Agreda
spanyol városban született. Szülei Coronel Ferenc és Aranai Katalin
nemesek: 11 gyermekük közül négyen érték meg a nagyobb kort. Ezek között
volt Mária, aki korán tanújelét adta kiválasztottságának. Anyja
tanítását a hit igazságáról nagy buzgósággal hallgatta, öröme volt a
templomba menés. Nyolc éves korában szüzességi fogadalmat tett, 12
évesen kérte szüleit, hogy kolostorba léphessen. El is vitték egy
kolostorba, egyenlore oktatásra. Édesanyja egyszer egy Szuz Mária
templomban imádság közben az Úr Jézustól felhívást kapott arra, hogy
házát alakítsa át kolostorrá, ott leányaival Istennek szentelt életet
éljen, férjét pedig vegye rá, hogy ferences legyen. Leányai mindjárt
magukévá tették a tervet, férje három évig habozott, míg igent mondott.
1618-ban megtörtént az átalakítás, s három fogadalmas ferences novér
eljött Burgosból, hogy közremuködjenek az új rend alapításánál (A
Szeplotelen Szuz kolostora). 1619-ben megtörtént a beöltözés. A család
példája az egész vidéken feltunést keltett s többen csatlakoztak
hozzájuk. Egy év múlva fogadalmat tettek. Mária erényei: alázatossága,
jósága, s más kíváló tulajdonsága miatt hat év múlva a kolostor apátnoje
lett, néhány év kihagyással újra és újra megválasztották. Kemény böjt,
szigorú vezeklés, sokféle ájtatossági gyakorlat volt az élete. Misztikus
jelenségek (extázisok, jelenések) miatt szükségessé vált életszentsége
kivizsgálása, ez pozitív eredménnyel zárult. Elnyerte az Úr Jézussal
való eljegyzés kegyelmét is. Rendszeresen természetfeletti
megvilágosításban részesült a hit egyes igazságaira, különösen a
Szuzanya életére vonatkozóan. Ez utóbbi közléseket leírta (Isten
titokzatos városa). Ennek második, átdolgozott írásával 1660-ban készült
el. Évek során 25 nyelvre fordították le. Mária 1665. máj. 4-én fejezte
be életét pünkösd napján, abban az órában (9 óra), amikor a Szentlélek
leszállt az apostolokra. A körülállók hallották, amint suttogta: Veni,
veni, veni Sancte Spiritus! (Jöjj el, jöjj el, jöjj Szentlélek Isten!).
Sírjánál feltuno imameghallgatások, csodák történtek. Boldoggá avatási
eljárása megkezdodött, az elso, egyházmegyei eljárás 1671-ben
befejezodött, a második, ún. apostoli processzus 1673-ban kezdodött el.
De még nem fejezodött be…
Agredai Mária utolsó intelmei novéreihez:
„Szeretett
novéreim, ne sírjatok! Örökségünk itt a földön csak a küzdelem, a
fáradozás. El kell fogadnunk Isten kezébol mindent, amit küld, akár jót,
akár rosszat. Isten akarja, hogy elhagyjuk ezt a világot: történjék
minden az o szent akarata szerint... Ajánlom nektek az erényt... az
erényt... az erényt.”
Imádság:
Istenünk, te tiszteletreméltó
Agredai Máriát Szent Fiad szenvedésének hu tisztelojévé és isteni
kinyilatkoztatások részesévé tetted. Add, hogy buzgóságán épüljünk és a
mindvégig állhatatosaknak ígért örök életet elnyerjük. A mi Urunk Jézus
Krisztus által.
Szent Dezső püspök és vértanú, † 607.
Szent Renáta
Szent Vilmos hitvalló, † 1201.
Boldog APOR VILMOS püspök, vértanú
Szent Renáta
Szent Vilmos hitvalló, † 1201.
Boldog APOR VILMOS püspök, vértanú
*Segesvár, 1892. február 29. +Győr, 1945. április 2.
Az
Apor család Erdélyből származott. Eredetét a székely krónika
visszaviszi a székely rabonbánig, Apurig, aki a Bálványosvárat építette
az ősi pogány vallás szokásainak fenntartására a Székelyföldön. 1220-ban
találkozunk egy Apor (Opor) nevű személlyel II. András király (ur.
1205-35) kíséretében. Erdélynek volt egy Apor (Opour) nevű vajdája;
testvére Apor Balázs, akinek végrendeletét 1311-ből ismerjük. Apor
István Kézdiszék követe volt az agyagfalvi gyűlésen 1506-ban. A család
egyik ivadéka, András otthagyta a bálványosi sasfészket, és lement
Torjára lakni. Ettől kezdve lett Torja a család és a családi birtok
központja. A család tagjai Erdély legfőbb hivatalait látták el. Apor
Lázár 1661-ben Kézdiszék alkirálybírája, Apor István 1666-ban alcsíki
alkirálybíró volt, utóbb Csík-Gyergyó, Kászonszék főkirálybírája,
főkormányszéki tanácsos, kincstárnok és hadvezér, Erdély leggazdagabb
embere. A bárói címet Apor Péter nyerte el 1713-ban, aki Háromszék
főkirálybírája és Küküllő megye főispánja volt, de mint író lett
híressé.
Az Apor családot az erdélyi arisztokrácia sajátosságai
jellemzik a 19. században is: zárkózott, puritán életvitelű, erős
nemzet- és kötelességtudata van. Az egyéni élet szorosan összefonódik a
közösség, a haza sorsával, az erdélyiség tudata végigkíséri őket
halálukig.
Vilmos édesapja, Apor Gábor Bécsben született, mert
nagyapja az erdélyi kancelláriában dolgozott. Apor Gábor tanulmányait a
kalksburgi jezsuitáknál kezdte, majd Kalocsán folytatta. Mint jogvégzett
ember vármegyei szolgálatba lépett. A fiatal jegyzőbő1 rövid idő alatt
szolgabíró, hat év múlva megyei föjegyző, egy évvel később alispán lett.
Szigorú, de igazságos ember. Komolyan vette hivatalát, pártolta a
vasútépítést, az erdősítést, és új vállalkozások megindítását.
Nemzetiségi kérdésben határozott, de igazságos, pontos és kötelességtudó
volt. Mélységes katolicitás hatotta át; ez nemcsak szokásrendjét, de
egész életstílusát meghatározta. Jótékonykodás, hitre való nevelés
jellemezte az élet minden területén.
Apor Gábor vármegyei
főjegyző volt, amikor feleségül vette a nála tizenkét évvel fiatalabb
gróf Pálffy Fidéliát, Pálffy Sándor nyugalmazott huszárezredesnek, az
állami ménesuradalom vezetőjének lányát. A Pálffy családnak hatalmas a
rokonsága, nemcsak Erdélyben és Magyarországon, de Európa több
országában is. Fidélia erélyes és határozott, mélyen vallásos, és nagyon
szerette férjét. A házasságukból született kilenc gyermek közül egy
halva született, három gyermekkorban halt meg.
Vilmos a harmadik
gyermekként látta meg a napvilágot 1892. február 29-én Segesváron, de a
főispán Apor Gábor hamarosan Bécsbe került, a király személye körüli
minisztériumba államtitkárnak. Vilmos tehát Bécsben töltötte
gyermekkorát, nyaranként azonban az édesanya a gyermekekkel visszatért
Erdélybe.
