulása után visszatérő testvérek lefejezve és lándzsákkal átszúrva találták, és nagyon bánkódtak miatta.

Az egyik testvér már három napja étlen és szomjan siratta Buzádot, amikor elragadtatásba esett, s hallotta, amint a siratott vértanú mondja neki: ,,Nemde szenvednie kellett Krisztusnak, és így bemennie dicsőségébe? A jelen idő szenvedései nem arányosak az eljövendő dicsőséggel''. Erre a testvér többet már nem siratta, hanem örvendezett.

Tiszteletreméltó Benincasa Orsolya     szűz, † 1618


Szent Patáp atya

Egyiptomban a Nílus partján volt egy Tibi nevű város. Patáp itt született keresztény szülőktől. Ilyen nevelést kapott tőlük. Amikor felnőtt lett, Egyiptom pusztájába ment és ott élt magányos életet. Mivel életének híre miatt sokan keresték fel és dicsérték szent élete miatt, szomorú lett és elköltözött onnan. Konstantinápoly egyik külvárosába ment, és ott a város falánál egy cellába zárkózva élte a hallgatag életét, Istennel beszélgetve. Egy idő után, egy vak ifjú, Istentől vezettetve felkereste celláját, és imádságát kérte, hogy láthassa Isten világát. Patáp imádságára Isten megadta neki a látás kegyelmét. Ezt ő el és sokan jöttek a szerzeteshez, hogy imádságát kérjék. Ő, sok csodát téve, hosszú élet után halt meg cellájában a VII. században. Keresztelő Szent János templomában temették el.

PATER PETRUS PAVLICEK* (1902-1982)

Cseh származású apától és osztrák anyától született. Ottó névre keresztelték. Iskoláit Bécsben végezte, de érettségi után hitét elhagyta, kilépett az Egyházból. A katonaság évei után Breslauban, Prágában a Festészeti Akadémiára járt, majd vándorútra indult. Párizsban, Londonban járt tanulmányúton, képei árából tengodött. 1933-ban visszatért Prágába. Megbetegedett. Betegsége is hozzájárult ahhoz, hogy megtért. Kérte visszafogadását az Egyházba. Belépett eloször (1935) a Ferences III. Rendbe, majd 1937-ben Prágában az I. rendbe. Itt kapta a Péter nevet. Prágában szentelték pappá 1941-ben. 1942-44-ig a nyugati fronton teljesít egészségügyi katonai szolgálatot, 1944-45-ig Cherbourg*-ban amerikaiak hadifogságában a foglyok között végez igen értékes papi tevékenységet. Kiszabadulva Bécsbe kerül, 1945-48-ig népmisszionáriusként járja az országot. A Szuzanya sugallatára 1947-ben megalapítja a Rózsafüzér Engesztelo Kereszteshadjáratot a világ békéjéért. 1948-ban a mozgalom kezd óriásivá duzzadni. A páter a bécsi ferences templomban havonta tart engesztelo ájtatosságot (nem férnek be a hívek). Elmegy Fatimába, onnét hoz Szuzanya szobrot, melyet a szept. 12-i körmeneten hordoznak, ezeket 1950-tol tartják, óriási tömeg részvételével, az osztrák kancellárral az élen (a Stefansdómtól a ferences templomig). 1954-ben a fáklyás körmeneten résztvevok száma megközelíti a félmilliót. Mind jobban elotérbe kerül az imahadjárat másik célja: Ausztria felszabadítása a (részbeni) szovjet megszállás alól. S ez is bekövetkezett 1955. máj. 15-én. A rá következo szeptember 12-i hálaadó körmenet alkalmával Raab kancellár kifejezte háláját Péter atya és az imádkozók felé, akiknek elsosorban köszönheto Ausztria szabadsága. Péter atya ezután még a mozgalom világméretuvé fejlesztésén fáradozott 1982. dec. 12-én bekövetkezett haláláig. Sírja a bécsi ferences templomban található. Boldoggá avatási eljárása Bécsben 2000. okt. 13-án hivatalosan megkezdodött. Egy missziós püspök írta: „Az osztrák katolikus Egyház egy szentet nyert. Péter atya hathatós közbenjáró lesz.”

Jellegzetes imája: „Istenem, mennyire szeretlek téged.”

Szent Romarik     hitvalló, † 653       


Szent Szoszthenész és apostoltársai

A Jézustól választott 70 szent apostol közé tartoztak. (Lk. 10,1-24.) Szoszthenész apostol a korinthusi zsidó zsinagóga főnöke volt. Róla az Apostolok cselekedeteiben olvasunk: 18,12-17. Végül a Lidiai Kolofon városának püspöke lett. Az alexandriai Apolló a beszédben jártas ember volt Efezusban. Róla ugyancsak ott olvashatunk: 18,24-28. Később Cezarea püspöke lett. Kéfás is Kolofon püspöke volt. Tichikusz Szent Pál apostol útitársai közé tartozott. Később ő is Kolofon püspöke lett. Eparroditusz apostol a filippi egyházközség küldöttje volt Pál római fogsága idején. Súlyos betegsége után visszatért Filippibe. Később Adriaka püspöke lett. Keszariosz apostol Dirrachia püspöke volt és sokat tett az evangélium hirdetésében.

Mindnyájan békében hunytak el, Krisztus egyházát jól kormányozva.

Szent Ambrus püspök

*Trier, 339. +Milánó, 397. április 4. Milánó ariánus püspöke 374-ben meghalt. Különös, hogy haláláig meg tudta tartani a katolikus püspökséget, jóllehet ízig-vérig ariánus, azaz eretnek volt. Jó diplomáciai érzékkel fönn tudta tartani ezt a lehetetlen helyzetet anélkül, hogy a katolikusok nyíltan megtámadták volna. Mikor azonban a szemét lehunyta, félő volt, hogy a város katolikus és ariánus lakossága egymásra támad. Különösen nagy volt a feszültség a püspökválasztás napján. Ambrus, a város kormányzója, joggal tartott a legrosszabbaktól, ezért személyesen jelent meg a templomban, jóllehet a választáshoz semmi köze nem volt, hiszen csak katechumen volt, s így nem választhatott és őt sem választhatták. Ám a választás folyamán egyszer csak egy gyermek fölkiáltott: ,,Ambrus a püspök!'' És a jelenlévők egy szempillantás alatt magukévá tették a ,,választást''.

Ambrus erélyesen tiltakozott. Fölhozta, hogy még nem is keresztény, és az egészet erőszakos cselekménynek minősítette. De hiába volt minden tiltakozás, meg kellett hajolnia a nép kívánsága előtt. Ezért megkeresztelkedett, és nyolc nappal később, valószínűleg 374. december 7-én püspökké szentelték.

Előző életében semmi nem történt, ami előkészületnek számíthatott volna erre a hivatásra. Az Úr úgy kereste és találta meg őt is, mint annak idején Sault Damaszkusz kapujánál. Ambrus becsületes ember és jó hivatalnok volt, de a kereszténységtől még távol állt, hiszen már harmincéves volt és a keresztségre még nem szánta rá magát. És éppen ezzel testesítette meg a 4. század emberét, aki még csak tökéletlenül szívta magába a kereszténységet.

Ambrus Trierben született, ahol atyja birodalmi tisztviselő volt: Gallia praetori prefektúrájának a vezetője. Édesanyja, egy csodálatraméltó keresztény asszony férje halála után három gyermekével --két fiúval és egy leánnyal -- Rómában telepedett meg, és Liberius pápa kezéből vette át a fátylat, annak jeleként, hogy özvegyen egészen Istennek szenteli az életét.

Ambrus gyermek- és ifjúkora arisztokratikus, de fegyelmezett környezetben zajlott le. Irodalmi és jogi tanulmányokat folytatott, hogy a birodalom tisztviselői karában kapjon helyet. Előmenetele gyors és ragyogó volt, harminc évesen a birodalmi főváros, Milánó prefektusa, azaz kormányzója lett. Erkölcsi érzéke és határozottsága következtében rendet is teremtett a városban.

Püspökké választásával és szentelésével új szakasz kezdődött életében. Komolyan és nagy lelkiismeretességgel kezdte tanulni a püspöki teendőket. Nem elégedett meg azzal, hogy jó gondnoka legyen az Egyháznak, hanem hozzáfogott, hogy életét a hivatalához alakítsa. A vagyonát szétosztotta, és napjait munkával, imádsággal és tanulással töltötte. Vezetőnek egy Simplicianus nevű papot választott, aki később a püspökségben utóda lett. Elkezdte tanulni a teológiát is, elsősorban a görög atyáktól. Origenész olyan nagy hatással volt rá, hogy későbbi műveinek egyes részei olykor szinte a nagy alexandriai tudós fordításának tűnnek, de nem hagyta figyelmen kívül Philót és Plotinoszt sem.

Elsősorban nem teológus akart lenni, hanem hívei atyja és pásztora. Ágoston egyszer azt mondta róla, hogy ,,a szegények serege vette körül, annyira, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán lehetett hozzáférkőzni''. Igen nagy gondja volt az Evangélium hirdetésére, s különösen szerette Lukács evangéliumát. Prédikációiban gyakran magyarázta a Szentírást, és szüntelenül a bibliai személyekkel példálózott: Ábrahámmal, Jákobbal, Illéssel és Nábóttal. Magyarázta a szentségeket és a liturgiát is, mert mint igazi római szellem, azt akarta, hogy a hit igazságainak erkölcsi és gyakorlati oldala is világosan álljon a hívek előtt.

Irodalmi munkásságának legnagyobb része olvasásra szánt prédikáció, amelyek természetesen az utólagos rendezés és átsimítás folyamán egy keveset veszítettek közvetlenségükből s természetes frissességükből. Pedig éppen ezeket a tulajdonságait értékelte Szent Ágoston, aki valóban mestere volt a retorikának.

Ambrus szerette a liturgiát, és azon fáradozott, hogy a nép énekléssel vegyen benne részt. Ezért ő maga is írt himnuszokat, és dallamot is adott hozzájuk a görög dallamkincsből.

Személyes tapasztalataiból ismerte, hogy a 4. század társadalmát mennyire kevéssé hatotta át a kereszténység. Ezért különös figyelmet szentelt az Evangélium erkölcsi követelményeinek. Ilyenkor tagadhatatlanul érződött rajta Ciceró hatása, akit szándékosan tartott szem előtt, és magyarázott keresztény szellemben. Erkölcsi témájú beszédei közül kiemelkednek azok, amelyekben nagy szeretettel szólt a szüzességről.

