A kyzikei 9 szent vértanú

Kyzike Mizia kisázsiai területén található város. Mielőtt Nagy Konstantin császár kormányozta volna a területet, pogány elődei üldözték a keresztényeket. A keresztények egy része elrejtőzött, más része önként vállalta a kínzásokat is hitéért és nem rejtőzött el. Ezek közé tartozott a 9 vértanú. Különféle helységekből származtak, de Kyzikében gyűltek össze. Mivel bátran leleplezték a pogányokat tévelygéseik miatt, Dioklécián császár először megkínoztatta őket. Mindnyájan kard által nyerték el a vértanúságot a III. század végén.

Szent Diodor és Rodopián vértanúk

Á keresztény hit terjesztése miatt Diodor és Rodopián diakónust a kariai Afrodisziában agyonkövezték Dioklécián császár idején.

CLUNYI SZENT HUGÓ bencés apát

*Semur, 1024. +Cluny, 1109. április 28.

A 11. század kiemelkedő személyiségeket állít elénk, akik bevilágítják az egyháztörténetnek e valóban sötét korszakát. A feudalizmus invesztitúraharc által megtépázott korában a legfőbb hatalom birtokosai az egymással szemben álló pápa és német császár. Ez egyben az Egyház megújításának ideje is, mely Szent VII. Gergely pápa (lásd: A szentek élete, 216. o.) életművében teljesedett ki. E szellemi mozgalmak és eszmék Burgundiában is visszhangra találtak, ahol Hugó nagy határozottsággal vezette Cluny híres apátságát, amelyhez Gallia, sőt általában a Nyugat szerzeteseinek nagy része kapcsolódott.

Hugó a nagy középkori apátok típusa volt; szentsége rendkívüli emberi adottságokkal párosult. A lojális diplomatában és Isten emberében egyaránt bízott VII. Gergely pápa és IV. Henrik császár: jelen lehetett az 1077. évi canossai kiengesztelődésnél; hasonlóképpen élvezte más pápák és császárok nagyrabecsülését is. A pápa megbízásából fontos és kényes diplomáciai feladatokat kellett teljesítenie Magyar- és Németországban, de a császárok is többször megbízták, hogy járjon el érdekükben. Az Egyház azonban nem a diplomatát tiszteli benne, hanem az alázatos és hűséges szerzetest, aki rendjéért és az emberiség érdekében szállt síkra.

Hugó 1024-ben született Semurban; nagybátyja, auxerre-i Hugó püspök nevelte. 1038-ban megérlelődött benne a kívánság, hogy feleljen Krisztus hívására, és belépett a clunyi bencés kolostorba. 1044-ben szentelték pappá, s 1048-ban már prior volt. Életének már e korszakában megkezdte közvetítő szerepét. 1049-ben sikerült megoldania III. Henrik császár és a payerne-i kolostor közti vitát. Míg e kolostorban tartózkodott, meghalt apátja, Clunyi Szent Odiló (lásd: 18. o.). Clunybe való visszatérése után testvérei Odiló utódjává választották. Később teljes egyszerűséggel vallotta be, hogy ha teste vágyakozott is a megtisztelő apáti méltóságra, lelke védekezett ellene. 1049. február 22-én a besançoni Hugó érsektől kapta az apátáldást.

Akkoriban kezdődött el a clunyi szerzetesség dicső korszaka. Hugó apát több zsinaton vett részt Itáliában és Galliában; jelen volt az 1095. évi híres clermont-i zsinaton, amelyen Szent II. Orbán pápa (lásd: 411. o.) meghirdette az első keresztes hadjáratot a Szentföldre a mohamedánok ellen. Ezt követően a pápa, aki maga is Clunyben tett szerzetesi fogadalmat, 1095. október 25-én felszentelte az apátsági templom főoltárát. Ez az ünnepélyes cselekmény képezte az apátsági templom nagyobbítási munkálatainak nyitányát. A kolostor építői a kivitelezésben és az építési tervben a római Szent Péter bazilikához alkalmazkodtak. Közel egy évszázadon át Cluny hatást gyakorolt Burgundia, Dél-Franciaország és a Pireneusi-félsziget építészetére.

Elődeihez hasonlóan Hugó is a pápaság megbízható támasza volt a nehéz időkben. Igyekezett elsimítani azokat a viszályokat, melyekben a római Egyház legfőbb érdekei: a béke és az egység forogtak kockán. A pápákkal és számos püspökkel együtt harcolt a simónia (az egyházi méltóságok áruba bocsátása), valamint a méltatlan papság ellen. Hugó kormányzásának hosszú ideje alatt (1049--1109) a clunyi rend fejlődésének tetőpontjára jutott. A clunyi apát ugyanis egy egész rend feje volt a szó mai értelmében, vagyis egy központosított és jogilag elismert egyházi szervezeté.

Hugó a vezetése alatt álló kolostor számára összefoglaltatta a rend érvényben levő szokásait és hagyományait, s ezekből tudomást szerezhetünk a bencés kolostorok mindennapi életéről. Az az előny, amelyben a közös liturgiát részesítették, nem jelentett akadályt a munkában és a magánimádságban. Hugó gondoskodott az indokolt könnyítésekről és felmentésekről, azok számára, akiknek különleges feladata volt a kolostor életében.

A nagy nyitottság a kor szükségletei iránt és a mindenkori valóságos követelményekhez való alkalmazkodás következtében Hugó kolostorának hatása messze kisugárzott.

Kortársai mindenekelőtt tapintatát és türelmét, imádságos, vezeklő lelkületét, testvéri szeretetét magasztalták. Akitől a világ nagyjai tanácsot kértek, egyben a rászorulók és nyomorgók jótevője volt, és több csodás gyógyításáról is beszámoltak. Ily módon mindenütt ismertté tette Cluny nevét; közösségük létszáma egyre gyarapodott. Hugó megalapította Marcigny kolostorát, az első clunyi szellemű apácakolostort, s ezt végrendeletében utódai különleges gondjára bízta.

Elődjének, Odiló apátnak megsejtése valóra vált: olyan vezető alatt, aki szerzeteseinek valóban atyja, a clunyi rend bámulatos fejlődést élt át az Egyház és a nyugati kultúra javára. Emellett Hugó tekintélye is állandóan nőtt, de valódi nagysága nem diplomáciai küldetéseiben rejlett, melyeket a pápák vagy világi uralkodók megbízásából teljesített, hanem ami Isten szemében volt: vagyis igaz szerzetes voltában.

Élete végén meggyengült egészsége miatt sem akart lemondani szigorú, vezeklő életmódjáról. 1109 nagycsütörtökén utoljára intézte szavait az összegyűlt szerzetesekhez, és Krisztus példájára elvégezte a lábmosás szertartását. Húsvét napján beteg lett. Amikor kedden, 1109. április 28- án egyik szerzetese megáldoztatta, megkérdezte tőle, hogy megismeri-e még Krisztus testét. ,,Igen -- válaszolta -- megismerem és imádom.'' E hitvallása után meghalt. 1120. január 1-én avatta szentté II. Callistus pápa.

COTTOLENGO SZENT JÓZSEF BENEDEK pap, rendalapító

*Bra, 1786. május 3. +Chieri, 1842. április 30.

Giuseppe Benedetto Cottolengo Itáliában, egy piemonti kis városban, Brában született 1786. május 3-án. Mélyen vallásos család elsőszülött fia volt és még tizenegy testvér követte, akik közül később Józsefen kívül még két fiú lett pap (Luigi világi pap, Alberto domonkos szerzetes). Az egész családra nagy hatással volt az édesanya rendkívüli szeretete a szegények és a betegek iránt.

József gyermekkorában a francia forradalom hatásai érvényesültek Észak-Itáliában is. Amikor papi hivatást érzett és felvették kispapnak, nem léphetett szemináriumba, mert az a háborús idők miatt zárva volt. Három évig otthonról járt iskolába és végezte a filozófiát, illetve a teológia első évét. 1805-ben végre Astiban újra megnyitották a szemináriumot, s itt fejezte be tanulmányait. 1811-ben Torinóban szentelték pappá.

Kezdetben szülővárosában, Brában káplánkodott, majd hamarosan Corneliano d'Albában lett helyettes plébános. Mivel minden vágya az volt, hogy egy falusi plébánián szolgálhassa a lelkek üdvösségét, Cornelianóban úgy tűnt, betelik szívének vágya. Isten azonban arra választotta őt, hogy a nagyvárosi szegények apostola legyen, s ezzel megmutassa, a szociális kérdésnek a legnyomorultabb és legelesettebbek között is van megoldása: az irgalmas szeretet.

Amikor a környékbeli paptársak közelebbről megismerték, észrevették, hogy Józsefben olyan lelki-szellemi képességek szunnyadnak, amelyeket ki kell még művelni, ezért továbbtanulásra buzdították. Be is iratkozott a torinói egyetem teológiai karára és 1816-ban doktorált. Egy kis időre hazatért Brába, majd 1818-ban megkapta püspökétől azt a helyet, ahol szociális apostoli műve megszülethetett: Torinóba helyezte kanonokként a Corpus Domini templom káptalanjába.

Kilenc évig szentmise -- zsolozsma -- prédikálás -- gyóntatás voltak életének sarkpontjai. Ami szabad ideje maradt, azt a szegények gondozására fordította. Egy időben Páli Szent Vince (lásd: A szentek élete, 542. o.) élete volt a lelkiolvasmánya, s Szent Vince példája különösen felgyújtotta szívében az irgalmas szeretetet. A nép csak úgy hívta, hogy ,,a jó kanonok''. Egy látszólag váratlan, de nem rendkívüli esemény hozta élete nagy fordulatát.

1827-ben egy lyoni család utazott át Torinón, s az asszony súlyos beteg lett. Férje három apró gyermekkel és áldott állapotban lévő feleségével hiába keresett menedéket. A kórházban azzal utasították el, hogy a terhes asszony a szülőotthonba való; a szülőotthon nem fogadta be, mert tbc-s volt. Végül a város menhelyén találtak menedéket, ahova az utcán felszedett betegeket szokták egy időre elhelyezni. Az asszony állapota válságosra fordult, és József kanonokot hívták a haldoklóhoz. Ellátta a beteget az utolsó útravalóval, mellette volt haláláig, vigasztalta az özvegyet és az árvákat. Visszatérve a Corpus Domini templomba, meghúzatta a harangot, és az összegyűltekkel a Szűzanya oltáránál elimádkozta a Lorettói litániát, melynek végeztével örömtől sugárzó arccal csak annyit tudott mondani: ,,Megadatott a kegyelem! Áldott legyen Mária!'' -- ebben az órában ismerte fel ugyanis, hogy Isten őt az egészen elhagyatottak lelki-testi támaszának rendelte. A litánia imádkozása közben a Szűzanyától kapta a gondolatot, hogy nyisson otthont az elhagyatott, szegény betegek számára.

Azonnal ki is bérelte a templommal szemben lévő ház két szobáját, és a Gondviselésre támaszkodva megkezdte apostoli munkáját: az irgalmasság testi cselekedeteinek gyakorlásával hirdette az Evangéliumot és készített utat a hitnek. Egy fiatal özvegyasszony, Maria Nasa Pullini a munkatársa lett, és megkezdte a betegápolásra felkészíteni a jelentkező leányokat. A két szoba napokon belül szűknek bizonyult a betegek számára, ezért sorra vette bérbe József a szomszédos szobákat és lakásokat. A szomszédok természetesen idegenkedve nézték, hogyan hozzák egymás után hordágyon a betegeket, hogyan gyűlnek ebben a nevezetessé váló házban a kitaszított nyomorultak. Amikor híre jött, hogy kolera ütötte fel a fejét a tartományban, a városi hatóságokkal eltávolíttatták Józseffel és munkatársaival együtt a betegeket, a házat pedig bezáratták. 1832. április 27-e volt. József természetes derűvel fogadta a kilakoltatást: ,,Felénk az a szokás, hogy a káposztapalántát átültetik, hogy jó nagyra nőjön!'' -- mondta. -- És átköltözött a Valdocco városrészbe, Torino nyomornegyedébe, ahol húsz évvel később Don Bosco (lásd: A szentek élete, 72. o.) is otthont talált a módosabb polgárok közül kinézett fiaival.

