Szent Donát püspök

Szent Donát az istenfélő Nagy Teodóz császár uralkodása alatt élt. (379-95.) Az Epirosz szigetén levő Euria püspöke volt. Hitbeli állhatatossága és imádságos élete miatt istentől a csodatevés ajándékát kapta meg. Betegeket gyógyított, esőt hozott le az égből. Nagy Teodóz császár leányát is meggyógyította a gonosz lelkektől, 387 körül halt meg.


Szent Jakab apostol

Jakab apostol, Zebedeus fia, szent János apostol testvére, egyike a 12 apostolnak. Jánossal együtt hívta meg Jézus, a galileai tenger mellett járva. Az apostolok között Jánossal együtt Jézus bizalmas köréhez tartozott. Földi életében láthatta a Tábor hegyén színében átváltozott Jézust, de az olajfák hegyén verejtékezőt is. Mindketten a Boanergesz, azaz mennydörgés fiai nevet kapták Jézustól. A Szentlélek eljövetele után ő is hirdette az evangéliumot, a hagyomány szerint Hispániában és más helyeken. I. Heródes Agrippa király, hogy kedvében járjon a zsidóknak, elfogatta az apostolt, és karddal lefejeztette 42 körül, ő lett az apostolok közül a legelső vértanú.



Szent Makszim vértanú

Szentünk ismeretlen időben élt és halt meg. Úgy halt meg, hogy gyomrát átszúrták karddal.

SZENT MARIÁN és JAKAB vértanúk

+Lambaesis, valószínűleg 259. (vagy 262) május 6.
Szent Ciprián karthágói püspök (lásd: A szentek élete, 524. o.) munkatársai voltak. Mariánt mint lektort szentelték fel, Jakab Karthágó sok diákonusának egyike volt. Mindkettőjüket ugyanaz az apostoli szellem hevítette, mint a püspöküket, aki megelőzte őket a vértanúságban. Püspökük megbízásából hirdették az Evangéliumot Karthágó távolabbi környékén. Hogy egy diákonus és egy lektor a hit hírnökeként tevékenykedett, ma szokatlanul hangzik számunkra. A 3. évszázadban azonban a diákonus és a lektor hivatalának még egyaránt létfontosságú jelentősége volt az Egyházban. A diákonus mint püspökének közvetlen segítője nemcsak az istentisztelet alkalmával tevékenykedett, hanem a közösség lelki gondozásában is részt vett: szolgált a betegeknek, szegényeknek és rászorulóknak. Elevenen tartotta az emberi kapcsolatot a hívők és a püspök között. ,,A püspök fülének, ajkának, szívének és lelkének'' kellett lennie, amint ez kifejezésre jut a legrégibb egyházi rendelkezésekben (Didaszkalia 48).

Ciprián püspök mindenfelé diákonusokat állított, új és szokatlan feladatokkal bízta meg őket. Így történt, hogy Jakabot és Marián lektort vándor lelkipásztorként és hithirdetőként küldte ki, hogy terjesszék Krisztus evangéliumát Numídia pogány lakossága körében.

A két vándorapostol tevékenysége nagyon veszélyessé vált, amikor Valerianus császár 257. évi ediktumával halálbüntetés terhe alatt megtiltotta a keresztények istentisztelet céljából történő összejövetelét. 258-ban a keresztények hajthatatlansága miatt kibocsátotta második ediktumát is, amelyben elrendelte a parancsainak ellenszegülő püspökök, papok és diákonusok kivégzését. Numídiában és Egyiptomban dühödt üldözés kezdődött. A két klerikust Numídia régi fővárosa, Cirta közelében érte utol a sorsa. Az ottani pogány népesség nagyrészt római veteránokból állott, akik különösen ellenségesek voltak az állam- és császárellenesnek vélt keresztényekkel szemben. A tartomány hasonlóképpen gondolkodó kormányzója teljes szigorával igyekezett végrehajtani a császári rendelkezéseket. Számos letartóztatásra került sor, s ezekben buzgón közreműködött a felizgatott lakosság. Marián és Jakab az előváros egy kis fogadójában talált menedéket. Akkoriban hozatták vissza a száműzetésből többek között Szent Agapiust és Secundinust, a két hitvalló püspököt, hogy azután újból elítéljék őket, s az őrség ugyanabba a fogadóba vitte őket, amelyben a két hithirdető is lakott. A klerikusok és kísérőik nagyon megörültek ennek a találkozásnak, és tisztelettel köszöntötték a szent hitvallókat. Több napon át volt lehetőségük a beszélgetésre. Az őrködő katonák két foglyuknak Cirtába történt szállítása alkalmával jelentést tehettek ezekről a beszélgetésekről, mert két nappal a püspökök továbbutazása után zabolátlan néptömeg kíséretében megjelent a fogadó előtt egy nagy rendőrcsoport. Valamennyi ott lakó utast a csőcselék helyeslése közben rövid úton elvezették. Útközben Marián és Jakab nem tudott lemondani arról, hogy ne szóljon a velük együtt letartóztatottakhoz, és bátorságot ne öntsön beléjük. Ily módon elárulták, hogy keresztények. Kihallgatták, majd bátor hitvallásuk után börtönbe vetették őket.

A fogságban a két klerikust a legkeményebb kínzásoknak vetették alá. Jakab bátor lélekkel megvallotta, hogy nemcsak keresztény, hanem diákonus is. Mariánt különösen keményen megkínozták, mert az igazsághoz ragaszkodva nem ismerte el, hogy diákonus, hanem lektornak vallotta magát, aminthogy az is volt. Hüvelykujjánál fogva felfüggesztették, így ránehezedett testének egész súlya; a kín fokozására a hóhér nehéz súlyokat is rakott a lábára. Ezután ismét bebörtönözték őket. Piszkos zárkájukban még további testvérekre találtak.

A rémes bántalmazásokat követő éjszakán Isten Mariánt ,,az üdvösségre irányuló bizalmának megerősítése végett'' üdítő álommal ajándékozta meg. Felébredve elbeszélte fogolytársainak, hogy mit látott: bírói tanács elé vezették, és íme, a bírák egyike a vértanú Ciprián püspök volt. Mosolyogva szólította fel a szent püspök egykori lektorát: ,,Jöjj! Ülj mellém!'' Így hát bíróvá emelkedett. A bírósági eljárás befejeztével együttesen továbbmentek és egy paradicsomi tájra kerültek. Ott Ciprián egy ragyogóan tiszta forrás által táplált kútból vizet merített és inni adott Mariánnak. Ez kellemes érzéssel vette magához a drága italt, és ezekkel a szavakkal: ,,Istennek legyen hála!'' -- felébredt.

Jakab is visszaemlékezett a börtönben arra, hogy régebben, amikor még úton voltak, útközben álomlátás jelentette be neki vértanúságát. Látta, amint Krisztus neki és Mariánnak is bíborövet dobott az ölébe ezekkel a szavakkal: ,,Kövessetek azonnal!'' Annak a jele volt ez, hogy Mariánt és Jakabot Krisztus katonáinak sorába hívja, az volt ugyanis a szokás, hogy a katonákat az öv átadásával öltöztették be.

Néhány nap múlva a két klerikust még egyszer elővezették kihallgatásra Cirta községi tanácsa elé, azután a hajthatatlan magatartásukról szóló jegyzőkönyvvel együtt a helytartóhoz küldték őket a közel fekvő római helyőrségi városba, Lambaesisbe. A helytartó halálra ítélte Mariánt és Jakabot. Még hosszú ideig kellett azonban a börtönben várakozniok az ítélet végrehajtására az elítélt keresztények nagy száma miatt. Számos világi is volt a halálraítéltek között. A helytartó elkülönítette őket az egyháziaktól abban a hiábavaló reménységben, hogy ha nem lesz mellettük lelki vezető, gyengékké válnak és visszavonják hitvallásukat. Először a világiakat végezték ki. Így adódott hát, hogy Mariánnak és Jakabnak s velük együtt még más egyháziaknak is a várakozás súlyos idejét kellett kiállniok.

A kivégzés helye egy szűk folyóvölgy volt. A számos elítéltet a hóhér hosszú sorokba állította a folyó partján, kardjával egymás után lekaszabolta, és a folyóba taszította őket.

Cirtában csakhamar virágzó keresztény közösség jött létre, ahol mindkét vértanú emlékezete elevenen fennmaradt. Karthágóban a haláluk napján, Rómában április 30-án volt az ünnepük.



SZENT V. PIUS PÁPA
*Bosco, 1504. január 27. +Róma, 1572. május 1.
A trienti zsinat (1545--1563) az egyháztörténelem legjelentősebb egyházi gyűlései közé tartozik. A reformáció következtében támadt áldatlan hitszakadást nem tudta ugyan megszüntetni, de számos dogmatikus döntésével és gyakorlati reform-rendelkezéseivel megalapozta a már régen szükségessé vált belső egyházi megújulást.

Igen nagy jelentősége volt annak, hogy az egyes pápák milyen álláspontot foglaltak el a zsinat által fölvázolt megújulással kapcsolatban. IV. Pius összehívta és gyors befejezésre ösztönözte a zsinat harmadik ülésszakát, s azonnal nagy buzgósággal látott hozzá, hogy a határozatokat a gyakorlatba átültesse. Természetesen abban a két évben, amely pápaságából még rendelkezésére állt, alig jutott túl az első lépéseken.

Ebben a döntő órában az egyház V. Pius személyében olyan pápát kapott, aki határozottan és céltudatosan fogott a trienti reform megvalósításához, és nem engedte, hogy bármilyen akadály vagy nehézség eltérítse tervétől.

Ghislieri Mihály szegény szülők gyermekeként 1504-ben született egy piemonti kisvárosban, Boscóban. Tizennégy éves korában belépett Szent Domonkos rendjébe. Teológiai tanulmányainak befejeztével Bolognában 1528-ban pappá szentelték. Utána Mihály páter mint tanár és novíciusmester működött Padovában, majd prior volt Vigevanóban és Albában. Lombardiai tartományfőnökségének idején rettenthetetlen és kérlelhetetlen inkvizítornak mutatkozott a comói és bergamói egyházmegyékben. Ezek a püspökségek közvetlen szomszédai voltak Németországnak és Svájcnak, így különösen fenyegette őket az állandóan terjeszkedő hitújítás. Nem ritkán megesett, hogy a fölháborodott tömeg kődobálással fogadta vagy búcsúztatta. Elöljárói fölfigyeltek rá, és 1550-ben Rómába rendelték a római inkvizíció általános biztosának. A főinkvizítor a szigorú Caraffa bíboros volt, akinek vezetése alatt minden erejét a hit és az erkölcs tisztaságának szolgálatára szentelte. Egy év múlva, 1565-ben Caraffa bíboros IV. Pál néven pápa lett, s munkatársát, Ghislierit előbb Nepi-Sutri püspökévé, majd bíborossá, végül főinkvizítorrá nevezte ki.

A főinkvizítor a következő pápa, IV. Pius szemében kegyvesztett lett, melynek jeleként a pápa eltávolította Rómából, és Mondovi püspökévé tette. A mellőzés éveiben mint püspök a trienti zsinat rendelkezéseinek megvalósításán fáradozott. 1566. január 7-én azonban a bíborosi testület őt választotta pápának. Az V. Pius nevet választotta.

Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az új pápa mennyire különbözik a korábbi reneszánsz és a humanista pápáktól. Megtestesítette az új reform ideálját. Pontifex Maximusként is úgy élt, mint egy szegény és igénytelen dominikánus. Még a pápai ruházat alatt is a rend szőrkámzsáját viselte. Ugyanazt a szigorúságot és lemondást, amelyet magától megkövetelt, elvárta munkatársaitól, sőt az egész Egyháztól is. Nem maradt előtte ismeretlen, hogy megválasztásának híre mekkora rémületet váltott ki a nép között. Pedig egyáltalán nem könyörtelen uralkodóként akart megjelenni az Egyház élén, hanem sokkal inkább minden hívő alázatos szolgája akart lenni. Még a vaskezű törvényhozóban is egy szerető ember szíve rejtőzött, akinek mindenben, amit csak tett, egyes-egyedül a rábízott lelkek örök üdvössége számított. Ez az aggódó szeretet cseng ki szavából, amit röviddel a konklávé után mondott: ,,Isten segítségével remélem, hogy halálom alkalmával nagyobb lesz a szomorúság, mint most, megválasztásomkor.''