Vilmos szelíd és könnyen nevelhető gyermek volt.
Vallásossága meghaladta az átlagos gyermeki buzgóságot: karácsonyra
misekönyvet, kelyhet és paténát kívánt, és húgai segédletével gyermeki
komolysággal misézett.
Az édesapa hosszas és súlyos
cukorbetegség után 1898-ban váratlanul meghalt. Mint Erdély apostoli
lelkű főrendű személyiségét temették, akinek legelőkelőbb hivatalában is
ez volt a jelmondata: ,,Felejtsük el önmagunkat másokért.''
Az
apa halála után Pálffy Fidélia gyermekeivel Bécsben maradt. Szigorú
határozottsággal, de gyengéd szeretettel nevelte őket.
Fegyelmezettséget, igénytelenséget kívánt, pontosságra szoktatott. ,,Ha
az ember válaszút elé kerül - szokta gyermekeinek mondani -, válassza
mindig a nehezebbet, mert biztosan az a helyes út. Én - tette hozzá -
mindig ezt az elvet tartottam szem előtt, és sohasem bántam meg.'' A
gazdálkodásban azonban nem pótolhatta férjét az özvegy. A torjai birtok
bérlők kezére került és tönkrement. Pálffy Fidélia életét ezért
végigkísérték az anyagi gondok. Bécsben, Brassóban, végül édesanyjánál,
Mosonban telepedett le.
Vilmos a gimnáziumot a jezsuitáknál
Kalksburgban és Kalocsán végezte. A papi hivatás iránti vágy már
Kalksburgban jelentkezett, Kalocsán pedig a kiváló példák hatására
megerősödött. Édesanyját nem lepte meg fia bejelentése, de
megfontoltságra intette, és meg akart győződni az elhatározás
komolyságáról. Ezért azt kívánta, hogy az érettségi után iratkozzék be
egy évre a jogra, vagy szolgálja le az önkéntes évet. Ha ez után is
megmarad szándéka, szívesen adja rá anyai áldását. Vilmos azonban
1909-ben, az utolsó gimnazista karácsonyon ajándékul azt kérte, hogy az
érettségi után azonnal mehessen kispapnak.
Jeles érettségivel és
kitűnő erkölcsi bizonyítvánnyal jelentkezett a győri egyházmegyébe,
ahol az Apor családdal rokonságban lévő gróf Széchenyi Miklós püspök
örömmel fogadta és az innsbrucki egyetemre küldte tanulni.
Vilmos
öt boldog esztendőt töltött a konviktus és az egyetem nemzetközi
légkörében. Szorgalmasan tanult, érdeklődési köre kitágult, Róma iránti
hűsége megerősödött. A legjobban a dogmatikát, az ,,egyház tanításának
épületét'' szerette, de szívesen tanulta az erkölcstant is.
A
fiatal klerikus látta, hogy a papi élet a lemondás útja, Isten kedvéért
le kell mondani a kényelemről, a világ megengedett örömeiről, sőt a
rokonokról is. Elsősorban a kötelességét kell teljesíteni még akkor is,
ha a szülőknek fájdalmat okoz. 1914-ben a lelkigyakorlatban fedezte fel,
hogy Isten nem kényszerít, hanem kér, késztet, a kivitelezést pedig
saját lelkiismeretünkre bízza. Feljegyezte: ,,Valójában úgy érzem, hogy a
lelkipásztor-apostolnak szól az utolsó boldogság: ťboldogok, akiket
üldöznek és akik szenvednek az igazságértŤ. Ez a pap boldogsága, az
önfeláldozás, az életáldozat és vértanúság.''
1915. augusztus
22-én a szubdiákonus-szentelés előtt írta naplójába: ,,Életem
legfontosabb elhatározása előtt állok és arra készülök. A három magasabb
rend, amelyet most fölveszek, mintegy azok a szögek, amelyek Krisztus
keresztjére erősítenek egész életemre. Óh, édes és szívlelendő
szolgaság, amely által az ember igazzá, szabaddá és szentté lesz!''
Augusztus 24-én szentelte pappá Sigmund Waitz brixeni segédpüspök,
másnap 25-én volt a primícia szűk családi körben.
Elsősorban nem
a korszerű tudásanyag, hanem a lelkiség, az emberek szolgálata, a hűség
a szenvedők iránt a legjobb végbizonyítvány, amelyet Apor Innsbruckból
magával hozott. Működését azonban nem a győri, hanem a nagyváradi
egyházmegyében kezdte meg, ahová az 1911-ben áthelyezett Széchenyi
Miklós püspöke átvitte magával, s e szavakkal küldte első
állomáshelyére:
,,Elvégezted tanulmányaidat, befejezést nyert
neveltetésed, és miután Isten szent nevében vetted a Szent Lelket és
pappá lettél, az Úr szőlejében kívánok számodra helyet kijelölni. De
mielőtt ezt tenném, Szent Pál apostol szavaival intelek és kérlek:
ťMindenekre nézve légy magad a jó cselekedetek példája a tanításban,
feddhetetlenségben, méltóságban.Ť
Légy tisztelettel és
bizalommal elöljáróid iránt. Ne feledd, hogy plébánosfőnököd nemcsak
kötelmeid teljesítése, hanem egész magaviseleted felől is tartozik
számot adni, miért is nemcsak joga, hanem kötelessége is figyelemmel
kísérni napi életrendedet. Tudnia kell, hogy a plébánián kivül hol és
milyen helyen fordulsz meg. Az ő jóakaratú tanácsa e téren neked csak
hasznos és üdvös lesz.
Tiszteld az öregeket, keresd
paptársaidat! Légy béketűrő a tudatlanokkal, irgalmas a szegényekkel,
könyörületes a szenvedőkkel, szelíd a bűnösökkel! Légy mindenkor munkára
és áldozatokra kész szolgája Istennek és a lelkek üdvösségének! Az Úr
Jézus legszentebb Szívétől tanulj szeretni, tanulj tűrni, tanulj
szenvedni és megbocsátani. Munkásságod helyéül a gyulai segédlelkészi
állomást jelölöm meg abban a reményben, hogy mint plébánosod engedelmes,
tisztelő, szolgálatra kész munkatársa leszel mind a templomban, mind az
iskolában, és a lelkipásztorkodás minden ágában példás buzgósággal
teljesíted kötelességedet, igaz papi jellemmel, egyházias érzülettel.
Jézus Szent Szívének szeretetétől áthatott munkássággal, imádsággal és
önképzéssel valóra váltod a beléd helyezett várakozásokat, amelyekkel
Téged áldásom kiséretében a papi élet útjaira küldelek.''
A
fiatal pap 1915. augusztus 31-én utazott Gyulára elfoglalni új helyét.
Első prédikációját Szűz Mária nevenapján mondta. A hitoktatás mellett a
fogházlátogatás is feladata volt, szívesen misézett a raboknak. Szigorú
napirenddel élt, szabadidejében készült a doktori szigorlatra, amit
1916. június 23-án le is tett, de megjegyezte: ,,Nem ment fényesen,
sokat nem tudtam, de annyit tudtam, hogy éppen átengedtek''.