József még aznap, amikor átköltözött, útközben felvett a kocsijára egy fiatal, rákos beteget. A házra, amelyet bérbe vett, ezt írta ki: ,,A Gondviselés Kis Háza'', és Páli Szent Vince oltalmára bízta új otthonát. A nyomorultak pedig jöttek: először a súlyos betegek, úgyhogy egyre több kórházi ágyat kellett biztosítani; aztán a süketnémák, a magatehetetlen öregek, idegbetegek, nyomorékok... és József fogadta őket. Minden újabb csoportot külön családnak tekintett, munkatársait a szolgálatukra nevelte, ő maga pedig a legsúlyosabb eseteknél teljesített szolgálatot.

A testben nyomorultakkal egy időben a lelki sérültek is áradni kezdtek hozzá, s egymás után nyitotta otthonait az árvák, az utcagyerekek, a bukott nők, a veszélyeztetett leányok s ki tudná elmondani még, hányféle nyomorúság számára. Senkit el nem utasított, bár semmiféle vagyona nem volt, s ha megkérdezték, hogy mire alapozza egyre terebélyesedő intézményét, azt válaszolta: a Gondviselésre. Csúcsára állított piramishoz hasonlította alapítását, amely az isteni Gondviselésre támaszkodik. A gyóntatója egyszer azt mondta Józsefről: ,,Cottolengónak egymagának nagyobb hite van, mint egész Torinónak együttvéve!''

Munkatársait így tanította: ,,Nekünk nem a Kis Ház szükségleteiért kell imádkoznunk és nem aggodalmaskodnunk kell, hanem csak azzal kell törődnünk, hogy Isten kedvében járjunk és mindenütt megtegyük Isten akaratát. A mi Urunk ugyanis arra tanított minket, hogy először Isten országát keressük, és minden mást ráadásként megkapunk. Amit a szegényeknek adunk, egészen adjuk oda. Ha visszatartunk valamit, a Gondviselés nem küld semmit, mert Ő tudja, hogy még van tartalékunk. Ki kell osztanunk, amink van és nem kell a holnapi napra gondolnunk... A Gondviselés még soha nem juttatott csődbe minket, és Istennek nem nehezebb ötezret táplálni ötszáznál. Ha hiányt szenvedünk, azt bizalmunk hiányának kell tulajdonítanunk. A Gondviselésnek ugyanis az a törvénye, hogy átlagos bizalomra a megszokott módon, a rendkívüli bizalomra rendkívüli módon válaszol.''

Amikor a Gondviselés Kis Háza már városrésznyi nagyságot ért el, és a piemonti király is felfigyelt a dologra, felkínálták Józsefnek, hogy birtokadományokkal támogatják. Ő ezt a leghatározottabban elutasította, és azt mondta: ,,A Kis Ház addig fejlődik, amíg nincs semmije, amint birtokokkal ajándékozzák meg, hanyatlani fog!'' Amikor a király megkérdezte, gondol-e arra, mi lesz alapításával, ha meghal, azt válaszolta, hogy nem történik más, mint a királyi udvarban az őrségváltáskor. Ha Isten akarja, az őrségváltás megtörténik a Kis Házban is, s az utód pontosan fogja folytatni a művet.

Tíz év alatt a Kis Ház valóban kibontakozott, és nem ,,nagy ház'', hanem háztömbök sokasága fogadta be József különböző családjait. Közben egymás után alapította a szerzetesi kongregációkat férfiakból és nőkből a különféle szolgálatokra. A betegápolók, tanítók és nevelők mellett gondja volt örökimádó apácákra is, akik az egész alapítás kegyelmi hátterét vannak hivatva biztosítani.

Amikor pedig József érezte, hogy eljött az ,,őrségváltás'' ideje, elbúcsúzott övéitől, és Chieribe ment az öccséhez, hogy családjaitól távol halhasson meg. Amikor búcsúzáskor az egyik nővér sírva mondta: ,,Atya! Mi lesz velünk?!'', így válaszolt: ,,Légy nyugodt, ha a mennyországban leszek, ahol mindent megtehetünk, többet fogok segíteni nektek, mint amikor köztetek voltam. Belekapaszkodom a Szűzanya köpenyébe, és a szememet nem fordítom el rólatok. De el ne felejtsétek, amit én, szegény ember mondtam nektek!''

Utolsó szavai a zsoltárt idézték: ,,Vigadtam, mikor nekem azt mondották: Az Úrnak házába fölmegyünk!'' (122. zsolt.). 1917-ben boldoggá, 1934. március 19-én szentté avatták.

SZIÉNAI SZENT KATALIN

*Sziéna, 1347. március 25. +Róma, 1380. április 29.

A 14. században az egyetemes Egyházat két nagy baj gyötörte és csúfította. A római pápa hetven éven át idegenben, a franciaországi Avignonban élt, s mivel egymás után hétszer francia pápát választottak, a pápaságot politikai érdekeknek szolgáltatták ki. A másik nagy baj az egyre fenyegetőbb török veszedelem volt, amely Palesztinában már a szent helyek pusztulásához vezetett, és világosan látszott, hogy a török terjeszkedésnek csak fegyverrel lehet útját állni. Ezekhez járult még Itáliában a városállamok harca a pápai állam, a császár és egymás ellen.

Ebben a zűrzavaros században született egy leány, aki férfiakat megszégyenítő elszántsággal és erővel imádkozott, vezekelt és harcolt Krisztus édes Menyasszonyáért és a földi Krisztusért, ahogy ő az Egyházat és a pápát szokta nevezni.

Amikor róla beszélünk, rendkívül szerencsés helyzetben vagyunk, mert nem későbbi századok történészeire vagy legendáira kell hagyatkoznunk, hanem kortárs tanúk szólalnak meg. Sziénai Szent Katalin életrajzát ugyanis az írta meg, aki legbensőbb titkait is ismerte: Capuai Boldog Rajmund domonkos szerzetes, később általános rendi magiszter. Hat éven át állt mellette mint gyóntató és lelkivezető, mégpedig Katalin életének utolsó hat évében. Az életrajzot a szentté avatás érdekében, 1385--1395 között írta.

A kritikus olvasóban persze fölmerülhet a gondolat: vajon hitelesnek tekinthető-e Rajmund tanúságtétele? Vajon nem inkább egy elfogult, jámbor, öreg szerzetesről van szó csupán, aki már a rend szempontjai miatt is mindent elkövetett lelki gyermeke életszentségének bizonyítása érdekében? -- Ha csak maga Rajmund tanúskodnék, talán jogos lehetne ez a föltételezés. Ő azonban fejezetről fejezetre -- mert ismerte az embert --megnevezi azokat a tanúkat, akiktől a leírt anyagot hallotta, és gondosan megjelöli a tényeket, melyeket ő maga látott, elkülönítve azoktól, melyeket Katalin beszélt el neki vagy más szemtanúktól hallott. Ez utóbbiakat mindig név szerint említi, kezdve az édesanyján, Lapa asszonyon, és befejezve a sort a tanítványok után egy római asszonnyal.

Ettől az igen nagy körültekintéssel dolgozó ,,krónikástól'' tudjuk a következőket:

A sziénai Benincasa Jakab kelmefestő mester és felesége, Lapa asszony házassága rendkívül termékeny volt: huszonöt gyermekük született. Utolsó előtti gyermekeik ikrek voltak, két kislány. Egyikük, akit Giovannának kereszteltek, születése után hamarosan meghalt. A másik kislány Katalin volt, akit Lapa asszony jobban szeretett a többieknél (talán mert a legkisebb gyermek lévén sokáig tudta szoptatni).

Katalin egész kicsi korában a nagy család és a széles rokonság kedvence lett. De már három éves korában mutatkozott, hogy Istennek különleges tervei vannak e gyermekkel, aki a jámborság szokatlan jeleit kezdte adni. Ilyen pici korában szokása volt például, hogy a lépcsőt járva minden egyes lépcsőfok előtt elmondott egy Üdvözlégyet. Hat éves volt, amikor az első látomásban részesült: a domonkosok temploma felett -- ez a templom a házuk közelében állt, és Katalin nagyon szerette -- megjelent neki Krisztus főpapi ruhában. A kíséretében Katalin fölismerte Szent Pétert, Szent Pált és Szent János evangélistát. Az Úr Krisztus jóságosan rámosolygott, majd megáldotta.

Ettől a látomástól Katalin megváltozott. Felnőttesen komoly lett, imádságos élete elmélyült, és minden emberi segítség nélkül, csak a Szentlélek irányításával kezdte gyakorolni a régi remeték vezeklését, böjtjét, imádságait. Lelke oly gyorsasággal érett, hogy hét éves korában szüzességi fogadalmat tett. És az imádság, amelybe fogadalmát foglalta, mutatja, hogy részéről ez nem meggondolatlan gyermekjáték volt, hanem a leendő szent komoly megnyilatkozása.

A család mindezt -- ha egyáltalán látott belőle valamit -- nem vette komolyan, s amikor Katalin elérte a tizenkettedik évét, kezdték fölkészíteni a házasságra. Katalin tiltakozott, de nem lázadt föl, hanem Jegyeséhez menekült. A család -- látván hajthatatlanságát -- zaklatni kezdte, remélve, hogy kiverik fejéből jámbor ,,rögeszméit'': egész nap dolgoztatták, a legalantasabb szolgálatokat végeztették vele, s összeesküdtek, hogy sohasem hagyják, hogy egyedül legyen. Ő türelemmel viselt mindent, de amikor tizenhat éves lett, felnőttként közölte övéivel, hogy inkább elmegy otthonról, de szándékát, fogadalmát nem másítja meg. Ekkor, az édesapa hatására, a család elfogadta szándékát.

Katalin alázatból nem akart kolostorba lépni és nem is lett soha apáca. A Sziénában élő domonkos harmadrendi nővérek (mantelláták) között akarta szolgálni Isten dicsőségét és felebarátai üdvösségét. A nővérek azonban elutasították a kérelmét azzal, hogy ők csak özvegyeket vesznek föl, a fiatal lányoktól félnek, mert botrányt hozhatnak rájuk. Katalin ennek ellenére -- hiszen egy látomásban Szent Domonkostól ígéretet kapott, hogy magára öltheti a Bűnbánó Nővérek ruháját -- változatlanul kitartott kérése mellett, s végül a nővérek befogadták.

Ez 1363-ban történt. Katalin ekkor visszavonult házuk egy pinceszerű zugába, amit a cellájának nevezett. Csak a templomba ment ki, a gyóntatóján kívül senkivel sem beszélt; egyébként a cellájában vezekelt, imádkozott, böjtölt és virrasztott. Ágya nem volt, a feje alatt egy kő volt a párna. Elhagyta a húst, aztán fokozatosan a többi eledeleket is, s csak kenyeret és zöldségféléket evett; élete végén pedig csak az Eucharisztiából élt, semmi más nem táplálta.

Három éve tartott már ez a teljes magány, sok-sok imádsággal és az erényért vívott harccal, amikor Krisztus megjelent Katalinnak: gyűrűt húzott az ujjára (melyet mások nem láttak, csak Katalin látta állandóan), és eljegyezte magával. E misztikus eljegyzést követően pedig az Úr kiszólította őt magányából és elküldte az emberek közé, a béke és az igazság angyalának.

Ebben az időben egyik unokabátyja, Della Fonte Tamás volt a gyóntatója, aki a házuknál nevelkedett mint árva gyermek, majd domonkos lett. Lassanként azonban híre kelt, hogy Katalin rendkívül jó tanácsadó, Isten dolgairól sokkal többet tud, mint a tudósok, és csodatevő ereje van! Kezdték keresni az emberek, érdeklődők, tanácstalanok, tanulni vágyók. Kialakult körülötte egy tanítványi kör, melynek tagjait ő maga a ,,családom'' névvel illette. Természetesen ellenségei is támadtak, ezért a domonkos rend 1374. évi általános káptalanja elé idézték Firenzébe, hogy kivizsgálják a tanítását és életét. Minthogy a vizsgálat során kifogástalannak találták, engedélyezték további tevékenységét, s gyóntatónak és lelki vezetőnek Capuai Rajmundot rendelték mellé.