V. Piusszal kezdődik a 16. század nagy reformpápáinak sora. Fő célja az egyházi és vallási élet lehető legteljesebb megújítása volt. E cél elérésére nem ritkán kicsinyesnek és gyakran bizony igen különösnek ható rendelkezéseket és törvényeket is hozott. Időnként tényleg az a látszat, hogy a pápa a világegyházat összetévesztette a nagy tökéletességre törekvő szerzetesek kolostorával, akik még a legjelentéktelenebb dolgokban is készségesen engedelmeskednek elöljáróiknak.

A pápa véleménye szerint minden sikeres egyházi reformnak a saját házánál, vagyis a pápai udvarnál, a római kúriánál és nem utolsó sorban a római papságnál kell kezdődnie. Először a pápai háztartást egyszerűsítette és a pápai udvartartás létszámát csökkentette. Biztos érzékkel csak arra érdemes, rászolgáló férfiakat hívott meg bíborosként legszorosabb munkatársai körébe. A penitenciária gyakran botrányt okozott a lelki dolgokkal való üzleteléseivel. Most alapjaitól kezdve újjászervezték. Igazi szenvedélyességgel küzdött a pápa a simónia minden formája ellen, amely főleg a kúriai hivatalok vásárlásánál volt szokás. Már pár nappal hivatalba lépése után bíborosi bizottságot hozott létre, hogy alkalmas intézkedéseket tegyen a római papság megjavítására. Különösen szívén viselte a római lakosság valláserkölcsi színvonalának emelését. Természetesen nem minden rendelkezése volt a legalkalmasabb ennek a célnak az elérésére; elgondolkodtató például a házasságtörésre kirótt olyan büntetés, mint a megkorbácsolás, a bebörtönzés vagy a száműzetés.

Szigorúan megkövetelte a püspököktől, hogy a trienti zsinat által újból hangsúlyozott rendelkezés szerint tartózkodjanak a székhelyükön. Ennek megtartásában látta a rendszeres lelkipásztorkodás nélkülözhetetlen föltételét. Egész Itáliában egyházmegyei és tartományi zsinatokat tartottak, rendszeres vizitációval fölmérték az Egyház helyzetét, és megfelelő intézkedéseket hoztak a visszaélések megszüntetésére. Nagyon sürgette, hogy állítsák föl azokat a papnevelő intézeteket, amelyeket a zsinat előírt. Szorgalmazta a cölibátust, amelyet eddig meglehetősen könnyen vettek, és ellenőrizte a szerzetesrendekben a klauzúra megtartását.

Az általánosan elhanyagolt hitoktatás újraélesztésére 1566-ban megjelentette a Római Katekizmust, először a plébánosok kézikönyveként latinul. Ezt hamarosan fordítások is követték. Gondos előkészítés után 1568-ban közreadta a Római Breviáriumot, 1570-ben pedig a Római Misekönyvet, s kötelezően előírta az egész világon minden templom és minden pap részére. Csak azokon a helyeken tett kivételt, ahol kétszáz ivesnél idősebb liturgikus könyvekre tudtak hivatkozni. Megmutatkozik ebben az a másutt is érvényesülő törekvése, hogy az egyházi intézményeket egységesítse és a római központi hatóságoknak alárendelje. Egyes bizottságokban tovább dolgoztak a latin és a görög Szentírás (Vulgata és Szeptuaginta) kritikai kiadásán. Ezt a munkát már elődei elindították.

Csak a megújított és megszilárdított vallási élet talaján lehetett hatékony erővel föllépni az igaz hit fejlesztésének és erősítésének reményével. Korábbi inkvizítori tevékenységének irányvonalában maradt a pápa, amikor nagy érdeklődést mutatott a tévedés és a megtévesztés leküzdése iránt, de ugyanakkor a tévedők megnyeréséért is mindent megtett. Az inkvizíciós kongregációt még alaposabban és célszerűbben megszervezték, mint IV. Pál alatt. A vallási megoszlás korában a pápa az eretnekeket gonosztevőknek tartotta, akikkel szemben jogosnak látszik a legkeményebb büntetés, még a halálbüntetés is. Különös gonddal ügyeltetett arra, hogy a reformáció ne gyökerezhessen meg Itáliában. Rómában a pápa bizottságot alapított a hitetlenek visszatérítésére. Ebből lett később a Hitterjesztés Kongregációja.

V. Pius élete és működése komoly és mély vallásosságában gyökerezett. Csak Istennel szemben érezte magát kicsinek és felelősnek. Számára mindenféle politikai meggondolás szükségszerűen idegen maradt. Felfogása szerint az Egyháznak nincs szüksége védőbástyákra, ágyúkra és katonákra. Egyetlen fegyvere az imádság, a böjt, a sírás és a Biblia legyen. Minden megfontolás nélkül megújította, sőt élesebbre fogalmazta a Coena Domini bullát, amely a pápának hatalmi elsőbbséget igényelt a világi uralkodókkal szemben. Ez bizony végzetes visszalépést jelentett a középkorba. Így történhetett, hogy 1569-ben I. Erzsébetre, a protestáns angol királynőre kimondta a kiközösítést, és elrendelte trónfosztását. Nem látta előre, hogy egy ilyen lépés csak fokozza az angolok pápaellenességét és növeli az angol katolikusok üldözésének veszélyét. Ez volt az utolsó alkalom, amikor egy pápa trónfosztó ítéletet hozott egy kormányzó fejedelemmel szemben. Készséggel támogatta a Ridolfi-összeesküvést Stuart Mária érdekében, bár a politikai orgyilkosságot határozottan elutasította.

Egyre növekedett a kereszténység ellensége, a török oldaláról fenyegető veszedelem. Pius a kereszténység fönnmaradásáért vívott harcban is az imát és az áldozatot tartotta a legjobb fegyvernek. Mélyen meggyőződve, hogy Isten csak a tiszta erkölcsű papok imáját hallgatja meg, kérte a császárt és a velencei dogét, hogy erejéhez képest támogassa a papság megújulását. A török veszedelem bírta arra a belátásra, hogy a szerencsétlen, hitszakadások által megosztott keresztényeknek abba kell hagyniok vallási viszályaikat. Ezért így kérlelte a protestáns fejedelmeket: ,,Úgy keresünk titeket, mint a jó pásztor keresi eltévedt bárányait, hogy visszavigye őket az akolba.'' Amikor a pápa, Velence és Spanyolország között létrejött a Szent Liga, és nehéz küzdelem után megszületett a török felett a győzelem a lepantói csatában (1571), a pápa mintegy látomásban látta az ütközet szerencsés kimenetelét, és könnyekre fakadt. Az ég iránti hálából október 7-re bevezette a Győzelmes Miasszonyunk ünnepét, és a lorettói litániába bevette a Keresztények segítsége megszólítást. 1574 óta az Egyház ezen a napon a Rózsafüzér királynéját (Olvasós Boldogasszonyt) ünnepli.

Természetesen az ilyen ízig-vérig vallásos érzületű pápa a tudományt is a vallás és az Egyház szolgálatába akarta állítani. Az ún. magdeburgi centuriátorok az egyháztörténet átfogó földolgozásán munkálkodtak, hogy a protestáns tanítást a történelem oldaláról is megtámogassák. Azt akarták bizonyítani, hogy a római egyház eltért hivatásától, és az évszázadok folyamán a Krisztustól adott alapelveket semmibe vette és megváltoztatta. A pápa maga is érezte, hogy szembe kell szállnia ezzel. A válasz elkészítésével Canisius Pétert bízták meg, aki azonban sok és fontos elfoglaltsága miatt csak néhány értekezést tudott megírni. Az igazi nagy művet, amely átfogóan és nagyszerűen ábrázolta az Egyház és a pápaság munkáját, húsz évvel később a tudós oratoriánus, Baronius Cézár alkotta meg.

Mint a tiszta tanítás őrzője, V. Pius Michael Bajus művéből 79 tételt eretneknek ítélt, anélkül azonban, hogy akár a művet, akár a szerzőjét megnevezte volna.

Aquinói Szent Tamást, a középkor egyik legnagyobb hittudósát egyháztanítóvá avatta; írásait Szent Bonaventura írásaival együtt kiadatta. A Summa Theologiaet a teológiai fakultásokon tankönyvként írta elő.

Amikor 1572. május 1-én elterjedt a pápa halálhíre, nagyobb volt a gyász, mint amikor megválasztották. Hétéves pápasága alatt megismerhették, hogy minden szigorúsága és hajthatatlansága ellenére az Egyház iránti igaz szeretet töltötte el.

V. Piust születésének századik évfordulóján X. Kelemen pápa boldoggá, negyven évre rá XI. Kelemen szentté avatta. Sírja a római Santa Maria Maggiore-bazilika egyik jobboldali mellékkápolnájában található. Ünnepét 1713-ban vették föl a római naptárba, május 5-re. 1969-ben április 30-ra helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

Erről az energikus reformpápáról, aki szigorúsággal és a hit iránti nagy buzgósággal hét mozgalmas éven át ült Péter székében, az egyháztörténet ékesszólóan beszél. Mindössze néhány apróság, pár szó felidézéséből megtudhatjuk róla, hogy nem tartotta magát a művészetek mecénásának, sem diplomatának vagy világi uralkodónak, hanem csak az Egyház emberének és a hit szolgájának.

Amikor V. Pius elfoglalta a pápai trónt, nem csináltatott magának új ruhákat, hanem meghalt elődeinek használt öltözeteit viselte. A koronázás napján szokásos pompás ünnepi lakomát is elhagyta. A megtakarított összeget a rászoruló kórházaknak adta.

Amikor egyik rokonát ajánlották valami hivatalra, Pius ezt válaszolta: ,,Becsületes ember ugyan, de sohasem mond nekem ellent. Ezért alkalmatlannak találom.''

Egy másik rokonát irgalmatlanul letette hivatalából, mert egy elkövetett törvénytelenséget nem vallott be, sőt hazugsággal akarta leplezni.

Gyűlölt mindenféle hízelkedést. Azt mondják, környezetéből senki se mert sem tréfából, sem komolyan valami hízelgőt mondani neki.

Pius szigorúan ragaszkodott az igazsághoz, és semmilyen hamis dologra vagy ígéretre nem lehetett rávenni. Még azt sem engedte meg, hogy csellel kíséreljék meg egy ravasz rablóvezér elfogatását, mert nem tartotta becsületes és keresztényhez illő dolognak.

A környezetében lévő szegényekre annyira gondolt, hogy egy könyvbe gyűjtötte a nevüket, nehogy egyről is megfeledkezzék, amikor támogatást ad.

Vallásos buzgósága annyira közismert volt, hogy Szulejmán török szultán Szeged ostromakor azt mondta, hogy a keresztények csapataitól is fegyvereitől nem fél, annál inkább pápájuk imádságától.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Pius pápát a hit védelmére és a liturgia megújitására választottad, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy eleven hittel és tevékeny szeretettel vegyünk részt misztériumaidban!

Szent Zsófia     szűz és vértanú, † 251       

A kyzikei 9 szent vértanú

Kyzike Mizia kisázsiai területén található város. Mielőtt Nagy Konstantin császár kormányozta volna a területet, pogány elődei üldözték a keresztényeket. A keresztények egy része elrejtőzött, más része önként vállalta a kínzásokat is hitéért és nem rejtőzött el. Ezek közé tartozott a 9 vértanú. Különféle helységekből származtak, de Kyzikében gyűltek össze. Mivel bátran leleplezték a pogányokat tévelygéseik miatt, Dioklécián császár először megkínoztatta őket. Mindnyájan kard által nyerték el a vértanúságot a III. század végén.

Szent Diodor és Rodopián vértanúk

Á keresztény hit terjesztése miatt Diodor és Rodopián diakónust a kariai Afrodisziában agyonkövezték Dioklécián császár idején.

CLUNYI SZENT HUGÓ bencés apát

*Semur, 1024. +Cluny, 1109. április 28.