Innsbruckból
visszatérve Széchenyi püspök magához vette aulistának, néhány hónapra
bevitte irodájába. 1917. január 18-tól tábori lelkész egy kórházvonaton,
mellyel Erdélybe, majd az olasz front közelébe, végül Ausztriába és
Kelet-Magyarországra került. Két hónapig tartott e szolgálat. Július
elsején a nagyváradi szeminárium prefektusa és dogmatika tanára lett.
Pontosan és gondosan végezte munkáját. Lelkiismeretesen készült az
órákra, korszerűen tanította a dogmatikát, igyekezett a liturgiát
megszerettetni a kispapokkal. A legfontosabb feladatának a tanítványok
papi hivatásának erősítését tartotta. ,,Őszintén tagadják meg magukat,
és tiszta szándékkal szenteljék akaratukat Istennek és az ő Egyházának,
minthogy a papi élet olyan kötelességeket ró magukra, melyek a
mindenkire kötelező erkölcsi törvényeket messze túlhaladják'' - mondta
tanítványainak.
A szemináriumi munkát csak egy évig végezhette,
mert 1918 nyarán plébánosi kinevezést kapott Gyulára, ahonnan nemrég
káplánként búcsúzott. A fiatal plébánosnak a háború, a Tanácsköztársaság
és a román megszállás romjain kellett újrakezdenie lelkipásztori
tevékenységét, ami rabok kiszabadítását, hatóságokkal való küzdelmeket
is jelentett. Katolikus lapot alapított, segített, ahogyan csak tudott a
nyomorultakon, betegeken, állastalanokon.
Pénze ritkán volt,
mert jelentős összegeket juttatott közösségi célokra. Jótékony
egyesületek, városi és megyei akciók benne keresték és találták meg első
számú adakozójukat. 1925. december 25-én, karácsony napján
elajándékozta a plébánia élelemkészletének nagy részét és minden pénzét.
A plébános tevékenysége nemcsak a karitászra terjedt ki, hanem a
hitélet belső, tartalmi javítására is. A katolikus hitélet
föllendítésében fontos szerepet játszottak a népmissziók. Ezeket
ferencesek, jezsuiták, lazaristák, domonkosok vezették, akik gyóntattak,
prédikáltak, beszélgettek is az emberekkel. A népmissziók hatására
nemcsak a hitélet vált buzgóbbá, hanem a katolikusok társadalmi
szervezkedése és szerepe is.
Apor mint plébános az Innsbruckban
megismert papi eszményt követte munkastílusában, tempójában,
életvitelében. Káplánjai és közvetlen munkatársai ezt szerették benne.
Nevelő, melegszívű elöljáró volt. Akaratát és rendelkezéseit finom
formában közölte. A napnak minden óráját kitöltve rendre, fegyelemre,
pontosságra törekedett, de nem volt túl pedáns. Valójában nem volt
magánélete, életét a hívei érdekében végzett munka töltötte ki. A hívei
iránti szeretete elsősorban a gyermekekre irányult. Jó és közvetlen
hittanár volt. Örömmel és teljes szívvel végezte a liturgiát, a
megszokottságnak nyoma sem volt nála. Lenyűgözte a liturgia szépsége,
ezt próbálta átvinni ministránsaiba. Tanította őket, fegyelmezettséget
kívánt tőlük. A betanítás nem kis feladat, mivel a liturgia latin nyelvű
és bonyolultabb volt, mint ma. Ügyelt a mozdulatokra, az énekre, az
érthetőségre. Állandóan magyarázott, tanította, mit miért tesz az
ünneplő Egyház. A híveket nem miselátogatásra szoktatta, hanem aktív
részvételre nevelte.
A munka megosztásakor a plébános
legtöbbször magára vállalta a fáradságos, kevésbé lelkesítő munkát.
Éjjel maga ment a betegekhez. Nem volt féltékeny káplánjaira, a
kölcsönös tisztelet és barátság szellemében formálta kapcsolatukat.
Tanította, képezte őket. Az egyházi alkalmazottaknak is figyelmes és
gondoskodó elöljárója volt. Újjászervezte a Cecília énekkart, és Huszár
László kántorral együtt munkálkodott az egyre színvonalasabb egyházi
zenéért. Szívesen gyóntatott, sokan vártak gyóntatószéke előtt. Kiváló
lelkivezető volt, másokat megértő tulajdonságai a gyóntatószékben
érvényesültek a legjobban. Mint lelkivezető a mindent legyőző lelkierő
kialakítására törekedett, fegyelmezettséget, igazságszeretetet
igyekezett vezetettjeiben kialakítani. A világ és az országos politika
eseményeit figyelő plébános buzgón és lelkiismeretesen végezte munkáját
egészen 1941. január 21-ig, amikor kézhez kapta a pápai nuncius iratát: a
Szentatya győri püspökké nevezte ki.
A február 24-i
püspökszentelés, amelyen nemcsak a főpapok és előkelőségek, de a szegény
galbácskerti és krinolinkerti hívek is részt vettek, évtizedekig
emlékezetes maradt Gyula történetében.
Távozása előtt magához
hívatta a Takarékpénztár igazgatóját, és kiegyenlítette a Szent István
Otthon adósságait. Biztosította a gimnáziumot, hogy tandíjakhoz és
segélyekhez továbbra is hozzájárul. Hívja és várja híveit, a szegényeket
és gazdagokat a győri Püspökvárba.
Március 1-jén érkezett Győrbe, másnap megtörtént a hitavatalos beiktatás.
Első
körlevelében így vázolta lelkipásztori programját: ,,A lelkekért való
munka, a lelkek iránti szeretet és lángolás, a vágy, hogy mindenkinek
mindene legyen, teszi a papi életet széppé és minden áldozatra képessé.
Ebben a magasztos hivatásban kapcsolódik össze a főpásztor és az
egyházmegye papsága a szent és meghitt szövetséggé. A szeretet, melynek
hirdetői vagyunk, fűzze össze elsősorban a papi szíveket egymással...
Kérlek benneteket, Tisztelendő Testvérek, hogy ezt az atyai szeretetet
fiúi ragaszkodással, gyermeki bizalommal és férfias őszinteséggel
viszonozzátok. A szeretet erényét gyakoroljátok, Tisztelendő Testvéreim,
a reátok bizott hívekkel szemben, nemcsak a jókkal, hanem a bűnösökkel
szemben is. Legyetek megértők az emberi gyarlóságok iránt, a
félrevezetett vagy tudatlanságuk miatt elpártolt lelkeknek pedig atyai
szívetek tegye könnyűvé a visszatérést. Egyéniségetek szelídsége,
életetek makulátlansága tegye vonzóvá és kívánatossá szent hitünket még a
kívülállók számára is.'' A Gyulán megkezdett karitatív és szociális
tevékenység folytatását is meghirdette.
