2023. május 13., szombat

FOURNET SZENT ANDRÁS-HUBERT
*Saint-Pierre-de-Maillé 1752. december 6. +La Puye, 1834. május 13.
András-Hubert Fournet, a lelkipásztorok mintaképe és a Szent Andrásról nevezett keresztes nővérek kongregációjának alapítója gyermekkorában még semmiféle jelét nem mutatta különleges hivatásának. 1752. december 6-án született Perusse-ben, a poitoui Maillé közelében, egy jómódú polgári család gyermekeként, amelyből már több pap származott. Anyja, aki igen jámbor asszony volt, azt a kívánságát táplálta, hogy kövesse nagybátyjait a papság útján, a gyermek azonban semmiféle hajlandóságot nem tanúsított ilyen irányban. Chavignybe, majd Chatellerant-ba küldték iskolába. Igen nehezen maradt meg itt, sőt egyszer meg is szökött. A poitiers-i kollégiumban -- ahová 1769-ben lépett be -- sem volt valami jó tanuló, és csak hogy lehetővé tegyék egyházi benefíciumhoz jutását, részesítették ugyanebben az évben december 23-án a tonzúrában. Azt hitték, hogy filozófiát tanul majd; valójában azonban alig tanult, inkább társas rendezvényeken és lovagjátékokon vett részt.

1772-ben beiratkozott a poitiers-i egyetem jogi fakultására; úgy látszik azonban, ott sem látogatta az előadásokat. Majd egy hirtelen ötletét követve, anélkül, hogy bárkivel is beszélt volna róla, belépett a hadseregbe, hogy azután új egyenruhájában álljon családja elé. Nagybátyja, Antoine Fournet, Saint Pierre plébánosa, akinél útközben meg akart szállni, nem volt hajlandó fogadni. András-Hubert nem is merte az apjával közölni ezt az utolsó lépését. Anyja vette végül kezébe az ügyét, és elérte, hogy visszatérhetett Poitiers-be, és kötelezettségeit visszamenőleg is rendezte. Mivel azonban semmiféle szakmai képesítéssel nem rendelkezett, lehetetlen volt állást találnia; vissza kellett térnie Saint-Pierre-be. Miután eltelt néhány hét, nagybátyja, Jean Fournet haimsi plébános kijelentette, hogy kész őt magához venni. A plébánia nyugalmában, s egy derék, hivatásának élő pap körében eltöltött hónapok lassanként teljesen megváltoztatták. Idővel megértette, hogy itt van az ő feladata is, ezért 1774. március 26-án belépett a poitiers-i Saint-Charles szemináriumba.

Saját személyéről szóló megnyilatkozásaiban egész életén át igen mértéktartó volt, ezért semmit sem tudunk szemináriumi éveiről. Csak azt tudjuk, hogy szokatlanul buzgón végezte tanulmányait, és hogy rendkívüli belső feszültsége miatt 1775-ben megbetegedett. Ebben az évben június 10-én szubdiákonussá, 1776 szeptemberének kántorböjti napjaiban pedig pappá szentelték. Ezt követően Haimsbe küldték nagybátyjához káplánnak; az ő vezetésével jártasságot szerzett a lelkipásztori munkában. 1779-ben került káplánként a mailléi Saint- Pierre-be, ahol 1782. február 10-én nagybátyjának plébános utóda lett.

Papi életének eme első éveiben jó pap volt ugyan, de az akkor gyakori és szokásos módon; jámbor, de -- anélkül, hogy bármiféle bűnt követett volna el -- fellépésében előkelő, világias volt, szívesen fordult meg a szalonokban, jól élt, s kényelmes és értékes bútorzattal vette körül magát. Amikor anyja és nővére, Catherine elmentek hozzá, úgy találták mégis, túllépi az egyházi illendőség határát, és ezt gyengéden a szemére is vetették. 1783-ban M. Guillont kapta káplánjául, akinek szigorú és egyszerű életvitele nagy hatást tett rá. A döntő fordulat azonban 1784-ben következett be. Egy nap vendégeket várt; asztala gazdagon volt terítve ezüst evőeszközökkel és drága edényekkel. Ekkor egy szegény ember érkezett hozzá és alamizsnát kért. Mivel a plébános éppen nem talált pénzt a zsebében, így szólt hozzá: ,,Nincs pénzem.'' - - ,,Nincs pénze -- mondta a szegény --, az asztalát mégis ezüst borítja.''

