LABOURÉ SZENT KATALIN a rendben november 28. *Fain-les-Moutiers, 1806. május 2. +Párizs, 1876. december 31.
Catherine Labouré jámbor parasztházaspár tizenegy gyermeke közül kilencedikként született a burgundiai Fain-les-Moutiers-ben 1806. május 2-án. Amikor anyja korai halála után nővére belépett az Irgalmas nővérekhez, Katalin a húgával együtt kiválóan ellátta a háztartás vezetését. Élete munka, imádság és vezeklés volt, szabad idejét a templomban töltötte, pénteken és szombaton böjtölt. Apja azt az álláspontot képviselte, hogy elég a kolostorba egy lánya, s Katalintól, kedvelt leányától több évig megtagadta, hogy beléphessen a rendbe.

Katalin körülbelül tizennyolc éves korában azt álmodta, hogy egy markáns arcvonású ősz pap szentmisét mutat be. Erős késztetést érzett, hogy odamenjen hozzá, mégis ijedten a helyén maradt, amikor a mise után intésével hívta. Egy másik alkalommal azt álmodta, hogy meglátogat egy beteget, s a betegágynál ismét találkozott ezzel a pappal. Akkor egy hang így szólt hozzá: ,,Leányom, jó dolog ápolni a betegeket. Most menekülsz előlem, egy napon azonban boldog leszel majd, ha hozzám jöhetsz. A jó Istennek terve van veled. Ne felejtsd ezt el!'' Amikor néhány évvel később az Irgalmas nővérek egyik társalgójában meglátta alapítójuk, Páli Szent Vince képét, fölkiáltott: ,,Ez az a pap, akit álmomban láttam!''

Végre 1830 áprilisában novícia lett az Irgalmas nővéreknél Párizsban. Ebben az időben gyakran voltak látomásai az Eucharisztia Jézusáról, s fölébredt benne a szent vágy, hogy láthassa egyszer a Szűzanyát is. Vágya elsőként 1830. július 19-ének éjjelén teljesedett. Így mondta el ezt ő maga:

,,Ekkor érkezett el életem legboldogabb pillanata. Lehetetlen lenne leírnom, amit tapasztaltam. A Szűzanya elmondta nekem, hogyan viselkedjem a gyóntatóatyámmal, és sok mindent rám bízott, amiről nem kell beszélnem. Beszélt arról is, hogyan viseljem a rám váró szenvedéseket, miközben bal kezével az oltárra mutatott, amely előtt térdre borulva ki kell öntenem a szívemet; ott találok meg minden vigasztalást. A jó Isten küldetéssel akar megbízni téged -- mondta.''

Gyóntatóatyjával, akire később a társulat vezetését bízták, közölnie kellett: tegyen meg minden lehetőt, hogy bizonyos visszaélések megszűnjenek, s a regulához való hűség ismét helyre álljon, különösen ami az olvasmányokat, az idő kihasználását és a látogatásokat illeti. Ha aztán megint hűségesen megtartják majd a regulát, s egy másik társulat akar hozzájuk csatlakozni, bele kell egyezniök az egyesülésbe. -- Egy püspöknek aggodalom nélkül nyújtsanak menedéket a Szent Lázárban, a lazaristák anyaházában, Szent Vince másik alapításában.

Elképzelhetjük, micsoda belső küzdelembe került egy vidéki novíciának, hogy ilyenféle megbízásokat adjon át a gyóntatóatyjának, és milyen kételkedéssel fogadhatta azokat a fiatal, harminc éves lazarista atya, másrészt pedig mennyire meg lehetett lepve, amikor 27- én kitört a júliusi forradalom, és a Szent Lázár-kolostor kapujánál meglátta a menedéket kérő Frayssinous püspököt, X. Károly kultuszminiszterét.

1830. november 27-én Katalin a közös elmélkedés alkalmával látta a Szűzanyát. Egy félgömbön állt, lába alatt eltaposott kígyó tekergőzött. Kezében gömböt tartott, rajta arany kereszt állott, kezének ujjait gyűrűk díszítették, amelyekbe különböző nagyságú drágakövek voltak illesztve, és csodás fény sugárzott belőlük. A látnoknő a bensejében hangot hallott: ,,Ez a gömb, amelyet látsz, nemcsak az egész világot ábrázolja, hanem Franciaországot és minden embert külön-külön is.'' A kövekből előtörő sugarakról pedig megjegyezte: ,,Azoknak a kegyelmeknek a jelképei ezek, amelyeket kiárasztok mindenkire, aki csak kéri tőlem.'' Azt is megértette azonban, hogy egyes sötét drágakövek, amelyek nem sugároztak fényt, azokat a kegyelmeket jelképezték, amelyeket senki sem kért. Ezután hirtelen megváltozott a látomás. A Boldogságos Szűz már nem tartotta a földgömböt, hanem leeresztett fénysugarakat árasztva, karjai irgalommal telve tárultak a föld felé. Alakja körül ovális keretben arany betűkkel formálódtak ki ezek a szavak: Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekszünk! Szívében pedig megkapta a megbízatását: ,,Veress érmét e minta szerint! Aki hordja, nagy kegyelmeket nyer, különösen ha a nyakán viseli. Elárasztja a kegyelem azokat, akik bizalommal hordják az érmet.'' A nővér azután látta az érem másik oldalát is, melyen Mária nevének kereszttel koronázott monogramja, alatta Jézusnak töviskoronával körülvett, illetve Mária tőrrel átdöfött Szíve volt látható; a képet tizenkét csillag vette körül.

E látomásai többször ismétlődtek, gyóntatóatyja azonban elutasítóan viselkedett, és csak 1832-ben beszélt a megbízatásról Párizs érsekével. Ez nem ellenkezett, s így 1832. június 30-án kibocsátották az első 2000 érmet. Egy érmet magával vitt az érsek egy halálos beteghez, akit ki akart békíteni Istennel és az Egyházzal. (A Napóleon által mecheleni érsekké emelt Msgr. de Pradt volt az, aki csípős tollával sokat írt az Egyház ellen.) Eleinte úgy tűnt, nem jár sikerrel az érsek. Már az ajtó felé indult, amikor sietve visszahívták. Teljes fordulat történt: a haldokló megsiratta tévedéseit, és igazán épületes halállal halt meg. Ez a csodás megtérés Párizs érsekét megerősítette a jelenések valódiságában, ez volt az első eset, amelyet oly sok követett.

A nép az érmet mindjárt csodásnak nevezte. 1834 áprilisában megjelent az első írás, címében a ,,csodás érem'' névvel. Az érem csakhamar elterjedt egész Európában. Tény, hogy diadalútja révén a katolikusokban tudatossá vált Mária szeplőtelen fogantatásának titka, s hogy nagy örömmel fogadták, amikor azt 1854-ben dogmaként hirdette ki IX. Pius pápa.

Katalin negyvenhat éven át élt irgalmas nővérként Párizsban az öregek otthonában. Először a konyhában foglalkoztatták, majd az öregek és betegek ápolásában, végül pedig a kapunál. Tökéletes példája lett az irgalmasságnak, amely nem ismer mást, csak a betegek, öregek, gyermekek gondozását, feladatát egészen csöndben, szerényen, alázatosan teljesíti, mert szívében az istenszeretet emésztő tüze ég.

Amikor egyszer az iránt érdeklődtek, hogyan imádkozik, ezt válaszolta: ,,Imádkozni nem nehéz. Amikor a kápolnába megyek, letérdelek a jó Isten előtt, és így szólok Hozzá: ťUram, itt vagyok. Add, amit akarsz!Ť Ha ad nekem valamit (lelki vigasztalást, felüdülést), vidám vagyok és megköszönöm neki. Ha semmit sem ad, azt is megköszönöm, mert tudom, hogy semmit sem érdemlek. Utána pedig elmondok Neki mindent, ami az eszembe jut, elbeszélem szenvedéseimet és örömeimet, és hallgatom Őt. Ha ti is hallgatjátok, hozzátok is szól majd. A jó Istennel ugyanis beszélni kell és hallgatni kell Őt. Mindig szól, ha egyszerűen és szerényen átadjuk Neki magunkat.''

Fiatalabb rendtestvéreinek ezt tanácsolta: ,,Ha bánatod van, menj a szentségház elé, és mondj el mindent a jó Istennek! Ő senkinek sem adja tovább, és megadja az erőt elviseléséhez.'' -- Az otthon egyik öregje, aki meghasonlott Istennel, a világgal és önmagával, minden alkalmat felhasznált arra, hogy a nővéren töltse ki a mérgét és bosszantsa őt. Valaki egy ilyen alkalommal vigasztalni akarta, és így szólt hozzá: ,,Nővér, ez az ember itt... micsoda közönséges lélek!'' ,,Hát akkor -- válaszolta ő -- imádkozzék érte!'' Máskor ilyen nehéz esetekben ezt mondta magának csöndesen: ,,Ezt a jó Istenért'', vagy: ,,Istent kell keresnünk mindenben.''

1876. december 31-én halt meg. Teste épen maradt, és az Irgalmas nővérek párizsi templomában nyugszik. 1933-ban boldoggá, 1947. július 27-én szentté avatták.


MARTHE ROBIN*szűz, III. r. (1902-1981)
Franciaoxszágban Lyon közelében élt egy kis faluban. Szülei kisbirtokosok, szorgalmas, közösségszereto emberek voltak. Hat gyermeket neveltek. Márta fiatal korában még nem volt különösebben vallásos. 16 éves korában betegeskedni kezdett. Gyógyfürdokre járt, valamennyire jobban lett. 20 éves korában egy ima, mely váratlanul szeme elé kerül, megvilágítja jövojét: „A szenvedésre kell felkészülnöd.” 1925. okt. 25-én életfelajánlást tesz: Isten szeretetének és akaratának ajánlja fel minden tehetségét, egész további életét. Kéri, hogy Jézus változtassa áldássá, kegyelemmé szenvedéseit mindazok számára, akiket szeret, továbbá hazájáért, a papságért, a bunösökért, a lelkek megszentelodéséért. 1928-ban kapucinus atyák felveszik Szent Ferenc III. rendjébe. Betegsége egyre súlyosodik. Lábai megbénulnak, tolókocsin tud csak közlekedni. 1930. szeptember egyik utolsó napján Jézus azt kérdi tole, akar-e olyan lenni, mint o. A felelete: „Íme a te szolgálóleányod.” Pár nap múlva, okt. 4-én, Szent Ferenc napja táján részesül a szent sebhelyek kegyelmében. Ettol kezdve péntekenként átéli Jézus szenvedését, s 50 éven át nem tud se enni, se inni, se aludni - csak az Oltáriszentség a tápláléka. Orvosok vizsgálják, a jelenségekre nem találnak természetes magyarázatot. 1934-ben az o kérésére és sürgetésére plébánosa és egykét tanítóno közremuködésével leányiskola létesül a községben, mely bámulatos fejlodésnek indul. Két év múlva lelkigyakorlatos ház épül, itt jön létre a Fény és Szeretet Közössége, melyet felkarol az illetékes püspök, majd mások is, így máshol is alakulnak hasonló közösségek s lassan a közömbös, elvallástalanodott lakosság a környéken közelebb kerül Istenhez. Mindez a szenvedo Márta áldozatából ered. Márta majdnem egészen megbénul, írni csak a szájával tud már, meg is vakul. Mindezt szeretetbol vállalja. Jellegzetes tanítása: „A szenvedés az igazi szeretet semmihez sem fogható iskolája.” Szent Páter Pio mellett o a 20. század másik nagy misztikusa, aki Krisztus sebhelyeit 51 éven át viselte. Remélheto, hogy idovel az Egyház ot is a boldogok sorába emeli.
Mondásaiból:
„Meg akarok Vele halni a kereszten, hogy mindörökké és dicsoségében Vele élhessek.”
„Jézus a kereszten ismeri fel igazi barátait.”
„A kereszt létra, mely fokról fokra Jézushoz emel bennünket.”
„Nem érzem úgy, hogy az ágyam ágy: az ágyam oltár, kereszt.”

Imádság:

Istenünk, te boldogemléku Márta szolgálódat Fiad szenvedésének részesévé,
a szent sebhelyek viselojévé és apostoli muvek elindítójává tetted. Segíts
minket, hogy példájára a Krisztus-követés útján napról napra elobbre haladjunk.
A mi Urunk Jézus Krisztus által.

IFJABB SZENT MELÁNIA özvegy
*Róma, 383. +Jeruzsálem, 439. december 31.
Valéria Melánia egy régi római nemesi nemzetségből, a Valeriusoktól származott. Nagy vagyonnal rendelkeztek, és Róma közepén, a Caeliuson volt egy nagyszerű palotája. Apja, Valerius Publicola szenátor az idősebb Szent Melánia fia volt, aki fiatal özvegyként (372-ben) elhagyta Rómát, hogy meglátogassa az egyiptomi és palesztinai szerzeteseket és huszonhét évig maradt a Szentföldön. Az ifjabb Melánia anyja, Albina a Ceioniak családjából való volt. Albinus, Melánia nagyapja még magas pogány papi hivatalt töltött be. Melánia életéről viszonylag jól tájékozottak vagyunk annak a leírásnak az alapján, amelyet nem sokkal halála után készített papi kísérője, Gerontius (+485).

Már ifjú éveiben arra vágyott, hogy házasság nélkül élje le életét. A 4. század második felében a római nemesi családokban, amelyek részben már áttértek a keresztény hitre, egy aszketikus mozgalom keletkezett, s ezt különösen Szent Jeromos (lásd: A szentek élete, 552. o.) táplálta lelkileg. Ez a mozgalom erős ellenállásra talált a nemesi családok pogány hozzátartozói körében, sőt gyakran még a keresztény családtagok is rossz szemmel nézték. Egész sor főnemesi hölgy csatlakozott ehhez az irányzathoz, pl. az idősebb Szent Melánia, Szent Fabiola (lásd: 638. o.), Szent Paula (lásd: 68. o.), Szent Eusztochium (lásd: 516. o.) és mások; lemondtak a házasságról, vagy legalább özvegyekként az újabb házasságról.

Gerontius tudósítása szerint Melániát -- akarata ellenére -- szülei tizenhárom éves korában férjhez adták. Házastársául egy unokafivérét, Valerius Pinianust szemelték ki. Férje a házasságkötés idején (396-ban) még csak tizenhét éves volt. Melánia megpróbálta rávenni az önmegtartóztató életre. Pinianus nem egyezett bele azonnal, de arra kész volt, hogy ha majd lesz két gyermekük, beszéljenek újra a dologról.

