SZENT ANNA és SZENT JOACHIM

Az újszövetségi szent könyvek semmit nem mondanak a Boldogságos Szűz Mária szüleiről. Néhány névvel találkozunk a rokonságból: Erzsébet és Zakariás, Szalóme és Zebedeus, de e két szülő nevét nem tudjuk. Egy 2. századi apokrif könyv mondja, hogy Mária édesanyját Annának, apját Joachimnak hívták, és a két név jelentése figyelmet érdemel, mert Anna annyit jelent: kegyelemmel áldott, Joachim pedig: Isten megvigasztal.

Az ünnep a 13--14. században terjedt el Európában, annak az érdeklődésnek következményeként, amellyel Krisztus emberi természete és emberi valósága felé fordultak a hívők. Ez az érdeklődés a keresztes háborúkból visszatért lovagok elbeszélései nyomán éledt föl, és kiterjedt Jézus szülőföldjére és rokonságára is. Érhető, hogy az Üdvözítő nagyszülei iránti tisztelet is felélénkült.

Az ünnep dátuma egy templom fölszentelésének évfordulójából adódott. A régi hagyomány ugyanis úgy tartotta, hogy Mária Jeruzsálemben született, és szülőháza, Anna asszony háza a Bethesda-tó közelében állt. Az 5--6. században e föltételezett születési hely fölé bazilikát építettek, s ennek fölszentelési napja volt július 26.

Szent Anna tiszteletéről Bálint Sándor a következőket írja: ,,A hazai Szent Anna-tisztelet gazdagságát és színes változatosságát a kultusz sokrétűsége mutatja. Kiváltságos patrónájaként tisztelte sok ügyében-bajában az asszonynép, de tisztelték azok is, akiknek foglalkozása valamiképpen a gazdaasszonysággal, asszonyi gondoskodással függ össze: a szövőmunkások, csipkeverők, seprűkötők.

Céhpatrónaként tisztelték az asztalosok azért, mert hajdanában az oltárszekrény elkészítése a mesteremberek feladatai közé tartozott, márpedig Anna volt méltó arra, hogy az élő tabernákulumot, Máriát a méhében hordozza... a kádárok is tisztelték, nyilván abból a megfontolásból, hogy Jessze törzséből, Anna és Mária méhéből sarjadt a Szőlőtő: belőle termett a megváltás bora, (a megváltó Vér)... Védőszentje volt a bányászoknak is, nyilvánvalóan azért, mert ünnepének evangéliuma a szántóföldön elrejtett kincsről, a drágagyöngyöt kereső kalmárról szólt, és e hasonlatokat Szent Annára is lehetett vonatkoztatni. A barokk korban Szent Anna külön tisztelt patrónája volt a haldoklóknak.''

A bizánci rítusban július 25-én ülik Szent Anna asszony halála napját, amely napon Konstantinápolyban 550 körül templomot szenteltek a tiszteletére. Nyugaton a 12. századtól terjedt el a július 26-i ünnep. V. Pius pápa 1568-ban eltörölte, de 1583-ben ismét felvették a római naptárba, július 26-ra. Szent Joachimot 1584-től március 20-án, 1738-tól a Nagyboldogasszony oktávája utáni vasárnapon, 1913-tól augusztus 16-án ünnepelték. 1969-ben egy napra tették Szent Annával.

--------------------------------------------------------------------------------

A legenda elbeszélése szerint Szent Anna szüleit Stolanusnak és Emerenciának hívták, és Betlehemben éltek. Anna a Názáretben élő Joachimnak lett a felesége, s mindketten Júda nemzetségéből és Dávid házából származtak. Húsz évig éltek már együtt, de nem volt gyermekük. A vagyonukat három részre osztották: egy részt maguknak tartottak meg, a másik részt a templomnak és a papoknak adták, a harmadik részt pedig szétosztották a szegények között.

Gyermektelenségük fájdalmát tovább fokozta egy eset: a templomszentelés ünnepére fölmentek Jeruzsálembe, és Joachim áldozati ajándékot akart felajánlani, de egy Iszakár nevű pap visszautasította az ajándékot azzal a megokolással, hogy bűnös kézből nem fogadja el. Joachim házasságának terméketlenségét ugyanis bűnössége nyilvánvaló jelének látta.

Joachimot ez a megszégyenítés olyan érzékenyen érintette, hogy hazatérve elhatározta: nem marad többé a városban, hanem elbujdosik az erdőkbe és a mezőre a pásztorok közé. És így is tett. Nem sokkal később azonban megjelent neki Isten angyala és megvigasztalta. Megígérte neki, hogy imádságaiért és alamizsnáiért Anna gyermeket szül, mégpedig egy leányt, akit majd Máriának kell nevezniük. Az angyal azt is megmondta, hogy a gyermek fogantatásától fogva telve lesz Szentlélekkel. Szava igazsága mellé jelül azt adta, hogy Joachim menjen föl Jeruzsálembe hálát adni Istennek, és a templomban, az Aranykapunál találkozni fog a feleségével, akit ugyanígy angyali jelenés indít arra, hogy a templomba menjen. Úgy is történt. Joachim és Anna az Aranykapunál találkoztak, boldogan elmondták egymásnak a látomásukat, majd hálát adván Istennek, visszatértek otthonukba, Názáretbe.

Anna az ígéret szerint fogant és megszülte a kislányt, akit Máriának neveztek el. Joachim ezután hamarosan meghalt. Anna másodszor is férjhez ment egy Kleofás nevű férfihoz, kitől ismét lánya született, és azt is Máriának nevezték. Kleofás halála után Anna harmadszor is férjhez ment egy Salamon nevű férfihoz, akitől újra leánygyermeket szült, és e harmadik lányt is Máriának nevezték el.

A legenda -- az apokrif szerzőktől vett értesülések alapján -- így részletezi Jézus rokonságát: az a Mária, aki Anna második házasságából született, később Alfeus felesége lett, és négy fiút szült: a fiatalabb Jakabot, Júdás Tádét és a Zelóta Simont, akik Jézus apostolai lettek, valamint a Justusnak nevezett Józsefet, aki Jézus tanítványa volt. A harmadik Mária, akit atyja után Szalóménak is hívtak, Zebedeus felesége, Jakab és János apostol anyja lett.

Ezek az adatok természetesen nem fedik a történeti valóságot, de azt a hívő és szeretettel teljes gondoskodást jelzik, ahogy a hagyomány próbálta értelmezni az evangéliumokban is előforduló ,,Úr rokonai'' kifejezést.

A legenda azt is tudja, hogy Anna még élt, amikor a Szentcsalád Nagy Heródes halála után visszatért Egyiptomból, és megláthatta a kicsi Jézust. Lelkét angyalok vitték Ábrahám kebelére, s mikor az Úr Jézus fölment a mennybe, őt is a mennyországba vitték.

Illyés Andrásnál olvasható Szent Anna legendája végén: ,,Amiképpen a víz annyival tisztább, amennyivel a szép forráshoz közelebb meríttetik, úgy Szent Anna annyival nagyobb tisztasággal részesült a jóságos cselekedetekben, amennyivel közelebb volt a minden jóságos cselekedeteknek kútfejéhez, a Jézus Krisztushoz.

Ily kedves lévén azért Szent Anna asszony az Isten előtt, kérjük őt, legyen szószólónk ő Szent Fölségénél, és minékünk nyerjen végig megmaradó szent malasztot, hogy holtunk után mindörökké örvendezvén, dicsérhessük az Úristent a mennyei boldogságban.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Joachimot és Szent Anna asszonyt arra választottad, hogy tőlük szülessék Egyszülött Fiad édesanyja, az ő közbenjárásukra kérünk, add meg, hogy elnyerhessük az üdvösséget, melyet minden nép számára ígértél.

Szent Anna Példája:

    Az Isten iránti végtelen szeretet adta Máriát és Jézust a világnak!

Szent Joachim Példája:

    A megpróbáltatásokban hűségesek adják a legnagyobb kincseket a világnak!

Boldog Szent Annáról nevezett GALVAO* ANTAL (1739-1822)

Brazília észak-keleti részén, Guarantingueta* városban született. Szülei tehetos, tekintélyes emberek voltak, gyermeküket megfelelo iskolai és vallásos nevelésben részesítették. 20 éves korában az alkantarínus ferencesek közé lépett, 1762-ben szentelték pappá. Utána néhány évig Sao Paolo*-ban tanulmányait folytatta a Szent Ferenc kolostorban, majd nagy buzgalommal kezdte meg apostoli munkáját mint igehirdeto, gyóntató és házgondnok. Ez utóbbi beosztása alkalmat adott neki arra, hogy sok emberrel érintkezzék, s szeretetét kiárassza a szegények, betegek felé. Nagy ügybuzgósággal békítette a viszálykodó házastársakat s szolgálta a házasságok egységét és békéjét. A Mária-tisztelet kiváló terjesztoje volt, o maga, követve Grignon Szent Lajos ajánlását, Mária gyermekének és örökös szolgájának ajánlotta fel magát. Felkarolta a Szent Terézia recesszusházat, ahol szerzetesek módjára éltek buzgó nok (a polgári rendeletek tiltották, hogy szerzetesi fogadalmat tegyenek). Ezt a közösséget, melynek gyóntatója, vezetoje volt, elnevezte a „Fény Recesszusának”; a közösség késobb csatlakozott a koncepcionista novérekhez. (Alapítójuk Szt. Beatrix, lásd. szept. 1.) A novéreknél bevezette az örökös szentségimádást, új Regulát is írt számukra. Közremuködött új rendház és templom építésén. Elöljárói, püspökök, rendtársai s a civil hatóságok is nagyra becsülték, fontos hivatalokat bíztak rá: volt tartományi definítor, általános vizitátor, káptalani elnök, a ferences III. rend komisszáriusa. Irányította Sorocaba*-ban a Szent Klára recesszus alapítását. Élete utolsó éveit a Fény recesszusházban töltötte, továbbra is vezetve a közösséget. Türelmesen elviselt szenvedések után 1822. dec. 23-án hunyt el szentség hírében. „Isten igaz férfija, Szent Ferenc és Alkantarai Szent Péter igaz tanítványa, aki mindig a hit fényében járt és sok csodálatos erénnyel tündökölt” - így jellemzi ot a római dekrétum. II. János Pál avatta boldoggá Rómában 1998-ban, sok brazíliai honfitársa és rendtársa jelenlétében.

„Nehéz idokben, mint amilyen a mostani, különösen szükség van a szeretet és a béke embereinek tanúságtételére, mint amilyen Boldog Antonio is volt.” A boldoggá avatási beszámolóból.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Antal hitvallódat a szerzetesi élet felvirágoztatására mennyei kegyelmekkel és kiváló erényekkel ruháztad fel, segíts minket is, hogy példájára mindig a hit fényében járjunk s a jócselekedetek gyümölcseit teremjük az örök életre. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Aurél     vértanú, † 852       


Szent Hermolaosz és vértanútársai

Hermolaosz és társai: Hermipposz és Hermokratosz felszentelt vértanúk, a nikomédiai egyház papjai voltak. Azoknak a vértanúknak maradékai voltak, akiket Makszimián császár tűzhalálra ítélt (vértanúságukat december 28-án ünnepeljük). Mindhárman elrejtőztek különböző helyeken a pogányoktól való félelmük miatt, de alkalmas időkben és helyeken keresztény hitre tanították a pogányokat, és Krisztushoz térítették őket. Így szent Hermolaosz, meglátva a pogány Pantaleimon orvost, beszédeivel kereszténnyé tette. A keresztény hit terjesztése miatt mindhárom papot elfogták és az ítélőszék elé állították, A kihallgatás közben bátran Istennek vallották Krisztust, és gyalázták a bálványokat és azok imádóit. Mindnyájukat lefejezték 305 körül.

Szent Natália     vértanú, † 852


Szent Piroska vértanúnő

Piroska nemes római szülők gyermeke volt. Egy Róma környéki faluban született pénteki napon, azért kapta a Piroska, görögül Paraszkéva, latinul Veneranda nevet. Már gyermekkorától megszerette a keresztény hitet, és a Szent Iratok olvasását. Szülei halála után gazdag örökséget a szegényekre hagyta, ő maga pedig kolostorba vonult. bejárta egész Szicíliát és mindenütt térítette a pogányokat. Majd Galliába ment át, ahol Antonius császár és vezére Aszklepiász sok kínzás után, amelyeket hősiesen tűrt, lefejeztette 140 körül.

Szent Anna elhunyta

Szent Annáról, az Istenszülő édesanyjáról szeptember 8-án és 9-en emlékezünk meg. Máthán pap leánya volt Levi törzséből, Áron nemzedékéből. A hagyomány szerint békében hunyt el Jeruzsálemben. Egy hagyomány szerint még Mária örömhírvétele előtt, más hagyomány szerint megláthatta isteni unokáját Jézus Krisztust.