Ezek a szavak úgy hatottak András-Hubertre, mintha sokk érte volna. Néhány nappal ezután lelkigyakorlaton vett részt, és teljesen megváltozva tért vissza. Ettől kezdve olyan életet élt, amilyen az arsi plébánosé volt később. Eladta berendezését és csak a legszükségesebbekre korlátozta. Anyjával, nővérével és káplánjával annyira igénytelen volt ételben és italban, hogy napjai állandó böjthöz hasonlítottak. Emellett kemény testi vezekléseket végzett. Ehhez a szigorúsághoz társult csakhamar ragyogó felebaráti szeretete és kimeríthetetlen nagylelkűsége, olyannyira, hogy plébániája az egész környék valamennyi szegényének és nyomorultjának menedékhelye lett. Lassanként egyházközsége is követte kezdeményezését, és a hatékony keresztény élet gyújtópontjává lett, a szentként élő plébános példája pedig az egész vidék lelkiségét tartósan befolyásolta; csakhamar szeretettel és tisztelettel vették körül testvérei és hívei egyaránt.

1789-ben úgy érezte Fournet plébános, hogy nehéz idő áll előtte, és hétnapos magábaszállásra vonult vissza a nagyszemináriumba. Nem is sejtette azonban, hogy micsoda tragédiába keveredik. Miután kategorikusan megtagadta, hogy a ,,civil alkotmány'' által a papság számára megszabott esküt letegye, 1791. május 8-án kiutasították plébániájáról, és olyan papot tettek a helyébe, aki hajlandó volt letenni az esküt. Mégis a helységben maradt és a neki menedéket nyújtó családoknál elrejtőzve titokban végezte veszélyes szolgálatát. Ismételten feljelentették és keményen üldözték, végül 1792 nagypéntekén letartóztatták, de a lakosság heves tiltakozására hamarosan kiengedték. Megértette azonban, hogy lehetetlen lenne most már biztos menedéket találnia. Visszavonult és 1792 utolsó napjaiban kivándorolt Spanyolországba.

Először San Sebastianban húzódott meg, később Los Arcosba ment. Amikor egy királyi határozat megtiltotta a francia papoknak hivatásuk gyakorlását, felvételét kérte a sarutlan kármelitákhoz; ezek azonban elutasították végleges felvételét. Amikor aztán 1797-ben visszatért Maillébe, apostolkodását ismét teljes titokban kellett végeznie. A szentmisét Marsyllis egy félreeső parasztudvarának pajtájában mutatta be. Ott ismerte meg 1798 elején Bichier des Ages Szent Johanna- Erzsébetet (lásd: 454. o.), és ráeszmélt, hogy rendkívüli lélekkel találkozott. 1803-ban, csatlakozva béthinesi egyházközségének missziójához, vele együtt lerakta a Szent Andrásról nevezett keresztes nővérek kongregációjának alapját, amelynek feladata főként a szegények tanításából és a betegek gondozásából állott. Ez az alapítás képezte ettől kezdve legfőbb gondját, de megmaradt Maillé plébánosának, 1805. július 1-én ünnepélyesen ismét beiktatták hivatalába. Apostolkodása a legegyszerűbb módszerekre korlátozódott. Mivel nem sok érzéke volt a liturgiához, csaknem teljesen lemondott az ünnepélyes misékről, és a terjedelmes prédikációkkal kísért csendes vagy énekes miséket részesítette előnyben. Bár szigorú volt és sokat kívánt, megnyerte híveit szentségével és emberi jóságával. Kongregációjához szükséges néhány utazástól eltekintve Maillében élte le az életét. Csak 1820-ban mondott le plébánosságáról, hogy teljesen a nővéreinek éljen. Plébánosi is elöljárói kettős tisztsége, összekapcsolva vezeklési gyakorlataival, nagyon kimerítette, és ismételten súlyosan megbetegedett.

1830-tól ereje kezdett észrevehetően lankadni, 1832 novemberében elöljárói tevékenységéhez koadjutort kapott. Amikor érezte, hogy közeledik a halála, 1833 pünkösdjén megtartotta utolsó lelkigyakorlatát. 1834-ben egészségi állapota válságosra fordult, és keresztes nővéreinek körében, La Puyeben, ahol 1820 óta az anyaházuk volt, meghalt.

1926. május 16-án boldoggá, 1933. június 4-én pedig szentté avatták.


