BOLDOG AGATANGELUS és KASSZIÁN kapucinus vértanúk
Agatangelus: *Vendőme, 1598. július 31.
Kasszián: *Nantes, 1607. január 15. Mindketten: +Gondar, 1638. augusztus 7.
A
Hitterjesztés Kongregációjának 1622-ben történt megalapítása új
missziós lendületet keltett az Egyházban. Az új erők között, amelyek e
kongregáció rendelkezésére álltak, ott voltak a kapucinusok is. Néhány
évtizeden belül missziókat vettek át Kongóban és Angolában, Amerikában
és a Közel-Keleten. Franciaország missziós munkáját a kapucinus
tartományfőnök, Joseph Le Clerc du Tremblay (1577--1638) irányította;
,,a szürke eminenciás'', amint Richelieu bíboros e befolyásos tanácsosát
nevezték, aki diplomata, apostol és misztikus volt. A keresztes
hadjáratok nyomán elindulva azt tervezte és remélte, hogy először a
Közel-Keleten megvalósítja a szétvált keresztények egységét, hogy utána
majd a mohamedánok megtérhessenek. Tizenkét év leforgása alatt sikerült
mintegy száz francia kapucinust kiküldenie. Köztük volt Agatangelus és
Kasszián is.
Agatangelus
1598. július 31-én született Vendőme-ban. Apja, akinek fő érdeme volt
abban, hogy 1606-ban Vendőme-ban kapucinus kolostort alapítottak, Isten
jutalmának tartotta, hogy fia 1619-ben belépett a rendbe. Még mint
fiatal páternek, Agatangelusnak tulajdonították a ,,repülő tábor''
megszervezését, amelynek tagjai -- megint csak Pater Tremblay terve
szerint -- csoportosan prédikáltak Franciaország protestáns vidékein,
hogy a hit elveszett egységét helyreállítsák.
Az 1628. év
váratlan fordulatot jelentett Agatangelus életében. Két rendtársa
hithirdetőként a Közel-Keletre akart utazni, egyikük azonban
megbetegedett, és elöljárója Agatangelust azzal a kérdéssel lepte meg:
kész lenne-e a megbetegedett helyett elmenni. Kétórai gondolkodási idő
után jelentette felettesének: ,,Itt vagyok, küldjön!''
1629-ben
az ifjú hithirdető már Aleppóban (Szíria) volt. Prédikált az
európaiaknak, eredményesen tevékenykedett a skizmatikusok között, nagy
buzgósággal látott neki az arab nyelv tanulmányozásának, és hamarosan
felkeltette a felsőbb mohamedán körök figyelmét. Átmenetileg Libanonba
helyezték, s ott valószínűleg részt vett abban az arab
bibliafordításban, amelyet a kapucinusok 1633-ban adtak ki.
Eközben
Pater Tremblay felismerte, hogy Agatangelus a megfelelő férfi arra,
hogy a nehézségekkel küzdő kairói missziót újjászervezze, és előkészítse
az Abesszíniába való behatolást. Nehéz volt elválnia Aleppótól. Nagyon
feltalálta már magát ebben a látszólag reménytelen misszióban.
1633-ban
Kairóba ment. Ott csatlakozott hozzá Kasszián, akit másik két atyával
együtt a segítségére küldtek. Kasszián egy Lopez nevű portugál családból
származott, amely Nantes-ban, a francia kereskedővárosban telepedett
le. Már tizenhat évesen kolostorba lépett. A huszonhat éves szerzetes
Kairóban valamelyest háttérbe szorult; mindenekelőtt meg kellett
tanulnia az arab, majd az abesszin nyelvet.
Agatangelus
viszont nyelvismeretével gyorsan helyzetképet alkotott magának az
európaiak, arabok, törökök, feketék, mórok, fellahok és zsidók e
kozmopolita városában, és mint felelős elöljáró el tudta találni a
megfelelő mértéket. Sajnos azonban meg kellett állapítania, hogy a
legtöbb európai, mindenekelőtt pedig a francia konzul, bűnös életmódot
folytat. Amikor egyszer a koptoknak be akarta bizonyítani, hogy a
katolikus Egyház birtokolja a teljes igazságot, ezek azt hitték, hogy
lakatot tesznek a szájára, ha az európai katolikusok életére utalnak.
Agatangelus sokat szenvedett emiatt. A konzul házát ,,az ördög
zsinagógájának'' nevezte, és indítványozta, hogy Róma ezeket a nyilvános
bűnösöket név szerint közösítse ki.
Fő
feladatát a koptokhoz való közeledésben látta, akik a 451. évi
kalkedoni zsinat után elszakadtak a római egyháztól. Alexandriai
Mattaiosz kopt pátriárkával folytatott tárgyalásai reményt ébresztettek,
de hamarosan kitűnt, hogy Mattaiosz nem tudja magát függetleníteni
környezetétől. Mindazonáltal megengedte Agatangelusnak, hogy
prédikáljon, és kopt templomokban a római liturgiát használja. Sok
megtérés történt. A megtérteket Agatangelus továbbra is meghagyta a kopt
közösségben; nem szigetelte el őket, mert azt remélte, hogy ily módon
lassanként majd a népet egészében tudja visszahozni az Egyházba.