A 11. század kiemelkedő személyiségeket állít elénk, akik bevilágítják az egyháztörténetnek e valóban sötét korszakát. A feudalizmus invesztitúraharc által megtépázott korában a legfőbb hatalom birtokosai az egymással szemben álló pápa és német császár. Ez egyben az Egyház megújításának ideje is, mely Szent VII. Gergely pápa (lásd: A szentek élete, 216. o.) életművében teljesedett ki. E szellemi mozgalmak és eszmék Burgundiában is visszhangra találtak, ahol Hugó nagy határozottsággal vezette Cluny híres apátságát, amelyhez Gallia, sőt általában a Nyugat szerzeteseinek nagy része kapcsolódott.

Hugó a nagy középkori apátok típusa volt; szentsége rendkívüli emberi adottságokkal párosult. A lojális diplomatában és Isten emberében egyaránt bízott VII. Gergely pápa és IV. Henrik császár: jelen lehetett az 1077. évi canossai kiengesztelődésnél; hasonlóképpen élvezte más pápák és császárok nagyrabecsülését is. A pápa megbízásából fontos és kényes diplomáciai feladatokat kellett teljesítenie Magyar- és Németországban, de a császárok is többször megbízták, hogy járjon el érdekükben. Az Egyház azonban nem a diplomatát tiszteli benne, hanem az alázatos és hűséges szerzetest, aki rendjéért és az emberiség érdekében szállt síkra.

Hugó 1024-ben született Semurban; nagybátyja, auxerre-i Hugó püspök nevelte. 1038-ban megérlelődött benne a kívánság, hogy feleljen Krisztus hívására, és belépett a clunyi bencés kolostorba. 1044-ben szentelték pappá, s 1048-ban már prior volt. Életének már e korszakában megkezdte közvetítő szerepét. 1049-ben sikerült megoldania III. Henrik császár és a payerne-i kolostor közti vitát. Míg e kolostorban tartózkodott, meghalt apátja, Clunyi Szent Odiló (lásd: 18. o.). Clunybe való visszatérése után testvérei Odiló utódjává választották. Később teljes egyszerűséggel vallotta be, hogy ha teste vágyakozott is a megtisztelő apáti méltóságra, lelke védekezett ellene. 1049. február 22-én a besançoni Hugó érsektől kapta az apátáldást.

Akkoriban kezdődött el a clunyi szerzetesség dicső korszaka. Hugó apát több zsinaton vett részt Itáliában és Galliában; jelen volt az 1095. évi híres clermont-i zsinaton, amelyen Szent II. Orbán pápa (lásd: 411. o.) meghirdette az első keresztes hadjáratot a Szentföldre a mohamedánok ellen. Ezt követően a pápa, aki maga is Clunyben tett szerzetesi fogadalmat, 1095. október 25-én felszentelte az apátsági templom főoltárát. Ez az ünnepélyes cselekmény képezte az apátsági templom nagyobbítási munkálatainak nyitányát. A kolostor építői a kivitelezésben és az építési tervben a római Szent Péter bazilikához alkalmazkodtak. Közel egy évszázadon át Cluny hatást gyakorolt Burgundia, Dél-Franciaország és a Pireneusi-félsziget építészetére.

Elődeihez hasonlóan Hugó is a pápaság megbízható támasza volt a nehéz időkben. Igyekezett elsimítani azokat a viszályokat, melyekben a római Egyház legfőbb érdekei: a béke és az egység forogtak kockán. A pápákkal és számos püspökkel együtt harcolt a simónia (az egyházi méltóságok áruba bocsátása), valamint a méltatlan papság ellen. Hugó kormányzásának hosszú ideje alatt (1049--1109) a clunyi rend fejlődésének tetőpontjára jutott. A clunyi apát ugyanis egy egész rend feje volt a szó mai értelmében, vagyis egy központosított és jogilag elismert egyházi szervezeté.

Hugó a vezetése alatt álló kolostor számára összefoglaltatta a rend érvényben levő szokásait és hagyományait, s ezekből tudomást szerezhetünk a bencés kolostorok mindennapi életéről. Az az előny, amelyben a közös liturgiát részesítették, nem jelentett akadályt a munkában és a magánimádságban. Hugó gondoskodott az indokolt könnyítésekről és felmentésekről, azok számára, akiknek különleges feladata volt a kolostor életében.

A nagy nyitottság a kor szükségletei iránt és a mindenkori valóságos követelményekhez való alkalmazkodás következtében Hugó kolostorának hatása messze kisugárzott.

Kortársai mindenekelőtt tapintatát és türelmét, imádságos, vezeklő lelkületét, testvéri szeretetét magasztalták. Akitől a világ nagyjai tanácsot kértek, egyben a rászorulók és nyomorgók jótevője volt, és több csodás gyógyításáról is beszámoltak. Ily módon mindenütt ismertté tette Cluny nevét; közösségük létszáma egyre gyarapodott. Hugó megalapította Marcigny kolostorát, az első clunyi szellemű apácakolostort, s ezt végrendeletében utódai különleges gondjára bízta.

Elődjének, Odiló apátnak megsejtése valóra vált: olyan vezető alatt, aki szerzeteseinek valóban atyja, a clunyi rend bámulatos fejlődést élt át az Egyház és a nyugati kultúra javára. Emellett Hugó tekintélye is állandóan nőtt, de valódi nagysága nem diplomáciai küldetéseiben rejlett, melyeket a pápák vagy világi uralkodók megbízásából teljesített, hanem ami Isten szemében volt: vagyis igaz szerzetes voltában.

Élete végén meggyengült egészsége miatt sem akart lemondani szigorú, vezeklő életmódjáról. 1109 nagycsütörtökén utoljára intézte szavait az összegyűlt szerzetesekhez, és Krisztus példájára elvégezte a lábmosás szertartását. Húsvét napján beteg lett. Amikor kedden, 1109. április 28- án egyik szerzetese megáldoztatta, megkérdezte tőle, hogy megismeri-e még Krisztus testét. ,,Igen -- válaszolta -- megismerem és imádom.'' E hitvallása után meghalt. 1120. január 1-én avatta szentté II. Callistus pápa.

COTTOLENGO SZENT JÓZSEF BENEDEK pap, rendalapító

*Bra, 1786. május 3. +Chieri, 1842. április 30.

Giuseppe Benedetto Cottolengo Itáliában, egy piemonti kis városban, Brában született 1786. május 3-án. Mélyen vallásos család elsőszülött fia volt és még tizenegy testvér követte, akik közül később Józsefen kívül még két fiú lett pap (Luigi világi pap, Alberto domonkos szerzetes). Az egész családra nagy hatással volt az édesanya rendkívüli szeretete a szegények és a betegek iránt.

József gyermekkorában a francia forradalom hatásai érvényesültek Észak-Itáliában is. Amikor papi hivatást érzett és felvették kispapnak, nem léphetett szemináriumba, mert az a háborús idők miatt zárva volt. Három évig otthonról járt iskolába és végezte a filozófiát, illetve a teológia első évét. 1805-ben végre Astiban újra megnyitották a szemináriumot, s itt fejezte be tanulmányait. 1811-ben Torinóban szentelték pappá.

Kezdetben szülővárosában, Brában káplánkodott, majd hamarosan Corneliano d'Albában lett helyettes plébános. Mivel minden vágya az volt, hogy egy falusi plébánián szolgálhassa a lelkek üdvösségét, Cornelianóban úgy tűnt, betelik szívének vágya. Isten azonban arra választotta őt, hogy a nagyvárosi szegények apostola legyen, s ezzel megmutassa, a szociális kérdésnek a legnyomorultabb és legelesettebbek között is van megoldása: az irgalmas szeretet.

Amikor a környékbeli paptársak közelebbről megismerték, észrevették, hogy Józsefben olyan lelki-szellemi képességek szunnyadnak, amelyeket ki kell még művelni, ezért továbbtanulásra buzdították. Be is iratkozott a torinói egyetem teológiai karára és 1816-ban doktorált. Egy kis időre hazatért Brába, majd 1818-ban megkapta püspökétől azt a helyet, ahol szociális apostoli műve megszülethetett: Torinóba helyezte kanonokként a Corpus Domini templom káptalanjába.

Kilenc évig szentmise -- zsolozsma -- prédikálás -- gyóntatás voltak életének sarkpontjai. Ami szabad ideje maradt, azt a szegények gondozására fordította. Egy időben Páli Szent Vince (lásd: A szentek élete, 542. o.) élete volt a lelkiolvasmánya, s Szent Vince példája különösen felgyújtotta szívében az irgalmas szeretetet. A nép csak úgy hívta, hogy ,,a jó kanonok''. Egy látszólag váratlan, de nem rendkívüli esemény hozta élete nagy fordulatát.

1827-ben egy lyoni család utazott át Torinón, s az asszony súlyos beteg lett. Férje három apró gyermekkel és áldott állapotban lévő feleségével hiába keresett menedéket. A kórházban azzal utasították el, hogy a terhes asszony a szülőotthonba való; a szülőotthon nem fogadta be, mert tbc-s volt. Végül a város menhelyén találtak menedéket, ahova az utcán felszedett betegeket szokták egy időre elhelyezni. Az asszony állapota válságosra fordult, és József kanonokot hívták a haldoklóhoz. Ellátta a beteget az utolsó útravalóval, mellette volt haláláig, vigasztalta az özvegyet és az árvákat. Visszatérve a Corpus Domini templomba, meghúzatta a harangot, és az összegyűltekkel a Szűzanya oltáránál elimádkozta a Lorettói litániát, melynek végeztével örömtől sugárzó arccal csak annyit tudott mondani: ,,Megadatott a kegyelem! Áldott legyen Mária!'' -- ebben az órában ismerte fel ugyanis, hogy Isten őt az egészen elhagyatottak lelki-testi támaszának rendelte. A litánia imádkozása közben a Szűzanyától kapta a gondolatot, hogy nyisson otthont az elhagyatott, szegény betegek számára.

Azonnal ki is bérelte a templommal szemben lévő ház két szobáját, és a Gondviselésre támaszkodva megkezdte apostoli munkáját: az irgalmasság testi cselekedeteinek gyakorlásával hirdette az Evangéliumot és készített utat a hitnek. Egy fiatal özvegyasszony, Maria Nasa Pullini a munkatársa lett, és megkezdte a betegápolásra felkészíteni a jelentkező leányokat. A két szoba napokon belül szűknek bizonyult a betegek számára, ezért sorra vette bérbe József a szomszédos szobákat és lakásokat. A szomszédok természetesen idegenkedve nézték, hogyan hozzák egymás után hordágyon a betegeket, hogyan gyűlnek ebben a nevezetessé váló házban a kitaszított nyomorultak. Amikor híre jött, hogy kolera ütötte fel a fejét a tartományban, a városi hatóságokkal eltávolíttatták Józseffel és munkatársaival együtt a betegeket, a házat pedig bezáratták. 1832. április 27-e volt. József természetes derűvel fogadta a kilakoltatást: ,,Felénk az a szokás, hogy a káposztapalántát átültetik, hogy jó nagyra nőjön!'' -- mondta. -- És átköltözött a Valdocco városrészbe, Torino nyomornegyedébe, ahol húsz évvel később Don Bosco (lásd: A szentek élete, 72. o.) is otthont talált a módosabb polgárok közül kinézett fiaival.

József még aznap, amikor átköltözött, útközben felvett a kocsijára egy fiatal, rákos beteget. A házra, amelyet bérbe vett, ezt írta ki: ,,A Gondviselés Kis Háza'', és Páli Szent Vince oltalmára bízta új otthonát. A nyomorultak pedig jöttek: először a súlyos betegek, úgyhogy egyre több kórházi ágyat kellett biztosítani; aztán a süketnémák, a magatehetetlen öregek, idegbetegek, nyomorékok... és József fogadta őket. Minden újabb csoportot külön családnak tekintett, munkatársait a szolgálatukra nevelte, ő maga pedig a legsúlyosabb eseteknél teljesített szolgálatot.