BOLDOG MAGYAR ANTAL III. r. (XIV. sz. első fele - 1398.)
Amit tudunk róla, azt Hevenesi Gábor 1692-ben írt muvébol (A magyar szentek üveges szekrénye) tudjuk. Eszerint: Antal magyar volt: 1350-ben Rómába zarándokolt a szentévi búcsú elnyerése végett. Egy ideig Rómába maradt, hogy a szent helyeket felkeresse, közben fölgyulladt benne a tökéletesebb élet utáni vágy. Ezért belépett Szent Ferenc III. rendjébe, majd Assisibe ment, hogy fölkeresse Szent Ferenc sírját. Miután itt befejezte ájtatosságát, visszatéroben Folignoban megbetegedett. Befogadták a Szentlélek kórházba s olyan nagy szeretettel bántak vele, hogy megfogadta, ha meggyógyul, a beteg zarándokok ápolására szenteli életét. Istennek tetszett a fogadalom, Antal meggyógyult és teljesítette ígéretét. Ezután már nem önmagának, hanem Istenért másoknak akart élni, éjjelét és nappalát a betegek ápolásának szentelte. Mint anya a fiait, kedvesen bátorította, vigasztalta és segítette oket, mígnem o maga is ismét súlyos betegségbe esett, hogy Isten ezáltal tegye tökéletessé erényeit. Betegségét nemcsak állhatatosan, hanem vidám türelemmel viselte, és soha nem panaszkodott. Végül érdemekben gazdagon, 1398. május 1-én elnyerte fáradalmainak és fájdalmainak jutalmaként a jámbor halált. Testét annak a kórháznak a kápolnájában temették el, ahol szolgált, s a nép szüntelenül zarándokolt hozzá. Tisztelete nagyon megnövekedett, amikor 1608-ban fölnyitották a sírját és testét épségben találták. Új koporsóba tették, s a fooltárra helyezték. Csodák is történtek a sírjánál. Habár hivatalosan nincs boldoggá avatva, de Folignoban boldogként tisztelik. Illo, hogy hazánkban is tiszteljük.
Szent Ferenc intelme a betegekhez:
„Kérve kérem a beteg testvért, hogy mindenért adjon hálát a Teremtonek, és olyan kívánjon lenni, amilyennek az Úr akarja: akár egészséges, akár beteg, mert az Úr mindazokat, akiket az örök életre rendelt, betegségekkel és lelki gyötrodésekkel alakítja és formálja. Miként az Úr mondja: „Akiket szeretek, azokat javítom és fenyítem.”
Meg nem erosített Regula. 10.

Imádság:
Istenünk, te boldogemléku Antal testvért zarándokútján a betegek szolgálatára vezetted, s a maga betegségének türelmes elviselésére. Példája ösztönözzön bennünket egyszülött Fiad huséges követésére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Glykéria vértanúnő

Szentünk Makariosznak az egykori városparancsnoknak leánya volt, A thrák Trajanopolisz városában élt. Antonius Pius császár /138-61/ rendeletet adott ki, hogy az isteneknek áldozatot mutasson be mindenki. Amikor a parancs elérkezett Trajanopoliszba, és meghatározták az áldozatbemutatás napját, Glykéria megjelent a bálványtemplomban és imádságával szétzúzta Jupiter bálványszobrát. A város parancsnoka megkínoztatta érte a leányt. Éheztette, vasdarabokkal szaggatta testét, tüzes kemencébe dobatta, és más kínzások után arra ítélte, hogy vessék vadállatok elé. Mielőtt azonban az állatok szétmorzsolták volna, tőlük nem érintve elhunyt 177 körül.


Szent György hitvalló

Szentünk Konstantinápolyban született. Mivel s szentképek tisztelője volt, Teofil császár elé vitték. A császár nem tudta rábeszélni magatartásának megváltoztatására, azért először kigúnyoltatta, börtönbe záratta, minden vagyonától megfosztotta és végül feleségével, Irénnel és gyermekeivel számkivetésbe küldte, ahol meg is halt. Ez a IX. században történt.


Szent Imelda


HALLGATAG SZENT JÁNOS püspök, remete
*Nikopolisz, 454. január 8. +Szent Szabbász lavra, Jeruzsálem mellett, 558.
Származásánál fogva János inkább a politikai vagy a szellemi életben való vezető szerepre rendeltnek látszott, mint arra az útra, amelyet már korán, szívének mélységes hajlamából kezdett követni. Szülei gazdag és politikailag nagyon befolyásos polgárok voltak Nikopolisz örmény városban. Családja körében, ahol testvéreivel együtt felnőtt, keresztény nevelést kapott. Szüleit meglehetősen korán elvesztette, s haláluk után csakhamar szétosztotta apai örökségét a szegények között, felépített egy templomot, és -- mindössze tizennyolc évesen -- kolostort alapított, amelyben tíz hozzá hasonló fiatalemberrel együtt szerzeteséletet élt. Ezekről az évekről nem sokat tudunk. Mérséklettel és céltudatosan gyakorolta a rábízottakkal együtt a test és lélek megfékezését, melynek szükségszerűen meg kell előznie minden lelki életet; egyúttal teológiai tanulmányokat is folytatott. Korán kifejlődött tanítói bölcsessége ismertté tette, és így történt, hogy az örményországi Kolonia püspökének halála után a közösség alig huszonnyolc évesen püspökéül kérte.