Apor a gyulai plébános
korában bevált emberszerető módszerrel akart kormányozni. Mindenkit
meghallgatott, papot és hívőt egyaránt. Végiglátogatta az egyházmegye
intézményeit, iskolákat, szerzetesrendeket, a város vezetőit, s ezek az
alkalmak nemcsak hivatalos látogatások. A püspök éles szeme észrevette a
problémákat, meglátta a teendőket, följegyzett mindent és hamarosan
intézkedett. Füzetek teltek meg azok neveivel, akik fölkeresték és
segítséget, támogatást kértek tőle.
A jó munkaszervezés, ami
Gyulán is jellemezte, a püspöknél még jobban megmutatkozott. Naplója
zsúfolt programról beszél. A püspököt meglátogató plébánosokkal
elbeszélget, megismeri életüket, problémáikat. Segítséget ajánl föl,
ebédre invitálja őket. Az emberek problémáikat nyíltan megmondják a
püspöknek. Az egyházmegyéjével ismerkedő püspök azonban nem tudja
elfelejteni, hogy háború van.
A győri püspök akkor még földesúr
volt. A főpapi örökösödési szabályok értelmében az előd személyi
tulajdonát képezte a birtok fölszerelése, ezért halála után a hagyatékát
fölértékelték és három részre osztották: az első harmadrész az
államkincstáré, a második az Egyházé, a harmadik a rokonoké. Az új
javadalmas köteles volt mindhárom rész pénzbeli ellenértékét kifizetni.
Ez a törvény az első évben a püspököket nehéz helyzetbe hozta. Apor
megváltotta a szabad végrendelkezési jogot, és az egész fölszerelést
végrendeletileg a mindenkori győri püspökre hagyta. A megterhelési
záradék pedig ennek fejében előírta, hogy az egyházmegye ipartelepein a
munkások számára családi házat építsenek.
A másik záradék: a szegény egyházközségeket templomuk, plébániájuk építésében segítse.
Apor
rendszeresen látogatta birtokát, figyelt az uradalom alkalmazottaira,
cselédjeire, idénymunkásaira. Az első látogatáskor még tartózkodó
tisztelettel fogadták, ragaszkodó szeretettel. Amikor kocsija befordult
az udvaron, a családok köréje gyűltek, hangos örömmel köszöntötték.
Meghallgatta a panaszokat, javaslatokat és azonnal intézkedett; sokszor
tartott misét a majorok kápolnáiban. Az idénymunkásokról sem feledkezett
meg. Családközpontúsága abban is megmutatkozik, hogy az asszonyok
részére szombat délutánra fizetett szabadidőt adott, hogy a szükséges
házimunkát elvégezhessék, a vasárnapjuk igazán szabad legyen, és misére
mehessenek. A közvetlenség, kedvesség, ami lényének sajátsága volt, itt
is megfogta az emberek szívét.
A földkérdés püspökségének első
két évében sokat foglalkoztatta. A kormány régebbi
földreform-javaslatára 1939. március 17-én Serédi Jusztinián
hercegprímás leszögezte a katolikus álláspontot: ,,Az egyház nem
ellensége az okos reformnak, maga is óhajtja, de kétségét fejezte ki
afelől, hogy a szociális reformokat kisbérletek útján elősegítheti az
egyház.'' Apor viszont kezdettől fogva támogatta a kishaszonbérletek
kialakítását. A főespereseken keresztül bizalmas utasítást adott az
igények fölmérésére, de hozzátette: arra kell törekedni, hogy a
keletkező kisbérletek katolikus hívők kezébe kerüljenek. Az egyházi
birtok kisbérletekké alakításának gondolatát bevitte a Népszövetségbe
is, ahol a konzervatív papság és a világi nagybirtokosok komoly
ellenkezésével találkozott. Maga Serédi is komolyan figyelmeztette a
püspököt, hogy erre nem volt megbízása.
1943 augusztusában
országos méretű találkozó helye a győri Püspökvár: a katolikus szociális
mozgalmak vezetői és a politikai élet képviselői jöttek össze és
alakították meg a Katolikus Szociális Népmozgalmat. Az egyházi és lelki
vezetését, a püspökkaron belül pártfogását Apor elvállalta, s ezzel a
népmozgalom kimondottan katolikus jellegű lett. Az értekezlet úgy
vélekedett, hogy a Harmadik Birodalom győzelme kizártnak látszik, s hogy
a vesztett háborút hazánkban is politikai és társadalmi átalakulás
fogja követni. A katolikus mozgalmaknak mindent meg kell tenniük, hogy
az átalakulás demokratikus szellemű legyen.
Az értekezletet
követő hónapokban elvi és gyakorlati program készítésébe kezdtek, mely
1944 májusában lett kész. Az ország akkor már német megszállás alatt
állt.
Apor a tiszta és világos politika híve volt. Látta, hogy a
hivatalos politikával szemben csak lassan, óvatosan, de nem titkos
szervezkedés formájában lehet célt érni.
A harmadik zsidótörvény
érvénybelépése után kezdte meg püspöki működését, és mélyen átérezte az
egyház felelősségét. Nemcsak mint főpásztor, hanem a püspöki kartól
nyert megbízása alapján a Magyar Szent Kereszt Egyesület egyházi elnöke
is. Ez az egyesület 1939-ben alakult, célja a zsidótörvény által
érintett katolikusok védelme volt. Az egyesület létszáma 1939-ben 114,
1941-ben 1948, 1944-ben 7301. Anyagi alapját gyűjtés és a gazdag zsidók,
így Weiss Manfréd adományai szolgáltatták. Kapcsolatban álltak az
Izraelita Pártfogó Irodával is, amelynek vezetője báró Weiss Edit volt. A
püspökök támogatását is sikerült megnyerni, így helyi csoportjaik
jöttek létre Szegeden, Győrött, Pécsett, Nagykanizsán, Nagyváradon,
Kassán és Szombathelyen. Sokoldalú segítséget kívántak adni: jogi
tanácsadást, anyagi segélyt, elhelyezést, zsidó munkaszolgálatosok
segélyezését. Zichy érsek magáévá tette az egylet célkitűzését, de a
növekvő nehézségekkel és közönnyel nem tudott szembeszállni. A püspöki
kar és az egész magyar klérus együttes föllépésére lett volna szükség.
Apor
püspök minden fáradozása hiábavalónak bizonyult. Ezért szükségesnek
tartotta az összes püspökök együttes állásfoglalását és a pápa
közbelépésének kieszközlését. A püspök anyagilag is jelentősen támogatta
az egyesületet. Helyet ajánlott fel a menekült zsidóknak. Jó
kapcsolatban volt dr. Cavallier Józseffel, az egyesület főtitkárával,
aki gyakran járt Győrben a püspöknek az egyesület dolgairól beszámolni.
Rajta keresztül került közvetlen kapcsolatba Angelo Rotta pápai
nunciussal is. Kérvényei és tiltakozásai végül némi eredményre vezettek a
megkereszteltek kivételezése ügyében. Kivették őket a Zsidó Tanács
hatásköréból, és létrehozták számukra a Keresztény Zsidó Tanácsot.
A
mentés egyik formája a zsidók keresztény hitre térítése,
megkeresztelése volt. A püspöki kar felnőtt-keresztelésekről szóló elvi
álláspontot adott ki. Hathónapos oktatást írtak elő, amit Apor püspök
lerövidített.