Melánia házasságát kemény szenvedés tette próbára. Először egy leánykának adott életet, ez azonban néhány év múlva meghalt. Második gyermekük, aki fiú volt, csak egy pár óráig élt. Koraszülés miatt Melánia élete is veszélybe került. Pinianus állhatatosan imádkozott életbenmaradásáért Szent Lőrinc sírjánál, és kész volt arra, hogy ígéretet tegyen a teljes megtartóztatásra, szülei azonban nem engedték meg. Csak apja halála után (404-ben) tudták megvalósítani; Melánia akkor 21, Pinianus 25 éves volt.

Melánia ekkor Krisztus követésének egy további lépcsőfokára gondolt: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, add el mindenedet, és az árát add a szegényeknek!'' Férjével együtt visszavonult egyik Róma környéki villájukba. Miközben ő egyszerű ruhákat hordott, férje még szeretett költekezni. Amikor Melánia látta, hogy házassági megtartóztatására vonatkozó ígéretét komolyan veszi, javaslatot mert tenni külső pompájuk kérdésében is; sikert ért el. Csakhamar túl akart adni roppant vagyonukon is, amellyel együttesen rendelkeztek, hogy árát karitatív feladatokra, kolostorok alapítására és templomok felszerelésére fordítsa. Melánia rokona, Nolai Szent Paulinus (lásd: A szentek élete, 278. o.) már tíz évvel azelőtt kezdett azzal foglalkozni, hogy eladja nagy vagyonát, és akkor éppen a Szent Félix sírján épült új bazilikát hozta tető alá. -- Melánia terve heves ellenállásra talált a római nemességhez tartozó rokonai körében. Pinianus testvére, Severus a nagy latifundium rabszolgáit fellázította testvére és sógornője ellen. Melánia ezért Serenához, Honorius császár örökbe fogadott nővéréhez fordult közvetítésért, és szabad kezet kapott. Először 8.000 rabszolgának adták vissza a szabadságát. Nagyszerű római palotájuk, régi családi birtokuk nem talált vevőre; értékének összegét senki sem tudta előteremteni. Néhány évvel később, miután a nyugati gótok kifosztották Rómát, potom áron került más kezébe. Az előrenyomuló gótok elől Melánia férjével együtt visszavonult Szicília keleti partján levő birtokukra. Szemük előtt valamiféle kolostori kötöttségű, közös, egyszerű élet eszménye lebegett, amely akkoriban olyan sokakat lelkesített, és amelynek Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.) adta meg a szabályait. Melánia és az anyja, Albina, néhány szolga és hatvan hajadon alkotta az első közösséget; nem messze tőle élt Pinianus harminc szerzetessel; lelki vezetőjük Rufinus (345--410 körül) volt. Melánia és Pinianus még más kolostorokat is alapítottak, ellátták őket ruhaneművel, megajándékozták pénzzel, ezüsttel, drágakövekkel. Tevékenykedtek a betegápolásban s a menekültek és száműzöttek gondozásában is.

Szicília ki volt téve a hódító germánok fenyegetésének, ezért 411-ben tovább vonultak az észak-afrikai Tagastébe, Szent Ágoston születési helyére, ahol Ágoston barátja, Szent Alypius (+430 körül) volt a püspök. Melánia birtoka itt is óriási területekre terjedt. Ágoston, Alypius és Aurelius karthágói püspök (+427 és 430 között) tanácsára Melánia és Pinianus sem a kolostoroknak, sem a templomoknak nem ajándékoztak készpénzt, inkább házakat és földbirtokokat. Magában Tagastében mindketten alapítottak egy-egy kolostort férfiak és nők számára.

Hétéves ott-tartózkodás után Melánia Pinianusszal és anyjával, Albinával együtt elhagyta Észak-Afrikát; céljuk Palesztina volt. Szent Cirillnél (lásd: A szentek élete, 297. o.) Alexandriában megpihentek, majd tovább mentek Betlehembe; ott találkozott Melánia Szent Jeromossal. Melánia Jeruzsálemben először a Feltámadás templomának közelében lévő zarándokházban szállt meg. Anyja és Pinianus halála (431/432) után Melánia még egy kilencven nővérből álló kolostort alapított, de főnöknőjük nem akart lenni. Többre becsülte, hogy az Olajfák hegyének közelében egy cellában éljen. Évek óta folytatott vezeklési gyakorlatait csaknem elviselhetetlen mértékűvé fokozta. Megkérték: álljon el attól a szándékától, hogy teljesen reklúzaként éljen, mert a betegek és zarándokok ápolásában hasznosabban működhet; engedelmeskedett.

Melánia egyformán jól beszélt görögül és latinul; ezt jól tudta hasznosítani a kéziratok másolásában. Teljesen együtt élt a Szentírással, amelyet évente három-négyszer is elolvasott elejétől a végéig.

Férje halála után még egy kolostort akart alapítani az Olajfák hegyénél. Anyagi eszközeit azonban felhasználta, és más adakozók segítségét kellett elfogadnia, hogy megvalósíthassa tervét. Halálakor a birodalom egykor leggazdagabb asszonyának már csak ötven aranya volt, amelyet a püspöknek ajándékozott.

437-ben Volusianust, Melánia nagybátyját III. Valentinianus császár (424--455) leánykérőként küldte Bizáncba. Volusianus még pogány volt, is nagyon ellenzett minden aszkétaéletet. Ez azonban az 54 éves, böjtöléstől elgyengült Melániát nem akadályozta meg abban, hogy vállalkozzék egy utazásra Jeruzsálemből Konstantinápolyba, mivel nagybátyját a keresztségnek akarta megnyerni. Célját elérte: Volusianus Konstantinápolyban megbetegedve megkeresztelkedett, majd halálos ágyán magához vette az Oltáriszentséget is. Konstantinápolyban Melánia megismerte Eudokia császárnét, akit azután megerősített abbeli kívánságában, hogy látogasson el a Szentföldre. Amikor Melánia visszaérkezett jeruzsálemi kolostorába, a császárné vállalkozott a tervezett útra, Melánia pedig elébe utazott Szidonig (438-ban).

Ereje lassanként lehanyatlott. A 439. év karácsonyának ünnepét rokonaival és a hasonló érzelmű ,,ifjabb'' Paulával töltötte Betlehemben; a következő napon pedig Szent István emlékezetét már ismét Jeruzsálemben ünnepelte meg. Amikor öt nap múlva érezte, hogy közeledik a halála, a templomba vitette magát, s a kor szokásának megfelelően háromszor magához vette a szent Útravalót, majd ezekkel a szavakkal búcsúzott el: ,,Ahogy az Úrnak tetszik, úgy legyen.''



SZENT I. SZILVESZTER PÁPA
+Róma, 335.
Szilveszter római születésű volt, s majdnem huszonkét évig, 314-től 335-ig volt pápa. Elődje, Miltiádész pápa alatt szabadult meg Róma Maxentius zsarnokságától, amikor Nagy Konstantin a Milviusi-hídnál legyőzte őt. Ez meghozta az Egyház számára a szabad vallásgyakorlást is. Tanúk szólnak amellett, hogy Szilvesztert hitvallóként tisztelték, mivel az utolsó üldözésben, Diocletianus idejében állhatatosan megvallotta Krisztust. A felszabadulás első időszakában ugyanis az egész birodalom területén az volt a szokás, hogy olyan férfiakat választottak és szenteltek püspökké, akik az üldözés idején hitvallók voltak.

Szilveszter pápaságának egyik legfontosabb teendője volt az egyházi élet megszervezése Rómában. Maga a császár nem kedvelte Rómát, egész uralkodása alatt mindössze háromszor fordult meg benne, akkor is csak rövid időre.

De éppen e távollétnek köszönhető, hogy nem került sor a pápa és Konstantin között olyan összeütközésekre, amilyenekre -- a császár azon öntudatából fakadóan, hogy ő felelős az Egyház belső békéjéért is -- a keleti püspökök és Konstantin között sor került.

A római püspök primátusának érvényesülése szempontjából Szilveszter pápasága annyiban jelentős, hogy a két zsinatra, melyeket a császár hívott össze (314-ben a dél-franciaországi Arles-ban, 325-ben pedig Niceában), nem személyesen ment el, hanem képviselőt küldött. A történészek nem tudják pontosan megokolni, hogy a pápa maga miért maradt távol e zsinatokról. Azt mondják, lehetséges, hogy szokatlan volt a meghívás a zsinatra, amely eddig egyháztartományok gyűlése volt, most pedig a császár mint politikai vezető az egész birodalom területéről hívta meg a püspököket. Szilveszter tehát óvatosságból nem ment el, s ezt okossága diktálta, mert ezzel gátat tudott vetni a császár befolyásának az Egyház belső ügyeire. Valószínűbb azonban a másik magyarázat: azért küldöttekkel képviseltette magát, mert az addigi gyakorlat szerint a zsinatokon mindig a zsinatnak helyt adó város püspöke elnökölt. Ő pedig mint Róma püspöke nem akart olyan helyzetbe kerülni, hogy Péter utódával szemben valaki más vezesse az Egyház egyetemes gyűlését. Az arles-i zsinatra azt a megindoklást küldte maga a pápa, hogy nem hagyhatja el az Apostolok sírját. S ez így is maradt egészen a középkor végéig: a pápák személyesen nem vettek részt a Rómán kívüli zsinatokon. Az arles-i zsinat határozatait egy tiszteletteljes levél kíséretében megküldték Szilveszternek, igaz akkor még nem jóváhagyásért, hanem hogy az egész Egyháznak hirdesse ki a zsinati határozatokat.

Miltiádész pápa kapta a császártól az első nagy adományt, amellyel a Lateráni palotát a pápa rendelkezésére bocsátotta. A 313 októberére meghirdetett zsinat atyái -- a császár kívánságára az újonnan jelentkező donatizmust vették vizsgálat alá, mivel ez az eretnekség Észak-Afrika egyházaiban súlyos nehézségeket okozott -- már ebbe a palotába gyűlhettek össze. A nagy római templomok építéséről azonban már Szilveszter tárgyalt a császári építészekkel. Konstantin ugyanis elrendelte, hogy a Lateráni palota mellé építsenek egy nagy bazilikát, amely később a ,,Minden Templomok Anyja'' nevet kapta. A pápák egészen a 14. századig ebben a palotában éltek és innen gyakorolták pápai hatalmukat. Szilveszter évei alatt készült a Vatikáni-dombon a Szent Péter sírja fölötti bazilika. Szent Pál sírja fölé egy kisebb bazilikát kezdtek építeni az ostiai út mentén. A Laterántól nem messze pedig megkezdték a Szent Kereszt-bazilika építését, amely arra volt hivatva, hogy a jeruzsálemi szent helyek megjelenítője legyen Rómában.

Szilvesztertől semmi írott emlék nem maradt ránk. Zsinatról sem tudunk, amit Rómában tartott volna. A két követtől eltekintve nem avatkozott be a kibontakozó krisztológiai vitába, amelynek alapkérdése Krisztus istensége volt. A kérdést az alexandriai származású Arius pap vetette föl, és ötven éven át folyt a vita, főleg a keleti egyházban. A probléma -- hogy mi módon lehet filozófiailag összeegyeztetni Jézus Krisztus istenségét azzal a tanítással, hogy csak egyetlen Isten van - - az akkori római egyházat különösebben nem érintette. Komolyabban csak Szilveszter utódai avatkoztak be a vitába.

Száz esztendővel Szilveszter halála után hozzáfogtak ahhoz, hogy a történeti források hallgatását pótolják a pápa és a császár kapcsolatára nézve. Nem tudták elviselni, hogy semmi komoly adat nincs arról, milyen viszonyban volt egymással a két fő. A kérdés annál égetőbb volt, mert Konstantinápoly azzal az igénnyel lépett föl, hogy politikai súlya miatt -- s mert Nagy Konstantint a város főtemplomában temették el -- a keleti egyház pátriárkai székhelyei között elsőbbséget kapjon. Ezért legendát költöttek, amely szerint Konstantin Rómában székelt és szoros kapcsolatban állt Szilveszterrel, holott valószínűleg szót sem váltottak egymással, talán csak messziről látta Szilveszter a városba látogató császárt. Ez a ,,helyesbítés'' a mai történettudomány szemében hamisítás, de a minősítés semmit nem változtat azon a tényen, hogy a legenda az egész középkoron át lényegesen befolyásolta az Egyház és a birodalom kapcsolatát.

A szerény Szilveszter pápa alakja a legendák fényében világtörténelmileg egyedülálló jelentőségű, mert ő volt az a pápa, aki Nagy Konstantinnal együtt történelmet formált.

Marcus Aurelius császár (161--180) nagy lovasszobra, amely a római Capitoliumon ma is csodálatot kelt a szemlélőben, akkoriban a Lateráni palota mellett állt. Ebből később arra következtettek, hogy nyilván Konstantint ábrázolja, s csak ennek volt köszönhető, hogy a későbbi korokban nem olvasztották be! A legenda ugyanis elmondja -- természetesen ennek sincs történeti hitele --, hogy a császárt Szilveszter gyógyította meg súlyos betegségéből, majd meg is keresztelte. A császár hálából nagy ajándékokkal halmozta el az Egyházat.

E legenda magvának rendkívül nagy hatása volt az egyházi állam, illetve a birodalom és a pápaság középkori kapcsolatának alakulására.

A legendában ugyanis az áll, hogy Konstantin törvényt alkotott, melynek értelmében ,,az egész földkerekség papjainak a római püspök ugyanúgy feje, ahogyan az összes hivatalnokok feje a császár''. A legenda késői ábrázolása a Vatikáni Múzeum Konstantin-termében látható, és mutatja a későbbi korok elképzelését Konstantin megtéréséről és ennek egyháztörténelmi jelentőségéről. Mindez egész másként zajlott le, mint ahogy a képek mesélik.

Szilveszter pápa még Konstantin császár előtt, 335. december 30-án halt meg. A Via Salaria mentén, a Priscilla-katakombában temették el.

Ünnepét az 5. század óta általánosan megülik.


--------------------------------------------------------------------------------

A szent pápa életéből, aki az egyháztörténelem fordulópontján kormányozta az Egyházat, annak a legendának alapján mondunk el néhány részletet, amely összekapcsolta őt Konstantin császárral, és nagy csodatévő erőt tulajdonított a pápának.

E legenda szerint a császár, miután Maxentius trónkövetelő fölött győzelmet aratott és meghódította Rómát, még egyszer üldözést kezdett a keresztények ellen. Ezért leprával bűnhődött. Betegségében az egyik éjszaka álmot látott: megjelent neki Péter és Pál apostol, és megmondták, hogy gyógyulást sehol máshol nem remélhet, csak Szilveszter pápánál, aki tud egy csodatévő forrásról, melynek vize mindazokat meggyógyítja, akik megmerülnek benne.

