2019. október 20., vasárnap

Szent Artém vértanú.

Artém vértanú katona volt. Katponai szolgálatát Nagy Konstantin uralkodása idején kezdte meg. Amikor a császárral együtt ő is látta az égen megjelent kereszt jelét, hitében megerősödött. Hűséges embere maradt a császárnak és házának. Konstantin fia: Konstanciusz is becsülte Artém tetteit és kitüntette. Halála után a hitehagyott Julián császár először titokban, később nyíltan bálványimád lett. Artém megjelent előtte Antiochiában és szemére hányta cselekedeteit. A császár, haragjában megfosztotta őt katonai rangjától és börtönbe vetette. Különféle kínzásokat kellett elszenvednie: éhséget, szomjúságot, veréseket, éles vasakat, nehéz köveket, végül fejvesztésre ítélték. A vesztőhelyen hosszú imádság után a kard alá hajtotta fejét. Lefejezték a 363. évben. Holtteste később Konstantinápolyba került és sírjánál sok csoda történt.


Boldog CONTARDO* FERRINI III. r. (1859-1902)
Milánóban született. Apja muegyetemi tanár volt. Mint legidosebb fiú a családban ragyogó tehetségnek bizonyult. Elso szentáldozása (12 éves korában) fordulatot hozott lelki életében. Késobb hugának írt levelében elsoáldozása napját „egy örök, kimondhatatlan szövetség” napjának nevezi. A tudós pálya vonzotta. 17 éves korában kezdte meg jogi tanulmányait Páviában. Minden erejével küzdött, hogy léha életu kollégista társai kozött megmaradjon az erények útján. A testiség kísértésével úgy fordult szembe, hogy fogadalommal kötelezte el magát a szuzi tisztaságra. Társai Szent Alajosnak nevezték. A tanulás mellett sokat imádkozott, elmélkedett s olvasta a szentírást. Naponta részt vett a szentmisén és áldozott. Tanulmányait kiváló eredménnyel végezte el, s jutalmul a berlini jogi egyetemre küldték a római jog tanulmányozására. Két év múlva visszatért hazájába, ahol különbözo egyetemeken húsz évig tanított, legtöbbször Páviában. A húsz év alatt kétszáz tudományos munkát tett közzé. Amint egyetemi évei alatt példájával diáktársai tükre volt, az maradt hallgatói számára tanárkodása alatt is. Diáktársait lelkiekben is segítette, megvalósította a világiak apostolkodását. Tanári éveinek elején, 1886-ban belépett Szent Ferenc III. rendjébe, éppen akkor, amikor XIII. Leó pápa a III. rend felvirágoztatásán fáradozott. Nagy tudása mellett alázatos ember maradt. Tudásánál többre értékelte lelkének Isten felé való szárnyalását, az isteni titkokkal való gazdagodását. Mindennapi szentmiséje elott egy negyedórát imádkozott, munkája közben gyakran emelte szívét Istelhez, órák hosszat tudott imádkozni a Legszentebb elott. XI. Piusz még mint Ratti Achilles Milánóban többször térdelt a templomban Contardo mellett. Állította, hogy angyalként imádkozott. Fiatalon, 43 évés korában halt meg. Mégis élete teljes, befejezett volt. Évente szüleivel a Lago Maggiore* tó mellett szokta tölteni nyári szabadságát. Az egyik hegyi túrán fertozött patakból ivott s tífuszba esett, mely halálát okozta. Egész Itália szentnek tartotta. Tanártársai voltak az elsok, akik boldoggá avatása megindítását szorgalmazták. XI. Piusz azt mondta róla: „Az o állásában és napjainkban gyakorolt hite és keresztény élete valóságos csodának tunik számomra.” XII. Piusz pedig a boldoggá avatáskor „korunkban a katolikus férfi mintaképének” nevezte. 1947- ben történt a boldoggá avatása. Egyik vasárnap valaki kereste. A portás így válaszolt: „Vasárnap nehezen lehet megtalálni a professzor urat, mert a templomban van, és ott mindig sok a tennivalója.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Contardot csodálatraméltóvá tetted azzal, hogy tudását jámborságával egyesítette; add meg nekünk, szolgáidnak, hogy téged igaz Istennek ismerjünk és mindenek fölött szeressünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


KENTY SZENT JÁNOS Kety (olv. Kenti) városkában született (Krakkó közelében) 1390-ben, vagy 1397-ben. 16 éves korában a krakkói egyetemre küldték, bölcseletet és hittudományt tanult, mégpedig kiváló eredménnyel.

Pappá szentelték, és a krakkói egyetemen tanított. Az egyetem falán emléktábla emlékeztet erre, benn láthatók cellája és felszerelési tárgyai. Az egyetemmel szemben van a Szent Anna templom, ahol misézett és prédikált.

Rövid ideig plébános volt Olkusz-ban, de hamarosan visszatért az egyetemi katedrához.

Szelídsége és felebaráti szeretetben mutatott kiválósága tanítását igen hatékonnyá tette, paptársai és növendékei példaképüknek tekintették. Télidőben odaadta koldusoknak a cipőjét, meg köpenyét. Gyalog elzarándokolt Jeruzsálembe, meg Rómába.

Meghalt 1473. december 24-én Krakkóban. Halála után Lengyelország és Litvánia védőszentje lett. 1767-ben szentté avatták.

Példája:
    a nagy tudás még kevés - szeretet és szeretet kell hogy kiegészítse!


Szent Kleopátra


SZENT VENDEL remete
*Skócia, 554 körül(?). +Tholev, 617. (?)
Vendel, akit Wendalin, Wandalin és Windilin néven is neveznek legendái, ír-skót nemzetségből származott. Élete a Szent Patrik (lásd: A szentek élete, 125. o.) utáni időre esik, amikor a pogányság még éreztette hatását, és még nem indult el a Szent Bonifáchoz és köréhez (lásd: A szentek élete, 247. o.) kapcsolódó misszió a kontinens felé.

A legendák szerint, melyek 1417 után keletkeztek ugyan, de történeti hitelességük aligha vonható kétségbe, Vendel királyfi a mi fogalmaink szerint egy törzs vezérének a fia volt. Korán jelét adta a jámborságnak és a keresztény műveltség, sőt a papság iránti vonzódásának, amit atyja nem jó szemmel nézett. Épp azért, hogy elvonja a tanulástól, nyájainak őrzését bízta rá. De mint annyiszor, amikor valakit szolgai munkára kényszerítenek, hogy elvonják Istentől, Vendellel is az ellenkezője történt annak, amit atyja akart: a juhok legeltetése közben, a mezők csendjében megérlelődött szívében a remeteség, az Istenben elmerült szemlélődés utáni vágy. El is határozta, hogy amint lehet, remete lesz, de előbb elzarándokol a Szentföldre és Rómába. Talált magához hasonló hat ifjút, akikkel útnak is indult.

Rómába meg is érkezett a kis zarándokcsoport, a szentföldi útról azonban le kellett mondaniuk. Háborús hírek jöttek: perzsák és arabok támadásai érték a Szentföldet, s végül nem sokkal később, 614-ben el is pusztítottak minden zarándokhelyet. Vendel társaival együtt elindult hazafelé. A remeteség iránti vágy azonban oly erőssé nőtt a szívében, hogy Trier közelében, a várostól fél nap járóföldnyire megtelepedtek az erdőben. Kunyhót építettek maguknak és szigorú böjtölés és imádság közben megkezdték a pusztai remeték életét. Olykor azonban koldulniok kellett. Egy ilyen alkalommal Vendelt megszidta egy gazda: ahelyett, hogy tétlenkedve koldul, inkább dolgozna és ő segítene másokon. Ez Vendelt arra késztette, hogy elszegődjön a gazdához, aki előbb a disznóit, majd a marháit, végül a juhait bízta az őrzésére.

Legendája elmondja, hogy Vendel mindig a legjobb legelőt kereste a juhoknak, és fáradságot nem kímélve járta nyájával a dombokat, szíve pedig szüntelenül remetecellája után vágyott. Ez a vágya oly kedves volt Isten előtt, hogy angyalok jöttek, és nyájával együtt fölemelték és elvitték a cellájához. Csakhogy a cella közelében nem volt víz a juhoknak. Vendel ekkor felfohászkodott, majd a földbe szúrta pásztorbotját, és mindjárt bő forrás fakadt a földből. Gazdája éppen arra lovagolt és kemény szavakkal kérte számon Vendeltől, miért vitte oly messzire a jószágot. Vendel megígérte, hogy a kellő időben nyájával együtt otthon lesz. Amikor a gazda -- vágtában hajtva lovát -- hazaért, megdöbbenve látta, hogy Vendel már várja, a juhok pedig mind az akolban vannak.

E csodák láttára gazdája elbocsátotta: belátta, hogy nem munkakerülő naplopás a remeteélet. Vendel visszatért, de nem sokáig maradt egyedül. A körülötte letelepedett remeték annyira tisztelték, hogy elöljárójukká választották. Az egyik legenda szerint még Vendel életében közösséget alkottak, kolostort építettek és a bencés regula szerint élő közösség apátjává választották Vendelt, aki így halt meg 617-ben.

Azon a helyen temették el, ahol a remetekunyhója állt. Tisztelete a sírja körül azonnal megkezdődött, -- s hamarosan kápolnát emeltek, mely a csodák következtében zarándokhellyé vált. Vendel csodái főleg a járványos betegségek áldozatain mutatkoztak, illetve azok tapasztalták jóságos közbenjárását, akik állataik bajaiban hívták segítségül. Így telt el hét évszázad. A nagy térítések szentjei mellett szélesebb körben nem terjedt el az egyszerű pásztor-remete-apát tisztelete. Trier azonban rendkívüli módon tapasztalta égi segítségét: 1320-ban pestis ütötte fel a fejét a városban, de Szent Vendel segítségül hívása után hirtelen megszűnt a járvány. Hálából Balduin herceg templomot építtetett, melyet 1360 pünkösdjén szenteltek fel, és átvitték Vendel ereklyéit a kápolnából az új templomba. 1506-ban márvány szarkofágot készítettek, s mindaddig, amíg a tholeyi kolostor állt, ünnepi körmenettel emlékeztek az ereklyék átviteléről. Később, amikor hitetlenül hallgatták a Vendel-legendákat, ismételten felnyitották a sírt, hogy újabb és újabb nemzedékek bizonyosodhassanak meg az ereklyék hitelességéről.

A Római Kalendáriumba ugyan nem került be Vendel ünnepe, de Európa- szerte több mint 1500 templomot ajánlottak az ő oltalmába, s ezek közül kb. 160 zarándokhely. A német nyelvterületen Hollandiától Tirolig hagyományos tiszteletét a német telepesek magukkal hozták Kelet- Európába, így hazánkba is.

2019. október 19., szombat

KANADAI VÉRTANÚK: BRÉBEUF SZENT JÁNOS és TÁRSAI
+Kanada, 1642--1650.
Kanadai vértanúknak nevezzük azt a nyolc francia jezsuitát, akik a kereszténység második misszióját vezették a huron indiánok között. Név szerint: Daniel Antal, Garnier Károly, Lallemant Gábor, Brébeuf János, La Landei János, Jogues Izsák, Chabanel Natalis, és Goupil Renatus. A vértanúcsoportot Brébeuf Jánosról nevezték el, mert az ő életét ismerjük legrészletesebben.

A franciák 1603-ban léptek Kanada földjére. Ferences misszionáriusok 1615-ben és 1622-ben próbálták téríteni a huron indiánokat, de sikertelenül. 1625-ben jezsuiták indultak Kanadába. Négy év múlva, amikor az angolok háborút nyertek, kiutasították őket, és vissza kellett térniük Franciaországba.