Felszentelése után kilenc éven át helytállt hivatalában anélkül, hogy szerzetesi életmódját feladta volna. Áldásos hatása közvetlen környezetén túl a császári udvarban magas politikai méltóságokat viselő rokonára is kiterjedt. Sógora, Paszinikosz viszont, aki időközben az ország legnagyobb hatalmi méltóságába jutott, minden módon zaklatta az örmény egyházat, s a püspök végül jobbnak látta, hogy elhagyja Örményországot és Konstantinápolyban panaszt tegyen a császárnál. Miután Konstantinápolyban Zénó császárral és Eufémiosz érsekkel közölte az örmény egyház helyzetét, titokban a Szentföldre utazott.

Kiválóan értett hozzá, hogy eltűnjön az emberek szeme elől; évtizedekig tartott, amíg felfedezték titkát. Rövid ideig Jeruzsálemben tartózkodott az öregek otthonában, ezután megtalálta az utat Szent Szabbász (lásd: 618. o.) nem messze, Júda pusztaságában fekvő, első virágkorát élő nagy lavrájához. Amint később elbeszélte életrajzírójának, Szküthopoliszi Kürillosznak, egy látomás irányította oda, egy ,,fénykereszt alakú'' csillag.

Szabbász, aki semmit sem sejtett János múltjáról és püspöki méltóságáról, a gondnokra bízta a novíciust, aki a legalantasabb szolgálatra osztotta be, ő pedig önátadó buzgósággal szolgált a lavra minden szerzetesének, vizet hordott a patakról, segített a sütés- főzésben és mindenekelőtt a fejlődő kolostor építkezéseiben. Minden munkában olyan jól bevált, hogy rábízták a vendég- és konyhamester felelősséggel teli tisztségét. Nemcsak a számos kolostorlakó szükségleteiről gondoskodott, hanem azoknak az építőmunkásoknak az ellátásáról is, akik a lavrától nem messze egy kis kolostor felépítésén dolgoztak.

Egy év múlva Szabbász szerzetesének, akit most már a lelki életben a haladók közé számított, kijelölte a lavra egy remetecelláját (egy barlangot vagy egy kunyhót egy közeli szakadékban). Rendszerint hétfőtől péntekig tartózkodott ott, és csak a szombati, vasárnapi közös szentmisére tért vissza a testvérek közösségébe. Három év múlva még egyszer kiragadták a csendes szemlélődésből: Szabbász rábízta a gondnok tisztségét, amely mindenféle kolostori beosztás közül talán leginkább követeli meg a foglalkozást a kolostoron kívüli világgal. János feladatát olyan körültekintéssel, önátadással és szeretettel látta el, hogy a lavra felvirágzott gondos irányítása alatt.

Szabbász, aki még mindig nem tudta, hogy micsoda ,,kincset'' rejteget kolostora falai között, most már elérkezettnek látta az időt, hogy szerzetesét pappá szenteljék. Nehéz helyzetében János megosztotta titkát a pátriárkával, aki a Golgota dombján az Anasztaszisz-templomban akarta pappá szentelni. Könyörgésére, hogy ne árulja el kilétét, a pátriárka röviden közölte Szabbásszal, hogy a papságra javasolt szerzetest nem szentelheti fel, majd elbocsátotta mindkettőjüket.

János ezután teljesen visszahúzódott cellájába, és még hét végén sem tért vissza a lavrába; többé nem is vett részt a testvérek istentiszteletén. Négy éven át teljes elhagyatottságban és magányosságban élt. Amikor 503-ban forrongás tört ki a Szabbász- lavrában, János elhagyta celláját, és a Holttenger nyugati partjánál levő Ruban-pusztaságba ment.

Hat évet töltött el egy barlangban. Vadon termő gyümölcsökkel és gyökerekkel táplálkozott, alkalmilag pedig jó emberek adományaival is élt.

Életrajzírója, Kürillosz, aki Jánost idős korában ismerte meg, ezeket az éveket így foglalja össze: ,,Arra vágyódott, hogy a nyugalomban Istennel kerüljön kapcsolatba, és lelki szemét megtisztítsa a nagy bölcsesség által, hogy leplezetlen tekintettel sugározza vissza az Úr dicsőségét, és azon fáradozott, hogy dicsőségről dicsőségre haladjon előre a legnagyobb iránti vágyakozásban.'' Az Istennel való eme kapcsolat kívülállóval meg nem osztható ,,édessége'' kárpótolta minden nehézségért, amelyet a minden emberi melegségtől és védettségtől távoli, vadállatoktól és félvad nomádoktól fenyegetett kősivatagi élet hozott magával. A veszély jelentősen megnőtt, amikor a perzsák meghódították Amidát, és a Holt-tenger melletti sivatagi sávot nomád szaracén hordák tették bizonytalanná.