A rendkívüli körülményekre való tekintettel a
hittani kurzus elvégzése után 50 -100 személyenként adta a fölmentést és
a keresztelési engedélyt a munkaszolgálatos zsidóknak.
Apor
püspök tiltakozása, kérelmei, a zsidók érdekében küldött táviratai
hiábavalók voltak. Kérvényét, hogy a győri barakkokba összezsúfolt
zsidók közül a megkeresztelteket lelki gondozásban részesíthesse, a
helyi parancsnokság hatszor utasította vissza. Egyik ilyen vitája során a
nyilas lágerőrség egyik tagja gúnyosan kérdezte tőle: ,,Mit gondol,
püspök úr, ha ön lenne hasonló helyzetben, akadna-e zsidó, aki
közbenjárna magáért?'' ,,Tudom, egy sem lenne - válaszolta Apor -, de
itt másról van szó!'' Mivel a zsidók elszállítása küszöbön állt,
személyesen ment el a német parancsnokságra, de ott is elutasították.
Táviratban tiltakozott, de azt a választ kapta, hogy régebbi látogatási
engedélyét hatálytalanították. A püspököt pedig egyre többen
ostromolták, hogy vegye védelmébe az áldozatokat.
1944. április
6-án gr. Mikes János szombathelyi püspök egy közös pásztorlevél
kiadására tett javaslatot. Májusban Serédi prímás egy az auschwitzi
táborból kijuttatott följegyzés alapján megdöbbentő képet kapott a
haláltáborok életéről. Ezután szükségesnek tartotta a tiltakozást,
elkészítette a pásztorlevél első fogalmazványát. A többi püspök is
értesült az auschwitzi jegyzetről, de a legnagyobb erőfeszítést Apor
Vilmos tette a zsidók érdekében. Április 12-én, 20-án és 27-én ismét
levelet írt Esztergomba, hangsúlyozva a közös tiltakozás szükségességét.
Utolsó levelének fő érve, hogy most már a zsidó származású klerikusok,
papok és szerzetesek is veszélybe kerültek. Serédi prímás elsősorban
attól félt, hogy a nyilvános föllépés komoly megtorlást vonhatna maga
után. Ezért a hangsúlyt a titkos és bizalmas tárgyalásokra helyezte.
A
magyar egyházi vezetőség viszonylag későn értesült a deportált zsidók
sorsáról. Apor Vilmos a bátyja, Gábor és nővére, Gizella révén
tájékozottabb. Kapcsolatot keresnek ez ügyben a pápai nunciussal és Apor
Gizella révén Horthy Miklósék körével. A deportált zsidók sorsáról
tájékoztatták a Vatikánt. A Szentszék vállalta a határozott tiltakozás
és cselekvés útját. Maga XII. Pius szólította föl Horthyt a további
deportálások leállítására, és szokatlan keménységgel figyelmeztette,
hogy elvesztett háborút követően senki sem lesz, aki kiáll érdekében. A
nuncius, Angelo Rotta már a Sztójay-kormány első zsidóellenes
rendszabályai után fölkereste a miniszterelnököt, és ,,követelte a
humánus eljárást mindazokkal szemben, akiknek a származásukon kívül nem
volt más bűnük, 1944 nyarán pedig határozott akcióba kezdett.''
Apor
Vilmos a hozzá fordulók egy részét bújtatta, illetve továbbküldte
Angelo Rotta nunciushoz vagy Apor Gizellához, aki a Magyar Vöröskereszt
Főnökasszonya volt. A nuncius 1944-ben ezrével írta alá az
oltalomleveleket, melyek a Vatikán hivatalos, diplomáciai védettségét
jelentették. A nuncius nemcsak az egyének érdekében emelte föl szavát,
hanem a deportálások megkezdésekor, május 15-én tiltakozó jegyzéket
küldött a kormányhoz, de nem kapott választ.
Az 1944 őszi
püspökkari konferenciát a hercegprímás nem hívta össze, pedig az
lehetőséget adott volna az esetleges föllépésre. A püspökök többsége ezt
szótlanul tudomásul vette. Apor szeptember 23-án írta a Prímásnak: ,,A
püspökkari konferencia elmaradását fájlalom. Az utazási nehézségek a
legtöbb ordinárius részéről áthidalhatók lettek volna. A papságnak
elsősorban a helybenmaradást kellene lelkére kötni. A szerzetesházak
helyzete megfontolás tárgyává teendő. Civil ruhát kell szerezni a
nővérek részére. A Szentatyához kell fordulni támogatásért. A papság
kellő tájékoztatás híján nem tudja hivatását betölteni. A zsidókérdésben
kibocsátott közös pásztorlevél felolvasásának a körülmények miatti
elhalasztását mégis nagyon sajnálom.''
A püspök szívén viselte a
polgári lakosság sorsát is. Már 1943. január 29-én szigorúan bizalmas
levélben írja a papsághoz: ,,Az orosz harctéren súlyos csapás érte
hadseregünket. Kérem a Tisztelendő Testvéreket, hogy a megpróbáltatás
idején fokozott atyai gondoskodással vegyék pártfogásba a háborús
vezetés által közvetlenül sújtott híveket.'' Maga járt elöl: befogadott,
elhelyezett, anyagilag segített.
A püspököt sokan keresték meg
azok közül, akiknek sikerült megszökniük a deportálási menetekből, s
tudták, hogy a bújtatás veszélyét nem mindenki vállalja. A püspök minden
helyet, lehetőséget megragadott. Találékony és bátor volt. Szoros
kapcsolatot tartott fenn a szerzetesházak vezetőivel, így is sikerült
sok menekültnek helyet szerezni. A szanyi nyaraló, a püspöki uradalmak
munkásai között is sok ember bújt meg. A kórházban is helyezett el
betegként menekülteket. A pannonhalmi föapátságnak a Nemzetközi
Vöröskereszt által szentesített helyzetét is kihasználva többször kérte
Kelemen Krizosztom főapátot, különösen gyermekek elhelyezésére. A
veszélyben szorosabb kapcsolat alakult ki a Dunántúl püspökei, különösen
Mindszenty József veszprémi, Shvoy Lajos székesfehérvári és Apor Vilmos
győri püspök között.
Mindszenty József memorandumot készített,
melyben kérte, hogy ne vessék oda a visszavonulási harcok martalékának a
Dunántúlt, a magyar haza utolsó darabját. Apor püspök reális; úgy
gondolta, hogy az elvakult nyilas vezetőkre már nem lehet nyomást
gyakorolni, mégis minden tiltakozási lehetőséget meg kell ragadni.
Kívüle a memorandumhoz csatlakozott még Shvoy Lajos székesfehérvári
püspök és Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát is. A megtorlás
hamarosan bekövetkezett: a nyilasok letartóztatták Mindszenty Józsefet,
és a sopronkőhidai fegyházba vitték.
Apor Vilmos tudta, hogy kik
raboskodnak Sopronkőhidán; ugyanis kicsempészték a névsort, és
beszámoltak a bánásmódról. Próbált a foglyok érdekében legalább
enyhítést elérni. Közbenjárásának köszönhető, hogy Shvoy püspökkel
együtt átszállították a foglyokat az Isteni Megváltó Leányai soproni
anyaházába.