Szilveszter azonban nem volt Rómában, mert az üldözés elől a Soracte- hegy egyik barlangjában húzódott meg. A császár azonnal követeket küldött hozzá, és kérte, jöjjön vissza Rómába. Szilveszter vissza is tért, s tanítani kezdte a császárt a keresztény hitre, megnyittatta vele a börtönöket, melyekben a keresztény foglyokat őrizték, majd elvezette a keresztelőmedencéhez. Ott a császár visszanyerte egészségét. Hálából azonnal törvényeket bocsátott ki az Egyház javára, és nagy ajándékokkal fejezte ki háláját a gyógyulásért. Az egyik templom építésénél ő maga is kapát ragadott, és tizenkét kosárnyi földet a saját vállán szállított el.

Szimbolikus jelentése van a sárkányról szóló történetnek. Eszerint egyszer pogány papok jöttek Konstantinhoz, és keservesen panaszolták, hogy mióta a császár megkeresztelkedett, megjelent egy barlangban egy hatalmas sárkány és naponta több embert fal föl. Konstantin értesítette a dologról a pápát, aki megígérte, hogy ártalmatlanná teszi a sárkányt. Miközben Szilveszter imádkozott, megjelent neki Szent Péter, és fölszólította, hogy minden félelem nélkül ereszkedjék le két papjával együtt a sárkány barlangjába, s Jézus Krisztus nevében kötözzék meg a sárkányt, majd a kereszt jelével pecsételjék le a barlangot.

Szilveszter tehát két reszkető pappal útnak indult. Alászálltak a barlangba, a sátán lakóhelyére, megkötözték a vadállatot, majd lepecsételték a mélyen fekvő barlangot a kereszt jelével, és elindultak vissza a felszín felé. A folyosón azonban belebotlottak két holttestbe: két varázsló lopakodott utánuk kíváncsian, de a vadállat mérges lehelete megölte őket. Szilveszter mindkettőjüket talpra állította, és együtt jöttek föl a várakozó emberekhez. Nem csoda, hogy ezután az emberek seregestül kérték a keresztséget.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, kérünk, Szent Szilveszter pápa közbenjárására segítsd népedet, hogy jelen életét kormányzásod alatt élje, és boldogan találhasson el az örök életre!

Szent Anizia vértanúnő

Anizia Szalonikiben született gazdag, családban. Szülei istenfélelemben nevelték erényes életre. Éles elméje hamar felfogta a könyvekben található bölcsességet. Szép leánnyá serdült fel, arca belső fényességtől ragyogott. Szülei korán elhunytak, Anizia a tőlük örökölt vagyonból a szegényeket segítette és a betegeket, segítségére volt a börtönökben szenvedő keresztényeknek is. Amikor már mindenét szétosztotta, saját kezével ‚dolgozva kereste meg mindazt, ami élete fenntartásához szükséges volt. Életét teljesen Istennek szentelte, sokat imádkozott, és valóban angyali életet élt.

Abban az időben Makszimián császár üldözést rendelt el a keresztények ellen. Akiről kiderült, hogy keresztény, minden ítélet nélkül bárki megölhette, minden következmény nélkül. Aniziát, egy alkalommal, amikor a templomba ment, egy pogány katona megragadta, és arra kényszeríttette, hogy mutasson be áldozatot a Napnak, mivel azt ünneplik. Mivel Anizia ellenszegült, a katona kardjával azon helyen összevagdalta. Így lett hitének vértanúja a III. század végén. Sírja fölé imaházat építettek.

Szent Fileter vértanú

Szentünk a nikomédiai prefektus fia volt. Keresztény módon élt, különös testi szépséggel rendelkezett. Dioklécián császár ezért magához hivatta és hittagadásra próbálta rávenni. Fileter ennek ellentmondott, azért tüzes kemencébe került. Mivel sértetlenül került ki belőle, Dioklécián szabadon engedte. Később, Makszimián császár alatt újra kínokat kellett elszenvednie hitéért. Őt azonban mindezek között Krisztus Isten erősítette. A császár ezért kardhalálra ítélte. Két hóhér keze is elszáradt az ítélet végrehajtásánál. Mindketten hivőkké lettek és ezért mindkettőjüket lefejezték. Filetert börtönbe zárták, és utána a Márvány tenger partján levő Prokonniszba vitték. Az úton sok csodát tett, ezekkel 6 katonát, és vezérüket kereszténnyé tette. Békében halt meg a kisázsiai Küzike közelében 311-ben.

BOLDOG COLONNA* MARGIT klarissza (1210-1280)

A Colonna foúri családból származott, mely családból a 13. században s késobb is több bíboros támadt. A család birtokai a Róma környéki Latium (ma:Lazio) tartományban voltak. Margit már serdülo korában elvesztette szüleit s ekkor kisebb testvérei, János és Jakab nevelése is rá hárult. Ennek a feladatának igyekezett Isten segítségével megfelelni. Akkoriban már voltak ferencesek a környéken, így Szent Ferenc és Szent Klára élete ismeretes volt elotte. Az o hatásukra a szüzességet s az Istennek szentelt életet választotta, miközben rokonai nagy nyomást gyakoroltak rá, hogy menjen férjhez. Amikor testvérei nagykorúak lettek, néhány szolgálóval elvonult a Prenestrino hegyre, felvette a klarisszák ruháját és a klarisszák szabályai szerint élt, habár nem lépett be a rendbe. Buzgó imaélettel, a lemondás és felebaráti szeretet gyakorlásával igyekezett Krisztushoz közel lenni. Egy hagyomány szerint egy alkalommal Jézus megjelent neki, liliomkoszorút (a szüzesség jelképét) tett a fejére, gyurut (az eljegyzés jelét) húzott ujjára. Közben a már bíborossá lett Jakab testvérével elzarándokolt Rómába az apostolok sírjához. Örökségét részben vallásos intézmények, részben a szegények támogatására fordította. Buzgósága több leányt is követésére vonzott, így a Prenestrino hegyen szerzetes közösség létesült. Margit részben betegeskedése miatt még jó ideig nem lépett a klarissza rendbe, de késobb ez megtörtént olyan formában, hogy az egyházi elöljárók (bizonyára bíboros öccse közbenjárására) a Prenestrinoi házat klarissza rendháznak ismerték el. (Egyébként a családnak több vára is volt, valószínu, hogy Margit és a klarissza közösség is a prenestrinoi várban lakott, ahol védelmet s ellátást találtak.) Betegségeit türelemmel viselte. 7 évig oldalán gennyes sebet viselt, mint isteni Jegyese szeretetének jelét, hogy hozzá a szenvedésben is hasonlóvá váljon. Utolsó órájában így imádkozott: „Köszönöm Istenem, hogy testemet gyengévé és beteggé tetted, hogy lelkemet annál inkább visszaadhassam Neked.” 1280-ban vagy 1284-ben halt meg. Sírjánál csodák történtek. Késobb IV. Honóriusz pápa (1285-87) holttestét a római Szent Szilveszter templomba vitette át, amely melletti rendházba a klarissza közösség Prenestrinoból átköltözött. Margit tiszteletét IX. Piusz pápa hagyta jóvá.
„Öleld át a szegény Krisztust! Lásd, o megvetetté lett érted, kövesd tehát példáját, és légy te is megvetetté érette ezen a világon. Ne szunj meg magad elé idézni, szemlélni és ho vággyal követni Jegyesedet, aki üdvösségedért megvetetté, megkínzottá lett... Ha együtt szenvedsz vele, együtt is fogsz uralkodni, ha együtt bánkódsz vele, együtt is fogsz örvendezni, ha a kereszten osztozol vele kínjaiban, a szentek fényességében fogod birtokolni az örök hajlékokat, s neved dicsoséges lesz.”

Szent Klára 2. levelébol Prágai Szent Ágneshez.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Margitot arra segítetted, hogy a gazdagságról lemondva
a szegény és szenvedo Krisztus követoje legyen. Add, hogy életének példáján
épüljünk, s Jézus szenvedését hordozva testünkben, dicsoségének is részesei
lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Valfré Boldog Sebestyén     hitvalló       


Cezareai Szent Teodóra anya

Teodóra nemesi családból származott. Szülei sokáig gyermektelenek voltak. Amikor a gyermek felnőtt, anyja a cezareai szent Anna kolostorba vitte. Istennek szentelte és a kolostor nevelésére bízta. A gyermek testben, szellemben szépen növekedett. Erényes élete eljutott Izauri Leó császárhoz is. A császár azt határozta el, hogy Teodórát az egyik udvari emberéhez adja feleségül. Kiszakította a kolostorból és Konstantinápolyba vitte. Ott már minden készen volt az esküvőre. Míg tartott az ünnepség, a fővárost megtámadták a szkíták. A vőlegény azonnal a csatába sietett, és ott elesett. Teodóra visszatért kolostorába, vezeklésben, önmegtagadásokban élte további életét haláláig, ami 755 előtt következett be.

Konstantinápolyi Szent Teodóra anya

Szentünk születésére nézve görög volt, és nagy gazdagsággal rendelkezett. Házasságban élt, de férje halála után szerzetessé lett és a szegények és betegek szolgálatára szentelte magát. Így szolgált Új szent Bazil atyának is. Hosszú élet után békében halt meg 940. december 30-án.

Szent Zotik atya

Rómában született nemes családban. Fiatal korától megtanulta a világi és lelki bölcsességet. Ezért Nagy Konstantin császár maga mellett tartotta. Amikor a császár Rómából Konstantinápolyba költözött, Zotik is vele ment, és a császár mellett magiszter, főhivatalnok lett. Az új fővárosban az áldozópapságot is elnyerte. A fővárosban házát megnyitotta a szegények, árvák, vándorok, betegek számára. Mint igazi atyjuk törődött velük és gondoskodott róluk. Kórházat is épített a leprások számára, és saját kezűleg gyógyította őket.

Nagy Konstantin halála után fia, az ariánus tévtanítást valló Konstancius uralkodása alatt (337-61) hitéért megkínozták. Vad lovakhoz kötözték, és utcákon, mezőkön keresztül vonszolták. E kínzások között, csontjai összetörtek és így nyerte el a vértanúság koszorúját a IV. század közepén. Halálának helyén forrás fakadt, ami gyógyító erővel rendelkezett.

Szent Dávid     király, † Kr.e. 972       


Szent Marcell atya

Szentünk a szíriai Apameából származott, nemes és gazdag szülőktől. Fiatal korában elvesztette szüleit. Először Nagy Antiochiába ment, hogy ott tanulmányokkal foglalkozzon. Azonban a belső, lelki tudományokkal is akart foglalkozni. Elosztotta minden örökségét, aztán Efezusba ment, és ott istenfélő férfiaktól tanult. Utána Konstantinápolyba ment, és ott belépett a nem-alvó szerzetesek kolostorába. Mivel éjjel-nappal, megszakítás nélkül végezték Isten dicséretét, felváltva, azért nevezték őket nem-alvóknak. Szent életének és csodáinak híre messzire elterjedt. Szent élete miatt a kolostor elöljárójának is megválasztották. Hatvan év szerzetesi élet után 486 körül halt meg békében.

Szent Tádé hitvalló

Szent Tádé abban a korban élt, amikor a szentképek tiszteletéért üldözést, és szenvedéseket kellett eltűrni. Kényszeríttették őt is, hogy tapossa meg az Úr szent képét. Mivel ennek ellentmondott, addig ütötték, amíg halottnak nem látszott. Kivonszolták a városból, és a város fala mellé dobták. Tádé még 3 napot élt utána, és meghalt 318-ban.

BECKET SZENT TAMÁS
*London, 1118. december 21. +Canterbury, 1170. december 29.

Tamás szülei normannok voltak s Londonban telepedtek le. (A normannok körülbelül ötven évvel Tamás születése előtt hódították meg Angliát.) Egész kis gyermek korában beadták a mertoni ágostonos kanonokok iskolájába, s mikor elég idős volt, Párizsba küldték tanulmányai folytatására.

Édesanyja iránti szeretete diákévei alatt megóvta minden rossztól, mert a reá való emlékezés tisztaságra és jóságra ösztökélte. Nem meglepő tehát, ha tanulmányai végeztével hazatérvén, édesanyja halála megfosztotta erkölcsi tartásától, és az otthon melegét nélkülözve kallódni kezdett. Három éven át Londonban volt számvevő. Huszonöt éves volt, amikor egy véletlen folytán megismerkedett Theobald püspök házanépével, és így bekerült fiatal, Canterburyben tanult papok társaságába, kik közül egyesek igen nagy ambíciókat ápoltak magukban. Tamásnak tetszett ez a baráti kör, ezért mindenkivel szemben nyájas és megnyerő volt, és hamarosan az öregedő püspök tetszését is megnyerte. Szinte nélkülözhetetlenné tette magát a püspök számára is, aki annyira megszerette Tamást, hogy megtette canterburyi fődiákonussá.

1154-ben -- Tamás ekkor harminchat esztendős -- Theobald püspök az ifjú II. Henrik királytól a kancellári tisztséget kérte Tamás számára. Henrik, a középkor egyik legfényesebb, ugyanakkor legkíméletlenebb királya ekkor már tapasztalt katona, de még túlságosan fiatal ahhoz, hogy részletekre is kiterjedő támogatás és tanácsadás nélkül uralkodni tudjon. Tamás viszont elég öreg volt ahhoz, hogy vezethesse a királyt, ugyanakkor még elég fiatal ahhoz, hogy társa lehessen. Ezenkívül Tamás rendelkezett azzal a finom érzékkel, amellyel észrevétlenül tudott részt venni a király minden ügyében. Tökéletes és nagyon sikeres kancellár volt.

Személyes kapcsolatukban Henrik és Tamás egy szív és egy lélek lett: a kancellár teljesen magáénak érzett mindent, ami a királyt érte, a király viszont, szenvedélyes és uralkodó alkata ellenére, egyre inkább függött tőle. A pompa és nagyvonalúság, ahogyan Tamás élt, feltűnést keltett kortársai között.

Theobald püspök nem ezért javasolta védencét kancellárnak, hanem arra gondolt, hogy fődiákonusa hatni tud majd az angliai egyház békéje és nyugalma érdekében a királyra. Ezért a fejlemények nem kis nyugtalanságot keltettek benne. Magához kérette tehát Tamást, aki annak ellenére, hogy a püspök alárendeltje volt, a hívást válasz nélkül hagyta.