Kora világi társadalmában, de az Egyházon belül is egyre élesebben mutatkoztak meg a vagyon megszabta különbségek. Ambrus a szociális igazságosság apostolának bizonyult, aki -- sajnos nagyon kevéssé ismert -- szociális tanításában a jogász szigorával és a moralista komolyságával pellengérezte ki a pénz hajszolását s a vagyon utáni törtetést. Eszméinek és gondolatmenetének világosságával ezen a téren még a híres Nagy Szent Vazult is felülmúlta.

Az egyháztörténelemben nem mint szónokot és tanítót, hanem mint olyan püspököt tartják számon, aki az Egyháznak függetlenségét biztosította a római birodalom államhatalmával szemben. Az egész ariánus vita során a világi hatalom sokszor és súlyosan beavatkozott az Egyház életébe, ezért Ambrus szükségesnek látta, hogy fölhívja a figyelmet egy elfeledett alapelvre: ,,A császár az Egyházban van, és nem az Egyház felett!'' S ha az Evangéliumot vagy az igazságosságot érte sérelem, félretett minden személyes barátságot, ami egy korábbi állami tisztviselő esetében ritka magatartás volt.

Nagyon finom választékossággal -- úgy ahogy még Szent Ágoston sem -- tudott beszélni a Szűzanyáról: ,,Krisztus a Szűzben találta meg azt, amit magáévá akart tenni, s amit mint mindenek Ura magára akart ölteni: a szüzességet. A test, amely egy férfiban és egy asszonyban kiűzetett a Paradicsomból, a Szűz által ismét összekapcsoltatott Istennel.''

De Ambrus lelkének mélységei leginkább imádságaiban mutatkoztak meg. A hit titkai az imádságban tárultak föl számára. Ebben is Origenészt követte, pontosabban: az imádságban találta meg újra a saját lelkét.

,,Jézusom, engedd meg nekem, hogy megmossam szent lábadat, hiszen beszennyeződött, mióta a lelkemben jársz. Engedd, hogy a szennyet, amellyel lépteidet bemocskoltam, lemossam a lábadról. De honnan vegyem a forrásvizet hozzá? Nincs más lehetőségem, csak a könnyeim. S ha a te lábadat már megáztattam a könnyeimmel, talán magam is megtisztulok.''

Néhány helyen írásaiban bensőséges közléseket találunk, amelyek szívének alázatosságáról, emberszeretetéről, az ember, még a bűnös ember iránti tiszteletéről is, s egészen evangéliumi lelkületről tanúskodnak: ,,Uram, adj nekem részvétet minden esetben, amikor csak látom, hogy valaki bűnbe esik, azért, hogy ne fölénnyel és gőggel büntessek, hanem hogy megsirassam és bánkódjak miatta.''

A 397. év elején diktálta -- már nagyon meggyengült egészséggel -- a 44. zsoltár magyarázatát. A 24. versnél ezt írta: ,,Nehéz dolog ily sokáig hordozni ezt a testet, amelyre már ráveti árnyékát a halál! Serkenj föl, Uram! Még mindig vissza akarsz utasítani engem?'' -- Ezek voltak utolsó sorai. Tanúskodnak arról, hogy Milánó szent püspökének élete nem volt más, mint várakozás az Úrra és Mesterre. Életét a kiüresítésben, a hitben és az önátadásban tette teljessé.

Nagyon tekintélyes az irodalmi hagyatéka, de fontosabb volt ennél lelkipásztori tevékenysége, amely az Egyház legjelentősebb püspökei közé emelte. Személyének titka azonban nem a külső cselekedetekben volt, hanem a lelkében, amely egész életén át tele volt hálával Isten iránt, aki ilyen nagy kegyelemben részesítette.

Ünnepét a húsvét miatt nem áprilisban, hanem december 7-én, püspökké szentelése napján üljük. A római naptárban a 12. század óta szerepel.

---

Találó jellemzést ad Szent Ambrusról Szent Ágoston, amikor a Vallomásokban így magasztalja: ,,Istennek ez az embere a katolikus igazságnak szokatlanul kemény védelmezője volt a tévtanítókkal szemben. Nem törődött az életveszéllyel, bátran küzdött Krisztusért, hűségesen tanított az Egyházban. Úgy tisztelem őt, mint atyámat, hiszen engem is -- a keresztség által -- ő hozott a világra Krisztusban. Én magam is együtt éltem vele a katolikus hit iránti szeretetét, erősségét, a szenvedéseket és a fenyegetéseket, amelyekben tettei s prédikációi miatt része volt.''

Legendája egy csecsemőkori történést úgy értelmez, mint próféciát a későbbi mézajkú prédikátorról és himnuszköltőről: Ambrus bölcsője egyszer kint ringott a ház udvarán. Egyszer csak egy méhraj zúgta körül, s rátelepedett a bölcsőre. A méhek teljesen ellepték a gyermeket, még a szájába is bemásztak, mintha csak szőlőfürt lett volna, amelyből a méhek nektárt szívnak. Anyja rémülten kiáltott föl: ,,Ha ez a gyermek életben marad, nagy ember lesz belőle!'' De a kicsi Ambrust egyetlen méhecske sem szúrta meg és semmi baja sem esett.

Fiatal korában, amikor édesanyjával és testvéreivel már Rómában éltek, szívesen látott vendég volt Petronius Probus helytartó házában, aki akkor már keresztény volt. Megkapva a milánói kormányzói kinevezést, Ambrus fölkereste, hogy búcsút vegyen a helytartótól, aki olyan jó tanáccsal bocsátotta útjára, amelynek mélyebb értelmét nem is sejthette: ,,Menj, és úgy cselekedjél, mintha nem bíró, hanem püspök lennél!''

A fiatal püspök szent buzgósággal látott hozzá teendőihez, s mivel a gyengéket és a szegényeket mindig oltalmába vette, hamarosan szívébe fogadta őt az egyszerű nép. Szociális gondolkodására egy homíliarészlet vet fényt, amelyben Nábótról beszél és a vagyonos emberek lelkiismeretére kíván hatni: ,,Ha egy szegénynek adsz, nem a sajátodból adod, hanem az övéből. De te kisajátítod magadnak azt, ami mindenki javára adatott. A föld ugyanis mindenkié, nemcsak a gazdagoké. Csak éppen, akik e jogszerű tulajdont használják is, sokkal kevesebben vannak, mint akik nem élnek vele. Így te csupán azt fizeted meg, amivel tartozol, és valóban nem is lehet beszélni nagylelkűségről.''

Ambrust mindig szent lelkesedés tölti el, amikor a szüzességről szól. Hatására távoli helyekről jöttek Milánóba, hogy az ő kezéből vegyék át a szűzi életet jelentő fátyolt. Olyan is megtörtént, hogy anyák megtiltották leányaiknak, hogy Ambrus prédikációját hallgassák, mert attól féltek, hogy hatása alatt ők is a szűzi életformát választják.

Egy vitatkozó kedvű ariánus -- mondja a hagyomány -- fölényesen beszélt Ambrussal. De amikor egy alkalommal prédikálni hallotta, meglátott mellette egy angyalt, aki a fülébe súgta Ambrusnak, mit mondjon. Ettől a mennyei hitelesítéstől az ariánus úgy megrendült, hogy elhagyta tévedését, és Ambrus híve lett.

Ambrus hajlíthatatlanul védte az Egyházat a tévtanítókkal szemben, még akkor is, amikor emiatt szembekerült a császári házzal. A nővérének írt egyik levelében elmondott egy ilyen összeütközést: 385 nagyböjtjének idején az udvar hirtelen úgy határozott, hogy ráparancsol a püspökre, adjon át egy templomot az ariánusoknak. Ő azonban így válaszolt a parancsra: ,,Nem, császár, ez részemről árulás, számodra pedig szerencsétlenség lenne! Egy egyszerű magánember házához nem nyúlhatsz hozzá, Isten egyházát viszont el mernéd rabolni?'' Erre az egyik udvari ember így ellenkezett: ,,Te nem tudod, hogy a császár mindent megtehet, és hogy minden az ő tulajdona?'' ,,Ó, császár -- mondta Ambrus --, ne végy magadra bűnt, hanem vesd alá magadat Istennek, ha hosszan akarsz uralkodni. Hiszen írva van: ťAdjátok meg Istennek, ami az Istené!Ť Hozzád tartoznak a paloták, a püspökhöz pedig a templomok!'' A még gyermekkorban lévő Valentinianus császár azonban tovább erősködött: ,,De nekem egy templom is kell!'' Erre a püspök ismételten nemet mondott. Kívülről ekkor nagy lárma hallatszott, mert tömeg gyűlt a császári palota köré és azt követelte, hogy bocsássák el a püspököt. Féltek ugyanis, hogy bántódás éri Ambrust. Így kiáltoztak: ,,Készen vagyunk meghalni keresztény hitünkért!'' Akkor a császár megrettent, és kérte Ambrust, szóljon a néphez. Ő megkérdezte, hogy mit mondjon. A császár azt mondta: ,,Mondd meg nekik, hogy egy templomot sem veszek el tőlük!''

Az ariánusok nem sokkal ezután ismét támadást indítottak, és mögöttük a császár anyja, Justina húzódott meg. Ambrus éppen a nagyheti liturgiát ülte, amikor váratlanul katonaság fogta körül a bazilikát, és a templomot három napig szabályosan ostromzár alatt tartották. Miközben kinn katonai vezényszavak hangzottak, és csörömpöltek a fegyverek, bent a templomban Ambrus prédikált, zsoltároztak, majd himnuszokat énekeltek. Ambrus többek között ezt mondta: ,,Szívesen odaadom a császárnak összes javaimat, az életemet is, de arra, hogy az Egyház szentélyeit neki átadjam, egyszerűen nincs jogom.'' A három nap elteltével, anélkül hogy a templomot át kellett volna adniuk, a katonákat visszavonták.