1945. március 28-án, szerdán délelőtt 10 órára
Szálasi nemzetvezető megbízásából Apor Vilmost meghívták Kőszegre
egyházi értekezletre, melyen Szálasi maga elnököl majd. Az értekezlet
tárgya: a magyar nemzet és a római katolikus egyház viszonyának
szabályozása és rögzítése. Kelemen Krizosztom bizalmas levélben
érdeklődött Apornál, hogy kapott-e hasonló tartalmú levelet, s tudjuk,
hogy a nyilasok ekkor már elhatározták a két, számukra ellenséges főpap
letartóztatását. Március 28-án azonban az oroszok elérték Győrt.
Az utolsó napokról szemtanú számol be:
A
püspök előrelátó gondoskodása a legkisebb részletekre is kiterjedt.
Győr város hosszan tartó ostromával számolt. Élelmiszert tároltatott,
gulyáságyúkat állíttatott föl, sőt arra az esetre, ha a város villany
nélkül maradna, dinamókat is szereltetett föl az egész Püspökvár és a
Káptalandomb alatt szétágazó, még a török időkből való pincékben. Egy
Békés megyéből Győrbe menekült orvost fölkért, hogy rendezzen be
elsősegély-helyet. Ez az orvos egyébként tolmácsnak is ajánlkozott,
mondván, hogy tud oroszul; de később kiderült, csak szlovákul tudott és
úgy sem jól.
A menekültek száma egyre szaporodott, s megteltek
az óriási pincék. A menekültek száma 300-400 körül volt. 1945. március
28-án, szerdán megkezdődtek a harcok Győrött. Az első oroszok csak a
sötétség beállta után jöttek a Püspökvár pincéjébe, ahol a menekültek
százai tarózkodtak. A következő napok folyamán egyre gyakrabban
látogatták a Püspökvárat. Vilmos püspök minden orosz katonát személyesen
fogadott a pince bejáratánál, és nagypéntek estig - bár a környezetében
levők kérték, hogy legalább nappal pihenjen egy kicsit - egyáltalán nem
aludt, mondván: ,,Ha valami történik ébren kell, hogy legyek''.
Az
oroszok magatartása nagyon különböző volt. Volt eset, hogy letérdeltek
előtte és megcsókolták gyűrűjét, de előfordult az is, hogy le akarták
azt húzni, vagy megmotozták, fegyvereket keresve.
Március 29-én,
nagycsütörtökön délelőtt a németek a Rába túlsó partjáról, közvetlenül a
Püspökvárral szemben húzódó állásaikból erősen lőtték a Püspökvárat,
miután előző nap az összes hidat - így a Püspökvár közelében levő
Rába-hidat is - felrobbantották. Ugyanezen a napon, csütörtökön, a
Püspökvár több aknatalálatot is kapott. A németek gyújtólövedékkel
felgyújtották a Püspökvárral szomszédos székesegyház tornyát és tetejét,
valamint az ugyancsak nem messze fekvő kármelita templom tornyát is. Az
égő templomok látványa a püspököt nagyon lesújtotta.
Nagycsütörtökön
a pincében mondta a püspök utolsó miséjét. Az ott jelenlévők közül
senki sem tudta palástolni mély meghatottságát. Hiszen lehetetlen volt
nem visszagondolni az őskeresztények idejére és a katakombákban
megtartott istentiszteletekre.
Elérkezett a nagypéntek. Az
ilyenkor szokásos csonka misét sem tudta megtartani a püspök, de
felolvasta Jézus szenvedéstörténetét. Sohasem volt még ilyen megrázó és
igaz a vele egybeforrt, hozzá fohászkodó emberek részvétele, szenvedése,
mint akkor.
A közvetlen harc véget ért a városban. Katonák
járták a várost németet keresve. Több csoport benézett a Püspökvár
pincéjébe. A püspök fölismerte a közeledő veszélyt. Két papját küldte a
városházára az orosz parancsnokságra segítségért, de hiába fáradtak. Azt
sem érték el, hogy katonai őrséget állítsanak a pince bejárata elé. Az
orosz katonák mind sűrűbben, többé-kevésbé hangosan látogatták a
Püspökvár pincéjét. A helyzet egyre veszélyesebbnek mutatkozott. Jó
tolmács sajnos nem állt rendelkezésre, ezt a feladatot az említett
szlovákul is gyengén beszélő orvos végezte. Mint a többiek, ő is nagyon
félt.
A püspök aznap, nagypéntek délután, nyíltan fölszólította a
jelenlévő férfiakat és külön az orvostolmácsot is, hogy legyenek
segítségére, ha erélyesen kell föllépnie, hiszen, ahogy ő mondta,
,,egyszer úgyis meg kell halni, jobb tehát, ha az ember ilyenkor áldozza
föl az életét''. Szavaiból világosan látni, hogy szándékában volt még
az élete árán is megvédeni mindazokat, akiket oltalma alá vett.
Vacsoraosztás
ideje volt. Vilmos püspök azt mondta nekem: ,,Ilona, menj segíteni a
vacsora kiosztásánál!'' A mosókonyhába mentem, amely konyhává volt
átalakítva. Ez a helyiség pár lépcsővel lejjebb feküdt, mint a nagy,
szétágazó pincék előtere. Ebből az előtérből hangos szóváltás
hallatszott. A vita oka az volt, hogy az orosz katonák nőket akartak
elvinni, hogy krumplit pucoljanak. A püspök valahogy rávette őket, hogy
jöjjenek vissza később, és lement a nagy pincébe, ahol idős hölgyek és
férfiak önként vállalkoztak krumplipucolásra, a fiatalabbak eközben
elbújtak.
Egy kis idő múlva az orosz katonák visszajöttek,
négyen-öten lehettek és erősen ittasak voltak. Nem tudni miért, egy
fiatal leány előbújt rejtekhelyéről, az almáspincéből. Az oroszok
meglátták és utánaszaladtak. A lány azt kiabálta: ,,Vilmos bácsi, Vilmos
bácsi: segítség!'' Erre a püspök fölszaladt a nagy pince lépcsőjén az
előtérbe és ,,Hinaus! Hinaus! Ki innen! Ki innen!'' - kiáltással
követelte a katonák távozását. A püspök erélyes föllépése egy pillanatra
úgy meglepte őket, hogy a kijárat felé húzódtak, majd egyikük
visszafordult és géppuskával végigpásztázta a helyiséget. Pálffy Sándor -
a püspök unokaöccse, aki akkor 17 éves volt - a nagybátyja elé ugrott
és három golyót kapott. A püspököt is három golyó érte, egy a homlokát
súrolta, a második a jobb karján reverendája és inge kézelőjét
lyukasztotta át, a harmadik - a halálos golyó - a hasüregbe hatolt be.
A
püspök az aula igazgatójára és titkárára támaszkodva, még saját lábán
ment le a nagy pince boltíves bejáratáig. Ott éppen rávilágított az
egyik reflektor. Homlokából folyt a vér. A menekültek közül egy asszony
fölkiáltott: ,,Püspök Atyánk, ezt érettünk tette!'' A püspök halkan, de
mosolyogva felelte: ,,Szívesen, nagyon szívesen!'', majd összecsuklott.
