Boldog Kazotics Ágoston hitvalló, † 1323
*Trau (Dalmácia), 1260 körül +Lucera (Nápoly mellett), 1323. augusztus 3.
Ágoston horvát nemzetiségű volt, édesanyját Radoslavának hívták. Párizsban tanult, s nagyon fiatalon belépett a domonkos rendbe. A szintén domonkos XI. Benedek pápa (1303--1304), aki jól ismerte őt, 1303-ban kinevezte zágrábi püspöknek. Húszéves püspöksége alatt nagyon tevékeny volt: ismételten végiglátogatta egyházmegyéjét, gondoskodott hívei erkölcsi és anyagi jólétéről, restaurálta a zágrábi székesegyházat, három egyházmegyei zsinatot tartott és részt vett 1311- -12-ben a viennai zsinaton.
1318-ban műveltsége és ékesszólása miatt a magyar püspökök diplomáciai küldetéssel Avignonba küldték XXII. János pápához, hogy panaszt tegyenek az ifjú király, Anjou Károly Róbert udvarában élő nemesek visszaélései miatt. Miközben Avignonban tartózkodott, Károly Róbert megneheztelt rá és megakadályozta visszatérését. Ezért 1322-ben a pápa áthelyezte a nápolyi királyságban lévő lucerai püspökségre, ahol a következő év augusztus 3-án meghalt. Először a lucerai Szent Domonkos-templomban temették el, majd átvitték a katedrálisba, ahol jelenleg is egy 1937-ben készült ezüst urnában őrzik ereklyéit.
A nép hamar tisztelni kezdte a csodák miatt, mert sírja körül betegek, némák és ördögtől megszállottak gyógyultak meg. Tiszteletét XI. Kelemen 1702-ben jóváhagyta. Az utóbbi időben ügyét ismét vizsgálat alá vették, s várható a szentté avatása.
--------------------------------------------------------------------------------
Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:
Kazotics Ágostonról Ferrarius, más szerzőkhöz hasonlóan, a magyarországi domonkosok aktái nyomán állítja, hogy magyar származású volt. Ifjúkorában lépett be Szent Domonkos rendjébe, s a vezeklésben és az erények gyakorlásában annyira kivált a többiek közül, hogy mind műveltségben, mind életszentségben kora legkiválóbb férfiai közé számlálták. Először Itáliába, azután Párizsba küldték magasabb tanulmányok végzésére, s tehetségével és szorgalmával leginkább a filozófia és a teológia kérdéseiben művelődött ki. Visszatérve filozófiát és teológiát tanított, s hirdette az igét Isten népének. Néhány év múlva, miután nagy hasznára volt hallgatóinak, XI. Benedek a zágrábi egyház püspökévé tette. Egyházmegyéjét nagy életszentséggel és éberséggel kormányozta, s az egész ország békéjéért és gyarapodásáért fáradozott szüntelen, míg 17 esztendő múlva, hogy kitérjen az emberi megbecsülés elől, visszatért Itáliába. XXII. János pápa áthelyezte az apuliai Lucera püspökségre. Még 13 évig kormányozott nagy tudománnyal, irgalmassággal, jámborsággal, s minden egyéb erénnyel. Érdemekkel és évekkel telve 1332. augusztus 3-án elköltözött az égbe, hogy átvegye fáradozásai jutalmát. Az Egyház engedélyezte, hogy mint szentről, officiummal emlékezzünk meg róla.
--------------------------------------------------------------------------------
Engedd, kérünk, jóságos Istenünk, hogy Boldog Ágoston püspököd intelmeit és példáját követve szüntelenül elmélkedjünk az üdvösség misztériumairól, és Egyházad szolgálatára ügyelve eljuthassunk az örök élet örömére!