Ambrus még egyszer szembekerült a császárral, amikor az elrendelte a tesszaloniki vérengzést. Tesszalonikában meggyilkoltak egy gót parancsnokot, s ennek bosszújaként Theodosius hétezer embert gyilkoltatott meg. Amikor a szörnyű hír megérkezett Milánóba, a püspök kiközösítette a császárt, és fölszólította, hogy nyilvánosan tartson bűnbánatot. Theodosius azonban nem törődve a fölszólítással, megjelent a templomban, hogy részt vegyen a misén. Ambrus elébe ment az előcsarnokba, és megtagadta tőle a belépés jogát, mondván: ,,Úgy látszik, Császár, gyilkosságod szörnyűségét most sem ismered be, mert magas állásod meggátol a belátásban... Merészelnéd imára kulcsolni a kezedet, amikor emberi vér csöpög róla? Menj csak, és vesd alá magadat a kiközösítésnek!'' Amikor a császár azzal védekezett, hogy Dávid is vétkezett, a püspök így felelt neki: ,,Ha már a bűnös királyt utánoztad, kövesd a bűnbánó Dávidot is!'' A császár sírt dühében, és bosszúsan elment. 390 karácsonyán azonban a hatalmas császár vezeklő ruhában jelent meg a templomban, s kérte a püspöktől a bocsánatot és az Egyházba való visszafogadást. Öt évvel később Ambrus mondta a császár ravatalánál a gyászbeszédet.

Ambrus nagyszombaton hajnalban halt meg. Püspöki templomában ravatalozták föl, és éjszaka a katechumeneket holtteste jelenlétében keresztelték meg. Sokan közülük -- mondja a legenda -- ragyogó csillagot láttak a ravatal fölött. Mások úgy látták, hogy a püspöki székben ül, és megáldja a népet.

---

Istenünk, ki Szent Ambrus püspököt a katolikus hit tanítójává és az apostoli bátorság példaképévé tetted, kérünk, támassz ma is szíved szerint való férfiakat, hogy azok bátran és bölcsen kormányozzák Egyházadat!

Példája:

    tehetséged teljesen hivatásod szolgálatába állítsd!

Szent Athenodor vértanú

A szíriai Mezopotámiából származó fiatal korától szerzetesi életet élt. Hite miatt feljelentették, de a helytartó előtt is bátran megvallotta keresztény hitét. Különféle kínzásokat kellett ezért elszenvednie, de Isten angyalai oltalmazták. Eközben pogányokat térített Jézus hitére. Kardhalálra ítélték, de a hóhér holtan esett össze. A vértanú pedig imádkozva adta vissza lelkét Istennek 304 körül.

Szent Eutichiánusz     pápa és hitvalló, † 283       


SZENT MÁRIA JOZÉFA ROSSELLO* szuz, III. r., rendalapító (1811-1880)

Albissela, észak-olaszországi kikötovároskában született, egy vallásos, sokgyermekes családból. 16 éves korában lépett be a ferences III. rendbe. Hét évet töltött egy gazdag, gyermektelen házaspár szolgálatában, akkor kolostorba akart lépni. Hozomány nélkül nem vették fel, azt azonban a gazdag munkaadók nem akarták neki biztosítani, így akarták ot maguknál tartani. Isten azonban gondoskodott jótevorol a savona*-i püspök személyében, aki ismerte Jozéfa kiváló képességét, hogy leányokat vonzzon maga köré és azokat hitre oktassa; ezért Savonában vásárolt egy épületet, amiben két szobát iskolai teremmé alakíttatott át, és a tanítást Jozéfára és hasonló gondolkozású tanítónokre bízta. Ebbol a közösségbol szerzetesnoi kongregáció alakult 1837- ben, az „Irgalmasság Leányai Társaság”. Pár évvel késobb az elso szerzetesnok letették fogadalmaikat. Elöljárónak Mária Jozéfát választották, ezt a tisztséget 40 évig viselte. Közösségét Máriának, az Irgalmas Szuzanyának és Szent Józsefnek oltalma alá helyezte. Kedvelt mondása volt: „A kezek a munkánál, a szív pedig Istennél!” Saját tapasztalata alapján az alkalmas, szegénysorsú jelentkezoket hozomány nélkül is felvette. A beteg novérek megbecsülését jellemzik szavai: „Beteg novéreinkre úgy kell tekintenünk, mint legmegbízhatóbb támaszainkra. Mert türelmük, betegségük viselése és imáik által ok tartják fenn a zárdát és az egész intézetet, ok esdik ki az Ég áldását az irgalom és vigasztalás Istenétol.” Az új szerzetesi közösség gyorsan növekedett. Jozéfa anya boldoggá avatásakor (1938) 200 házuk és 3000 novérük volt Olaszországban, az Egyesült Államokban, Argentínában. XII. Piusz avatta szentté 1949-ben.

Szent Klára buzdítása:

„Ó kedvesem, tekints az égre, mely minket hívogat, s vedd fel a keresztet és kövesd Krisztust, ki elottünk járt; mert sok és különféle viszontagság után oáltala megyünk be az o dicsoségébe.”

Az Ermentrudis novérhez írt levélbol.

Imádság:

Istenünk, te Szent Mária Jozéfát segítetted, hogy új szerzetes családot alapítson. Példájára szítsd fel szívünkben az istenszeretet lángját, amelyet szerzetescsaládja tagjaiban is fellobbantott. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Deniz és Majorikus    vértanúk, † ~550       

BOLDOG SCHEFFLER JÁNOS püspök, vértanú, III. r. (1887-1952)

Kálmánd községben (Szatmár m.) született foldmuves szüloktol. Teológiai tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte. Pappá szentelése (1910) után Rómába kerül s a Gregoriana pápai egyetemen egyházjogi doktorátust szerez. 1915-ben Budapesten hittudományi doktorrá avatják. Egy ideig plébános és a teológián tanár Szatmáron a papnevelo intézetben.1931-ben Nagyváradra kerül, mert a teológiát is oda helyezik át. 1939. oszétol a kispapok spirituálisa. Gyakran tartott papoknak lelkigyakorlatokat, késobb, 1948-ban ezeket le is írta, de nyomtatásban csak 1998-ban jelenhetett meg A pap címen. Közben többször járt külföldön (pl. 1930-ban a Karthágóban tartott Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson). 1942-ben XII. Piusz pápa kinevette szatmári megyéspüspöknek, késobb nagyváradi apostoli kormányzónak is. Püspöki jelmondata: „Ut omnes unum sint” (Hogy mindnyájan egyek legyenek) kifejezi programját is. Járta az egyházmegyét, új plébániákat szervezett. A II. Világháború után nem volt hajlandó közremuködni a románok által propagált békepapság mozgalommal. Ezért letartóztatták s 1950-ben kényszerlakhelyre a korösbányai ferences rendházba vitték. Amikor a ferenceseket innen elvitték, reá maradt a korösbányai plébánia ellátása. 1952. március 11-én újból letartóztatták és Bukarestbe vitték. Szept. 12-ig a belügyminisztériumban tartották fogságban, innen átvitték Jilavára, a hírhedt földalatti börtönbe. Az embertelen körülmények következtében dec. 6-án szívroham (vagy agyvérzés) véget vetett szenvedéseinek. Holttestét a börtön temetojében temették el koporsó nélkül. 1965-ben engedélyezték földi maradványai elszállítását, így Szatmáron a székesegyház kriptájába temették. Mint vértanúnak, 1991-ben kezdodhetett meg boldoggá avatási pere beindítása. Megbízható helyrol tudjuk, hogy Szent Ferenc III. rendjének tagja volt.

Scheffler János elmélkedése Jézus szavairól: (Ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak.)

„A barátság néha a baráti szeretet legnagyobb áldozatát, az élet feláldozását is megkívánja. Az én isteni Barátom így tanúsította barátságát, s apostolaitól szó szerint kívánta meg a legnagyobb fokú barátságnak ezt a bizonyítását. Utánuk is sok ezer barátját tuntette ki azzal, hogy huségüket mártír vérükkel pecsételhették meg. Másoktól nyugodt idokben csak az önfeláldozó munka mártíriumát kérte. Hogy nekem melyiket szánta, nem tudom, de egyet igen: a vértelen önfeláldozást, az önmagam számára való meghalást, a baráti huség pecsétjét, zálogát.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog  János püspököt megerosítetted, hogy éretted börtönt és halált szenvedjen. Kegyelmeddel alakítsd ki a mi szívünkben is azt a szeretetet, mellyel hos vértanúd minden testi kínt legyozött. Krisztus, a mi Urunk által.

SZENT MIKLÓS PÜSPÖK

+350 körül

Amilyen kevés hitelesnek tekinthető történeti adat birtokában vagyunk, olyan sok mozgalmas történetet ismerünk a szent püspökről, akiről a hagyomány olyan tisztelettel beszél, hogy népszerűségben, bensőséges tiszteletben és életszerűségben alig találjuk párját a szentek között.

Olyan életrajz, amely a történettudományt is kielégítő pontossággal mondaná el Szent Miklós püspök életét, nincs birtokunkban, s a későbbi források adatai sem megbízhatóak, ezért alakját annak a történetnek alapján vázoljuk föl, mely először a 13. századi Legenda Aureában tűnt fel.

A legenda egyik közlése olyan erővel hat, mint amikor fiatal szülők az első fényképet készítik újszülöttjükről. Eszerint Miklós már a születése napján fölállt a fürdőkádjában! S hasonló ehhez az is, amit némi büszkeséggel mond el a legenda, mint a leendő aszkéta első megnyilvánulását, hogy böjti napokon a kisded csak egyszer szopott. Miklós felnőttkoráról pedig elbeszéli a legenda, hogy amikor megtudta, hogy az egyik szomszéd nagy szegénysége miatt nyilvánosházba akarja adni három lányát, a következőképpen segített rajtuk: éjnek idején a nyitott ablakon át bedobott egy erszény pénzt, és így először a legidősebb, majd hasonló ,,égből jött'' segítségek után a másik két lány is tisztességgel férjhez mehetett.

Égi jel hatására Myra városa megválasztotta püspökének. Miklós kiválóan teljesítette püspöki feladatait, s részt vett a niceai zsinaton is. Mikor pedig egy napon viharba került matrózok hívták segítségül, megjelent a hajón, kezébe ragadta a kormányt, és a szükséges manőver után -- lecsillapítván a vihart is -- biztonságban hagyta ott őket.

Legendája legrégibb rétegéhez tartozik az az elbeszélés, mely szerint megmentett három ártatlanul vádolt katonatisztet. Ezeket koholt vádak alapján bebörtönözték és halálra ítélték. Miklós azonban Nagy Konstantinnak megjelent álmában, és a katonákat megmentette a hóhértól.