1632-ben ismét útra keltek, s ezúttal külső háborítás nélkül hirdethették az evangéliumot a huronoknak. Az indiánok azonban nem akarták befogadni a hitet. Hiába adták tanújelét a jezsuiták határtalan emberszeretetüknek az 1639--40-ben kitört járvány idején, a bennszülöttek csak nem hallgattak rájuk. Lallemant Gábor atya 1642-ben ezt írta: ,,Családonként hirdetjük az evangéliumot kétezer vadembernek; ismerjük a nyelvüket, nekik van fülük, s mégsem akarnak megérteni semmit.''

Goupil Renatus segítő testvér lett először vértanú 1642. szeptember 29-én. Négy évvel később, 1646. október 18-án ölték meg Jouges Izsák atyát, majd másnap La Landei Jánost. Mindhárman az irokézek áldozatai lettek Ossornenonban. Haláluk a huron indiánokat úgy megindította, hogy tömegesen tértek meg. Az egész misszió vezetője ezt jegyezte fel: ,,mintha nem is mi, hanem inkább az angyalok működtek volna köztük!''

Az irokézek azonban elhatározták, hogy kiirtják a huronokat. 1648- ban háborút indítottak és 1650-ben el is érték céljukat. E harcok során halt meg a másik öt jezsuita misszionárius.

Brébeuf János régi normann család sarja, melynek tagjai együtt harcoltak Hódító Vilmossal Hastings partjainál és Szent IX. Lajos királlyal Damiette-nél. Condé-sur-Vire-ben született 1593. március 25- én. Rouenban lépett be a jezsuiták közé 1617. november 8-án. Először a jezsuiták kollégiumában tanított, 1622. február 22-én Pontoise-ben pappá szentelték. Ezután még három évig tanár és gondnok volt a roueni kollégiumban, majd megbízták azzal, hogy Kanadába menjen misszióba. 1625. április 24-én két jezsuita és egy ferences társaságában szállt hajóra Dieppe kikötőjében. Két hónap múlva kötöttek ki Quebecben.

János első missziós útja nem tartott sokáig. Előbb a hegyi, majd a huron indiánok között működött. Ez utóbbiakat vadászösvényeiken messzire követte. Az angolok győzelme után a francia misszionáriusoknak el kellett hagyniuk Ouebecet. Hajóra tették és Plymouth-ba szállították őket, ahonnan Franciaországba kellett távozniuk.

Így 1629 októberében János ismét Rouenban volt. Eljárt egy előadássorozatra, amelyet a 17. század egyik legnagyobb lelki tanítója, Louis Lallemant tartott. Valószínű, hogy egy ideig gyóntatójává is választotta. Ekkor tette le utolsó fogadalmát, s 1633- ig Eu városában a jezsuita kollégium tanára volt.

Közben Anglia és Franciaország békét kötött, s ez ismét megnyitotta az utat a francia misszionáriusok előtt. Richelieu bíboros megbízta a jezsuitákat, hogy gondoskodjanak Kanada misszionálásáról. Ennek következtében János 1633 márciusának elején Dieppe-ben újra hajóra szállt, és májusban kikötött Kanadában.

Négy évig irányította a huron indiánok közötti missziót. Megalkotta a huron nyelv szótárát és nyelvtanát. Ledesma Keresztény tanítás című művét lefordította az indiánok nyelvére.

A vidéken váratlanul járványok törtek ki, melyekért a jezsuitákat tették felelőssé, ezért március 19-én Jánosnak vissza kellett húzódnia Sainte Marie-ba. Ekkor a misszió vezetését Lallemant vette át, aki János korábbi módszerét gyökeresen megváltoztatta. Népszámlálást rendelt el, amit azért tartott fontosnak, mert a háborúk és járványok miatt a népesség száma nagyon megcsappant. E népszámlálás adatai szerint a huron misszióban harminckét falu volt, amelyek öt központ köré csoportosultak. E falvakban mintegy hétszáz sátor, kétezer tűzhely volt, s mintegy tizenkétezer ember élt. Az új missziós főnök a gyarmatosítást és az apostoli munkát egyaránt a dél-amerikai redukciók mintájára szervezte meg, és a sok szétszórt szálláshely lakóit egy nagy központba szervezte. János pedig nyugodtan szemlélte, hogy korábbi módszerét mennyire semmibe veszik.

Rövid ideig együtt dolgozott Chaumonot-val, de egészségi állapotának gyengülése és a bennszülöttek ellenséges magatartása miatt vissza kellett térnie Quebecbe. Útközben eltört a kulcscsontja, ami igen sok kínt okozott neki. Miközben újra a huron indiánok között misszionált, társával, Lallemant-nal együtt megtámadták az irokézek, elfogták és kegyetlenül megölték őket. Kísérőjük, Christophe Regnaut laikus testvér pontos beszámolót írt a kínzásukról és halálukról. János 1649. március 16-án adta életét Krisztusért.

Landei János a normandiai Dieppe-ben született, s a hódítók között érkezett Kanadába, melyet akkoriban úgy neveztek: Új Franciaország. Megismerkedett a jezsuita misszionáriusokkal és jelentkezett segítő testvérnek. Jouges Izsák vette maga mellé, amikor az irokézek közé indult. Vele együtt fogták el az indiánok, s ugyanúgy megkínozták, mint Izsák atyát. Vele együtt halt meg 1646. október 19-én hajnalban.

Daniel Antal szintén Dieppe-ben született 1601. május 27-én. Kétéves filozófiai és jogi tanulmányok után, 1621-ben Rouenban belépett a jezsuita rendbe. Clermont-ban és Párizsban tanulta a teológiát, s miután felszentelték, 1630-ban Eu-be küldték tanítani. 1632-ben a huron misszió tagjaként Kanadába indult.

Először a franciák lelkipásztora volt, 1633-ban Brébeuf János kísérője lett és az indiánok közé ment. Ihonitiriában telepedtek meg, s Antal főként a gyermekekkel foglalkozott. Megzenésítette nekik a Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a Tízparancsolatot, s a gyermekek ezt énekelték a kápolnában, de játék közben is. Annyira közel került a gyermekekhez, hogy amikor a misszió vezetősége úgy határozott, hogy Quebecben iskolát nyit a leendő rézbőrű szeminaristák számára, Antal atyát jelölték ki nevelőnek. Két évig viselte e hivatalt. 1638-ban visszatért a misszióba előbb Ossossanéba, majd egy másik faluba.

Itt érte az irokézek támadása 1648. július 4-én. Éppen befejezte a szentmisét, mikor megkezdődött a harc és az öldöklés. Az öregek, az asszonyok és a gyermekek a kápolnába menekültek. Antal atya elfutott a betegek sátrába, s ott megkeresztelte a katechumenokat, majd visszasietett a kápolnába, általános feloldozást adott, és fegyvertelenül a támadók elé ment. Azok egyetlen csapással megölték, majd az utolsó szál emberig mindenkit elpusztítottak. Antal testét a lángok közé vetették.

Lallemant Gábor előkelő párizsi családból született 1610. október 10- én. Gyenge, törékeny alkatú gyermek volt. 1630-ban lépett a jezsuita rendbe, s mindjárt misszióba akart menni. Elöljárói engedélyével külön fogadalmat tett, hogy minden erejét és egész életét az indiánokért ajánlja fel. Felszentelése után Moulins-ban, majd Bourges-ban tanított. 1646-ban kapott engedélyt, hogy elinduljon a kanadai misszióba.

Szeptember 20-án érkezett Quebecbe. Nagybátyja, aki szintén jezsuita, a kanadai misszió vezetője volt, maga mellett tartotta, s csak 1648 júliusában engedte Brébeuf János társaként a huronok földjére. Nagy buzgalommal kezdte tanulni a nyelvet. 1649. március 16- án az irokézek megtámadták a falut, s előbb Brébeuf Jánost, majd Gábor atyát ölték meg.

Este hatkor kezdték a kínzást, s amit csak ki tudtak találni, mindennel gyötörték. Másnap reggel kilenc óra tájt az egyik vadember megelégelte és lefejezte. De utána kivette a szívét és megette, mert a bátorságát szerette volna megszerezni.

Garnier Károly Párizsban született 1605. május 25-én. A clermont-i jezsuita kollégium növendéke volt, 1624-ben belépett a rendbe. 1635- ben szentelték pappá, s a következő évben misszionáriusként küldték Kanadába. Augusztus 3-án érte el a huronok földjét. Ihonitiriában, majd Ossossanéban telepedett meg, és hihetetlen gyorsasággal megtanulta a bennszülöttek nyelvét. Hirdetni kezdte az evangéliumot, de igen nagy nehézségeket jelentett az indián telepek szétszórtsága. Hatalmas távolságokat kellett bejárnia egyik falutól a másikig.

Az indiánok hagyományos vallásossága ellenállt. Tetézte a nehézségeket, hogy a varázslók őt tették felelőssé egy járványért. De épp a járvány idején vívta ki magának a ,,bárány'' nevet, olyan önfeláldozóan törődött a betegekkel. A varázslók a járvány elmúltával már nem támadták annyira, 1637-től mégis állandó életveszélyben volt. 1646-ban a Farkas törzs szálláshelyén, Etbaritában és a Szarvas törzs helyén, Ekarreniondiban misszióstelepet alapított, s az elsőt Szent Jánosról, a másodikat Szent Mátyásról nevezte el. Etbaritát azonban hamarosan megtámadták az irokézek, lakóit megölték és mindent felégettek. Amikor Károlyra rontottak és megölték, éppen a keresztvizet öntötte egy haldokló indiánra. 1649. december 7-én lett vértanú. A Szent Mátyás-telepről két jezsuita csak napokkal később temette el a misszióstelep kápolnájának romjai közé.

1925-ben boldoggá, 1930-ban szentté avatták őket. Ünnepüket 1969-ben egy napra tették és felvették az egyetemes naptárba.


Kanadában szenvedett vértanúságot
    Chabanel Natál pap, 1649. dec. 8-án,
    Daniel Antal pap, 1648. júl. 4-én,
    de Brébeuf János pap, 1649. márc. 16-án,
    Garnier Károly pap, 1649. dec. 7-én,
    Lalement Gábor pap, 1649. márc. 17-én.

A mai Egyesült Államok területén áldozta életét hitünkért

de La Lande János segítőtestvér, 1646. okt. 19-én,
    Goupil René segítőtestvér, 1642. szept. 29-én,
    Jogues Izsák pap, 1646, okt. 18-án.

XI. Piusz pápa avatta szentté őket 1930-ban.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki a kereszténység kezdetét Kanadában Szent János és társai igehirdetésével és vére ontásával szentelted meg, engedd kegyesen, hogy az ő közbenjárásukra a kereszténység vetése mindenütt napról napra gyarapodjék!



Szent Joél próféta.

Egyike a 12 kis prófétának. Petuel fia volt, Ruben törzséből származott. Nem tartozott a papi nemzetségek közé. A Megváltó születése előtt 800 évvel jövendölt. Előre megjövendölte Jeruzsálem pusztulását, megjövendölte, hogy a Szentlélek leszáll minden teremtményre, és jövendölt az utolsó ítéletről is.


KERESZTES SZENT PÁL 1694-ben született Ovadában (Alessandria, Genuától északra). Szülei nemes származásúak voltak. Családi neve Danei Pál Ferenc volt. Korán árvaságra jutott, de őrizte édesanyjától kapott jámborságát. Sokat imádkozott, mélyen tisztelte a Szent Szüzet, vállalta a fájdalmakat zokszó nélkül. Ifjú korában kereskedő volt, de tökéletesebb élet után törekedett. Vágyódott a vértanúság után ezért beállt Velencében keresztes vitéznek. Hang szólította visszatérésre, másféle szenvedést ígérve neki.