Amikor Szabbász újból átvette kolostora vezetését, felkereste Jánost magányában, mivel aggódott érte. Azzal érvelt, hogy János már eléggé rábízta magát Isten gondviselésére, most már engedjen teret az emberi gondoskodásnak is, és térjen vissza a testvérek oltalma alá. János engedelmeskedett: otthagyta szeretett magányosságát, és a Szabbász- lavrától nem messze, egy előreugró szikla alatt egy parányi cellába záratta be magát. Ekkor már kb. ötvennyolc éves volt.

Haláláig még negyvenhat évig élt -- nem hagyta el többé celláját, még mesterének, Szabbásznak halálakor sem. E hosszú évekből nagyon kevés ismeretes: életének néhány epizódja, csodás gyógyításai (különösen megszállottakon). János most sem szakadt el a világtól. Cellájának ablakán nemcsak tanítványai és lavrabeli testvérei kopogtattak, hanem mindenfelől érkező segítség- és tanácskérők; és senki sem távozott tőle vigasz nélkül. Gyógyító erő áradt ki kezéből és imádságából. Krisztus ereje volt ez, akihez hosszú, lemondásban gazdag élete folyamán mindig hasonlóbbá igyekezett válni.


Szent Laodikiosz vértanú

Laodikiosz őr volt abban a börtönben, ahol Glykériat őrizték. Amikor látta, hogy a megkínzott leány minden sebe begyógyult, ez a látvány arra indította, hogy Krisztus hitének követője legyen. Ezért karddal lefejezték.


TISZTELETREMÉLTÓ BOGNER MÁRIA MARGIT
*Melence (Torontál vármegye), 1905. december 15. +Érd 1933. május 13.
A Szeplőtelen Fogantatás ünnepének nyolcadnapján született, a keresztségben az Etelka Mária Anna nevet kapta. Édesapja, Dr. Bogner János adóügyi jegyző volt. Édesanyja, Schiller Etelka hat gyermeknek adott életet. Bognerék mélyen vallásos, bensőséges családi életet éltek. Az apró termetű, örökmozgó, örökvidám Etelka a ház napsugara volt, és az maradt mindhalálig, korán megözvegyült édesanyja és -- sokszor a mindennapi megélhetéssel küszködő -- nővértársai számára egyaránt.

Édesapját 1906-ban Torontál-Tordára helyezik, így Etelka itt kezdi meg elemi tanulmányait. Az iskolában korán kitűnik rendkívüli értelmi képességeivel.

1914 őszén súlyos vörhenyen esik át. Közvetlenül utána nem látszik, hogy nyoma maradna a betegségnek, egy év múlva azonban nem tudja behajlítani a térdét. Az orvos csípőcsontgyulladást állapít meg. Tíz hónapig nyújtott lábbal kell feküdnie, kifeszített lábát háromkilós homokzsák húzza. Így végzi az elemi iskola negyedik osztályát. Vidám természete most sem hagyja cserben: kézimunkázik, énekelget, olvas, kérésére édesanyja kinyitja az ablakot, amikor társai a ház előtt játszadoznak, hogy lássa őket. Nem panaszkodik, szomorúság nem látszik rajta. Máskor a szomszéd kislányok veszik körül, és a sok játékkal, babával az ő ötletei, utasításai szerint játszanak. A babáknak imádkozniuk is kell: amelyik kislány tartja a babát, az imádkozik helyette. De azért lassan telnek ezek a hónapok, és az eleven kislány már alig várja, hogy ismét pajtásai között ugrálhasson. Négy hónapig gipszet visel, utána is csak géppel tud járni. Betegsége hét évig tart, jobb lába egész életére merev marad.

1915. október 17-én -- Etus későbbi szerzetesi névünnepén -- meghal az apa. A család megélhetési gondok miatt Nagybecskerekre költözik, Etus itt kezdi meg a polgárit a Miasszonyunkról nevezett Iskolanővéreknél. Otthon, amiben csak tud, segít édesanyjának, kismamaként gondozza két öccsét, legtöbbet azonban derűs természetével és rendíthetetlen lelkierejével ad sokat nélkülöző és gondok között őrlődő anyjának és környezetének.

A négy polgári után kereskedelmi szaktanfolyamot végez. Merev lába ellenére a legelevenebb diákok közé tartozik. A kamasz Etus nem különösebben vallásos. Előfordul, hogy a diákmise alatt megbeszélik a napi eseményeket. Megtörténik, hogy hiába várja édesanyja otthon az ebéddel: tudja, Etust már megint bezárták, mert ismét rossz fát tett a tűzre. Saját őszinte bevallása szerint ilyesmiket csinált: fölírta a táblára, hogy elmarad az óra, és a tanár üres tantermet talált; rendetlenkedett az énekórán; cigarettázott; eljegyzési kártyákat gyártott és betette a társnői padjába; utánozta a tanárt, és ezzel megbontotta a fegyelmet.