A testben nyomorultakkal egy időben a lelki sérültek is áradni kezdtek hozzá, s egymás után nyitotta otthonait az árvák, az utcagyerekek, a bukott nők, a veszélyeztetett leányok s ki tudná elmondani még, hányféle nyomorúság számára. Senkit el nem utasított, bár semmiféle vagyona nem volt, s ha megkérdezték, hogy mire alapozza egyre terebélyesedő intézményét, azt válaszolta: a Gondviselésre. Csúcsára állított piramishoz hasonlította alapítását, amely az isteni Gondviselésre támaszkodik. A gyóntatója egyszer azt mondta Józsefről: ,,Cottolengónak egymagának nagyobb hite van, mint egész Torinónak együttvéve!''

Munkatársait így tanította: ,,Nekünk nem a Kis Ház szükségleteiért kell imádkoznunk és nem aggodalmaskodnunk kell, hanem csak azzal kell törődnünk, hogy Isten kedvében járjunk és mindenütt megtegyük Isten akaratát. A mi Urunk ugyanis arra tanított minket, hogy először Isten országát keressük, és minden mást ráadásként megkapunk. Amit a szegényeknek adunk, egészen adjuk oda. Ha visszatartunk valamit, a Gondviselés nem küld semmit, mert Ő tudja, hogy még van tartalékunk. Ki kell osztanunk, amink van és nem kell a holnapi napra gondolnunk... A Gondviselés még soha nem juttatott csődbe minket, és Istennek nem nehezebb ötezret táplálni ötszáznál. Ha hiányt szenvedünk, azt bizalmunk hiányának kell tulajdonítanunk. A Gondviselésnek ugyanis az a törvénye, hogy átlagos bizalomra a megszokott módon, a rendkívüli bizalomra rendkívüli módon válaszol.''

Amikor a Gondviselés Kis Háza már városrésznyi nagyságot ért el, és a piemonti király is felfigyelt a dologra, felkínálták Józsefnek, hogy birtokadományokkal támogatják. Ő ezt a leghatározottabban elutasította, és azt mondta: ,,A Kis Ház addig fejlődik, amíg nincs semmije, amint birtokokkal ajándékozzák meg, hanyatlani fog!'' Amikor a király megkérdezte, gondol-e arra, mi lesz alapításával, ha meghal, azt válaszolta, hogy nem történik más, mint a királyi udvarban az őrségváltáskor. Ha Isten akarja, az őrségváltás megtörténik a Kis Házban is, s az utód pontosan fogja folytatni a művet.

Tíz év alatt a Kis Ház valóban kibontakozott, és nem ,,nagy ház'', hanem háztömbök sokasága fogadta be József különböző családjait. Közben egymás után alapította a szerzetesi kongregációkat férfiakból és nőkből a különféle szolgálatokra. A betegápolók, tanítók és nevelők mellett gondja volt örökimádó apácákra is, akik az egész alapítás kegyelmi hátterét vannak hivatva biztosítani.

Amikor pedig József érezte, hogy eljött az ,,őrségváltás'' ideje, elbúcsúzott övéitől, és Chieribe ment az öccséhez, hogy családjaitól távol halhasson meg. Amikor búcsúzáskor az egyik nővér sírva mondta: ,,Atya! Mi lesz velünk?!'', így válaszolt: ,,Légy nyugodt, ha a mennyországban leszek, ahol mindent megtehetünk, többet fogok segíteni nektek, mint amikor köztetek voltam. Belekapaszkodom a Szűzanya köpenyébe, és a szememet nem fordítom el rólatok. De el ne felejtsétek, amit én, szegény ember mondtam nektek!''

Utolsó szavai a zsoltárt idézték: ,,Vigadtam, mikor nekem azt mondották: Az Úrnak házába fölmegyünk!'' (122. zsolt.). 1917-ben boldoggá, 1934. március 19-én szentté avatták.

SZIÉNAI SZENT KATALIN

*Sziéna, 1347. március 25. +Róma, 1380. április 29.

A 14. században az egyetemes Egyházat két nagy baj gyötörte és csúfította. A római pápa hetven éven át idegenben, a franciaországi Avignonban élt, s mivel egymás után hétszer francia pápát választottak, a pápaságot politikai érdekeknek szolgáltatták ki. A másik nagy baj az egyre fenyegetőbb török veszedelem volt, amely Palesztinában már a szent helyek pusztulásához vezetett, és világosan látszott, hogy a török terjeszkedésnek csak fegyverrel lehet útját állni. Ezekhez járult még Itáliában a városállamok harca a pápai állam, a császár és egymás ellen.

Ebben a zűrzavaros században született egy leány, aki férfiakat megszégyenítő elszántsággal és erővel imádkozott, vezekelt és harcolt Krisztus édes Menyasszonyáért és a földi Krisztusért, ahogy ő az Egyházat és a pápát szokta nevezni.

Amikor róla beszélünk, rendkívül szerencsés helyzetben vagyunk, mert nem későbbi századok történészeire vagy legendáira kell hagyatkoznunk, hanem kortárs tanúk szólalnak meg. Sziénai Szent Katalin életrajzát ugyanis az írta meg, aki legbensőbb titkait is ismerte: Capuai Boldog Rajmund domonkos szerzetes, később általános rendi magiszter. Hat éven át állt mellette mint gyóntató és lelkivezető, mégpedig Katalin életének utolsó hat évében. Az életrajzot a szentté avatás érdekében, 1385--1395 között írta.

A kritikus olvasóban persze fölmerülhet a gondolat: vajon hitelesnek tekinthető-e Rajmund tanúságtétele? Vajon nem inkább egy elfogult, jámbor, öreg szerzetesről van szó csupán, aki már a rend szempontjai miatt is mindent elkövetett lelki gyermeke életszentségének bizonyítása érdekében? -- Ha csak maga Rajmund tanúskodnék, talán jogos lehetne ez a föltételezés. Ő azonban fejezetről fejezetre -- mert ismerte az embert --megnevezi azokat a tanúkat, akiktől a leírt anyagot hallotta, és gondosan megjelöli a tényeket, melyeket ő maga látott, elkülönítve azoktól, melyeket Katalin beszélt el neki vagy más szemtanúktól hallott. Ez utóbbiakat mindig név szerint említi, kezdve az édesanyján, Lapa asszonyon, és befejezve a sort a tanítványok után egy római asszonnyal.

Ettől az igen nagy körültekintéssel dolgozó ,,krónikástól'' tudjuk a következőket:

A sziénai Benincasa Jakab kelmefestő mester és felesége, Lapa asszony házassága rendkívül termékeny volt: huszonöt gyermekük született. Utolsó előtti gyermekeik ikrek voltak, két kislány. Egyikük, akit Giovannának kereszteltek, születése után hamarosan meghalt. A másik kislány Katalin volt, akit Lapa asszony jobban szeretett a többieknél (talán mert a legkisebb gyermek lévén sokáig tudta szoptatni).

Katalin egész kicsi korában a nagy család és a széles rokonság kedvence lett. De már három éves korában mutatkozott, hogy Istennek különleges tervei vannak e gyermekkel, aki a jámborság szokatlan jeleit kezdte adni. Ilyen pici korában szokása volt például, hogy a lépcsőt járva minden egyes lépcsőfok előtt elmondott egy Üdvözlégyet. Hat éves volt, amikor az első látomásban részesült: a domonkosok temploma felett -- ez a templom a házuk közelében állt, és Katalin nagyon szerette -- megjelent neki Krisztus főpapi ruhában. A kíséretében Katalin fölismerte Szent Pétert, Szent Pált és Szent János evangélistát. Az Úr Krisztus jóságosan rámosolygott, majd megáldotta.

Ettől a látomástól Katalin megváltozott. Felnőttesen komoly lett, imádságos élete elmélyült, és minden emberi segítség nélkül, csak a Szentlélek irányításával kezdte gyakorolni a régi remeték vezeklését, böjtjét, imádságait. Lelke oly gyorsasággal érett, hogy hét éves korában szüzességi fogadalmat tett. És az imádság, amelybe fogadalmát foglalta, mutatja, hogy részéről ez nem meggondolatlan gyermekjáték volt, hanem a leendő szent komoly megnyilatkozása.

A család mindezt -- ha egyáltalán látott belőle valamit -- nem vette komolyan, s amikor Katalin elérte a tizenkettedik évét, kezdték fölkészíteni a házasságra. Katalin tiltakozott, de nem lázadt föl, hanem Jegyeséhez menekült. A család -- látván hajthatatlanságát -- zaklatni kezdte, remélve, hogy kiverik fejéből jámbor ,,rögeszméit'': egész nap dolgoztatták, a legalantasabb szolgálatokat végeztették vele, s összeesküdtek, hogy sohasem hagyják, hogy egyedül legyen. Ő türelemmel viselt mindent, de amikor tizenhat éves lett, felnőttként közölte övéivel, hogy inkább elmegy otthonról, de szándékát, fogadalmát nem másítja meg. Ekkor, az édesapa hatására, a család elfogadta szándékát.

Katalin alázatból nem akart kolostorba lépni és nem is lett soha apáca. A Sziénában élő domonkos harmadrendi nővérek (mantelláták) között akarta szolgálni Isten dicsőségét és felebarátai üdvösségét. A nővérek azonban elutasították a kérelmét azzal, hogy ők csak özvegyeket vesznek föl, a fiatal lányoktól félnek, mert botrányt hozhatnak rájuk. Katalin ennek ellenére -- hiszen egy látomásban Szent Domonkostól ígéretet kapott, hogy magára öltheti a Bűnbánó Nővérek ruháját -- változatlanul kitartott kérése mellett, s végül a nővérek befogadták.

Ez 1363-ban történt. Katalin ekkor visszavonult házuk egy pinceszerű zugába, amit a cellájának nevezett. Csak a templomba ment ki, a gyóntatóján kívül senkivel sem beszélt; egyébként a cellájában vezekelt, imádkozott, böjtölt és virrasztott. Ágya nem volt, a feje alatt egy kő volt a párna. Elhagyta a húst, aztán fokozatosan a többi eledeleket is, s csak kenyeret és zöldségféléket evett; élete végén pedig csak az Eucharisztiából élt, semmi más nem táplálta.

Három éve tartott már ez a teljes magány, sok-sok imádsággal és az erényért vívott harccal, amikor Krisztus megjelent Katalinnak: gyűrűt húzott az ujjára (melyet mások nem láttak, csak Katalin látta állandóan), és eljegyezte magával. E misztikus eljegyzést követően pedig az Úr kiszólította őt magányából és elküldte az emberek közé, a béke és az igazság angyalának.

Ebben az időben egyik unokabátyja, Della Fonte Tamás volt a gyóntatója, aki a házuknál nevelkedett mint árva gyermek, majd domonkos lett. Lassanként azonban híre kelt, hogy Katalin rendkívül jó tanácsadó, Isten dolgairól sokkal többet tud, mint a tudósok, és csodatevő ereje van! Kezdték keresni az emberek, érdeklődők, tanácstalanok, tanulni vágyók. Kialakult körülötte egy tanítványi kör, melynek tagjait ő maga a ,,családom'' névvel illette. Természetesen ellenségei is támadtak, ezért a domonkos rend 1374. évi általános káptalanja elé idézték Firenzébe, hogy kivizsgálják a tanítását és életét. Minthogy a vizsgálat során kifogástalannak találták, engedélyezték további tevékenységét, s gyóntatónak és lelki vezetőnek Capuai Rajmundot rendelték mellé.

Rajmund ettől kezdve, leszámítva Katalin életének utolsó öt hónapját, állandóan mellette volt. Amikor visszatértek Sziénába, pestis tört ki a városban, s akkor megmutatkozott, hogy Katalin életét is kockára téve szolgál a felebarátainak. Ápolta, bátorította, olykor csodával gyógyította a betegeket. S közben már levelezni kezdett a béke és a keresztes háború ügyében városokkal és egyes emberekkel, tanította a közelben és távolban lévő gyermekeit és tanítványait.

1375-ben meghívták Pízába. Itt kapta meg az Úrtól küldetésének és életének pecsétjét: április elsején, a Szent Krisztina-templomban Krisztus megajándékozta stigmáival, melyek Katalin kérésére láthatatlanok maradtak. Ebben az évben írta első levelét a pápának, XI. Gergelynek.

Júniusban tért haza Sziénába, ahol megtérítette Niccolo Tuldót, akit mint kémet halálra ítéltek. Ez a szerencsétlen perugiai fiatalember politikai gyanakvások áldozata lett. Katalin lecsillapította tomboló dühét és kétségbeesését: szavai hatására az ifjú meggyónt, megáldozott, és olyan békével fogadta a halált, mint egy szent. Csak annyit kért, hogy Katalin legyen mellette a vesztőhelyen.