Szent Izsák. Dalmát és Fauszt atyák
Mindnyájan a Konstantinápoly közelében levő Dalmát kolostor szerzetesei voltak. Szent Izsákról május 30-án emlékeztünk meg. Ő 383-ban hunyt el. Utóda szent Dalmát lett. Ő először katona volt, a császár elismerését is kiérdemelte tettei miatt. Ezután elhagyva a világot, feleségét, leánygyermekeit, csak fiát Fausztoszt vévén magával, Izsák atyához mentek, aki mindkettőjüket beöltöztette szerzetesnek. Amikor Izsák atya halálát érezte közeledni, összehívta a szerzeteseket, utasításokat adott nekik, és utódjául hagyta Dalmát atyát, akiről a kolostort elneveztek. A pátriárka Dalmátot pappá szentelte. Harcolt a rá támadó láthatatlan ellenségekkel, de harcolt a láthatókkal is, ezek voltak a nesztoriánus tévtanítók. Tevékeny segítője volt az Efezusban 431-ben összegyülekezett III. egyetemes zsinat atyáinak a tévtanítás elitélésében. Olyan nagy tiszteletet vívott ki a császár és az atyák előtt, hogy a kolostor archimandritájává tették. Hosszú élet után halt meg 440 körül. Fiáról, Fausztosz atyáról elég kevés ismeret maradt fenn. Miként atyja, ő is a kiváló szerzetesek közé tartozott. Megtartotta hűségesen a szerzetesi fegyelmet és szerette a böjtöt.
Szent Kozma atya
Kozma atya életéről annyit tudunk, hogy a palesztinai Fárán pusztában volt remete. Egy alkalommal meglátogatta az antiochiai kolostort, ott néhány nap múlva elhunyt. A pátriárka a kolostorban parancsolta eltemetni a testet, ahol már néhány püspök is el volt temetve. Sírjánál sok csodás gyógyulás történt. Élt a VI. században.
Szent Lidia özvegy, † 70
SZENT EYMARD PÉTER JULIÁN III. r., rendalapító (1811-1868)
*La Mure-d'Isčre, 1811. február 4. +La Mure-d'Isčre, 1868. augusztus 1.
Pierre-Julien Eymard 1811. február 4-én született a franciaországi La Mure-ben. Apja szegény, szorgalmas késkovács és jó keresztény volt, de túlságosan pénzvágyó. Anyja viszont rendkívüli jámborságot tanúsított, és fiát már élete első hónapjaiban magával vitte az istentiszteletekre. Péter már gyermekkorában különlegesen érzékelte az Úr eucharisztikus jelenlétét, és gyakran töltött hosszú időt a szentségház előtt. 1822- ben megbérmálkozott, egy évvel később első szentáldozáshoz járult, és már ebben az időben kinyilvánította szándékát, hogy papnak készül. Apja elutasította ezt a gondolatot, kivette az iskolából, és kiképeztette az olajsajtolás mesterségére. Nem veszítette kedvét. A lans-i kegyhelyen tett zarándoklata után egy régi nyelvtankönyv segítségével saját erejéből kezdett el latinul tanulni; tizenhat évesen kapott egy ösztöndíjat, s ez egy évi tanulást tett számára lehetővé. Mélyen érintette anyjának 1828-ban bekövetkezett halála. Apja végül engedett, és 1829 júniusában beléphetett a Szeplőtelen Fogantatás oblátusainak noviciátusába. Egy súlyos betegség azonban csakhamar hazatérésre késztette. Apja halála után, 1831 szeptemberében belépett a grenoble-i szemináriumba. Jámborsága és tiszta jelleme megbecsülést és szeretetet, szorgalma és lelkiismeretes munkája pedig jó tanulmányi eredményt szerzett számára.1834. július 20-án pappá szentelték, majd októberben segédlelkésznek nevezték ki Chatte-ba.
Papi tevékenységének kezdetét teljes siker koronázta. A hívőket mélyen meghatotta, amikor látták, hogy sok órát tölt az Oltáriszentség előtt. Imádságát szigorú testi fegyelemmel és keménységgel kapcsolta össze, apostolkodásában pedig egyszerű és közvetlen módszereket használt.