Amikor Theobald püspök meghalt, Henrik úgy határozott, hogy Tamás lesz a canterburyi érsek. Tamás szembeszegült a határozattal. És semmi jogunk nincs kétségbe vonni tiltakozásának őszinteségét. Tamás ugyanis ismerte már önmagát; a kancelláréletet izgalmasnak és érdekesnek találta, és visszariadt az új állástól, mert világosan látta, hogy képtelen arra, hogy a király mellett egy mindenre igent bólintó, világias főpap legyen. S a királyt is eléggé megismerte már, és jó diplomata volt annak átlátásához, hogy a kancellári és az érseki hivatal összekapcsolása végzetes következményekkel járna.

Mindezek ellenére végül úgy döntött, hogy elfogadja a kinevezést: 1162. június 1-én pappá, a következő napon pedig püspökké szentelték. Az egész angliai püspöki karból egyetlen egy püspök tiltakozott a kancellár érseki székbe való emeltetése ellen: Gilbert Foliot. Foliot püspök tiltakozása volt annak a keresztútnak a kezdete, amelyet Tamás érseknek végig kellett járnia, ám ezt ekkor még nem tudhatta.

Tamás előre megmondta a királynak, hogy ha valóban érsek lesz, Henrik hamarosan el fog fordulni tőle. És hozzátette: ,,A mi mostani nagy barátságunk a legizzóbb gyűlöletté fog válni. Tudom, hogy Ön tőlem mint érsektől olyan dolgokat fog követelni, mélyeket én mint érsek képtelen leszek jó lelkiismerettel végrehajtani, hiszen Ön már eddig is sok kívánságát végrehajtotta az Egyház ellenére. Irigyeink meg fogják ragadni ezt a kedvező alkalmat, közénk fognak ékelődni, és amikor Ön megvonja tőlem a jóakaratát, vég nélküli viták kezdődnek köztünk.''

Csakhogy a kancellár Tamás olyan klérus-ellenes volt, hogy Henrik egyszerűen nem hallotta meg ezeket a figyelmeztető szavakat. Annál nagyobb volt a megütközése, amikor Tamás a püspökké szentelése után lemondott kancellári hivataláról. Henrik ezt a lépést személyes sértésnek vette, és úgy tekintette, hogy Tamás fölmondta az iránta való engedelmességet.

És akkor valóban jöttek az irigyek. Nemcsak az udvari emberek, hanem a püspökök is gyűlölködő kritikával fordultak Tamás érsek ellen. Ám a neheztelés, az irigység és a gőg nem tartoztak Tamás jellemvonásai közé, ezért amikor Henrik személyes tanácsadónak maga mellé vette Foliot püspököt, Tamás barátságos levelet intézett hozzá, és kérte, hogy barátian működjenek együtt. 1163 tavaszán Henrik kinevezte Foliot- t londoni püspökké. Tamás együttműködési készsége meghiúsult, mert az új püspök kezdettől fogva megtagadta tőle a kánoni engedelmességet.

A következő hónapokban a király és az érsek szívósan küzdött jogainak érvényesítéséért, és viszonyuk egyre inkább elmérgesedett. Henrik nyilvánvalóan mellőzte és semmibe vette Tamást, ő ezért viszonzásul olyan dolgokban sem volt hajlandó engedni, amelyekben a kompromisszum kis engedménnyel és nagy eredményekkel járt volna. Az egyik súlyos kérdés, amelyben két ilyen jellem számára a közeledés eleve lehetetlennek látszott, azoknak a klerikusoknak az ügye volt, akik komoly vétséget követtek el. Henrik azt követelte, hogy ezek a klerikusok veszítsék el az egyházi védelmet, és kerüljenek állami bíróság elé, mivel ő felelős az ország belső rendjéért és békéjéért. Tamás viszont ebben az igényben az Egyház szabadsága ellen irányuló újabb támadást látott.

A püspökök az 1163 októberében tartott westminsteri zsinaton zárt frontot alkottak Tamással, és visszautasították a király követelését. Amikor a király föltette a püspököknek a kérdést, hogy hajlandók-e tiszteletben tartani a királyi szokásjogot, azt válaszolták, hogy igen, hajlandók erre, amennyiben ezt egyházi hivataluk lehetővé teszi. E válasszal a király nem elégedett meg, és másnap reggel dúlva-fúlva elhagyta Londont. A püspökök közül többen megrémültek, és elindultak a király után, hogy kiengeszteljék, s Tamás mellett csak néhány személy maradt Londonban.

Lisieux-i Arnulf, aki csak színleg volt Tamás barátja, azt tanácsolta a királynak, hívjon össze néhány püspököt, és azok testületileg forduljanak szembe Tamás érsekkel. Három püspök erre hajlandónak is mutatkozott: a chichesteri Hilarius, a yorki Rogerius és természetesen a londoni Foliot.

A következő tizenkét hónap nagyon keserves volt Tamás számára, mert elbizonytalanodott, hogy mit is kellene tennie. Püspöktársai és a tájékozatlan pápa -- aki egy nagyon ravasz beszédű ciszterci apátot küldött hozzá -- arról akarták meggyőzni, hogy hajoljon meg a király akarata előtt. De amikor Tamás úgy hitte, hogy ha aláveti magát, abból kiengesztelődés születik, csalódnia kellett, mert Henrik most azt kezdte követelni, hogy e meghajlásnak éppen olyan nyilvánosság előtt kell megtörténnie, mint az engedetlenség történt, ezért a király Clarendonba zsinatot hívott össze.

Ezen a zsinaton nyílt ellentét mutatkozott az érsek és a püspökök között. Ők ugyanis egyenként és titokban nyilatkoztak a királynak, és meghajoltak előtte. Tamás előtt azonban tiltakoztak a királyi igény ellen, s miközben Tamás meghajolt és a püspököket is meghajlásra szólította föl, szembeszegültek vele. Henrik pedig egy lépéssel tovább ment: azt akarta, hogy a szokásjogot foglalják írásba, azt az érsek írja alá és pecsétjével erősítse meg. Tamásnak végre látnia kellett, milyen hiábavaló volt minden érvelés, amellyel meg akarták őt győzni, hogy engedjen. Most véglegesen megtagadta a király kérésének teljesítését, és nem írta alá az okmányt, amely a Clarendoni Konstitúciók néven vált ismertté a történelemben, mert úgy látta, hogy lényeges területeken nyirbálná meg az Egyház szabadságjogait.

Henrik ekkor azzal a szándékkal, hogy végleg leszámol Tamással, levelet írt a pápának, amelyben kérte a Konstitúciók jóváhagyását, és azt, hogy a yorki püspök, Rogerius legyen a pápai legátus. III. Sándor a Konstitúciók jóváhagyását megtagadta. Rogeriust kinevezte ugyan pápai legátusnak, de jogkörét olyan szűkre szabta, hogy azzal a király valójában nem nyert semmit. A pápa Tamásnak is írt egy levelet, amelyben állhatatosságra buzdítja, és biztatja, hogy kezdjen újra misézni -- Tamás érsek ugyanis lelkiismereti indokok alapján hosszabb ideje nem merte bemutatni a szentmisét. Ekkor világossá vált, hogy helyesen döntött, amikor elutasította a Konstitúciókat, és megkísérelte -- sikertelenül -- kideríteni, hogy a püspökök közül ki volna az, aki melléje áll az ellenállásban. A franciaországi Sens-ben tartózkodó pápát két ízben is megpróbálta követ útján elérni.

A következő év őszén, 1164 októberében Henrik Northamptonba, zsinat elé idézte Tamás érseket, s azzal a váddal, hogy semmibe vette a király intézkedéseit, elítélték, ezenkívül a király gazdasági szankciókat is életbe léptetett ellene. Azzal azonban, hogy szegénnyé tette, nyilvánvalóan nem volt megelégedve. Foliot emlékeztette az érseket egyszerű származására, arra, hogy mindenét a királynak köszönheti, és nyíltan fölszólította, hogy mondjon le az érsekségről.

Tamás betegen, teljesen magára hagyva, püspökeitől megfosztva hallgatta a király fenyegetését, hogy megkínoztatja és börtönbe fogja záratni. A gyóntatójához fordult tanácsért. A mertoni prior, Róbert azt tanácsolta neki, hogy hagyatkozzék Istenre, és engedje, hogy tovább vezessék a megkezdett úton. Ami történni fog, az nem az ő személyes dolga, hanem Isten ügye, aki övéit soha nem hagyja el. Nyilvánvalóan könnyű lenne megnyernie a király tetszését, de ő, aki kezdettől fogva semmibe vette ezeket az emberi szempontokat, tartson ki állhatatosan. Tamás úgy határozott tehát, hogy nem várja meg a másnapi ítélethirdetést, és azt is megtiltotta, hogy püspökei részt vegyenek a másnapi tárgyaláson. Késő éjszaka, álruhában elhagyta Northamptont, és két héttel később kikötött Franciaországban.

Elment Sens-be a pápához. Nem nyújtotta be lemondását, ahogy püspöktársai a király fenyegetésére ajánlották neki, mert nem akart precedenst, azaz későbbi hivatkozási alapot teremteni. Mivel azonban kinevezésének körülményei és személyes alkalmatlanságának érzése nyugtalanította és szorongatta, visszaadta a pápa kezébe érseki hivatalát. III. Sándor pápa megtartotta őt a szolgálatában, először azonban elküldte Pontignybe, hogy az ottani ciszterci apátságban tanulja meg a szegény és egyszerű életet, hogy később ,,a szegények vigasza'' lehessen.

A következő hat esztendőt Tamás számkivetésben töltötte. Vezekelt, tanult, imádkozott a szerzetesekkel együtt, és intézte azokat az ügyeket, amelyeket a pápa rábízott. Henrik azonban, akihez még mindig vonzódott, három levelét válasz nélkül hagyta.

Több hiábavaló kísérlet után 1170 júliusában megtörtént a látszólagos kiengesztelődés az érsek és a király között. Tamás boldogan írt hazatérése után a pápának a király barátságos viselkedéséről. Henrik azonban megtagadta tőle a békecsókot. Ezzel Tamás számára nyilvánvaló lett, hogy Angliába való visszatérése valójában keresztútjának végső szakasza, mert meg kell halnia. A francia király, VII. Lajos kérte is, hogy ne hagyja el Franciaországot. Tamás pedig visszatérve -- kívülről szemlélve -- még egy oktalanságot követett el: két levelet készített, s az egyikkel fölfüggesztette a yorki érseket, a másikkal ismét kiközösítette Foliot és Jocelin püspököket. Az érintettek panasza hallatára Henrik dührohamot kapott, és egyik mondatát négy lovag úgy értelmezte, hogy Tamást el kell távolítani az útból. Azonnal elmentek és székesegyházában meggyilkolták az érseket.

Tamás elkerülhette volna az erőszakos halált, de nagyon félt attól, hogy ezzel mások szenvedésének oka lesz. Isten akaratát fölismerte, és teljesen átadta magát ennek. Ez tűnik ki szavaiból, amelyekkel visszatartotta a szerzeteseket, akik el akarták torlaszolni a székesegyház kapuját: ,,Mi azért jöttünk, hogy szenvedjünk, és nem azért, hogy harcoljunk. Ellenségünket inkább a szenvedéssel, mint a harccal fogjuk legyőzni''. Utolsó szavai ezek voltak: ,,Kész vagyok meghalni Jézus nevéért és az Egyház védelméért.''

1173-ban, három évvel a halála után avatták szentté, és ünnepe december 29-i dátummal hamarosan általánossá vált a nyugati egyházban.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Tamás püspöködnek és vértanúdnak megadtad, hogy az igazságért életét áldozhatta, kérünk, közbenjárására add meg nekünk, hogy ezen a földön Krisztusért elveszítsük és az égben megtalálhassuk életünket!

Szent Trofimusz     vértanú, † ~70   

A nikomédiai szent vértanúk

Makszimián császár uralkodása alatt (305-11) a nikomédiai egyház szent Kirill püspök fáradozásai következtében a hitben igen erős lett. Sokan hagyták ott a néma bálványokat, hogy az élő Krisztus hitének követői legyenek. Ez eljutott a császár fülébe, és üldözést tervezett a keresztények ellen. Előtte állt egy ütközet a barbárokkal, először őket akarta legyőzni. A győzelem után visszatért Nikomédiába és győzelmi áldozatot mutatott be a bálványoknak. A pogány papoknak meghagyta, hogy a jelenlevő népet hintsék meg az áldozati állatok vérével. A keresztények, akik véletlenül jártak arra, szétszéledtek, hogy ettől a vértől megmeneküljenek. A feldühödött császár megparancsolta katonáinak, hogy öljék le az összes keresztényt. A keresztények a templomban gyülekeztek össze, hogy megünnepeljék Jézus születésének ünnepét. A katonák körülvették a templomot, a császár követe válasz elé állította az egybegyűlteket, mutassanak be áldozatot, vagy mindnyájan elvesznek. A hívek visszautasították a pogány áldozatbemutatást és a templomban maradtak. A katonák rájuk gyújtották a templomot. A bent levők énekelve adták vissza lelküket a nagy ünnepen Istennek. Rajtuk kívül még más keresztények is vértanúságot szenvedtek hitükért. Ezek 302-ben történtek.


A SZENTCSALÁD: JÉZUS, MÁRIA ÉS JÓZSEF       

Karácsony nyolcada alatti vasárnapon, vagy ha ilyen nincs, december 30-án ünnepeljük.

A Szentcsalád tisztelete a betlehemi jászol mellett fakad: a Kisdedet imádó pásztorok a Szűzanyát és Szent Józsefet is tisztelettel vették körül.

Ez az ünnep szépen beleillik a Karácsony ünnepkörébe, bár az egyik legújabb ünnepünk: 1898-ban került liturgiánkba, és csak 1921-ben tette az egész világra kötelezővé XV. Benedek pápa.

Korunk legnagyobb baja a családok szétzüllése és a társadalom elkereszténytelenedése. Kövessük a mise szentleckéjének a tanácsait, és szép lesz a mi családi életünk is.

Tanulság:
    saját családodért imádkozz nagyon sokat!


Lerini Szent Antal     hitvalló, † ~525       

APRÓSZENTEK

+Betlehem Kr. e. 7--6.
Azok a gyermekek viselik ezt a kedves nevet, akiket Jézus, a prófétai ígéreteket beteljesítő Messiás király miatt öletett meg Heródes, azt gondolván, hogy így megmentheti királyságát, és dinasztiát alapíthat a zsidók országában.