Mivel
a keleti egyházban a szerzetesek nagy tekintélynek örvendtek és nagy
volt a befolyásuk, arra törekedett, hogy kapcsolatba kerüljön velük.
Egyszer négy hónapot töltött Szent Antal félreeső kopt kolostorában,
együtt élt a szerzetesekkel, tanította őket a katolikus hitre, és
szigorú, szent életével példaképül szolgált nekik. Oktatta őket a
szemlélődés módjaira is, és ennek érdekében arabra fordította J. du
Tremblay: Bevezetés a lelki életbe egy könnyű szemlélődő mód által című
munkáját. A szerzetesek közül ketten a katolikus hitre tértek, a többiek
még haboztak.
Remélte,
hogy amit megkezdett, később majd be is tudja fejezni, de nem jutott
hozzá, mert az abesszin misszió csakhamar teljesen lefoglalta. Ezt a
hegyi országot Szent Frumentius 316 után térítette meg, később azonban a
koptokkal együtt elszakadt Rómától. A 17. században Róma nagy
reményeket fűzött ahhoz, hogy az egységtörekvések elérik céljukat. A
jezsuita Gaspar Paez 1625--1635 között meg tudta nyerni az uralkodót,
Cadenghel négust, halála után pedig a fiát, Szeltan-Szeghedet a Róma
iránti hűség eszméjének, sőt az utóbbi a katolikus hitet hatalmi
eszközökkel akarta nemzeti vallássá tenni. A jezsuita Alfonso Mendez,
Etiópia pátriárkája 1631-ben egy év alatt 130.000 abesszin megtérését
jelentette örvendezve Rómának. A kopt abuna (érsek), a szerzetesek és a
császárné ellenállása azonban polgárháborút váltott ki, ennek százezer
halott volt az áldozata. Nem sokkal ezután meghalt Szeltan-Szeghed, a
fia és utóda fokozta az elnyomást. A skizmatikusok kerekedtek ismét
felül, a jezsuitákat pedig kiutasították.
Agatangelus feszülten
figyelte ezeket a jó és rossz eseményeket. Az alexandriai pátriárkához
való jó kapcsolatai révén elérte, hogy a Markosz nevet felvevő új
abunának egy olyan szerzetest neveztek ki, akiről remélni lehetett, hogy
jó viszonyt tart majd fenn Rómával. Agatangelus és Kasszián így
kedvezőnek látta az időt arra, hogy terjesszék a hitet Abesszíniában.
Amíg azonban erre Róma kiadta a megbízást, meglehetősen hosszú idő telt
el. A két munkatárs eközben zarándokutat tett a Szentföldön, mert a
Palesztinát járt zarándokokat a keresztény Abesszíniában olyan nagyra
becsülték, mint a mohamedán országokban a mekkai zarándokokat.
A
várakozás ideje alatt azonban Abesszíniában megelőzte őket a rossz. Egy
német luteránus, hivatása szerint orvos, Peter Heyling értett hozzá,
hogy Markosz abunát és az ingatag lelkű Bazilidész négust teljesen
megnyerje, és meggyőzze őket a római egyház rútságáról. Elérte, hogy
Bazilidész törvényt adott ki, amely szerint minden katolikus papot vagy
püspököt, aki Egyiptomból Abesszíniába akar jutni, azonnal fogjanak el,
állítsanak bíró elé, és ítéljenek halálra. A törvényt minden
tartományban ünnepélyesen kihirdették.
Agatangelusnak és
Kassziánnak minderről sejtelme sem volt, amikor 1638-ban karavánokhoz
csatlakoztak, és a nagy hőségben a sivatag fárasztó útjain Abesszínia
felé tartottak. Elővigyázatosságból a kopt szerzetesek ruháját vették
magukra. Alig lépték át azonban Abesszínia határát, amikor átkutatták a
csomagjukat, s kehely és a római rítus miseruhái kerültek elő belőle.
Azonnal fogságba vetették őket. Nem keresték ezt oktalan buzgósággal, de
belsőleg előkészültek mindenre. Titkos vágyuk teljesedett most be.
Megcsókolták nehéz láncaikat, Kasszián pedig felkiáltott: ,,Ezek azok a
kincsek, ezek azok a drágakövek, amelyeket kerestünk, s amelyekért
elhagytuk szüleinket és a hazánkat!''
Egyhónapi fogság és éhezés
után egy öszvér farkához kötözték, és Gondarba, az amhara tartomány
fővárosába vezették őket. Az út megtételéhez, amelyhez egyébként egy hét
kell, a rossz útviszonyok és fáradtságuk miatt egy teljes hónapra volt
szükségük. Kasszián, akinek kapóra jött most az amhara nyelv ismerete,
minden alkalmat kihasznált, hogy a mellettük haladókat jó intelmekkel
lássa el.