BOLDOG LUCCI* ANTAL minorita hittudós (1682-1752)

A nápolyi királyság Agnoni* nevu helységében született. A keresztségben az Angyal, Miklós nevet kapta. 15 éves korában lépett be a minorita ferencesek közé, s ekkor kapta az Antal nevet. Védoszentjét, Páduai Szent Antalt egész életében tisztelte. Tanulmányait Venafroban kezdte, itt meleg barátság szövodött közte és Fasani Antal rendtársa között, akit az Egyház a szentek között tisztel. Assisiben szentelték pappá, majd tovább folytatva tanulmányait, elnyerte a teológiai doktori címet. Elobb Nápoly környéki hittudományi foiskolákon, majd Rómában tanított. Kidolgozta a ferences teológiát a ferences hagyomány alapján, muve kéziratban maradt. Közben rövid ideig tartományfonök is volt. 1729-ben, 47 éves korában a pápa kinevezte Bovino püspökévé. Elhagyatott egyházmegyéjét buzgón látogatta, mindent megtett, hogy elomozdítsa a hitélet megújítását és a tridenti zsinat szellemében a papság képzését. Sokaknak véleménye volt, hogy XIV. Benedek Ubi primum körlevele, mely a püspökök feladatáról szólt, róla vette a mintát. Nagy gondja volt a szegények felkarolása, szinte mindenét nekik adta, még adósságba is keveredett, hagy rajtuk segítsen. Amikor 1752-ben meghalt, ravatala körül rendkívül kellemes illat volt érezheto. Oszintén gyászolták hívei, különösen a szegények. Lucci atya a hittudományok muvelése közben jutott el az életszentségre, mert - Szeráfi Atyja intelme szerint - megorizte az imádság szellemét. II. János Pál pápa avatta boldoggá 1989-ben.

Szent Ferenc levele Szent Antalhoz:

„Antal testvérnek, az én püspökömnek, Ferenc testvér üdvöt kíván. Nagyon örvendek annak, hogy a testvéreket hittudományra tanítod; de kérem oket, hogy a tanulmányok miatt ki ne oltsák magukban az imádság és áhítat szellemét, amint ezt a Regula is mondja.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Antalt a szent tudományok kiváló tanítójává s népednek gondos pásztorává tetted, segíts minket, hogy erényeit kövessük s egykor részesei legyünk örök dicsoségednek. Krisztus, a mi Urunk által.

SZENT JAKAB apostol

+Jeruzsálem, 42. körül.

Betszaidában született. Az Egyház hagyományában az ,,idősebb'' nevet kapta, hogy megkülönböztessék a Szent Fülöppel együtt ünnepelt ,,fiatalabb'' Jakabtól, az ,,Úr testvérétől''. Zebedeus és Szalome fia, Szent János evangelista bátyja.

Apja mesterségét örökölve halász volt. A 28. év tavaszán vagy nyarán, amikor Jézus a Genezáreti tó partján járva kezdte egyenként meghívni apostolait, miután meghívta Pétert és Andrást, ,,folytatva útját megpillantott két másik testvért is, Zebedeus fiát, Jakabot és testvérét, Jánost. Éppen hálójukat javították a bárkában apjukkal, Zebedeussal. Őket is hívta. Rögtön otthagyták a bárkát apjukkal együtt és nyomába szegődtek'' (Mt 4,21.22). Simon Péter és János mellett ő a harmadik, akinek az Úr különleges feladatot szánt. Simon a szikla, János a szeretett tanítvány, Jakab az első vértanú az apostolok közül. Ezért kiváltságos helyzetekben -- a színeváltozáskor, Jairus leányának feltámasztásakor és a Getszemáni kertben -- csak hármukat vette maga mellé Jézus.

Jakab egyébként robbanékony természetű volt. Szent Lukácstól tudjuk a következő esetet, amely mutatja, hogy Jakab tisztában volt azzal, hogy Jézus mennyire más mester, mint a farizeus írástudók. Amikor úton Jeruzsálem felé a szamariaiak az egyik faluban nem voltak hajlandók szállást adni Jézusnak Jakab az öccsével együtt felháborodva mondta: ,,Uram, ha akarod, lehívjuk az égből az Isten nyilát, hadd pusztítsa el őket!'' Ezért nevezte el Jézus e két tanítványát Boanergesznek, ami annyit jelent: a mennydörgés fiai.

Az Evangéliumból azt is tudjuk, hogy Jakab milyen odaadással várta Isten országát. Szalome asszony a fiaival együtt odament Jézushoz és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Jézus megkérdezte tőle: Mit akarsz? -- Intézd úgy -- felelte --, hogy két fiam közül az egyik jobbodon, a másik balodon üljön országodban. Jézus így válaszolt: Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok inni azt a kelyhet, amelyet majd én kiiszom? Ki tudjuk! -- felelték. Erre Jézus így folytatta: A kelyhemet ugyan kiisszátok, de hogy jobb és bal felől üljetek, ezt nincs hatalmamban megadni nektek. Az azokat illeti akiknek Atyám szánta. -- A többi tíz ennek hallatára megneheztelt a két testvérre. Jézus azonban odahívta őket magához és így szólt hozzájuk: ,,Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Hanem aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni, legyen a rabszolgátok. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és odaadja életét váltságul sokakért.

Jakabban jó talajba hullottak az Úr e szavai. Mestere halála után ő lett a jeruzsálemi egyház feje, s mint ilyen valóban ivott az Úr kelyhéből: amikor Heródes Agrippa király 41--42-ben az egyházra támadt, elsőként Jakabot ölette meg karddal. Ő lett az első vértanú az apostolok között.

Életében is sokaknak szolgált. Szent Pál tanúskodik arról, hogy megtérése után tizennégy évvel úgy ismerte meg őt, mint Péter és János mellett az Egyház ,,oszlopát'' (Vö. Gal 2,1-10).

A középkor egyik leghíresebb búcsújáró helye Szent Jakab sírja volt a spanyolországi Compostellában. A 8. századtól él az a hagyomány az Egyházban, hogy Jakab a mai Spanyolországig eljutott missziós útján. Egy későbbi, 13--14. századi leírás még azt is tudja, hogy igehirdetésének nem volt sok foganatja, el is veszítette Jakab a kedvét, s akkor megjelent neki Zaragózában a Szűzanya és megvigasztalta. E hagyomány a breviáriumba is belekerült: ,,Jézus Krisztus mennybemenetele után Jakab Júdeában és Szamariában hirdette Jézus istenségét és sokakat elvezetett a keresztény hitre. Ezután Hispániába ment, ahol néhány embert Krisztushoz térített, akik közül később hetet Péter apostol püspökké szentelt és Hispániába rendelt.''

Jakab hispániai jelenléte ereklyéi átvitelének köszönhető. Az évet nem ismerjük, amikor Jakab földi maradványait Jeruzsálemből Hispániába vitték. A 9. századtól a hagyomány egyöntetűen vallja, hogy Jakab sírja Hispániában van. A legenda szerint a feledésbe ment sír helyét éjszaka csodálatos fény jelölte meg, s a megtalált sírt 800 óta egyre növekvő tisztelet vette körül. Először egy kis kápolnát építettek föléje, amit 899-ben III. Alfonz kibővített, de az arabok 997-ben lerombolták. Magát a sírt azonban megkímélték. 1075--1128 között épült az a bazilika, mely lényegében ma is áll. Szent Jakabot ,,Isten után a legjóságosabb és legerősebb pártfogónak'' tisztelték. Érthető, hogy egész Európából zarándokoltak sírjához.

Példája:

    Se az indulat, se a nagyratörés nem vezet az üdvösségre; csodáljuk inkább Krisztust!

Szent Magnerik     püspök és hitvalló, † 596


Szent Olimpiáda anya

Olimpiáda főnemesi családból származott Konstantinápolyban. Férje halála után teljesen átadta magát a keresztény özvegyek tetteinek. Gazdag örökségét a templomok ékesítésére, kolostorok, vendégfogadóházak fenntartására, börtönök és száműzetési helyek segítésére rendelte és fordította. Minden szegényen és rászorulón segített, akit csak látott. Erényes élete miatt az Egyház diakonisszájává szentelték. Aranyszájú szent János tisztelettel viseltetett iránta. Meghalt Nikomédiában 410 körül.

BOLDOG COMPIČGNE-I KÁRMELITA APÁCÁK vértanúk

+Párizs, 1794. július 17.

A compičgne-i (Oise megye) Kármelt 1641-ben alapították. A királyi vár közvetlen szomszédsága, ahol az udvar minden évben eltöltött néhány hetet, különféle előkelő pártfogókat jelentett számukra; közéjük tartozott Ausztriai Anna és Mária Terézia királynő. E befolyásos barátságok ellenére a ház szegény maradt, a szerzetes közösség élete a regulának megfelelően folyt, és a közösség távol maradt a janzenista viszálykodásoktól.

1789-ben a compičgne-i Kármelben tizenhat kórusnővér, három laikus nővér és egy novícia élt. A priornő, Thérčse de Sainte-Augustin Lidoine 1752. szeptember 22-én született Párizsban egy gazdagnak nem mondható családból, és Mária-Antoinette adta a rendi hozományát. Colbert unokahúgának, de Croissy nővérnek a kivételével valamennyien egyszerű származásúak voltak. Erős egységet alkottak, s a házban kölcsönös megértés uralkodott; a priornő, aki önmagával szemben rendkívül szigorú volt, nővérei iránt nagy szelídséget és sok megértést tanúsított; ők pedig nagyon ragaszkodtak hozzá.

Már 1789. október 26-án megtiltották a szerzetesi fogadalmak letételét. Így a ház egyetlen novíciája, Constance Meunier nővér nem tehette le fogadalmát, de megtagadta, hogy visszatérjen a világba. 1790 elejétől kezdve különféle rendelkezések sújtották a szerzeteseket, s helyzetüket napról napra nehezebbé és tarthatatlanabbá tették. 1790. augusztus 4-én a compičgne-i kerület direktóriumának tagjai hozzáfogtak a kolostor ,,nép tulajdonába került'' vagyonának leltározásához. Másnap reggel egyenként kihallgatták a nővéreket, és megkérdezték tőlük, vissza kívánják-e nyerni szabadságukat. Válaszuk jegyzőkönyvi rögzítése azt mutatja, hogy egyhangúan azt közölték: folytatni akarják szerzetesi életüket; ez volt a helyzet egyébként Franciaország csaknem valamennyi kármelita nővérével. 1791. január 11-én megjelent a városi közigazgatás két hivatalnoka, és azt kívánták, hogy a jelenlétükben válasszanak priornőt, és hogy a laikus nővérek is szavazhassanak. Amint várható volt, a tizenhétből (egy idősebb nővér már meghalt, egy másik pedig súlyosan megbetegedett) tizenhat szavazat Teréz anyára esett, aki abban az időben is priornőként maradt hivatalban. A püspöki szék bitorlója, Massieu gyakorlatilag alig törődött az egyházmegyével, csupán birtokokat ragadott ki belőle. Úgy tűnik, hogy nem zavarta a kármelita nővéreket, és feltehetően azt sem kísérelte meg, hogy elismertesse magát velük. A város elég barátságosan viseltetett irántuk, és közös életük utolsó hónapjait viszonylag békésen tölthették el. 1791. augusztus 10-én a kerület direktóriuma biztos kegydíjat ígért nekik. 1792 májusában a priornő még párizsi utazásra is vállalkozott, hogy a kármeliták általános elöljárójától, Rigaud abbétől utasításokat kérjen. A helyzet azonban észrevehetően rosszabbra fordult, különösen amikor számos pap megtagadta, hogy letegye az esküt az alkotmányra. 1792. augusztus 17-én kibocsátották a szerzetesházak kiürítéséről és eladásáról szóló törvényt. A priornő gondoskodott a városban alkalmas lakhelyekről, a nővérek pedig világi ruhát öltöttek, mert a szerzetes öltözet viselése már több hónap óta tiltott volt. Szeptember 12-én parancsot kaptak, hogy a házat ürítsék ki, s a kiürítést 14-ig be is kellett fejezni. Négy csoportra oszlottak, s egymástól nem messze laktak azokon a helyeken, amelyeket a priornő bérbe vett; két kapusnő, aki nem tartozott a rendhez, gondoskodott a kapcsolatukról. Saint- Antoine plébánosa, aki letette az alkotmányos esküt, megengedte a káplánjának, Courouble abbénak, hogy templomának egy kápolnájában misét mutasson be nekik. Mind a négy csoportban a megszokott szabályszerűséggel végezték a közösség lelki gyakorlatait.