1837-ben a La Mure közelében levő Monteynard plébánosává nevezték ki; ott is szép lelkipásztori sikereket ért el, amelyek az egész plébániát megváltoztatták. Időközben azonban szorongatni kezdte a papi szolgálat magányossága. 1838 elején véletlenül értesült a maristák létezéséről, akiknek a társaságát kb. tíz évvel azelőtt alapította Jean-Claude Colin (1790--1875). Úgy gondolta, hogy náluk megtalálja tevékenységének igazi területét. Miután -- bár nem nehézségek nélkül -- megkapta püspökétől a szükséges engedélyt, mivel el akarta kerülni a fájdalmas búcsúzkodást, 1839. augusztus 18-án teljes csendben ott hagyta az egyházközséget.
A maristák lyoni kolostorában lett novícius Pierre Colinnek, az alapító testvérének vezetése alatt. Boldognak érezte itt magát; boldogságát csak egykori híveinek fáradozásai árnyékolták be, akik feltétlenül vissza akarták vinni Monteynard-ba.
Péter-Julián sohasem fejezhette be novíciusi évét. A fiatal kongregáció szükségletei oda vezettek, hogy a következő novemberben kinevezték a belleyi kollégium spirituálisává. Bár nem lelkesedett ezért a feladatért, engedelmeskedett. E ház kisszemináriumában a tanulók fegyelmezetlensége nagyon nehéz helyzetet teremtett, több növendéket el kellett bocsátani. E nehezítő körülmények között is tehetséges nevelőnek mutatkozott. Az Eucharisztia iránti különleges tisztelete döntően segítette abban, hogy felemelje a ház vallási színvonalát. Tevékenységének ezt az időszakát fontos és szerteágazó külső feladatai jellemezték, s mégis misztikus jellegű erős belső próbatételek kísérték. Mindinkább kiemelkedett kongregációja tagjai közül. 1844-ben provinciálissá, 1846-ban pedig általános vizitátorrá nevezték ki.
Ezenkívül 1845 szeptemberében átvette a maristák harmadrendjének a vezetését, s ezt figyelemre méltó módon fellendítette. 1850 áprilisától 1851 márciusáig átmenetileg újoncmester volt, mivel azonban túlságosan igénybe vették külső feladatai, itt csak félsikert ért el. Lassanként más tervek érlelődtek benne. 1851. február 2-án Fourvičre kápolnájában belső kinyilatkoztatás hatására elhatározta, hogy saját társulatot alapít, s ezt az Oltáriszentség imádásának szenteli. Szeptemberben mégis elfogadta kinevezését a La Seyne-i kollégium igazgatójává, mivel annak az idő tájt kritikus szakaszt kellett kiállnia. Ebben az időben ismerte meg az egykori tengerésztisztet, az Oltáriszentség buzgó tisztelőjét: Raymond de Cuers-t, akit nem sokkal ezután pappá is szenteltek.
1853. április 18-án kapott újabb belső megvilágosodása megerősítette terveiben. A maristák általános elöljárójánál, Colin utódjánál természetesen ellenállásra talált. Az Eymard és kongregációja közti szakítás 1856. május 14- én véglegessé vált, miután Sibour párizsi érsek megígérte neki a támogatását.