Papjai fölfogták és hordágyra fektették. Az orvos elsősegélyben
részesítette a püspököt, de látta, hogy műtétre lesz szükség. A
kötözésnél a püspök nővére segédkezett. Ezután a püspököt hordágyon,
pokrócokkal letakarva elvitték a kórházba.
Nagy utat kellett
megtenni, kb. 7-8 kilométeres kerülővel. Még mielőtt elindultak volna,
egy munkatársa megkérdezte a püspök urat, hogy érzi magát. ,,Köszönöm a
jó Istennek, hogy ilyen nagypénteket adott!'' - felelte.
Útközben
a püspököt sokszor ki kellett takarni, mert az orosz katonák látni
akarták, hogy nem valami nagy kincset rejtegetnek-e. Nem tudták, hogy
valóban milyen nagy kincset vittek a hordágyon! Valahányszor ezek a
katonák a püspök arcába világítottak, megáldotta őket és egész úton a
kórházig a bűnösök megtéréséért imádkozott, így fohászkodott: ,,Istenem,
ne tudd be nekik bűnül, mert nem tudják elvakultságukban, mit
cselekszenek!''
A kórházba érve Petz és Jung orvostanár urak,
akik a püspököt még Gyuláról ismerték, azonnal megoperálták. Míg a
Püspökvár a püspök bölcs előrelátása révén rendelkezett villanyárammal, a
kórházban a higiénia legelemibb feltételei sem voltak, és
petróleumlámpa mellett operáltak.
A püspök úr ajkáról egyetlen
jajszó sem hangzott el, pedig az orvostanárok véleménye szerint a gyomor
és belek szétroncsolása egyike a legnagyobb fájdalmaknak, és
fájdalomcsillapítóval sem volt enyhíthető. Nagypénteken a püspök üres
teán kívül semmit sem vett magához és már előző nap, nagycsütörtökön is
böjtölt, így volt némi remény, hogy nem áll be komplikáció.
Nagyszombaton
a püspök úr állapota kissé javult. Megáldozott. Győr város utcáin
halottak között botorkálva, Zágon igazgató úrral kimentem a kórházba. Az
alagsorban levő betegszobába nem volt szabad bemenni. Vilmos püspök
nővére, aki öccse sebesülése óta állandóan vele maradt, kiüzent, hogy
álljunk az ablak elé, a püspök úr meg akart áldani bennünket. Majd a
püspök úr az iránt érdeklődött, vajon mindenki megmenekült-e a
Püspökvárban? Igenlő válaszunkra csak ennyit szólt: ,,Köszönöm a jó
Istennek, hogy elfogadta áldozatomat!''
Húsvétvasárnap már
fogyott a remény, elhatalmasodó hashártyagyulladás jelei mutatkoztak. A
püspök töredelmesen meggyónt, és fölvette a betegek szentségét. Délután
sűrűsödtek fájdalmai, de szelleme tiszta maradt. Dr. Jung orvos, a
nővére, Apor Gizella, Dr. Somogyi Antal plébános és a nővérek állták
körül. Följegyezték utolsó szavait, amelyben a jó pásztor búcsúzott
nyájától:
,,Még egyszer üdvözlöm papságomat. Legyenek hűek az
Egyházhoz! Hirdessék bátran az evangéliumot! Segítsenek romjaiból
fölépíteni szerencsétlen magyar hazánkat! Vezessék vissza az igaz útra
szegény félrevezetett népünket!
Fölajánlom összes szenvedéseimet
engesztelésül a saját bűneimért, de fölajánlom papjaimért, híveimért,
az ország vezető embereiért és ellenségeimért. Kérem Istent, ne
tulajdonítsa nekik bűnül azt, amit elvakultságukban az Egyház ellen
tesznek. Fölajánlom szenvedéseimet az édes magyar hazáért és az egész
világért. Szent István, könyörögj a szegény magyarokért!
Istenem,
Atyám, a te kezeidbe ajánlom testemet, Ielkemet! Jézus, Mária, Szent
József legyetek énvelem most és halálom óráján! Jézus Szentséges Szíve,
bízom benned!''
Húsvét ünnepének utolsó órái is leperegtek.
1945. április 2-án Győr püspöke hazaindult az örökkévalóságba. Halála
híre a bombasújtott város sok polgárának személyes megrendülés volt.
Halálával az a legenda is elmúlt, hogy a szovjet hadvezetés az egyházi
személyeket és intézményeket védelemben vagy kíméletben kívánta
részesíteni. A kórház orvosi kara, kedvesnővérei és személyzete a halott
főpásztort kikísérte a kapuig. Ott papjai átvették a hordágyat, és
vitték a Káptalandomb felé.
Egy másik szemtanú szerint:
,,Húsvét
keddjén a városháza első emeleti sarokszobájának ablakán a láttamozott
igazolványokra várva néztem ki a gyér forgalmú Baross-hídra. Hirtelen
tűnt elő a meghökkentő menet. Letakart hordágyat hoztak a járdán a
kórház felől. Nyomában levett kalappal, reverendás, piros cingulust
viselő pap. Látásból ismerős: egyik Tisza-vidéki tanítóképző ide
menekült igazgatója.
Egyszerre szembe velük az úttesten kozák
lovasok tűntek föl. Vezetőjük tüstént fölfigyelt a közeledőkre, és a
járdához léptetett. Hirtelen mozdulattal föllibbentette a hordágy
takaróját és előtűnt Apor Vilmos arca.
A kozák megrendült a
halállal való váratlan találkozás látványán. Ijedt mozdulattal kapta le
és emelte mélyen a kengyel alá a sapkáját.
Apor Vilmos már két
napja halott volt. Temetésére várni kellett. Felravatalozására a leégett
fedélszékű Székesegyházban nem kerülhetett sor, ezért a Püspökvár
gótikus kápolnájában, a Magyarok Nagyasszonya oltára előtt ravatalozták
fel. Hogy majdan jobb időkben méltó nyugvóhelyét mégiscsak a
székesegyház Héderváry-kápolnájában kapja meg, a gondolat már ekkor
megszületett, úgyszintén, hogy ideiglenesen a karmeliták közeli
templomának kriptájában kell pihennie.''
Dr. Weisz Andor
törvényszéki bíró föl is ajánlotta erre a célra a maga számára előre
megváltott sírfülkét. Koporsó híján azonban még várni kellett a
temetésre. A temetkezési vállalatok nem működtek. A magas, vállas
termetű főpap részére egyébként sem volt található megfelelő méretű
koporsó. Csináltatni kellett, fiatal papok vállalták, hogy asztalost
keresnek. Elsősorban egy újvárosi mester segítségére számíthattak a Rába
másik partján, csakhogy a hidakat a menekülő németek felrobbantották.
Végül is nem minden kockázat nélkül csónakon érkezett meg a koporsó.
Néptelen
utcán 1945. április 4-én szerdán vonult le a menet a Káptalandombról a
kármelitákhoz. A gyász a maga dísztelenségében minden pompánál
megrendítőbben hatott. A szertartás egyszerűsége nem kevésbé. Pokorny
Miklós apát-kanonok, káptalani helynök temette, tíz-tizenketten lehettek
a menetben.