Mégis mindenki szereti. Tudják róla, hogy félárva, hogy súlyos anyagi gondokkal küszködnek, mégis mindig megosztja tízóraiját a nála is szegényebbekkel, ha észreveszi, hogy nincs ennivalójuk. Az előző napi csínytevések feledtetésére rendszerint nagy csokor virággal (és huncut mosollyal) jelenik meg az illető tanár előtt. Otthon hosszasan meséli az iskolai szenzációkat, és akkor boldog, ha mindenki nevet.

Ezen a ,,kis úton'' 1923. június 1-e, Etus bérmálásának napja mérföldkövet jelent. A Szentlélek veszi birtokába a tizennyolc éves lány lelkét, hogy előkészítse a kegyelem csodáját, Bogner Etelka megtérését. Fölhangzik szívében a hívás: ,,Kövess engem!'' -- és ő visszavonhatatlan Igennel válaszol.

1924-től lelki élete rendezettebbé válik. Többet imádkozik, állandó gyóntatót választ, teljes odaadással végzi a zárdában szokásos lelkigyakorlatot. És amint Isten felé fordul, úgy mind jobban megismeri önmagát és minden hibáját: hiú, sok benne a tetszeni vágyás, szeret szórakozni, öltözködni... a kötelességteljesítésben felületes, szétszórt... feledékeny, s ezzel másoknak sok bosszúságot okoz... gyakran önfejű. Bánattól és szeretettől indítva -- lelkiatyja, a jezsuita Csávossy Elemér bátorítására -- két örök és egy ideiglenes fogadalmat tesz: örökös tisztaságot fogad, és kötelezi magát, hogy utolsó leheletéig küzdeni fog a tökéletességért, azaz ,,mindenben azt teszi, ami Jézusnak jobban tetszik''. Ettől kezdve (1926 május) minden törekvése szeretetből vállalt fogadalmának megtartására irányul. Arra, hogy mindig hűséges legyen Jézushoz. Jelmondatául választja a két szót: SEMPER FIDELIS.

Még mielőtt a frissen megtértek hibáiba esne és a megtérése előtti évek miatt aggályossá válna, kezébe kerül Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza, akit 1925-ben avatott szentté XI. Pius pápa. Biztos ösvényen érzi magát: ,,Bizalommal tettem kezem az övébe, hogy vezessen... és ujjongó örömmel követem az én kis égi újoncmesternőmet, lélegzetvisszafojtva hallgatom tanítását. Mindig mellettem van. Mindig mondja, hogy mit tegyek. Ó, Teréz tudja, hogy az ő kis testvérkéje nagyon gyönge, gyarló, hogy egyedül éppen semmire sem képes, hát szorosan mellé áll, hogy a mennyei Jegyes karjaiba vezesse. Megtanítja, hogy soha egy pillanatra sem szabad elcsüggedni.

Lelki életének központja az eucharisztikus Jézus lesz. Szeretne meggyógyulni, hogy szerzetes lehessen: hosszú és nehéz küzdelmébe kerül, hogy elfogadja fizikai gyengeségét, amely leküzdhetetlen akadályt jelent, akár legnagyobb álmáról, a Kármelről, akár más szerzetes intézményről legyen is szó. De fogadalma értelmében nemcsak vállalja az áldozatot, hanem szorosan magához is ölel minden keresztet. Egyet kér csak: erőt.

A nyári hónapokat rendszerint Zsidópusztán töltik. Itt Etusnak még az Oltáriszentséget is nélkülöznie kell. Hosszú órákat tölt imádságban, mindenkitől félrehúzódva elmélkedik.

1926 a lelki megpróbáltatások éve. Nagy kísértések érik, úgy érzi, a reménytelenség és a kétségbeesés útján jár. Naplójában nem részletezi a kísértések mibenlétét, csak annyit mond, hogy nem volt olyan oldal és mód, ahonnan és ahogyan az ördög ne támadta volna. Aztán bénító fáradtság vesz rajta erőt. Ekkor, ilyen állapotban teszi le a tökéletességre törekvés örök fogadalmát (eddig alázatból csak ideiglenes fogadalma volt).

Közben édesanyja megkeresi a lelkiatyját: térítse észre Etust, aki csak a lelkiekkel törődik, pedig a jövőjére kellene gondolnia. Hiszen ők szegények, Etusnak magának kell majd gondoskodnia megélhetéséről, testi fogyatékossága miatt úgysem számíthat arra, hogy szerzetes lehet. Páter Csávossy, aki már több éve lelkivezetője Etusnak, biztos a lány hivatásában, megkísérli tehát a lehetetlent. Beajánlja Etust a pesti angolkisasszonyoknak. A főnöknő első benyomásai a találkozást követően igen kedvezőek, de az orvos véleménye lesújtó: ilyen egészséggel Etus pár hónap alatt kidőlne a szerzetben. Krisztus lélekben már eljegyzett menyasszonya csak később vallja be: szenvedése szinte elviselhetetlen volt. De szeret, és ezért most is hűséges. Megéli a nagy istenszeretők tapasztalatát: minél közelebb kerül Krisztushoz, annál szenvedélyesebben vágyódik utána. ,,Igen, Jézusom, én nem akarok mást, csak azt, amit te. Csak vonj szorosan magadhoz a kereszten, olyan szorosan, hogy soha gyengeségből vagy gyarlóságból el ne hagyhassalak'' -- írja Naplójában.