Röviddel ezután Eymard Cuers-rel együtt berendezkedett az érsekséghez tartozó Villa Châteaubriand-ban. Az Oltáriszentségről Nevezett Papok Kongregációjának kezdeti ideje meglehetősen nehéz volt: anyagi alapjai több mint rosszak voltak és egyetlen új hivatás sem jelentkezett. Bár Eymard egyrészt nagyon jelentős és értékes bátorításokat kapott, például Vianney Szent Jánostól, az arsi plébánostól (lásd: A szentek élete, 403. o.), másrészt viszont sok egykori marista rendtársa, sőt barátja is élesen bírálta. Ezenkívül most már feltétlenül találnia kellett egy épületet, ahol véglegesen megtelepedhetnek. Az 1857. év különösen kemény volt, és Eymard megbetegedett. Végül Morlot bíboros, Sibour érsek utóda meg tudott szerezni két egymás mellett lévő házat Faubourg Saint-Jacques-ban; I858. március 30-án beköltöztek az egyikbe. Az arsi plébános bátorítására csakhamar megérkezett Marguerite Guillot, akit Eymard Lyonban ismert meg, és aki az ő lelkivezetése alatt állott, és elfoglalta a másik házat, hogy ott néhány társnőjével együtt megalakítsa a hitoktatásban tevékenykedő nők közösségét. Az örökimádás és a felnőttek elsőáldozása mellett számos más eucharisztikus mozgalmat is megszerveztek.1859. január 5-én Eymard pápai dicsérő iratot kapott. Az új társulat szerzetesei első fogadalmaikat ugyanebben az évben, március 2-án tették le. Röviddel ezután Cuers egy másik házat alapított Marseille-ben. Egy harmadiknak az alapítása (1862 decemberében, Angers- ben) szolgált alkalmul Eymard-nak arra, hogy a Szentszéktől jóváhagyást kérjen. Ezt az 1863. június 3-i keltezésű brevében meg is kapta. -- 1864. május 26-án Angersben Marguerite Guillot és rendtestvérei számára is berendezett egy házat; ők időközben az Oltáriszentség szolgálói néven szerzetesközösséggé alakultak. (1864 decemberében a nővérek egy további házat is alapítottak Nemours-ban.)
Eymard, miután 1865. július 6-án élete végéig elöljáróvá választották, átélte azt az örömet, hogy megláthatta kongregációja elterjedését. Jeruzsálemben leghőbb vágya ellenére sem sikerült letelepíteni szerzeteseit, Brüsszelben viszont egészen jelentős rendházat alapított.
Eymard utolsó életéveit több viszály árnyékolta be. Először mélyülő nézeteltérése támadt Cuers-rel, aki 1867-ben csaknem elhagyta a kongregációt, hogy Roquefavourban szemlélődő eucharisztikus rendet alapítson.1867-ben a nemours-i főnöknő -- aki megkísérelte, hogy szakadást idézzen elő -- áskálódásai odavezettek, hogy május 29-én a nemours-i házat be kellett zárni. Ez az ügy elidegenítette a kongregációtól Meaux, Párizs és Angers püspökét. Mindezekben a megpróbáltatásokban Eymard állhatatos maradt és teljesen átadta magát Istennek. Erős természetfölötti kisugárzása megragadott mindenkit, aki a közelébe került. (Auguste Rodin szobrász is a kongregáció posztulánsa volt egy rövid ideig. Ennek emlékeként megmaradt számunkra Eymard-t ábrázoló mellszobra.)
Belső misztikus életéről csak keveset árulnak el egyébként igen szép írásai. Ebből az életéből mégis felszínre került valami, rendkívüli jelenségek: eksztázisok, jövendölések és a szellemek megkülönböztetése formájában. Bizonyos időszakokban Eymard-nak -- miként barátjának, az arsi plébánosnak -- a sátán heves támadásait kellett kiállnia.
A fáradtság és kimerültség, a gondok és életmódjának szigorúsága idő előtt felőrölték erejét. 1868. augusztus 1-én halt meg Isten akaratában megnyugodva. 1925. július 12-én boldoggá, 1962. december 9-én szentté avatták.
Imádság:
Istenünk, te Szent Péter Julián papot az Oltáriszentség buzgó tisztelőjét új papi közösség alapítására indítottad, add, hogy közbenjárására a szentségi Jézus buzgó tisztelete által az örök életre jussunk. Krisztus, a mi Urunk által.