Megszámlálhatatlan azoknak a történeteknek a száma, amelyek a segíteni siető Miklósról szólnak, különösen gyermekek esetében. Az egyik ilyen történet szerint egy gonosz vendéglős elcsábított három iskolás fiút, majd megölte őket, és mint a húst szokás, só közé egy hordóba rejtette a holttestüket. Miklóst egy angyal figyelmeztette az esetre, mire ő megjelent a vendéglős házánál, föltámasztotta a gyermekeket és megbüntette a bűnöst.

Mikor hosszú öregség után 343-ban vagy 350-ben meghalt, angyalok fogadták és vezették be a Paradicsomba.

A Legenda Aurea ilyen képet fest Szent Miklós püspökről. A tudományos kutatók ennél sokkal kevesebbet és egyszerűbb dolgokat tudnak róla. Így a szentek életével foglalkozó tudósok, a hagiográfusok kiderítették, hogy Szent Miklós legendájában van néhány olyan vonás, amelyeket más, 6. századi szentektől vettek át és kölcsönöztek neki. Ezenkívül azt mondják, hogy legendája a 6. században keletkezett, görög kultúrkörben, és a következő történeteket tartalmazta: a három igazságtalanul vádolt katonatiszt története, a három szegény leány megsegítése, továbbá három halálra ítélt ártatlan tanuló és a matrózok megmentése.

E hagiográfusok azt is vallják, hogy egy szent legendája részben kifejezi egy-egy szent tiszteletét, részben pedig oka a tisztelet további bontakozásának. Maga a legenda is él: alakul, fejlődik, főleg azáltal, hogy merít abból a gazdag motívumkincsből, amely nem a történeti szenttel, hanem a nép életével és a természettel van kapcsolatban.

E fölismerés birtokában a Szent Miklós-tisztelet alakulását így vázolhatjuk: Keleten, Myra városában és Konstantinápolyban Miklós püspököt a 6. században már tisztelték. Myrából és konstantinápolyi sír-templomából terjedt el tisztelete az egész görög, szláv illetve orosz egyházban. Kappadókia tartományának falusi templomaiban általában más szentek társaságában mint orvost, de legtöbbször mint a tengerészek védőszentjét ábrázolják. A régi Oroszországban különleges tiszteletet tanúsítottak iránta: az ország fő patrónusa lett. Az ortodox egyház ma is nagyon tiszteli, az ikonosztázokon mindig megjelenik. Szibériában még a részegítő italokkal is kapcsolatba hozták a nevét, mivel a ,,nyikolitsza'' ige azt jelenti: leissza magát.

A latin egyházban -- a dél-itáliai területtől eltekintve -- lassan és később terjedt el tisztelete. A 9. században Rómában egy bazilikában és három kápolnában tisztelték. Németországba a 10. század végén került a Miklós-kultusz a görög származású Theofanu császárnő révén. Franciaország és Anglia területére a normannok viszik a tiszteletet a 11. század végén. Ereklyéinek 1087-ben Bari városába történt átvitele Európa-szerte fölvirágoztatta a Miklós-tiszteletet. (Magyarországi tiszteletéről kimerítően ír Bálint Sándor Ünnepi Kalendárium c. művének I. kötetében.)

A késő középkor óta Miklós püspököt a tizennégy segítő szent közé sorolják. Számtalan templom, társulat és foglalkozás patrónusa (tanulók, gyermekek, leányok, hajósok, foglyok, pékek, kereskedők, gyógyszerészek, jogászok).

A 11. században keletkezett a három megölt gyermek története, amit hamarosan dramatizálva is megjelenítettek. Az ártatlan gyermekek napján, december hatodika előestéjén előadott püspökjátékból bontakozott ki a közismert Miklós-est: a gyermekek meglátogatása, kikérdezése és megjutalmazása.

A jelen körülmények között -- félretéve az összes történeti problémát -- Myra szent püspökének történeti arca alig ismerhető föl sűrű szakálla mögött. A hívő ember számára azonban akkor is a szent alakja ragyog tiszteletében, ha sokak számára Szent Miklós ma csak egy Télapó.

A bizánci és a kopt rítusban temetése napját, december 6-át ülik ünnepként. Nyugaton a 10. század óta tartják ezt a napot.

--------------------------------------------------------------------------------

Az eddig elmondott történetekkel egyáltalán nem merítettük ki a legendák gazdag kincstárát. Hallgassunk csak néhány további történetet a szent püspökről, aki bőkezű felebaráti szeretetével a Karácsony misztériumának is előhírnöke lett.

Amikor a myrai püspök meghalt, a környék püspökei összegyűltek, hogy megválasszák az utódot. Éjszaka egyikük egy szózatot hallott: ,,Holnap délben állj a templom kapujába! Az első embernek, aki akkor belép, Miklós lesz a neve, őt szenteljétek püspökké.'' És valóban, Miklós, aki Isten hűséges szolgája volt, miként előre megmondatott, eljött a templomba, és az égi szózat szerint -- ámbár eleinte tiltakozott -- megválasztották, és fölszentelték püspökké.

Egyszer a vidéken éhínség volt, Myra kikötőjében pedig gabonával megrakott, nagy hajók horgonyoztak, és rakományuk a császári tárházak feltöltésére volt szánva. A püspök tárgyalni kezdett a hajósokkal, és azt javasolta nekik, hogy minden hajóról csak száz mérőnyi gabonát adjanak a városnak, bizonyára nem fogják észrevenni a hiányt a császári ellenőrök. A kapitányok hajlottak a szóra, és átadták neki a kért gabonát, de amikor megérkeztek rendeltetési helyükre, a rakomány éppen annyi volt, amennyit Alexandriában behajóztak.

Egy másik történet a szent okosságát mutatja, aki egymaga játszva szembeszállt a felbőszült Diána vélt bosszújával. Történt ugyanis, hogy Miklós püspök kivágatott egy szent fát, amelyet a nép Diána istennő tulajdonának tartott. A bosszúért lihegő Diána robbanó keveréket készített, és az utazókra bízta, hogy vigyék el Myrába, s mint áldozati adományt ajánlják föl Miklós püspök jelenlétében a templomban. Miközben azok a tengeren voltak, Miklós megjelent nekik, és fölszólította a zarándokokat, hogy a veszedelmes folyadékot tartalmazó korsót vessék a tengerbe. Megtették, s mikor a korsó a vízbe került, tartalma fölrobbant, és lobogva égni kezdett a vízen. Ezzel kinyilvánult a tervezett merénylet.

De Szent Miklós ,,ökumenikus'' szent is, amennyiben segített az akkoriban nem kedvelt zsidókon is, amikor keresztények hazug módon vádolták őket. Így esett meg egyszer, hogy egy keresztény adósa volt egy zsidónak, de nem akarta megadni tartozását, sőt tanúk előtt vallotta, hogy már régen visszaadott mindent. Amikor bírósági tárgyalásra került a sor, a hazug keresztény megjelent egy vándorbottal a kezében, amelynek belsejét előzőleg kifúrta, és arannyal töltötte meg. Amikor esküt kellett tennie, átadta a botot a zsidó hitelezőnek, és megesküdött rá, hogy sokkal többet adott hitelezőjének saját kezébe, mint amennyivel tartozott. Utána pedig visszavette a botját. Miután a csel bevált, és megnyerte a pert, mint aki jól végezte dolgát, elindult hazafelé. Útközben azonban elálmosodott, ezért lefeküdt az út szélére, és elaludt. Egy arra haladó kocsi azonban átment rajta: elgázolta a csalót, és a kocsi kereke alatt eltörött a bot és előkerült a beléje rejtett arany. A zsidó hitelező visszakapta pénzét, de arra kérte Miklóst, gyógyítsa meg az elgázolt embert.

Egy gyermektelen házaspár azért imádkozott a szenthez, hogy gyermekük lehessen. Mikor fiúk született és már fölcseperedett, atyja tengerre szállt vele, hogy hálából elvigyen a myrai Szent Miklós- templomba egy díszes fogadalmi kelyhet. Útjuk közben a gyermek éppen ezzel a kehellyel akart vizet meríteni a tengerből, beleesett a vízbe, és megfulladt. Az apa bár vigasztalhatatlan volt, a fogadalmát teljesíteni akarta, de a megígértnél sokkal egyszerűbb kelyhet tett az oltárra. Egy láthatatlan kéz azonban visszautasította a kelyhet, és lesöpörte az oltárról. Egyszer csak látja ez az ember, hogy a halottnak vélt kisfia beszalad a templomba, és elmeséli, hogy amikor beleesett a vízbe, Szent Miklós püspök vette az ölébe, és megmentette. Most már az igazi hálaajándékot tették le az oltárra.

--------------------------------------------------------------------------------

Irgalmas Istenünk, alázattal kérünk, Szent Miklós püspök közbenjárására engedd, hogy minden veszedelemben oltalmat találjunk nálad, és az üdvősség útján akadálytalanul haladjunk előre!

Példája:

    segíts másokon!

Paszkual Szent Péter     püspök és vértanú, † 1300       

Fournet Szent András Hubert     hitvalló, † 1834       


SILVA ANTAL vértanú, III. r. (1928)

A 20. századi mexikói véres keresztényüldözésnek Szent Ferenc III. rendjébol is többen lettek áldozatai, köztük Silva Antal is. Mélyen hívo katolikus volt, aki hite védelmében bátran kiállt és kész volt hitéért életét is feláldozni. Mint orgonista 1925-ben a coroneoi ferences kolostor templománál tevékenykedett. Hitvallása miatt Calles emberei elfogták és 1928. ápr. 8-án bebörtönözték. Illegálisan muködo papok hollétérol akartak vallatói adatokat megtudni, de o nem árult el senkit. Napokig nem kapott se enni, se inni. Szögekkel surun kivert deszkára állították, a szögek mélyen behatoltak lábába. Aztán kínzói más módszerhez folyamodtak. Összekötözték kezét, lábát s villanyáramot engedtek keresztül a testén. Aztán késekkel, torökkel szúrkálták. O csendesen imádkozott, vagy magában mondta: Viva Christo Rey! Éljen Krisztus Király! Ígérték, hogy szabadon engedik, ha megtagadja hitét. O azt válaszolta: „Inkább a halált, mint a hittagadást!” Végül Calles emberei kötéllel fölakasztották a falra, s szekercével húsdarabokat vagdaltak le róla. Haldokolva is azt mondta: Éljen Krisztus Király! Vértanúsága 1928. ápr. 15-én történt Queretaro-ban, a fovárostól mintegy 200 km-re északnyugatra.