Kilencedet kezd Kis Szent Terézhez, kérve, adjon valami jelet, szerzetes lehet-e valaha, vagy sem? A kilenced után álmot lát: látja magát fiatalon a ravatalon, szerzetesi ruhában. Nagyon örül, de unokanővérén kívül senkinek sem beszél a dologról. Édesanyja csak a halála után tudja meg.

1927 elején megbetegszik. A spanyolnátha és a mellhártyagyulladás annyira legyöngíti, hogy ismét Zsidópusztán kell erőre kapnia. Jót tesz neki a levegőváltozás és a titkolt remény. S amikor Zsidópusztáról visszatér, megkapja az értesítést, hogy beléphet a vizitációs nővérek thurnfeldi kolostorába.

1927. augusztus 6-án búcsúzik a szülői háztól, melyet soha többé nem lát viszont. Hazáját is el kell hagynia, idegen nyelven kell majd imádkoznia. Örömmel, sőt ujjongva hagyja el a világot, de szíve nem érzéketlen szeretteinek fájdalma iránt; és áldozata ezzel nem kevésbé tökéletes. Augusztus 10-én érkezik a tiroli Thurnfeldbe, este fél kilenckor lépi át új otthona küszöbét. Édesanyjának hosszú és részletes levélben számol be az útról és új életének első napjairól.

Levelei mindig csak örömöt sugároznak. Belső küzdelmeiről, próbatételeiről csak Naplójának sorai sejtetnek valamennyit. Küszködik a honvággyal, nehézségei vannak a nyelvvel (melyet sohasem tanult meg tökéletesen), de kifelé mindig csak mosolyog. Úgy, amint ezt a rend alapítója, Szalézi Szent Ferenc ünnepén megígéri: ,,Jézusom, én megígérem neked, hogy mindig vidám mosolyt láthatsz arcomon a te segítségeddel. Én nem akarok soha sírni, ha mégoly nehéz keresztet küldesz is. Mindig arra gondolok, te a tabernákulumból figyelsz szívszorongva, mennyire tudlak szeretni... akkor lesz erőm mosolyogni''. Épp e szavai sejtetik azt, amiről ő konkrétan sohasem beszélt, hogy Adelhaid nővérnek (mint a rendben hívták) minden boldogsága mellett megvoltak a maga kis keresztjei.

Míg ő a beöltözés nagy napjára (1928. április 10.) készül, a Vizitáció Magyarországon való megtelepítésének három évtizedes terve teljesedőben van. Az Úr őt választotta ki arra, hogy a Szűz Mária látogatásáról nevezett női szerzetesrend első magyarországi kolostorában az első novícia, az első fogadalmas nővér és a szeretet első áldozata legyen. A beöltözéskor a Mária Margit nevet kapja Alacoque Szent Margit Mária tiszteletére, de nevét megfordították, mert a vele együtt Érdre készülő főnöknőnek is Margit Mária a neve.

A kis csapat augusztus 2-án hagyta el Thurnfeldet és 4-én, Havas Boldogasszony vigíliájának estéjén érkezett meg Érdre. Az új kolostor felavatása előtt nyolcnapos lelkigyakorlatot tartanak. Mária Margit Naplója sejteti, mennyire fölfokozta Isten lelkében a vágyat a vele való tökéletes egyesülés és örök találkozás után: ,,Oh, Jézusom, én nem akarom kutatni a te szent terveidet, hisz tudod, hogy egy pillanattal sem szeretnék előbb menni hozzád, mint ahogy te akarod, de valahogy úgy érzem, közeleg életem hajnala... Oh, Jézusom, az én életem hajnala.. amikor a nevemen szólítasz: Mária!... és én szomjazom erre a szóra... Jézusom, ugye hamar szólítasz, ugye hamar hívsz.. ,, Ezt követően hozza meg élete -- saját szavai szerint -- legnagyobb áldozatát: egészségéért aggódó lelkiatyja és elöljárói szavára fölajánlja magát Isten előtt a hosszú életre.