Remete lett az Orbetello közelében levő Argentaro hegyen. Mindenről lemondott, szegényeknek és betegeknek szolgált. Társakat gyűjtött maga köré, és 1720-ban megalapították a passzionisták rendjét, teljes nevén "a Szent Keresztről és a mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedéséről nevezett sarutlan papok kongregációját". 1727-ben pappá szentelték, 1737 után szerzetesházakat alapított, apostoli tevékenységet folytatott, közben kemény penitenciát vállalt.

Nehéz megpróbáltatásokat kellett a megnemértés és magárahagyottság miatt elszenvedni, mindezt örömmel viselte. Nagyhatású beszédeket tartott, sokakat megtérített. 1773-ben szerzetük megkapta a római Szent János és Pál templomot a Celio dombon. Ide települt mint rendfőnök, és itt, 1775. okt. 18-án halt meg.

IX. Piusz pápa 1867. június 29-én, (Szent Péter és Pál napján) szentté avatta, ünnepét április 28-ra tette. A Vatikáni Zsinat után került ünnepe halála napjához.

Példája:
    Társakat keress a céljaid megvalósításához!


ALKANTARAI SZENT PÉTER ferences szerzetes  (1499-1562)
*Alcántara, 1499. +Arenas de San Pedro, 1562. október 18.
Miközben a Német- és Franciaországból kiinduló lutheri és kálvini reformáció tömegeket szakított el a katolikus hittől, s hatására sok szerzetes elhagyta a kolostorokat, Spanyolországban ellenkező irányú reform valósult meg. Loyolai Szent Ignác (lásd: A szentek élete, 387 o.) rendalapítással, Avilai Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.) és Keresztes Szent János (lásd: A szentek élete, 713. o.) a kármelita, Alcantarai Szent Péter a ferences rend belső reformjával keltette új életre a katolikus hitet. Alcantarai Péter ugyanazt a harcot vívta a ferences rendben, mint Teréz és János a kármelitáknál: a rendalapító lelkületét támasztotta életre azáltal, hogy nem azt magyarázta, miért nem lehet megtartani Assisi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 566. o.) eredeti reguláját, hanem magáévá tette, és akik csatlakoztak hozzá, azoknak átadta a regula szerinti életformát.

A ferences rendben ugyanis 1300 körül éles vita kezdődött arról, hogy a szegénységet abban a formában, ahogyan Szent Ferenc élte, lehet-e élni? A többségnek az volt a véleménye, hogy nem, mivel a később belépő tagok már nem rendelkeztek olyan karizmatikus adományokkal, mint az első ferences nemzedék. Velük szemben voltak, akik az eredeti regulához ragaszkodtak, s az előző csoportot ,,carnales''-nek (testiek), önmagukat ,,spirituales''-nek (lelkiek) nevezték. E spirituálisok azonban erőtlen kisebbségben maradtak és a többség olykor mint eretnekekkel bánt el velük.

1400 után Itália néhány félreeső kis kolostorában újra fölfedezték az eredeti ferences lelkületet. Ennek lett apostola Kapisztrán Szent János (lásd: A szentek élete, 621. o.) és Sziénai Szent Bernardin (lásd: A szentek élete 208. o.). Spanyolországban 1487-ben Pueblai János honosította meg ezt a szigorúbb életformát, melyet Assisiben a Carceri kolostorban ismert meg. Hazatérve hasonló kis kolostorok sorát alapította, s hamarosan megszervezhette az Angyalokról nevezett Custodiat, mely a spanyol provinciától függetlenül az általános rendfőnök (miniszter generális) joghatósága alá tartozott. A következő nemzedék tovább vitte ezt a reformot. Melpari Péter Spanyolországban a Szent Gábriel főangyalról nevezett Custodiát szervezte meg. Ez utóbbi lett Alcantarai Péter lelki otthona.

1517-ben X. Leó pápa önálló renddé emelte a reformágat. Az enyhébb fegyelmű kolostorhoz kötött és birtokhoz ragaszkodó többség alkotta a konventuális minoriták (Fratres Minores Conventuales), az eredeti regula szerint élők pedig az obszerváns ferencesek rendjét (Fratres Minores Regularis Observantiae).

Pedro Garavito Estremadura tartomány egyik kis városában, Alcántarában született. 1513-ban került a salamancai egyetemre. 1515- ben, amikor a humán tanulmányok végeztével megkezdhette volna a jogi, orvosi vagy teológiai tanulmányait, úgy döntött, hogy nem tanul tovább, hanem ferences lesz az obszervánsoknál. Be is lépett egy salamancai kolostorba, ahol a következő évben fogadalmat tett. 1524-ben pappá szentelték, 1525-ben házfőnök, gvárdián lett.

1536-ig Péter több kolostorban is viselte ezt a tisztséget, s mellette missziós körutakat tartott. Főként a megfeszített Krisztusról prédikált, s hogy hallgatói szívét megindítsa, illetve a missziónak emléke maradjon, ahol csak prédikált, Krisztus valóságos keresztjének megfelelő nagyságú kereszteket állított fel. Egyszer valaki arra kérte, tanítsa meg jól imádkozni. E kérés hatására írta meg Péter az imádságra vezérlő kalauzt, amit hamarosan Az elmélkedés aranykönyvecskéjeként adtak kézről kézre.

1537-ben a portugál király meghívására tanácsadónak Lisszabonba ment, 1538-ban azonban haza kellett térnie, mert a Szent Gábriel rendtartomány provinciálisává választották. Ekkor megpróbálta a fiatal korától élt szigorú fegyelmet regula formába önteni, de tervezetét 1540- ben a káptalanon rendtársai elvetették. Ezért, amikor hároméves hivatali ciklusa lejárt, nem vállalta újra a tartományfőnökséget, hanem egy társával Portugáliába ment, s a tengerparti Arabidában remeteéletet kezdett. Teljes szegénységben, kemény szigorban élték imádságos, vezeklő életüket. Éjfélkor keltek, zsolozsmáztak, elmélkedtek és dolgoztak. Fekvőhelyük egy csupasz deszka volt, lábbelit nem viseltek, húst nem ettek, bort nem ittak. E kemény szigor ellenére egyre többen csatlakoztak hozzájuk.

1543-ban Pétert visszahívták a Szent Gábriel provinciába, hogy reformját náluk is honosítsa meg. A püspök támogatta, a provinciális azonban túlzónak tartotta szigorát. Péter ezért Rómába ment, hogy legfőbb hatóságaitól engedélyt kérjen, de az obszervánsok miniszter generálisa nem adott hozzájárulást. III. Gyula (1550--1555) viszont jóváhagyta a reformot, Pétert magát pedig -- hogy elejét vegye a rendfőnök akadékoskodásának -- a másik ág, a konventuálisok főnöke alá rendelte. A következő pápa, IV. Pál (1555--1559) a jóváhagyást megtoldotta azzal, hogy Péter annyi kolostort alapít, amennyit csak akar. Hazatérése után hamarosan meg is alapította Pedroso kolostorát.

Közben a kármelitáknál nagy viták folytak Avilai Teréz reformja körül. Ezért Péter 1558-ban Avilába ment, hogy segítsen Teréznek. Ellátta tanácsaival, bátorította a szegénységre, majd Pedrosóba visszatérve levelet küldött Teréz gyóntatóinak, melyben igazolta Teréz törekvéseit és misztikáját. 33 pontba szedett érvei között ezeket írta: ,,... mindaz, amit az Úr mondott neki (ti. Teréznek), megegyezik a Szentírás és az Egyház tanításával, s a legkisebb részletekben sem ellenkezik a teológusokkal... Igen nagy lelkének tisztasága, s őszintén és hevesen vágyik arra, hogy Isten kedvében járjon; ezért nem törődik semmi földi dologgal, s nem is becsüli ezeket semmire...''

Pedroso alapítását egész sor kis reformkolostor alapítása követte, amit a Szent Gábriel provincia szerzetesei egyre nagyobb gyanakvással néztek. Pétert nyugtalan képmutatónak, békétlenkedőnek és szakadárnak nevezték, s azzal vádolták, hogy az egész reform rugója a hatalomvágya. Amikor provinciálisa megidézte és a káptalan előtt kihallgatta, Péter a vádakra így válaszolt: ,,Higgyék el nekem, hogy mindent a legjobb szándékkal tettem. Ha azonban úgy vélik, hogy ezt a reformot nem szabad megvalósítani, ne sajnálják a fáradságot és akadályozzák meg!'' -- A rendtársak nem is sajnáltak semmit, hogy felszámolják Péter reformját, az mégis egyre inkább erősödött. 1559-ben a pápa megbízottjaként látogatta a kolostorokat, s 1561-ben a reformkolostorokból egy új, Szent Józsefről nevezett provinciát szervezhetett meg.

Halála évében levelet kapott Szent Teréztől, melyben az beszámol a sok támadásról és megnemértésről, melyek a szegénység miatt érték. Péter erre a következő levelet írta Teréznek:

,,A Szentlélek töltse el a lelkét! Elolvastam levelét és nem kis csodálkozás fogott el amiatt, hogy ezt az ügyet az Úrnő (ti. Teréz) a tudósokkal akarta tisztázni, akikre nem tartozik. Ha egy tudományos vitáról vagy lelkiismereti kérdésről van szó, dicséretes dolog a jog és a teológia tudósainál érdeklődni és a tőlük kapott tanácsot követni. A tökéletes (a szerzetesi) életre vonatkozóan azonban azokkal kell tanácskozni, akik maguk is ezt az életformát élik. Ennek legsúlyosabb oka az, hogy a tökéletes életre vonatkozóan szabályokat vagy tanácsokat nem tud adni olyan ember, akinek törekvései és cselekedetei másra irányulnak. És az evangéliumi tanácsokat illetően más tanácsra nincs is szükség, mint hogy abban kapjon a lélek segítséget: vajon ő személy szerint meg tudja-e majd tartani, s egyáltalán kell-e követnie az evangéliumi tanácsokat. Ami ezen felül van, nyilvánvalóan a hitetlenség bizonyítéka.

Isten tanácsa ugyanis csak jó lehet, és e tanácsok megtartása csak azok számára nehéz, akik nem hisznek vagy nem bíznak eléggé az Úrban, mert csak emberi okosság vezérli őket. Isten az erőt is meg tudja adni e tanácsok megtartásához, mivel mindenható, s mert Ő maga a Jóság, erre képes és akarja is, hogy a tanácsaihoz igazodó lelkek meg tudják tartani.

Ha az Úrnő követni akarja Krisztus nagyobb tökéletességre szólító tanácsát, csak kövesse! Hiszen e tanácsok férfiaknak és nőknek egyaránt szólnak, és Krisztus -- mint oly sok másnál tette -- megteszi, hogy jó véget érjen vállalkozása. Ha azonban a lélektelen bölcsek tanácsát akarja követni, akkor csak gondoskodjék megfelelő jövedelemről, aztán majd meglátja, hogy többre jut-e, mint azzal a szegénységgel, amit az Úr tanácsol.

Bárhol láttunk bajokat a női kolostorokban, a forrást mindig abban találtuk, hogy vonakodva viselik a szegénységet, szinte örökös ellenkezéssel és nem az isteni tanács szerint. Én a szegénységet nem önmagában magasztalom, hanem csak azt a formáját áldom, amelyet a mi megfeszített Megváltónk iránti szeretetből türelemmel visel az ember, különösen, ha az Ő szerelméért önként vállalja. Ha másként vélekednék vagy másokhoz igazodnék, nem volnék bizonyos a hitemben. De én mindezekben Krisztusnak hiszek és elfogadom, hogy az Ő tanácsai a legjobbak, mert isteni tanácsok. Ezért boldognak tartom azokat, akik -- az Úr szavával élve -- lélekben szegények, azaz önként vállalják a szegénységet. Magam is tapasztalom ezt, de jobban hiszek az Úr szavának, mint a saját tapasztalatomnak.