„Mindenható, örök Isten, te egyszülött Fiadat az öröm olajával örök fopappá és a mindenség királyává kented, hogy a kereszt oltárán tökéletes engesztelo áldozatul felajánlja önmagát, és véghezvigye az emberek megváltásának szent muvét. Az o országa igazság és élet, kegyelem és szentség, igazságosság, szeretet és béke.”

A Krisztus Király ünnep prefációjából.

Imádság:

Istenünk, te a gyozelmes vértanúság kegyelmét megadtad Antal testvérünknek. Add kegyelmedet, hogy amint o követte Krisztust a keresztúton, nyomában járva mi is eljussunk az örök élet örömébe. Krisztus, a mi Urunk által.

SZENT CRISPINA asszony, vértanú

+Thebeszte, Numídia, 304. december 5.

Tekintélyes, gazdag asszony volt a numídiai Thagorában. Már a Crispina név (,,szépen bodorított'') is ennek a minden földi jóval és ráadásul jólnevelt gyermekekkel megáldott nőnek az ápoltságára és jólétére utal. 304 tavaszán Diocletianusnak és uralkodótársainak negyedik üldözési ediktuma kemény büntetések kilátásba helyezésével kötelezte a birodalom minden lakosát, hogy áldozzon az isteneknek. Az afrikai városkában, Thagorában is kíméletlenül felléptek minden kereszténnyel szemben, aki nem engedelmeskedett ennek a parancsnak. Néhány keresztény nőt nagy kínzások közepette meg is öltek. Az előkelő Crispinával azonban nem mertek ugyanúgy eljárni, mint az egyszerű asszonyokkal. Átadták a legközelebbi fölöttes hatóságnak, a római prokonzulnak, akinek székhelye Thebesztében (a későbbi Tebesszában) volt. A prokonzulátus levéltárából előkerült régi jegyzőkönyv szó szerint közli a prokonzul előtti eljárás lefolyását. A keresztények Crispina halála után megszerezték ezt a jegyzőkönyvet, és néhány kiegészítéssel ellátva felolvasták a szent mártírnő ünnepi megemlékezésein:

,,Történt Thebeszte kolóniai városban, amikor Diocletianus császár kilencedszer, Maximianus pedig nyolcadszor volt konzul.

December 5-én Anulinus prokonzul ítélkezéshez ült le hivatali szobájában. A bírósági titkár jelentette: Thagorai Crispina semmibe vette urunknak, a császárnak az ediktumát. Ki kell hallgatni? Anulinus prokonzul: Vezessétek elő! Crispina belép. A prokonzul: Crispina, ismered a szent rendeletet? Crispina: Nem tudom, miféle rendelkezésről van szó. Anulinus: Áldoznod kell isteneinknek a császárok jólétéért, uraink: a jámbor Diocletianus és Maximianus császár és nemes uralkodótársaik ediktuma szerint. Crispina: Sohasem áldoztam nekik. Csak az egy igaz Istennek áldozok és Fiának, a mi Urunk Jézus Krisztusnak, aki emberként született és szenvedett. A prokonzul: Hagyj fel ezzel a babonával és hajtsd meg fejedet a római istenek szentsége előtt! Crispina: Naponta imádom mindenható Istenemet; kívüle nem ismerek más Istent. Anulinus: Makacs és gőgös vagy. A legjobb úton jársz afelé, hogy akaratod ellenére megismerkedj a törvény szigorával. Crispina: Bármi történjék is velem, szívesen szenvedek a hitemért, amelyhez szilárdan ragaszkodom. Anulinus: Ostobaságod az oka, hogy nem hagysz fel ezzel a babonával, és nem tiszteled a szent istenségeket. Crispina: Naponta bemutatom imádásomat, de az élő és igaz Istennek. Ő az én Uram, kívüle nem ismerek mást. Anulinus: Figyelmeztetlek a szent ediktumra. Engedelmeskedned kell. Crispina: Egyetlen parancsnak engedelmeskedem, mégpedig Uram, Jézus Krisztus parancsának. Anulinus: Leüttetem a fejedet, ha nem engedelmeskedel urunk, a császár parancsának. Kényszeríteni foglak arra, hogy engedj és engedelmeskedj. Nagyon jól tudod, hogy egész Afrika bemutatta az áldozatot. Crispina: Sohasem fog sikerülni arra kényszeríteni engem, hogy a démonoknak áldozzak. Annak az Úrnak áldozok, aki az eget, a földet, a tengert alkotta és mindazt, ami benne van. Anulinus: Az istenek tehát nem megfelelőek neked? Kényszerülni fogsz a szolgálatukra, hogy épségben juss el az igazi kultuszhoz. Crispina: Az nem kultusz, amire akarata ellenére, erőszakkal kényszerítik az embert. Anulinus: Nem kívánunk tőled mást, csak azt, hogy tanúsíts jámbor megadást, hogy a szent templomokban hajtsd meg a fejedet a rómaiak istenei előtt, és áldozz nekik tömjént. Crispina: Ezt életem folyamán sohasem tettem, nem is ismerek ilyesmit, és nem is teszem meg, amíg csak élek. Anulinus: Mégis tedd meg, ha nem akarod megtapasztalni a törvény szigorát! Crispina: Amivel fenyegetsz, attól nem félek. Az semmiség. Ha azonban elkövetném ezt a szentségtörést, akkor elhagyna mennyben lakó Istenem, úgyhogy az eljövendő végső napon nem lennék mellette. Anulinus: Nem követsz el szentségtörést, ha engedelmességet tanúsítasz a szent parancsok iránt. Crispina: Az olyan istenek, akik sohasem alkottak sem eget, sem földet, pusztuljanak! Én csak az örök Istennek áldozok, aki megmarad az egész örökkévalóságon át. Ő az igaz Isten, akit félnünk kell; Ő, aki a tengert és a zöldellő növényeket s a szárazföldet alkotta. Az általa teremtett emberek azonban mit árthatnak nekem? Anulinus: Csatlakozz a római kultuszhoz, amelyet uraink, a győzhetetlen császárok és mi magunk is gyakorolunk! Crispina: Már többször megmondtam neked: inkább kész vagyok, hogy elviseljek minden kínzást amellyel engem sújthatsz, mint hogy a lelkemet bemocskoljam a bálványok tiszteletével, amelyek csupán kövek és emberi kéz alkotásai. Anulinus: Istengyalázást beszélsz! Ezt nem a javadra tetted!

Ezután ezt diktálta a bírósági írnoknak: El kell csúfítani. Le kell borotválni fejéről a haját, hogy arcát a gyalázat takarja. Crispina: Beszéljenek hát az istenek! Akkor majd hiszek bennük. Ha nem az üdvösségemre gondoltam volna, most nem állnék itt kihallgatáson bírói széked előtt. Anulinus: Akarsz-e még sokáig élni, vagy pedig kínok között meghalni, mint a hozzád hasonlóan gondolkodók? Crispina: Ha a halál után vágyakoznék, és arra, hogy lelkem az örök tűzben pusztuljon el, akkor a démonaid kedvére tennék. Anulinus: Lefejeztetlek, ha visszautasítod, hogy imádd a tiszteletre méltó isteneket. Crispina: Hálát adok Istenemnek, ha ez lesz az osztályrészem. Sóvárogva vágyakozom arra, hogy Istenért hulljon le a fejem. A ti semmi, néma és süket isteneiteknek nem áldozok! Anulinus: Kitartasz tehát ebben az esztelen önfejűségedben? Crispina: Istenem, aki most és mindörökké van és megmarad, hívott engem életre, ő hozta meg számomra az üdvösséget a keresztség menedéket nyújtó vizében, ő velem van és mellettem áll, megerősíti szolgálóját mindenben, hogy ne kövessen el szentségtörést. Anulinus: Meddig viseljük el még ezt az istentelen keresztény nőt? Olvassátok fel a korábbi kihallgatás jegyzőkönyvét!

Miután felolvasták, Anulinus prokonzul kihirdette az ítéletet: Crispina makacsul kitart szégyenletes babonája mellett, és megtagadja, hogy áldozzon isteneinknek. A császári rendelet isteni utasításai szerint kivégzésre ítélem. Crispina így válaszolt: Áldom Istenemet, aki ilyen módon kegyeskedik kiszabadítani engem kezedből. Istennek legyen hála! Megjelölte homlokát a kereszt jelével, lehajtotta nyakát, és lefejezték, mert megvallotta a mi Urunk Jézus Krisztust, akinek dicsőség legyen mindörökkön-örökké! Amen.''

E nemes nő példájából megismerhetjük, hogy a vértanúnak gyakran milyen magányosan kell tanúságot tennie Krisztusról. Az előkelő és elkényeztetett hölgyet, akit élete folyamán figyelmes szolgahad vett körül és látott el (Szent Ágoston adatai szerint, aki gyakran említi őt prédikációiban és írásaiban) megkötözve vezették el, és testvérei vagy nővérei vigasztaló jelenléte nélkül, teljesen egyedül kellett helytállnia a küzdelemben. A bajban és szorongattatásban lelkiismerete szavát követte, bízva abban, aki vele volt legyőzhetetlen segítőjeként.

Szent Karion és fia

Egyiptomban egy Karion nevű embernek két gyermeke volt. Ezeket feleségére hagyva, elment a pusztába remetének. Amikor nagy éhség lett azon a vidéken, az asszony magával vitte két gyermekét és megkereste férjét. Karion a fiát, Zakariást magához vette és nevelte. A leány visszament anyjával. Több helyen is éltek kolostorban, végül a Szkétisz pusztában telepedtek le. Először Karion halt meg, később pedig fia Zakariás, a IV. században éltek mindketten.

MAR SZABAI SZENT SZABBÁSZ szerzetes

*Mutalaszka, 439. +Szabbász-lavra, Jeruzsálem mellett, 532. december 5.

Szabbász egy kis kappadókiai faluban, Mutalaszkában született, és már ötéves korában elvesztette a szüleit. A közeli Flavianae kolostorban lett szerzetes.