Mindez a maga egyszerűségében méltó volt Apor
Vilmos egyszerűségéhez. Azok, akik e reggelen ártó szándékkal a
templomba tévedtek, koporsóját megpillantva - bár fegyver volt a
kezükben - ijedten távoztak. Sírfülkéje előtt mindnyájan átéreztük, hogy
életében nem a politikus volt a legnagyobb, hanem a pap, a maga
letörölhetetlen karakterével. Az a jó pap, aki minden pillanatban
híveiért és paptestvéreiért ajánlja föl életét, értük imádkozik, értük
mosolyog. Úgy érezzük a szomorúság ellenére, mintha az Úr Jézus arcát
látnánk, hangját hallanánk: ,,Mit féltek? Bízzatok, legyőztem a
világot!'' Minden dolgán a nagyság pecsétje tündökölt, bármit mondott,
bármit tett, az Úr Jézus okossága, bátorsága, irgalma és jósága csillant
meg. Éreztük, hogy mindnyájunk életéhez személyesen hozzátartozott.
Vértanúnak tartottuk mi már akkor, ott a nyitott sírfülkénél: a segítés,
a szeretet vértanújának. Azért a tisztaságért emelte föl a kezét,
hallatta bátor szavát, állította oda sudár férfialakját, amelyet átélt,
és sugárzott belőle a tiszták és igazak evangéliuma.''
1946
novemberében Papp Kálmán, az utód megyés püspök kinevezte azt a
bíróságot, amely hivatva volt, Apor Vilmos volt győri püspök
boldoggáavatási eljárását hivatalosan megkezdeni.
A vértanú
püspök teste továbbra is a kármeliták kriptájában pihent. Már halálakor
megszületett a terv, hogy a székesegyház Szent László kápolnája legyen
végleges nyughelye. A háborúban elszegényedett papság és hívők óriási
összeget, százhúszezer forintot adtak össze a holttestet őrző síremlék
költségeinek fedezésére.
Papp Kálmán megyéspüspök a temetésről
rendelkezett: ,,1948. november 23-án kedden délután 5 órakor és 24-én
szerdán délelőtt 10 órakor az egyházmegye összes harangjai negyedórát
szóljanak. Örömmel közlöm ennek kapcsán Ft. Papjaimmal és szeretett
Híveimmel, hogy Vilmos püspök művészi síremléke a székesegyház Szent
László kápolnájában elkészült. Hálásan köszönöm mindenkinek segítő
hozzájárulását, s szeretettel hívom meg Ft. Papjaimat és Kedves Híveimet
Vilmos Püspöknek folyó hó 24-én szerdán de. 10 órakor kezdődő
ünnepélyes temetésére.
A temetési szertartás rendje: november
23-án kedden délután 5 órakor püspökünk holttestét ünnepélyes
gyászszertartással a Püspökvár Dóczy-kápolnájába hozzuk. A ravatal körül
az egyházmegye papsága egész éjjel vigíliát tart. November 24-én
szerdán délelőtt 10 órakor átkísérjük a székesegyházba, ahol főpapi
gyászmise és temetési szertartás után a Szent László-kápolnában
felállított síremlékbe a feltámadásig nyugalomba helyezzük''.
Sok
hívőt, papot, tisztelőt vártak a temetésre, Mindszenty József
bíborossal az élén az egész magyar püspöki kar bejelentette részvételi
szándékát. November 20-án azonban az Egyházmegyei Hatóság Papp Kálmán
püspök aláírásával szűkszavú értesítést küldött szét: ,,Értesítem, hogy
b.e. báró Apor Vilmos győri püspök úrnak november 23-ra és 24-re
tervezett temetése elmarad.''
Az történt ugyanis, hogy november
20-án, szombaton este a belügyminisztérium képviselői és a politikai
rendőrség ezredese, akik magukkal vitték a győri főispánt is,
megjelentek a Püspökvárban, és átadták a püspöknek a polgármester
határozatát, amelyben megtiltotta az exhumálást. Az átvitelt
felfüggesztették és a püspököt kötelezték, hogy a meghívottakat
értesítse a temetés elmaradásáról, mert ,,Apor Vilmos tervezett temetése
sértené az ország külpolitikai érdekeit.''
Papp Kálmán erőteljes tiltakozása sem vezetett eredményre.
A
belügyminisztérium szervei még azon éjjel tudatták a püspökkel és
plébánosokkal, hogy a temetés elmarad. ,,Az akkor már teljesen
kommunista kézen lévő belügyi hatóságok - a betiltás miatt felháborodott
hívek tüntető akciójától való félelmükben - az átvitel, illetve a
temetés tervezett napjára rendkívüli rendszabályokat léptettek életbe.
Kétszáz fővel megerősítették a győri rendőrséget és mozgósították a
tűzoltóságot. Egész éjjel titkosrendőrök állták körül a kármeliták
templomát, és lovasrendőrök járőröztek a belvárosban, nehogy a fekete
reakció ellopja a holttestet. A kármeliták temploma és a székesegyház
felé vezető utakat barikádokkal zárták el. A két templomot összekötő
utcára pedig munkásokat rendeltek ki, hogy törjék föl a kövezetet. A
barikádokon kívül rekedt győriek részint gúnyos megjegyzésekkel, részint
keserű mosollyal nyugtázták az útjavításnak álcázott szándékot.''
Ugyanilyen
durva és nevetséges eszközökkel akadályozták meg, hogy a vidék népe
részt vehessen az esetleges Apor-tisztelgésen. A rendőrség aznap
igazoltatott mindenkit, aki vonaton, autóval, kerékpáron, gyalogosan
vagy csónakkal Győr felé közeledett. Csak az léphetett a város
területére, aki igazolni tudta, hogy ott a munkahelye. A politikai
rendőrség még a síremlék fényképének és a halotti emlékképnek a
kinyomtatását is megtiltotta.
A tilalom ellenére bensőséges
Apor-kultusz alakult ki. Sokan látogatták a sírját, és imádkoztak hozzá
még üres szarkofágja előtt is. Emlékét az emigráció őrizte és vitte
tovább: gyűjtötte élete és halála adatait. Megemlékezéseket tartottak
Bécsben, Kölnben, Rómában. Publikációk jelentek meg, megemlékeztek
halálának évfordulóiról.
A magyar és európai közvélemény
nyomására az Apor-temetés ügye ismét előtérbe került, és elodázhatatlan
lett. Az Állami Egyházügyi Hivatal azonban még mindig csak csendes
temetést engedélyezett. Így Apor Vilmos második temetése a székesegyházi
szarkofágba 1986. május 23-án - néhány idős kanonok jelenlétében -
dísztelenebb és szegényesebb volt, mint az első.
Hosszú várakozás után Apor Vilmos vértanú püspököt II. János Pál pápa 1997. november 9-én a boldogok sorába iktatta.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
te boldog Vilmos püspöknek megadtad, hogy életét áldozza juhaidért.
Közbenjárására add meg nekünk, hogy akaratodban helytálljunk és
testvéreink üdvösségéért fáradozzunk.
Példája:
A gyengéket, kiszolgáltatottakat meg kell védenünk!