1792. szeptember 19-én Compičgne polgármestere aláírás végett eléjük terjesztette a szabadság és egyenlőség esküformáját, amely különbözött az alkotmányos eskütől, és amelynek törvényességét az akkori idők számára számos mértékadó egyházi férfiú elismerte. Ennek a formulának az aláírása néhány hónapig még viszonylagos nyugalmat jelentett számukra. November vége felé azonban Courouble abbénak a mind erősebbé váló fenyegetések elől ki kellett térnie, és száműzetésbe kellett mennie; ettől kezdve a nővérek nagyon nélkülözték a lelki segítséget. Az 1792. szeptember elejétől tartó tömeggyilkosságok nem tápláltak már bennük illúziót, felismerték az őket fenyegető veszélyt, és a piornő vezetésével fogadalmat tettek, hogy -- ha kell -- feláldozzák magukat Franciaországért. 1793 és az 1794-es év első hónapjai, amelyek a rémuralom tetőpontját jelentették, nem sokat változtattak a helyzetükön. A letartóztatások gyakoribbak lettek a vidéken. Nyomatékos családi okok arra késztették az egyik nővért, hogy egy ideig a fivérénél lakjon, egy másik kármelita nővér pedig társául szegődött; 1794 márciusában utaztak el. Májusban egy másik nővérnek, Marie de l'Incarnation Philippnek különféle ügyei miatt Párizsba kellett mennie: ez mentette meg az életét; ő írta meg később rendtársai történetét.

Június 13-án a priornő is a fővárosba utazott, 21-én azonban már visszatért; ezen a napon megérkezett a forradalmi bizottság, és a kármelita nővérek által lakott lakásokban házkutatást tartott. Abban a meggyőződésben, hogy a nővérek fanatikusak és hűek a királyhoz, a következő reggel letartóztatták és a vizitációs nővérek egykori kolostorába zárták be őket. Három nappal később a házkutatás alkalmával talált és a nővérek ellen felhasználható bizonyítékokat, mindenekelőtt forradalomellenes leveleket a Nemzeti Konventhez továbbították. Compičgne-i fogságuk alatt a nővérek visszavonták az új alkotmányra tett esküjüket, mert annak érvényessége iránt erős kételyeik támadtak. Július 12-én a konvent rendelkezésére összekötözött kezekkel több kordén Párizsba szállították, majd a Conciergerie-be internálták őket. Július 17-én meg kellett jelenniök a forradalmi törvényszék előtt. A vádiratból teljes bizonyossággal kiderül, hogy kármelita hivatásukhoz való hűségük volt az ellenük támasztott vád valódi oka. A sommás ítélet halálbüntetésre szólt. Összesen tizenhatan voltak most a novíciával és a két világi kapusnővel együtt. Kordékon a Barričre du Trőne-hoz vitték őket, ott volt felállítva a guillotine.

A vérpad lábánál megújították korábbi fogadalmukat, és elkezdték énekelni a Veni Creator Spiritus himnuszt. Utána letérdeltek, hogy fogadják a priornő áldását. A novíciát elsőként, a priornőt pedig utolsónak végezték ki. Földi maradványaikat tömegsírba vetették, ez ma a Picpus-temető. A kármelita nővéreket 1906. május 13-án boldoggá avatták.

SZENT BORISZ és GLEB vértanúk

és szeptember 5. Ünnepük: május 2. Borisz: +az Alta pataknál, Kijevtől délkeletre, 1015. július 24. Gleb: +Szmolenszk közelében, 1015. szeptember 5.

Kijevi Szent Vladimir (lásd: 378. o.) birodalmának egy-egy erődítményét még életében fiai vezetésére bízta. Mivel az utódlás rendszere hiányzott, a nagyfejedelem halála (1015) számos utódjelöltben ébresztett politikai becsvágyat. Több vetélytárs jelentette be igényét Kijev trónjára. A krónika szerint turovi Szvjatopolk így nyilatkozott: ,,Meg akarom ölni minden testvéremet, és Oroszország egyeduralkodója akarok lenni.'' Ennek az irgalmatlan testvérharcnak esett áldozatul Borisz herceg (keresztneve Román) és muromi Gleb is (keresztneve Dávid). Ők voltak Vladimir legkisebb fiai, a fejedelemnek Anna bizánci hercegnővel kötött házassága előtti időből; anyjuk egy volgai bolgár nő volt.

Borisz apja halálakor a kijevi oroszföld déli részén tartózkodott, és visszatérőben volt a besenyők elleni hadjáratáról. Mivel tekintélyes hadsereg kísérte, különösen veszélyesnek tűnt féltestvére számára. Borisz határozottan visszautasította kíséretének ajánlatát, hogy hatalommal szerezze meg apja trónját, sőt még el is bocsátotta seregét. Nem hiányzott belőle a bátorság és a személyes vitézség, ám hogy bátyja ellen vonuljon, azt méltatlannak tartotta keresztény nevéhez.

Az ifjú herceg sejtette ugyan, hogy milyen sors vár rá, mégis vonakodott attól, hogy harcba bocsátkozzék, mert nem akarta megsérteni a testvéri szeretet törvényét. Tudta, hogy ,,Krisztus minden tanítványa azért jött a világra, hogy szenvedjen, hogy minden önkéntes vagy ártatlanul vállalt szenvedés Krisztus nevéért elviselt szenvedés''. Kevéssel halála előtt az Üdvözítő ikonja előtt térdelve így imádkozott: ,,Te a mi bűneinkért vetted magadra szenvedéseidet; erősíts meg, hogy én is vállalhassam az enyémet.'' Nemcsak Urunk szenvedéseire gondolt, hanem ,,Szent Nyikita és Szent Vjacseszláv (Szent Vencel, lásd: A szentek élete, 549. o.) szenvedéseire is. Az utóbbihoz akart hasonló lenni. Arra is gondolt, hogy Szent Borbálát saját apja ölte meg''.

Ha Borisz maga nem is, de életrajzírója bizonyára a herceg szenvedéseit Krisztus és a szent vértanúk szenvedése megújításának és folytatásának tekintette. A krónikás szerint Borisz Krisztus példájára imádkozott ellenségeiért is.

Gleb néhány évvel fiatalabb volt Borisznál, s ,,vértanúságát'' Szmolenszk közelében szenvedte el a Dnyeperen levő hajóján. Az uralomért vívott küzdelemben a győzelem nem Szvjatopolké, hanem Borisz és Gleb egy másik féltestvéréé, Jaroszláv fejedelemé lett. Mindkét herceg holttestét a Kijevtől nem messze levő Vizsgorod Baziliosz templomában temettette el, és szentté avatásuk érdekében is fáradozott. Haláluk napja különbözik, közös ünnepük, május 2-a az 1072-ben történt ereklyeátvitel emlékezete. Az orosz keresztények körében Borisz és Gleb olyan pár lett, mint számunkra Kozma és Damján, János és Pál. Idővel még a két név össze is olvadt: Boriszoglebszk lett a nép ajkán. Több falu és kolostor viselte ezt a nevet.

Szolánó Szent Ferenc     hitvalló, † 1613       


ÁRPÁDHÁZI SZENT KINGA szűz, klarissza (1224-1292)

*Magyarország, 1224. +Stary Sacz (Ószandec), Lengyelország, 1292. július 24.

Kinga is láncszeme annak a több évszázadra terjedő kapcsolatnak, amely a Krisztus hitére tért lengyel és magyar nép között szövődött. Pedig élete folyása eleinte egyáltalán nem irányult Lengyelország felé.

IV. Béla magyar király és Laszkarisz Mária bizánci császári hercegnő elsőszülött gyermekeként látta meg a napvilágot. Testvére volt Árpádházi Szent Margitnak. Szülei és atyai nagynénje, a Türingiába szakadt Erzsébet, valamint nagybátyja, Kálmán herceg és felesége, Szalóme példás hitéletének hatására maga is mélyen vallásos volt gyermekkorától fogva. Főleg Szalóme hatása félreismerhetetlen életének későbbi alakulásában. De megérinthette fogékony lelkét a 13. század nagy egyházi mozgalma, a kolduló rendek alakulása is. IV. Béla udvarában mind a domonkosok, mind a ferencesek szívesen látott lelkivezetők és tanácsadók voltak. Így juthatott Kinga egész fiatalon arra az elhatározásra, hogy szüzességi fogadalommal életét teljesen Istennek szenteli.

Nem is sejtette, hogy életéről mások már tárgyaltak -- nélküle. A lengyel származású Szalóme vetette föl a Boleszláv krakkói és szandomiri herceggel való házasság gondolatát az öt éves Kinga szüleinek. Ők azonban akkor még hallani sem akartak róla: előkelőbb, nagyobb tekintélyű férfit szántak leányuknak. Midőn azonban a tatár hordák vészfelhői tornyosultak az ország egére, többé nem a dinasztikus tervek, hanem a gyorsan és közvetlenül kapható katonai segítség lett a döntő szempont. Így azután 1239-ben igent mondtak a szomszédos lengyel fejedelem leánykérő küldöttségének, és leányuk pár napos vívódás után beleegyezett akaratukba. Talán éppen Kálmán herceg és Szalóme józsefházassága lebegett a szeme előtt, s bízott benne, hogy ha Isten sugallta neki szüzessége fogadalmát, lehetővé teszi majd annak teljesítését az új életformában is. Krakkóba vezető útja az akkori Észak-Magyarországon és Szandecen keresztül valóságos diadalmenet volt, mert életszentségének és szépségének híre ezrek kíváncsiságát ébresztette föl.

Az országra szóló esküvő és lakodalom után nem egykönnyen sikerült királyi férjét rávennie, hogy tartsa tiszteletben szüzességi fogadalmát, sőt, maga is tegyen ilyen fogadalmat. Mindkettejük buzgósága segítette elő 1253-ban Szent Szaniszló, Krakkó hajdani vértanú-püspöke (+ 1079) szentté avatását. A tatárok a muhi csata évében Lengyelországon is végigszántottak. A királyi pár előbb a szepességi Podolinba menekült, majd a Dunajec bal partján épült Csorsztin sziklavárában húzta meg magát. Kinga a tatárok elvonulása után hazalátogatott Magyarországra, s az apjától kapott bányászok segítségével 1251-ben megnyittatta a híres bochniai sóbányákat (Wieliczka).

Férje hosszabb betegeskedés után, 1279-ben meghalt. Temetésén Kinga már a ferences apácák (klarisszák) ruhájában vett részt, így is jelezve élete özvegyi szakaszának irányát és tartalmát. Jolán húga társaságában -- aki fél évvel előbb szintén megözvegyült -- abba az ószandeci klarissza zárdába lépett, amelyet annak idején a férjével együtt építtetett és látott el javadalmakkal. Jótékonykodással és önmegtagadó imaéletben teltek napjai. A nővérek 1284-ben főnöknőjükké választották. 1287-ben egy tatár betörés elől ismét Csorsztin sziklavárába menekült, nővértársaivai együtt. Az ostromlókat Baksa Simonfia György vitéz és maroknyi magyar csapata futamította meg egy éjjeli rajtaütés alkalmával. A szandeci kolostort a tatárok földúlták, és Kingának 63 évesen az újjáépítés munkáját kellett irányítania...

E sok viszontagság bizonyára szintén hozzájárult életereje felőrlődéséhez. 1291 őszén betegeskedni kezdett, és 10 hónapi betegség után 1292 júliusában állapota válságosra fordult. Maga kért papot, hogy szentségekkel megerősítse, majd július 24-én, Szent Jakab apostol vigíliáján befejezte áldásos földi pályáját. Még holtában is ellenséges betörés zavarta a kolostor életét: cseh csapatok garázdálkodtak a környéken. Tőlük való félelmükben a nővérek 3 napig titkolták főnöknőjük halálának hírét... 1690-ben VIII. Sándor pápa avatta Kingát boldoggá. Öt évvel utóbb pedig XII. Ince Lengyelország egyik védőszentjévé tette.

--------------------------------------------------------------------------------

,,Ne félj, Mária, könyörgésed meghallgatásra talált az Úr előtt. Íme, olyan gyermeket szülsz, aki néked és a népnek mondhatatlanul sok örömet fog szerezni. Mert az Úr ezen gyermek életével, példájával és érdemével szándékozik megvilágosítani és megsegíteni egy veletek szomszédos nemzetet.'' (Kinga édesanyja látomásban hallotta e szavakat, kevéssel a szülés előtt.)

Amikor a tatárjárás után hazalátogatott, édesapja kíséretében eljutott a máramarosi sóbányákba is. A kíváncsiság levitte őket az egyik aknaszlatinai tárnába is, amelyet később róla neveztek el Kunigunda-tárnának. Kinga gyönyörködve nézte a csillogó, hófehér sótömböket. De mindjárt eszébe jutottak lengyel alattvalói, akik csak sós forrásokból párologtatott, ún. főtt sóval kénytelenek beérni. Felhasználva az alkalmat így szólt atyjához: ,,Atyám, add nekem ezt a sóaknát, és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba vihessék a sótömböket.'' A király tüstént teljesítette leánya kérését. Kinga pedig lehúzta ujjáról a jegygyűrűjét, és az akna birtokbavételének jeléül a mély aknába dobta. Amikor később megnyitották a wieliczkai sóbányát, az első kitermelt sótömbben megtalálták a királyné gyűrűjét.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Boldog Kingát elhalmoztad édességed áldásával, és szüzességét a házasságban is megőrizted, kérünk, közbenjárására add meg, hogy tiszta életünkkel mindig a tieid lehessünk!