Tizennyolc évesen őt is elfogta a kor szerzetesei közt olyan gyakran megfigyelhető vágy a Szentföld és a Júdeai pusztaság szerzetesei után. Jeruzsálemben, amelynek városi nyugtalansága felkeltette a csend és visszavonultság iránti vágyát, hallott Nagy Szent Euthümioszról (lásd: 50. o.), akinek abban az időben már nagy hírneve volt. Megkérte a sokat csodált szerzetest, hogy vegye fel Jeruzsálemtől nem messze fekvő remetekolostorába, de fiatalsága miatt visszautasításban részesült. Alázatosan követte a tapasztalt szerzetes atya tanácsát, és elindult Szent Theoktisztosz (+466/67) közeli kolostorába; ő azután különleges szeretettel és gondossággal fogadta oltalmába.

,,Teljesen átadta magát Istennek'' -- közli Szabbászról életrajzírója, szküthopoliszi Kürillosz (524--?). Szerzetesi ,,harcának'' elemei a szokásosak voltak: böjt, testi munka, éjszakai imádság, a szent liturgia buzgó ünneplése, alázatosság, engedelmesség. Ifjúi erejének ezen éveiben Szabbász valóságos Herkules volt: semmilyen munka, semmiféle aszkézis nem volt számára túl nehéz.

Mintegy harmincévesen végre megkezdhetett egy félig-meddig remeteéletet a pusztaság közepén lévő hegyek barlangjainak egyik cellájában. A hét öt napját teljes böjtben, csendes imádságban és kosárfonó munkában töltötte; heti ötven kosár volt szorgalmas munkája eredménye. Csak szombaton és vasárnap osztotta meg a kolostorban élő testvéreivel az életet és a liturgia ünneplését.

Ezeknek a csendes éveknek nagy élménye lehetett a fiatal remete számára, amikor Euthümiosz megengedte, hogy a nagyböjtben elkísérje a puszta belsejébe, hogy teljes elzártságban készüljenek a húsvétra. Szabbász -- ha lehetősége volt rá -- egész életén át ragaszkodott mesterének ehhez a tiszteletre méltó hagyományához.

Amikor Szabbász öt évet töltött csendes cellájában, 473-ban meghalt Euthümiosz. Szabbász nem maradt tovább Theoktisztosz kolostorában, ahol a fegyelem hanyatlani kezdett, hanem teljesen egyedül a Holt-tenger melletti Rubán és Kutila pusztaságába vonult vissza. Ott ,,egyedül Istennek szentelte magát csendben, böjtben és szakadatlan imádságban, s lelkét Isten és az isteni dolgok tükrévé tette''. Csak ritkán találkozott magához hasonló társakkal; köztük a legjelentősebb volt Szent Teodóziosz (lásd: 34. o.), akivel egész életre szóló barátságot kötött.

Szabbász négy évig vándorolt a pusztaságban, amikor egy angyal a Rubán sivatagában lévő Kidron-völgy nyugati sziklafalában egy barlangot mutatott neki, amelyet csak kötél segítségével lehetett elérni. Itt töltött további öt évet imádkozva. Csak néhány szaracén törte meg magányosságát, amikor időről időre meglátogatták és ennivalót vittek neki.

Nemcsak saját további életére, hanem a palesztinai szerzetesség további fejlődésére is döntő jelentőségű lett ez a hely. Lassanként ugyanis elterjedt a magányos vezeklő híre, és más istenkeresők is vezetése alá rendelték magukat. Ő pedig ,,befogadott mindenkit, aki hozzá ment''. A fiatal szerzetesközösség létszáma gyorsan hetvenre növekedett. A Kidron-völgy mindkét oldalán lévő barlangokban telepedtek le kezdetleges ,,celláik''-ban. Idővel ebből nőtt ki Palesztina legnagyobb remetekolostora, a később nagy hírnévre szert tett Nagy Szabbász-lavra (Mar Szaba).

Csaknem elképzelhetetlen nehézségek közepette ment végbe a kolostor felépítése ezen az izzó, vízben és táplálékban szegény, köves vidéken. A folytonosan növekvő, gyorsan 150 tagúvá vált közösségnek el kellett helyezkednie, táplálékról és vízről kellett gondoskodnia. Templomot építettek és megkezdték az istentiszteletet, de kívülálló papokra voltak utalva, mert a közösségnek nem volt saját papja. Szabbász méltatlannak tartotta magát a papi méltóságra, és egyetlen szerzetesét sem akarta szenteléshez engedni, hogy az elbizakodottság mindenféle lehetőségét kizárja.

Ám ez a felfogása ellenkezést váltott ki, megkezdődtek a viszálykodások. A lázongók a jeruzsálemi pátriárkánál Szabbász letételét indítványozták. Indokul azt hozták fel, hogy laikus, teljesen képzetlen, és alkalmatlan a vezetésre. A Szabbász iránt jóindulatú pátriárkának ezúttal sikerült a nyugtalanságot szítókat megszelídítenie. 491-ben ellátogatott hozzájuk, pappá szentelte az apátjukat, majd megáldotta új templomukat.

A következő éveket szakadatlan tevékenység töltötte ki. Szabbász a szüleitől jelentős vagyont örökölt, és azt csakhamar felhasználta egy jerikói menedékház felépítésére, ezt azután remetekolostora tartotta fenn zarándokló vagy beteg szerzetesek számára. Hamarosan felszínre tört az a nagy szenvedélye, amely a magányosság keresése mellett Szabbász jellemzője maradt: az építőkedv. Ez hozta létre kimondhatatlan fáradságok közepette a Castellium kolostort a Kidron-völgy túloldalán, a remetekolostor közelében pedig azt a további kolostort, amely a noviciátus lett.

Szabbász számára ötvenes évei közepén új életszakasz kezdődött: tevékenységi köre kiterjedt. 493-ban a jeruzsálemi pátriárka a szerzetesek javaslatára Szabbászt a Szent Város közelében és a vele határos pusztaságban lévő valamennyi remeteség és remetekolostor elöljárójává (archimandritájává) tette. (Ugyanakkor Teodóziosz az összes palesztinai kolostor [koinobium] vezetője lett.)

Nemsokára újból kitört a nyugtalanság a remetekolostorban, s a helyzet olyan komolyra fordult, hogy Szabbász, aki sohasem ellenkezett szívesen kétszer is elhagyta kolostorát. Amikor végül a Nagy lavrában minden a feje tetején állt, a pátriárka visszarendelte a kolostorba, a lázongókat pedig kiutasította. Miután ezek alapjáig szétrombolták azt a kis tornyot, amelybe Szabbász vissza szokott vonulni, garázdálkodva eltávoztak. Jellemző a szent lelkületére: ez a szégyenletes esemény sem tudta eltéríteni attól, hogy elveszett gyermekeivel törődjön. Alig értesült arról, hogy anyagiak nélkül és egyenetlenkedve tanyáznak a Thekoa vidékén egy elhagyatott kolostor düledező romjaiban, élelmiszerekkel és építőanyagokkal megrakott tevékkel sietett a segítségükre, továbbá megszervezte a pátriárka segélyakcióját is. Csak amikor a remetekolostort, az úgynevezett Új lavrát berendezte, a közösséget valamiképpen összehangolta, és igument rendelt számára, akkor távozott, anélkül, hogy lakóitól hálát várt vagy kapott volna.

Még további kolostorok keletkeztek és virágzottak fel keze alatt, s számuk végül hétre emelkedett: három remetekolostorra vagy lavrára és négy koinobiumra.

511-ben Szabbász hirtelen az egyházpolitika szereplője lett. Már sok évtized óta Palesztinát, mint az egész Közel-Keletet is, hitviták taszították egyik nyugtalanságból a másikba. Leginkább felzaklatta akkoriban a kedélyeket a kalkedoni zsinat (451) körül még mindig tomboló harc. Anasztáziosz császár (491--518) a zsinat ellenzőinek, a monofizitáknak a pártjával rokonszenvezett, és ennek következtében nagyon feszült volt a helyzet Jeruzsálemben. Szent Illés pátriárka (+518) elhatározta tehát, hogy követséget meneszt Konstantinápolyba. E küldöttség vezetőjéül Szabbászt választotta, aki egész Palesztinában korlátlan tekintélyt élvezett.

Egy kényes küldetés számára azonban aligha lehetett a legalkalmasabb ember Szabbász. A politikai adottság és a politikai becsvágy éppúgy hiányzott belőle, mint a magasabb képzettség, beleértve a teológiait is. Küldetése célját tekintve nem is ért el sokat. Fellépése azonban mégis nagy hatást keltett a császári udvarban; megállapodott higgadtsága olyan méltóságot sugárzott, amely másfajta, talán még fontosabb sikerrel járt. A szerzetesek iránt barátságos érzületű császár teljes tiszteletnyilvánítással fogadta a küldöttséget. Eközben az a balszerencsés eset fordult elő, hogy az udvaroncok az összes szerzetes közül Szabbászt, a küldöttség vezetőjét ki akarták rekeszteni, és egyedül őt nem akarták a császár elé bocsátani, mert csak keveset törődött a külsejével, és szerényen meghúzódott a háttérben. Amikor a császár érdeklődött iránta, izgatottan keresték, és végül megtalálták a császári palota egy zugában, amint semmivel sem törődve imádkozta a zsolozsmáját.

Amikor Szabbász Bizáncban tett első látogatásáról, a császári udvarban történt hosszabb tartózkodás után hazatért, régi szerzetesi nyugalmát nem találta. Éveken át belekapcsolódott a monofizitizmus elleni éles küzdelmekbe. Pártfogójának, Illés pátriárkának 516-ban száműzetésbe kellett mennie, Szabbász pedig nem tudta ezt megakadályozni. Utódját, Jánost, aki eredetileg a zsinat ellenfeleinek a párthíve volt, sikerült azonban az ortodoxia oldalára állítania. Nagy hatású beszédben átkozta ki a pátriárka ünnepélyesen, Szabbásztól és Teodóziosztól támogatva a kalkedoni zsinat ellenfeleit. Ezzel ugyan mindkét archimandrita magára vonta a császár haragját, de a császár csakhamar meghalt, utóda alatt pedig egy időre visszatért a rend és nyugalom Palesztina egyházi viszonyaiba, Szabbász is visszavonulhatott végre a szerzetesélet csendjébe. Most ínséges évek következtek: Palesztinát öt teljes évig rettentő szárazság s ennek következtében sáskajárás, éhség és szomjúság sújtotta. Szabbász Istenbe vetett legyőzhetetlen bizalommal kormányozta a kolostorát ezekben az ínséges esztendőkben is.