Boldog Tomázó Teréz szűz, † 1578
*Trau (Dalmácia), 1260 körül +Lucera (Nápoly mellett), 1323. augusztus 3.
Ágoston horvát nemzetiségű volt, édesanyját Radoslavának hívták. Párizsban tanult, s nagyon fiatalon belépett a domonkos rendbe. A szintén domonkos XI. Benedek pápa (1303--1304), aki jól ismerte őt, 1303-ban kinevezte zágrábi püspöknek. Húszéves püspöksége alatt nagyon tevékeny volt: ismételten végiglátogatta egyházmegyéjét, gondoskodott hívei erkölcsi és anyagi jólétéről, restaurálta a zágrábi székesegyházat, három egyházmegyei zsinatot tartott és részt vett 1311- -12-ben a viennai zsinaton.
1318-ban műveltsége és ékesszólása miatt a magyar püspökök diplomáciai küldetéssel Avignonba küldték XXII. János pápához, hogy panaszt tegyenek az ifjú király, Anjou Károly Róbert udvarában élő nemesek visszaélései miatt. Miközben Avignonban tartózkodott, Károly Róbert megneheztelt rá és megakadályozta visszatérését. Ezért 1322-ben a pápa áthelyezte a nápolyi királyságban lévő lucerai püspökségre, ahol a következő év augusztus 3-án meghalt. Először a lucerai Szent Domonkos-templomban temették el, majd átvitték a katedrálisba, ahol jelenleg is egy 1937-ben készült ezüst urnában őrzik ereklyéit.
A nép hamar tisztelni kezdte a csodák miatt, mert sírja körül betegek, némák és ördögtől megszállottak gyógyultak meg. Tiszteletét XI. Kelemen 1702-ben jóváhagyta. Az utóbbi időben ügyét ismét vizsgálat alá vették, s várható a szentté avatása.
--------------------------------------------------------------------------------
Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:
Kazotics Ágostonról Ferrarius, más szerzőkhöz hasonlóan, a magyarországi domonkosok aktái nyomán állítja, hogy magyar származású volt. Ifjúkorában lépett be Szent Domonkos rendjébe, s a vezeklésben és az erények gyakorlásában annyira kivált a többiek közül, hogy mind műveltségben, mind életszentségben kora legkiválóbb férfiai közé számlálták. Először Itáliába, azután Párizsba küldték magasabb tanulmányok végzésére, s tehetségével és szorgalmával leginkább a filozófia és a teológia kérdéseiben művelődött ki. Visszatérve filozófiát és teológiát tanított, s hirdette az igét Isten népének. Néhány év múlva, miután nagy hasznára volt hallgatóinak, XI. Benedek a zágrábi egyház püspökévé tette. Egyházmegyéjét nagy életszentséggel és éberséggel kormányozta, s az egész ország békéjéért és gyarapodásáért fáradozott szüntelen, míg 17 esztendő múlva, hogy kitérjen az emberi megbecsülés elől, visszatért Itáliába. XXII. János pápa áthelyezte az apuliai Lucera püspökségre. Még 13 évig kormányozott nagy tudománnyal, irgalmassággal, jámborsággal, s minden egyéb erénnyel. Érdemekkel és évekkel telve 1332. augusztus 3-án elköltözött az égbe, hogy átvegye fáradozásai jutalmát. Az Egyház engedélyezte, hogy mint szentről, officiummal emlékezzünk meg róla.
--------------------------------------------------------------------------------
Engedd, kérünk, jóságos Istenünk, hogy Boldog Ágoston püspököd intelmeit és példáját követve szüntelenül elmélkedjünk az üdvösség misztériumairól, és Egyházad szolgálatára ügyelve eljuthassunk az örök élet örömére!