Imádság:

Istenünk, te megismertetted Szent Kingával a kegyelmi élet édességit és arra indítottad, hogy szüzességét a házasságban is megőrizze. Add kérünk, hogy közbenjárására mindenkor tiszta élettel szolgáljunk neked, és őt követve mi is örvendező lélekkel jussunk el hozzád. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Példája:

    Királynőként, vagy özvegyként, de akár egyszerű tanulóként imádkozz, segíts másokon...!

SZENT KRISTÓF

+250 táján

Kristóf azon szentek sorába tartozik, akiknek a létezését történetileg nem lehet egyértelműen igazolni, mégis oly nagy tiszteletnek örvend, hogy e téren igen sok történetileg bizonyíthatóan létezett szentnek fölötte áll.

A hagyomány szerint Kristóf a 3. század derekán Szamóban (Lükia) adta életét Krisztusért. Az útonjárók patrónusáról, akinek képét ma is sok autós és motoros magával hordja, a Legenda Aurea szerzője rajzolta a legszínesebb képet:

Az óriás Kristófot az a vágy fűtötte, hogy szolgálatait a leghatalmasabb úrnak ajánlja fel. Először egy király szolgálatába állt, de mert ez félt az ördögtől, ott hagyta, és az ördög szolgálatába szegődött. Csakhogy az ördög is félt a kereszt jelétől -- így jutott el Kristóf végül Krisztushoz.

Amikor Krisztust kereste, egy remete azt a tanácsot adta neki, hogy ha Krisztussal akar találkozni, keresztelkedjék meg és legyen a felebarátai szolgálatára. Kristóf megfogadta a tanácsot.

Volt ott egy hatalmas folyó, melyen a zarándokok mindig csak nagy félelemmel tudtak átkelni. A remete azt ajánlotta Kristófnak, hogy hatalmas erejét itt állítsa az emberek szolgálatába, azaz ha a folyóhoz érkezik valaki és fél a víz sodrától, segítsen az átkelésben. Kristóf megfogadta a tanácsot. Készített magának egy kunyhót a folyó partján, abban élt, s egy nagy botra támaszkodva sorra átvitte a folyón az utasokat.

Egy éjjel úgy hallotta, mintha a nevén szólították volna. Egy szegényes külsejű gyermek állt kunyhója előtt, és a segítségét kérte. Kristóf szívesen teljesítette kérését, már csak azért is, mert a kicsi könnyű tehernek ígérkezett hatalmas vállai számára. Amint azonban a folyó közepe felé tartott, a teher mind nehezebb lett, mintha ólmot cipelt volna. Csaknem a víz alá merült a súlya alatt, s minden erejét össze kellett szednie, hogy átérjen a túlsó partra.

Ott azután a kisfiú elmagyarázta Kristófnak a keresztség misztériumát, és azt mondta: ,,Ami a válladat nyomta, több volt, mint az egész világ. A Teremtőd volt az, akit áthoztál, én ugyanis az a Krisztus vagyok, aki a leghatalmasabb és akinek szolgálni akartál.''

És az isteni Gyermek jutalmul megajándékozta őt a vértanúság koszorújával.

Mert Kristóf ezután fáradhatatlanul térítette az embereket Szamóban. Jó szolgálatot tett neki a botja, amely a földbe szúrva menten kizöldült. Nemcsak azok a katonák tértek meg szavára és csodáira, akiket az elfogatására küldtek, hanem az a két szolgálólány is bátran vállalta a vértanúhalált, akiknek a börtönben el kellett volna őt csábítani.

Miután Kristófnak sem a máglya tüze, sem az izzó sisak nem ártott, kirendeltek négyszáz katonát, hogy nyilakkal célba vegyék, de a nyilak egy kivételével megálltak a levegőben. Az az egy a bíró szemébe repült. Végül lefejezték Kristófot, de még a vérében is erő volt: meggyógyult tőle a bíró szeme.

Szent Krisztina vértanúnő

Krisztina Tirusból származott. Szülei nemes emberek, de pogányok voltak. Leánygyermeküknek a Krisztina nevet adták nem pogány okoskodásuk alapján, hanem Isten elrendeléséből. Amikor 11 éves lett, rendkívüli szépséggel rendelkezett. Atyja meg akarta óvni minden káros befolyástól és azért külön lakrészben tartotta, a legjobb szolgálókat rendelve mellé. Körülvette leányát arany és ezüst bálványszobrokkal és megparancsolta, hogy mindennap mutasson be előttük áldozatot. Szépsége miatt sok kérője akadt, de az atya senkinek sem adta őt, hanem a pogány bálványok szolgálatára akarta rendelni. A leány, ablakán kinézve sokat gondolkozott az igaz Isten felől. Egy angyal, megjelenvén neki, kioktatta az igaz hitről, de a vértanúságról is. Krisztina buzgóságában összetörte az összes bálványszobrot. Pogány atyja Urbán ezért megkorbácsoltatta és börtönbe vetette. Állhatatosságát sem ő sem hivatali utóda nem tudta megingatni a keresztény hitben. Végül, 12 éves korában karddal és lándzsákkal átszúrva nyerte el a vértanúságot 300 körül.

       

Szent Vladimir     hitvalló, † 1015   

   

Szent Apollinárisz püspök

Szentünk szent Péter főapostol tanítványa volt. Ő tette Ravenna első püspökévé. Krisztus evangéliumát hirdetve, és beszedet sok csodával is megerősítve, a szent főpap sok pogányt vezetett el Krisztus hitére. 28 évi főpapság után a feldühödött pogányok karddal szúrták át, így nyerte el a vértanúságot 75 körül.

   

SZENT BRIGITTA özvegy, III. r., rendalapító (1303-1373)

*Finstad 1302/03. +Róma, 1373. július 23.

Brigitta oly szorosan hozzátartozik a svéd történelemhez, mint Jeanne d'Arc Franciaország vagy Assisi Szent Klára Itália történetéhez. Ő azonban magányosabb, mint más országok női szentjei. Délen alig találkozunk az egyháztörténelemben olyan női szenttel, akit ne támogatott volna egy kortárs férfi szent: Benedek és Skolasztika, Ferenc és Klára... Brigitta környezetében voltak ugyan szent életű férfiak és tudós papok, de közülük egyik sem lett kanonizált szent.

Brigitta édesapja legman, azaz 'törvénykezési joggal fölruházott földesúr', ill. 'törvényszéki bíró' volt, s mint ilyen az egyik tartományban a ting, azaz 'legfőbb bíróság' élén állt. Anyja rokonságban állt Svédország egymást váltó királyi családjaival. Brigitta gyermekkorára sötét árnyként borult édesanyja halála: 11 esztendős volt, amikor édesanyját elvesztette. Míg férjhez nem ment, az egyik nagynénjénél élt, elszakítva édesapjától és testvéreitől. Ebben a nehéz időben talált rá először Krisztusra, aki ,,tudta, mi a szenvedés''. Brigitta hamar fölfogta az összefüggést az emberi bűn és a megalázódás, valamint a Krisztusban elnyert kiengesztelődés és a kegyelem között.

Tizenhárom éves korában férjhez adták, jóllehet kolostori életre vágyott. Házassága első két évében önként vállalt megtartóztatásban élt -- ami részben fiatal korával, részben korai istenélményeivel magyarázható -- majd nyolc gyermeket adott férjének, Ulf Gudmarssonnak, aki szintén legmannak volt a fia, és később maga is legman lett. A háztartást és a gazdaságot (meglehetősen nagy birtokuk volt) maga Brigitta vezette, s közben nemcsak azt tanulta meg, mit jelent a ház asszonyának és családanyának lenni, hanem azt is, hogyan kell mindeközben a maga akaratáról egészen lemondani. Katalin (Karin) nevű leányuk Brigitta nyomdokaiba lépett, és azt a kolostori életmódot választotta, amelyet Brigitta megálmodott.

Férje halála után Brigitta leköltözött Rómába. Háza a Piazza Farnesén éveken át nyitva állt az északról érkező zarándokok előtt, kiknek lehetőséget teremtett arra is, hogy anyanyelvükön gyónhassanak és kapjanak feloldozást. Mindamellett szívében a kolostori élet eszménye, a Krisztussal és Máriával való közösség foglalta el a legfőbb helyet. Sokat fáradozott, hogy Európa uralkodóit kibékítse egymással, a pápát pedig rábírja, hogy térjen vissza Avignonból Rómába. De annak érdekében is sokat tett, hogy a püspökök és papok változtassanak életmódjukon. Miután 1372-ben elzarándokolt Jeruzsálembe, a kinyilatkoztatások -- amelyeket a Revelation c. könyv 7 kötetében írt le -- elérték tetőpontjukat.

Jézus szenvedéseinek leírásakor Brigitta azonosult Máriával. Nem irte be azzal, hogy honfitársait elvezesse Isten Anyjához, hanem maga is mintegy anyja lett Svédországban a kereszténységnek. E téren egy olyan belső valóságról volt szó, amely a lelki életnek már-már megfoghatatlan misztikus rétegét érintette.

Gyóntatója és a lánya, Katalin mellette volt, amikor meghalt. Holttestét oly nagy kegyelettel szállították haza Svédországba, hogy az már a szentet megillető tisztelet jelének volt tekinthető.

S mivel egy rendalapító munkája nem fejeződik be a halálával, hanem továbbfolytatódik az általa alapított renden belül, amikor Brigitta holttestét Vadstenában örök nyugalomra helyezték, ez megadta az utolsó indítást ahhoz, hogy itt kolostor létesüljön. Katalin elhozta az 1370- ben kelt bullát, amelyben V. Orbán pápa meghagyta Liszköping püspökének, hogy Vadstenában építsen két kolostort, egyet a nővéreknek, egyet pedig a paptestvéreknek. Az építkezést 1371-ben kezdték meg, azon a területen, amelyet még Brigitta ajándékozott birtokaiból a kettős kolostor számára. 1375-ben Katalin visszament Rómába, hogy hazája kívánságának megfelelően kérje édesanyja szentté avatását és a szabályzat jóváhagyását.

A szabályzatot az alvastrai ciszterci kolostorban dolgozták ki, azután Rómába került, ahol V. Orbán pápa hagyta jóvá meglehetősen sok módosítással. Az átdolgozott szabályzat teljesen megfelelt az egyházi hagyományoknak, de eltért attól az iránytól, amelyet az alvastrai ciszterek Brigitta látomásainak feldolgozása során rögzítettek. V. Orbán például ki akarta iktatni belőle Brigittának a szegénységre vonatkozó alapelvét, s ezt egy pontosan kidolgozott szervezeti szabályzattal kívánta helyettesíteni, amelynek értelmében a két konvent zavartalanul együttműködhetett volna. Az alvastrai atyák viszont abban az irányban próbálták Brigitta szabályzatát módosítani, hogy a papok konventje ne élvezhessen annyi önállóságot mint az apácáké -- így akarták elejét venni, hogy a kettős kolostor szóbeszéd tárgya legyen.

Brigitta megkívánta, hogy mindenki, aki belép, hozzon magával valami kevés vagyont, ami az illető halála után szálljon rá a következő belépőre. Időközben viszont meglehetősen sok birtokot adományoztak a kolostornak. Kérdésessé vált tehát, vajon továbbra is meg kell-e kívánni a belépőktől a hozományt. Ezzel a gazdagok előnyösebb helyzetbe kerültek volna, a szegényeket pedig gyakorlatilag kizárták, s így egyfajta simónia kapott volna lábra. Így kiiktatták Brigittának a hozományra vonatkozó kívánalmát, de egyszersmind azt a tilalmát is, amely szerint nem lett volna szabad adományokat elfogadni.

Brigitta azt akarta, hogy abból, ami a kolostorok birtokain terem, a fölösleget minden évben november 1-én adják oda a szegényeknek. Ezt úgy módosították, hogy csak azt kell a szegényeknek ezen a napon odaadni, ami a jövő biztosítása után marad fölöslegnek. Más szóval megengedték, hogy minden esztendőben több maradjon meg, mint amennyire szükségük van. Ezzel pedig feladták a szegénységet, amelyet Brigitta oly szigorúan előírt. Ebben a változatban vált a brigitták rendjében a szabályzat kötelezővé. Az egyes tagok szegénységére vonatkozó szabály ugyan érvényben maradt, de a kolostor egészének szegénysége nem valósult meg. És még több más vonatkozásban is kiforgatták, illetőleg elsekélyesítették Brigitta gondolatait.