Adja meg az Úr Krisztus a világosságot, hogy az Úrnő ezt az igazságot megérthesse és követhesse, s ne higgyen azoknak, akik az isteni világosság hiánya vagy hitetlenségük miatt mást állítanak. Ezek soha meg nem ízlelték, hogy milyen édes az Úr azokhoz, akik neki szolgálnak, akik Őt szeretik, és miatta lemondanak mindenről, ami nem feltétlenül szükséges az élethez. A hitetlen, az isteni boldogságot nem ismerő emberek Krisztus ellenségei és nem bíznak abban a dicsőségben, amely majd megnyilvánul rajtunk.

Adjon az Úr világosságot, hogy az Úrnő ne bizonytalankodjék egy ennyire nyilvánvaló igazságban, és ne olyanoktól kérjen tanácsot, akik nem élnek az evangéliumi tanácsok szerint. Mindazok, akik megtartják a parancsolatokat, üdvözülnek; de általában csak cselekedeteik körében látnak, s bár tanácsaik nem rosszak, sokkal jobb az, amit a mi Urunk Jézus tanácsol. Ő segíteni is tud tanácsa mellett, s végül megjutalmazza azokat, akik Őbenne és nem földi dolgokban bíznak.''

Péter e levél megírása után fél évvel, október 18-án Arenasban meghalt. Halála után néhány nappal Teréz így írt róla nővértársainak:

,,... Vannak, akik azt mondják, hogy a mai emberek testükben gyengébbek és kisebb tűrőképességűek, mint a régiek voltak, s nincs bennük annyi életszentségre törekvés, mint azokban volt. Ennek az embernek élete azonban megcáfolja őket, mert napjainkban nem kisebb szentséggel és kegyelemmel élt, és nem kevésbé vetette meg a világot, mint a régmúlt idők szentjei. Mi is követhetjük őt, még ha nem is járunk mezítláb, mint ő, ha nem is vezeklünk olyan kegyetlenül, mint ő, mert a világ megvetésében utánozhatjuk; hiszen Isten mindazoknak, akik iránta nagylelkűek, bőkezűen rendelkezésükre bocsátja az ehhez szükséges eszközöket.

Ennek a szent férfinak is, akiről most beszélek, Ő adta meg, hogy 47 éven át -- mint ezt valamennyien tudjátok -- a legkeményebb életet élhette. Néhány dolgot, melynek igazságában biztos vagyok, elmondok róla.

Egyszer megvallotta valakinek... , hogy 40 éven át, ha jól emlékszem, naponta másfél óránál többet nem aludt. Azt mondta, hogy semmi vezeklésben nem volt annyi küzdelme és nehézsége, mint a virrasztásban, ezért soha nem feküdt le, hanem térdelve vagy állva virrasztott... Ha akart volna, akkor sem tudott volna fekve aludni, hiszen köztudott, hogy cellája mindössze négy és fél láb (kb. 1,5m) hosszú volt.

E negyven év alatt semmi fejfedőt nem viselt, bárhogy tűzött is a nap vagy szakadt az eső. Lábbelit sem hordott. Egyetlen tunikája olyan silány anyagból készült, amilyent a legegyszerűbb emberek viselnek, s az is oly szűkre volt szabva, hogy szorosabb már nem is lehetett. Ezen kívül volt egy rövid köpenye ugyanabból az anyagból, más ruházata semmi. El szokta mondani, hogy a téli hideg ellen úgy védekezik, hogy leteszi a köpenyét, kitárja a cellája ablakát és ajtaját, s miután átfagyott a teste, becsukja az ablakot és az ajtót, magára veszi köpenyét, s így valamennyire felmelegszik. Csak minden harmadik napon evett, s azt szokta mondani -- általános csodálkozást keltve --, hogy ezt nagyon könnyű megtenni, ha az ember hozzászoktatja magát. Egyik szerzetestársa biztosan állította nekem, hogy néha nyolc napon át sem vett magához táplálékot. Ez főleg akkor történt, amikor Istenhez imádkozva nagy eksztázisai voltak, s igen hevesen élte át Isten szeretetét, aminek magam is tanúja vagyok.

A szegénységet és az önmegtagadást egészen fiatalon a legnagyobb mértékben élte, annyira, hogy mint nekem megvallotta, egyszer három esztendeig volt az egyik rendházban, s társait csak a hangjukról ismerte, mert szemét soha nem emelte föl, soha nem nézett senkire... Sok éven át nem nézett asszonyra és sokszor mondta nekem, hogy számára teljesen közömbös, hogy női arcot lát-e vagy sem... Sovány, száraz testét fagyökérhez hasonlíthattad volna, mert csak csont és bőr volt az egész ember. Mégis annyi jóság és kedvesség, oly nagy életszentség töltötte el, hogy jóllehet nagyon szűkszavú volt, senkit sem hagyott válasz nélkül...

...halála olyan volt, mint élete: térden állva halt meg, miközben társait bátorította és intette. Mielőtt lelkét kilehelte, ezekre a szavakra fakadt a zsoltárossal örvendezve: Vigadtam, mikor nékem azt mondották, az Úrnak házába fölmegyünk!

Istennek úgy tetszett, hogy halála után még nagyobb segítséget és több tanácsot kapjak tőle, mint életében...

Az Úr egyszer megígérte nekem, hogy mindaz, aki Péter nevében kér tőle valamit, megkapja. Én magam tapasztaltam sok ügyemben, hogy amit Péter oltalmába ajánlottam, a kívánt módon sikerült, amint ezt megadta az Úr, akinek dicséret, tisztelet és dicsőség legyen mindörökkön- örökké.''

Alcantarai Pétert 1622-ben boldoggá, 1629-ben szentté avatták.

Imádság:
Istenünk, te Szent Pétert a csodálatraméltó bunbánat és a legmagasabb szemlélodés kegyelmével tuntetted ki: engedd kegyesen, hogy érdemeinek segítségével testünket mi is megfékezzük, és így a mennyei ajándékok részesei lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Ptolemeusz     vértanú, † ~150.       


Szent Várusz vértanú.


Várusz katona volt, és Maximián császár uralkodása alatt élt Egyiptomban. Egy ideig titokban tartotta keresztény hitét. Abban az időben Maximián császár üldözést rendelt el a keresztények ellen. Az egyiptomi keresztények is sokat szenvedtek miatta. Várusz, éjszakánként elhaladva a börtön mellett, megvesztegetve az őröket, bement a vértanúkhoz, mosta sebeiket, segítette és bátorította őket a kitartásra. Abban az időben 7 rejtőzködő keresztényt hoztak Egyiptom helytartójához. Mindnyájan a börtönbe kerültek. Várusz velük is az irgalmasság tetteit yakorolta. A börtönbe reggel belépő őrök Őt is megfogták. Sokféle kínzást kellett elszenvednie. Fára függesztették, vassal kínozták, hátáról bőrt lenyúzták. Öt órát szenvedett kínok között míg végre meghalt. Kínzói levették testét és a városon kívülre dobták ételül a vadaknak. Halála után a 7 másik keresztényt karddal fejezték le. Kleopátra, egy istenfélő özvegy Palesztinából, elvitte Várusz testét Palesztinába, és a tiszteletére épült templomban helyezte nyugalomra. Várusz vértanúsága 307-ben történt.


2019. október 18., péntek

BOLDOG PUCCI* BERTALAN (kb. 1270-1330)
Születési helye a toszkánai Montepulciano* (Cortonai Szent Margit itt élt - még nem szentül - 1265-74-ig). Nemes ember volt, jámborul élt feleségével, több gyermekével, míg egyszer csak, gyermekei felnövekedvén, felesége beleegyezésével belépett a Ferenc-rendbe. Eléggé hiányos életrajzai csak általánosságban okolják meg szokatlan lépését: a tökéletesebb élet vágyátöl ösztönözve. A szentek életében - ritkán ugyan -, de találkozunk hasonló esettel. Leginkább Flüi Szent Miklós története világítja meg Bertalan döntésének hátterét is. Miklós, miután 10. gyermeke megszületett, 1467-ben, felesége beleegyezésével elhagyta családját és Ranft közelébe remeteségbe húzódott, ott élte le hátralévo húsz esztendejét. Krisztussal akart bensoségesebb életet élni, ez a vágy évek során egyre jobban megérlelodött benne. Jellegzetes imája: Uram, Istenem, végy el engem magamtól, hogy a tied lehessek! - Mindkettonél lényeges, hogy a feleség beleegyezésével teszik meg a dönto lépést, a különbség, hogy míg Miklós remeteségbe vonul, Bertalan a kibontakozást a szerzetesi életben s mint pap a felebarát üdvéért magát áldozatul hozásában találja meg. Városában maradt, ott élte szerzetesi életét buzgó imában, szigorú önmegtagadásokat vállalva, orizve a szent tisztaságot és engedelmességet. Laikus testvér akart lenni, de elöljárói akaratából vállalta a papságot, hogy még többet tehessen felebarátai üdve javára. Rendalapító atyját követve o is elhatározta, hagy nem utasít el egy kérést sem, amit Krisztus nevében kérnek tole. Isten megmutatta, mily kedves elotte ez a magatartás: nem egyszer megszaporította a boldog által megáldott élelmiszereket. A szegények iránti szeretetét pedig egy alkalommal úgy jutalmazta az Úr, hogy maga a Boldogságos Szuz jelent meg neki szegény asszony képében. Érdemekben. gazdag életét szent halállal, a megfeszített Úr Jézus keresztjét átölelve fejezte be 1330. máj. 6-án. Évszázados tiszteletét XIII. Leó pápa erosítette meg boldoggá avatásakor. Jézus Szent Péterhez: „Ti, akik követtetek engem, a világ megújulásakor, amikor az Emberfia dicsoséges trónjára ül, együtt ültök vele tizenkét trónon, hogy ítélkezzetek Izrael tizenkét törzse fölött. S mindaz, aki alhagyja értem otthonát, testvéreit, novéreit, atyját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap és örökségül kapja az örök életet.” (Mt 19,28-29.)

Imádság:
Istenünk, egyedül te vagy szent, és nélküled senki sem lehet jó. Boldog Bertalan közbenjárására alakíts minket tetszésed szerint, hogy egykor részesei legyünk örök dicsoségednek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Julián remete.

Szentünk szülei egyszerű, szegény emberek voltak. Nem kapott magas képzettséget. A keresztény hitben azonban nemcsak szóban, hanem tettekben volt járatos. Elérvén a felnőttkort, elhagyta, szülei házát és az Eufrátesz folyó partján egy pusztában lakott. Templomot épített a Sínai hegyen és sok csodával ékeskedett. Híre hamar elterjedt és sokan mentek hozzá, azt kérve, hogy lakhassanak közelében, az ő vezetése alatt élve. Később egy másik helyen teljesen magányos életre adta magát. Imádságára az egyházüldöző hitehagyott Julián császárnak szomorú vége lett. Julián küzdött az arianizmus tévtanításának terjedésének megakadályozásáért is. Ezért még megszokott barlangját is otthagyva, Antiochiába ment. Később, újra visszatérve magányosságába, sok év után békén halt meg a IV. század elején.


Szent Jusztusz     vértanú, † ~300.       


Szent Lukács apostol és evangélista.

SZENT LUKÁCS Euzébiusz ókeresztény író szerint a szíriai Antiochiából származik pogány görög nemzetiségű családból. Orvos volt, de széleskörű irodalmi műveltséggel is rendelkezett, ami egy kicsit a tanultságával járt együtt. Egész életén keresztül nőtlen maradt.