Rajmund ettől kezdve, leszámítva Katalin életének utolsó öt hónapját, állandóan mellette volt. Amikor visszatértek Sziénába, pestis tört ki a városban, s akkor megmutatkozott, hogy Katalin életét is kockára téve szolgál a felebarátainak. Ápolta, bátorította, olykor csodával gyógyította a betegeket. S közben már levelezni kezdett a béke és a keresztes háború ügyében városokkal és egyes emberekkel, tanította a közelben és távolban lévő gyermekeit és tanítványait.

1375-ben meghívták Pízába. Itt kapta meg az Úrtól küldetésének és életének pecsétjét: április elsején, a Szent Krisztina-templomban Krisztus megajándékozta stigmáival, melyek Katalin kérésére láthatatlanok maradtak. Ebben az évben írta első levelét a pápának, XI. Gergelynek.

Júniusban tért haza Sziénába, ahol megtérítette Niccolo Tuldót, akit mint kémet halálra ítéltek. Ez a szerencsétlen perugiai fiatalember politikai gyanakvások áldozata lett. Katalin lecsillapította tomboló dühét és kétségbeesését: szavai hatására az ifjú meggyónt, megáldozott, és olyan békével fogadta a halált, mint egy szent. Csak annyit kért, hogy Katalin legyen mellette a vesztőhelyen.

A következő években fölsorolhatatlan a csodálatos megtérések, kibékülések, gyógyulások száma, miközben Katalin fáradhatatlanul harcolt a pápa Rómába való visszatéréséért és a keresztes háború megszervezéséért. A helyzetet azonban nagyon súlyossá tette az észak- itáliai városok lázadása a pápai legátusok ellen. Firenze egy olyan város-szövetséget akart létrehozni, amely fegyverrel támadt volna a pápai államra. Katalin minden erejét latba vetve próbálta megakadályozni, hogy Lucca, Píza és Sziéna csatlakozzék a szövetséghez. 1376-ban XI. Gergely interdiktum alá vetette Firenzét megátalkodottsága miatt. A megriadt vezetőség akkor megkérte Katalint, menjen el Avignonba és közvetítsen békét a pápa és a város között. Katalin tanítványai egy részével útra is kelt, s június 18. és szeptember 14. között három hónapot töltött Avignonban a pápával tárgyalva és levelezve. Meg kellett azonban tapasztalnia, hogy az firenzeiek küldöttsége, mely közben szintén Avignonba érkezett, nem a megegyezésük szerint kezdett tárgyalni a pápával, sőt a segítségét is mellőzték, s a kibékülés ügye meghiúsult.

Ekkor kapta Katalin a pápától a hordozható oltár kiváltságát, hogy vándorútjain is minden nap részesülhessen a szentmise és a szentáldozás kegyelmeiben. Ezen kívül a kíséretéhez tartozott három állandó gyóntató, annak érdekében, hogy a hozzá sereglő bűnbánók mindjárt meg is gyónhassanak.

Sok biztatása és imádsága végre eredményt hozott: a pápa szinte megszökött Avignonból, és 1376. szeptember 13-án elindult a tenger felé, hogy hajón utazzék Rómába. Katalin Genováig elkísérte, s ennek köszönhető, hogy a genovai partraszállás után -- látva az ottani zűrzavaros helyzetet -- a pápa nem fordult mindjárt vissza. Katalin vntött belé erőt, s mikor a pápa ismét tengerre szállt és dél felé hajózott, ő visszatért Sziénába. XI. Gergely 1377. január 17-én vonult be Rómába. Katalin ekkor a Sziéna közelében lévő Orcia-völgybe indult, hogy békét teremtsen a családi háborúkban.

A pápa március végén meghalt, utóda VI. Orbán lett. Ő ismét tárgyalni kezdett a firenzeiekkel, s a béke érdekében Katalin is elment Firenzébe. A városban zendülést szítottak ellene: a vendéglátója házát fölgyújtották, őt magát halálra keresték, mert benne látták céljaik akadályát. Katalin a városon kívül egy kertben tartózkodott a tanítványaival, amikor néhány martalóc rátámadt. Nem akart menekülni, hanem ellenkezőleg, amikor megkérdezték, melyikük a Sziénából való Katalin, a kérdező elé lépett, letérdelt és az ég felé tárt karokkal, sugárzó arccal mondta: ,,Én vagyok, íme, engem ölj meg!'' -- Csak annyit kért, hogy övéit engedjék bántatlanul elmenni. A gyilkolásra emelt kezek lehanyatlottak, s Katalin később sokat siratta, hogy nem lehetett vértanú Egyházáért. A tárgyalások azonban eredményre vezettek, és július 18-án végre Firenze békét kötött a pápával.

Akkor Katalin hazatért, s ezután kezdte diktálni -- legtöbbször misztikus elragadtatásban -- az isteni gondviselésről szóló könyvét, a Dialógust. Azért diktált, mert ő maga sokáig (amíg az írás és olvasás képességét misztikus módon meg nem kapta az Úrtól) nem tudott sem írni, sem olvasni. Állandóan több ,,titkár'' és ,,titkárnő'' volt mellette, kiknek leveleit diktálta -- gyakran egyszerre többet is -- a legkülönbözőbb címzettek részére: világiaknak és szerzeteseknek, királyoknak és a pápának, katonáknak és kereskedőknek... Levelei és a Dialógus lenyűgözik az olvasót, aki elfogulatlanul fogadja tanítását. Aki nem tudja, hogy ki az írója e könyveknek, inkább az egyházatyák közül gyanakszik valakire, mint egy ,,műveletlen'' sziénai polgárlányra. Csakhogy ez a leány annak a Krisztusnak lett a menyasszonya, aki a gyengékben mutatja meg a maga isteni erejét és bölcsességét.

VI. Orbán szerencsétlen kézzel nyúlt a kormánykerékhez. Reformot szeretett volna, s a szükségnek megfelelően elsőként a klérust akarta megújítani, de szigorát nem viselték el. Legszűkebb környezete is ellenállást tanúsított, amelynek a vége az lett, hogy a francia bíborosok elhagyták Rómát, és Fondi várában ellenpápát választottak Genfi Róbert személyében, aki a VII. Kelemen nevet vette föl. Mindezt Katalin előre megjövendölte. Szüntelenül buzdította gyermekeit az imádságra és a virrasztásra, hogy e szörnyű bajt elháríthassák. Ez volt a nyugati egyházszakadás, amely negyven évre elmondhatatlan bajokat hozott az Egyházra.

Katalin 1378 októberében fejezte be a Dialógust. Ekkor levelet kapott a pápától, aki arra kérte, hogy jöjjön Rómába és legyen segítségére. Lelki gyermekeivel együtt útra kelt tehát, és a következő ádvent első vasárnapján megérkeztek Rómába. Katalin ettől kezdve haláláig teljes erejével VI. Orbán érvényes pápaságának elismertetéséért és az elszakadtak visszatérítéséért küzdött.

Egészsége egyre gyengült, de azért minden reggel gyalog ment el a S. Maria sopra Minerva-templom melletti szállásáról a vatikáni Szent Péter-bazilikába, hogy ott szentmisét hallgasson, és hosszú imádsággal ,,fáradozzék'' az Egyházért. December közepén a pápa Franciaországba küldte Rajmundot, hogy nyerje meg számára a királyt. Katalin ekkor végső búcsút vett lelkiatyjától: elkísérte a kikötőig, és anyai aldásával bocsátotta útra.

Az 1379-es év levelezéssel, tárgyalásokkal, sok-sok vezekléssel és imádsággal telt a pápa közelében. 1380 nagyböjtjére Katalin fekvő beteg lett. Tanítványai tanúsága szerint iszonyatos kísértéseket szenvedett, az ördögök valósággal tomboltak körülötte, míg végül április 29-én a tercia idején eltávozott égi Vőlegényéhez. Halála előtt még elrendezte gyermekei sorsát, mindegyiket anyai bölcsességgel irányította egyik vagy másik szerzetbe.

A szentté avatást II. Pius pápa 1461. június 29-én végezte. Szent Katalint 1939-ben -- Assisi Szent Ferenccel együtt -- Itália védőszentjévé nyilvánították. 1970-ben pedig Avilai Szent Terézzel együtt megkapta az egyházdoktor megtisztelő címét.

Tanításának sajátossága, hogy amit Aquinói Szent Tamás elvont, cizellált rendszerben fogalmazott meg az Egyház tanításából, ugyanazt Katalin -- a mindennapi élet konkrét problémáit Istenben elfogadva és megoldva -- ,,egzisztenciálisan'' közli tanítványaival. Mint a szentek mindannyian, először ő maga szemlélte és élte meg tanítását, azután adta tovább a legkülönbözőbb rendű és rangú embereknek. Ezért tanítása gazdag forrás ma is, s anyai és égi bölcsességgel neveli mindazokat, akik a tanítvány hívő alázatával közelítenek hozzá.

Ünnepét 1597-ben vették föl a római naptárba, április 29-re, amely napon addig a domonkos Veronai Szent Pétert ünnepelték. 1628-ban áthelyezték április 30-ra. 1969-ben, tekintettel arra, hogy az egyetemes naptárban Veronai Szent Péter nem szerepel, visszakerült az ünnepe április 29-re.

--------------------------------------------------------------------------------

Katalin hét éves fejjel a következőképpen tett szüzességi fogadalmat:

,,Az egyik nap, kiválasztva egy olyan rejtekhelyet, ahol senki sem zavarhatta és nem is hallhatta meg, hangosan kimondta fogadalmát. Térdre hullva, nagy áhítattal így imádkozott a Boldogságos Szűzhöz: Ó, Boldogságos és Szentséges Szűz, aki az összes asszonyok között elsőnek szentelted magad Istennek azzal, hogy örök szüzességet fogadtál neki, és Ő annyira kedvelt téged, hogy Fiának Anyjává tett; határtalan jóságodhoz folyamodom, és kérve kérlek, ne érdemeimet nézd, és ne gyöngeségemre tekints, hanem légy hozzám annyi kegyelemmel, hogy jegyesemül adod nekem Őt, kire szívem-lelkem minden erejével vágyakozom, a te szentséges Fiadat, a mi egyetlen Urunkat, Jézus Krisztust. És én megígérem Neki és Neked, hogy soha más jegyest nem engedek magam közelébe, hanem szüzességemet a magam gyöngeségében sértetlenül megőrzöm neki mindörökké!''

Egy beteg ápolása során hősies önuralomról és türelemről tett tanúságot. Ezt követően éjszaka megjelent Krisztus, és két koronát kínált neki: egy tövisből fontat és egy ékes aranykoronát, s megkérdezte, melyiket akarja választani erre az életre. A másikat ugyanis az égben fogja viselni. Katalin akkor az izzó szeretet hevében kikapta az Úr kezéből a töviskoronát, és a fejébe húzta. A tövisek fájdalmát -- mint mondta -- hosszú időn át érezte a fején.

Amikor 1375. április 1-én Pízában megkapta a stigmákat, szemtanúi is voltak a történésnek. Később Katalin maga mondta el, hogy a Megfeszített Krisztus sebeiből vérvörös fénysugarak indultak ki és tartottak keze, oldala és lába felé. Akkor ő -- hogy a feltűnés kísértéseit elkerülhesse -- azt kérte, hogy a sebeket kívülről ne lehessen látni. És az Úr meghallgatta, mert a vérvörös sugarak fehérré váltak, és úgy fúródtak a testébe. Attól kezdve a sebek gyötrelmét Katalin haláláig szenvedte.

Csodatételei nagyon emberközelben történtek, a napi segítségnyújtás közben. Így nem is egyszer kenyeret szaporított éhes ,,családjának''; egy alkalommal például Rómában, amikor a gondatlan hetesnővér elfelejtett kenyeret szerezni. Atyja házanépét egyszer hónapokig itatta egy kicsi hordóból borral, sőt a szegényeknek is adott belőle rendszeresen, és a hordó nem apadt ki!