Brigittát teljesen magával ragadta a gondolat, hogy egy még csaknem pogány népet megnyerjen az Evangéliumnak, és elvezessen a szentségre. Az ő kolostori eszménye mélyén szembefordulás rejlik az Istentől kapott küldetésének megfelelni nem tudó, elvilágiasodott Egyházzal szemben éppúgy, mint azzal a magabiztossággal, amellyel kora világi társadalma a saját a jogaira támaszkodott. Egyetlen rendalapító sem akadályozhatja meg, hogy rendje tévútra ne térjen, és az emberi lét terhe alatt össze ne roppanjon. Brigitta sem lehetett kivétel. Mindazonáltal ha a hátterét is nézzük annak, ami Vadstenában végül mégis létrejött, föl kell ismernünk, hogy Brigittának a Szentlélek sugallta a kolostoralapítás gondolatát.

A régi kolostorból csak részek maradtak fenn. De a templom a régi fényében áll, és tanúskodik építtetőjének, Brigittának elgondolásairól. Itt nyugszanak Brigitta hamvai is. Körülötte gyertyák égnek, és a virág sem hiányzik mellőle soha. Mert Brigitta még ma is nagyon népszerű egész Svédországban. Minden évben megülik ünnepnapját. ,,Számtalan kórház, otthon és menhely viseli a nevét. S egy protestáns Societas St. Brigittae ápolja a kultuszát és gondozza az örökségét. ťSvédország legnagyobb asszonyaŤ, aki egyike hazája legkedveltebb leányainak, s azzal dicsekedhet, hogy egy protestáns népnek a nemzeti szentje'' (K. Adalsten).

Brigittát 1391. október 7-én avatták szentté. Ünnepét 1623-ban vették fel a római naptárba, október 7-re. 1628-ban Szent Márk pápa miatt október 8-ra, 1969-ben pedig a halála napjára, július 23-ra helyezték át.

--------------------------------------------------------------------------------

Svédországnak ez a kiemelkedő alakja három, időben egymástól elég távol eső típust egyesít magában: az ősi germán szágák hősnőjét, a középkor szent asszonyát és az itáliai reneszánsz előkelő úrnőjét. A fennmaradt forrásokban tükröződik személyiségének színessége, sokoldalúsága.

Édesanyja korai halála után Brigitta szigorú nagynénje felügyelete alá került, aki az egyik éjjel azon kapta, hogy ott térdel a feszület előtt. Kemény télen, dermesztő hidegben éjfélkor fölkelni csupán imádkozni! -- ez nem fért a fejébe, és Brigitta egzaltáltságának jeleként értelmezte, amire oda kell figyelnie. Így aztán jól elverte, és több házimunkát adott neki, hogy kijózanodjon és a jövőben kerülje az effélét.

Brigitta mindössze kilencesztendős volt, amikor már mély vallásos élményei voltak. Egy alkalommal annyira hatással volt rá egy prédikáció, amely Jézus szenvedéseiről szólt, hogy amikor egy feszület előtt imádkozott, hallotta a hangot: ,,Nézz ide, mennyi sebet ejtettek rajtam!'' A kislány egészen kétségbeesve fölkiáltott: ,,Ó Uram, ki tette ezt veled?'' És kapta a választ: ,,Azok, akik megvetnek, és megfeledkeznek arról, hogy szeressenek.''

Tizenhárom éves korában adták férjhez. Maga az Úr Krisztus nyugtatta meg állapotának szent volta felől: ,,Egy alázatos és jámbor asszony kedvesebb nekem, mint egy gőgös szűz, s egy istenfélő életet élő asszony ugyanúgy szolgálhat engem, mint egy tiszta és alázatos szűz. Ha két lélek a szeretetben eggyé lesz -- és Isten dicsőségére gyermekeket hoznak világra és nevelnek föl -- a lelki templomban, amelyet szeretetük épített nekem, én ott vagyok harmadikként.''

A jótékonykodásban ezt az elvet követte: ,,Minden, ami több, mint amire az embernek szüksége van, fölösleg, amit meg kell osztani.'' Érthető módon vendégszeretete nem ismert határokat; főleg olyanokat fogadott, akik részéről nem számíthatott viszonzásra. Naponta tizenkét szegény evett az asztalánál. Támogatott kórházakat -- s ezekben maga is ápolta a betegeket --, templomokat és kolostorokat. Egy alkalommal az intézője szemére vetette bőkezűségét, kijelentetve, hogy így nem mehet tovább. Brigitta ezt válaszolta: ,,Addig kell adnunk, amíg van miből, hiszen a mi Urunk is nagylelkű adakozó. Pártolom a szegényeket, hiszen nincs más vigaszunk.''

Harminckét éves korában Brigittát Stockholmba hívták főudvarmesternőnek. Nem volt kedvére az udvari élet, de fölismerte feladatát: a lelkére kell beszélnie a gyenge jellemű II. Magnus királynak, aki könnyelmű, kicsapongó életet folytatott, uralkodói kötelességeit pedig elhanyagolta. Brigitta ,,nyúlszív''-nek és ,,megkoronázott szamár''-nak hívta. Amikor Dániával szemben a király eladósodott, s ezért súlyos adót akart kiróni, Brigitta két fiával, Karllal és Birgerrel elébe járult és így beszélt: ,,Uram, ne tedd. Inkább itt a két fiam, ajánld fel őket túszul, míg meg nem tudod fizetni, amivel tartozol, és ne sértsd az Istent alattvalóidban!''

Csakhamar látnia kellett azonban, hogy az udvarnál tehetetlen, hazatért tehát. Akkor egy nap elragadtatásban hangot hallott: ,,Asszony, hallgass rám, én vagyok az Úr, a te Istened. Tudd meg, hogy nem csupán miattad beszélek, hanem az egész kereszténység javára. Te leszel a szócsövem. Menj vissza az udvarhoz, de nem mint udvarhölgy, hanem mint Isten prófétája!''

Brigitta kopott vezeklő öltözetben jelent meg az udvarban. Csodálkoztak rajta és gúnyolták, ő viszont ostorozta az uralmon lévők visszaéléseit, és apokaliptikus fenyegetésekkel fordult a király, a nemesség és a klérus ellen. Elítélte a rablólovagokat, fölszólalt az ellen, hogy robotot követelve megszentségtelenítik a vasárnapot, és minden más módon sértik az emberi méltóságot. A királynak szemére vetette, hogy amikor a parasztokra súlyos adót vet ki, úgy tesz, mint egy útonálló, aki kifosztja a vándorokat, ,,és elnézi, hogy országa partjainál a hajótöröttektől még megmaradt holmijukat is elrabolják''.

Szent felháborodásában a méltatlan papság ellen is fölemelte a szavát: ,,Egyetlen pap sem teszi életében azt, amit hirdet, ezért a szavának nincs foganatja. A szentségeket úgy szolgáltatják ki, hogy az gúnyszámba megy. Ennek a kornak a papjai fogták a tíz parancsot, és egyetlen paranccsá zsugorították össze: Adj pénzt!''

Amikor Magnus király háborút akart indítani Oroszország ellen, abban a reményben, hogy így kilábal a bajokból, arra kérte a prófétaasszonyt, hogy vesse latba a tekintélyét és lelkesítse a népet. Amikor Brigitta ezt fölháborodottan visszautasította, a királyi udvar még inkább ellene fordult. Egyik reggel a király e szavakkal fogadta: ,,Hadd hallom, ma éjszaka mit álmodott rólunk az én kis unokahúgom?''. Erre az udvaroncok nagy hahotával válaszoltak. Mások bolondnak, bűbájosnak, boszorkánynak nevezték. Egy nemesember, amikor arra ment az utcán, háza ablakából a nyakába zúdított egy tál szennyes vizet. Brigitta azonban a sok megaláztatás után is világosan megmondta az Oroszországban megsemmisítő vereséget szenvedett királynak: ,,A katonáid azért vesztek oda, mert hódító céllal küldted őket a csatába.''

Nem sokkal azután, hogy kolostoralapítási tervei megszülettek, Isten újra szólt Brigittához: ,,A virágok kinyíltak. A gyümölcs is beérik, ha eljön az ideje. Most menj Rómába, és maradj ott, míg nem látod a pápát és a császárt, és nem közlöd velük, amit majd mondok neked.''

Róma, mivel a pápa Avignonban székelt, elég siralmas látvány nyújtott. Brigitta Isten büntetésére hivatkozva itt is nyíltan ostorozta a bűnöket. A fejedelmeket gyilkosoknak nevezte, a prelátusokat állatoknak. Egy kardinálist majomhoz hasonlított, egy püspököt pedig iszapba süppedt teknősbékához. Az egyik apátról így beszélt: ,,A szerzetesek tükrének kellene lennie, és a szajhák feje.''

Nem csoda, hogy Brigitta bizonyos körökben ellenszenvet váltott ki. Elterjesztették, hogy boszorkány, akit el kellene égetni. A felbőszített emberek a palota elé tódultak, amelyet bérelt, és beverték az ablakokat, majd a kaput is betörték, és szobáról szobára haladva keresték. Már a máglyát is megrakták neki! Alig sikerült egérutat nyernie. Hanem a kardinális, aki otthont adott neki, veszedelmesnek látta a közelségét, ezért felmondta a lakást.

Lángoló szavaival Brigitta elérte, hogy V. Orbán pápa elhagyta Avignont, és visszatért Rómába. Nem sokkal később azonban a pápa úgy érezte, nem tud azokkal a nehézségekkel megküzdeni, amelyekkel Péter városában szembetalálta magát, és visszafordult. ,,Fáradt vagyok a harchoz!'' Akkor a látnok asszony ezt mondta neki: ,,Azt hiszi, Szentséges Atya, hogy az én szívemet nem sebzi a honvágy az északi táj után, ahol a tavak kristálytiszta vizében ősrengetegek és hullámzó gabonaföldek tükröződnek? De nem a vágyainknak kell megszabniuk, milyen úton járjunk, hanem Isten akaratának. S ha mégis visszatér Avignonba, tudja meg, csak azért teszi, hogy ott meghaljon.'' -- Orbán néhány héttel azután, hogy Avignonba érkezett, meg is halt.

--------------------------------------------------------------------------------

Urunk és Istenünk, ki Szent Brigittának, amikor Fiad kínszenvedésén elmélkedett, mennyei titkokat nyilatkoztattál ki, kérünk, add meg szolgáidnak, hogy dicsőséged megnyilvánulásakor ujjongva örvendhessenek.

Imádság:

Urunk, Istenünk, te Szent Brigittának egyszülött Fiad által mennyei titkokat nyilatkoztattál ki, hathatós közbenjárására segíts bennünket, hogy egykor eljussunk mennyei dicsőséged szemlélésére. Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Példája:

    Ima és böjt! Jézus szerint ez a Legrosszabbat is legyőzi! Tényleg így van! Ő igazán tudja!

SZENT CASSIANUS (JÁNOS) apát

*360 körül +Marseille, 430-435 között

A 3., de még inkább a 4. században a világ egy figyelemre méltó jelenség tanúja volt. Először Egyiptomban, utána Palesztinában, Szíriában és Kisázsiában az emberek Krisztusért elhagyták családjukat, otthonukat, városukat. Céljuk a puszta volt; itt akarták utánozni az üldözések idejének hőseit, a vértanúkat, mégpedig vértelen mártíriummal: virrasztás, böjtölés és a bűnbánat egyéb cselekedetei által. Itt vívták meg harcukat a démonok ellen, ,,nem annyira a vér és test ellen..., hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, e sötét világnak kormányzói és az égi magasságok gonosz szellemei ellen'' (Ef 6,12).

Ezt a mozgalmat nemcsak kezdete kapcsolja a római birodalom keleti részéhez; itt jutott el tetőpontjára is, itt alakították ki a későbbi kolostori élet modelljét. Alexandriai Szent Atanáz (lásd: A szentek élete,192. o.) már 357 körül megszerkesztette a szerzetesség ,,programiratát'': Szent Antal életét. Felső-Egyiptomban az idősebb Szent Pakhomiosz (lásd: 271. o.), miután megismerte a remeteélet nagy veszedelmeit, megalapította az első nagyobb kolostorokat, amelyekben a szerzetesek együttesen küzdhettek a keresztény tökéletesség eszményéért. Az Alexandriától délre fekvő sivatagban élt a szerzetesség teoretikusa, Euagriosz Pontikosz (346--399), aki lelki írásaiban a sivatagi atyák hagyományos tanítását kapcsolta össze merész filozófiai és teológiai spekulációkkal.

,,A kereszténység új hőseiről'', a szerzetesekről szóló hír hamarosan elterjedt a birodalom nyugati részén is. A szerzetesi életforma Nyugaton történő elterjesztésében a legnagyobb érdemet Cassianus szerezte.