Körülbelül 40 körül tért meg, nem az első keresztények közt, mert az első keresztények (akik Szent István diakónus vértanúsága után menekültek el) csak a zsidók közt hirdették az evangéliumot. Később jöttek más keresztények Ciprusból, Cirenéből. Ezek már a görögökhöz is szóltak. Tíz évvel később Lukácsot már Szent Pál kíséretében találjuk. Tanítvány, barát és munkatárs volt, talán még háziorvos is.

Szerénysége miatt önmagáról nem beszél írásaiban, legalábbis nem nyíltan.

Troaszban csatlakozott Szent Pálhoz, annak második missziós útjához. Egész Filippi városáig vele tartott. Valószínűleg itt maradhatott Filippiben 52 körül, hogy a fiatal egyházközséget segítse. Amikor Pál 57-ben ismét meglátogatta Filippit, Lukács megint csatlakozott hozzá, elkísérte egészen Jeruzsálemig. Itt, Jeruzsálemben Pált letartóztatták, és Cezareába vitték. Lehetséges, hogy Lukács ekkor is vele volt, de amikor az Apostolt Rómába szállították, Lukács oda is elkísérte.

Római tartózkodása alatt írta meg evangéliumát, egy előkelő ismerősének, Teofilnak ajánlva. Az evangélium megírásához mindennek alaposan utánajárt, ezért nagyon sok olyan eseményt és részletet is leír, ami máshol nem található (Angyali Üdvözlet, Mária Erzsébetnél, a gyermek Jézus, az irgalmas szamaritánus, a hamis sáfár, a gazdag ember és Lázár, a farizeus és vámos imája, a vérrel verítékezés, a tékozló fiú, stb., stb.). Ezek az értékes részek megmutatják Szent Lukács csodálatos lelki tulajdonságait.

Ott volt Rómában 60 körül Szent Pál kiszabadulásakor is. Ekkorra már megírta második nagy művét is, az Apostolok Cselekedeteit. Ebből ismerjük a születő Egyház életét Pál kiszabadulásáig. Ezt a könyvet is Teofilnak ajánlotta, ezt is elsősorban a pogányságból megtért keresztényeknek szánta.

Pált nem kísérte el a spanyol útjára, valószínűleg fontos megbízatással kellett elutaznia Rómából.

Pál második fogsága idején is az Apostollal volt, ezt Pál örömmel írja Timóteusnak. A vesztőhelyre is elkísérte Lukács. Bizonyos, hogy a hűséges munkatárs jelenléte még nagyobb erőt adott Pálnak nehéz helyzetében.

Élete további alakulásáról nem sokat tudunk. Sokféle hagyomány van róla. Valószínűleg Délgörögországba ment, Achájába. Ott püspök volt élete végéig. Valószínűleg Patarában szenvedett vértanúhalált, ~70. Teste sokáig Tébében nyugodott, 357-ben vitték maradványait Konstantinápolyba.

Lukács az orvosok védőszentje, de a festők is védőszentjüknek tisztelik. Van egy 6. századból származó hagyomány, amely Lukácsot mint festőt említi. Eszerint a Szűz Anyát állítólag megfestette volna. Rómában, de Czstochowában a pálosoknál is mutatnak Lukácsnak tulajdonított Mária-képet. A legenda alapja Lukács nagyon finoman megrajzolt Mária-képe.

Könyörgés, gondolat

2019. október 17., csütörtök

Krétai Szent András vértanú.

Krétai születésű volt, és a képromboló Konstantin Kopronimosz császár uralkodása alatt élt. Először Kréta szigetén a pusztalakók szent életét élte, és mindnyájan tisztelték, akik ismerték. Tudomást szerezve a szentképek elleni üldözésről, Konstantinápolyba ment, hogy a császárt jobb belátásra bírja a szentképek iránt. Útközben megkínzott főpapokat, megbilincselt és börtönbe vetett híveket látott, akik a szentképek miatt szenvedtek. A fővárosba érkezve, Szent Mamász templomába ment. Ott a jelenlevő császárt bátran leleplezte cselekedetei miatt. A katonák megkötözve Andrást, ütlegelni kezdték, de a császár leállította, és palotájába hivatta. A szent pusztalakó bátran kifejtette a császár előtt a szentképek tiszteletének helyességét. Rávilágított, hogy, ha büntetés jár a császári szobrok megsértésért, mennyivel Isten ellenesebb dolog üldözni Krisztust az Ő szent képeiben. A császár megkínoztatta ezért Andrást és börtönbe záratta. Majd kivitték a városon át a vesztőhelyre és megkövezték. Egy eretnek baltával támadt rá és megölte. Ez 767-ben volt.


CLAVARIOI BOLDOG BALTAZÁR (1419-1490)
Családi neve: Ravaschieri*. Gazdag grófi családból született a liguriai tengerparti Clavario*-ban. Életrajza kiemeli, hogy édesanyja vallásosan nevelte s különösen a szent tisztaság szeretetére, úgyhogy - tanúk állítása szerint - egész életében nem vétett a tisztaság erénye ellen. Ennek alapján ot ferences Szent Alajosnak nevezhetjük. Családi körülményeik is hasonlók voltak. A gazdagság, foúri udvar nem kedvez az ártatlanság megorzésének.. Szent Alajos is kiskorában illetlen szavakat tanult el a katonáktól, melyeket egész életében siratott, mintha bunök lettek volna. A tisztaság megorzése nála is küzdelmet kívánt: az érzékek fékezését, imát, önmegtagadást. S aki ilyen módon tiszta marad, annál a szerzetesi, papi hivatás jó talajra talál. Szent Alajos jezsuita lett, Baltazár ferences. Egész biztosan hatással volt hivatása kialakulására az akkoriban bontakozó obszerváns mozgalom. Sienai Szent Bernardin és Sarteanoi Albert éppen Baltazár ifjúsága idejében járt észak-Itáliában. Kiváló szellemi képességekkel rendelkezett: pappá szentelése után évekig a teológiát tanította a genuai rendtartományban, majd tartományfonök lett. Természetesen o is az obszervancia híveként vezette tartományát, s olyan erényekkel is ékeskedett, melyek nem voltak magától értetodok egy grófi sarjnál. Keményen böjtölt, zöldségen, fozeléken, kenyéren és vízen; kopottas ruhában járt, s nem uraskodott, hanem úgy szolgált a testvéreknek, mint aki a legutolsó. Mint más, korabeli ferences szónok, o is fényes sikereket ért el, a nép özönlött szószékéhez, s csak Isten a tudója a gazdag aratásnak, mely munkája nyomán termett. A tartományfonökség letelte után egy eldugott helyet választott magának Binasco* közelében, mely még a genuai provinciához tartozott; s ott folytatott benso életet, de amellett igét hirdetett, gyóntatott, ezt még akkor is tette, amikor betegsége miatt már a templomba se tudott elmenni. A hagyomány tud róla, hogy egyszer az erdoben, ahol imádkozott, havazás közben rá nem esett hó, egyszer pedig cellájában a Boldogágos Szuz megjelenésével tuntette ki. 73 évesen hunyt el: halálakor magától megszólalt a rendház harangja. Mindjárt szentként kezdték tisztelni: épségben maradt holttestét a templomban márványsírban s a földtol felemelve tisztelik. Tiszteletét XI. Plusz pápa 1930- ban erosítette meg.
„Igehirdetésünk nem megtéveszto vagy hamis szándékból ered, és csalással sem jár, hanem úgy beszélünk, mint akiket Isten alkalmasnak ítélt, hogy rájuk bízza az evangélium hirdetését.” (1 Tessz 2, 3-4.)

Imádság:
Istenünk, te botladozó szolgáid elott az üdvösség útját szentjeid példájával és közbenjárásával egyengeted. Add meg jóságosan, hogy Boldog Baltazár példája közelebb segítsen minket hozzád. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.


BOLDOG CONTARDO FERRINI hitvalló
*Milánó, 1859. április 4. +Suna, 1902. október 17.
,,Az ő állásában és napjainkban gyakorolt hite és keresztény élete valóságos csodának tűnik számomra'' -- jelentette ki Contardo boldoggá avatási perében az Ambrosiana Könyvtár akkori vezetője, msgr. Ratti, a későbbi XI. Pius pápa (1922--1939). Az Itália egyesítése utáni évtizedek folyamán a politikában, a sajtóban, az irodalomban, az iskolákban, különösen a főiskolákon éles egyházellenes szellem uralkodott. Contardo apja a milánói műegyetem tanára volt. Legidősebb fia ragyogó tehetségű tanulónak mutatkozott, bár gyermekként nem volt mentes a szokásos gyermeki csintalanságoktól. Életében a fordulatot, vagyis a teljes, korlátozás nélküli Istenhez fordulást első szentáldozása idézte elő, tizenkét éves korában. Kilenc évvel később ezt írta Antónia húgának első áldozása alkalmával: ,,Egy örök, kimondhatatlan szövetség napja ez, s ennek következtében nem akarunk többé mást, csak a jót, mindig csak a jót és mindenféle jót. Egy múlhatatlan szeretet igénye ez, egy szegény teremtett szív feláldozása, amely másként nem tudja viszonozni Teremtőjének szeretetét.''

Gimnazista korában Contardo a Szentírás iránti szeretetből héberül tanult. Az Ambrosiana Könyvtár vezetőjénél tanult szírül, valamint koptul és szanszkritül is. Kimondhatatlan adottsága volt a nyelvek iránt; később olvasott a fontosabb modern nyelveken, s könnyedén írt németül, latinul és görögül. A papi hivatás terhétől és felelősségétől való bizonyos félénk visszahúzódás hatott pályaválasztására. Döntő volt számára Isten akarata, ez pedig tudósként akarta őt világába helyezni; nem a papságra érezte magát hivatottnak. Egyik anyai nagybátyja a római jog professzora volt, s ez a szakterület Contardót különösen érdekelte. Tizenhét évesen kezdte meg jogi tanulmányait Páviában. A Borromei kollégiumban lakott. A kollégium tanulószobáiban léha szellem uralkodott. Contardónak rendkívül éber volt a lelkiismerete. A hitetlenség, erkölcstelenség és lelki sivárság egymással versengve őt tette gúnyolódásának céltáblájává. Következménye: vallásos igyekezete annál erősebb lett, minden szabad percét a tanulásnak szentelte; megragadta az a gondolat, hogy környezetének apostola legyen, de még nem tudta ennek pontos formáját. 1880-ban benyújtotta doktori értekezését, amelynek ez volt a címe: ,,Haszon, amit a jogtudós húzhat Homérosz és Hésziodosz költészetéből a büntetőjog történetére nézve''. Görögül fogalmazta meg, és professzora kívánságára latinra fordította. Az egyetem költségén kinyomtatták, s ez berlini ösztöndíjat hozott számára. Két éven át ott tanult.

Berlinben volt akkor a legjelentősebb egyetem a római jog és jogtörténet tanulmányozása számára. Professzorai biztatták, hogy adja ki Theophilosznak, egy régi bizánci jogtudósnak Jusztiniánusz császár törvényeihez írt magyarázatát kritikai kiadásban, mégpedig latin fordításban. Ezután következtek később a római-bizánci jogforrások kiadásai. Éppen a bizánci jog nem ritkán csak szír fordításban volt elérhető, palimpszeszt[18] kéziratokban. Érthető, milyen fáradságos munka volt ezt az olvashatatlanná tett írást egy kvarclámpa segítségével többé-kevésbé ismét láthatóvá tenni. Éppen az ilyenféle kisilabizálásokról mondta XI. Pius, aki a Vatikáni Könyvtár későbbi vezetőjével, Mercatival együtt az Ambrosianában segített Contardónak ebben a munkában: ,,Olyan fáradságos munka volt, amelyet csak az tud méltányolni, aki tapasztalatból ismeri; olyan munka, amelyet valódi és állandó vezeklőövhöz lehet hasonlítani... Könnyen elolvasta a nehéz, ismeretlen szövegeket az elmúlt századok olvashatatlannak tűnő írásaiban: latinul, görögül, szírül; azonnal felfogta értelmüket, és száguldó tollal írta le latin vagy olasz fordításukat.'' Ferrini 1882- től húsz éven át volt a római jog és jogtörténet professzora Páviában, Messinában, Modenában, majd (1894-től) ismét Páviában. Ezekben az években több mint kétszáz tudományos munkát tett közzé.