Kihallgatásuk alkalmával rögtön észrevették, hogy
minden ellenük esküdött. Markosz abunára hiába hivatkoztak, az látni sem
kívánta őket. Bazilidész feltette nekik a kérdést: ,,Megtagadjátok-e a
római hitet, és elfogadjátok-e a közösséget a koptokkal? Akkor
jóindulatúan befogadlak benneteket országomba. Ha nem, akkor
meghaltok.'' Kasszián így válaszolt: ,,Római katolikus szerzetesek
vagyunk. Azért jöttünk, hogy befogadjunk titeket Jézus Krisztus híveinek
közösségébe, akinek látható helytartója a római pápa. Ezerszer inkább
készek vagyunk arra, hogy elszenvedjük a halált, mint hogy elhagyjuk
hitünket.'' Agatangelus is megvallotta arab nyelven a hitét. Elítélték
és 1638. augusztus 7-én kivégezték mindkettőjüket.
Amikor a
kapucinusok generálisa értesült erről a vértanúságról, azt mondta:
,,Nem tudom kifejezni e hír miatti örömömet. Köszönetet mondok Urunknak
azért, hogy a sok tövis között, amit a vállamra tett hivatal jelent,
ezek ketten a kapucinusok bíborpiros virágai lettek, és a Paradicsomba
ültették át őket...''
1904. október 23-án X. Pius pápa boldoggá avatta a két francia vértanút.
Imádság:
Istenünk
,te Boldog Agatangelusz és Kasszián vértanút a katolikus hit kiváló
terjesztőjévé tetted. Közbenjárásukra add meg, hogy minden nép eljusson
az igaz hit egységére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Domét vértanú
Domét
vértanú Perzsiából származott. Az Eufrátesz nyugati partján fekvő
Theodoziopoliszban volt szerzetes. A kolostor főnöke diakónussá
szenteltette fel. Amikor Dömét észrevette, hogy pappá is akarja
szenteltetni, méltatlannak érezte magát. Elment a kolostorból két
tanítványával együtt és az Eufráteszen túl, Kirra közelében egy
barlangban telepedtek le. Itt az időt böjtben, vezeklésben és éneklésben
töltötte, angyalhoz hasonló életet élve. Szenvedélyeit kitartóan
öldökölve a hit pajzsával magát megerősítve félelmetesnek mutatkozott az
ördögök előtt. Tudomást szerezve életéről, mindenféle hivatásban és
állapotban élő emberek keresték fel, hogy lelki szükségleteiket
megelégítse. Sok csodát tett, betegeket gyógyított meg, sok
bálványimádót térített Krisztus hitére. Amikor a hitehagyott Julián
császár azon a vidéken járt, és hallott Dömét atyáról, megparancsolta,
hogy kövezzék agyon. Az ítéletet végrehajtók úgy találták, hogy két
tanítványával együtt Isten dicséretét éneklik. 363-ban, március 23-án
rájuk rohanva kövekkel agyonverték őket.
Szent Donát püspök és vértanú, † 362
THIENEI SZENT KAJETÁN
THIENEI SZENT KAJETÁN
*Vicenza, 1480. október +Nápoly, 1547. augusztus 7.
Thienei
Kajetán (Gaetano da Thiene) az itáliai egyház egyik legvonzóbb alakja a
reneszánsz korszakban. A 15--16. század fordulóján élt, és csendesen,
de szívós kitartással fáradozott azért, hogy Közép- és Észak-Itália
városaiban újra meghonosítsa az evangéliumi szellemet.
Tevékenysége
nagyon széles körű volt: laikusok számára szervezte meg az Isteni
Szeretet Társulatát, betegek javára alapította a Gyógyíthatatlanok
Kórházát, és megújította a szerzetességet azáltal, hogy különböző férfi
és női társulatokat hívott létre, és megalapította az első újkori, új
szellemű szerzetesrendet, a Reguláris Klerikusok, vagy más néven
Theatinusok rendjét.
Kajetán 1480 októberében született a
Velencei Köztársaság területén fekvő Vicenzában. Atyja, Thienei Gáspár
gróf, aki jogász és katona volt, s egy háborúban hadvezérként is
szerepelt, korán meghalt. Édesanyja, Portói Mária grófnő nevelte két
fiát. Kajetán gyakran felkereste a Santa Corona nevű domonkos templomot,
amelyben a családnak külön kápolnája volt. Innen ered Kajetán szoros
kapcsolata a domonkosokkal, s ezért választotta gyóntatójául Gian
Battista Carioni cremonai domonkost. Carioni a megújuló itáliai egyház
egyik vezéralakja a trienti zsinat előtti korszakban. Ő tanácsolta
később Kajetánnak a reguláris klerikusok rendjének alapítását, s
ugyancsak ő segítette a másik rendalapítót, Zaccaria Szent Antalt a
barnabiták alapításában. Ez a két rend kísérelte meg az ellanyhult
vallásos buzgóság felélesztését.
Kajetán ifjúkoráról nem sokat
tudunk azon kívül, hogy a páduai egyetemen tanult, és mindkét jog
doktora lett. A szünidőket a család rampazzói birtokán töltötte, ahol
kápolnát emelt Szent Mária Magdolna tiszteletére. Néhány év múlva
Rómában találjuk, ahol a pápai kancellárián iratok szerkesztésével
foglalkozott. Ezek az évek jelentették a római reneszánsz virágkorát.