A rómaiak Kr. e. 43-ban ültették a fejedelmi székbe az idegen, idúmeus származású Heródest, akinek a történelem a Nagy jelzőt ajándékozta. Mi elismerő megbecsülést hallunk e jelzőben, a kortársak számára azonban csak annyit jelentett, hogy ,,az idősebb'' Heródes. Akik ismerték, meglehetősen rossz véleménnyel voltak róla, mert ravaszsággal, vesztegetésekkel, szónoki ügyességgel és erőszakkal szerezte hatalmát. Mindezek következtében Kr. e. 40-ben a rómaiak kegyéből királyi címet kapott, de azt mondták róla, hogy ,,úgy került trónra, mint egy róka, úgy uralkodott, mint egy tigris, és úgy halt meg, mint egy kutya''. S ez a vélemény nem a rosszindulat szülötte volt!

Heródesnek élete folyamán nagy sikerei voltak: az országot fölvirágoztatta, birodalma majdnem olyan nagy volt, mint Dávid országa. Sokat építkezett, de családi élete boldogtalan volt. Tíz felesége volt egymás után, s az utolsó, a zsidó fejedelmi házból származó Hasmoneus Mariammé miatt vesztette el nagyságát. Mariammét ugyanis szerette a király, ő pedig szíve mélyén megvetette urát. Heródes szerelme is kétes értékű volt, mert abban nem akadályozta meg, hogy sógorát, Arisztobuloszt, aki pedig főpap volt, egész fiatalon megölesse. Sőt, amikor Mariammét, aki három fiúval és két leánnyal ajándékozta meg, hűtlenséggel vádolták, tétovázás nélkül bíróság elé állította és kivégeztette. E gyilkosság után Heródes összeomlott: gyanakvó, szeszélyes, ingerlékeny és meggondolatlan lett. Újabb vádaskodások miatt elfogatta és megölette Mariammé anyját, majd két tulajdon fiát is.

E rémtettek mind Kr. e. 7-ben történtek, abban az évben, amikor Betlehemben megszületett a Gyermek, a megígért Király. De Heródes még tovább tetézte kegyetlenségeit: alattvalóinak ugyanebben az évben hűségesküt kellett tenniük a császárra, Augustusra. A farizeusok megtagadták az esküt, ezért Heródes hatezer férfit feszíttetett keresztre Jeruzsálemben. Josephus Flavius úgy tudja, hogy vérengzésének főként az volt az oka, hogy néhányan ezek közül a Messiás eljöveteléről jövendöltek.

Az egész országot a gyász és rettegés bénította még -- a félelem, mint gyászlepel borított el mindent, a király emberei pedig éberen lestek minden gyanús szóra vagy jelre --, amikor megjelentek Jeruzsálemben a napkeleti bölcsek, és föltették a kérdést: ,,Hol van a zsidók újszülött királya?'' Szent Máté, aki Jézus gyermeksége történetének ezt a részét ránk hagyta, meg is jegyezte: ,,Heródes megrettent, és vele együtt egész Jeruzsálem.''

November lehetett, amikor a bölcsek Jeruzsálembe értek, és keresték az újszülött királyt. Föltették a kérdést a hatalomféltéstől eszelőssé vált öreg Heródesnek (ekkor 67. éve körül járhatott), aki azonnal összehívta a főpapokat és a nép írástudóit, és nekik szögezte a kérdést: ,,Hol kell születnie a Messiásnak?'' Azok azt válaszolták, hogy a júdeai Betlehemben, mert így jövendölte Mikeás próféta. Ennek hallatára Heródes titkon hívatta a bölcseket, pontosan kikérdezte őket, hogy mikor látták meg a csillagot, melynek nyomán országába jöttek, aztán elküldte őket Betlehembe: ,,Menjetek, szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől. Ha megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki!'' (Mt 2,2--8).

A bölcsek meghallgatták a királyt, útnak indultak, és íme, a csillag elvezette őket a betlehemi barlanghoz, melyben a Szent Család élt. Megtalálván a keresett Gyermeket, leborultak előtte, hódoltak a Király előtt, és átadták neki ajándékaikat: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel pedig álmukban intést kaptak, hogy vissza ne térjenek Jeruzsálembe, más utat választottak a hazatérésre.

Alighogy a bölcsek elhagyták Betlehemet, Józsefnek álmában megjelent egy angyal, és isteni figyelmeztetést hozott: ,,Kelj föl! Fogd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok, mert Heródes keresi a gyermeket, és meg akarja ölni!'' József, aki mindig oly engedelmes volt Isten akarata iránt, még az éjszaka fogta a Gyermeket, és Máriával együtt elindult Egyiptom felé. Betlehem nem volt falakkal körülvett város, ezért a Szent Család a hajnali szürkületben észrevétlenül elhagyhatta lakóhelyét. Elindultak, hogy Heródes halála után majd beteljesedjék a próféta szava: ,,Egyiptomból hívtam az én fiamat''.

,,Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek kijátszották, haragra lobbant, s Betlehemben és környékén minden fiúgyermeket megöletett két éves korig, a bölcsektől megtudott időnek megfelelően'' (Mt 2,13--16). A bölcsek csillaga ugyanis ekkor már második éve ragyogott az égen. Ez indította Heródest arra, hogy a két év alatti fiúkat ölesse meg, mert biztosra vette, hogy az áldozatok között ott lesz az új király is. Egy korabeli esszénus forrás ezeket mondja: ,,Akkor egy kegyetlen király következett, egy vakmerő és istentelen ember. Ölte az embereket és a gyermekeket, és rettenetes félelem vett miatta erőt az egész országon. Olyan vérengzés történt az ő nevében, mint amilyen Egyiptom földjén történt.'' A szerző a kivonulásra, az egyiptomi elsőszülött gyermekek halálára emlékezve beszél a betlehemi gyermekek meggyilkolásáról.

Hányan lehettek ezek az ártatlan megölt kisdedek? Heródes nem készíttetett jegyzőkönyvet, és számukat a helyi hagyomány sem őrizte meg, bármilyen lényegesnek tartja a mai tudomány ezt az adatot. Becslésekbe sem nagyon bocsátkozhatunk, mert ahhoz ismerni kellene Betlehem akkori népességének számát. A tudósok azonban úgy vélik, hogy mintegy 20--30 gyermekről lehetett szó.

A helyi hagyomány szerint az Aprószentek sírja a bazilika alatt van, amelyet Nagy Konstantin építtetett Jézus születésének barlangja fölé, és akis sírok nem messze ettől a barlangtól egy sziklasírban voltak. 1347-ben Poggibonsiból egy Miklós nevű barát járt a Szentföldön, és följegyezte, hogy a születés barlangjától kelet felé ,,van egy másik barlang, amely szűk, kereszt formájú barlangban folytatódik. Ott vannak eltemetve az Aprószentek. A sírokat egész szorosan egymás mellé vágták a sziklába, mint a lovak abrakos jászolát''. A sírbarlangot a 15. század folyamán befalazták, s nem is tudtak róla sokáig. 1962-ben vették észre elfalazott bejáratát, s amikor kibontották, fölfedezték a görögkereszt alaprajzú sírbarlangot. A kereszt három szárának végében, kb. 1 méter magasságban ívelt nyílás alatt 4, 5, 4 mélyedést vettek észre. Ezek azok az abrakosjászolszerű gyermeksírok.

Az Egyház vértanúként tiszteli ezeket az apró szenteket, akik szóval még nem tudtak vallomást tenni Krisztusról, a vérük hullásával azonban tanúsították, hogy Ő az, akiről a próféták jövendöltek, a Király, aki vasvesszővel fogja kormányozni a népeket.

Ünnepüket a keleti egyház december 29-én, a római egyház a 4. század óta december 28-án, a Karácsony közvetlen közelében üli.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, a te Szent Fiad eljövetelét az Aprószentek nem szavukkal, hanem halálukkal hirdették; kérünk, segíts minket, hogy a hitet, amit nyelvünkkel vallunk, a tetteink is hirdessék!

Del Bufalo Boldog Gáspár     hitvalló, † 1837   


BOLDOG CAGNOLI* GELLÉRT (1267-1342)

A Pó felso folyásánál Valenza nevu helységben született a Cagnoli nemesi családból. Apját korán elveszítette, majd 14 éven át megható szeretettel gondozta beteg édesanyját. Annak halála után a rokonok gondoskodtak neki megfelelo menyasszonyról, s mindenképpen rá akarták venni a nosülésre. O azonban a szüzesség evangéliumi tanácsának útját választotta, ezért zarándokútra indult. Mezítláb elment Rómába, szabad ég alatt vagy zarándokszálláson aludt. A tisztelet elol, mely iránta kezdett megnyilvánulni, elmenekült: egy ideig Nápoly közelében ütött tanyát s a leprásokat gondozta. Innen is tovább ment, Szicíliába. Ezidotájt (1317-ben) történt Anjou* Szent Lajos püspök szentté avatása. A szicíliai király, Róbert pedig az o testvére volt. Értheto tehát az o tiszteletének fellendülése. Gellért is Lajos püspök példájára jelentkezett felvételre a ferenceseknél. Fel is vették portásnak a palermoi kolostorba. Az éjszakai órák nagy részét a Szent Lajos kápolnában töltötte, az imazsámolyon aludt néhány órát. A szent tiszteletét másoknak is ajánlotta, pl. gyermektelen szüloknek felajánlotta, hogy kieszközli a szentnél a gyermekáldást, feltéve, hogy a születendo fiúgyermeket Lajos névre keresztelik. Amikor szakácsnak osztották be, megtörtént, hogy annyira elmerült az imádságba, hogy megfeledkezett az ebédkészítésrol, de helyette angyalok elkészítettek mindent. Ez a fajta csoda több szakácstestvérrel is megtörtént a Ferenc-rendben, pl. Hortai Szalvátorral (1520-67). Gondja volt a szegényekre, betegekre is, csodatételekkel is segített rajtuk. Miután a Szent Szuz tudtára adta halála óráját, 1342. dec. 28-án 75 éves korában hunyt el. X. Szent Piusz avatta boldoggá.
„A szentek sorstársaink,... Krisztusnak tökéletesebb képmásai, ezért Isten az o életükben feltunoen nyilvánítja ki jelenlétét és arcát az embereknek. Bennük o szól hozzánk és ad jelet nekünk országáról, amely felé eros vonzást érzünk, ha látjuk, mennyi tanú vesz körül minket és mind az evangélium igazát hirdeti.” (Zsinati tanítás az Egyházról, 7. fej.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Gellértet a szentek tisztelete terjesztésére s ezáltal az életszentség
elérésére segítetted; add, hogy példájára mi is a szentek tiszteletébol
lelki gyarapodást s a szent életre buzdítást nyerjünk. Krisztus, a mi Urunk által.

   

BOLDOG MODESZTÍNUSZ pap (1802-1854)

Frattamaggiore* községben, Nápolyhoz közel látta meg a napvilágot. Szülei szegény iparosemberek voltak s fiukat a születése utáni napon megkereszteltették Domonkos névre. Gyermekkorában buzgó volt az imában, ministrálásban, mások is épültek viselkedésén. A papi hivatás egyre jobban megérlelodött benne. Felvételt nyert az aversai* egyházmegyei szemináriumban, ahol hét évet töltött. Amikor az ot jóakarattal pártfogoló püspök meghalt, szeminarista társai - nem bírván elviselni egy szentet - elérték, hogy Domonkost elbocsássák a szemináriumból. Egy ideig a szüloi házban élt, reverendában járt, gyermekeket oktatott a hitre és gyakorolta a szeretet cselekedeteit. Eljárt az alkantarínus ferencesek templomába, egyre inkább vonzotta Szent Ferenc, míg 1822-ben felvételét kérte a ferencesek nápolyi tartományába. Ekkor kapta a Jézusról és Máriáról nev. Modesztínusz nevet. Pappá szentelése (1827) után több kolostorban is muködött, s igyekezett a jó Pásztort követni. Egy ideig házfonök is volt. Amikor az elöljáróságtól felmentették, Nápoly külvárosában egészen a gyóntatásnak, igehirdetésnek és a felebaráti szeretet gyakorlásának szentelte életét. A szegények, akiket surun látogatott, sokszor csodás módon tapasztalták segítségét. Keresett gyóntató volt. Gyónói érezték, hogy kitárul elottük Isten végtelen irgalmának, Isten szívének ajtaja. Nagy szeretettel fogadta mindazokat, akik bármily ügyben hozzá fordultak, vigasztalta, jó tanáccsal látta el oket. Buzgón tisztelte Máriát, a Jó Tanács Anyját, az o tiszteletét terjesztette, képét elvitte a betegekhez, a börtönlakókhoz, mindenhova, ahol vigaszt nyújthatott, sebeket gyógyíthatott. Külön gondja volt a szülo anyákra, akiket buzdított az anyaság elfogadására és az anyaságnak keresztény szellemben való megélésére. Prófétai jellegu volt ez az apostolkodása és szól a mi korunknak is: „Szent az emberi élet kezdettol fogva!” Szeretete akkor nyilvánult meg léginkább, amikor a városban pestis ütötte fel a fejét, s o élete kockáztatásával látogatta a pestises betegeket, mígnem maga is megkapta a betegséget és a szeretet áldozataként halt meg 52 éves korában. Szentsége híre még életében elterjedt, halála után pedig erosödött. Boldoggá avatási eljárása 1870-ben kezdodött el, de maga a boldoggá avatás csak 1995-ben történt meg.
A Szentté avatási Kongregáció dekrétumából (1984):
„Modesztínusz atya Isten embere, a nagy ferences család dísze. Mostani idokre szóló izenete elsosorban a szerzetesekhez szól, akik teljesen Istennek szentelve kell, hogy napról napra tökéletesebben járják a Krisztus követése útját, huségesen és örvendezve éljenek az Evangélium tanításából, valamint saját szerzetük lelkiségébol, kegyelmi adományaiból.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Modesztínusz szolgádat különös utakon vezetted Szent Ferenc rendjébe s a papi hivatásban a Jó Pásztor követésére. Add, hogy példáját és tanítását követve megtaláljuk az utat Jézus irgalmas Szívéhez. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

BOLDOG BENTIVOLIUSZ (kb. 1188-1232)

A Marche-i Sanseverino*-ban elokelo szüloktol született. Neve annyit jelent, mint: jóakaró. Olasz formában: Bentivoglio* Valóban gyermekkorától „jóakaró” volt. Felserdülve egyszer egy ferences atya prédikációját hallotta. Hatására jelentkezett ferencesnek; fel is vették, méghozzá Assisiben, maga Szent Ferenc. Pappá szentelték. A szegények, betegek iránti szeretetével különösen kitunt. Buzgó igehirdeto lett, kinek szavait rendkívüli jelek is erosítették. Tanúk állították, hogy egyszer az erdoben imádkozás közben a levegobe emelkedni látták. A Fioretti beszámol róla (42. f.), hogy egy Ponte Bella Trave nevu helységben elvállalta egy leprás gondozását. Amikor áthelyezték egy kolostorba (Monte Sancino), nem akarta magára hagyni gondozottját, ezért a leprást egy takaróba csavarva vállára vette és a mintegy 15 mérföldnyi távolságra lévo kolostorba vitte egy éjszaka. Mindazok, akik ennek tanúi voltak, állítják, hogy ezt csak természetfeletti erovel tudta megtenni. Istennel való bensoséges kapcsolatáról árulkodnak társalgásai, amikor szívesen beszélt Istenrol és isteni dolgokról. Mindenrol természetesen beszélt, hallgatói érezték, hogy szavai az Isten iránti szeretetbol fakadnak. Vele társalogni épületes és örvendetes esemény volt. Egy ilyen beszéd alkalmával homlokán csillag jelezte az Istentol jövo megvilágosítást. Halála valószínuleg 1232-ben következett be. Dec. 25-rol 26-ra virradó éjjel halt meg. Évszázados tiszteletét IX. Piusz pápa hagyta jóvá.
„Ha szabad és illendo is beszélni, olyasmit beszélj, ami épít. A rossz szokásnak és lelki haladásunk elhanyagolásának nagy része van abban, hogy szánkra nem vigyázunk. Viszont nagy segítség a lélek haladásában az isteni dolgokról való lelki beszélgetés: legfoképpen akkor, ha lélekben, gondolkodásban hasonlók találkoznak egymással Isten színe elott.” (Kempis: Krisztus köv. 1.10.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Bentivoliusznak erot adtál, hogy tanításodat hatékonyan

hirdesse és cselekedetében meg is valósítsa. Közbenjárására segíts,

hogy hivatásunkban huségesek legyünk, és üdvözíto kegyelmedben napról

napra gyarapodjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

SZENT FABIOLA özvegy
+Róma, 400.