Előadásaiban sikerült pedagógiai okossággal alkalmazkodnia hallgatóihoz, úgyhogy órái nagyon látogatottak voltak. Messzemenően segítőkész volt, és támogatta diákjait munkájukban. Professzori tevékenysége -- anélkül, hogy ezt a látszatot keltette volna -- valódi apostolság, s az általa gyakran megvallott hit védelme volt. A jog története és fejlődése, s a törvényalkotás az ő számára csak az Istenben és Isten által megalapozott erkölcsi törvény alkalmazását jelentette. Bár szenvedélyes kutató volt -- szívesen nevezte a tudományt menyasszonyának --, fő szenvedélye, ha szabad így mondanunk, Isten volt, aki minden jog forrása és minden jó végső oka. Hozzászokott, hogy mindennap a szentmise előtt egy negyedórát imádkozzon, munkája közben gyakran emelje szívét Istenhez, és ha jutott rá ideje, órák hosszat is tudott imádkozni a Legszentebb előtt, s éjszakákat is képes volt imádságban átvirrasztani. XI. Pius elmondta, hogy nemegyszer térdelt Ferrini mellett ugyanabban a padban, és benne megvalósulni látta azt a gyakran hallott kifejezést, hogy angyalként imádkozik. A szentségház előtti imádkozása némelykor eksztázishoz hasonlított. Amikor egy vasárnap beszélni akart vele valaki, a portás így válaszolt: ,,Vasárnap nehezen lehet megtalálni a professzor urat, mert a templomban van, és ott mindig sok a tennivalója.''

Lelkivezetője engedélyével már 1881-ben letette a tisztasági fogadalmat. 1886-tól Szent Ferenc harmadrendjébe tartozott.

A Ferrini családnak volt a Lago Maggiore mellett egy kis nyaralója. Az apa és a fiú íróasztala egymással szemközt állt benne. Apjával, aki a legjobb barátja volt, szívesen ment úszni a közeli tóba. Egyéb felüdülést csak a hegyi sport jelentett számára. A hegyek nagyon vonzották. Egy ilyen hegyi túrán ivott egy patakból, amelyről nem tudta, hogy frissen trágyázott réten folyt keresztül. Tífuszba esett. Lázálmaiban öntudatlan imákat mormolt az ajka. Ha a közeli kikötőben megszólalt a hajóharang, ezt suttogta: ,,Misére harangoznak.'' Gyakran tette fel a kérdést: ,,Teljesítettem a kötelességemet?'' Békésen és nyugodtan halt meg Sunában, a Lago Maggiore mellett. Harminc éven át itt töltötte csaknem minden szünidejét. Társai kezdetben gúnyból Szent Alajosnak nevezték. Lassanként aztán így hívta mindenki, de már nem gúnyból. És amikor a lakosság általános részvéte mellett eltemették, csak a legközelebbi ismerősei tudták, hogy a neve valójában nem Alajos, hanem Contardo volt.

XII. Pius pápa 1947. április 13-án avatta boldoggá Contardo Ferrinit, ,,korunk katolikus férfi mintaképét''. [18] Palimpszeszt: ,,újra írt'', azaz másodszor is felhasznált pergamen. A korábbi, jelentéktelennek ítélt szöveget eltüntették, a pergament elsimították és újra írtak rá. Különféle eljárásokkal az eltüntetett szöveg újra előhívható.


ANTIOCHIAI SZENT IGNÁC
*Szíria, 50 körül +Róma, 110--115 között
Ignác püspököt, akit Theophorosznak, azaz Istenhordozónak is neveztek, joggal számláljuk az apostoli atyák közé. Nem csupán azért, mert még személyesen ismerhetett több apostolt is, hanem mert kiemelkedik azok közül, akik az apostolok után következő nemzedékben folytatták az Egyház alapjainak építését. Ignác nemcsak oszlop volt az épülő Egyházban, hanem levelei által századokon át, egész a mai időkig megvilágosítja a hívők szívét. Igaz, mindössze hét levele maradt ránk, de ez a csekélynek látszó örökség cáfolhatatlanul bizonyítja Krisztus követése útjának járható voltát.

Ignác az igazi püspök példaképe volt. Benne a jó pásztort lehetett látni, aki Mestere példája szerint életét adta a juhokért. ,,A püspököt úgy kell tekinteni, mint magát az Urat'' -- mondja az efezusiaknak írt levelében (6,1). Életével és halálával adott példát arra, hogyan kell ennek az igen magas követelménynek eleget tennie egy püspöknek.

Életrajzi adataiból nem sokat ismerünk. Az 1. század közepe táján született, valószínűleg Szíriában. Vértanúsága körülményeiből arra következtethetünk, hogy rabszolga származású volt. Szent Péter és Evodiosz után harmadikként volt Antiochia városának püspöke. Antiochia a római birodalom keleti részének és a hellén kultúrának volt a központja, ugyanakkor Jeruzsálem mellett az egyik egyházi centrum is lett. Ebben a városban alakult ugyanis az első pogányokból megtért keresztény közösség. E közösség mellett, tőle meglehetősen elkülönülten, zsidó-keresztény közösség is élt a városban. Ez utóbbiak szigorúan ragaszkodtak a mózesi törvény szokásaihoz, a pogányokból megtértek pedig velük szemben már a keresztény szabadság szellemében formálták életüket. Emiatt az antiochiai egyház kormányzása nagyon kényes feladat volt (vö. ApCsel 15. fejezet).

Ignác püspöknek egész életében harcolnia kellett a gnosztikusok ellen, akik a Jeruzsálem pusztulása miatt csalódott és kiábrándult zsidók között terjesztették tévtanaikat.

Lelkipásztori gondját súlyosbította a Domitianus császár által elrendelt üldözés, amely elvileg a lázadozó zsidók ellen irányult, de alig tett különbséget a zsidók és keresztények között, azzal a megindoklással, hogy a kereszténység nem önálló vallás, hanem csupán egy zsidó szekta.

Domitianus halála után egy kis ideig békesség volt, Traianus császár alatt azonban Asia provinciában ismét üldözni kezdték a keresztényeket. A császár ugyan a bithiniai helytartó, az ifjabb Plinius kérdésére úgy válaszolt, hogy nem kell nyomoztatni a keresztények után, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a feljelentettekkel szemben eljárást kell indítani, s ha valakire rábizonyul a kereszténység és nem hajlandó megtagadni a hitét, azt el kell ítélni.

E császári rendelet értelmében jártak el Antiochiában is a keresztények ellen, egy pontosan meg nem határozható évben, 110--115 között. A püspököt is elfogták és felelősségre vonták. Mivel az egész városban tisztelték, letartóztatása felháborodást keltett, nemcsak a keresztények, hanem a zsidók és a pogányok, sőt az eretnek gnosztikusok körében is.

Ignácot megbilincselték és katonai őrizet alatt hajón Rómába indították. A halálos ítéletet, mely úgy szólt, hogy vadállatok elé kell vetni, Rómában hajtották végre. Mivel azonban a hajó, számunkra ismeretlen okok miatt kitérőt tett és érintette az Asia provinciabeli kikötővárosokat, alkalom nyílt arra, hogy a keresztények felkeressék a fogoly püspököt. Szmirnában különösen hosszú ideig vesztegeltek, itt felkereste Ignácot a város püspöke, Polikárp (lásd február 23-án), de járt nála az efezusi, magnésziai és a tralleszi egyház küldöttsége is. E látogatásokra válaszolva Ignác leveleket intézett ezekhez az egyházakhoz. Figyelmüket szeretettel megköszönte és élt az alkalommal, hogy atyai intelmeket intézzen a hívekhez, mert mint a tartományi főváros püspöke felelősnek érezte magát a többi város híveiért is.

Ugyancsak Szmirnából levelet intézett a római egyházhoz, s ebből láthatjuk, milyen kegyetlenül bántak vele útközben a katonák: ,,Szíriától Rómáig, szárazon és vízen, éjjel és nappal vadállatokkal küzdök, tíz leopárdhoz (azaz egy katonai osztaghoz) kötözve. A jótékonyságra ezek csak rosszabbakká válnak. Sértegetéseik közepette még inkább tanítvánnyá válok...'' (5,1). Ebben a levélben Ignác felfedi szívének izzó vágyakozását, amellyel átadja magát a vértanúságnak. Ír egy titokzatos benső hangról, amely az Atyához hívja. Könnyek között kéri a rómaiakat, ne tegyenek semmit a kiszabadításáért, mert: ,,soha többé nem lesz ilyen lehetőségem arra, hogy Istenhez jussak''. Mert -- írja Isten tanúja -- ,,szép dolog eltávozni ebből a világból, eltűnni belőle, és Istenhez menni, hogy benne feltámadjunk''. Egyébként ez a levél az első dokumentum arról, hogy a keleti területek egyik püspöke nyilvánvalóan elismeri a római egyház elsőbbségét.

Troász kikötőjéből Ignác még három levelet írt: a filadelfiai és a szmirnai egyháznak és Polikárp püspöknek.

E hét levélnek ma is igen nagy jelentősége van (magyarul olvashatók az Ókeresztény írók sorozat 2., Apostoli atyák kötetében a 161--197. oldalon), mert világosan szemünk elé állítják a püspöki hivatal jelentőségét az Egyházban. Ignác az akkoriban mindenfelé terjedő eretnekségekkel szemben egyetlen menedéket lát: a hívő közösség szoros kapcsolatát a püspökével. Boldognak mondja azt az egyházközséget, amely olyan szoros kapcsolatban áll a püspökével, ,,mint az Egyház Jézus Krisztussal, és mint Jézus Krisztus az Atyával, hogy az egységben minden összhangban legyen'' (Ef 5,1).

A szmirnai híveknek ezt írta: ,,Ahol a püspök megjelenik, ott legyen a sokaság, ahogyan ahol Krisztus van, ott van a katolikus Egyház'' (8,2).

Elsőként beszél a katolikus Egyházról, és a katolikus nála egyetemest jelent, és a püspökkel közösségben lévő egyházra gondol. Nyomatékosan felhívja a figyelmet, hogy ennek a püspökkel való egységnek elsősorban a közös imádságban és az Eucharisztia közös ünneplésében kell megnyilvánulnia. Megerősíti: ,,Senki ne legyen tévedésben! Aki nincs az oltár kerületén belül (azaz az áldozatbemutatás helyén), az megfosztja magát Isten kenyerétől. Ha egyik vagy másik imádságnak oly nagy ereje van, mennyivel több a püspök és az egész egyház imája!'' (Ef 5,2). ,,Arra törekedjetek, hogy Eucharisztiátok egy legyen. Egy ugyanis a mi Urunk Jézus Krisztus teste, és a kehely az ő vérének egységére, egy az áldozati oltár, ahogyan egy a püspök a papsággal és a diákonusokkal, hogy Isten szerint cselekedjétek, amit cselekedtek'' (Fil 4).

Nagyon jellemző a szent püspökre az alázatosság, amellyel a diákonusokat, akik hűséges segítségei voltak Rómába vivő útján is, ,,szolgatársak''-nak nevezi.