A következő években fölsorolhatatlan a csodálatos megtérések, kibékülések, gyógyulások száma, miközben Katalin fáradhatatlanul harcolt a pápa Rómába való visszatéréséért és a keresztes háború megszervezéséért. A helyzetet azonban nagyon súlyossá tette az észak- itáliai városok lázadása a pápai legátusok ellen. Firenze egy olyan város-szövetséget akart létrehozni, amely fegyverrel támadt volna a pápai államra. Katalin minden erejét latba vetve próbálta megakadályozni, hogy Lucca, Píza és Sziéna csatlakozzék a szövetséghez. 1376-ban XI. Gergely interdiktum alá vetette Firenzét megátalkodottsága miatt. A megriadt vezetőség akkor megkérte Katalint, menjen el Avignonba és közvetítsen békét a pápa és a város között. Katalin tanítványai egy részével útra is kelt, s június 18. és szeptember 14. között három hónapot töltött Avignonban a pápával tárgyalva és levelezve. Meg kellett azonban tapasztalnia, hogy az firenzeiek küldöttsége, mely közben szintén Avignonba érkezett, nem a megegyezésük szerint kezdett tárgyalni a pápával, sőt a segítségét is mellőzték, s a kibékülés ügye meghiúsult.

Ekkor kapta Katalin a pápától a hordozható oltár kiváltságát, hogy vándorútjain is minden nap részesülhessen a szentmise és a szentáldozás kegyelmeiben. Ezen kívül a kíséretéhez tartozott három állandó gyóntató, annak érdekében, hogy a hozzá sereglő bűnbánók mindjárt meg is gyónhassanak.

Sok biztatása és imádsága végre eredményt hozott: a pápa szinte megszökött Avignonból, és 1376. szeptember 13-án elindult a tenger felé, hogy hajón utazzék Rómába. Katalin Genováig elkísérte, s ennek köszönhető, hogy a genovai partraszállás után -- látva az ottani zűrzavaros helyzetet -- a pápa nem fordult mindjárt vissza. Katalin vntött belé erőt, s mikor a pápa ismét tengerre szállt és dél felé hajózott, ő visszatért Sziénába. XI. Gergely 1377. január 17-én vonult be Rómába. Katalin ekkor a Sziéna közelében lévő Orcia-völgybe indult, hogy békét teremtsen a családi háborúkban.

A pápa március végén meghalt, utóda VI. Orbán lett. Ő ismét tárgyalni kezdett a firenzeiekkel, s a béke érdekében Katalin is elment Firenzébe. A városban zendülést szítottak ellene: a vendéglátója házát fölgyújtották, őt magát halálra keresték, mert benne látták céljaik akadályát. Katalin a városon kívül egy kertben tartózkodott a tanítványaival, amikor néhány martalóc rátámadt. Nem akart menekülni, hanem ellenkezőleg, amikor megkérdezték, melyikük a Sziénából való Katalin, a kérdező elé lépett, letérdelt és az ég felé tárt karokkal, sugárzó arccal mondta: ,,Én vagyok, íme, engem ölj meg!'' -- Csak annyit kért, hogy övéit engedjék bántatlanul elmenni. A gyilkolásra emelt kezek lehanyatlottak, s Katalin később sokat siratta, hogy nem lehetett vértanú Egyházáért. A tárgyalások azonban eredményre vezettek, és július 18-án végre Firenze békét kötött a pápával.

Akkor Katalin hazatért, s ezután kezdte diktálni -- legtöbbször misztikus elragadtatásban -- az isteni gondviselésről szóló könyvét, a Dialógust. Azért diktált, mert ő maga sokáig (amíg az írás és olvasás képességét misztikus módon meg nem kapta az Úrtól) nem tudott sem írni, sem olvasni. Állandóan több ,,titkár'' és ,,titkárnő'' volt mellette, kiknek leveleit diktálta -- gyakran egyszerre többet is -- a legkülönbözőbb címzettek részére: világiaknak és szerzeteseknek, királyoknak és a pápának, katonáknak és kereskedőknek... Levelei és a Dialógus lenyűgözik az olvasót, aki elfogulatlanul fogadja tanítását. Aki nem tudja, hogy ki az írója e könyveknek, inkább az egyházatyák közül gyanakszik valakire, mint egy ,,műveletlen'' sziénai polgárlányra. Csakhogy ez a leány annak a Krisztusnak lett a menyasszonya, aki a gyengékben mutatja meg a maga isteni erejét és bölcsességét.

VI. Orbán szerencsétlen kézzel nyúlt a kormánykerékhez. Reformot szeretett volna, s a szükségnek megfelelően elsőként a klérust akarta megújítani, de szigorát nem viselték el. Legszűkebb környezete is ellenállást tanúsított, amelynek a vége az lett, hogy a francia bíborosok elhagyták Rómát, és Fondi várában ellenpápát választottak Genfi Róbert személyében, aki a VII. Kelemen nevet vette föl. Mindezt Katalin előre megjövendölte. Szüntelenül buzdította gyermekeit az imádságra és a virrasztásra, hogy e szörnyű bajt elháríthassák. Ez volt a nyugati egyházszakadás, amely negyven évre elmondhatatlan bajokat hozott az Egyházra.

Katalin 1378 októberében fejezte be a Dialógust. Ekkor levelet kapott a pápától, aki arra kérte, hogy jöjjön Rómába és legyen segítségére. Lelki gyermekeivel együtt útra kelt tehát, és a következő ádvent első vasárnapján megérkeztek Rómába. Katalin ettől kezdve haláláig teljes erejével VI. Orbán érvényes pápaságának elismertetéséért és az elszakadtak visszatérítéséért küzdött.

Egészsége egyre gyengült, de azért minden reggel gyalog ment el a S. Maria sopra Minerva-templom melletti szállásáról a vatikáni Szent Péter-bazilikába, hogy ott szentmisét hallgasson, és hosszú imádsággal ,,fáradozzék'' az Egyházért. December közepén a pápa Franciaországba küldte Rajmundot, hogy nyerje meg számára a királyt. Katalin ekkor végső búcsút vett lelkiatyjától: elkísérte a kikötőig, és anyai aldásával bocsátotta útra.

Az 1379-es év levelezéssel, tárgyalásokkal, sok-sok vezekléssel és imádsággal telt a pápa közelében. 1380 nagyböjtjére Katalin fekvő beteg lett. Tanítványai tanúsága szerint iszonyatos kísértéseket szenvedett, az ördögök valósággal tomboltak körülötte, míg végül április 29-én a tercia idején eltávozott égi Vőlegényéhez. Halála előtt még elrendezte gyermekei sorsát, mindegyiket anyai bölcsességgel irányította egyik vagy másik szerzetbe.

A szentté avatást II. Pius pápa 1461. június 29-én végezte. Szent Katalint 1939-ben -- Assisi Szent Ferenccel együtt -- Itália védőszentjévé nyilvánították. 1970-ben pedig Avilai Szent Terézzel együtt megkapta az egyházdoktor megtisztelő címét.

Tanításának sajátossága, hogy amit Aquinói Szent Tamás elvont, cizellált rendszerben fogalmazott meg az Egyház tanításából, ugyanazt Katalin -- a mindennapi élet konkrét problémáit Istenben elfogadva és megoldva -- ,,egzisztenciálisan'' közli tanítványaival. Mint a szentek mindannyian, először ő maga szemlélte és élte meg tanítását, azután adta tovább a legkülönbözőbb rendű és rangú embereknek. Ezért tanítása gazdag forrás ma is, s anyai és égi bölcsességgel neveli mindazokat, akik a tanítvány hívő alázatával közelítenek hozzá.

Ünnepét 1597-ben vették föl a római naptárba, április 29-re, amely napon addig a domonkos Veronai Szent Pétert ünnepelték. 1628-ban áthelyezték április 30-ra. 1969-ben, tekintettel arra, hogy az egyetemes naptárban Veronai Szent Péter nem szerepel, visszakerült az ünnepe április 29-re.

--------------------------------------------------------------------------------

Katalin hét éves fejjel a következőképpen tett szüzességi fogadalmat:

,,Az egyik nap, kiválasztva egy olyan rejtekhelyet, ahol senki sem zavarhatta és nem is hallhatta meg, hangosan kimondta fogadalmát. Térdre hullva, nagy áhítattal így imádkozott a Boldogságos Szűzhöz: Ó, Boldogságos és Szentséges Szűz, aki az összes asszonyok között elsőnek szentelted magad Istennek azzal, hogy örök szüzességet fogadtál neki, és Ő annyira kedvelt téged, hogy Fiának Anyjává tett; határtalan jóságodhoz folyamodom, és kérve kérlek, ne érdemeimet nézd, és ne gyöngeségemre tekints, hanem légy hozzám annyi kegyelemmel, hogy jegyesemül adod nekem Őt, kire szívem-lelkem minden erejével vágyakozom, a te szentséges Fiadat, a mi egyetlen Urunkat, Jézus Krisztust. És én megígérem Neki és Neked, hogy soha más jegyest nem engedek magam közelébe, hanem szüzességemet a magam gyöngeségében sértetlenül megőrzöm neki mindörökké!''

Egy beteg ápolása során hősies önuralomról és türelemről tett tanúságot. Ezt követően éjszaka megjelent Krisztus, és két koronát kínált neki: egy tövisből fontat és egy ékes aranykoronát, s megkérdezte, melyiket akarja választani erre az életre. A másikat ugyanis az égben fogja viselni. Katalin akkor az izzó szeretet hevében kikapta az Úr kezéből a töviskoronát, és a fejébe húzta. A tövisek fájdalmát -- mint mondta -- hosszú időn át érezte a fején.

Amikor 1375. április 1-én Pízában megkapta a stigmákat, szemtanúi is voltak a történésnek. Később Katalin maga mondta el, hogy a Megfeszített Krisztus sebeiből vérvörös fénysugarak indultak ki és tartottak keze, oldala és lába felé. Akkor ő -- hogy a feltűnés kísértéseit elkerülhesse -- azt kérte, hogy a sebeket kívülről ne lehessen látni. És az Úr meghallgatta, mert a vérvörös sugarak fehérré váltak, és úgy fúródtak a testébe. Attól kezdve a sebek gyötrelmét Katalin haláláig szenvedte.

Csodatételei nagyon emberközelben történtek, a napi segítségnyújtás közben. Így nem is egyszer kenyeret szaporított éhes ,,családjának''; egy alkalommal például Rómában, amikor a gondatlan hetesnővér elfelejtett kenyeret szerezni. Atyja házanépét egyszer hónapokig itatta egy kicsi hordóból borral, sőt a szegényeknek is adott belőle rendszeresen, és a hordó nem apadt ki!

E fizikai csodáknál sokkal jelentősebbek voltak a lelkiekkel kapcsolatos csodái: olvasott a lelkekben, megrögzött bűnösök tértek meg, régi-régi ellenségeskedések szűntek meg a szavára. Elmondhatatlan bűz érzéséről panaszkodott, amikor bűnöket rejtegető, elegáns arisztokraták közt volt.

Amikor Avignonban a pápa előtt beszélt, a pápa csodálkozva hallotta a kúria hibáinak és bűneinek lajstromát. Megkérdezte a környezetét, hogy mióta él a közelben ez a leány, s akkor Katalin megmondta, hogy ő Sziénából jobban látta a pápa környezetének minden bűnét, mint a helybeliek.

A legnagyobb csoda azonban saját lelkének bontakozása, érlelődése és szentsége volt. Hihetetlen gyorsasággal és biztonsággal járt a tökéletesség útján, helyesebben: ráhagyatkozva Szent Domonkos rendjének és a szenteknek karjaira, engedte magát vezetni és röpíteni a tökéletes egyesülés felé. Egész kicsi kora óta nagyon szerette az Eucharisztiát, ezért is kapta meg azt a rendkívüli jelet, hogy -- mint már mondtuk -- élete utolsó hét esztendejében ez volt egyedüli tápláléka.