Szent Izsák. Dalmát és Fauszt atyák
Mindnyájan a Konstantinápoly közelében levő Dalmát kolostor szerzetesei voltak. Szent Izsákról május 30-án emlékeztünk meg. Ő 383-ban hunyt el. Utóda szent Dalmát lett. Ő először katona volt, a császár elismerését is kiérdemelte tettei miatt. Ezután elhagyva a világot, feleségét, leánygyermekeit, csak fiát Fausztoszt vévén magával, Izsák atyához mentek, aki mindkettőjüket beöltöztette szerzetesnek. Amikor Izsák atya halálát érezte közeledni, összehívta a szerzeteseket, utasításokat adott nekik, és utódjául hagyta Dalmát atyát, akiről a kolostort elneveztek. A pátriárka Dalmátot pappá szentelte. Harcolt a rá támadó láthatatlan ellenségekkel, de harcolt a láthatókkal is, ezek voltak a nesztoriánus tévtanítók. Tevékeny segítője volt az Efezusban 431-ben összegyülekezett III. egyetemes zsinat atyáinak a tévtanítás elitélésében. Olyan nagy tiszteletet vívott ki a császár és az atyák előtt, hogy a kolostor archimandritájává tették. Hosszú élet után halt meg 440 körül. Fiáról, Fausztosz atyáról elég kevés ismeret maradt fenn. Miként atyja, ő is a kiváló szerzetesek közé tartozott. Megtartotta hűségesen a szerzetesi fegyelmet és szerette a böjtöt.
Szent Kozma atya
Kozma atya életéről annyit tudunk, hogy a palesztinai Fárán pusztában volt remete. Egy alkalommal meglátogatta az antiochiai kolostort, ott néhány nap múlva elhunyt. A pátriárka a kolostorban parancsolta eltemetni a testet, ahol már néhány püspök is el volt temetve. Sírjánál sok csodás gyógyulás történt. Élt a VI. században.
Szent Lidia özvegy, † 70
SZENT EYMARD PÉTER JULIÁN III. r., rendalapító (1811-1868)
*La Mure-d'Isčre, 1811. február 4. +La Mure-d'Isčre, 1868. augusztus 1.
Pierre-Julien Eymard 1811. február 4-én született a franciaországi La Mure-ben. Apja szegény, szorgalmas késkovács és jó keresztény volt, de túlságosan pénzvágyó. Anyja viszont rendkívüli jámborságot tanúsított, és fiát már élete első hónapjaiban magával vitte az istentiszteletekre. Péter már gyermekkorában különlegesen érzékelte az Úr eucharisztikus jelenlétét, és gyakran töltött hosszú időt a szentségház előtt. 1822- ben megbérmálkozott, egy évvel később első szentáldozáshoz járult, és már ebben az időben kinyilvánította szándékát, hogy papnak készül. Apja elutasította ezt a gondolatot, kivette az iskolából, és kiképeztette az olajsajtolás mesterségére. Nem veszítette kedvét. A lans-i kegyhelyen tett zarándoklata után egy régi nyelvtankönyv segítségével saját erejéből kezdett el latinul tanulni; tizenhat évesen kapott egy ösztöndíjat, s ez egy évi tanulást tett számára lehetővé. Mélyen érintette anyjának 1828-ban bekövetkezett halála. Apja végül engedett, és 1829 júniusában beléphetett a Szeplőtelen Fogantatás oblátusainak noviciátusába. Egy súlyos betegség azonban csakhamar hazatérésre késztette. Apja halála után, 1831 szeptemberében belépett a grenoble-i szemináriumba. Jámborsága és tiszta jelleme megbecsülést és szeretetet, szorgalma és lelkiismeretes munkája pedig jó tanulmányi eredményt szerzett számára.1834. július 20-án pappá szentelték, majd októberben segédlelkésznek nevezték ki Chatte-ba.
Papi tevékenységének kezdetét teljes siker koronázta. A hívőket mélyen meghatotta, amikor látták, hogy sok órát tölt az Oltáriszentség előtt. Imádságát szigorú testi fegyelemmel és keménységgel kapcsolta össze, apostolkodásában pedig egyszerű és közvetlen módszereket használt.