II. Gyula és X. Leó pápa maga köré gyűjtötte a leghíresebb művészeket:
festőket, építészeket, szobrászokat, költőket, írókat. Raffaello ekkor
festette az Apostoli Signatura termeiben csodálatos freskóit, s Kajetán e
termekben hivatalánál fogva sokszor megfordult. Róma egész Európa
kulturális életének központjává fejlődött. A jámborság és a vallásosság
területén azonban már közel sem volt rózsás a helyzet. Az emberek arról
beszéltek, hogy az Egyházban -- a főben és tagokban egyaránt --
megújulásra van szükség. Össze is gyűlt az V. lateráni zsinat (1512--
1517), de határozatai csak holt betűk maradtak. Egy Rómában élő spanyol
ezt az észrevételt tette: ,,olcsón árulják itt a tettek nélküli
szavakat!'' És a városnak -- amelyről Kajetán azt mondta: ,,egykor szent
város volt, most pedig maga a Babilon'' -- szembe kellett néznie a
protestáns reformációval.
Néhány 1517--1521 között kelt levél,
melyeket Kajetán egy észak- itáliai apácának, Laura Mignaninak írt, hírt
ad tevékenységéről és belső világáról. Szabad idejében egy papokból és
laikusokból álló egyesületbe járt, amely az Isteni Szeretet Testvérülete
nevet viselte. Tagjai között volt több, a pápai kúriában dolgozó pap és
püspök is, németek, spanyolok, angolszászok egyaránt. Céljuk az volt,
hogy a szívekben ,,elültessék az isten iránti szeretet magvát, és
felneveljék e magot''. Pontos szabályzatuk volt, amely bizonyos
imádságokat, misehallgatást, havonkénti áldozást és beteglátogatásokat
kívánt meg a tagoktól. A társulat védőszentjéül az aszkéziséről híres és
bibliafordítása miatt a humanisták előtt is nagy tiszteletben álló
Szent Jeromost választották.
Éppen Szent Jeromos napján
szentelték pappá Kajetánt 1517-ben, amikor már elmúlt harminchét éves. A
következő évben édesanyja betegsége miatt vissza kellett térnie
Vicenzába, de ott is minden erejét az említett társulat szolgálatába
állította. Azt szokta mondani: ,,A felebarátodban mindig a keresztutat
járó Jézus álljon a szemed előtt'', és maga is eszerint cselekedett.
Korábban Rómában a szifiliszes betegek San Giacomo in Augusta kórházában
tevékenykedett, Vicenzában is egy kórházzal kapcsolatban szervezte meg a
Szent Jeromos Testvérületet. Veronában is volt egy társulat, amellyel
kapcsolatban állt, s amikor édesanyja meghalt, áttelepült Velencébe,
ahol 1522-ben egy új kórházat nyitott.
Kajetán ekkor életének
nagyon kritikus pontjához érkezett. Szigorú vizsgálat alá vette egész
addigi életét és nem tudjuk, hogy teljesen saját elgondolása alapján-e,
vagy Carioni atya indítására-e, elhatározta, hogy előbbre lép a
tökéletesség útján. Ahelyett, hogy további társulatokat alapított volna
laikusok számára, a papság felé fordult, és olyan papokat kísérelt meg
maga köré gyűjteni, akik hajlandók a példás életre és az apostoli munkát
a szerzetesi élet által támogatott és táplált közösségi életformára.
Olyanokra gondolt, akik leteszik a három szerzetesi fogadalmat (mert
látta, hogy ezek nélkül nem lehet az evangéliumi életmódot biztosítani),
de felszentelt papok, akik az Istennel egyesült életből nemcsak
önmagukat, hanem lelkipásztori tevékenységük révén a híveket is táplálni
tudják. Így jutott arra a gondolatra, hogy klerikus szerzetet alapít.
De egyelőre még tanácstalan volt, mert ezt írta Velencéből: ,,Hagyom,
hogy hajómat hányják-vessék a hullámok, amíg nem látok valami fényt,
amely felé elindulhatok. Egyelőre nem látok mást, csak homályt és
ködöt.''
1524. szeptember 14-én különös ünnepet ültek a Szent
Péter- bazilikában, Rómában: Kajetán a római Isteni Szeretet
Testvérülete tagjai között végre talált három társat, akik megértették
szándékát, és csatlakoztak hozzá. Egyikük Gianpietro Caraffa püspök
volt, aki harminc évvel később, 1555-ben IV. Pál néven pápa lett. A négy
pap Szent Péter sírja fölött tette le a szegénység, a tisztaság és az
engedelmesség szerzetesi fogadalmát. A fogadalomtétel napjául azért
választották a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepét, mert az
Üdvözítőt akarták követni apostoli életükkel. Ennek érdekében
eltökélték, hogy lemondanak minden vagyonról, javadalomról és
járandóságról, s csak a hívek önkéntes adományaira hagyatkoznak az Úr
szava szerint: ,,Ti keressétek először az Isten országát és annak
igazságát, és a többit megkapjátok hozzá'' (Mt 6,34).