Már a neve is elárulja, hogy a Fabiusok régi római patrícius- nemzetségéből származott. Egyik őse volt Quintus Fabius Maximus, a Hannibal elleni harc híres hadvezére, aki Vergilius szerint: ,,... egyedül tartotta meg számunkra az államot meggondolt késlekedésével''.

Szent Jeromos (lásd: A szentek élete, 552. o.) egy Oceanushoz intézett levelében írta le a szent életét. Gyermekkoráról semmit sem közöl. Életének döntő eseményével, egy előkelő rómaival kötött házasságával kezdi történetét. Férje olyannyira bűnös szenvedélyű lehetett, ,,hogy még egy szajha sem'' tudta volna vele elviselni a közös életet. Fabiola ezért a polgári jog szerint elvált tőle. Fiatal volt, szíve szeretetre vágyott; s amikor alkalom kínálkozott rá, a keresztény törvények ellenére még férje életében másodszor is házasságot kötött. Még nem tudta, hogy másvalaki, teljesen más választotta ki magának, és bár még nem kereste őt, az már meg is találta. Össze is törte földi szeretetét, amikor második férjét a halál által vette el tőle.

Fabiola mélyen megrendült. Magába szállt, vezeklőruhát öltött, és ,,egész Róma szeme láttára'' felvétette magát a Lateráni bazilika vezeklőinek seregébe. ,,Kibontott hajjal, sápadt arccal és ékszer nélküli kezekkel alázkodott meg. Az Úr templomába nem lépett be, hanem mint Mária, Mózes nővére elkülönülten, a táboron kívül tartózkodott, míg az őt kizáró pap vissza nem hívta.''

Az egész böjti időszakban a közösség előtt vezekelt Fabiola, akinek szívében felébredt az Úr iránti ,,szenvedély'' és megtérésében részt vett a közösség. ,,A püspök, a papok és az egész nép vele együtt sírt'', a szent töredelem adományával megáldva, valamennyien egy szájjal és egy szívvel vallották bűnösnek magukat, s egy emberként keltek új életre az Úr vérében. Az egyházi közösségbe való újrafelvétele után Fabiola kizárólag Istenhez tartozott. Eladta kiterjedt birtokait, kórházakat épített, támogatta a papokat, szerzeteseket és szüzeket. De nemcsak a pénzével jótékonykodott, hanem önmagát is odaadta. Saját kezével osztotta ki az ételt, és szíve jóságával sok nyomorúságon enyhített. Leprásokat vitt a kórházba, és bekötözte gennyes sebeiket. Róma túlságosan szűk lett számára. ,,Végigjárta a szigeteket, az egész Tirrén-tengert, a volszkuszok vidékét (Latium és Campania), az erősen tagolt tengerpartok rejtett öbleit'', ahol szerzetesek telepei voltak, ,,és mindenütt saját kezével vagy jámbor és megbízható férfiak által osztotta szét gazdag adományait''.

Egy napon hirtelen jeruzsálemi zarándoklatra határozta el magát. Akkoriban az Úr születésének helyén, Betlehemben élt Szent Jeromos Istennek szentelt nők tanítójaként, akik közül néhányan (lásd: Szent Paula, 68. o. és Szent Eusztochium, 516. o.) -- mint ő maga is -- Rómából származtak. Fabiola rövid időre igénybe vette vendégszeretetüket, és teljes buzgósággal szentelte magát az ,,istenes könyveknek''. Nem értelemből fakadó tudásvágy hajtotta; Isten igéjének kenyerére éhezett, és arra sürgette Jeromost, hogy részeltesse benne. Hozzáfogott, ,,hogy kikérdezzen'', közli a szent tanító Fabiola nekrológjában; ,,mintha még azt is tudnom kellene, amit nem tudok''. Sőt még Jeromos ígéretét is vette, hogy írásban tárja fel számára az ószövetségi események mélységes misztériumait, Izrael pusztai táborhelyeinek krisztológiai értelmét. Fabiola mégsem csatlakozott az Istennek szentelt nők köréhez. Ez az életforma valószínűleg nem felelt meg neki, aki ,,teljesen úton levő'', egészen zarándok volt. Amikor híre kelt, hogy a hunok Jeruzsálem ellen vonulnak, visszatért Rómába, és folytatta apostoli életét.

Vágya arra irányult, hogy teljes szegénységben éljen. ,,Nem arra vágyódott már, hogy ő adjon alamizsnát másoknak, hanem hogy Krisztusért ő maga fogadjon el adományokat.'' Hogy megszabaduljon a birtoklás ,,nagy terhétől'', megmaradt vagyonát azoknak a szerzeteseknek ajándékozta, akik meghívására érkeztek mindenfelől. Ez röviddel halála előtt történt. Kívánsága szerint Fabiola minden földi tehertől mentesen hunyt el, s ,,a keresztények magasztalták, a pogányok csodálták, a szegények pedig meggyászolták''. Sírbatételére az egész városból összegyűlt a nép. ,,Zsoltárok hangzottak fel, s a templom aranyozott mennyezetén visszhangzott az alleluja. Itt fiatalok kórusa, amott őszeké, s dicsőítették e nő tetteit'', így írja le Jeromos -- Vergilius Aeneiséből vett szavakkal -- Fabiola ünnepélyes temetését. Az egész valami győzelmi ünnephez hasonlított. Az emberek ujjongással teltek el annak a nőnek üdvösségén, ,,akinek hazatérésén még a menny angyalai is örvendeztek''.

Jeromos a Római levélből vett szavakkal zárja nekrológját: ,,Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem'', és hozzáfűz még az Úrnak Lukácsnál található szavaiból is egy részletet: ,,Sok bűne bocsánatot nyer annak, aki nagyon szeret''.

SZENT JÁNOS APOSTOL ÉS EVANGÉLISTA

Az Úr tanítványai köréből János kiemelkedő személyiség: Péter után ő a legfontosabb az apostolkollégiumban. Az apostolok közül csak Szent Pál fogható hozzá fogékonyság és a teológiai gondolkodás mélysége tekintetében.

A négy evangélista közül az ő szimbóluma a sas, melynek szárnyalása, magas röpte és napra figyelő tekintete jól kifejezi János sajátságait. A negyedik evangéliumban csak úgy szerepel, mint ,,a tanítvány, akit Jézus szeretett'', s ez olyan jelző, amelyet a tanítványok közül senki más nem visel.

A szentírásmagyarázókat sokáig foglalkoztatta a kifejezés: ,,a tanítvány, akit Jézus szeretett''. Kétségtelen, hogy János Péterrel és Jakabbal együtt kiemelkedő szerepet vitt az apostolok körében. Ők hárman alkotják azt a legszűkebb kört az Úr körül, akik vele lehetnek kiváltságos pillanatokban: a színeváltozás hegyén, Jairus házában és az Olajfák hegyén a vérrel verítékezéskor. De még e három közül is János áll a legközelebb az Üdvözítő szívéhez, mert az utolsó vacsorán nem Péter, nem is Jakab, hanem ő hajthatta a fejét Jézus keblére. És húsvét vasárnapjának reggelén, amikor Mária Magdolna futva hozta a hírt, hogy üres az Úr sírja, Péterrel együtt futásnak eredt, látni a mondottakat, s ő, a fiatalabb ért oda elsőnek.

És János valóban fiatal volt, ha meggondoljuk, hogy az evangéliumot 90--100 között írja, Krisztus nyilvános működése pedig 28--30 közé esett. Így János volt az apostolkollégiumban a Benjamin, akit az Úr a legjobban szeretett.

Élete utolsó időszakáról sajnos keveset beszélnek a hiteles történeti források. Sőt, e forrásokban megjelenik egy János nevű presbiter alakja, akiről nem lehet biztonsággal megállapítani, hogy azonos-e az apostollal, vagy másvalakiről van-e szó. A hagyomány azonban azt mondja, hogy János Efezusban munkálkodott, és igen magas korban halt meg. Az evangéliuma utolsó részéből is erre lehet következtetni (21,22 skk.).

Abból azonban, hogy ő volt a ,,kicsi'', s hogy az Úr annyira szerette, nem szabad a kényeztetés felé szabadjára engedni a képzeletünket. Már akkor kemény munkásélet állt mögötte, amikor Jézus hívó szava hangzik feléje, hiszen halász volt a testvérével, Jakabbal együtt. A szülői házban, Zebedeus és Szalóme házában sem a puha kényelem uralkodott. Ugyanazt a nem is veszélytelen foglalkozást űzte napról napra, mint a másik testvérpár, Simon és András. Az evangélium elején pedig kiderül, hogy János már talált is magának egy szigorú mestert, és csatlakozott Keresztelő Jánoshoz, annyira szíven találta a mennyek országa közeledtét hirdető prófétai szó.

Nem sokkal később az Üdvözítő maga is kinyilvánította, hogy Jánost nem puhafából faragták: a bátyjával, Jakabbal együtt a ,,mennydörgés fiainak'' nevezi őket (Mk 3,17). Ez a név jelzi, hogy nagyon is a cselekvés emberei voltak mindketten, s olykor dühös türelmetlenséggel ki is törtek. ,,Mester -- jelentette az egyik napon János az Úrnak --, láttunk valakit, aki a nevedben ördögöt űzött, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem tartozik közénk!'' (Mk 9,37). Vagy-vagy: ilyen radikálisan érti János a tanítványok jogait és kötelességeit.

Egy másik eset még jellemzőbb. Jézus tanítványaival együtt a szamaritánusok egyik falujához közeledett. A falubeliek, amikor látták, hogy Jeruzsálem felé tartó zarándokok, nem adtak nekik szállást. Akkor Zebedeus két fia megszólalt: ,,Uram, ha akarod, lehívjuk az égből az istennyilát, hadd pusztítsa el őket!'' (Lk 9,54). Mindjárt ott helyben Isten büntető ítéletével akarja megtorolni a Mester irányában megmutatkozó ellenséges magatartást.

Azon sem csodálkozhatunk, hogy egy szép napon éppen ez a két tanítvány áll oda Jézus elé, hogy személyes várakozásuk és reményük beteljesedését kérjék tőle. A vágyuk pedig az, hogy Jézus intézze úgy, hogy egyikük a balján, másikuk a jobbján kapjon helyet dicsősége országában (Mk 10,30--37). De a megdicsőüléshez az út a szenvedésen át vezet, ezért a Messiásnak vissza kell utasítania a tanítványok kérését, akik még mindig a nép körében élő, harcos Messiás várásában gondolkodnak. A válasz most is a mennydörgés fiaira jellemző buzgóság: a szívükben égő szeretet meggondolatlanságával, nem számolva a következményekkel, föltétel nélkül hajlandónak mutatkoznak arra, hogy igyanak az Úr kelyhéből, a szenvedések kelyhéből, és részt vállaljanak a keresztségben, melyet Krisztus magára vesz (Mk 10,38--40).

Krisztus a maga Messiás voltának kinyilatkoztatását a kereszt felé vezető úton nyilvánította ki. A készség pedig, amelyet János mutatott, nem volt üres szólam. Szeretete hősies és hűséges volt, s ennek legszebb bizonyságát az evangélium akkor szolgáltatja, amikor elmondja, hogy a szeretett tanítvány követte Mesterét végig a keresztúton. Ott állt a kereszt alatt is Jézus anyja mellett, és ott hallotta a szót: ,,Asszony, íme a te fiad!... Íme, a te anyád!'' (19,26).

Krisztus megváltó halála és föltámadása a mennydörgés fiainak temperamentumos tettrekészségét is megkeresztelte és megtisztította. Ettől kezdve János minden erejével és képességével a megfeszített, de megdicsőült Messiás örömhírét hirdeti.

Szent Pál oszlopnak nevezi Jánost Péterrel és Jakabbal együtt, amikor arról beszél, hogy ők hárman a kéznyújtásukkal fejezték ki egyetértésüket a pogányok közötti evangelizációval, és hitelesítették a Pál által hirdetett evangéliumot (Gal 2,9).

A Tizenkettő közül Péteren kívül csak Jánost említi név szerint Szent Lukács az Apostolok Cselekedeteiben: ,,Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten előtt, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre!'' -- így válaszolt Péter, Jánossal együtt bátran a főtanácsnak arra a parancsára, hogy többé nem beszélhetnek Jézusról (3,1--11; 4,13--22; 8,14--25).