1837-ben a La Mure közelében levő Monteynard plébánosává nevezték ki; ott is szép lelkipásztori sikereket ért el, amelyek az egész plébániát megváltoztatták. Időközben azonban szorongatni kezdte a papi szolgálat magányossága. 1838 elején véletlenül értesült a maristák létezéséről, akiknek a társaságát kb. tíz évvel azelőtt alapította Jean-Claude Colin (1790--1875). Úgy gondolta, hogy náluk megtalálja tevékenységének igazi területét. Miután -- bár nem nehézségek nélkül -- megkapta püspökétől a szükséges engedélyt, mivel el akarta kerülni a fájdalmas búcsúzkodást, 1839. augusztus 18-án teljes csendben ott hagyta az egyházközséget.
A maristák lyoni kolostorában lett novícius Pierre Colinnek, az alapító testvérének vezetése alatt. Boldognak érezte itt magát; boldogságát csak egykori híveinek fáradozásai árnyékolták be, akik feltétlenül vissza akarták vinni Monteynard-ba.
Péter-Julián sohasem fejezhette be novíciusi évét. A fiatal kongregáció szükségletei oda vezettek, hogy a következő novemberben kinevezték a belleyi kollégium spirituálisává. Bár nem lelkesedett ezért a feladatért, engedelmeskedett. E ház kisszemináriumában a tanulók fegyelmezetlensége nagyon nehéz helyzetet teremtett, több növendéket el kellett bocsátani. E nehezítő körülmények között is tehetséges nevelőnek mutatkozott. Az Eucharisztia iránti különleges tisztelete döntően segítette abban, hogy felemelje a ház vallási színvonalát. Tevékenységének ezt az időszakát fontos és szerteágazó külső feladatai jellemezték, s mégis misztikus jellegű erős belső próbatételek kísérték. Mindinkább kiemelkedett kongregációja tagjai közül. 1844-ben provinciálissá, 1846-ban pedig általános vizitátorrá nevezték ki.
Ezenkívül 1845 szeptemberében átvette a maristák harmadrendjének a vezetését, s ezt figyelemre méltó módon fellendítette. 1850 áprilisától 1851 márciusáig átmenetileg újoncmester volt, mivel azonban túlságosan igénybe vették külső feladatai, itt csak félsikert ért el. Lassanként más tervek érlelődtek benne. 1851. február 2-án Fourvičre kápolnájában belső kinyilatkoztatás hatására elhatározta, hogy saját társulatot alapít, s ezt az Oltáriszentség imádásának szenteli. Szeptemberben mégis elfogadta kinevezését a La Seyne-i kollégium igazgatójává, mivel annak az idő tájt kritikus szakaszt kellett kiállnia. Ebben az időben ismerte meg az egykori tengerésztisztet, az Oltáriszentség buzgó tisztelőjét: Raymond de Cuers-t, akit nem sokkal ezután pappá is szenteltek.
1853. április 18-án kapott újabb belső megvilágosodása megerősítette terveiben. A maristák általános elöljárójánál, Colin utódjánál természetesen ellenállásra talált. Az Eymard és kongregációja közti szakítás 1856. május 14- én véglegessé vált, miután Sibour párizsi érsek megígérte neki a támogatását.