Utoljára 531-ben ragadták ki csendjéből az aggastyánt, amikor még egyszer követségbe kellett indulnia a császári udvarba vivő messzi és fáradságos úton. Ezúttal a Palesztinát nyugtalanító szamaritánusok felkeléseiről volt szó. Azt közlik, hogy amikor Justinianus császár kihallgatáson fogadta Szabbászt, hirtelen úgy tűnt neki, mintha a tiszteletreméltó aggastyán fejét a napsugarakból kiinduló fényes koszorú venné körül. Erre a császár odasietett az alázatos emberhez, leborult előtte, örömkönnyek között csókolta meg a fejét, és az áldását kérte. Az öreg szerzetes utoljára azt kérte a császártól, hogy Jeruzsálemben egy nagy kórházat építsen fel és rendezzen be. Hazatérve Szabbász ünnepélyesen kihirdette a császári engedélyt Jeruzsálemben, Cézáreában és Szküthopoliszban. Ezután előkészült a halálára.

Mint a családapa, aki megtette a dolgát, és elrendezte háza ügyeit, még egyszer tisztelettel adózott a neki és minden szerzetesnek olyan drága jeruzsálemi szent helyeknek, majd visszatért remetekolostorába. A tornyocskájában feküdt betegen, visszautasította a pátriárka minden gondoskodó szeretetszolgálatát, és kijelölte az utódát.

532. december 5-én kora reggel, egy vasárnapi napon magához vette az Oltáriszentséget, utoljára még elimádkozta: ,,Uram, a Te kezeidbe ajánlom lelkemet!'', majd ugyanazzal a bizakodó nyugalommal, amely egész, külsőleg olyan mozgalmas földi létét jellemezte, életét Isten kezébe helyezte.

A szent életrajza ezekben a szavakban foglalja össze a jelentőségét: ,,Szabbász, a földi angyal és mennyei ember, a bölcs és tudós tanító, az igaz hit védője, a hű és okos sáfár megsokszorozta talentumait, és ehhez az égből kapta az erőt. Az Atyaisten tetszése szerint, Krisztus erejéből és a Szentlélek sugallata által benépesítette a pusztaságot a szerzetesek csapataival.''

BOLDOG KOLPING ADOLF III. r. (1813-1865)

Egyes szerzok állítják, hogy a ferences III. rend tagja volt. O a Katolikus Legényegylet (Kolping-család) alapítója. Mint cipészinas, a maga sorsán szerzett tapasztalatokat ifjú iparostársai kiszolgáltatottságáról. A mesterek kihasználták munkaerejüket, a kizsákmányolás valóság volt. Felszabadulásuk után a segédek vándorútra keltek, más országokba is elmentek, hogy pénzt keressenek. Ez azonban újabb hányódást, sokszor lezüllést vont maga után. Kolpingot egyre jobban foglalkoztatta a gondolat: az ifjú iparosok egyesületbe való tömörítése, ezáltal felemelése s védelmük biztosítása. Közben a papi hivatás is megérlelodött benne. 24 évesen kezdte bepótolni középiskoláit, 28 évesen kezdte el a teológiát, 32 évesen szentelték pappá a kölni minoriták templomában. Utána segédlelkésszé nevezték ki egy Köln közelében lévo községbe. Hamarosan gyárvárosba került, a munkások közé. Itt kezdett komolyan foglalkozni az iparoslegényekkel, akik gyorsan megszerették. A kezdeti nehézségek, elöljárói ellenzése nem törték le lelkesedését. Négy év múlva Kölnbe helyezték, itt szervezte meg igazán egyletét s innen terjesztette tovább. Ekkor 36 éves volt. Még 16 év adatott neki, hogy muvét felépítse, kiterjessze s beírja nevét a történelembe. Róla írták: „Kolping volt az újkor elso katolikus papja, aki teljesen a szociális munkának tudta szentelni magát.” A Kolping-mu arra akarja tagjait képessé tenni, hogy a világban, foglalkozásukban, házasságukban és családi életükben, az Egyház, a társadalom, az állam javára keresztényként megállják a helyüket. Az alapító 52 éves korában, a munkától felorlodve, szívbántalmakkal kórházba került, ahol dec. 4-én elhunyt. II. János Pál 1991-ben avatta boldoggá. Kolping muve halála után sem fejlodött vissza. Fennmaradását annak is köszönhette, hogy o a tagokat önállóságra nevelte. A II. Vatikáni Zsinat után a mozgalom meg tudott újulni. 1991-ben a Kolping család több mint 30 országban 300.000 taggal muködött szerte a világban. Székhelye Köln. Magyarországon is létezik, 1989 után kezdhette meg újra tevékenységét.

II. János Pál mondotta róla:

„Ilyen vonzó példaképekre van szüksége a mai embernek, mint amilyen Kolping Adolf volt.”

Imádság:

Istenünk, te megadtad Boldog Adolfnak, hogy a munkásság felemelésére és a vallásban való megtartására világméretu szervezetet alapítson; add, hogy az o lelkülete továbbra is eleven maradjon Egyházadban és a munkás társadalomban. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

SZENT BORBÁLA

+Nikomédia, 306 körül

Minden történetkritikai megállapítás ellenére fény és vonzerő árad Szent Borbálából. Szent Cecíliához és Alexandriai Szent Katalinhoz hasonlóan Borbála tisztelete is jóval megelőzi a 7. századból ránk maradt latin, görög, szír és örmény nyelven megírt legendát, függetlenül attól, hogy a hitelesnek tekintett történeti források nem beszélnek róla.

Borbála/Barbara (kinek neve a Barbarus, azaz barbár szó nőnemű alakja) egy pogány apa nagyon szép leánya volt. Valahányszor az apa kereskedelmi útra ment, leányát egy magas toronyba zárta. Egy ilyen távollétet ragadott meg Borbála arra, hogy miután már régóta vágyott a keresztségre, fölvételét kérje az Egyház közösségébe. A Szentháromságba vetett hite jeleként a torony falába, amelyen addig csak két ablak volt, vágatott egy harmadikat is. Atyja hazatérve az ablakok számából fölismerte, hogy leánya elhagyta ősei hitét. Emiatt azonnal meg akarta ölni, ám Borbálának sikerült elmenekülnie, mert a torony fala és a sziklák megnyíltak előtte.

A hegyek között egy barlangban rejtőzött, de egy pásztor elárulta atyjának a rejtekhelyet. A pásztor árulásának büntetéseként Isten a bárányait ganajtúró bogarakká változtatta. Ez azonban nem tartotta vissza az atyát attól, hogy leányát a bíró elé hurcolja.

A bíró megfélemlítésül keresztényeket gyötörtetett Borbála szeme láttára a legválogatottabb kínzásokkal. Krisztus azonban erőt öntött lelkébe, s hogy ne féljen, társnőnek adta mellé Juliannát.

A város kormányzója akkor a megszégyenítés eszközéhez folyamodott: megparancsolta, hogy ruhátlanul pellengérezzék ki a piacon, minden kíváncsi tekintet prédájául. Borbála azonban most is az Úrhoz menekült, és meghallgatásra talált: a földből felszálló köd és az égből leereszkedő felhő úgy beburkolta a testét, mintha teljesen föl lett volna öltözve. Végül a bíró fővesztésre ítélte, és ekkor történt a legszörnyűbb: az apa, aki korábban esztelen féltékenységgel óvta a leányát, most maga ragadta meg a kardot és fejezte le. Mikor azonban hazafelé ment, villám sújtotta őt, és nem maradt belőle más, csak egy maréknyi hamu.

Egy Valerianus nevű ember gondoskodott arról, hogy Borbála és a vele együtt lefejezett Julianna teste méltó temetésben részesüljön. A sírnál pedig hamarosan megkezdődtek a csodák.

Borbála vértanúságának időpontjául a legenda különböző változatai más és más időpontokat jelölnek meg: Maximinus Thrax (235--238), Maximianus (286--305) vagy Maximinus Daia (308--313) uralkodását. Lakóhelyéül Antiochiát, Héliopoliszt mondják, vértanúsága helyéül pedig egyes források Nikomédiát, mások Toszkánát, sőt olyan is van, amelyik Rómát jelöli meg.

Ezeket az ellentmondó adatokat lehetetlen tisztázni. Elégedjünk meg tehát azzal a ténnyel, hogy Borbála tisztelete legkésőbb a 9. század óta Keleten és Nyugaton egyaránt elterjedt. Ez keleti származására utal, mert a nyugati egyház sok keleti szent tiszteletét átvette, fordítva ellenben nagyon ritkán történt.

Annak ellenére, hogy a történeti források nem szólnak róla, többfelé tisztelnek Borbála-ereklyét, és több ereklyeátviteli ünnepet is számon tartanak. Így Velence, Konstantinápoly, Róma és Ó-Kairó büszkélkedik azzal, hogy ereklyét őriz a vértanú szűztől; de olyan kis helyek is állítják ugyanezt, mint Plaisance és Rieti. Fejét Novgorodban őrizték. Borbála tisztelete Brémából terjedt Litvánia és Finnország felé.

A 13. században az aragóniai királyság folytatott tárgyalásokat a kairói szultánnal, hogy megkaphassa a szent ereklyéit. Szeretik és tisztelik Borbálát Ciprus szigetén, az Égei-szigeteken, Görögországban, a Balkánon és Örményországban éppúgy, mint Grúziában. Nyugat-Európában: Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban, Svájcban, Ausztriában és Magyarországon is nagy tekintélynek örvend. A népi tisztelet a legenda különböző elemeihez kapcsolódik. Így a ,,hirtelen és készületlen halál'' elleni oltalmazónak tekintik, mivel atyja ezzel bűnhődött gonoszságáért. Gyakran így imádkoznak: ,,Add meg, ó Urunk, hogy Szent Borbála közbenjárására halálunk előtt részesülhessünk szentségeidben.'' Ez a magyarázata annak, hogy a művészek gyakran ábrázolják Borbálát úgy, hogy a kezében cibóriumot és felette ostyát tart. Ugyanezen az alapon számtalan azon jámbor testvérületek száma, amelyek a ,,Jó halál'' nevét viselik, és védőszentjüknek Borbálát tekintik.