E fizikai csodáknál sokkal jelentősebbek voltak a lelkiekkel kapcsolatos csodái: olvasott a lelkekben, megrögzött bűnösök tértek meg, régi-régi ellenségeskedések szűntek meg a szavára. Elmondhatatlan bűz érzéséről panaszkodott, amikor bűnöket rejtegető, elegáns arisztokraták közt volt.

Amikor Avignonban a pápa előtt beszélt, a pápa csodálkozva hallotta a kúria hibáinak és bűneinek lajstromát. Megkérdezte a környezetét, hogy mióta él a közelben ez a leány, s akkor Katalin megmondta, hogy ő Sziénából jobban látta a pápa környezetének minden bűnét, mint a helybeliek.

A legnagyobb csoda azonban saját lelkének bontakozása, érlelődése és szentsége volt. Hihetetlen gyorsasággal és biztonsággal járt a tökéletesség útján, helyesebben: ráhagyatkozva Szent Domonkos rendjének és a szenteknek karjaira, engedte magát vezetni és röpíteni a tökéletes egyesülés felé. Egész kicsi kora óta nagyon szerette az Eucharisztiát, ezért is kapta meg azt a rendkívüli jelet, hogy -- mint már mondtuk -- élete utolsó hét esztendejében ez volt egyedüli tápláléka.

Rajmund így fejezi be a Legendát: ,,A vértanúk közül sokan rövid szenvedéssel adták oda életüket. Katalin tizenhárom héten át gyötrődött úgy, hogy közben napról-napra nőttek a kínjai, s ő mindig vidám lélekkel viselte azokat. Mindenért hálát adott, és könnyű lélekkel ajánlotta föl életét Krisztusnak, hogy kiengesztelje Őt a népért, és megmentse az Egyházat a botrányoktól. Sem az ok, sem a szenvedés nem hiányzott ahhoz, hogy tökéletes vértanú legyen. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy az égben nemcsak a vértanúság vágya miatt ünneplik őt, hanem a tényleges vértanúság koronáját is elnyerte. Ezen az alapon értelmes embernek be kell látnia, hogy Katalin szentté avatási perében gyorsabban lehet eljárni, ugyanúgy, mint a vértanúk esetében szokta tenni az Egyház.''

Ezért olykor a hármas koronával ábrázolják Szent Katalint: a szüzesség, a bölcsesség és a vértanúság égi koronájával.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, aki Szent Katalinban fölgyújtottad a szeretet lángját, melynek erejével átélte az Úr szenvedését és Egyházadat szolgálta; az ő közbenjárására kérünk, engedd, hogy néped, amely részese lett Krisztus szenvedésének, dicsősége megnyilvánulásának is ujjongva örvendhessen!

Szent Memnon atya

Memnon atya fiatal korától egy kolostorban élt szerzetesként. A kolostor főnökévé választották önmegtagadó élete miatt. Istentől a csodatevés bőséges ajándékaiban részesült. Betegeket gyógyított, együtt érző volt a szegények iránt, forrást fakasztott imáival és hajózókat mentett meg az elmerüléstől. Életének ideje nem ismert.

Veronai Szent Péter     vértanú, † 1252       

Szent Róbert     apát és hitvalló, † 1110       

Szent Tichikusz     hitvalló, † ~70     

  

Szent Didimusz     vértanú, † 304


Szent Jázon és Szoszipáter apostolok

Mindnyájan, az I. században szenvedtek vértanúságot hitükért Korfu városában. Szent Jázon tarzusi származású volt. Szent Szoszipáter Achájából származott. Mindketten szent Pál tanítványai és rokonai voltak. Pál apostol Jázont Tarzusba, Szoszipátert pedig Ikoniumba rendelte püspökké. A hit terjesztéséért börtönbe vettetve, a börtönbe megtérítettek 7 gonosztevőt. Ezért mind a hetet forró olajba dobták? amelyben meg is haltak. A sziget kormányzójának lánya Kerkira szűz szintén Krisztus hitének követője lett, ezért kínzások után füsttel megfojtva és lándzsával átverve halt vértanúi halált. Az apostolok pedig, a különféle kínzások között is sértetlenek maradva, szabadságot nyertek. A hitet tovább is hirdetve, megtérítették magát a sziget kormányzóját is. Késő öregségükben hunytak el.


GRIGNION DE MONTFORT SZENT LAJOS-MÁRIA népmisszionárius
*Montfort, 1673. január 31. +Saint-Laurent-sur-Sčvre, 1716. április 28.
Louis Grignion 1673. január 31-én született a bretagne-i Montfort-la- Caneban (ma: Montfort-sur-Meu). 18 gyermek közül a második volt a kisnemesi családban, melyet nem lehet vagyonosnak nevezni. Bérlő apja meglehetősen nyers modorúnak tűnik. Lajos gyermekkora nem volt boldog, de alapos keresztény nevelést kapott. 1685 körül bérmálkozott; ekkor kapta keresztnevéhez a Mária nevet. 1686-ban Rennes-be, a jezsuiták Saint-Thomas kollégiumába küldték tanulni; 1690-ben egyébként az egész Grignion család Rennes-ben telepedett le. Lajos sikerrel fejezte be itt humán tanulmányait. Egy napon, amikor a kármeliták kápolnájának Mária- képe előtt imádkozott, felismerte papi hivatását; végül szülei is egyetértettek vele. Ezután befejezte filozófiai tanulmányait.

Amikor egy párizsi rokona, Montigny kisasszony megígérte neki a segítségét, 1693 őszén Párizsba vándorolt; útközben összekoldult kenyéren élt. Párizsban felvették a klerikusoknak abba a kis közösségébe, amelyet egy szulpiciánus, M. de la Barmondičre alapított. Itt feltűnést keltett mélységes jámborságával. Hajlíthatatlan jelleme nehézzé tette számára, hogy beilleszkedjék a közösségbe, mely 1694 szeptemberében, M. de la Barmondičre halála után szét is szóródott.

Lajos-Máriát, aki anyagiak nélkül állt, felvették a ,,Pauvres Ecoliers'' (Szegény tanulók) közösségébe, de megbetegedett, és egy párizsi kórházba kellett szállítani. Felgyógyulása után néhány barátja támogatásával 1695 tavaszán beléphetett a Saint-Sulpice szemináriumba. (Az 1601-ben Párizsban J.-J. Olier által alapított szeminárium a francia papnevelés reformáció utáni megújítója volt.) Folytatta teológiai tanulmányait, a Sorbonne-on azonban nem látogatta az előadásokat. Teljesen szulpiciánus elöljárói hatása alá került, akik bevezették a ,,francia iskola'' szellemiségébe. H.-M. Boudon (1624-- 1702) műveit olvasgatva felfedezte bennük a Szűzanyának szóló tökéletes önátadás gondolatát, amely megfelelt saját máriás lelkületének. Szentsége mélyen hatott a szeminárium vezetőire, akik szerették volna megtartani őt a Saint-Sulpice-ben.

1700. június 5-én Lajos-Máriát pappá szentelték. Elöljárói Nantes-ba küldték a város szent életű papja, M. Lévęque által alapított közösségbe, de mélységesen csalódott az ott tapasztalt hanyagság és a janzenizmussal rokonszenvező légkör miatt. 1701 májusában Fontevrault apátságában, ahol két nővére is élt, találkozott madame de Montespannal, XIV. Lajos egykori kedvesével, aki vezeklőként tartózkodott ott. Pártfogásába vette, és Poitiersbe küldte Girard püspökhöz. A püspökkel történt első találkozása után Lajos-Mária egy időre visszatért Nantes-ba, s megtartotta első sikeres népmisszióját. 1701 szeptemberében ismét Poitiers-be ment, és novemberben kinevezték a kórház lelkipásztorává. Hivatala sok nehézséggel, de eredménnyel is járt. Megismert ott egy jámbor leányt, Trichet Lujzát, s vele együtt tervezgette egy női kongregáció megalapítását. 1702 júliusában Lajos- Máriának Párizsba kellett utaznia, hogy segítsen egyik, anyagiakkal egyáltalán nem rendelkező nővérén. Olyan nyomorúságos állapotban ért Párizsba, hogy egykori Saint-Sulpice-beli tanárai elzárkóztak fogadása elől. Végül mégis elérte, hogy nővérét felvegyék Rambervillers bencés nővéreinek konventjébe. Októberben visszatért Poitiers-be, és folytatta kórházi tevékenységét, környezete nagy részének ellenségeskedése azonban csakhamar arra késztette, hogy lemondjon állásáról. 1703 tavaszán ismét Párizsban volt. Először idős és beteg nők egy otthonában tartózkodott, majd barátságot kötött Claude Poullart-des-Places-szal (1679--1709), a spiritánusok (Szentlélek Társasága) alapítójával. 1704- ben visszatért a poitiers-i kórházba, 1705-ben azonban véglegesen el kellett hagynia.

Most kezdődött meg vándorhitszónoki tevékenysége. Bejárta Nyugat- Franciaország vidékeit, s erős hangjával, vonzó és szenvedélyes prédikációival, egyszerű, de hatékony módszerével élesztgette a falusi lakosság hitét. Visszaállította a keresztutakat, vagy újakat emelt, népies énekeket komponált, és a népet megtanította az éneklésükre. S ha ezek művészileg nem is voltak értékesek, sokáig fennmaradtak. Sokat tett a Mária-tisztelet érdekében, különösen a rózsafüzér által. Azoknak, akiket erre alkalmasaknak tartott, javasolta, hogy adják át magukat teljesen Máriának. Csaknem mindenütt találkozott a janzenista körök ellenségeskedésével.

Miután 1706 végén elűzték Poitiers egyházmegyéjéből, zarándoklatra indult Rómába, ahol fogadta XI. Kelemen pápa. Elzarándokolt Mont Saint- Michelbe is, bejárta Rennes és Dinan vidékét, majd 1707 februárjától szeptemberéig a Saint-Malo és Saint-Brieuc környékét is. A Montfort közelében lévő Saint-Lazare-ban tartott pihenője után 1708 őszéig a nantes-i egyházmegyében tevékenykedett. Azt a hatalmas keresztutat, amelyet 1709 májusában emeltetett Pontchâteau-ban, 1710 szeptemberében a polgári hatóságok lerombolták. 1711 nagyböjtjében visszavonult Luçon és La Rochelle egyházmegyékbe, amelyek püspökei jóindulattal támogatták. Egy protestáns csoport kísérletet tett arra, hogy megmérgezze. 1713 júliusában Párizsban munkatársakat keresett, de sikertelenül. 1714 augusztusától novemberéig Bretagne-ba és Normandiába vitt az útja, egészen Rouenig. Mindenütt számos megtérést ért el, és az egykorú hagyomány szerint sok csodát is tett. Eleven misztikus életét különleges természetfölötti jelenségek kísérték. Sokoldalú tevékenysége mellett arra is talált időt, hogy lelki írásokat szerkesszen. Két jelentősebb művének a kéziratát csak a 19. században hozták nyilvánosságra: a Traité de la vraie dévotion ŕ la Sainte Vierge-t (Értekezés a Szent Szűz igazi tiszteletéről) 1842-ben, a L'Amour de la Sagesse éternelle-t (Az örök Bölcsesség szeretete) 1876-ban. A bennük kifejeződő lelkiség megmutatja, hogy -- Pierre de Bérulle (1575--1629) iskolájához híven -- sokat köszönhet a rajnai-flamand misztikusoknak, különösen pedig Boldog Suso Henriknek (lásd:123. o.). Három műve magyarul is megjelent: Szűz Mária titka (1926), A tökéletes Mária- tisztelet (1929), A szentolvasó (1944).

1715 tavaszán meg tudta valósítani azt a tervét, amelyet különösen a szívén viselt: La Rochelle-ben olyan népiskolákat alapított, amelyekben a tanulóknak semmit sem kellett fizetniök. A leányiskolák érdekében elhívta Poitiersből Trichet Lujzát, és megalapította vele együtt a ,,Soeurs de la Sagesse'' (a Bölcsesség Nővérei) társulatot, amely hamarosan el is terjedt. Végül ugyanebben az évben sikerült két munkatársat találnia, Mulot-t és Vatelt; velük együtt rakta le a Mária- társulat alapjait. Megvalósulását azonban már nem érhette meg ezen a világon.