Rajmund így fejezi be a Legendát: ,,A vértanúk közül sokan rövid szenvedéssel adták oda életüket. Katalin tizenhárom héten át gyötrődött úgy, hogy közben napról-napra nőttek a kínjai, s ő mindig vidám lélekkel viselte azokat. Mindenért hálát adott, és könnyű lélekkel ajánlotta föl életét Krisztusnak, hogy kiengesztelje Őt a népért, és megmentse az Egyházat a botrányoktól. Sem az ok, sem a szenvedés nem hiányzott ahhoz, hogy tökéletes vértanú legyen. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy az égben nemcsak a vértanúság vágya miatt ünneplik őt, hanem a tényleges vértanúság koronáját is elnyerte. Ezen az alapon értelmes embernek be kell látnia, hogy Katalin szentté avatási perében gyorsabban lehet eljárni, ugyanúgy, mint a vértanúk esetében szokta tenni az Egyház.''

Ezért olykor a hármas koronával ábrázolják Szent Katalint: a szüzesség, a bölcsesség és a vértanúság égi koronájával.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, aki Szent Katalinban fölgyújtottad a szeretet lángját, melynek erejével átélte az Úr szenvedését és Egyházadat szolgálta; az ő közbenjárására kérünk, engedd, hogy néped, amely részese lett Krisztus szenvedésének, dicsősége megnyilvánulásának is ujjongva örvendhessen!

Szent Memnon atya

Memnon atya fiatal korától egy kolostorban élt szerzetesként. A kolostor főnökévé választották önmegtagadó élete miatt. Istentől a csodatevés bőséges ajándékaiban részesült. Betegeket gyógyított, együtt érző volt a szegények iránt, forrást fakasztott imáival és hajózókat mentett meg az elmerüléstől. Életének ideje nem ismert.

Veronai Szent Péter     vértanú, † 1252       

Szent Róbert     apát és hitvalló, † 1110       

Szent Tichikusz     hitvalló, † ~70     

  

Szent Didimusz     vértanú, † 304


Szent Jázon és Szoszipáter apostolok

Mindnyájan, az I. században szenvedtek vértanúságot hitükért Korfu városában. Szent Jázon tarzusi származású volt. Szent Szoszipáter Achájából származott. Mindketten szent Pál tanítványai és rokonai voltak. Pál apostol Jázont Tarzusba, Szoszipátert pedig Ikoniumba rendelte püspökké. A hit terjesztéséért börtönbe vettetve, a börtönbe megtérítettek 7 gonosztevőt. Ezért mind a hetet forró olajba dobták? amelyben meg is haltak. A sziget kormányzójának lánya Kerkira szűz szintén Krisztus hitének követője lett, ezért kínzások után füsttel megfojtva és lándzsával átverve halt vértanúi halált. Az apostolok pedig, a különféle kínzások között is sértetlenek maradva, szabadságot nyertek. A hitet tovább is hirdetve, megtérítették magát a sziget kormányzóját is. Késő öregségükben hunytak el.


GRIGNION DE MONTFORT SZENT LAJOS-MÁRIA népmisszionárius
*Montfort, 1673. január 31. +Saint-Laurent-sur-Sčvre, 1716. április 28.
Louis Grignion 1673. január 31-én született a bretagne-i Montfort-la- Caneban (ma: Montfort-sur-Meu). 18 gyermek közül a második volt a kisnemesi családban, melyet nem lehet vagyonosnak nevezni. Bérlő apja meglehetősen nyers modorúnak tűnik. Lajos gyermekkora nem volt boldog, de alapos keresztény nevelést kapott. 1685 körül bérmálkozott; ekkor kapta keresztnevéhez a Mária nevet. 1686-ban Rennes-be, a jezsuiták Saint-Thomas kollégiumába küldték tanulni; 1690-ben egyébként az egész Grignion család Rennes-ben telepedett le. Lajos sikerrel fejezte be itt humán tanulmányait. Egy napon, amikor a kármeliták kápolnájának Mária- képe előtt imádkozott, felismerte papi hivatását; végül szülei is egyetértettek vele. Ezután befejezte filozófiai tanulmányait.

Amikor egy párizsi rokona, Montigny kisasszony megígérte neki a segítségét, 1693 őszén Párizsba vándorolt; útközben összekoldult kenyéren élt. Párizsban felvették a klerikusoknak abba a kis közösségébe, amelyet egy szulpiciánus, M. de la Barmondičre alapított. Itt feltűnést keltett mélységes jámborságával. Hajlíthatatlan jelleme nehézzé tette számára, hogy beilleszkedjék a közösségbe, mely 1694 szeptemberében, M. de la Barmondičre halála után szét is szóródott.

Lajos-Máriát, aki anyagiak nélkül állt, felvették a ,,Pauvres Ecoliers'' (Szegény tanulók) közösségébe, de megbetegedett, és egy párizsi kórházba kellett szállítani. Felgyógyulása után néhány barátja támogatásával 1695 tavaszán beléphetett a Saint-Sulpice szemináriumba. (Az 1601-ben Párizsban J.-J. Olier által alapított szeminárium a francia papnevelés reformáció utáni megújítója volt.) Folytatta teológiai tanulmányait, a Sorbonne-on azonban nem látogatta az előadásokat. Teljesen szulpiciánus elöljárói hatása alá került, akik bevezették a ,,francia iskola'' szellemiségébe. H.-M. Boudon (1624-- 1702) műveit olvasgatva felfedezte bennük a Szűzanyának szóló tökéletes önátadás gondolatát, amely megfelelt saját máriás lelkületének. Szentsége mélyen hatott a szeminárium vezetőire, akik szerették volna megtartani őt a Saint-Sulpice-ben.

1700. június 5-én Lajos-Máriát pappá szentelték. Elöljárói Nantes-ba küldték a város szent életű papja, M. Lévęque által alapított közösségbe, de mélységesen csalódott az ott tapasztalt hanyagság és a janzenizmussal rokonszenvező légkör miatt. 1701 májusában Fontevrault apátságában, ahol két nővére is élt, találkozott madame de Montespannal, XIV. Lajos egykori kedvesével, aki vezeklőként tartózkodott ott. Pártfogásába vette, és Poitiersbe küldte Girard püspökhöz. A püspökkel történt első találkozása után Lajos-Mária egy időre visszatért Nantes-ba, s megtartotta első sikeres népmisszióját. 1701 szeptemberében ismét Poitiers-be ment, és novemberben kinevezték a kórház lelkipásztorává. Hivatala sok nehézséggel, de eredménnyel is járt. Megismert ott egy jámbor leányt, Trichet Lujzát, s vele együtt tervezgette egy női kongregáció megalapítását. 1702 júliusában Lajos- Máriának Párizsba kellett utaznia, hogy segítsen egyik, anyagiakkal egyáltalán nem rendelkező nővérén. Olyan nyomorúságos állapotban ért Párizsba, hogy egykori Saint-Sulpice-beli tanárai elzárkóztak fogadása elől. Végül mégis elérte, hogy nővérét felvegyék Rambervillers bencés nővéreinek konventjébe. Októberben visszatért Poitiers-be, és folytatta kórházi tevékenységét, környezete nagy részének ellenségeskedése azonban csakhamar arra késztette, hogy lemondjon állásáról. 1703 tavaszán ismét Párizsban volt. Először idős és beteg nők egy otthonában tartózkodott, majd barátságot kötött Claude Poullart-des-Places-szal (1679--1709), a spiritánusok (Szentlélek Társasága) alapítójával. 1704- ben visszatért a poitiers-i kórházba, 1705-ben azonban véglegesen el kellett hagynia.

Most kezdődött meg vándorhitszónoki tevékenysége. Bejárta Nyugat- Franciaország vidékeit, s erős hangjával, vonzó és szenvedélyes prédikációival, egyszerű, de hatékony módszerével élesztgette a falusi lakosság hitét. Visszaállította a keresztutakat, vagy újakat emelt, népies énekeket komponált, és a népet megtanította az éneklésükre. S ha ezek művészileg nem is voltak értékesek, sokáig fennmaradtak. Sokat tett a Mária-tisztelet érdekében, különösen a rózsafüzér által. Azoknak, akiket erre alkalmasaknak tartott, javasolta, hogy adják át magukat teljesen Máriának. Csaknem mindenütt találkozott a janzenista körök ellenségeskedésével.

Miután 1706 végén elűzték Poitiers egyházmegyéjéből, zarándoklatra indult Rómába, ahol fogadta XI. Kelemen pápa. Elzarándokolt Mont Saint- Michelbe is, bejárta Rennes és Dinan vidékét, majd 1707 februárjától szeptemberéig a Saint-Malo és Saint-Brieuc környékét is. A Montfort közelében lévő Saint-Lazare-ban tartott pihenője után 1708 őszéig a nantes-i egyházmegyében tevékenykedett. Azt a hatalmas keresztutat, amelyet 1709 májusában emeltetett Pontchâteau-ban, 1710 szeptemberében a polgári hatóságok lerombolták. 1711 nagyböjtjében visszavonult Luçon és La Rochelle egyházmegyékbe, amelyek püspökei jóindulattal támogatták. Egy protestáns csoport kísérletet tett arra, hogy megmérgezze. 1713 júliusában Párizsban munkatársakat keresett, de sikertelenül. 1714 augusztusától novemberéig Bretagne-ba és Normandiába vitt az útja, egészen Rouenig. Mindenütt számos megtérést ért el, és az egykorú hagyomány szerint sok csodát is tett. Eleven misztikus életét különleges természetfölötti jelenségek kísérték. Sokoldalú tevékenysége mellett arra is talált időt, hogy lelki írásokat szerkesszen. Két jelentősebb művének a kéziratát csak a 19. században hozták nyilvánosságra: a Traité de la vraie dévotion ŕ la Sainte Vierge-t (Értekezés a Szent Szűz igazi tiszteletéről) 1842-ben, a L'Amour de la Sagesse éternelle-t (Az örök Bölcsesség szeretete) 1876-ban. A bennük kifejeződő lelkiség megmutatja, hogy -- Pierre de Bérulle (1575--1629) iskolájához híven -- sokat köszönhet a rajnai-flamand misztikusoknak, különösen pedig Boldog Suso Henriknek (lásd:123. o.). Három műve magyarul is megjelent: Szűz Mária titka (1926), A tökéletes Mária- tisztelet (1929), A szentolvasó (1944).

1715 tavaszán meg tudta valósítani azt a tervét, amelyet különösen a szívén viselt: La Rochelle-ben olyan népiskolákat alapított, amelyekben a tanulóknak semmit sem kellett fizetniök. A leányiskolák érdekében elhívta Poitiersből Trichet Lujzát, és megalapította vele együtt a ,,Soeurs de la Sagesse'' (a Bölcsesség Nővérei) társulatot, amely hamarosan el is terjedt. Végül ugyanebben az évben sikerült két munkatársat találnia, Mulot-t és Vatelt; velük együtt rakta le a Mária- társulat alapjait. Megvalósulását azonban már nem érhette meg ezen a világon.

A munkától és a zaklatásoktól kimerülten halt meg 1716. április 28- an, a Saint-Laurent-sur-Sčvre-ben tartott utolsó missziója alkalmával. Már ekkor szentként tisztelték. 1888-ban boldoggá, 1947. július 20-án pedig szentté avatták.