Mikor végre megérkeztek Rómába, sietve vitték az amfiteátrumba, mert egy ünnep alkalmával gladiátorokra volt szükség. A tömött színház szeme láttára Ignácot felfalták a vadállatok.

Ami a testéből megmaradt, azt a keresztények magukhoz vették, és eljuttatták Antiochiába. Az ereklyéket később különböző helyeken őrizték, míg végül a fiatalabb Theodóziosz császár idejében egy régi Fortuna-szentélyből kialakított keresztény bazilikában találtak nyugvóhelyet.

A római martirológium úgy tudja, hogy az ereklyéket Antiochiából átvitték Rómába és a Szent Kelemen-bazilikában helyezték el.

A latin egyház korábban a vértanúság napján, december 20-án ünnepelte Antiochiai Szent Ignácot. Később, nyilvánvalóan másolási hiba következtében általánossá vált a február elsejei megemlékezés. Az új római naptár a szír egyháztól vette át az október 17-i ünnepet.


--------------------------------------------------------------------------------

A mintaszerű püspök, aki még az apostoli időkben építette minden erejével az Egyház alapjait, és akit lángoló hitéért ,,Istenhordozónak'' neveztek, hét levelében képet hagyott ránk önmagáról is. De a legendája azt is elmondja róla, hogy nem csupán az egyik apostol, nevezetesen Szent János tanítványa, hanem egyenesen az evangéliumokban szereplő személy! E legenda szerint ugyanis Ignác volt az a kisgyermek, akit Jézus a tanítványok körében magához vont, és azt mondta nekik: ,,Ha olyanok nem lesztek, mint ez a gyermek, nem mentek be a mennyek országába!''

A legenda részletes leírást ad a szent utolsó órájáról is. Mikor az ősz püspököt a hosszadalmas és keserves utazás után Traianus császár elé állították, a császár megkérdezte tőle: ,,Ignác! Miért térítetted az antiochiaiakat a keresztény hitre, és miért lázítod őket ellenünk?'' Ignác erre így válaszolt: ,,Milyen szívesen megtérítenélek téged is, hogy elnyerhetnéd az örök birodalmat!'' Traianus felszólította: ,,Áldozz isteneinknek, és megteszlek első főpapnak a papjaink között!'' Erre Ignác: ,,Nincs szükségem tőled kapott méltóságra. Tedd, amit tenni akarsz, a hitemet nem változtatod meg.''

Akkor Ignácot az arénába vezették. Amint meghallotta az éhes vadállatok ordítását, megismételte azokat a szavakat, melyeket korábban a római egyháznak írt: ,,Én Isten gabonája vagyok, és a vadállatok foga őröl, hogy tiszta kenyér lehessek. Ösztökéljétek a vadállatokat, hogy azok legyenek a sírom, és semmit meg ne hagyjanak belőlem, nehogy bárkinek a terhére legyek!''

Mikor a vadállatok széttépték a szentet, Traianus elismeréssel így nyilatkozott: ,,Nagy a keresztények bátorsága! Hol van egy görög, aki így tudna meghalni a maga isteneiért?''

Levelei némi betekintést nyújtanak a jó pásztor lelkébe, és láthatjuk hitének izzását, amely miatt a vértanúságtól sem riadt vissza. Újra meg újra felbukkan leveleiben a gondolat: ,,Váltságdíj vagyok értetek... engesztelő áldozat leszek helyettetek... feláldozom az életemet értetek!''

A rómaiaknak ezt írta: ,,Szívesebben meghalok, hogy megnyerjem Krisztust, mint hogy király legyek az egész föld felett.'' A szmirnaiakat pedig biztosítja: ,,A kardhoz közel Istenhez vagyok közel. A vadállatok között Isten környezetében vagyok: egyedül Jézus Krisztus nevében... mindent elviselek, hogy vele együtt szenvedjek, mert Ő tesz képessé rá, aki teljesen emberré tett'' (4,2).

Mindazonáltal tudatában volt gyöngeségének, és tudta, hogy a halál pillanatáig meginoghat a szenvedések előtt, ezért kérte a tralleszieket, imádkozzanak érte, hogy a próbatétben üdvösséget találjon: ,,Imádkozzatok értem, nehogy olyannak találtassam, aki nem állta ki a próbát. Még veszélyben vagyok. Hűséges azonban az Atya Jézus Krisztusban, hogy beteljesítse az én kérésemet és a tiéteket'' (13,3).

Miközben a vértanúság felé hurcolták, a láncait ,,lelki gyöngyöknek'' nevezte és haldokolva a vallási eltévelyedésekkel teli világba kiáltotta: ,,Mindazok, akik nem Jézus Krisztusról beszélnek nekem, számomra csak síremlékek és sírkövek!''


--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható, örök Isten, ki Egyházadat vértanúid halálával ékesíted, kérünk, engedd, hogy Szent Ignác ma ünnepelt szenvedése, mely neki örök dicsőséget szerzett, legyen számunkra szüntelen oltalom!

Bajban ne ess kétségbe! Az élet nem állhat meg! Reménykedj!



Arábiai Szent Kozma és Damján orvosok.

Édestestvérek voltak, Arábiából származtak. Felnőve, kitanulták az orvosi mesterséget, és sokféle betegséget gyógyítottak. Helységről helységre vándorolva, nem annyira füvekkel és ezekhez hasonlókkal gyógyították a betegségeket, hanem Jézus Krisztus erejével. Gyógyításaik közben hirdették az Evangéliumot is. Miután gyógyító és igehirdető tevékenységük messzire elterjedt, Dioklécián és Maximián császárok alatt őket is elfogták. Ciliciába vitték őket és Licius helytartó elé kellett állniuk. Mivel nem akartak áldozni a pogány isteneknek, a helytartó megverette őket, majd megkötözve a tengerbe dobatta. Isten angyala feloldotta kötelékeiket és a szárazra vezette. Ezek után a börtönbe kerültek. Újabb kínzások után kard által nyerték el a vértanúi koronát. Velük együtt szenvedtek még: Leontin, Antim és Eutróp vértanúk a III. század végén, vagy a IV. sz. elején. Rajtuk kívül még két hasonló nevű ingyenes gyógyító orvospár emlékét ünnepeljük.


Modénai Boldog Márk     hitvalló, † 1498.       


Szent Ózeás próféta.

Az ószövetségi Szentírásban első helyen szerepel a 12 kis próféta között. Isszakár törzséből származott. Jövendölt Oziás, Joatám, Acház és Ezekiás júdeai királyok idejében, és II. Jeroboám izraeli király uralkodása alatt. Jövendöléseit leírta, és ezzel például szolgált a többi prófétáknak is. Isten segítségével, mint aki a jövendőt úgy látta mintha az jelenvaló lenne, megjövendölte, hogy Istennek igaz ismerete elterjed az egész földön, megszűnnek az ószövetségi áldozatok Áron papságával együtt és a gyermek Jézus visszatér Egyiptomból. Hosszú élet után halt meg a Megváltó születése előtt 820 évvel.


Szent Rudolf


SZENT ZSUZSANNA (SUSANIK) vértanú asszony
+Grúzia, 475.(?) október 17.
A grúz irodalom legrégibb ránk maradt művében, a ,,Szent Susanik vértanúságá''-ban gyóntatóatyja, Csurtavi Jakab tudósít ennek az örmény fejedelmi nemzetségből való nőnek az életéről.

Örményországot 429-ben meghódították a perzsák. A keresztény örmények Zsuzsanna apjának, Szent Vardan Mamikoniannak vezetésével fellázadtak, de 451-ben leverték őket. Ettől kezdve a perzsa elnyomás még erősebb lett, sőt a Zarathusztra-vallást is rá akarták kényszeríteni az örményekre. Több fejedelem hajlott a kényszer alatt, mert úgy vélte, hogy kíméletet és bizonyos előnyöket biztosíthat területe népe számára.

Ehhez a megalkuvó irányzathoz tartozott Zsuzsanna férje, a grúziai Varsken fejedelem is, aki a perzsa király katonai parancsnokaként a Tbiliszitől délre fekvő Csurtaviban ütötte fel székhelyét. Varsken, aki Arsusa fejedelem keresztény családjából származott, kijelentette, hogy elfogadja Zarathusztra tanítását, és megígérte, hogy feleségét és gyermekeit is megnyeri a perzsák vallásának. Ez a szándéka azonban meghiúsult hitvese tántoríthatatlan hithűségén.

Zsuzsanna az örmény főnemességből származott. Apja, Szent Vardan Mamikonian 451-ben életét áldozta keresztény hitéért és Arménia szabadságáért. Róla nevezték el a lányát Vardennek (Rózsának); beceneve azonban Susanik (Kis liliom) vagy Zsuzsanna volt. Varskennel már több év óta házasságban élt; házasságukból három fiú és egy leány származott. Amikor Zsuzsanna értesült férje szégyenletes elbukásáról, elhagyta csurtavi palotáját, és gyermekeivel együtt a templomba ment, s könnyek között imádkozott férjéért, a maga számára pedig erőért könyörgött, hogy az előre nem látott nehézségeket el tudja viselni. Aphot, Varsken udvari püspöke és Csurtavi Jakab, a fejedelemnő gyóntatóatyja és életrajzírója értesült Zsuzsanna súlyos helyzetéről, és meglátogatták a templom közelében lévő kunyhójában, ahová visszahúzódott. Három nap múlva hazaérkezett a férje, s elküldte a papokat, hogy Zsuzsannát vigyék vissza a palotába. Különösen Dsodsik, Varsken fivére, a felesége és Aphot udvari püspök kísérelt meg mindent, hogy Zsuzsannát rábeszélje a férjéhez való visszatérésre. Hosszú ellenállás után engedett. Magával vitte az evangéliumoskönyvet és a vértanúk könyveit, de nem saját lakrészébe indult, hanem a palota egy kis kamrájába. Két nappal ezután Varsken a testvérével és annak feleségével együtt lakomát tartva ünnepelte meg hazatérését, és Zsuzsannát is odavitette. Amikor ő megtagadta, hogy helyet foglaljon, a sógornőjének pedig szemrehányást tett, amiért a férfiakkal együtt étkezik, Varsken önuralmát elvesztve úgy megütötte a feleségét, hogy az összeesett, majd megkötözve bezáratta a kamrájába. Miközben Varsken vadászatra indult, Jakab pap titokban a fejedelemnőhöz ment, és bátorságot öntött belé. Sámuel érsek és János püspök is igyekezett enyhíteni a sorsán.

A perzsa király ekkor Varskent meglepetésszerűen a hunok ellen küldte. A következő böjti időt Zsuzsanna egy kunyhóban töltötte imádsággal és szigorú böjtöléssel. Húsvét hétfőjén Varsken visszatért a hun csatározásból, és még egyszer megkísérelte, hogy feleségét visszavigye a palotába. Amikor ezt Zsuzsanna állhatatosan megtagadta, háromszáz ostorcsapást méretett rá, és megkötözve a palota egy mély pincéjébe vettette. Nemsokára végleges fogságába vitték. Varsken lovon kísérte a szomorú menetet, elzavarta az együttérző nézőket, és hitvesének szemébe mondta, hogy ezt a fogságát nem hagyja el többé élve.

Egy erődítmény föld alatti helyiségében tartották Zsuzsannát megkötözve, szigorú fogságban. Néha sikerült gyóntatóatyjának, Jakabnak felkeresnie. Hat évet töltött börtönében. Eközben volt még ereje vallási gyakorlatokra: tartós böjtölésre, éjszakai virrasztásra, fáradhatatlan imádkozásra és a Szentírás ismételt elolvasására. Szent életének híre elterjedt egész Grúziában és Örményországban, és sok hívő zarándokolt börtönéhez, hogy ügyeiket imádságába ajánlják. Ekkor egy új, súlyos csapás érte: gyermekei, akik mindaddig hozzá tartoztak, engedtek apjuk késztetésének, és a perzsák vallására tértek. Férje még egyszer megkísérelte, hogy áttérítse, de most is amikor minden hozzátartozója elhagyta -- állhatatos maradt.