A munkától és a zaklatásoktól kimerülten halt meg 1716. április 28- an, a Saint-Laurent-sur-Sčvre-ben tartott utolsó missziója alkalmával. Már ekkor szentként tisztelték. 1888-ban boldoggá, 1947. július 20-án pedig szentté avatták.


BOLDOG LUKÉZIUSZ III. r. (1181-1260)
A hagyomány szerint Szent Ferenc atyánkkal egyidoben született és o volt az elso terciárius. Eloször katonáskodott, majd Poggibonziba* költözött és kereskedéssel foglalkozott. Fo gondja a haszonszerzés volt, a szegényekkel keveset törodött. Amikor Szent Ferenc vándorlása közben eljutott Poggibonziba, többször is találkozott Lukéziusszal, s a Szent Ferenccel való beszélgetések azt eredményezték, hogy megváltozott az életfelfogása. Kezdte szétosztani vagyonát a szegények között, szállást adott a vándoroknak, segítette az árvákat, özvegyeket. Felesége, Buonadonna eleinte nem helyeselte férje bokezuségét, késobb azonban o is együtt végezte férjével az irgalmasság cselekedeteit. Egy különös eset nagy hatással volt rá: egy koldus tért be házukhoz és Isten nevében kenyeret kért. De már nem maradt semmi a kenyereskosárban. Lukéziusz szólt feleségének, adjon a koldusnak. Az haragosan válaszolta: „Nem tudod, hogy nekünk sincs már kenyerünk?” Lukéziusz azonban biztatta, nézze meg újra a kosarat. Megnézte, s az tele volt kenyérrel. Lukéziusz egyszer kérte Szent Ferencet, vegye fel rendjébe. Ferenc azonban figyelmeztette, hogy neki felesége van, ot nem hagyhatja el. Mivel többen is hasonló kéréssel fordultak hozzá, rövid életszabályt állított össze a „bunbánó testvéreknek”, akik a világban maradnak és ott tartanak bunbánatot, élnek az evangélium szellemében. Így keletkezett a bunbánó, vagy ahogy késobb nevezték, a III. rend. Lukéziusz példáját többen követték a faluban. Példája olyan hatással volt rájuk, hogy elnevezték a „tökéletesség mesterének”. A hagyomány szerint élete 80. évében halt meg. Buonadonna azt kérte Istentol, hogy férjével egyidoben halhasson meg. A hagyomány szerint elobb Buonadonna, majd egy nap múlva Lukéziusz halt meg. Az elso terciáriust VI. Piusz avatta boldoggá.
„Mindazok, akik szeretik az Urat teljes szívbol, teljes lélekkel és elmével..., és úgy szeretik felebarátjukat, mint önmagukat, és gyulölik testüket buneikkel együtt, és magukhoz veszik a mi Urunk Jézus Krisztus testét és vérét; és a bunbánat méltó gyümölcseit termik: ó milyen boldogok és áldottak azok a férfiak és nok, amíg így cselekszenek és ezekben kitartanak.”
Szent Ferenc levele a bunbánó testvérekhez
(a Harmadik Rend regulája elodje)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Lukéziuszt a bunbánatra hívtad, és fölékesítetted a jámborság és a szeretet cselekedeteivel; közbenjárására és példájára add nekünk, hogy a bunbánat méltó gyümölcseit teremjük és jócselekedetekben szüntelenül bovelkedjünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Makszim és vértanútársai

Dioklécián és Makszimián császárok uralkodása alatt nagy üldözés tört ki a keresztények ellen, Az üldözések idején Dorosztolon varosában hitükért először megkínozták Makszim, Dáda és Quintilián keresztényeket. Állhatatosságukat látva, börtönbezárásuk után Ozovia faluban mindnyájukat lefejezték karddal 286-ban, április 28-án.


KERESZTES SZENT PÁL
*Ovada (Genova), 1694. január 3. +Róma, 1775. október 8.
Pál édesapja, Lucas Danei kereskedő volt a Genovai Köztársaságban lévő Ovada városban. Első felesége korán meghalt, ezért másodszor is megházasodott. Második felesége, Anna-Maria Massari tizenhat gyermekkel ajándékozta meg. Pál 1694. január 3-án született, s hamarosan utána, a következő évben jött világra János nevű öccse, aki később hűséges társa lett. 1709-ben a család Ovadából visszaköltözött az apa születési helyére, az Alessandria melletti Castellazóba.

A gyermekek közül Pált kereskedőnek szánták, és el is kezdett dolgozni apja mellett, azonban 1713-ban a helyi plébános egyik prédikációja hatására megtért. Elhatározta, hogy egész életét Krisztus szolgálatára és követésére fogja szentelni. Továbbra is dolgozott az üzletben, mellette pedig hitoktatói szerepet vállalt a plébánián. A plébános látszólag teljesen szabad kezet adott a fiatal katekétának, lényegében azonban gyanakvással nézte a tevékenységét. Mivel gyóntatója volt Pálnak, úgy érezte, kötelessége, hogy ismételten kemény próbatétek elé állítsa lelki gyermekét. Pál állta a próbákat, és szelíd alázatosságával úrrá lett a próbatéteken és a plébános bizalmatlanságán is. Ettől a plébános kicsit elbizonytalanodott, és tökéletességre törekvő gyermekének lelki vezetését két kapucinus atyára bízta.

Ez az időszak nem tartott soká, mert a plébános sürgősen keresett egy magához hasonló gondolkodású gyóntatót Pál számára, és meg is találta Don Policarpo Cerutti személyében, aki az alessandriai székesegyház penitenciárius kanonokja volt. Mivel ez a jó kanonok eleve rettegett minden rendkívüliségtől, Pál imádságos életét a gőg megnyilvánulásának minősítette, amely ellen szigorú parancsok kíméletlen megtartásával akart küzdeni. Ennek megfelelően elrendelte, hogy Pálnak a végső dolgokról: a halálról, az ítéletről és a kárhozatról kell elmélkednie. Mindazonáltal Don Ceruttinak be kellett látnia, hogy Pál imaélete valóban nem mindennapos jelenség, mert mit tarthat egy ,,lelki átlagember'' az olyan gyónó gyermekéről, aki naponta legalább hét órát töltött imádsággal és más lelkigyakorlatokkal?

De Istennek hála, élt Alessandriában egy püspök is, aki barnabita szerzetes létére több megértést tanúsított Pál iránt. Pál feltárta a püspök előtt: imádságai során kialakult benne a meggyőződés, hogy neki olyan szerzetesi közösségben kellene szolgálnia Istent, amelynek tagjai fekete reverendát hordanak, és a szívük fölött egy jelvényt viselnek; a jelvényben egy szív fölött kereszt áll, amely körül ez a felirat olvasható: Jesu Christi Passio, azaz Jézus Krisztus szenvedése. Magának az öltözetnek is azt kell hirdetnie, hogy viselői nagyon közelről akarják követni a szenvedő Krisztust.

A püspök, Francesco di Gattinara felismerte, hogy Pál kérése szokatlan ugyan, de nem képtelenség, mert észrevette az ifjú lelkében misztikus bensőséggel égő szeretetet Krisztus szenvedése iránt. Ezért 1720. július 22-én megáldotta és átadta Pálnak az általa megálmodott ruhát, amely később a passzionisták rendi ruhája lett.

Az 1720. esztendő vége felé egy negyvennapos lelkigyakorlat gyümölcseként Pál megfogalmazta első szabályzattervezetét, amelyet alapítandó közösségének szánt. Benne -- sok itáliai példát követve -- a legszigorúbb vezeklést és szemlélődést a széleskörű apostoli tevékenységgel kapcsolta össze. Mivel az érvényben lévő kánonjog a rendalapításhoz pápai jóváhagyást írt elő, a püspöktől kapott engedély csak neki személy szerint szólt, s ennek értelmében egyedül ő élhetett az egyházmegye területén az általa kívánt életformában.

Távoli terve egy új szerzetesrend volt. Ezt szem előtt tartva megkezdte a remeteségből és apostolságból ötvözött életet. A püspök engedélyének birtokában remetei magányából volt segítségére a közeli falvak és városok legelhagyottabb, legszegényebb embereinek. Néhányan csatlakoztak hozzá, de öccsét, Jánost leszámítva sorban elhagyták, mert nem bírták elviselni a vezeklés szigorúságát. Amíg Pál mellett voltak, különböző helyeken működtek mint hitoktatók, s nagyra becsülték őket mint böjti szónokokat, betegápolókat és tábori papokat. Minden munkájuk után visszavonultak a remeteségükbe, ami arra vezetett, hogy Pál később akolostort is ,,Visszavonultság''-nak nevezte.

Addig azonban, amíg Pál megépíthette az első kolostort, húsz évnek kellett eltelnie. Csak 1724-ben kapott szóbeli jóváhagyást III. Benedek pápától, s az is csak arra szólt, hogy társakat vehet maga mellé. 1726 végén a testvérek Rómában átvették a San Gallicano- kórházat, s ekkor maga a pápa szorgalmazta, hogy a legrövidebb időn belül szenteljék őket pappá. Ez új lendületet adott missziós munkájuknak, és új területeket is megnyitott előttük. Az azonban hamarosan kiderült, hogy a betegápolásra olyan szinten, hogy egy kórházat fenn tudjanak tartani, az atyák nincsenek felkészülve.

Visszatértek hát az Orbetello közelében lévő Monte Argentario- remeteségbe, és a helyi főpásztorok engedélyével -- írásos pápai megerősítés birtokában, melyet XII. Kelemen pápa 1731-ben adott nekik --missziós prédikálásba kezdtek a környék helységeiben.

Az 1733-ban kitört osztrák--spanyol--francia háború nem akadályozta lelkipásztori munkájukat, sőt -- mivel rájuk bízták a katonák lelki gondozását -- új lendületet adott a rendnek. Egyre újabb társak csatlakoztak Pálhoz, így a társaság megerősödött. Az új tagok között volt Pál legfiatalabb testvére, Antal is, akit már korábban (1735 végén) pappá szenteltek.

Végre a nápolyi király támogatásával Pál hozzáfoghatott az első kolostor építéséhez, amelynek templomát sok viszontagság után 1737. szeptember 14-én szentelték fel.

Pál ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy szabályzatuk végső jóváhagyása ügyében a pápához forduljon. XII. Kelemen pápa 1738. január 22-én Pált és öccsét, Jánost apostoli misszionáriusnak nevezte ki, ami azzal a felhatalmazással járt, hogy a prédikációik végén pápai áldást adhattak.

A szabályzattervezet felülvizsgálására összehívott bizottság ellenben negatív eredményre jutott, és túlzó szigora miatt elutasították az új rend engedélyezését. E nemleges válasz következtében az orbetellói novíciusok nagy része elhagyta a társaságot.

1741. május 15-én XIV. Benedek pápa, miután a vizsgáló bizottság enyhített a szabályzat követelményein, végre jóváhagyta Pál alapítását mint új szerzetesi kongregációt. Ez a jóváhagyás azt jelentette, hogy a tagok ünnepélyes szerzetesi fogadalmat tehettek, ami 1741. június 1- én meg is történt. Elsőként Pál tett fogadalmat, akit ettől kezdve Keresztes Pálnak neveztek, majd társai az ő kezébe tették le a fogadalmat.

A további nehézségek ellenére -- 1742-ben Antal testvér is elhagyta a rendet -- a fiatal szerzetesi közösség fejlődésnek indult. 1744-ben Vetrallában és Sorianóban alapíthatott Pál újabb kolostorokat. Rómában hamarosan felülvizsgálták a szabályzatot, és egy újabb pápai okmány 1746. április 28-án jóváhagyta a Passzionisták kongregációját. Egyre több novíciust vehettek föl, és 1747-ben megtarthatták az első általános káptalant, amelyen Pált megválasztották a kongregáció főnökének. Ezután számos új kolostor alapítása következett.