Sajnos alig tudunk többet róla, mint amit ő maga említ önmagáról írásaiban. Szülőföldje feltehetően Scythia Minor római provincia volt. 360 körül születhetett. Korán belépett egy betlehemi kolostorba. Írásainak jó latinsága arról tanúskodik, hogy előzően alapos tanulmányokat folytatott. 385 után hamarosan egy társával, Germánusszal Egyiptomba, a szerzetesség hazájába ment. Mintegy tizennégy évig tartózkodott itt, hogy megismerje a remeték aszketikus életmódját és lelki életét. Ezután mindketten Konstantinápolyba utaztak, s ott Cassianust diákonussá szentelte Aranyszájú Szent János (lásd: A szentek élete, 516. o.). Cassianus nagyon szerethette püspökét, mert amikor száműzték, Rómába indult, hogy megvédelmezze I. Ince pápánál (401-- 417). Ez a bátor tette bizonnyal megalapozta a jó hírét Rómában, mert sok évvel később, amikor Nesztoriosz tévtana kezdett elterjedni, tőle akartak felvilágosítást kérni a keleti viszonyokról. Időközben azonban Cassianus már Gallia déli részén, Marseille-ben alapított két kolostort: az egyiket férfiak, a másikat nők számára. A Szent Viktorról nevezett férfikolostort saját maga vezette.

Feltehetően már előzően, Rómában pappá szentelték. További életéről alig tudunk valamit. 430 és 435 között halt meg kolostorában.

Cassianus különösen két írásával gyakorolt igen nagy hatást a következő évszázadokra. Az első: De institutis coenobiorum. Benne Nyugat szerzetessége elé tárja példaként Kelet szerzeteseinek iletmódját és lelki tanítását. Valójában ezzel alakította ki a nyugati kolostorokat Szent Benedek (lásd: A szentek élete, 339. o.) nagy törvényhozásáig. Ebben az írásában szó van a szerzetesek ruházatáról, a nappali és éjszakai liturgikus imáról, az újoncok felvételéről és tanításáról, végül azokról a főbűnökről, amelyek ellen a szerzetesnek harcolnia kell; ezek: mértéktelenség, paráznaság, fösvénység, harag, szomorúság, restség, dicsőségvágy, gőg.

A másik, fontosabb művét Cassianus Collationes patrumnak, Az atyákkal való beszélgetéseknek nevezte el. Az egyiptomi remetéknél szerzett élményeit írja le benne. Az anakorétákkal folytatott huszonnégy, vélhetően képzelt beszélgetésben sűríti ,,a puszta bölcsességé''-t. Alig ért el más lelki könyv olyan sikert, mint ez. Az egész középkoron át az újkorig egyre másolták. Nem akadt olyan kolostor, amelyben hiányzott volna. Szent Benedek ajánlja a regulájában, Aquinói Szent Tamás (lásd: A szentek élete, 67. o.) pedig gyakran idézi tekintélyként.

Mi hát ennek a műnek a tartalma, amely által Cassianus sok évszázad számára a lelki élet tanítómestere lett? A ,,gyakorlati'', ,,tevékeny'' életet hangoztatja, amely a bűn elleni harcban és az erényekre való törekvésben valósul meg, tehát körülbelül a mai ,,aszkézis'' fogalommal egyezik meg. Megkülönbözteti tőle az ,,elméleti'', ,,szemlélődő'' életet, amely ,,a mennyei dolgok szemlélését, a legszentebb valóságok megismerését'' foglalja magában. ,,Aki el akar jutni a szemlélődésre, annak először feltétlenül teljes buzgósággal és minden ereje mozgósításával a tevékenységet kell elsajátítania. Hiába törekszik tehát Isten szemlélésére az, aki nem kerüli a bűn szennyét.'' Önmegtagadás, magányosság, szegénység, böjt, virrasztás, imádság által kell hát eltávolítani a szentség útján tornyosuló akadályokat. ,,A másodrangút, a böjtöket, az éjszakai virrasztásokat, a visszavonultságot, a Szentírás tanulmányozását a fő cél érdekében kell tehát gyakorolnunk, nevezetesen a szív tisztaságáért, amely a szeretetben nyilatkozik meg, s nem szabad amazok miatt elhagynunk ezt a fő célt.'' Ha elértük a tökéletes szeretetet, a szív tisztaságát, akkor már adottak a szemlélődés feltételei. Az eszmény ugyanis az, hogy a lélek szüntelenül Istennel foglalkozzék. Ez a célunk a mennyben, ennek megvalósítására kell már a földön is törekednünk, amennyire ezt az emberi természet lehetővé teszi.

A szemlélődés Cassianus szerint tartós foglalkozás Istennel. Amik pedig akadályozzák lelkünket, hogy állandóan isteni gondolatokkal foglalkozzék, azok az idegen gondolatok, amelyek keletkezése nem rajtunk múlik ugyan, de amelyeket mégis elfogadhatunk vagy visszautasíthatunk. Szükséges ezért, hogy különbséget tegyünk gondolataink között. Az egyik gondolatot Isten támasztja bennünk a Szentlélek megvilágosítása által, a másikat pedig a sátán, aki vagy azáltal csalogat minket, hogy kedvünket leljük a rosszban, vagy pedig titkos és csalárd mesterkedésével, hiszen a világosság angyalává is tud változni. Az első pillantásra mindkét gondolat teljesen hasonlónak tűnik egymáshoz, mint ahogy a hamis érme gyakran nagyon hasonló a valódihoz. A kettő megkülönböztetésének képességét Cassianus ,,discretio spirituum''nak, ,,a szellemek megkülönböztetésé''-nek nevezi. Ez a discretio minden erény anyja, oltalmazója és irányítója. Így hát már Cassianusnál is találkozunk a megkülönböztetés hasonló szabályaival, mint amilyeneket Loyolai Szent Ignác (lásd: A szentek élete, 387. o.) állított fel később klasszikus formában a lelkigyakorlataiban.

A tökéletesség csúcsát azonban a ,,tiszta imádság'', a ,,tűz imája'' képezi, amelyet csak nagyon kevesen ismernek saját tapasztalatukból. Az ember nem is juthat el hozzá saját erejéből, hanem csak kegyelemként áradhat beléje.

El kell ismernünk, hogy Cassianus nem volt eredeti szellem. Nagymértékben rendelkezett azonban azzal a képességgel, hogy mindazt, amit hallott és olvasott, ügyesen elrendezze, és világos formában adja tovább. Gondolataiban messzemenően függ Euagriosz Pontikosztól, akit bizonyára megismert egyiptomi tartózkodása alkalmával, de sohasem hivatkozik rá, mert Euagrioszt akkoriban erősen támadták Origenészhez (184--254) való vonzódása miatt. Az is helytálló, hogy Cassianus a lelki életet nagyon intellektuálissá, sőt intézményessé tette. Kijelentéseit nem mindig alapozza karizmatikus élményeire, mint az egyiptomi atyák. Találkozunk továbbá Cassianusnál bizonyos aszketikus ferdeségekkel is, amelyek nem voltak veszélytelenek a későbbi szerzetességre nézve. Így például a tökéletesség (az igazi keresztény a szerzetes) szerinte csak a világtól való menekülés által valósulhat meg. A keresztényeknek két osztályba sorolása: azok, akik meg akarnak menekülni és azok, akik el akarnak jutni a tökéletességre, bizonyára nem felel meg teljesen az Evangélium szellemének. Cassianusnak egy bizonyos voluntarista vonását sem szabad félreismerni, s ennek lecsapódása mindenekelőtt a tizenharmadik collatióban található, ahol állást foglal Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.) kegyelemtanával szemben, és ezzel az úgynevezett ,,szemipelagianizmus'' atyja lett. Ez a tény volt bizonyára annak az oka, hogy a római Egyház miért nem ismerte el soha Cassianust általánosan szentnek. Csak Marseille egyháza tiszteli még ma is szentként a Szent Viktor apátját.

Szent Fókász     atya


Szent Libóriusz     püspök és hitvalló, † 396       


Szent Trofim és vértanútársai

Szent Trofim és Teofil vértanúk Dioklécián császár alatt szenvedtek vértanúságot hitükért. Velük együtt szenvedett még 13 keresztény, Krisztus hű szolgái. Miután nem voltak hajlandók engedelmeskedni a kínzó parancsának, hogy áldozatot mutassanak be a bálványoknak, és nem akarták megtagadni Krisztust, fára függesztették fel őket, a pogányok éles vasakkal szaggatták testüket, kövekkel dobálták meg őket. Lábszáraikat eltörték, végül a máglyára vetették őket. Isten, ereje folytán, mindnyájan épek és egészségesek maradtak a tűzben, és épségben jöttek ki belőle. A feldühödött kínzó mindezeket látva, megparancsolta, hogy mindnyájukat fejezzék le karddal. Vértanúi haláluk helye és ideje pontosan nem ismert.

Szent Fókász ereklyéinek átvitele

Szent Fókász vértanú, akiről szeptember 22-én emlékezünk meg, a pontuszi Szinópéban halt meg. Ereklyéit 403-ban vagy 404-ben Konstantinápolyba vitték át.


XIII. LEÓ pápa, III. r. (1810-1903)
Gioacchino Pecci* Carpineto-ban született. Alsófokú iskoláit Perugiában, a magasabb fokúakat Rómában végezte. 27 évesen szentelték pappá. 31 évesen belgiumi apostoli nuncius, 36 évesen püspök Perugiában, 1871-ben bíboros, majd 1878-ban pápa. Fo törekvése: összhangba hozni az egyházat a kultúrával, részt venni a társadalmi problémák megoldásában, párbeszédet folytatni a világiakkal. Mindezek elore mutattak a 20. századra, a II. Vatikáni Zsinatra. Legismertebb körlevele a Rerum Novarum a társadalmi kérdésekkel foglalkozik (1891). Ha törekvései nem is értek el átüto eredményeket, de segítették az Egyházat abban, hogy kiszabaduljon elszigeteltségébol. A hitélet terén sok intézkedése, buzdítása maradandó lett az egyházban: sokat tett a keresztény oktatás, vallásos nevelés javítására, az Oltáriszentség, a Jézus Szíve tisztelet, a Mária-tisztelet (szentolvasó imádságra buzdítás), a Szent Család tisztelete elomozdítására, a harmadik rendek, s különösen a ferences III. rend életének megújítása terén. Püspök korában lépett be a ferences III. rendbe, s ettol kezdve – pápasága idején is – beszédeivel, írásaival, körlevelekkel buzdított a III. rendbe való belépésre, a rendi élet javítására. A pápa életrajzírói mind megemlítik izzó lelkesedését Szent Ferenc és rendje iránt. A szentatya buzdításai nyomán kimutatható a Ferences Világi Rend gyarapodása, felvirágzása világszerte. Az I. Renddel is törodött: a négy ágra szakadt rendet (Ordo Fratrum Minorum) egyesítette és megreformálta. A nagy jubileum évében, 1900-ban egyik beszédben így vallott a Ferences III. Rendrol: „Mivel mi is a Harmadik Rendhez tartozunk, különbözo módon bizonyítottuk, milyen értékesnek tartjuk és szívünkben mennyire kedveljük amióta elhivattunk a pápai trónra. És ezt méltán tettük, mert mindig meg voltunk gyozodve, hogy Szent Ferencnek ez az intézménye, ha jól és a szabályok szerint élnek benne az emberek, igen alkalmas arra, hogy meggyógyítsa az emberi társadalomnak mindazokat a betegségeit, melyekben ma szinte végsot vonaglik a meggyötört emberiség.”

Imádság:

Istenünk, te boldogemléku XIII. Leó pápát Egyházad pásztorává rendelted és az erényes élet és a bölcs tanítás fényével övezted, add meg nekünk, hogy jótetteinkkel világoskodjunk az emberek elott, szeretetünk pedig szüntelenül elotted égjen. Krisztus, a mi Urunk által.


SZENT MÁRIA MAGDOLNA
Nagy Szent Gergely kora elmúltával a latin egyház hagyományában a liturgiában, a legendákban, a művészetben és a népi ájtatosságokban Mária Magdolna alakja egybeolvadt Betániai Máriáéval, Márta és Lázár húgáéval, valamint a névtelen ,,rossz hírű nő''-ével (Lk 7,36). S bár az újszövetségi kutatások már elég régen igazolták a keleti egyházat, ahol megkülönböztetik a három nőt, és Betániai Máriát, valamint Mária Magdolnát külön-külön tisztelik, ezt misekönyveink még mindig nem tükrözik. Vajon meddig tartható fenn ez a téves azonosítás? Nem volna- e helyénvaló, hogy amint az idők folyamán bemázolt régi, értékes képeket megszabadítjuk a rákerült festékrétegtől, úgy Mária Magdolnát is megszabadítsuk a hozzátapadt két másik újszövetségi nőalaktól?

Mária Magdolna hiteles alakját a róla kialakult népies kép eléggé eltorzította, de talán nem annyira, hogy meg ne kísérelhetnénk újra megrajzolni. Kettős neve igazában annyi jelent: Magdalai Mária. Magdala sózott haláról híres halászati központ volt a Genezáreti tó nyugati partján.