Az új alapítás meglehetősen sok tennivaló elé állítja az egész közösséget. Az intézet egy része majd nevelőotthon lesz, ahol Mária Margit is tanítani fog (gyorsírást és franciát). Egyelőre azonban mindenki azt teszi, amire szükség van, keményen dolgoznak reggeltől estig. Margit lába egyszer fölmondja a szolgálatot, attól kezdve csak a kevésbé megterhelő munkákat végezheti. Változatlanul vidám és boldog leveleiben szent gyakorlatiassággal számol be napjaikról: ,,Képzeld (mamám), konyhamesternői méltóságra emelkedtem pár hét alatt. No csak ne rémüldözz. Nem is vagyok olyan rém ügyetlen, még különösebb bakot nem lőttem'', bár: ,,Tisz. anyánk azt állítja, hogy fukar vagyok. De ez nincs így. Igaz, nehéz 26 emberről gondoskodni, és méghozzá csak egy tehenünk van, amely a tejadással igazán fukar, bizony sóhajtozok néha még egy tehénért. De azért mégis szép olyan szegénynek lenni, mint a Szent Család. Őnekik még kevesebb volt. Nekünk meg igazán elegünk van. Én is megtértem, bízom, te is meg lennél elégedve, annyit eszem. A gyorsírás is vígan megy a gyerekeimmel, akik azonban nagyobbak, mint én.''

1932. május 16-án, Pünkösdhétfőn teszi le örök fogadalmát. Naplójába, melyet három éve nem vett a kezébe, e napon írja az utolsó szavakat: ,,Én Istenem... és mindenem...!''

Eddig csodálatosan kitartó egészsége hirtelen gyöngülni kezd, az orvos szerint mindkét tüdeje meg van támadva, de különösen a bal. Szeptember 10-én lelkiatyja kezéből fölveszi az utolsó kenetet. Az Úr azonban nem siet. Mária Margitnak -- mint példaképének Kis Szent Teréznek is -- a hosszú szenvedés kelyhét kell kiinnia.

Betegségében mindig ugyanolyan vidám, nyájas, sőt tréfás. Csak a legutolsó időkben, mikor fájdalmai elviselhetetlenekké válnak, esedezik enyhülésért. Türelmetlennek, követelőzőnek sohasem látta senki.

Édesanyját, rokonait refrénszerűen vigasztalja s készíti föl átköltözésére: ,,Legjobb mindent a Szent Szívre bízni''. Közben azonban egész szívével átérzi édesanyja fájdalmát: utolsó napjaiban nem tud szabadulni a gondolattól, hogy anyja nem éli túl az ő halálát.

Mikor a főnöknője figyelmezteti, hogy örök fogadalmának évfordulója következik, így szól: ,,Ezt már az égben szeretném megülni''. És az Úr teljesítette vágyát.

Május 13-ra virradóan ezt mondta: ,,Ez lesz az utolsó napom''. Reggel áldozik, aztán megkezdődik haláltusája. ,,Embertelen kínokat szenvedek'' --sóhajtja, azután segítséget kér. Délután öt körül szólal meg utoljára:

,,Már nem látok többé!'' És néhány perccel később: ,,Köszönöm!''

Május 15-én temették el, sírjára ez a felirat került: ,,BOGNER MÁRIA MARGIT NŐVÉR. Élt 28 évet. 1933.V.13.''

Sírja ma az érd-óvárosi templom kertjében van.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki az alázatosakat fölmagasztalod és a téged szeretőket viszontszereted, tekints kegyesen Mária Margit alázatára és szeretetére, és add, hogy őt mihamarább mint a szeretet és a hűség példaképét oltárainkon tisztelhessük. Általa ajánlom neked jelen ügyemet... Kérlek mutasd meg, hogy közbenjárása kedves előtted! (Ima a boldoggá avatásért)


Szent Pauszikakiosz püspök

Szentünk Apameából származott, szent, istenfélő nemes családból. Ifjúkorától szerette a böjtölést, később szerzetessé lett. Istentől megkapta a gyógyítás adományát, testet és lelket egyaránt gyógyított. Híre eljutott a konstantinápolyi érsekhez is, aki őt Szinadé város püspökévé szentelte. Püspöksége alatt is sok csodát tett gyógyításaival. Istenfélő és sokakat megszabadító élet után békében hunyt el 606-ban.


Bellarmin Szent Róbert     egyházdoktor, † 1621.           


Szent Sándor vértanú

Sándor Rómában volt katona Makszimián császár alatt. Amikor egy napon a császár áldozatot mutatott be egy pogány istennek, a katonák sietve mentek, hogy a császár mellett legyenek. Sándor, a gyermekkorától keresztény szellemben nevelkedett katona nem ment el a többiekkel. Ezért különféle kínok alá vetették. A hóhérok arra kényszerítették, hogy menjen Rómától Bizáncig azon a hosszú utón. Nem jutott el a végcélig, mert a thrák Drizipár városában karddal lefejezték életének 18. évében a III. század végén vagy a IV. század elején.


Szent Szervác     püspök és hitvalló, † ~360.