Az új
szerzetespapi közösség tagjai oly nagy tekintélyre tettek szert Rómában,
hogy külön nevet kaptak: theatinusok. Nevük története pedig a
következő: Amikor főnököt választottak, nem Kajetánt, hanem Caraffa
püspököt választották meg, akit a székhelyéről Chieti püspökének is
neveztek. Chieti latin neve Theates volt, innen adódott, hogy a vezetése
alá tartozó papokat is theatinusoknak nevezték. Ez a név azt
jelentette, hogy viselői jámbor, igazságos és szigorú emberek.
1574-ben
az új rendnek mindössze két háza volt: az egyik Velencében, a másik
Nápolyban. Ez utóbbinak Kajetán volt a házfőnöke. Eredeti elgondolásának
megfelelően a rend csak érett és kipróbált életű embereket fogadott be,
akik alkalmasak arra, hogy személyes hatásukkal is terjesszék az
evangéliumot. Az egész rend arra törekedett, hogy támogassa a régi
szerzetesrendek megújulását. Hatással voltak Emiliáni Szent Jeromosra
(lásd február 8-án), a szomaszkaiak rendalapítójára is. Kajetán személy
szerint együttműködött Maria Longóval a kapucinus apácák alapításánál,
és letelepítette Nápolyban a domonkos apácákat, akiknek főnöknője
Caraffa Mária lett.
Thienei Szent Kajetán hatvanhét éves korában
halt meg. Halálát a kortársai úgy látták, mint önként felajánlott
áldozatot Nápoly békéjéért, mert a várost éppen akkor politikai
viszályok sújtották. Már hónapok óta tartott a hadiállapot, és 1547.
augusztus 7-én, Kajetán halála napján érkezett meg V. Károly követe, aki
békét hozott. Akik ismerték Kajetánt, tudták, hogy most, élete utolsó
percében magára is vonatkoztatja a testvéreinek adott tanácsot:
,,Imádkozzatok, hogy viselhessétek az egész világ terhét, és ezáltal
megmeneküljön a világ. Halljátok meg Isten szavát, amely haragvón fordul
a keresztény nép felé, és vessétek magatokat Isten és a nép közé, és
kiáltva mondjátok: Uram, itt vagyok én, a haragod engem sújtson!''
A
ránk maradt mindössze harminc levél egyszerű, de nagyon kifejező
stílusban íródott. Mindegyiket áthatja a szívbéli irgalmasság. Kajetán
az egész lelki életet mint örömet határozza meg: ,,A lelki emberek igaz
és kimeríthetetlen öröme az a vágy, hogy testestül-lelkestül Jézus
Krisztushoz válhassanak hasonlóvá.'' Ez pedig nem mást jelentett
számára, mint a megfeszített Krisztus követését. Akkoriban Itáliában a
vallásos életet általában az jellemezte, hogy az emberek belefáradtak az
elméletekbe és a léhaság és erkölcstelenség általános bírálatába. Ezért
kiáltott így Kajetán: ,,Nem szentimentális, hanem igaz szeretetben
tisztítsátok meg a lelkeket!'' Tudta, hogyan kell összekapcsolni és
összhangban tartani a vezeklést és a szeretet tüzét. Nagyon megértő
volt, de amikor a lényegről volt szó, nem ismert alkudozást. Így
mindenekelőtt a birtoklási és a becsvágy ellen küzdött, amit a korabeli
Egyház alapvető bajának ismert fel.
Thienei Kajetánt
Dél-Európában és Dél-Amerikában a gondviselés szentjeként tisztelik,
mert megvonta magától a szükséges javakat is, és bízott abban, hogy a
mennyei Atya gondoskodni fog mindarról, amire szüksége van.
1671-ben avatták szentté. Ünnepe 1673-ban került be a római naptárba.
--------------------------------------------------------------------------------
A
rokonok elmondták, hogy édesanyja nagyon nehezen hozta világra.
Hosszasan vajúdott, de a gyermek csak nem akart megszületni. Akkor
valakitől azt a jámbor tanácsot kapta, hogy hagyja el fényes
lakosztályát, keressen a házban egy egyszerű kamrát, ahol majd
megszületik a gyermek. S valóban, egy elhagyott szobában, amely szinte
istállónak hatott, minden további gyötrelem nélkül megszülte a fiát. Ezt
az eseményt annak előjeleként tekintették, hogy a gyermek később
elhagyja családja gazdagságát, és önkéntes szegénységben fog élni.
Egyik
levele, amelyet hamarosan a felszentelés után írt, mutatja, hogy
mennyire megragadta lelkét az Eucharisztia misztériuma: ,,Én nyomorult
féreg, én oktalan, arra merészkedtem, hogy a Paradicsom közepében Azt
érintsem, aki a napot megvilágosítja és ezt a világot teremtette.
Naponta veszem magamhoz őt, aki így hív: Tanulj tőlem, mert szelíd
vagyok és alázatos szívű! -- és én mégsem vetem le a gőgömet. Magamhoz
veszem a Világosságot és az Utat, de nem követem. Kezemben és számban ég
az isteni Tűz, a szívem pedig mégis hideg marad!''