Nem tudjuk, hogy Jézus, aki az északi parton, kedves városában, Kafarnaumban szeretett tartózkodni, járt-e valamikor Mária városában, Magdalában. Az evangéliumok az ördögűzések és gyógyítások leírása során nem tudósítanak róla, hogy ez a nehéz sorsú magdalai asszony miként találkozott a Názáreti Jézussal. Csak Lukács egy rövid utalásából (8,2 skk.) és Márk egy megjegyzéséből (16,9) tudjuk, hogy Jézus ,,hét ördögöt'' űzött ki belőle. A Biblia nyelvében a hét (vö. Lk 11,26; Mt 12,45) meghatározatlan, de mindenképp nagy számra utal, s legtöbbször a teljességet, a totalitást érzékelteti. Mária Magdolna tehát -- ez a rövid utalásnak a ,,hírértéke'' -- egészen ,,megszállott'' volt, mindenestül a ,,démonok'' hatalmában állt, teljesen eluralkodott rajta a gonoszság, a sötétség. De Jézus tanítása szerint a gonoszságért és a sötétségért nem lehet egyszerűen csak a Sátánt felelőssé tenni: ,,A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás'' (Mt 15,19). Az ember felelősséggel tartozik tetteiért, bűneiért, nem teheti meg csak a Sátánt bűnbaknak. Önmagának kell felrónia bűnül, hogy a Sátán hatalmába esett, és a házát a gonosz szellemek számára söpörte ki és díszítette fel (Lk 11,25; Mt 12,44).

Mária Magdolna tehát egészen ,,kézzelfogható'' módon tapasztalhatta (mekkora vigasztalás ez számunkra!), hogy Isten a szívünkben Fia, Jézus Krisztus által megtöri a gonosz hatalmát. Jézus kiszabadította őt a gonosz hatalmából, s miután mindenható szavával széttörte a bilincset, amivel a gonosz szellem fogva tartotta, és feloldotta az önző vágyak és szenvedélyek köteléke alól, meghívta, hogy szegődjön a nyomába, legyen a követője és szolgálja: ,,Ezután bejárta a városokat és falvakat, tanított, és hirdette az Isten országát. Vele volt a tizenkettő és néhány asszony, akiket a gonosz lelkektől és a különféle betegségektől megszabadított: Mária, melléknevén Magdalai, akiből hét ördög ment ki, Johanna, Heródes intézőjének, Kuzának a felesége, Zsuzsanna és még sokan mások, akik vagyonukból gondoskodtak róla'' (Lk 8,1--3).

Mária Magdolna tehát az asszonyok között volt, akik közvetlenül szolgálták az Urat, akik elkísérhették Jézust, amikor tanítványaival járta a városokat és falvakat, hirdetve az Isten országát, s gondoskodhattak a kis csapatról, amelynek se nyugta, se otthona nem volt, és magáról az Emberfiáról is, akinek nem volt ,,hova fejét lehajtania'' (Mt 8,20; Lk 9,58). Más szóval Mária Magdolna egy volt azok közül az asszonyok közül, akiket a Mester arra méltatott, hogy közelről hallgassák tanítását, és a Golgotára is elkísérjék, amikor a tanítványok -- János kivételével -- elfutottak. Ezek az asszonyok haláláig hűek maradtak Mesterükhöz, aki őket -- nem törődve az akkori felfogással, amely a nőket szellemileg és erkölcsileg egyaránt alacsonyabbrendűnek tekintette -- emberszámba vette és becsülte, ,,befogadta''. Sőt hűségük a halálon túl is töretlen maradt. S ahányszor csak említik nevüket az evangéliumok, Mária Magdolna mindig az első helyen szerepel (Lk 8,2; Mk 15,40; 15,47; 16,1; Mt 27,56; 27,61; 28,1; Lk 24,10). Ez minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy már az Újszövetség keletkezése idején legenda szövődjék Mária Magdolna alakja köré.

Márk evangéliumában olvassuk a szenvedéstörténetben, a Jézus haláláról és a százados hitvallásáról szóló rész után: ,,Asszonyok is álltak ott, és messziről nézték, mi történik. Köztük volt Mária Magdolna, Mária, az ifjabb Jakab és József anyja és Szalóme. Ezek már Galileában is vele tartottak, és a szolgálatára voltak. Rajtuk kívül még többen is jelen voltak, akik vele együtt mentek fel Jeruzsálembe'' (Mk 15,40 skk.). A két Mária mindvégig kitartott Jézus mellett, egész estig ott maradtak keresztje közelében, s jelen voltak akkor is, amikor Arimateai József levette Jézus holttestét a keresztről, gyolcsba göngyölte, és sziklába vájt sírboltba helyezte: ,,Mária Magdolna és Mária, József anyja megfigyelték, hogy hova temette'' (Mk 15,47).

Amikor a szombat elmúlt, ,,a hét első napján, kora reggel'' (Mk 16,8) kimentek a sírhoz, mégpedig azzal a céllal, hogy a drága holttestet bebalzsamozzák. Kedves halottuk miatti szomorúságuk érthetővé teszi, hogy az üres sír megzavarta az asszonyokat, s bár az angyal bátorította őket, és a feltámadást adta nekik tudtul, ,,félelem és szorongás'' vett rajtuk erőt (Mk 16,8). Jézus elsőként Péternek, az Egyház sziklaalapjának jelent meg (1Kor 15,5). De az ősegyházban az asszonyok kezeskedtek róla, hogy az Úr valóban feltámadt, mégpedig test szerint, s ez a hittel tanúsított esemény azóta is minden idők kritikáját kiállta.

Szent János szerint Mária Magdolna külön is tanúja volt a feltámadásnak. A történet, amelynek köszönhetően Mária Magdolna alakja oly kedvessé vált a keresztények számára, ez: ,,Mária ott állt a sír előtt és sírt. Amint így sírdogált, egyszer csak benézett a sírba. Látta, hogy ott, ahol Jézus teste volt, két fehér ruhába öltözött angyal ül, az egyik fejtől, a másik lábtól. Megszólították: ťAsszony, miért sírsz?Ť -- ťMert elvitték Uramat, s nem tudom, hová tették.Ť E szavakkal hátrafordult, s látta Jézust, de nem tudta róla, hogy Ő az. Jézus megkérdezte: ťAsszony, miért sírsz? Kit keresel?Ť Abban a hiszemben, hogy a kertész áll mögötte, így felelt neki: ťUram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy elvihessem magammal.Ť Jézus most nevén szólította: ťMária!Ť Erre megfordult, s csak ennyit mondott: ťRabboni!Ť, ami annyit jelent: ťMester!Ť. Jézus ezt mondta neki: ťEngedj! Még nem mentem föl az én Atyámhoz. Inkább menj a testvéreimhez, és vidd nekik hírül: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.Ť Mária Magdolna ment, és hírül adta a tanítványoknak: ťLáttam az Urat, s ezt mondta nekem!Ť'' (Jn 20,11--18).

Igen, az asszony megy és hírül viszi az apostoloknak: ,,Láttam az Urat!'' János evangéliumában Mária Magdolnát, akit kiszabadított a gonosz hatalmából, az Úr arra választotta ki, hogy megvigye az apostoloknak a feltámadás örömhírét, az apostoloknak, akik még mindig nem akarták érteni az Írásokat (Jn 20,9). Ezért kapta Magdolna az apostolok apostola nevet.

Vajon az Egyház történetében nem ismétlődik-e meg újra és újra, hogy nőknek kell Jézus örömhírét megvinniük? Vajon nem állnak-e napjainkban is nők az Evangélium szolgálatában? Mária Magdolna épp az ő szentjük!

Ünnepét a 8--9. században Keleten általában július 22-én ülték, a nyugati egyházban azonban csak a 12. sz. után terjedt el a tisztelete. Ma már a liturgiában nem emlékezünk meg sem a betániai Máriáról, sem a névtelen bűnös asszonyról, akiről Lk 7,36--50 szól, hanem csak Mária Magdolnáról.


--------------------------------------------------------------------------------

A legenda szerint az Úr mennybemenetele után Mária Magdolna Krisztus iránti szeretetében nem akart többé embert látni. Ezért elment Aix-les- Bains környékére (ma Dél-Franciaország), és itt élt egy barlangban 30 esztendeig, ismeretlenül, vezekelve. Az imádság minden órájában angyalok emelték az égbe -- ilyenkor arca ragyogott, mint a nap. Egyszer csak rábukkant egy pap és elvitte a templomba. Ott megáldozott és karját kitárva elszenderedett az oltár mellett.

A legendák, kivált a középkoriak, sok csodát említenek. Például: Burgundia hercege, Gerhard kolostort alapított Verolay-ben. S hogy művét betetőzze, elküldött Aix-be egy barátot, hogy hozza el onnan Mária Magdolna ereklyéit. Az meg is találta a sírt -- csodálatos módon rá volt vésve a szent története. Hanem amikor hazatérőben már csak egy fél mérföldnyire volt a kolostortól, egy lépést sem tudott tovább menni a szent ereklyékkel. Csak amikor üzent az apátnak, s az a többi baráttal ünnepélyes körmenetben elé jött, akkor tudták az ereklyetartót elmozdítani és tovább vinni.

Egy lovag, aki minden esztendőben elzarándokolt Mária Magdolna sírjához, egy összetűzés alkalmával életét vesztette. Amikor ravatalon feküdt, a barátai panaszkodtak, hogy Mária Magdolna ezt a hű lovagot hagyta bűnbánat és gyónás nélkül meghalni. Erre a halott mindnyájuk rémületére felült, papot kért, meggyónt, magához vette a szent Útravalót, aztán újra lefeküdt és meghalt.

Egy hajón, amely veszedelemben forgott, volt egy várandós asszony. Segítségül hívta Mária Magdolnát, és megfogadta, ha megmenekül és fia születik, kolostorba küldi. Erre megjelent egy ragyogó női alak, kivezette a partra, a többiek pedig mind odavesztek.

Egyszer egy férfi felírta bűneit egy cédulára, és Mária Magdolna oltárára tette, a terítő alá, s kérte a szentet, esdje ki számára bűnei bocsánatát. Amikor visszavette a cédulát, nem volt rajta semmi, teljesen tiszta volt.


--------------------------------------------------------------------------------
Irgalmas Istenünk, kinek feltámadott Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus Mária Magdolnát az apostolok apostolává tette, kérünk, add meg nekünk az ő közbenjárására, hogy mi is az élő Krisztust hirdessük, és megláthassuk dicsőségedben Őt, aki veled és a Szentlélekkel egységben él és uralkodik mindörökkön örökké!

Példája:
    Bánjuk bűneinket, tanuljunk Krisztustól, találkozzunk Vele!
        Ez a bűnbocsánat és az Eukarisztia szentségével élés!


Szent Platon    vértanú, † 306       

Szent Arbogast     püspök és hitvalló, † ~580       


Szent Dániel     próféta       


Szent Ezekiel próféta

Ezekiel próféta papi családból származott, Krisztus előtt kb. 600 évvel élt. Nős emberként, maga is pap volt. Jeruzsálem elfoglalása után őt is Babilonba hurcolták a többi fogollyal együtt. A fogság 5. évében hívta meg Isten a Kobár folyó partján a prófétaságra. 14 éven át hirdette jövendöléseiben Isten akaratát. Hirdette a megtérést, a szabadulást, a régi hazában az új élet kezdetét, de Isten büntetését is. Egy prófétai könyv maradt utána, amelyben különös látomásait is leírta. Több biztosat életéről nem tudunk. Valószínűleg Babilonban halt meg. Ő a 4 „nagy” próféta közül a harmadik a Szentírásban.


BOLDOG BÉNA HERMANN bencés szerzetes
*Saulgau, 1013. július 18. +Reichenau, 1054. szeptember 24.
Altshauseni II. Wolfrad gróf 1013. július 18-án született fia hétéves korától a reichenaui kolostorban nevelkedett. Berno apát alatt (+1048) alapos tudományos képzettséget szerzett. Szerzetesi fogadalmat tett, majd 1043-ban pappá szentelték. Reichenau apátsága abban az időben állt teljes virágzásában.

Hermann mint történész, matematikus, csillagász, költő és muzsikus sokoldalú tevékenységet fejtett ki szóban és írásban egyaránt. Legjelentősebb művének tekintik Világtörténelmét, a Rajna jobb partjának vidékéről a legrégibb és máig fennmaradt krónikát. Krisztus születésével kezdődik, és szerzője halálának évével zárul. Időrendje biztos, adatai megbízhatók, szerzője tág látókörrel rendelkezett. Bámulatos, hogy az egész életén át hordszékhez láncolt szerzetes elszigeteltsége ellenére is meg tudta szerkeszteni ezt a világkrónikát, amely magába foglalja a birodalom politikájának egész területét Dániától Apuliáig, Lengyel- és Magyarországtól Flandriáig és a Champagne-ig. Halála előtt Hermann megkérte rendtestvérét, Bertholdot (1030 körül--1088), hogy folytassa a munkát.

Reichenaui Berthold ezt írja: ,,Hermann, vagyis a nagy hős és jámbor Wolfrad fia gyermekkorától tartó szenvedése folytán minden tagjában megbénult, már ami a külső embert illeti, lelkében viszont felülmúlta minden kortársát. Mindenféle versmértékhez értett. Gyermekkorától a tanulmányoknak szentelte magát, s minden egyházi és világi tudományban olyan járatos volt, hogy a mindenfelől hozzásereglő tanítványok csak csodálták és bámulták.