XIII. Kelemen pápa idején Pál azon fáradozott -- sikertelenül --, hogy a fogadalmukat tekintsék a nagy rendekben tett fogadalmakkal egyenértékűnek, és kongregációból szerzetesrenddé léphessenek elő. Ennek érdekében Pál a kánonjogi előírások követelményeinek megfelelően 1761-ben önálló novíciátust szervezett Monte Argentarióban. Mikor pedig János testvér meghalt (1765. augusztus30.), álmai beteljesedéseként Pál megszerzett egy telket kolostor céljára Rómában, a Monte Coelión.

Annak ellenére, hogy Pál negyven éves korától fogva állandóan beteg volt és többször is a sír szélén állt, látogatta a kolostorokat, fáradhatatlanul prédikált, úgy, ahogy a növekvő igények kívánták. S jóllehet már csak mankóval tudott járni, 1771-ben jelen volt az első passzionista női kolostor megalapításánál Cornetóban.

1773. december 6-án XIV. Kelemen, aki épp előtte oszlatta fel a jezsuita rendet, a passzionistáknak ajándékozta a római San Giovanni e Paolo-bazilikát és kolostort. A kongregáció központja ma is ott van. Pál e kolostor visszavonultságában töltötte imádkozva és szenvedve élete utolsó éveit. Betegágyán meglátogatta őt XIV. Kelemen és VI. Pius pápa. Házikápolnájának sekrestyéjében fogadta két hónapon át a haldokló rendalapító a fiatal Calabresi Rózát, akiben észrevette a misztikus kegyelmeket, ezért reá bízta saját lelki életének titkait.

Megérte még azt is, hogy 1775 májusában az általános káptalan újra megválasztotta rendfőnöknek, és VI. Pius pápa az ismét átvizsgált szabályzatot bullával erősítette meg. Október 8-án a Megfeszített végleg karjába zárta a Keresztről nevezett Pál testvért.

Lelki hagyatékát, a kereszt misztikáját Pál a szabályzaton kívül lelki naplójában és több mint kétezer levelében hagyta ránk. 1853. május 1-én boldoggá, 1867. június 29-én szentté avatták. Ünnepét 1869- ben vették fel a római naptárba április 28-ra. 1969-ben október 19-re helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

Pál egész lelkületére jellemző módon tervezte meg a passzionisták első fogadalomtételének szertartását, amelyet a kongregáció azóta is hűségesen őriz:

A novíciusok körmenetben jönnek a kitett Oltáriszentség elé. Mindegyikük vállán kereszt, a fejükön töviskorona. Az oltár előtt valamennyien a földre borulnak. Elolvassák felettük Jézus Krisztus szenvedéstörténetét Szent János szerint. Ennek végeztével fölkelnek, és leteszik a fogadalmat: a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség hármas fogadalmához negyedikként megfogadják, hogy különleges gondot fordítanak a szenvedő Krisztus követésére és hirdetésére.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, szerezze meg számunkra kegyelmedet Keresztes Szent Pál áldozópapod, aki oly lángolóan szerette a keresztet, és kérünk, add, hogy példáján felbuzdulva mi is erősen átöleljük keresztünket!


CHANEL SZENT PÉTER
*Potičre, 1803. július 12. +Futuna (Óceánia), 1841. április 28.
A francia forradalomban, amely 1789. július 14-én a Bastille ostromával kezdődött, s hamarosan az egész országra kiterjedt, nemcsak a királyi trón dőlt össze. A szabadság bódulatában az emberek minden köteléktől szabadulni akartak, és Istent is le akarták taszítani az oltárról. A forradalom végén a városokban és falvakban sok-sok üszkös rom, az emberi szívekben pedig hitetlenség maradt vissza. Nagyon sokan távolodtak el Istentől, Jézus Krisztustól és az Egyháztól. Az üdvösségükért való aggodalom néhány életben maradt papot arra késztetett, hogy társakat gyűjtsenek maguk köré, és közösségben kezdjék az újratérítés fáradságos munkáját.

Ilyen pap volt Jean-Claude Colin, aki 1816-ban egy nővér- kongregációt hozott létre; 1824-ben pedig papokból alapított egy kongregációt, s mindkettőt Marista Kongregációnak nevezte el. Célja az volt, hogy Franciaország lelki nyomorúságán enyhítsenek.

A vallási megújulás időszakában a missziók iránti érdeklődés is megnőtt Franciaországban. Ugyanebben az időben XVI. Gergely pápa, aki bíborosként a Hitterjesztési Kongregáció vezetője volt, állandóan új misszionáriusokat keresett. Amikor Colin atya benyújtotta kérelmét, hogy a pápa hagyja jóvá az új papi kongregációt, a jóváhagyással együtt megbízást is adott nekik arra, hogy misszióba menjenek a föld egy olyan részére, ahol még soha nem jártak missziósok: a Csendes- Óceán szigetvilágába.

Az első marista missziósok között, akik Pompallier püspökkel 1836 karácsonyán indultak útnak, ott volt a harminchárom éves Chanel Péter is.

A missziós csoport Le Havre kikötőjéből indult, és Tahiti szigetén kötött ki. Itt azonban evangélikus igehirdetőket találtak, akik néhány évvel korábban érkeztek a szigetre, és elkergették a maristákat azzal, hogy keressenek maguknak más területet. Ugyanígy jártak Tonga szigetén is, míg végre Tahititől háromezer kilométernyire nyugatra a Wallis- és Futuna-szigeten megállapodhattak.

A szigetlakókkal való hosszas tárgyalás után a törzsfőnök, Niuliki úgy határozott, hogy Chanel Pétert és egy laikus testvérét befogadja Futuna szigetére. A többi missziós továbbhajózott a Wallis-szigetre, a püspök pedig továbbment Új-Zélandra.

Péter atya számára nagyon nehéz időszak következett. Nem ismerte a futunaiaknak sem nyelvét, sem szokásait. Minden segédeszköz nélkül, teljesen magára hagyatva kellett elkezdenie tanulni a nyelvet, hogy az evangéliumot hirdethesse. 1839-ben, másfél éves vesződség után így jelentette a helyzetét: ,,Húsz keresztelés -- négy felnőtt, a többi gyermek, és mindegyik közvetlen a halála előtt -- ez az egész aratás, amit tizennyolc hónap után felmutathatok.'' De nem esett kétségbe. Jámborsága, a betegek körüli fáradhatatlan szolgálata és jósága megnyerte a szigetlakók szívét. Úgy nevezték: ,,a jószívű ember'', és közeledtek hozzá.

Amilyen mértékben hatott a hit világosságával az emberekre, olyan mértékben támadtak körülötte ellenségek. A törzsfőnököt körülvevő vének tanácsa félteni kezdte tekintélyét, és a misszionáriust veszedelmesnek nyilvánította, mert elvonja az embereket az ősök hitétől és szokásaitól. Ezért azokat, akik Péter felé vonzódtak és őt követték, gúnyolták, bántalmazták és üldözni kezdték. Nem egynek felgyújtották a kunyhóját, Pétertől pedig megvonták a megélhetést. Maga Niuliki is egyre hűvösebb lett Péterrel, s amikor rájött, hogy egyik fiát is megtérítette, ellenségévé lett. Most már nemcsak gonosz tanácsadóira hallgatott, hanem benne is működni kezdett a bosszúálló harag.

Egy alkalommal ki is mondta, hogy a misszionáriust legszívesebben halottként látná. Ez a kívánság embereinek parancs volt, s mindjárt másnap, 1841. április 28-án reggel Niuliki ,,minisztere'', Musumusu és két másik férfi Péter kunyhójához ment. Az egyik beteget színlelve gyógyszert kért, mikor azonban Péter lehajolt, hogy megkeresse az orvosságot, lesújtottak rá. Ő pedig a legkisebb ellenállást sem fejtette ki, hanem csak azt sóhajtotta: ,,Ez nekem jó!''. Még élt, amikor osztozni kezdett a két ember a kunyhóban talált holmin. Musumusu viszont dühében, hogy nem tudták azonnal megölni a misszionáriust, megragadta Péter baltáját és széthasította a fejét.

Amikor a hír eljutott Tahitire, a francia tengerészeti támaszpont parancsnoka készülődni kezdett, hogy megtorolja a gyilkosságot. Pompallier püspök azonban tiltakozott ez ellen, s csak annyit kért, hogy adják ki Futunáról Péter holttestét és használati tárgyait.

Ez a nagylelkűség megtörte a szigetlakók ellenállását a hittel szemben. Papot kértek, aki ,,a szent vizet'' rájuk önti, azaz megkereszteli őket. Kívánságuk egy esztendő múlva teljesült. Maga a püspök vitt két marista atyát Futunára, s ez alkalommal hétszáztizennégyen keresztelkedtek meg. Néhány év múlva Futuna- és Wallis-sziget egész lakossága katolikus lett.

A két szigetről nevezték el a környékbeli szigeteket magába foglaló apostoli vikariátust 1935-ben. 1966-ban egyházmegyei rangra emelték, és ma Wallis és Futuna-i püspökségnek hívják. Niuliki utóda, a futunai király egész birodalmát Krisztus Királynak szentelte. Chanel Péter vértanúsága ilyen termést hozott.

Pétert 1889-ben boldoggá, 1954-ben szentté avatták, XII. Pius pápa a déltengeri szigetvilág patrónusává tette. 1969-ben mint missziós szentet az egyetemes naptárba is fölvették.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Chanel Szent Pétert, Óceánia apostolát vértanúsággal koronáztad, kérünk, add, hogy e húsvéti szent időben úgy ünnepeljük az értünk meghalt és föltámadt Krisztust, hogy tanúi lehessünk az élet megújulásának!


Szent Teodóra     szűz és vértanú, † 304       


Szent Valéria     vértanú, † 62       


Szent Vitálisz     vértanú, † 62       


Szent Zénón és vértanútársai

Zénón, Özséb, Neon és Vitális vértanúkat Jázon és Szoszipáter apostolok térítették a keresztény hitre. Kihallgatásuk után Kerkira szigetén mindnyájukat elégették az 1. században.

  

Szent I. Anasztáz    pápa


Szent II. Anasztáz    pápa


Szent Marianna
           

Szent Simeon apostol

Simon az Úr rokonságából származott. Atyja Kleofás szent József testvére volt. Jézus nyilvános fellépésekor közel 40 éves volt, fiatalos lelkesedéssel csatlakozott hozzá és kitartott mellette. A Szentlélek eljövetele után ő is az evangélium hirdetői közé állt. 62-ben, szent Jakab halála után őt választották meg Jeruzsálem második püspökének. 40 éven keresztül kormányozta a szent város egyházát. Sok nehézséggel kellett megküzdenie. A zsidózó ebioniták szektája nyugtalanította az egyházat, majd a mindig forrongó zsidók keltek fel a római uralom ellen. Jeruzsálem pusztulása előtt, követve Jézus intelmét, ő is elmenekült híveivel együtt. A város pusztulása után visszatért és újra virágzó gyülekezetet alkottak a hívekkel. Az ellene áskálódók feljelentették Attikus helytartónál, mint Dávid király leszármazottját. 107 körül, 125 éves korában, sok kínzás után keresztre feszítették.

SZENT ZITA cselédlány, III. r. (1218-1278)

Lucca* mellett egy kis faluban született szegény, de vallásos szüloktol. Szülei már 12 éves korában cselédnek adták Luccába a gazdag Fatinelli családhoz. A cselédlányok általában addig szolgáltak egy-egy családnál, amíg a hozományt megszerezték és tisztességgel férjhez tudtak menni. Zita azonban egész életében megmaradt a család szolgálatában. Hamarosan belépett a ferences III. rendbe, késobb megtanult írni-olvasni, hogy a ferences zsolozsmát (Szuz Mária kis zsolozsmája) tudja végezni. Elso éveiben cselédtársai részérol sok megaláztatást kellett elviselnie - o azonban türelmével, engedelmességével elérte gazdáinak megelégedését és cselédtársai megbecsülését is. Örömére szolgált, hogy közel volt a San Frediano templom, ahova szabad idejében gyakran elment. Évek múltán gazdái annyira becsülték, hogy megbízták gyermekeik nevelésével. Elérte azt is, hogy a kezdetben egyáltalán nem vallásos család és a cselédség is buzgó kereszténnyé lett. A tisztaság erényét nagy gonddal orizte, jellemezte még a huség, a munkaszeretet és a szegények iránti törodés. Legendaszeru történetek fuzodnek életéhez. A San Frediano templom festményei ilyen eseményeket örökítenek meg: a rózsacsoda legenda, mely Árpádházi Szent Erzsébet életében is szerepel, továbbá: angyalok sütik a kenyeret, miközben o az imában elmerül, a kútnál vizet merít a vándornak s a víz borrá változik, egy koldust köpenyével betakar, sötét este orangyala kíséri zarándokútján. Egészen hatvan éves koráig dolgozott, amikor megbetegedett s a szentségek buzgó felvétele után csendesen elhunyt. Halála után közbenjárására sok beteg meggyógyúlt, különösen vakok, süketek, bénák. Szentté avatása kb. 400 évvel halála után történt. XI. Piusz a szolgálóleányok, XII. Piusz pedig Lucca város védoszentjévé tette.