Röviddel ezután Eymard Cuers-rel együtt berendezkedett az érsekséghez tartozó Villa Châteaubriand-ban. Az Oltáriszentségről Nevezett Papok Kongregációjának kezdeti ideje meglehetősen nehéz volt: anyagi alapjai több mint rosszak voltak és egyetlen új hivatás sem jelentkezett. Bár Eymard egyrészt nagyon jelentős és értékes bátorításokat kapott, például Vianney Szent Jánostól, az arsi plébánostól (lásd: A szentek élete, 403. o.), másrészt viszont sok egykori marista rendtársa, sőt barátja is élesen bírálta. Ezenkívül most már feltétlenül találnia kellett egy épületet, ahol véglegesen megtelepedhetnek. Az 1857. év különösen kemény volt, és Eymard megbetegedett. Végül Morlot bíboros, Sibour érsek utóda meg tudott szerezni két egymás mellett lévő házat Faubourg Saint-Jacques-ban; I858. március 30-án beköltöztek az egyikbe. Az arsi plébános bátorítására csakhamar megérkezett Marguerite Guillot, akit Eymard Lyonban ismert meg, és aki az ő lelkivezetése alatt állott, és elfoglalta a másik házat, hogy ott néhány társnőjével együtt megalakítsa a hitoktatásban tevékenykedő nők közösségét. Az örökimádás és a felnőttek elsőáldozása mellett számos más eucharisztikus mozgalmat is megszerveztek.1859. január 5-én Eymard pápai dicsérő iratot kapott. Az új társulat szerzetesei első fogadalmaikat ugyanebben az évben, március 2-án tették le. Röviddel ezután Cuers egy másik házat alapított Marseille-ben. Egy harmadiknak az alapítása (1862 decemberében, Angers- ben) szolgált alkalmul Eymard-nak arra, hogy a Szentszéktől jóváhagyást kérjen. Ezt az 1863. június 3-i keltezésű brevében meg is kapta. -- 1864. május 26-án Angersben Marguerite Guillot és rendtestvérei számára is berendezett egy házat; ők időközben az Oltáriszentség szolgálói néven szerzetesközösséggé alakultak. (1864 decemberében a nővérek egy további házat is alapítottak Nemours-ban.)
Eymard, miután 1865. július 6-án élete végéig elöljáróvá választották, átélte azt az örömet, hogy megláthatta kongregációja elterjedését. Jeruzsálemben leghőbb vágya ellenére sem sikerült letelepíteni szerzeteseit, Brüsszelben viszont egészen jelentős rendházat alapított.
Eymard utolsó életéveit több viszály árnyékolta be. Először mélyülő nézeteltérése támadt Cuers-rel, aki 1867-ben csaknem elhagyta a kongregációt, hogy Roquefavourban szemlélődő eucharisztikus rendet alapítson.1867-ben a nemours-i főnöknő -- aki megkísérelte, hogy szakadást idézzen elő -- áskálódásai odavezettek, hogy május 29-én a nemours-i házat be kellett zárni. Ez az ügy elidegenítette a kongregációtól Meaux, Párizs és Angers püspökét. Mindezekben a megpróbáltatásokban Eymard állhatatos maradt és teljesen átadta magát Istennek. Erős természetfölötti kisugárzása megragadott mindenkit, aki a közelébe került. (Auguste Rodin szobrász is a kongregáció posztulánsa volt egy rövid ideig. Ennek emlékeként megmaradt számunkra Eymard-t ábrázoló mellszobra.)
Belső misztikus életéről csak keveset árulnak el egyébként igen szép írásai. Ebből az életéből mégis felszínre került valami, rendkívüli jelenségek: eksztázisok, jövendölések és a szellemek megkülönböztetése formájában. Bizonyos időszakokban Eymard-nak -- miként barátjának, az arsi plébánosnak -- a sátán heves támadásait kellett kiállnia.
A fáradtság és kimerültség, a gondok és életmódjának szigorúsága idő előtt felőrölték erejét. 1868. augusztus 1-én halt meg Isten akaratában megnyugodva. 1925. július 12-én boldoggá, 1962. december 9-én szentté avatták.
Imádság:
Istenünk, te Szent Péter Julián papot az Oltáriszentség buzgó tisztelőjét új papi közösség alapítására indítottad, add, hogy közbenjárására a szentségi Jézus buzgó tisztelete által az örök életre jussunk. Krisztus, a mi Urunk által.
Boldog Tomázó Teréz szűz, † 1578