Azon a
napon, amikor társaival együtt letette a fogadalmat, ezt írta egyik
rokonának: ,,Látom, hogy Krisztus szegény, én meg gazdag vagyok; ő
megvetett, engem megbecsülnek. Szeretnék egy lépéssel közelebb kerülni
hozzá, ezért elhatároztam, hogy elhagyok mindent, amit csak magaménak
mondhatok a mulandó javakból.''
Mindenki tisztelte aszkéta
életmódjáért. A testét csak úgy nevezte: ,,a lázadó'', és úgy is bánt
vele. A szemét annyira féken tartotta, hogy amikor V. Károly nagy
pompával bevonult a városba, föl sem nézett, amikor előtte elvonult. S
ha valakiről az ismerősei azt akarták mondani, hogy nagyon mértéktartó,
így fejezték ki: ,,kajetános''.
A világ pompája iránti
megvetését a rokonságnak is meg kellett tapasztalnia. Egy alkalommal
látogatóba jöttek hozzá, és Kajetán meghallotta, hogy teljes díszben
érkeznek, ahogy a reneszánsz kori Itália arisztokráciája tudott csak
öltözni. Üzenetet küldött nekik, hogy ha nem Krisztus egyszerűségével
jönnek, látni sem akarja őket.
Mikor velencei munkálkodásának
mérlegét elkészítette, megmutatkozott, hogy mennyire reálisan látja az
Egyházat, s ha kell, nem takarékoskodik a bírálattal sem: ,,Valóban
csodálatos város, hogy ne sírna felette az ember! Nincs itt senki, aki a
megfeszített Krisztust keresné. Elámultam rajta, hogy a nemesek körében
nem találtam senkit, aki Krisztus szeretetét ne helyezné háttérbe saját
megbecsülésével szemben. Nem tagadom, élnek itt jószándékú emberek, de
szégyenkeznek, ha mások gyónni, vagy áldozni látják őket. Én nem fogok
addig nyugodni, amíg nem látom, hogy úgy sietnek a papokhoz, mint akik
éhesek Krisztusra, hogy jóllakassák őket az Eucharisztiával, és ne
szégyenkezzenek, hanem tartsák nagy megbecsülésnek, hogy áldozhatnak!''
1527-ben
szerzetestársaival együtt vészterhes napokat élt át Rómában, amikor a
császár spanyol és német zsoldosai megrohanták és kifosztották az Örök
Várost. A theatinusok házába betörő katonák a nagy szegénységen kívül
semmit nem találtak, ezért a papokon töltötték ki a bosszújukat. Az
egyik katona valamikor Kajetán családjánál szolgált, és nem hitte el,
hogy az oly gazdag család fia nem rejteget valahol a házban igen sok
kincset. Ezért végigkutattak minden zugot, s mikor semmit nem találtak,
fogságba vetették mindnyájukat, hogy így csikarják ki tőlük az elrejtett
kincseket; vagy ha tőlük semmit nem kapnak, legalább mások adjanak
értük váltságdíjat.
A szabadságukat azonban nem váltságdíj
fejében, hanem a zsolozsma imádkozásáért nyerték vissza. Történt
ugyanis, hogy a ház parancsnoka, amelyben a theatinusokat fogva
tartották, meghívott ebédre egy magasrangú katonatisztet. Miközben folyt
a lakoma, egyszer csak a vendég fülét különös hang ütötte meg: a
szomszédos helyiségből athallatszott a fogoly papok zsolozsmája.
Megkérdezte, honnan jön ez a hang? Mikor elmondták neki a történteket,
kijelentette, hogy addig egy falatot le nem nyel, amíg ezeket a papokat
szabadon nem bocsátják. Ekkor a rabtartóknak nem volt mit tenniük,
elbocsátották őket.
A nápolyi évekből ismerünk egy esetet,
amelyből kiderül, hogy a theatinusok mennyire ráhagyatkoztak Istenre.
Oppido gróf, aki a szerzeteseknek hajlékot adott, nagyon szorgalmazta,
hogy Kajetán évenként fogadjon el megszabott járadékot, hogy a házukat
fenn tudják tartani. A szent megmagyarázta neki, hogy a fogadalmuk ezt
kizárja, s az isteni Gondviselés majd gondoskodik a házról a maga
idejében. Arra hivatkozott, hogy Velencében sokszor tapasztalták, még az
ínséges időkben is, hogy soha nem jutottak végső nyomorba. A gróf azzal
tiltakozott, hogy ,,ami megtörtént Velencében, nem fog megtörténni
Nápolyban!'' Kajetán csak annyit válaszolt neki: ,,Már megbocsásson,
Isten Velencében ugyanaz, mint Nápolyban!''
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
ki Szent Kajetán áldozópapnak megadtad, hogy úgy éljen, mint az
apostolok, kérünk, engedd az ő közbenjárására, hogy csak Tebenned
bízzunk, és szüntelenül keressük a mennyek országát!
Példája:
Szent szegénység, szent élet, szent tudás hatalmas dolgokat eredményez!