„De miért is volna nagy dolog az, ha te, aki por vagy és hamu, Istenért ember hatalma alá veted magad, mikor én, a mindenható és legfölségesebb, érted alázatosan ember hatalma alá vetettem magamat, mindenkinél alávalóbb és kisebb lettem, hogy megalázkodásommal legyozhesd kevélységedet.”

(Kempis III.13.)

Imádság:

Istenünk! Szent Zita szolgálód kitunt huségével, alázatával s a szegények szeretetével. Közbenjárására add, hogy mi is jótettekkel, kötelességünk teljesítésével kiérdemeljük tetszésedet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Bazil felszentelt vértanú

Bazil a keresztények üldözése idején főpapi bátorsággal és nagy bölcseséggel leplezte le a pogányok istentelenségét, és vigasztalta a keresztényeket. A kisázsiai Amaszea püspöke volt a Fekete tenger partjánál. Amikor Arius tévtanítása megjelent az egyházban, Bazil levélben harcolt ellene. 314-ban részt vett a gangrai és neocezareai zsinatokon. Licinius császár idején, 322-ben a császár kihallgatta és azzal vádolta, hogy elrejtett magánál egy Glafira nevű keresztény nőt. A bújkáló nő a császár felesége szolgálója volt, és urának bűnös vágya elől menekült a püspökhöz. A menedékadásért a püspököt megkötözve börtönbe zárták, és Nikomédiában karddal lefejezték. Fejét és testét a tengerbe dobták. Szinopéban a halászok megtalálták és Amásziába vitték ahol született és főpap volt.

Szent Ervin


Szent Glafira szűz

Szentünk Licinius császár feleségének: Konstanciának volt a szolgálója. Mivel a császár helytelen kívánságokkal ostromolta, hogy bűnre csábítsa, katonaruhába öltözve Amaszeába menekült. Ott az előbb említett Bazil püspökhöz menekült. Bazillal együtt halálra ítélte a császár, és a vesztőhely felé menve Bazillal együtt, visszaadta lelkét Istennek.

Szent Klétusz (Kilit v. Anaklét)    pápa és vértanú, † 90   

Szent Marcellinusz     pápa és vértamú, † 304      

SZENT MARCELLINUSZ (MARCELLIN) pápát 296. június 30-án választották meg. Római volt és jó ideig békében tudta az egyházat kormányozni. Diokletianus császár, császártársa Maximianus és alcsászára Galerius úgy látták, hogy a pogány államvallásra veszélyt jelentenek a keresztények, ezért 303. február 23-án rendeletben megparancsolták a templomok lerombolását, a szentkönyvek elégetését és a keresztények polgárjogának megvonását. A keresztényekre halálbüntetés vagy kényszermunka várt.

A Diokletianusz-féle keresztényüldözéskor, 304-ben, Rómában szenvedett vértanúságot, együtt Szent Péter vértanúval. Az esetről Szent I. Damazusz pápa (uralk. 366-384) leírásából tudunk. Ő magától a hóhértól hallotta a történetet.

Egy bozótos helyen lefejezték őket, de maradványaikat a Via Labicanán levő temetőbe vitték két babérfához. Sírjuk fölé a türelmi rendelet kiadása után bazilikát emeltek. Sírjukat 1896-ban találták meg Rómában.

Példája:

    A kereszténység mindég veszedelmes a pogányságra!

        Nekünk mégis szeretnünk kell a Világot!

CHANEL SZENT PÉTER Franciaországban, Cuet (vagy Potiére) városában született 1803. július 12-én.

Papi szolgálatban lelkipásztorkodott. Belépett az 1824-ben alakult Mária Társaságába (maristák), és 1836-ban a társaság misszionáriusa lett. A Csendes-Oceán déli részének szigetvilágát kapták missziós területül, Új-Zéland és Dél-Amerika között. Hosszú hajóúttal jutottak el végül is Futuna és Wallis szigetére. Itt még nem működtek misszionáriusok.

Sok nehézséggel küszködve térített meg néhány bennszülöttet, sem nyelvüket, sem szokásaikat nem ismerte. Lassan egyre többen megszerették, úgy hívták egymás közt: "a jószívű ember". A törzsfőnök mellett működő vének tanácsa féltette saját tekintélyét, és védték szokásaikat, őseik hitét. Elnyomták, majd üldözték a megkeresztelteket. A fanatikus orgyilkosok (a hit iránti gyűlöletből) 1841. április 28-án meggyilkolták Polinézia Futuna nevű szigetén. Ő Óceánia első vértanúja.

A francia haditengerészet büntető expedíciót akart indítani halála miatt a sziget lakói ellen, de a püspök határozott fellépése nyomán végül is csak a vértanú maradványainak kiadását követelték. A nagylelkűség megtörte a szigetlakók ellenkezését, új papot kértek, a két atya már hamarosan 714 embert keresztelt meg, és pár év múlva az egész sziget lakossága keresztény lett. Több papi és szerzetes hivatás is ébredt ennek a missziónak területén, és a sziget királya Krisztus Királynak szentelte szigetországát.

Chanel atya vértanúhalála bő termést hozott. 1889-ben XIII. Leó pápa boldoggá, 1954. június 12-én XII. Piusz pápa szentté avatta Chanel Pétert. Ő az óceániai szigetvilág védőszentje.

Példája:

    Isten útjai gyakran kiismerhetetlen területekre vezérelhet. Tarts ki szilárdan!

Szent Paszkáziusz Rudbert hitvalló, † 865        

Szent Aniániusz     püspök és hitvalló, † 77       


SZENT MÁRK EVANGÉLISTA

+Alexandria, 100 körül

Márk gyermek volt, amikor Keresztelő János föllépett és Jeruzsálemben az Úr Krisztus meghalt és föltámadt. A hagyomány úgy tudja, hogy a tanítványok közé tartozott. Az Apostolok Cselekedeteiből tudjuk róla a következőket:

Péter, miután csodálatosan kiszabadult Heródes börtönéből, ,,elment Máriának, a Márknak nevezett János anyjának házába, ahol sokan együtt voltak és imádkoztak''. Márk anyja özvegy lehetett, mert a férjéről soha nincs szó. Házát az első jeruzsálemi keresztények rendelkezésére bocsátotta. Pétert a háznép is jól ismerte, mert az ajtónálló szolgáló, Rodé a hangjáról ráismert (ApCsel 12,11--17).

Vannak tudósok, akik valószínűnek tartják, hogy ugyanebben a házban volt az utolsó vacsora, és itt készültek az Apostolok a Pünkösd ünnepére is. A Getszemáni-kert is Márk anyjáé lehetett, így alhatott Márk az Úr elfogatásának éjjelén ebben a kertben. Amikor ugyanis az Urat elfogták, és minden tanítványa elmenekült, ,,egy ifjú követte, meztelen testét csak egy gyolcslepel fedte. Amikor meg akarták fogni, otthagyta a gyolcsleplet, és meztelenül elfutott'' (Mk 14,51--52). Ez a részlet magára a szerzőre, Márkra vall.

Ezek után érthető, hogy a föltámadás után Márk anyjának háza lett Péter szállása, s hogy az ifjú Márk az elsők között lehetett, akik Jeruzsálemben megkeresztelkedtek. Péter ezért mondhatja őt a fiának (1Pét 5,13).

Az Apostolok Cselekedeteiben három néven is találkozunk Márkkal: előfordult mint ,,Márknak nevezett János'' (12,12.25), mint ,,János'' (13,5.13) vagy egyszerűen mint ,,Márk'' (15,39). Fölmerült emiatt a gyanú, hogy vajon nem két tanítványról van-e szó. E föltételezés szerint Márk Péter tanítványa, az evangélista, János pedig Pál tanítványa lett volna. A pontosabb vizsgálatok azonban kiderítették, hogy ugyanarról a személyről van szó mindhárom név esetében, s ugyanolyan kettős névvel állunk szemben, mint Saul-Pál és Simon-Péter nevénél. János a zsidó, Márk a görög neve annak a tanítványnak, aki három apostolnak is -- Barnabásnak, Pálnak és Péternek -- segítőtársa volt.

Kr. u. 44-ben, amikor Júdeában éhínség volt, az antiochiai egyház a jeruzsálemiek segítségére sietett, s Pál és Barnabás hozta az adományt. Nyilvánvalóan Márk anyjának házában szálltak meg, mert Barnabás Márk nagybátyja volt, talán épp édesanyjának a testvére. Amikor visszaindultak Antiochiába, magukkal vitték Márkot, akit immár elég érettnek tartottak arra, hogy segítségükre legyen az apostoli munkában.

Egy évvel később Pál és Barnabás Ciprus szigetére indult, és magukkal vitték Márkot is. Befejezvén ciprusi küldetésüket, Pál vezetésével Asia tartománya felé vették útjukat és Pergében kötöttek ki. Mikor azonban Pál úgy határozott, hogy elindulnak a tartomány fővárosa, a piszídiai Antiochia felé, Márk megriadt a nehézségektől és visszatért Jeruzsálembe.

Ennek az első apostoli útnak a végén, 49-ben Pált és Barnabást a szíriai Antiochiából Jeruzsálembe küldték, hogy tisztázzák a zsidók által fölvetett kérdéseket. Ezek ugyanis azt tanították, hogy csak Mózes tanítványai lehetnek Krisztus követői, ezért mindenkit körül akartak metéltetni a keresztség előtt. Pál és Barnabás Jeruzsálemben a többi apostollal, Jakabbal és Péterrel zsinaton tisztázták a dolgot. Bizonyára ismét Márk anyjának házában szálltak meg, és Márk hallhatta apostoli útjuk elbeszéléseit. Amikor pedig a két apostol visszatért Antiochiába, ismét csatlakozott hozzájuk.

Hamarosan elindultak a második apostoli útra, és Barnabás magával akarta vinni Márkot is. Pál azonban nem helyeselte, s emiatt nézeteltérés támadt a két apostol között, melynek végeredményeként elváltak egymástól: Pál Szilással Asia felé, Barnabás Márkkal Ciprus felé indult.

A következő tíz évből (50 és 60 között) Márkról nincs adatunk. 60 körül Szent Péter mellett Rómában (1Pét 5,13), 61-ben Pállal van. Ezt onnan tudjuk, hogy Pál a Kolosszeieknek és a Filemonnak írt levelében mint mellette lévő munkatársról emlékezik meg róla. Ezek után Rómából keletre ment, mert Pál második fogságában, röviddel a halála előtt, arra kéri Timóteust, hogy siessen hozzá, és hozza magával Márkot is, mert ,,jó szolgálatot tenne nekem''. Ha Timóteus és Márk időben megérkezett, Márk jelen lehetett Pál vértanúságánál.

A legszorosabb kapcsolat Péterhez fűzte, annyira, hogy a hagyomány úgy beszél Márkról, mint ,,Péter tolmácsáról''. Ezzel függ össze evangéliuma is. A rómaiak ugyanis, látván, hogy Péter megöregedett, kérték Márkot, foglalja írásba az evangéliumot, amelyet Péter hirdetett nekik. Márk ezt meg is tette (50--60 között), és Szent Péter prédikációiból összeállította az evangéliumot.