Apja villám általi halála miatt a villámcsapás és tűzvész ellen is kérik oltalmát, ezért a vészharangra rá szokták vésni a képét. Ezáltal lett a harangok és a harangöntők védőszentje, de neki ajánlották a hegycsúcsokat és az erődítményeket is. A puskapor feltalálása után, amelyet úgy tekintettek, mint a villám és a tűz egyesült erejét, ez a gyenge és minden erőszaktól távol álló szűz hamarosan a tüzérek védőszentje lett. Védőszentjüknek tekintik a hegymászók, akiket útjaikon vihar és villámcsapás veszélye fenyeget, de ugyanígy a bányászok is, akik a sújtólég veszélyében dolgoznak. Végül a torony miatt, amelyben lakott, s amellyel oly gyakran ábrázolják, a régi építőmesterek és kőművesek védőszentje lett.

A gazdag népszokás-anyagból csak egyet említünk, a Borbála-ágat. Ha a cseresznyefa ágát Borbála napján beviszik a szobába, karácsonyra kivirágzik. Ez a szokás nemcsak Jessze kivirágzott vesszejére emlékeztet, hanem Borbálán keresztül arra is, hogy a mi szívünkben is kivirágzik a szeretet, ha Krisztus benne él.

Ha történetileg lehet is kifogásokat emelni Borbála legendájával szemben, két dolgot mindenképpen el kell fogadnunk: a vértanú szűz alakja és tisztelete olyan erővel sugárzik mintegy másfél évezreden át, ami fölér a történeti adatokkal. Borbála Krisztus tiszta tükre volt, ezért képes sugározni az örök szentség világosságát.

Julianna, aki látta Borbála szörnyű és bátorsággal elviselt szenvedéseit, szemére hányta a parancsnoknak kegyetlenségét. Ezért kínzások után őt is lefejezték Borbálával együtt.

DAMASZKUSZI SZENT JÁNOS

*Damaszkusz, 650 körül +Jeruzsálem, 750 körül

A keleti Egyház nagy szentjéről, Damaszkuszi Szent Jánosról sem a pontos születési évet, sem halálának dátumát nem őrizte meg a hagyomány. Valószínűnek látszik, hogy 650 körül, tehát húsz évvel Mohamed halála után született, és 750 körül halt meg. Az adatok hiányának nem az az oka, hogy a világ egyik eldugott sarkában élt. Szülővárosa, Damaszkusz, ahol élete első fele is zajlott, mozgalmas hely, 660-tól a kalifák székhelye volt. Innen irányították az iszlám szellemi és vallási életét egészen 750-ig, amikor ezt a vezető szerepet Bagdad vette át.

János atyja -- Sargun ibn Manszurnak hívták -- keresztény volt, de a kalifátus pénzügyminiszteri tisztét töltötte be. Nagy gondot fordított arra, hogy János és fogadott fia, Kozmász alapos műveltséget szerezzenek, s így készüljenek föl a későbbi, magas hivatalok betöltésére. Az ellen sem volt kifogása, hogy János a trónörökös barátja, a leendő Jazid kalifa játszó- és asztaltársa legyen.

Amikor János elérte a férfikort, először munkatársa, majd utóda lett atyjának a pénzügyminiszteri poszton. A 7. század végén azonban megváltozott a keresztények helyzete a kalifátusban. Az új uralkodó, Abd-el-Malek (685--705) bizalmatlan volt velük szemben, s ezt János családja is nagyon hamar megérezte. Éppen ezért, hogy elkerüljék a nagyobb bajokat, fogadott testvérével, Kozmásszal együtt elhagyták Damaszkuszt, és Jeruzsálembe települtek át. Ott beléptek a világszerte ismert Mar Szabbasz-kolostorba. Mindez 700 körül történhetett. Nem sokkal később a jeruzsálemi pátriárka, V. János (706--735) pappá szentelte Jánost. Ettől kezdve János a pátriárka tanácsadója lett, s egyre inkább be kellett avatkoznia az egyház életébe. Elkezdte írói tevékenységét is. A mindenfelé dúló viták és bizonytalanságok miatt sokan fordultak hozzá tanácsért, segítségért.

Jánost a kortársak s az utókor is nagyon becsülte és értékelte. A középkor után Kelet Aquinói Szent Tamásának nevezték, ami ellen ő maga tiltakozna a legjobban. János ugyanis korának gyermeke volt, s ezt a kort az utánzás és a gyűjtés jellemezte. A 4. és 5. század az Egyház szellemi életében a nagy lángelmék kora volt, a 6--7. század csak rendszerezte és őrizte a nagy elődök hagyományát, anélkül, hogy átfogó szintézist, rendszert készített volna. János annyit akart, hogy a megtámadott igazságot megvédje. Önmagát egy helyen a méhhez hasonlítja, amely mindenféle virágról összegyűjti a mézet. Fő teológiai műve, A megismerés forrása a korábban élt keleti atyák írásaiból és a zsinati aktákból hihetetlen szorgalommal összeállított gyűjtemény.

A maga korában a képrombolással kapcsolatos vita tette híressé. Három nagy beszédet írt a képek tisztelete érdekében, amely ellen a képrombolók III. Leó császár vezetésével (717--741) könyörtelen támadást indítottak. A szentképek tisztelete körül korábban is akadtak már nézeteltérések. A kérdés gyökere az Ószövetségbe nyúlik vissza, ahol a mózesi törvény szigorúan megtiltja minden képmás, szobor vagy kép készítését, hogy a bálványimádás veszedelmétől megóvja az igaz Isten tiszta kultuszát. Az Újszövetség ezt a törvényt hatályon kívüliként kezelte, de a nép körében mindig óvakodtak attól, hogy közvetlen tiszteletet adjanak a képmásoknak. A kérdést az iszlám megjelenése élezte ki a maga kivételt nem ismerő képtilalmával, amely -- mivel az iszlám egyre nagyobb hatalomra tett szert -- az Egyházra is hatást gyakorolt.

Lehetséges, hogy III. Leó császár, aki kiváló államférfi és hadvezér volt, az iszlám oldaláról várható kritika elkerülése végett fordult a képtisztelet ellen. A mohamedánok ugyanis bálványimádással vádolták a keresztényeket. Bizonyára nem véletlen, hogy a császári intézkedés szinte egybeesik II. Jazid kalifa 720-ban kiadott, képeket eltiltó rendeletével. Ez azonban csak mellékes hatás lehetett, a fő indíték az Egyházon belül támadt azzal, hogy a régóta vitatott kérdésben a császár személy szerint a képtisztelet ellen foglalt állást. Meggyőződése volt, hogy a képek ,,bálványozása'' Isten haragját hívja ki a birodalom ellen, melyet neki minden veszedelemtől óvnia kell. Kötelességének érezte tehát, hogy hatalmi szóval avatkozzék a vitába. 726-tól egyre keményebb intézkedéseket hozott, végül 730-ban nyílt rendeletet adott ki, amely megtiltotta a szentek képeinek készítését és tiszteletét (ekkor Krisztus és Mária ábrázolása még kivételt képezett).

A rendelet Keleten fölháborodást és tiltakozást váltott ki. Ebben az időben lépett föl János, s megírta beszédeit a képrombolók ellen. Nem a képekkel kapcsolatos visszaéléseket vette védelmébe, hanem világos különbséget tett a csak Istent megillető imádás és a képeken ábrázolt szenteknek szóló tisztelet között. Minden erejével a képek tisztelete mellett foglalt állást. Ezzel a későbbi kor számára ,,a képtisztelet klasszikus teológusa lett''. Csodálatos a bátorsága, amellyel szembeszállt a császárral, s még a kiközösítést is föl merte hozni fenyegetésül.

E két említett munka mögött háttérben marad János minden egyéb írása. Mindazonáltal lenyűgöző a tudása és széles körű az érdeklődése. Nemcsak dogmatikus és apologéta, hanem egzegéta, filozófus és hagiográfus is volt. Ezenkívül mint himnuszköltő vált nagyon híressé a keleti Egyházban, ahol mindmáig éneklik a liturgiában a himnuszait.

A bizánci hagyomány úgy tudja, hogy Damaszkuszi Szent Jánost december 4-én temették el. Valószínűbb azonban, hogy ezen a napon halt meg. A római naptárba 1890-ben vették föl az ünnepét, március 27-re. 1969-ben az ünnepet december 4-re helyezték át.

--------------------------------------------------------------------------------

Műveiből három fő jellemvonás rajzolódik ki:

Elsőként egyszerű alázatossága. Gazdag és tekintélyes családból származott, életének első fele a legmagasabb körökben zajlott, de amikor a Mar Szabbasz-kolostor szerzetese lett, mindez mintha nem is létezett volna. Elvonulva a világtól egyedül Istennek akart szolgálni. Nagyon művelt és tudós szellem volt, ennek ellenére ,,haszontalan és utolsó rabszolgának'' tartotta magát, akinek ,,jobb lett volna, ha Isten előtt csak a bűneit vallja meg'', mint hogy beavatkozzék a teológia és az egyházpolitika kérdéseibe. Mindazonáltal engedelmességből harcba szállt a megtámadott igazságért.

Másik vonzó jellemvonása a hagyományhoz való hűség volt. Igaz, korának lelkületére jellemző volt, hogy az áthagyományozott kincsek őrzését tekintették a legfőbb feladatnak, és nem az újdonságokat hajhászták, mégis Jánosban a hagyomány tisztelete erkölcsi alapállás lett. Az igazság iránti tisztelet tanította meg arra, hogy önmagát és a saját ötleteit távol tartsa a kapott és továbbadandó üzenettől. E hűségében lett közvetítő az első századok és a középkor között.

Harmadik vonása az Egyház iránti szeretete. Éber készenlétben nyilvánult ez meg, amellyel a veszélybe került Egyház segítségére sietett, nem törődve az őt fenyegető megtorlásokkal, még a leghatalmasabbakkal sem. Nem kereste a vitákat, de ha az Úr ügyéről volt szó, félelem nélkül szállt harcba az igazságért.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, kérünk, add, hogy Szent János áldozópapod könyörgése segítsen minket, és az igaz hit, melyet ő oly buzgón tanított, legyen mindenkor világosságunk és erősségünk!

Példája:

    dolgodat szorgalmasan végezd, ne követeljed a magad dicsőségét!

Polivoti Szent János atya

Fiatal korától erényes életet élt. A VIII. században Polivot püspökévé szentelték az ázsiai Frigiában. Ezután még jobban kitűnt erényes tetteivel. Izauri Leó császár képromboló törekvései ellen fel melte szavát, és nyáját megőrizte ettől a tévelytől. Szent életéért Isten gyógyító, és ördögűző erővel ajándékozta meg. A VIII. században halt meg.

Aranyszavú (Krizológus) Szent Péter     egyháztanító, † 450