Mindarról, amit látott és hallott, János akkor sem hallgatott, amikor kitört a zsidó--római háború, és Jeruzsálem, valamint a templom pusztulása megpecsételte Izrael sorsát (Kr. u. 70). Annyi bizonyos, hogy mindaddig, amíg Szent Pál Efezusban működött, János nem járt ott (54--57 között). Annak azonban semmi nem szól ellene, hogy a zsidó háború kitörésekor János sok más kereszténnyel együtt elhagyta Palesztinát, és az akkori világ egyik nagyvárosában, Efezusban telepedett meg, ahogy ezt a hagyomány mondja.

Ünnepét a nyugati egyházban a 6. század óta, december 27-én ülik.


--------------------------------------------------------------------------------

Igaz, hogy Szent János apostol életének megismeréséhez a legfontosabb forrás az általa írott evangélium, de ezen kívül is őriz a hagyomány epizódokat az életéből.

A Szűzanya halála és mennybevitele után János Efezusba költözött, és atyja lett ennek a nagy kikötővárosnak, ahol Pál apostol és annak tanítványa, Timóteus működött. Ebben a városban találkozott János a császár keresztényüldöző gépezetével.

Az öreg apostolt is elfogták, és a bírói ítélet alapján Rómába vitték Domitianus császár elé. Rómában halálos ítéletet hoztak ellene, s a kivégzés módjául azt határozták, hogy egy forró olajjal teli üstbe kell dobni. A Porta Latina mellett tehát fölfűtötték az üstöt és beledobták az apostolt, de János, aki a tanítványok közül egyedül szenvedte végig Mesterével a kereszthalál kínjait, sértetlenül lépett ki a gyilkos fürdőből. Akkor méregkelyhet itattak vele, s mivel az sem ártott neki, Pathmosz szigetre száműzték.

E szigeten, egy viharos éjszakán, amikor a tenger dübörögve és tajtékozva ostromolta a sziklás partot, Isten egy hatalmas látomásban megnyitotta előtte a menny és a föld titkait, és föltárta neki az Egyház jövőjét. A látottak olyan félelemmel töltötték el, hogy ájultan rogyott a látomást mutató angyal lábához. Sokáig maradt elragadtatásban, s mikor magához tért, már fényes nappal volt, a látottakat pedig kővel jegyezte föl a sziklafalba. Mikor később végre egy halász hozott neki írószerszámokat, akkor pergamentekercsre írta a látomásait, és elküldte a kisázsiai egyházaknak. Így beszéli el a hagyomány a Jelenések Könyvének születését.

Amikor Domitianus császár meghalt, János visszatérhetett Efezusba. A városba érve épp egy Drusiant nevű asszonyt temettek, aki életében nagyon sok jót tett, ezért sokan siratták. Életében sokszor mondogatta, hogy úgy szeretné megérni az apostol visszatérését. János megkérte a halottvivőket, hogy álljanak meg, tegyék le a hordágyat és bontsák ki pólyáiból a halottat. Ezután Jézus nevében parancsolt neki, hogy keljen föl, és Drusiant úgy ébredt, mintha mély álmából térne magához.

Egyszer odament Jánoshoz egy pogány pap, és így szólt hozzá: ,,Ha azt akarod, hogy higgyek a te Istenedben, adj nekem jelet az ő erejéről. Kínálok neked egy próbát: mérget készítek, ha megiszod és nem esik bajod, akkor a te Istened az én Istenem is lesz!'' Az apostol tétovázás nélkül beleegyezett. Akkor a pap odavitetett két halálra ítélt gyilkost. Először azoknak nyújtotta a méregpoharat, hogy lássák, János valóban mérget iszik. Előbb az egyik, majd a másik halálraítélt itta ki a kelyhet és esett össze holtan. Ezután János vette át a poharat minden félelem nélkül, keresztet vetett, és kiitta. A körülállók lélegzetüket visszafojtva nézték, mikor rogyik össze... a méreg azonban hatástalan maradt. Ez a pogány papot megdöbbentette, de még nem tért meg, hanem azt mondta: ,,Még mindig kételkedem a te Urad hatalmában. De ha ezt a két halottat is vissza tudod hívni az életbe, akkor megtagadom isteneimet, és megkeresztelkedem!'' Akkor János levette a köpenyét, és fölszólította a papot, hogy takarja be vele a halottakat, ő pedig térdre borult és imádkozott. Imádságát befejezve szólt, hogy vegyék le a köpenyt az emberekről. Levették, és azok talpra álltak! Akkor a pap megtért és megkeresztelkedett.

A hagyomány azt is elbeszéli, hogy János egy alkalommal megtérített egy vadóc ifjút, és nevelését egy presbiterre bízta. Az ifjú azonban hamarosan föllázadt, otthagyta védnökét és rablók közé állt. János nem sokkal ezután keresni kezdte a presbiternél, akire eleven kincs gyanánt rábízta, s annak szomorúan meg kellett vallania, hogy a kincs elveszett. János megdorgálta hanyagságáért, majd lóra pattant és a hegyek közé vágtatott, hogy megkeresse elveszett gyermekét. Rablók közé került, akik a vezérük elé vitték. Mikor a vezér meglátta Jánost, szégyenében futni kezdett előle, mert ő volt a keresett ifjú. János azonban, az ősz öreg, utána futott, és kiáltozott neki: ,,Fiam, miért menekülsz atyád elől, aki öreg is, fegyvertelen is? Ne félj! Nekem rólad is számot kell adnom Krisztus előtt. Térj meg, édes fiam, mert Isten küldött hozzád!'' Ez szíven találta az elvadult embert, és bánattal a szívében visszajött. János a kiengesztelődés csókjával fogadta, sőt később püspökké is szentelte.

Egyszer az öreg János apostolnak valaki egy eleven fogolymadarat ajándékozott, s ő szeretettel simogatta és becézte az állatot. Meglátta ezt egyik tanítványa, nevetett rajta, és így szólt a társához: ,,Nézd csak, az öreg úgy játszik ezzel a madárral, mint egy gyermek!'' János akkor odafordult hozzá: ,,Mit viszel a kezedben, fiam?'' ,,Egy íjat.'' ,,És mit művelsz vele?'' -- hangzott az újabb kérdés. ,,Madarakra és vadakra vadászom vele!'' -- mondta a tanítvány. ,,Hogyan csinálod?'' -- kérdezte János. Akkor a tanítvány megfeszítette az íjat, kis ideig feszesen tartotta, majd ellazította. János megkérdezte tőle, miért nem tartja állandóan feszesen. Azt felelte rá, hogy azért, mert elfáradna, s mikor lőnie kellene, nem volna erő a karjában. Az apostol akkor így tanította: ,,Látod, így van ez az emberrel is. Nem nézheti állandóan Istent, hanem néha pihennie is kell. A sas ugyan minden madárnál magasabban szárnyal, de neki is le kell szállnia a földre. Ha az emberi lélek kipihente magát, új lángolással tud fölemelkedni az égbe.''

Mikor már nagyon öreg volt, egyre csak ezt ismételgette: ,,Gyermekeim, szeressétek egymást!'' Aki ezt teszi -- biztosította tanítványait --, megtette, amit tennie kellett.

Halála közeledtével az oltár mellett ásatta meg a sírját. Leszállt a sírgödörbe, imádságra tárta a karját. Ekkor vakító fény villant, s mire a körülállók újra láthattak, a szent teste eltűnt a szemek elől.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent János apostol által föltártad előttünk Igéd titkait, kérünk, add, hogy amit ő oly nagyszerűen megírt, azt értelmünk kellő fölkészültségével fogadjuk be!

BOLDOG NAZAREI MATTIA klarissza (1230-1300)

A Nazarei család egyike volt a legelokelobbeknek Matelica városában (Camerino* közelében). Mattia azonban már korán Istennek szentelte életét. Ezért amikor apja házasságra akarta kényszeríteni (egyébként a házasság igen elonyösnek tunt), azt a megoldást választotta, hogy - mint Klára - megszökött hazulról a klarisszákhoz, a Szent Mária Magdolna kolostorba. Ott saját maga vágta le a haját, jelezve ezzel elhatározása komolyságát. Apja felháborodva ment utána s haza akarta vinni, Mattia azonban oly meggyozoen beszélt, hogy végül megkapta apja beleegyezését. A kolostorban a tökéletesség útján oly gyorsan haladt elore, hogy kivívta a novérek csodálatát. S amikor pár év múlva az apátno, aki Mattia nagynénje volt, meghalt, a novérek egyhangúlag ot választották apátnonek. Alázatból egy ideig nem akarta elfogadni a választást, csak akkor, amikor a camerinoi püspök a választást örömmel jóváhagyta, s ot bíztatta, vállalja el az elöljáróságot s Isten akaratát lássa ebben. Negyven évig állt a novérek élén mint elöljáró. Okossággal és szeretettel úgy tudott parancsolni, hogy a novérek sohasem szegültek ellene. A szegénység fogadalmának szellemében apai örökségét részben a szegényeknek, részben a kolostornak s a hozzá tartozó templomnak javára fordította (ezt a templomot alapjaiból o építtette), magának pedig semmit sem tartott meg. A novíciát óta gyakorolt önmegtagadásait nem enyhítette; szinte állandóan kenyéren és vízen böjtölt, vezekloövet hordott, magát ostorozta s sokszor éjszakákat virrasztott át. Krisztus szenvedéseinek átélése közben könnyei ömlöttek, néha pedig elragadtatás következett be. Jövendölés, csodatevés is elofordult. Szentségének híre mint jó illat terjedt a környéken, sokan keresték fel, hogy ügyes-bajos dolgukban segítségét kérjék. Halála idejét pontosan tudta elore. Utolsó intelmeiben novéreket a fogadalmak betartására, egymás iránti szeretetre buzdította. Közben arca csodás fényben ragyogott. Holttestét elobb fa-, majd kokoporsóba tették s a Szent Cecília oltár alsó részében helyezték el. A csodák és a megszakítatlan tisztelet láttán XIII. Kelemen pápa ünnepére zsolozsmát, szentmisét engedélyezett.
„Az alattvaló novérek emlékezzenek arra, hogy Istenért lemondtak saját akaratukról. Ezért azt akarom, hogy önként engedelmeskedjenek édesanyjuknak, aki látván egymás iránti szeretetüket, alázatukat és egyetértésüket, a hivatalból ránehezedo terhet könnyebben hordozza.”

Szt. Klára Végrendeletébol.

Imádság:

Urunk, Istenünk, te Boldog Mattia novért mennyei ajándékaiddal halmoztad
el. Add meg nekünk, hogy itt a földön erényes életét kövessük, s így az örök
boldogságban egykor társai lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Nikáretész     szűz, † ~420       


Megbélyegzett Szent Teodor atya

Szent Teodor szerzetesként élt Szent Szabbász palesztinai kolostorában. Szent élete a többi szerzetes előtt tündöklött. Abban az időben Örmény Leó császár alatt újra fellángolt a szentképek elleni harc, amit a VII. egyetemes zsinat már elítélt. Az igazhitű tanítás érdekében Teodor atya Konstantinápolyba ment. A szentképek érdekében kifejtett buzgósága miatt, sebeket és börtönt szenvedett. Leó császár halála után visszanyerte szabadságát, de Teofil császár (829-42) alatt Teodor atya újra börtönbe került. A császár parancsára arcára, és testvérének Teofánnak arcára, tüzes vassal feliratokat sütöttek, amelyek az ő képtiszteletüket gúnyolták ki. Ezért nevezzük őt „megbélyegzett”-nek. Ezután a szent testvéreket a szíriai Apameába száműzték. Teodor atya itt 840 körül meghalt.

Szent Teofán atyáról, Teodor atya testvéréről október 11-én hallottunk.


Szent Teodor püspök

Teodor Konstantinápolyból származott és ott nevelkedett. Érett korában a konstantinápolyi Nagy Egyház papjává szentelték. 76-ban a császár, a nemesek, a zsinat kívánságára pátriárkává tették. Egy idő múlva, hamis vád alapján székétől megfosztották, de 683-ban újra visszahelyezték székébe. Jól kormányozván egyházát, 686 körül halt meg.

Az Istenszülő istenanyasága

A mai napon, bizánci Egyházunk szokása szerint, annak a szent személynek szentelünk ünnepet, aki a tegnapi nagy ünnep titkánál a legnagyobb szerepet játszotta. Mária ez a személy. Álta1a lett Isten Fia emberré. Mária, mint anya teljesítette a legfőbb szolgálatot ennek megvalósulásában. A mennyei Atya úgy rendelkezett, hogy Istenember Fiának emberédesanyja legyen, aki ugyanúgy hordozza, világra szüli és gondozza az emberré lett Megváltót, mint bármelyik földi anya. Mivel nem csupán az ember Jézust hozta a világra, hanem az istenembert, jogosan nevezzük őt Istenszülőnek.

Az istenszülő Mária, a Megváltó édesanyja anyasága mellett megőrizte a szüzességét is. Ez a páratlan kiváltság nála teljesen az isteni gondviselés műve volt. Szent Ágoston szerint: „Mária szűz maradt az ő Fia fogantatása közben, szűz maradt szülés közben, szűz maradt Őt hordozva, szűz maradt Őt keblén táplálva, szűz maradt mindig.” Szentképein a fejkendőjén levő három csillag erre a kiválóságra utal. Ezért Egyházunk őt mindenkorszűz Máriának is nevezi.

A mai napon emlékezünk meg a legszentebb Istenszülőnek és szent Fiának Egyiptomba való meneküléséről is. Heródes zsidó király a napkeleti bölcsektől tudomást szerzett, hogy megszületett a zsidók újszülött királya. Hatalmának féltéséből Jézust meg akarta ölni. Isten angyala azonban álmában figyelmeztette Szent Józsefet, hogy mindhárman meneküljenek Egyiptomba. Szent József engedelmeskedett a parancsnak és még azon éjjel elmenekültek. Csak Heródes király halála után tértek vissza hazájukba, és telepedtek le Názáretben.


Szent Dénes     pápa és hitvalló, † 268       


Szent Eutim felszentelt vértanú

Eutim Konstantin és Iréne császárok uralkodása alatt élt. (780-97, 97-802.) Először szerzetes volt. Élete minden erénytől tündöklött. Kitűnt a szentképek iránti tiszteletben is. A Kis-Ázsiában levő Szardika püspökévé szentelték. Részt vett a képrombolók ellen tartott VII. egyetemes zsinaton, ahol buzgósággal védelmezte a szentképek tiszteletét. A szentképek tisztelete miatt háromszor is szenvedett hosszú ideig börtönt. Püspöki székvárosába sem térhetett vissza. 840 körül szenvedett vértanúságot. Testét 4 oszlop közé kötözték, ütötték, úgy hogy elborították a sebek és feldagadt. Rövid idővel utána, mint hitvalló békében hunyt el.