BOLDOG LUKÉZIUSZ III. r. (1181-1260)
A hagyomány szerint Szent Ferenc atyánkkal egyidoben született és o volt az elso terciárius. Eloször katonáskodott, majd Poggibonziba* költözött és kereskedéssel foglalkozott. Fo gondja a haszonszerzés volt, a szegényekkel keveset törodött. Amikor Szent Ferenc vándorlása közben eljutott Poggibonziba, többször is találkozott Lukéziusszal, s a Szent Ferenccel való beszélgetések azt eredményezték, hogy megváltozott az életfelfogása. Kezdte szétosztani vagyonát a szegények között, szállást adott a vándoroknak, segítette az árvákat, özvegyeket. Felesége, Buonadonna eleinte nem helyeselte férje bokezuségét, késobb azonban o is együtt végezte férjével az irgalmasság cselekedeteit. Egy különös eset nagy hatással volt rá: egy koldus tért be házukhoz és Isten nevében kenyeret kért. De már nem maradt semmi a kenyereskosárban. Lukéziusz szólt feleségének, adjon a koldusnak. Az haragosan válaszolta: „Nem tudod, hogy nekünk sincs már kenyerünk?” Lukéziusz azonban biztatta, nézze meg újra a kosarat. Megnézte, s az tele volt kenyérrel. Lukéziusz egyszer kérte Szent Ferencet, vegye fel rendjébe. Ferenc azonban figyelmeztette, hogy neki felesége van, ot nem hagyhatja el. Mivel többen is hasonló kéréssel fordultak hozzá, rövid életszabályt állított össze a „bunbánó testvéreknek”, akik a világban maradnak és ott tartanak bunbánatot, élnek az evangélium szellemében. Így keletkezett a bunbánó, vagy ahogy késobb nevezték, a III. rend. Lukéziusz példáját többen követték a faluban. Példája olyan hatással volt rájuk, hogy elnevezték a „tökéletesség mesterének”. A hagyomány szerint élete 80. évében halt meg. Buonadonna azt kérte Istentol, hogy férjével egyidoben halhasson meg. A hagyomány szerint elobb Buonadonna, majd egy nap múlva Lukéziusz halt meg. Az elso terciáriust VI. Piusz avatta boldoggá.
„Mindazok, akik szeretik az Urat teljes szívbol, teljes lélekkel és elmével..., és úgy szeretik felebarátjukat, mint önmagukat, és gyulölik testüket buneikkel együtt, és magukhoz veszik a mi Urunk Jézus Krisztus testét és vérét; és a bunbánat méltó gyümölcseit termik: ó milyen boldogok és áldottak azok a férfiak és nok, amíg így cselekszenek és ezekben kitartanak.”
Szent Ferenc levele a bunbánó testvérekhez
(a Harmadik Rend regulája elodje)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Lukéziuszt a bunbánatra hívtad, és fölékesítetted a jámborság és a szeretet cselekedeteivel; közbenjárására és példájára add nekünk, hogy a bunbánat méltó gyümölcseit teremjük és jócselekedetekben szüntelenül bovelkedjünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Makszim és vértanútársai

Dioklécián és Makszimián császárok uralkodása alatt nagy üldözés tört ki a keresztények ellen, Az üldözések idején Dorosztolon varosában hitükért először megkínozták Makszim, Dáda és Quintilián keresztényeket. Állhatatosságukat látva, börtönbezárásuk után Ozovia faluban mindnyájukat lefejezték karddal 286-ban, április 28-án.


KERESZTES SZENT PÁL
*Ovada (Genova), 1694. január 3. +Róma, 1775. október 8.
Pál édesapja, Lucas Danei kereskedő volt a Genovai Köztársaságban lévő Ovada városban. Első felesége korán meghalt, ezért másodszor is megházasodott. Második felesége, Anna-Maria Massari tizenhat gyermekkel ajándékozta meg. Pál 1694. január 3-án született, s hamarosan utána, a következő évben jött világra János nevű öccse, aki később hűséges társa lett. 1709-ben a család Ovadából visszaköltözött az apa születési helyére, az Alessandria melletti Castellazóba.

A gyermekek közül Pált kereskedőnek szánták, és el is kezdett dolgozni apja mellett, azonban 1713-ban a helyi plébános egyik prédikációja hatására megtért. Elhatározta, hogy egész életét Krisztus szolgálatára és követésére fogja szentelni. Továbbra is dolgozott az üzletben, mellette pedig hitoktatói szerepet vállalt a plébánián. A plébános látszólag teljesen szabad kezet adott a fiatal katekétának, lényegében azonban gyanakvással nézte a tevékenységét. Mivel gyóntatója volt Pálnak, úgy érezte, kötelessége, hogy ismételten kemény próbatétek elé állítsa lelki gyermekét. Pál állta a próbákat, és szelíd alázatosságával úrrá lett a próbatéteken és a plébános bizalmatlanságán is. Ettől a plébános kicsit elbizonytalanodott, és tökéletességre törekvő gyermekének lelki vezetését két kapucinus atyára bízta.

Ez az időszak nem tartott soká, mert a plébános sürgősen keresett egy magához hasonló gondolkodású gyóntatót Pál számára, és meg is találta Don Policarpo Cerutti személyében, aki az alessandriai székesegyház penitenciárius kanonokja volt. Mivel ez a jó kanonok eleve rettegett minden rendkívüliségtől, Pál imádságos életét a gőg megnyilvánulásának minősítette, amely ellen szigorú parancsok kíméletlen megtartásával akart küzdeni. Ennek megfelelően elrendelte, hogy Pálnak a végső dolgokról: a halálról, az ítéletről és a kárhozatról kell elmélkednie. Mindazonáltal Don Ceruttinak be kellett látnia, hogy Pál imaélete valóban nem mindennapos jelenség, mert mit tarthat egy ,,lelki átlagember'' az olyan gyónó gyermekéről, aki naponta legalább hét órát töltött imádsággal és más lelkigyakorlatokkal?

De Istennek hála, élt Alessandriában egy püspök is, aki barnabita szerzetes létére több megértést tanúsított Pál iránt. Pál feltárta a püspök előtt: imádságai során kialakult benne a meggyőződés, hogy neki olyan szerzetesi közösségben kellene szolgálnia Istent, amelynek tagjai fekete reverendát hordanak, és a szívük fölött egy jelvényt viselnek; a jelvényben egy szív fölött kereszt áll, amely körül ez a felirat olvasható: Jesu Christi Passio, azaz Jézus Krisztus szenvedése. Magának az öltözetnek is azt kell hirdetnie, hogy viselői nagyon közelről akarják követni a szenvedő Krisztust.

A püspök, Francesco di Gattinara felismerte, hogy Pál kérése szokatlan ugyan, de nem képtelenség, mert észrevette az ifjú lelkében misztikus bensőséggel égő szeretetet Krisztus szenvedése iránt. Ezért 1720. július 22-én megáldotta és átadta Pálnak az általa megálmodott ruhát, amely később a passzionisták rendi ruhája lett.

Az 1720. esztendő vége felé egy negyvennapos lelkigyakorlat gyümölcseként Pál megfogalmazta első szabályzattervezetét, amelyet alapítandó közösségének szánt. Benne -- sok itáliai példát követve -- a legszigorúbb vezeklést és szemlélődést a széleskörű apostoli tevékenységgel kapcsolta össze. Mivel az érvényben lévő kánonjog a rendalapításhoz pápai jóváhagyást írt elő, a püspöktől kapott engedély csak neki személy szerint szólt, s ennek értelmében egyedül ő élhetett az egyházmegye területén az általa kívánt életformában.

Távoli terve egy új szerzetesrend volt. Ezt szem előtt tartva megkezdte a remeteségből és apostolságból ötvözött életet. A püspök engedélyének birtokában remetei magányából volt segítségére a közeli falvak és városok legelhagyottabb, legszegényebb embereinek. Néhányan csatlakoztak hozzá, de öccsét, Jánost leszámítva sorban elhagyták, mert nem bírták elviselni a vezeklés szigorúságát. Amíg Pál mellett voltak, különböző helyeken működtek mint hitoktatók, s nagyra becsülték őket mint böjti szónokokat, betegápolókat és tábori papokat. Minden munkájuk után visszavonultak a remeteségükbe, ami arra vezetett, hogy Pál később akolostort is ,,Visszavonultság''-nak nevezte.

Addig azonban, amíg Pál megépíthette az első kolostort, húsz évnek kellett eltelnie. Csak 1724-ben kapott szóbeli jóváhagyást III. Benedek pápától, s az is csak arra szólt, hogy társakat vehet maga mellé. 1726 végén a testvérek Rómában átvették a San Gallicano- kórházat, s ekkor maga a pápa szorgalmazta, hogy a legrövidebb időn belül szenteljék őket pappá. Ez új lendületet adott missziós munkájuknak, és új területeket is megnyitott előttük. Az azonban hamarosan kiderült, hogy a betegápolásra olyan szinten, hogy egy kórházat fenn tudjanak tartani, az atyák nincsenek felkészülve.

Visszatértek hát az Orbetello közelében lévő Monte Argentario- remeteségbe, és a helyi főpásztorok engedélyével -- írásos pápai megerősítés birtokában, melyet XII. Kelemen pápa 1731-ben adott nekik --missziós prédikálásba kezdtek a környék helységeiben.

Az 1733-ban kitört osztrák--spanyol--francia háború nem akadályozta lelkipásztori munkájukat, sőt -- mivel rájuk bízták a katonák lelki gondozását -- új lendületet adott a rendnek. Egyre újabb társak csatlakoztak Pálhoz, így a társaság megerősödött. Az új tagok között volt Pál legfiatalabb testvére, Antal is, akit már korábban (1735 végén) pappá szenteltek.

Végre a nápolyi király támogatásával Pál hozzáfoghatott az első kolostor építéséhez, amelynek templomát sok viszontagság után 1737. szeptember 14-én szentelték fel.

Pál ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy szabályzatuk végső jóváhagyása ügyében a pápához forduljon. XII. Kelemen pápa 1738. január 22-én Pált és öccsét, Jánost apostoli misszionáriusnak nevezte ki, ami azzal a felhatalmazással járt, hogy a prédikációik végén pápai áldást adhattak.

A szabályzattervezet felülvizsgálására összehívott bizottság ellenben negatív eredményre jutott, és túlzó szigora miatt elutasították az új rend engedélyezését. E nemleges válasz következtében az orbetellói novíciusok nagy része elhagyta a társaságot.

1741. május 15-én XIV. Benedek pápa, miután a vizsgáló bizottság enyhített a szabályzat követelményein, végre jóváhagyta Pál alapítását mint új szerzetesi kongregációt. Ez a jóváhagyás azt jelentette, hogy a tagok ünnepélyes szerzetesi fogadalmat tehettek, ami 1741. június 1- én meg is történt. Elsőként Pál tett fogadalmat, akit ettől kezdve Keresztes Pálnak neveztek, majd társai az ő kezébe tették le a fogadalmat.

A további nehézségek ellenére -- 1742-ben Antal testvér is elhagyta a rendet -- a fiatal szerzetesi közösség fejlődésnek indult. 1744-ben Vetrallában és Sorianóban alapíthatott Pál újabb kolostorokat. Rómában hamarosan felülvizsgálták a szabályzatot, és egy újabb pápai okmány 1746. április 28-án jóváhagyta a Passzionisták kongregációját. Egyre több novíciust vehettek föl, és 1747-ben megtarthatták az első általános káptalant, amelyen Pált megválasztották a kongregáció főnökének. Ezután számos új kolostor alapítása következett.

XIII. Kelemen pápa idején Pál azon fáradozott -- sikertelenül --, hogy a fogadalmukat tekintsék a nagy rendekben tett fogadalmakkal egyenértékűnek, és kongregációból szerzetesrenddé léphessenek elő. Ennek érdekében Pál a kánonjogi előírások követelményeinek megfelelően 1761-ben önálló novíciátust szervezett Monte Argentarióban. Mikor pedig János testvér meghalt (1765. augusztus30.), álmai beteljesedéseként Pál megszerzett egy telket kolostor céljára Rómában, a Monte Coelión.

Annak ellenére, hogy Pál negyven éves korától fogva állandóan beteg volt és többször is a sír szélén állt, látogatta a kolostorokat, fáradhatatlanul prédikált, úgy, ahogy a növekvő igények kívánták. S jóllehet már csak mankóval tudott járni, 1771-ben jelen volt az első passzionista női kolostor megalapításánál Cornetóban.

1773. december 6-án XIV. Kelemen, aki épp előtte oszlatta fel a jezsuita rendet, a passzionistáknak ajándékozta a római San Giovanni e Paolo-bazilikát és kolostort. A kongregáció központja ma is ott van. Pál e kolostor visszavonultságában töltötte imádkozva és szenvedve élete utolsó éveit. Betegágyán meglátogatta őt XIV. Kelemen és VI. Pius pápa. Házikápolnájának sekrestyéjében fogadta két hónapon át a haldokló rendalapító a fiatal Calabresi Rózát, akiben észrevette a misztikus kegyelmeket, ezért reá bízta saját lelki életének titkait.