Ha Szent Márk evangéliumát olvassuk, nem nehéz meghallani Péter szavát, aki a résztvevő szemtanú elevenségével mondja el a Keresztelő Szent János keresztségétől a mennybemenetelig történt dolgokat. Ezért találhatunk apró részleteket Márknál -- és csak nála! -- amelyek csak szemtanútól származhatnak. Pl. hogy Kafarnaumban az egész város ott tolongott az ajtó előtt (Mk 1,33), vagy hogy Jézus a hajó végében egy párnán aludt (4,38).

Ha ezt az evangéliumot a másik hárommal összehasonlítjuk, Máté logikusabb rendszert alkotott, Lukács pontosabb időrendet követ, János pedig mintha ki akarná egészíteni az előtte készült három művet. Máté ugyanis 40 körül, Márk 50--60 között, Lukács 62 körül, János pedig a század végén, 90--100 között írt.

A hagyomány Márkot mint az alexandriai egyház alapítóját és vértanúját tiszteli. Ő volt a város első püspöke, és valószínűleg Traianus császár idejében (98--117) szenvedett vértanúságot. Velencei kereskedők 828-ban megszerezték ereklyéit, és az arabok pusztítása elől Velencébe vitték. Ettől kezdve Szent Márk Velence védőszentje. Ünnepét a keleti egyház kezdettől fogva, Róma a 11. századtól, április 25-én üli meg.

--------------------------------------------------------------------------------

Egy 8. századi legendagyűjtemény, Beda martirológiuma a következőket beszéli el Szent Márk evangélistáról:

Márk először Líbiában és Egyiptomban hirdette az evangéliumot és az Úr Krisztus második eljövetelét. Azon a területen babonákba, varázslásokba és bálványimádásba merült nép lakott. Márk Pentapoliszba érve tanítani kezdett, gyógyított, leprásokat tisztított meg, és gonosz lelkeket űzött ki. Mikor az emberek ezt látták, kidobálták a bálványaikat, és megkeresztelkedtek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Akkor a Szentlélek közölte Márkkal, hogy Alexandriába kell mennie. A testvérektől búcsút vett, azok pedig így köszöntek el tőle a kikötőben: ,,Az Úr tegye szerencséssé utadat!'' Harmadnap meg is érkezett Alexandriába. Amikor azonban beért a városba, elszakadt a saruja. Ő ezt intő jelnek vette, hogy vándorlása véget ért, de azért keresett egy cipészt, hogy megcsináltassa a sarut. Az, amikor munkába fogta a lábbelit, megsebesítette a kezét. Márk nyállal sarat csinált, rákente a sebre és meggyógyította az embert. Az megkérdezte, honnan van csodatévő ereje? Márk akkor tanítani kezdett Krisztusról, és a cipész egész házanépével megtért. Ő lett az első hívő Alexandriában, Anianusnak hívták.

A hívők száma pedig egyre nőtt, mert egyre többen hallgatták a Galileából jött embert. Ezért a pogányok üldözni kezdték. Márk akkor Anianust püspökké, Meliust, Sabinust és Kerdont pappá, hét férfit diákonussá szentelt, tizenegy más férfit egyéb szolgálatokkal bízott meg, maga pedig visszament Pentapoliszba.

Pentapoliszban örömmel látta a hívők életét, s bejárva a környéket mindenütt püspököket, papokat és diákonusokat szentelt. Két év elmúltával azonban ismét visszatért Alexandriába. Megérkezve örömmel látta, hogy az egyház él, sőt a várostól keletre, a sziklák között fekvő kis faluban, Bucoliban templomot is építettek. Márk jelenléte tovább erősítette az alexandriai egyházat, ezért a pogányok elhatározták, hogy megölik.

Elérkezett a húsvét napja, a mi naptárunk szerint április 25-e. Márkot a liturgia közben az oltárnál támadták meg és fogták el. Kötelet kötöttek a nyakára, és úgy vonszolták a sziklás ösvényeken maguk után. Vére megfestette a sziklákat. De nem halt meg, ezért bedobták egy börtönbe, hogy megtanácskozzák, másnap miképp végezzenek vele.

Éjfélkor azonban földrengés támadt, megjelent az Úr angyala, és így szólt hozzá: ,,Márk, Isten szolgája, aki az Egyiptomba rendelt szent hírnökök fejedelme vagy, íme, a neved fölvétetett az élet mennyei könyvébe, és emlékezeted nem halványul el soha. Mert társa lettél az égi erőnek, amely lelkedet az égbe vezérli, és részed lesz az örök világosságban.'' E látomás vigasztalásával a szívében Márk égre tárt karokkal így imádkozott: ,,Uram, Jézus, hálát adok neked, mert nem hagytál magamra, hanem szentjeid közé számláltál engem. Kérlek, Uram, Jézusom, békességben vedd magadhoz a lelkemet, és ne engedd, hogy kegyelmedtől elszakadjak!'' Amikor ezt kimondta, megjelent neki az Úr, úgy, ahogy tanítványai között járt szenvedése előtt, és így szólt hozzá: ,,Békesség veled, Márk, mi evangélistánk!'' Ő pedig így válaszolt: ,,Uram, Jézus Krisztusom!'' -- azzal az Úr elment tőle.

Másnap reggel összegyűlt a város népe. Kihozták a börtönből, ismét kötelet kötöttek a nyakára, s közben gúnyolódtak: ,,Vezessétek a marhát Bucoliba!'' Márk, miközben a földön vonszolták, így fohászkodott: ,,Uram, a kezedbe ajánlom a lelkemet!'' -- és kilehelte lelkét.

A pogányok nagy máglyát raktak, s el akarták égetni, de hirtelen fergeteges szélvész és felhőszakadás támadt, úgyhogy az áradó víz elől menekülniük kellett. Akkor jöttek a keresztények, és eltemették.

A legenda a temetéssel kapcsolatban még személyleírást is ad a vértanú evangélistáról: ,,Az orra hosszú, szemöldöke fölfelé áll, a szeme szép, a homloka felett kopasz. Hosszú szakállú, gyors mozgású, termetre formás, középkorú, őszes, érzelmeiben tartózkodó, Isten kegyelmével teljes férfi volt. Miután imádkoztak, eltemették, ahogy abban a városban szokás. Sziklába vágott sírba fektették, és dicsőséggel őrizték az emlékezetét, örvendezvén, hogy elsőként érdemelte ki Alexandriában az igazi trónust.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Márkot arra választottad, hogy megírja Evangéliumodat, kérünk, segíts, hogy közbenjárására, híven járjunk Krisztus nyomában!

VILLAMAGNA*-i BOLDOG GELLÉRT zarándok, III. r. (1195-1265)

A Firenzétol nem messze fekvo Villamagna helységben született szegény földmuves szüloktol. Szüleit korán elvesztette. Ekkor egy gazdag firenzei család befogadta és keresztény szellemben nevelte. Mikor férfikorba jutott, a család egyik tagja, aki johannita lovag volt, maga mellé vette, s keresztes-háborúba indultak. (Valószínuleg ez 1219-ben történt, amikor Szent Ferenc is ott járt a Szentföldön.) Egy ütközetben mindketten fogságba kerültek, sok megpróbáltatást szenvedtek, míg végre kiváltották oket. Nemsokára egy másik jeruzsálemi lovag hívására újra útnak indult a Szentföld felé. A hajót, melyen húsz lovag utazott, üldözobe vette egy kalózhajó, de Gellért imájára csodás módon megmenekültek. Hosszabb jeruzsálemi tartózkodása alatt bevették a lovagrendbe szolgálattevo testvérnek. Nagy szeretettel gondozta a betegeket és a zarándokokat. Olyan buzgó volt az imában, hogy szent testvérnek nevezték. Ez bántotta Gellért alázatosságát, ezért kérte, hogy visszatérhessen szülohazájába. Ezt meg is engedték neki. Útközben a hagyomány szerint maga Szent Ferenc adta rá a III. rend ruháját Assisiben. Visszavonult Villamagna közelébe, ahol egy kis kunyhóban húzta meg magát. Szigorú életet élt és elnyerte a szemlélodés kegyelmét. A betegek és szegények szolgálatát is végezte. Ajtóról- ajtóra járt számukra alamizsnáért. Szokása volt, hogy idonként meglátogatott három, egymástól távollevo templomot: Az elsoben a tisztítóhelyen szenvedo lelkekért, a másodikban saját bunei bocsánatáért, a harmadikban a hívok és nemhívok számára kegyelemért és megvilágosításért imádkozott. A 18. században Porto Maurizioi Lénárd e templomok közül választott ki egyet (Incontro*), ahol kolostort alapított. Remeteségében sokszor imádkozott térdenállva, úgyhogy térdén a bor megkeményedett. Erényekben gazdagon és szentség hírében halt meg kb. 1265-ben. Sírjánál sok csoda történt, ezért remetelakát templommá alakították át. Hatszázéves megszakítatlan tiszteletét XVI. Gergely pápa hagyta jóvá 1833-ban.

„Örvendeztem, amikor azt mondták nekem:

Az Úr házába fölmegyünk.

Íme, már itt is áll a lábunk

kapuidban, ó Jeruzsálem.

Jeruzsálem jól megépült város,

részei szépen egybeillenek.

Jeruzsálemre békét esdjetek!

Béke legyen azzal, aki szeret téged!”

121. zsoltár

Imádság:

Istenünk, te Boldog Gellért hitvallódat változatos életúton remeteségbe vezetted, ahol a szemlélodés magaslatára segítetted. Add, hogy közbenjárására ima és jócselekedetek által Krisztus ígéreteit elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által

BETANKUR SZENT PÉTER III. r., rendalapító (1626-1667)

A kanári szigetcsoporthoz tartozó Tenerife szigeten született. Fiatalon Amerikába ment, de hamarosan súlyosan megbetegedett. Betegsége folyamán kapcsolatba került a legszegényebb és legkisemmizettebb néposztállyal. Miután váratlanul visszanyerte egészségét, elhatározta, hogy életét Istennek szenteli. Nem állt módjában, hogy tanulmányokat folytasson s pap legyen, ezért belépett a ferences III. rendi testvérek közé. Arra törekedett, hogy a Názáreti Jézus nyomán alázatban, szegénységben, vezeklésben és a szegényeknek szolgálva élje le életét. Guatemalában eloször a ferences kolostor közelében lévő Szent Kálvária kápolna sekrestyéseként tevékenykedett. Meglátogatta a kórházakat, a börtönöket, a szegények otthonait, a munkanélkülieket, a rossz útra tévedt, minden iskolai képzettséget nélkülöző fiatalokat. Otthont létesített számukra. Ma is modernnek nevezhetők azok a szempontok, melyek szerint oktatásukat, katekézisüket megszervezte. Oratóriumot, iskolát, betegellátó központot hozott létre és hajlékot teremtett a városban átutazó papoknak, egyetemistáknak. Muvét Betlehemnek nevezte el. Ferences III. rendi társai közül többen követték példáját, osztoztak vele a vezeklésben, az imában, a karitatív szolgálatban. Péter ekkor szükségét látta, hagy megírja közösségének rendszabályait: így született meg a kongregáció, amely a Betlehemiták férfi és noi ágává fejlodött ki. A két szerzetesi intézmény azonban jóval késobb kapta meg a szentszéki jóváhagyást. Péter megelozte korát új pedagógiai módszereivel, szociális intézményeivel, mint pl. a lábadozó betegek kórháza. Lelki írásai nagy mélységrol tanúskodnak. Mindössze 41 éves volt, amikor meghalt. Több mint 300 év távlatában ma is élénken él a „Szeretet emberének” emléke, mind szüloföldjén, mind Guatemalában és mindenütt, ahol ismerik muvét. Szent Józsefrol nevezett Betankur Pétert II. János pápa avatta boldoggá 1980-ban, majd 2002-ben, guatemalai apostoli útja alkalmából szentté. Életszentségének sugárzása kihat egész Közép-Amerikára.

Imádság:

Istenünk, te szent Péter misszionáriust kiváló erényekkel ékesítetted s általa új szerzetesi közösségeket hívtál életbe. Közbenjárására add, hogy Egyházad mindig teljesítse missziós hivatását és hirdesse az evangéliumot minden népnek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.