Végtagjai annyira megbénultak, hogy segítség nélkül, önmagától nem tudott mozdulni. Egy szolga hordszékbe helyezte, de csak meggörbülten tudott ülni munkája végzése közben. Karszékében ülve tanított a szentség e csodálatos tanítója, aki száját, ajkát és nyelvét csak nehezen tudta használni, s csak törve és lassan, csaknem érthetetlen hangokat volt képes megformálni; hallgatói szemében mégis jó beszédű és buzgó tanítónak tűnt, aki színes élénkséggel és talpraesetten válaszolt minden kérdésre. Hibák nélküli ember volt, bár tudta, semmi emberi nincs távol tőle. Alázatos szeretetreméltóság és szeretetreméltó alázatosság jellemezte, csodálatos volt türelme megőrzésében, mint jókedvű adakozó, az igazság legyőzhetetlen hirdetője és védelmezője, a keresztény élet kipróbált nevelője. Csodás jóság, szeretetreméltóság, derű ömlött el rajta, mindenkinek mindenben szolgálni akart, mindenkinek mindenévé vált, mindenki szerette. Összeállította az időszámítás szabályait, és ebben minden korábbi tanítót felülmúlt, és többek között kitalált egy holdidőszámítást, amellyel a Hold felkeltét minden napra és minden éjszakára vonatkozóan meg lehet állapítani. Hasonlóképpen feltalálta a holdfogyatkozás kiszámításának módját is. A zenében is alig volt hozzá fogható. Egyéb művei mellett szekvenciákat költött és komponált. Fáradságos munkával megírt egy krónikát az Úr megtestesülésétől kezdve napjainkig. Mindehhez társul még egy költemény formában, váltakozó versekben megírt könyvecske a nyolc főbűnről. Himnuszok szerzésével a keresztény áhítatot is gazdagította Hermann: tőle származik az Alma Redemptoris Mater (Üdvözítőnk Édesanyja) és talán a Salve Regina (Mennyországnak királynéja) antifona is. Órák, hangszerek és más szerkezetek készítésében senki sem volt hozzá hasonló. Ilyenféle és sok más dologgal, amelyek felsorolására nincs idő, foglalatoskodott mindig, bármilyen gyengének érezte is magát.

Neki köszönhetjük az arab munkák első latin fordításait. A zenetörténetbe belekerült a ,,hermanni betűhangjegyírás''. Fejtegetéseiben úgy mutatkozik, mint korának legjobb zeneismerője és zenetanítója. Vele és Berno apáttal jutott el Reichenau a zeneművelés ragyogó tetőpontjára. Kortársai ,,korunk csodájá''-nak nevezték. Semmiben sem maradt el Hirsaui Boldog Vilmostól (lásd: 343. o.) s apátjától és tanítójától, Bernótól sem, aki nagy jóakarattal támogatta. Joggal nevezzük Hermannt a középkor egyik legnagyobb tudósának. Tisztelete a bencés rendben él.


BRINDISI* SZENT LŐRINC kapucinus, egyháztanító (1559-1619)
*Brindisi, 1559. július 22. +Lisszabon, 1619. július 22.
XXIII. János pápa egyháztanítóvá avatta Brindisi Szent Lőrincet. Apostoli Tanító megtisztelő címe apostoli életmódjára, és arra a missziós tevékenységre utal, amelyet egész Európában kifejtett. A szent alakja ragyogó fényességgel tűnik elénk, szemben ellenfele, fra Paolo Sarpi homályos személyével. Sarpi, aki éppen úgy szerzetes volt, mint Lőrinc, zseniális tehetség volt, és még ma is világhíresség lenne, ha a természettudományos kutatás területén maradt volna.

Mindkét szerzetest nagy feladatokra hívta meg Isten, de kettőjük közül csak az egyik érte el az életszentséget, a másik mint az egyháztörténelem tragikus alakja, kiközösítve és kiengesztelődés nélkül halt meg. Életük több esztendőn át párhuzamosan haladt. Velencében sokszor találkoztak, mindkettőjükben égett a szerzetesi élet eszménye, és fiatalos lelkesedéssel vágtak neki az osztatlan istenszolgálatnak. A túlzott vezeklés Lőrinc egészségét úgy megviselte, hogy később szinte lehetetlennek látszott, hogy missziós munkát végezhessen. Sarpi, aki szervita volt, szintén kemény aszkézisben élt. Már középiskolás korában lemondott a húsról és a borról. Mindketten engesztelő áldozattá akartak válni az emberekért, akiknek tobzódó élete a szemük előtt zsibongott.

Felismerve, hogy Velencében otthonra találtak a szabadgondolkodók, illetve a közeli Pádua egyetemének vonzását érezve mindketten nagyon buzgón tanultak. Sarpit egészen magával ragadta és lebilincselte a világi szellemű humanista képzés. A fiatal kapucinust, Lőrincet ezzel szemben egy könyv kerítette hatalmába: a Szentírás. Úgy olvasta a Bibliát, mintha tegnap, egészen frissen írták volna. És úgy szerette, mintha a menyasszonyát szerette volna benne. Úgy megtanult héberül, hogy prédikálni tudott a zsidóknak! S nemcsak olvasta, hanem megmaradt benne az olvasott szöveg annyira, hogy saját bevallása szerint szóról szóra le tudta volna írni a héber szöveget, ha valamilyen szerencsétlenség folytán minden héber szentírási szöveg megsemmisült volna.

Emellett Lőrinc született szónok volt. Életszentségének és csodatételeinek híre messze megelőzte. Ha valahova készült, a templomot már órákkal előbb zsúfolásig megtöltötték az emberek, hogy hallhassák és láthassák. Azokban az években, amikor ,,a szent tábornok'' gyalog járta végig Európa országait és mindenütt prédikált, az emberek úgy érezték: egy új apostol jelent meg a földön. Seregestül vonultak ki a fogadására, virágokkal és lombos ágakkal borították be az utat, amerre elhaladt. Prédikációit tíz fólió kötet őrzi. Szentírásmagyarázatai minden idők tudósait lenyűgözik szakszerűségükkel. Egyszerű, pátosz nélküli stílusa rendkívül modernnek hat ma is.

Mindkét szerzetes előtt nyitva állt a lehetőség, hogy egyik a szervita, másik a kapucinus renden belül fontosnál fontosabb tisztségek sorát töltse be. Sarpi generális prokurátor lett, ami rendjében a második legmagasabb hivatal volt, Lőrincet pedig a Székesfehérvár melletti győzelem után (1601) generálissá választották, később még négy alkalommal viselte a generális definitor tisztségét. Mindezek ellenére Lőrinc alázatos szerzetes maradt. Ha szükség volt rá, szívesen segített a konyhán, a mosogatásban is. És minden külső tevékenysége mellett állandóan misztikus szemlélődésben élt!

Koruk veszedelmes körülményei mindkettőjükre diplomáciai feladatokat is róttak. Sarpi gőgjének beteljesülését az a perc hozta meg, amelyben Velence meghívta a köztársaság teológusának. A pápa elleni gyűlölet úgy elvakította, hogy szövetségbe akarta tömöríteni a pápa ellen az összes protestáns fejedelmet, és attól a gondolattól sem riadt vissza, hogy általános háborút robbantson ki. Lőrinc a másik táborhoz tartozott. A pápa, a császár, hercegek és városi tanácsok bíztak rá nagyon kényes diplomáciai feladatokat. És Lőrinc nem bújt ki e megbízatások elől. Számára ez is elsősorban apostolkodás volt, beavatkozási lehetőség az általa annyira szeretett Egyház javára. Szolgálatait egész Európa érdekében végezte, miként ezt a Székesfehérvár melletti ütközetben félreérthetetlenül megmutatta. Amikor Miksa bajor herceg, aki Lőrinc barátja volt, elismerését fejezte ki szolgálatai miatt, melyek lehetővé tették a Katolikus Liga létrejöttét, ezt mondta: ,,Egész Németország, sőt, az egész kereszténység örök hálára van kötelezve Lőrinc atya iránt!''

A pápaság körüli viták következtében Lőrincnek összeütközésbe kellett kerülnie Sarpival, aki nagyon szenvedélyesen vitázott. ,,A 17. században ő volt a pápaság legveszedelmesebb irodalmi ellenfele'' -- mondja H. Jedin egyháztörténész. Utolsó csepp erejét is a pápaság elleni gyűlölet kifejezésére használta. Öreg korában, amikor már kitört a harmincéves háború, még kiadott egy támadó művet a pápaság ellen A trienti zsinat története címmel. E vitában Lőrinc is szerepet kapott. De nem támadta meg nyíltan Sarpit, ahogy ezt várhatnánk. A Velence és Róma között folyó elkeseredett vitában Lőrinc a higgadt békeközvetítő szerepét vitte. Amikor Velencében tartózkodott, szegény szerzetesi cellájában a legmagasabb rangú vezetők keresték fel, hogy tanácsot kérjenek tőle. Mikor azonban Layser, a drezdai udvari prédikátor megtámadta Lőrincet prágai beszédei után, ő is tollat ragadott, hogy a nyilvános támadásra megfeleljen. Két év alatt készült el a válasszal amelyet két fólió kötetben írt meg, s benne pontos szentírási érveléssel Luther egész tanítását megcáfolja. Kiadása mégis elmaradt, mert az ellenfél, akinek szólt a válasz, meghalt.

Egy mondata különösen is rávilágít, milyen lélek élt Lőrincben. Mikor egy missziós útja alkalmával Miksa herceg testőröket akart melléje adni, Lőrinc ezt mondta: ,,Nem ilyen fegyverekkel kell megvédeni a hitünket, hanem a tanítók és prédikálók szent életével és az üldözések türelmes elviselésével. Nem a kard, hanem a meggyőzés nyeri meg a szíveket.'' Azokban a hónapokban, amikor Lőrinc hosszasan prédikált német földön, az óra nem vitát, hanem békítést követelt. Ezt a lelkületet már évekkel korábban kialakította magában, amikor Rómában a zsidók között végzett missziós munkát. Kísérője mondta: ,,Mivel nagyon szeretett testvéreinek hívta a zsidókat, sikerült megnyitnia és fogékonnyá tennie a szíveket.''

Békeszeretete tette alkalmassá arra, hogy békét közvetítsen. Hadakozó felek többször fordultak hozzá, hogy segítségével békét kössenek. Ilyen volt Párma és Mantua háborúja, vagy a Savoyai-ház és Milánó közötti ellenségeskedés. Utoljára III. Fülöp spanyol király előtt jelent meg, és apostoli bátorsággal ítélte el a nápolyi alkirály zsarnokságát.

Lőrinc Lisszabonban halt meg1619. július 22-én. 1881-ben avatta szentté XIII. Leó pápa. A római kalendáriumba 1959-ben vették fel az ünnepét, július 21-i dátummal.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki neved dicsőségére és a lelkek üdvösségére Szent Lőrinc áldozópapot a legnehezebb ügyekben is megajándékoztad a jótanács és az erősség lelkével, kérünk, segíts minket, hogy ugyanattól a Lélektől vezérelve teendőinket felismerjük, és meg is tegyük!

Imádság:
Istenünk, te Brindisi Szent Lőrincnek neved dicsőségére és a lelkek üdvösségére megadtad a jótanács és erősség Lelkét. Közbenjárására add meg nekünk is Szentlelked ajándékait, hogy meglássuk, mit kell tennünk és azt meg is valósítsuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Példája:
    A tehetséged nem biztos, hogy divatos kenyérkereseti lehetőséget nyújt, de csodálatos eredmények elérését teszi lehetővé!
            Élj a tehetséged nyújtotta adottságokkal!


Szent Olaf     vértanú, † 1030       


Szent Praxédisz     szűz, † 250       


Szent Simon és János atyák

Mindketten Szíriából származó gazdag nemes emberek voltak. János nős volt, Simeon nőtlen. Jeruzsálembe mentek fel, hogy a szent keresztnek hódoljanak. A szent helyek annyira megihlették őket, hogy többé nem tértek vissza hazájukba. Szent Gerázim kolostorának szerzetesei lettek és szétválás nélkül együtt küzdöttek a Holt tenger közelében. Később Simeon Emeszába távozott és magát együgyűnek tetette. Az így kapott megcsúfoltatásokat, megvetéseket türelemmel viselte el. Így igyekezett eddig vezekléseit megkoronázni, Isten azonban bölcs szavakat adott ajkaira ás sok csodával dicsőítette meg alázatosságát. Békében hunyt el 590-ben. Társa, János atya a remeteségben maradt, Nem sokkal Simeon atya halála után ő is meghalt a Jordán pusztájában. Együtt kezdték a vezeklő életet, együtt is fejezték be, majdnem egy időben.