Szent Evareszt atya

Szentünk a kis-ázsiai Galácia tartományban született nemes szülőktől. Jó nevelést kapva jó erkölcsű és erényes ifjúvá serdült. Nagy vonzalmat érzett a szerzetesi élet iránt. Atyjával egy ügyben Konstantinápolyba ment. Ott a Sztudion kolostorban lett szerzetes. Sok és nehéz vezekléseket téve halt meg 75 éves korában 825 körül.


SZENT ISTVÁN DIÁKONUS
+Jeruzsálem
István diákonus vértanúságát Szent Lukács örökítette meg az Egyház számára az Apostolok Cselekedeteiben (6,1--8,2). E két fejezetben Lukács nem annyira a vértanúságot hangsúlyozta, mint inkább azt az üdvtörténeti fordulatot, amelynek dátuma István halálának napja: a fiatal Egyház Jeruzsálemből szétszóródik ,,Júdeába és Szamariába'', majd a pogányok közé is, s ezáltal egyre szélesebb körben terjed az Evangélium.

István a hét diákonus egyike, akiket az apostolok azért választottak, mert feszültség támadt a görög nyelvű és hellén kultúrájú, valamint a jeruzsálemi hívek között. A görögök úgy érezték, hogy az ő özvegyeiket elhanyagolják az alamizsnaosztásnál. Az apostolok ezért úgy határoztak, hogy megbíznak hét hellén férfit az asztal szolgálatával, s ők az imádságnak és az ige szolgálatának élnek. E férfiak a hellén keresztények tekintélyes képviselői lehettek, s emellett igazi apostolok, akiket nem lehet ugyan együtt említeni a Tizenkettővel, de teljes bátorsággal hirdették az Evangéliumot, és magukkal vitték egész Júdeába.

A hét diákonus közül Lukács kiemeli Istvánt, ,,ezt a hittel és Szentlélekkel eltelt férfit'' mint igazi keresztényt. Isten nagyobb mértékben tette őt kegyelme eszközévé, mint a másik hatot, ezért művelt csodákat és jeleket a nép körében. Emellett a bölcsesség ajándékából is bőségesebben részesült, ennek köszönhetően hirdette oly nagy erővel Isten igéjét:

,,István kegyelemmel és erővel eltelve csodákat és jeleket művelt a nép körében. Erre a libertinusok, cireneiek, alexandriaiak, kilikiaiak és asiaiak zsinagógájából némelyek ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal, de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak helytállni.''

Az elbeszélésben Istvánt nemcsak bölcs és Szentlélekkel eltelt tanúnak, átütő erővel érvelő szónoknak láthatjuk, hanem látnoknak is, akinek arca fölragyog, mint egy angyalé, és arra is méltónak találtatott, hogy Isten dicsőséges jobbján meglássa az Emberfiát.

Lukácsnak azonban nem az a célja, hogy elmélkedés tárgyául állítsa elénk a szent diákonus alakját, hanem az Egyház története szempontjából látja fontosnak István szerepét, mert az ő halála vezeti be az Egyház elszakadását a Templomtól és a zsidóságtól. István személyében és küldetésében világosan láthatóvá válik a lelkek szétválása, hasonlóan ahhoz, ami Jézus körül lejátszódott. Nem véletlenül válik a tanítvány életének vége is hasonlóvá Mesteréhez. Minden égi ajándékot a szolgálatra kapott István, aki a szó eredeti értelmében, teljes egészében szolga, ,,diákonus'' volt.

Miként Jézust, Istvánt is a főtanács elé állították, és ez a jogi hatóság folytatta le a pert. Ugyanazokkal a vádakkal léptek föl ellene, mint Jézus ellen: ,,Embereket fogadtak föl, hogy állítsák: ťHallottuk, hogy káromló szavakkal illette Mózest és az Istent!Ť Fölizgatták a népet, a papokat és az írástudókat, úgyhogy rárontottak, megragadták, és a főtanács elé hurcolták. Ott hamis tanúkat szólaltattak meg, akik állították: ťEz az ember folyvást a szent hely és a törvény ellen beszél!Ť'' (ApCsel 6,11--13).

Istvánon beteljesedik Krisztus ígérete: ,,Amikor majd a zsinagógákba vagy a hatóságok és a hatalmasságok elé hurcolnak titeket, ne gondolkodjatok rajta, hogyan védekezzetek és mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában majd megtanít benneteket rá, hogy mit kell mondanotok'' (Lk 12,11--12). Ezért tudja István is, hogy mit kell mondania. Áttekinti Izrael egész történetét, az üdvtörténetet, amelynek során Isten oly sokszor művelt csodákat a nép érdekében. Felsorolja Isten csodatetteit és a nép ellenkezését, mert ,,atyáink szívük mélyén visszavágytak Egyiptomba'' (7,39). István a maga prófétai látásával látja, hogy a történelem vonalai egy pontban találkoztak: Isten elküldi egyszülött Fiát, az Igazat, s a zsidók, mert keménynyakúak és körülmetéletlen a szívük, keresztre feszítették őt. És ekkor a történelem vonalai ismét tágulni kezdenek a jövő felé: Isten már nincs a Templomhoz és az ,,az ő népéhez'' kötve. Az örömhír most terjedni kezd a pogányok felé: ,,A Magasságbeli nem lakik emberi kéz emelte hajlékban, ahogy a próféta is mondja: ťAz ég az én trónusom, s a föld lábam alatt a zsámoly.Ť Milyen házat építhettek nekem -- mondja az Úr --, hol lehetne a pihenőhelyem? Hát nem az én kezem alkotott mindent? Ti vastagnyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek, mindig ellenálltatok a Szentléleknek, s mint atyáitok, olyanok vagytok ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Mind megöltétek azokat, akik az Igaz eljöveteléről jövendöltek. S most ti lettetek árulói és gyilkosai, ti, akik az angyalok közreműködésével átvettétek a törvényt, de nem tartottátok meg!'' (7,48--53).

A vádlott védőbeszéde súlyos vádként hullott a vádlókra, amit azok meg is értettek, azért vicsorították rá a fogukat. István azonban kimondta az ítéletet: ,,Látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint ott áll az Isten jobbján!'' Igen, a Bírót látta, aki fölment a mennybe, és a saját szava szerint megtagadja azokat, akik megtagadják őt. Elvétetik tőlük az örömhír, s akik most köveket ragadnak, hogy Istvánt elhallgattassák, a végső ítélet előtt állnak.

István a halálával megpecsételte bátor tanúságtételét. De a mennyei Bíró, aki ellenségei ellenére ment föl a mennybe, állja a szavát, és megvallja azokat, akik megvallják őt. Az igaz tanú, aki Mesteréhez annyira hasonlóan hal meg, nem hiába kiáltja: ,,Úr Jézus, vedd magadhoz a lelkemet!'' (7,59).

István annyira diákonus, annyira jó értelemben szolga volt, hogy Lukács a vértanúsága történetét is egészen az Evangélium terjedésének szolgálatába állíthatta. És ez minden szent életében így van: a személyük egészen eltűnik a szolgálatuk mögött, amit Isten megbízásából a keresztény közösség, az emberek, a világ és az üdvtörténet javára végeznek. Maga Jézus is így fogta föl életét: ,,...az Emberfia nem azért jött, hogy őt szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon és odaadja az életét'' (Mk 10,45). Az igazi tanítványok, a szentek, ebben követik Krisztust, aki erre hívja őket.

István diákonus ünnepét a legrégibb liturgikus források december 26- ra teszik.


--------------------------------------------------------------------------------

Képzeljük magunk elé a történteket, ahogyan Szent Lukács leírta, s ahogy Karácsony másnapján hallani szoktuk a szentmisében.

István a főtanács előtt először halkan, az igaza tudatában lévő ember nyugalmával beszél, ám egyszer csak villámot vet a tekintete, és mint a vihar, úgy csap le a főtanács tagjaira.

Szavaitól zűrzavar támad: a főtanács tagjai fölugrálnak a helyükről, és dühük jeléül a fogukat vicsorítják feléje. Amikor István elmondja látomását, tovább nem fékezik magukat: a főpap megszaggatja a ruháját, a többiek ordítva befogják a fülüket, hogy ne hallják a ,,káromlást''. Ezzel a pernek vége is szakadt, hiszen a hallott káromlás után nem volt szükség többé tanúkra. A káromlás büntetése a megkövezés volt. A főpap talán még megkísérelte, hogy a formaság kedvéért ítéletet hirdessen, de az általános kavarodásban erre már senki nem figyelt oda. Mintha eszüket vesztették volna az emberek, rárohantak Istvánra, és hangos kiabálás közepette tuszkolták vonszolták ki a teremből, ki a városon kívülre, hogy ott haljon meg. Vitték végig Jeruzsálem utcáin a Damaszkuszi-kapu felé, hogy ott hajtsák végre a megkövezést.

,,De hát mi rosszat tett?'' -- kérdezgették néhányan félénken, akik látták Istvánt a fékevesztett tömeg gyűrűjében. A tömeg azonban nem gondolkodott, csak ordított és tolongott az áldozat körül. Elérvén a kapuhoz, gúnyos kiáltások közepette kitaszították, hogy fusson az életért, ha tud. István azonban nem fut el a kövek elől. Hanem amikor hullani kezdtek rá a kövek, ő térden állva így könyörgött: ,,Uram, ne ródd föl nekik ezt bűnül!'' -- és e szavakkal elszenderült.

Saul pedig, aki ezeknek tanúja volt, és a megkövezők az ő lába elé tették le a ruhájukat, ugyanezen a kapun át indult el egy héttel később Damaszkuszba. Akkor, ismét elhaladva a hely mellett, a szíve valószínűleg gyorsabban kezdett verni, hiszen hallotta István utolsó imádságát. Önkéntelenül is a szeme elé kapta a kezét, majd lova oldalába vágta sarkantyúját hiszen Damaszkusz még messze volt. Nem is sejtette, hogy még mielőtt beérne Damaszkuszba, találkozni fog Azzal, aki a vértanú diákonus helyére belőle formál apostolt, hogy az Evangélium egyre szélesebb körökben terjedjen a pogányok között.


--------------------------------------------------------------------------------

Kérünk, Istenünk, add, hogy követhessük azt, akit tisztelünk, és megtanuljuk ellenségeinket is szeretni, mert Szent István diákonus vértanúságát ünnepeljük, aki a gyilkosaiért is tudott imádkozni!

Szent Konstantin atya

Szentünk a frigiai Szinadéban született. Eredetileg zsidó volt. Kis korában meglátott egy keresztényt, hogy az ajkaira a kereszt jelét rajzolta. Ezután tisztelettel viseltetett a keresztények külső jelei iránt. Egy idő után elhagyta szüleit és megkeresztelkedve szerzetessé lett. Keresztsége előtt, megcsókolva a keresztet, azt fejére tette. Attól kezdve a kereszt jele fején maradt és őrizte őt haláláig. Szent életéért Istentől megkapta a csodatevés és jövőbe látás adományait. Élt és meghalt a VIII. században.

BOLDOG JABLONSKA MÁRIA BERNARDINA III. r. (1876-1940)

Amikor Albert testvér (1. dec. 25.) a koldusok, hajléktalanok szolgálatára megalapította a Szegények Szolgái kongregációt, Krakkó városának szerzodésben elkötelezte magát, hogy a nokre is gondot visel s azok menedékhelyeit is pártfogásába veszi, mert - mondta - csak így haladhat a társadalom „két lábbal”. Ehhez noi munkatársakra volt szüksége. Az elso, az 50 éves Anna Lubanska (rendi nevén Franciska) novér volt, aztán jelentkeztek többen is. 1891 elején már heten vannak s Dunajewski bíboros-érsek kezébol átveszik a férfiakéhoz hasonló durva szövésu rendi ruhát, ok a Szegények Szolgálói kongregáció elso tagjai. A kerítoasszonyok, banditákkal összefogva valósággal ostrom alá veszik a novérek szállását s az érseknek kell eroteljesen beavatkoznia. Késobb már nem háborgatták oket.

A rend igazi „anyja” azonban Maria Jablonska Bernardina novér lesz. A 18 éves fiatal leány sugárzó kedvességével, éles értelmével, föltétlen nagylelkuségével valóságos tükre Albert testvér lelkének. Órák hosszat ül lábánál (szék sincs a szálláson), és hallgatja mestere oktatását. A lélek kezdeti ujjongó szárnyalása után hamarosan sötét alagút vár rá, míg végül Albert testvér menti ki ebbol: az Istennek való teljes odaadás aktusa által. Húszéves, amikor Albert testvér fonöknové teszi. Atyja halála után ugyanolyan makacsul védi meg annak szellemét, elsosorban a szent szegénységet, mint valaha Assisi Klára Ferenc örökségét. Ot bízták meg a rendi szabályok kidolgozásával, melynek kiválóan megfelelt. Közös gyóntatójuk Bernardina novért Albert testvér „csodálatos kiegészítojének” és szellemi örökösének nevezte. Ugyanaz az eszme hevítette oket. Utolsó hónapjaiban cukorbaja következtében kelések és sebek borították el testét. Isten egy régebbi felajánlását hallgatta meg így. Halála elott mondta: „Mindent, amit életemben tettem, Istenért tettem.” Végso szavaival az Egyház sorsáért aggódott és azt kötötte leányainak a lelkére, hogy tegyenek mindenkivel jót. 1939-ben, tehát kb. halála idején 55 házban több mint 500 novér muködött. Sokan jelentkeztek magasabb képesítéssel, érettségivel, ápolói diplomával. Gondozóintézetekben gyógyíthatatlan betegek, vakok ellátásában tevékenykednek. Bernardina novért 1997-ben avatta boldoggá II. János Pál pápa.
Albert testvér (és követoi is) a szentferenci stílus sajátosságait viselték. A „szent gondtalanság” jelszavát sokszor hangoztatta. Ha kiürült az éléskamra, nem volt mit adni a gondozottaknak, rászólt csüggeteg fiaira: „Nem szégyellitek magatokat, hogy ilyen kevés a hitetek? Hát mit gondoltok a Gondviselésrol? Aztán imádkozni kezdett: Uram, magad mondtad, hogy azoknak, akik eloször Isten országát keresik, minden más hozzáadatik. Szegény, haszontalan fickók vagyunk, de egész biztosan Isten országát keressük. Hát add meg a többit!... És nem csalódott.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Mária Bernardina novért Szent Albert hu tanítványává és muve folytatójává tetted. Közbenjárására add, hogy a jót, amit tennünk kell, felismerjük és egész szívvel meg is tegyük. Krisztus, a mi Urunk által.