Szent Marin és Aszteriosz vértanúk
Marin
a kaiszerai Palesztinában volt katona. Keresztény ember, sok jótettben
gazdag, ember volt. Katonatársai őt hívták meg századosnak az előbb
elhunyt százados helyére. Amint erre a hívásra készülődött Marin, egy
reá irigykedő katona feljelentette, hogy keresztény. Nem mutatott be
áldozatot a bálványisten előtt ebből az alkalomból, ezért 260-ban
lefejezték.
Aszteriosz, szintén keresztény ember, nevezetes és
gazdag volt. Tekintélye volt a császár előtt is. Az üldözések alatt is
megtartotta a keresztény jámborságot és nem rejtette el hitét. Amikor
szent Marin vértanút lefejezték, elvitte a holttestet, hogy tisztelettel
eltemesse. A pogányok ezért elfogták és lefejezték.
Szent Or atya
A
thébai puszta nagy böjtölője volt Or atya. Sok kolostort alapított a
hozzá jövők számára, akik vezetése alatt éltek. Külső kinézetére inkább
testetlennek látszott, mint földi embernek. Először magányos élettel
kezdte, aztán felsőbb sugallatra kezdett kolostorokat alapítani.
Írástudatlan ember volt, de Istentől megkapta azt az ajándékot, hogy
tudta a bibliát olvasni. 390 körül halt meg.
SZENT POIMEN szerzetes
*Egyiptom, a 4. század közepe. +Szketisz? 450 körül.
Poimen
szerzetes életútjáról keveset tudunk. Már ifjú korában, mintegy 355
körül Szketisz pusztájába ment, ahol Egyiptomi Szent Makariosz (lásd:
42. o.) is élt. Csaknem mindenütt, ahol Poimen felbukkan, hat testvére
is megjelenik vele együtt.
Az 5. század elején nehéz próbatétel
látogatta meg a Szketiszt. A mazikok rabló nomád törzse, évszázadok óta
Egyiptom réme, rátámadt a békés szerzetestelepre, szétrombolta a
templomokat, kolostorokat és a szerzeteslakokat, megölt sok szerzetest, a
többieket pedig elűzte. Poimen testvéreivel együtt Terenuthében
telepedett le, amely a Nílus deltájának délnyugati kezdeténél terült el,
és a régi szerzetesség ismert központja volt.
A hét testvér
ottani életéről fennmaradt egy jelentős tudósítás. A kormányzást -- mint
bizonyára egész életén át -- a legidősebb, Szent Anub tartotta a
kezében. Száműzetésük helyére érve elrendelte, hogy hét közben
valamennyien magányos cellákban tartózkodjanak, és csak hét végén
jöjjenek össze.
A testvérek elhatározták, hogy együtt maradnak
(valószínűleg tanítványok is tartoztak hozzájuk), Anub pedig
kialakította a közösség életrendjét. Éjszaka négy órát aludtak, majd
négy órát zsolozsmáztak, a fennmaradó négy órában pedig dolgoztak.
Nappal a hatodik óráig dolgoztak, a kilencedikig a Szentírás olvasásának
szentelték magukat, majd elkészítették szűkös ételüket, amely vadon
termő gyümölcsökből és növényekből állt. Poimen később egyszer
elbeszélte: ,,Mindazt, amit a gondnok elénk tett, megettük, és
elképzelhetetlen volt, hogy valamelyikünk is azt mondta volna: ,Hozz
nekünk valami mást!'; vagy: ,Ezt nem kívánjuk.' Az egész időt békében és
nyugalomban töltöttük.''
Poimen valószínűleg még egyszer
visszatért a Szketiszbe övéivel együtt, amikor megint helyreállt a
nyugalom, de 434-ben át kellett élnie a mazikok második betörését is,
amely ismét menekülésre kényszerítette. Hogy ezúttal hová ment, és hol
halt meg (azt mondják, 110 évet ért meg), nem tudjuk biztosan.
Élete
teljesen olyan volt, amilyen akkoriban az egyiptomi szerzeteseké, s
amelyet mindenekelőtt Makariosz élt a Szketiszben. Poimen egész életén
át szerzetes volt, semmi más. Magasabb képzettsége alig lehetett,
görögül bizonyára nem tudott. Nem is volt szervező vagy kifejezett
vezetői természet, vagy legalábbis nem akart vezetni. Amit mégis nagy
mértékben birtokolt, az volt, hogy -- amint testvére, Anub egyszer
kifejezte -- rendelkezett a szó adományával, a ,,logosz karizmájával'',
és ezzel az adományával lett éppen ő az, aki a szketiszi szerzetesség
lelkiségét továbbadta a későbbi nemzedékeknek.
Személyes
aszkézise szigorú és következetes volt. Bevallotta, hogy gyakran több
napon egymás után vagy egy egész héten át is böjtölni szokott.