Megérte még azt is, hogy 1775 májusában az általános káptalan újra megválasztotta rendfőnöknek, és VI. Pius pápa az ismét átvizsgált szabályzatot bullával erősítette meg. Október 8-án a Megfeszített végleg karjába zárta a Keresztről nevezett Pál testvért.

Lelki hagyatékát, a kereszt misztikáját Pál a szabályzaton kívül lelki naplójában és több mint kétezer levelében hagyta ránk. 1853. május 1-én boldoggá, 1867. június 29-én szentté avatták. Ünnepét 1869- ben vették fel a római naptárba április 28-ra. 1969-ben október 19-re helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

Pál egész lelkületére jellemző módon tervezte meg a passzionisták első fogadalomtételének szertartását, amelyet a kongregáció azóta is hűségesen őriz:

A novíciusok körmenetben jönnek a kitett Oltáriszentség elé. Mindegyikük vállán kereszt, a fejükön töviskorona. Az oltár előtt valamennyien a földre borulnak. Elolvassák felettük Jézus Krisztus szenvedéstörténetét Szent János szerint. Ennek végeztével fölkelnek, és leteszik a fogadalmat: a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség hármas fogadalmához negyedikként megfogadják, hogy különleges gondot fordítanak a szenvedő Krisztus követésére és hirdetésére.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, szerezze meg számunkra kegyelmedet Keresztes Szent Pál áldozópapod, aki oly lángolóan szerette a keresztet, és kérünk, add, hogy példáján felbuzdulva mi is erősen átöleljük keresztünket!


CHANEL SZENT PÉTER
*Potičre, 1803. július 12. +Futuna (Óceánia), 1841. április 28.
A francia forradalomban, amely 1789. július 14-én a Bastille ostromával kezdődött, s hamarosan az egész országra kiterjedt, nemcsak a királyi trón dőlt össze. A szabadság bódulatában az emberek minden köteléktől szabadulni akartak, és Istent is le akarták taszítani az oltárról. A forradalom végén a városokban és falvakban sok-sok üszkös rom, az emberi szívekben pedig hitetlenség maradt vissza. Nagyon sokan távolodtak el Istentől, Jézus Krisztustól és az Egyháztól. Az üdvösségükért való aggodalom néhány életben maradt papot arra késztetett, hogy társakat gyűjtsenek maguk köré, és közösségben kezdjék az újratérítés fáradságos munkáját.

Ilyen pap volt Jean-Claude Colin, aki 1816-ban egy nővér- kongregációt hozott létre; 1824-ben pedig papokból alapított egy kongregációt, s mindkettőt Marista Kongregációnak nevezte el. Célja az volt, hogy Franciaország lelki nyomorúságán enyhítsenek.

A vallási megújulás időszakában a missziók iránti érdeklődés is megnőtt Franciaországban. Ugyanebben az időben XVI. Gergely pápa, aki bíborosként a Hitterjesztési Kongregáció vezetője volt, állandóan új misszionáriusokat keresett. Amikor Colin atya benyújtotta kérelmét, hogy a pápa hagyja jóvá az új papi kongregációt, a jóváhagyással együtt megbízást is adott nekik arra, hogy misszióba menjenek a föld egy olyan részére, ahol még soha nem jártak missziósok: a Csendes- Óceán szigetvilágába.

Az első marista missziósok között, akik Pompallier püspökkel 1836 karácsonyán indultak útnak, ott volt a harminchárom éves Chanel Péter is.

A missziós csoport Le Havre kikötőjéből indult, és Tahiti szigetén kötött ki. Itt azonban evangélikus igehirdetőket találtak, akik néhány évvel korábban érkeztek a szigetre, és elkergették a maristákat azzal, hogy keressenek maguknak más területet. Ugyanígy jártak Tonga szigetén is, míg végre Tahititől háromezer kilométernyire nyugatra a Wallis- és Futuna-szigeten megállapodhattak.

A szigetlakókkal való hosszas tárgyalás után a törzsfőnök, Niuliki úgy határozott, hogy Chanel Pétert és egy laikus testvérét befogadja Futuna szigetére. A többi missziós továbbhajózott a Wallis-szigetre, a püspök pedig továbbment Új-Zélandra.

Péter atya számára nagyon nehéz időszak következett. Nem ismerte a futunaiaknak sem nyelvét, sem szokásait. Minden segédeszköz nélkül, teljesen magára hagyatva kellett elkezdenie tanulni a nyelvet, hogy az evangéliumot hirdethesse. 1839-ben, másfél éves vesződség után így jelentette a helyzetét: ,,Húsz keresztelés -- négy felnőtt, a többi gyermek, és mindegyik közvetlen a halála előtt -- ez az egész aratás, amit tizennyolc hónap után felmutathatok.'' De nem esett kétségbe. Jámborsága, a betegek körüli fáradhatatlan szolgálata és jósága megnyerte a szigetlakók szívét. Úgy nevezték: ,,a jószívű ember'', és közeledtek hozzá.

Amilyen mértékben hatott a hit világosságával az emberekre, olyan mértékben támadtak körülötte ellenségek. A törzsfőnököt körülvevő vének tanácsa félteni kezdte tekintélyét, és a misszionáriust veszedelmesnek nyilvánította, mert elvonja az embereket az ősök hitétől és szokásaitól. Ezért azokat, akik Péter felé vonzódtak és őt követték, gúnyolták, bántalmazták és üldözni kezdték. Nem egynek felgyújtották a kunyhóját, Pétertől pedig megvonták a megélhetést. Maga Niuliki is egyre hűvösebb lett Péterrel, s amikor rájött, hogy egyik fiát is megtérítette, ellenségévé lett. Most már nemcsak gonosz tanácsadóira hallgatott, hanem benne is működni kezdett a bosszúálló harag.

Egy alkalommal ki is mondta, hogy a misszionáriust legszívesebben halottként látná. Ez a kívánság embereinek parancs volt, s mindjárt másnap, 1841. április 28-án reggel Niuliki ,,minisztere'', Musumusu és két másik férfi Péter kunyhójához ment. Az egyik beteget színlelve gyógyszert kért, mikor azonban Péter lehajolt, hogy megkeresse az orvosságot, lesújtottak rá. Ő pedig a legkisebb ellenállást sem fejtette ki, hanem csak azt sóhajtotta: ,,Ez nekem jó!''. Még élt, amikor osztozni kezdett a két ember a kunyhóban talált holmin. Musumusu viszont dühében, hogy nem tudták azonnal megölni a misszionáriust, megragadta Péter baltáját és széthasította a fejét.

Amikor a hír eljutott Tahitire, a francia tengerészeti támaszpont parancsnoka készülődni kezdett, hogy megtorolja a gyilkosságot. Pompallier püspök azonban tiltakozott ez ellen, s csak annyit kért, hogy adják ki Futunáról Péter holttestét és használati tárgyait.

Ez a nagylelkűség megtörte a szigetlakók ellenállását a hittel szemben. Papot kértek, aki ,,a szent vizet'' rájuk önti, azaz megkereszteli őket. Kívánságuk egy esztendő múlva teljesült. Maga a püspök vitt két marista atyát Futunára, s ez alkalommal hétszáztizennégyen keresztelkedtek meg. Néhány év múlva Futuna- és Wallis-sziget egész lakossága katolikus lett.

A két szigetről nevezték el a környékbeli szigeteket magába foglaló apostoli vikariátust 1935-ben. 1966-ban egyházmegyei rangra emelték, és ma Wallis és Futuna-i püspökségnek hívják. Niuliki utóda, a futunai király egész birodalmát Krisztus Királynak szentelte. Chanel Péter vértanúsága ilyen termést hozott.

Pétert 1889-ben boldoggá, 1954-ben szentté avatták, XII. Pius pápa a déltengeri szigetvilág patrónusává tette. 1969-ben mint missziós szentet az egyetemes naptárba is fölvették.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Chanel Szent Pétert, Óceánia apostolát vértanúsággal koronáztad, kérünk, add, hogy e húsvéti szent időben úgy ünnepeljük az értünk meghalt és föltámadt Krisztust, hogy tanúi lehessünk az élet megújulásának!


Szent Teodóra     szűz és vértanú, † 304       


Szent Valéria     vértanú, † 62       


Szent Vitálisz     vértanú, † 62       


Szent Zénón és vértanútársai

Zénón, Özséb, Neon és Vitális vértanúkat Jázon és Szoszipáter apostolok térítették a keresztény hitre. Kihallgatásuk után Kerkira szigetén mindnyájukat elégették az 1. században.

  

Szent I. Anasztáz    pápa


Szent II. Anasztáz    pápa


Szent Marianna
           

Szent Simeon apostol

Simon az Úr rokonságából származott. Atyja Kleofás szent József testvére volt. Jézus nyilvános fellépésekor közel 40 éves volt, fiatalos lelkesedéssel csatlakozott hozzá és kitartott mellette. A Szentlélek eljövetele után ő is az evangélium hirdetői közé állt. 62-ben, szent Jakab halála után őt választották meg Jeruzsálem második püspökének. 40 éven keresztül kormányozta a szent város egyházát. Sok nehézséggel kellett megküzdenie. A zsidózó ebioniták szektája nyugtalanította az egyházat, majd a mindig forrongó zsidók keltek fel a római uralom ellen. Jeruzsálem pusztulása előtt, követve Jézus intelmét, ő is elmenekült híveivel együtt. A város pusztulása után visszatért és újra virágzó gyülekezetet alkottak a hívekkel. Az ellene áskálódók feljelentették Attikus helytartónál, mint Dávid király leszármazottját. 107 körül, 125 éves korában, sok kínzás után keresztre feszítették.

SZENT ZITA cselédlány, III. r. (1218-1278)

Lucca* mellett egy kis faluban született szegény, de vallásos szüloktol. Szülei már 12 éves korában cselédnek adták Luccába a gazdag Fatinelli családhoz. A cselédlányok általában addig szolgáltak egy-egy családnál, amíg a hozományt megszerezték és tisztességgel férjhez tudtak menni. Zita azonban egész életében megmaradt a család szolgálatában. Hamarosan belépett a ferences III. rendbe, késobb megtanult írni-olvasni, hogy a ferences zsolozsmát (Szuz Mária kis zsolozsmája) tudja végezni. Elso éveiben cselédtársai részérol sok megaláztatást kellett elviselnie - o azonban türelmével, engedelmességével elérte gazdáinak megelégedését és cselédtársai megbecsülését is. Örömére szolgált, hogy közel volt a San Frediano templom, ahova szabad idejében gyakran elment. Évek múltán gazdái annyira becsülték, hogy megbízták gyermekeik nevelésével. Elérte azt is, hogy a kezdetben egyáltalán nem vallásos család és a cselédség is buzgó kereszténnyé lett. A tisztaság erényét nagy gonddal orizte, jellemezte még a huség, a munkaszeretet és a szegények iránti törodés. Legendaszeru történetek fuzodnek életéhez. A San Frediano templom festményei ilyen eseményeket örökítenek meg: a rózsacsoda legenda, mely Árpádházi Szent Erzsébet életében is szerepel, továbbá: angyalok sütik a kenyeret, miközben o az imában elmerül, a kútnál vizet merít a vándornak s a víz borrá változik, egy koldust köpenyével betakar, sötét este orangyala kíséri zarándokútján. Egészen hatvan éves koráig dolgozott, amikor megbetegedett s a szentségek buzgó felvétele után csendesen elhunyt. Halála után közbenjárására sok beteg meggyógyúlt, különösen vakok, süketek, bénák. Szentté avatása kb. 400 évvel halála után történt. XI. Piusz a szolgálóleányok, XII. Piusz pedig Lucca város védoszentjévé tette.

„De miért is volna nagy dolog az, ha te, aki por vagy és hamu, Istenért ember hatalma alá veted magad, mikor én, a mindenható és legfölségesebb, érted alázatosan ember hatalma alá vetettem magamat, mindenkinél alávalóbb és kisebb lettem, hogy megalázkodásommal legyozhesd kevélységedet.”

(Kempis III.13.)

Imádság:

Istenünk! Szent Zita szolgálód kitunt huségével, alázatával s a szegények szeretetével. Közbenjárására add, hogy mi is jótettekkel, kötelességünk teljesítésével kiérdemeljük tetszésedet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.