Testvéreinek mégis a ,,könnyebb'', a ,,királyi utat'' tanácsolta,
amennyiben hosszú tapasztalata alapján azt ajánlotta nekik, hogy
mindennap egyenek, de mértékkel. Egyébként is mindenkor kész volt a
mértékletességre. Feltehetően tőle származik ez a kijelentés: ,,Nem azt
tanultuk, hogy testünket öljük meg, hanem a szenvedélyeinket.'' Egy
testvérével, aki valami súlyos hibája miatt három éven át akart
vezekelni, azt közölte: három nap valódi bűnbánat elég arra, hogy
megengeszteljük Istent. Egy másik testvére lelki ínségében a nagyböjt
folyamán a cellájában kereste fel Poiment, s jó tanácsot és vigasztalást
talált nála; távozásakor bevallotta, hogy alig merészelt hozzá menni,
mert félt, hogy a böjti idő miatt nem engedi magához. Jellemző választ
kapott: ,,Nem azt tanultuk, hogy a faajtót zárjuk be, hanem sokkal
inkább a nyelv ajtaját.''
Szigorúság önmagával szemben --
irgalmasság mások iránt, minden nagy szív eme jellemzőit mutatta Poimen
is. Egy napon néhány testvér feltette neki a kérdést: ,,Atyánk, ha azt
látjuk, hogy testvéreink az istentiszteleten elbóbiskolnak, fel kell-e
keltenünk őket?'' Poimen így válaszolt: ,,Ha látom, hogy bóbiskol egy
testvér, fejét a térdemre teszem, és hagyom, hadd aludjék.'' Mint minden
igazi szerzetes, ő is visszariadt attól, hogy feltűnést keltsen.
Alázatossága olyan nagy volt, hogy elmondhatták róla: ,,Poimen apát
alázatosságból feláldozta saját akaratát, és a másik akaratát követte.''
Egyáltalán nem veszett el a külsőséges aszketizmusban, mély
volt a benső élete, és valódi misztikus adottság járult hozzá. A
misztériumok ünneplése, amelyben Krisztus megváltói műve jelenvalóvá
lesz a közösségben az ünneplők számára, volt életének a középpontja.
Mint az egész szerzetességben, Poimen életében is döntő szerepet
játszott a Szentírás. Ez volt szerzetesi életének vezérfonala s az igazi
istenfélelem útja. Találó képben hasonlította össze egyszer Isten
igéjének hatékonyságát a vízével. ,,A víz természete szerint gyöngéd, a
kő pedig kemény. Ha azonban egy vizesedény a kő fölött függ, a víz
cseppenként kivájja a követ. Így Isten igéje is finom és gyöngéd, a
szívünk pedig kemény. Ha mármost az ember gyakran hallgatja Isten
igéjét, akkor megnyílik a szíve az istenfélelem számára.''
Ennek
a kegyelemmel elhalmozott tanítónak különleges erősségét képezték rövid
és nagyon találó mondásai, amelyek nagy számban fennmaradtak:
,,Éberség,
önuralom és megkülönböztetni tudás, ez a három erény a lélek jó
útitársa.'' -- ,,Minden rossz kezdete a szétszórtság.'' -- ,,Az ember
akarata vasfal közte és Isten között, s az ellenállás sziklája. Ha az
ember lemond róla, elmondhatja: ,,Istenemben átugrom a falon.'' --
,,Tanítsd meg az ajkadat, hogy azt mondja, ami a szívedben van!'' --
,,Fékezd meg a szelet! Ha nem tudod megtenni, akkor felbukkanó
gondolataidat sem tudod megakadályozni. A te dolgod viszont az, hogy
ellenállj nekik.'' -- ,,Megtörténhet, hogy egy ember látszólag hallgat, a
szíve azonban megítél másokat; az ilyen ember szüntelenül beszél. Egy
másik pedig, aki reggeltől estig beszél, mégis hallgat, mert csak azt
mondja, ami épüléséül szolgál.'' -- ,,Aki Istenért beszél, jól teszi;
aki Istenért hallgat, ugyanígy.'' -- ,,Ha kevésre becsülöd magadat,
nyugalmat találsz, bárhol telepszel is le.'' -- Egy testvér megkérdezte
Poimentől: ,,Mit kell tennem belső nyugtalanságomban?'' Poimen: ,,Minden
nyomorúságunkban sírjunk az irgalmas Isten előtt, mígnem irgalmassága
szerint cselekszik majd velünk.'' -- ,,Ez a három dolog mindenekelőtt
hasznos: félni az Urat, imádkozni és felebarátunkkal jót tenni.'' --
,,Minden szertelenség az ördögtől való.'' -- ,,Nincs szükségünk másra,
csak éber lelkületre.'' - - ,,Ne vess meg senkit, ne ítélj meg senkit,
ne mondj senkiről rosszat, és Isten nyugalmat ad neked.''
Mint
parányi mozaikkövecskékből, összeáll az a kép, amelyet még ma is
kialakíthatunk magunknak Poimen szerzetesről. Ám ezek a kis töredékek is
elegendők ahhoz, hogy megmutassák: egy nagy, tiszta és fölöttébb
alázatos ember képéből valók, olyan emberéből, aki belső teljességéből
beszélt és tanított, s aki irgalmas és szeretettel teli tudott lenni,
mert ő maga is megtapasztalta Krisztus irgalmasságát és szeretetét.
Szent Viktriciusz püspök és hitvalló, † ~406