Időközben már hat börtönév volt mögötte. A fogság nélkülözései és önkéntes vezeklési gyakorlatai lassanként összetörték elgyengült testét. Sógora, aki többször védelmébe vette Varskennel szemben, a családjával együtt meglátogatta még utoljára, megvallotta a bűneit, és kérte a pártfogását. Sámuel érsek és János püspök is felkereste még egyszer. Amikor Zsuzsanna érezte, hogy közeledik a halála, magához hívatta Aphot udvari püspököt és gyóntatóatyját, Jakabot, s közölte velük, hol akarja, hogy Csurtaviban eltemessék, majd a jelenlétükben meghalt. Nyughelyét kívánságának megfelelően Csurtavi templomában találta meg, grúz vidéken, ahol a misét még hosszú évekig örmény nyelven mondták, s ahol grúzok és örmények egyaránt tisztelték közös szentjükként. Később átvitték testét a tbiliszi Netechi-templomba.

2019. október 16., szerda

SZENT GÁL (GALLUS) misszionárius
*Írország, 550 körül +Sankt Gallen mellett, 620. október 16.
Száz évvel a halála után így ír róla a Sankt Gallen-i kolostor egyik krónikása:

,,Az a férfi, akit atyáink hagyománya szerint Gálként tisztelünk, nemes származású, s még nemesebb erkölcsű ember volt. Gyermekkorát Hibernia szigetén (Írország) töltötte, s kicsi korától fogva szerette Istent. Szülei tiszteletre méltó Kolumbán (lásd: A szentek élete 679. o.) mellé adták tanulni, aki az atyák hagyományait követve az alázatosság ösvényét mutatta mindenkinek és mézédes tanítást adott át a körülötte lévőknek. A tanítványok közül Gál kitűnt alázatosságával és szorgalmával, követte mesterét az isteni tudományban, a mulandó világot megvetette és testvéreinek mindig a mennyországba vezető utat mutatta. Amikor eljött az ideje, Kolumbán és a testvérek biztatására, vonakodván ugyan, mégis engedelmeskedve pap lett. Papságában oly közel került Krisztus áldozatához, hogy csodákat tudott tenni. Amikor pedig a világ Ura úgy határozott, hogy a föld szélére is eljuttatja világosságát, Gál testvéreivel együtt megvetvén a földieket s az égieket keresvén, mindenét elhagyva követte Krisztust; elhagyta atyját, anyját, rokonságát és vagyonát, hogy a mennyek országában százszoros jutalmat nyerjen.

Elhagyván Írországot, kedvező széllel -- Britannia érintésével -- megérkeztek Gallia partjaira, ahol ekkor Sigibert volt a király. Alighogy kikötöttek, Krisztus szeretetében bízva a királyi udvarba mentek. A király jóságosan fogadta őket, s megparancsolta szolgáinak, hogy gondoskodjanak mindenükről. Majd megkérdezte, mi járatban vannak, s a méznél édesebbnek találta a tanítást, amit a válaszban kapott. Amikor a király megtudta útjuk célját, kérni kezdte őket, hogy maradjanak Galliában, ő királyi bőkezűséggel fog róluk gondoskodni. Akkor Kolumbán így válaszolt:

,,Az Úr nevéért elhagytam mindent, amim volt, s ha most mások gazdagságára vágyódnék, elárulnám az Evangéliumot, amelyért harcolni kívánok. Nem illik hozzánk, hogy a mulandó élet javaira vágyakozzunk, nekünk teljes szívvel Krisztus parancsát kell követnünk, aki azt mondta: Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen engem. Hogyan tagadhatnánk meg magunkat, ha nem hagynánk el a birtokolt javakat; vagy hogyan vehetnénk fel az Ő keresztjét, ha földi gondokba temetkeznénk?''

A király így folytatta: ,,Ha Krisztust követve fel akarod venni az Ő keresztjét, válassz ki egy remeteségnek való helyet, ahol önmagatok üdvösségéről és a miénkről is gondoskodhattok, csak maradjatok országunkban.''

Engedve a király kérésének, kerestek egy remeteségre alkalmas helyet. A Vogézekben egy meleg vizű forrás körül romokat találtak, melyet a környék lakói Luxeuilnak neveztek. A romok anyagából Szent Péter apostol tiszteletére kápolnát és maguknak lakóhelyeket készítettek. Bizonyos idő elteltével kolostor építéséhez fogtak, s a burgundok és frankok közül sokan csatlakoztak hozzájuk a mennyek országa kedvéért. Csodálatos fejlődésnek indult e helyen a szerzetesi élet. Ahogy egyre többen hagyták el a mulandó világot -- Krisztusé a dicséret érte! -- a kolostor híre eljutott Gallia és Germánia határáig. Maga Theoderik király is gyakran ellátogatott a szerzetesekhez és kérte imádságos segítségüket. Szent Kolumbán tanította őt, és keményen megdorgálta ágyasságai miatt; buzdította, hogy kössön törvényes házasságot, ami népének is javára lesz.

A király sok dologban hallgatott Kolumbán szavára, de a házasságra vonatkozó buzdításnak nagyanyja, Brunhilda miatt nem engedett. Mert miként Jezabel vesztébe vitte Aháb országát, úgy Brunhilda is kelepcét állított és eltérítette Theoberiket a törvényes házasságtól. Annyira félt hatalma elvesztésétől, hogy irigységében addig áskálódott a szerzetesek ellen, míg rá nem vette a királyt, hogy tiltsa ki őket országából.

A király szolgái által szólította fel Kolumbánt és testvéreit, hogy hagyják el országát. Klotár királyhoz mentek, aki jóságosan fogadta őket. Tanították a királyt és kíséretet kértek tőle, hogy Ausztrázia királyához, Theodebertushoz mehessenek. Theodebertus nagy örömmel fogadta a szerzeteseket, s ők egy ideig nála maradtak. Ezután Kolumbán Germánia felső részén át Itália felé indult, ahol akkoriban Egilulphus uralkodott. Theodebertus azonban kérlelte Kolumbánt, hogy maradjon nála, alkalmas helyet ígért nekik, ahol sok lelket megnyerhetnének. Kolumbán megköszönte az ajánlatot, de ragaszkodott itáliai úticéljához.

A király fölhatalmazta, hogy keressen alkalmas letelepedési helyet. Keresés közben elérkeztek a Limnat folyóhoz. A folyó völgyét követve rátaláltak Turegum várára (ma: Zürich). Tovább menve Tucconia (ma: Tuggen) faluba értek, ami a tó partján fekszik (Zürichi tó!). Megtetszett nekik a hely, de riasztotta őket az ott élő pogányok kegyetlensége és rosszindulata. Közöttük élve Isten szolgái megtanították őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek imádására. Gál (akinek csodáiról Krisztus segítségével beszélni akarunk, s aki Isten emberét, Kolumbánt mindenben követte és vele együtt küszködött) sorra felgyújtotta a pogány szentélyeket és a bálványoknak áldozott dolgokat a tóba szórta. Amikor az emberek látták ezt, haragra gerjedtek, fegyvert fogtak, hogy Gált megöljék és Kolumbánt elűzzék vidékükről. Kolumbán akkor így imádkozott: ,,Mindenség kormányzó Istene, neked hatalmad van az egész világ felett, szégyenítsd meg ezt a nemzedéket és hulljon vissza a fejükre, amit szolgáid ellen gonoszul kigondoltak... teljesedjék be rajtuk a Zsoltáros szava: Szálljon vissza a fejére a fájdalom és gonoszsága hulljon a feje tetejére''.

Kolumbán tanítványaival együtt más helyre ment, hallgatván az apostoli szóra: ,,Térjetek ki a harag elől'' -- és tanítványaival együtt Arbonába ment, ahol egy Willimar nevű pappal találkoztak. Az nagyon megörült a találkozásnak s így köszöntötte őket: ,,Áldott, aki jön az Úr nevében; Isten az Úr és megvilágosított minket.'' Mire azok ezt felelték: ,,A távoli határokból gyűjtött össze minket az Úr!'' Willimar kézen fogta Kolumbánt és imádkozni hívta mindnyájukat. A közös imádság után bementek a házba és lelki beszélgetésbe kezdvén Isten választottja, Gál Kolumbán parancsára beszélni kezdett. A hallgatók lelkében annyira fölébresztette a mennyország szeretetét, hogy az említett pap csak ámult és hullottak könnyei. Hét napot töltöttek így együtt Krisztus dicséretében és az itteni vigasztalás örömében. Ezek után megtudták Willimartól, hogy a közelben egy régi város romjai vannak, mely a termékeny föld és a tó közelsége miatt Isten szolgáinak alkalmas hely lehet. A hírre Kolumbán legjobb tanítványával, Gállal és egy másik diákonussal hajóba szállt, hogy megnézze a romokat. Partot irve hajlékot készítettek és könyörögtek Krisztushoz a helyért. A környék lakói három aranyozott bálványképet tiszteltek ott.

Kolumbán megparancsolta Gálnak, hogy szóljon a néphez, mert Gál latinul is jobban tudott a többieknél, s a helybeliek nyelvét is ismerte. A pogány templomnak ugyanis épp ünnepe volt és összejött a nép, de inkább az idegenek iránti kíváncsiság hajtotta őket, mintsem az istentisztelet utáni vágy. Miután egybegyűlt a sokaság, Isten választottja, Gál, mézédes szavakkal öntözte a szívüket és biztatta őket, hogy térjenek meg Teremtőjükhöz és Isten Fiához, Jézus Krisztushoz, aki az emberi nemnek megnyitotta a mennyek országának ajtaját. Amint befejezte beszédét, hallgatói szeme láttára kivitte a templomból a bálványképeket, összetörte és a tóba vetette azokat. Akkor a jelenlévők egy része megvallotta a bűneit és hitt, a másik rész méltatlankodó haraggal távozott. Kolumbán megáldotta a vizet és megszentelvén a helyet, az egykori templomot újra Szent Aurélia tiszteletére szentelte. Tanítványaival együtt három évig maradt ezen a helyen.

Kis idő múltán Gál az éjszaka csöndjében hálóval halászott a tavon, s közben meghallotta, hogy az ördög a hegy csúcsáról szólítja a tó mélyében lévő másik ördögöt, aki így válaszolt neki: ,,Itt vagyok!'' A hegyről jött a szó: ,,Jöjj segítségemre! Íme, idegenek jöttek, akik kivetettek a templomból. Az isteneket, melyeket a helyi lakosok tiszteltek, összetörték! Megtérítették őket. Gyere és segíts nekem, hogy elűzzük őket innen!'' A vízben lakó ördög így válaszolt: ,,Egyikük éppen a tavon van, s ennek én soha nem tudok ártani! Próbáltam elszaggatni a hálóját, de hasztalan. Szüntelenül imádkozik és soha nem nyomja el az álom.''

Amikor ezt Gál hallotta, keresztet vetett magára és így szólt hozzájuk: ,,Jézus Krisztus nevében parancsolom nektek, hogy hagyjátok el ezt a helyet, és senkinek ne ártsatok itt!'' -- majd sietve kikötött és elmondta apátjának, mit hallott. Kolumbán azonnal összehívta a templomba a testvéreket. S íme, miközben ők imádkoztak, félelmetes hang hallatszott a helyekről: az ördögök jajgatva eltávoztak, míg azok alázattal imádkoztak az Úrhoz.

Kolumbán és társai még nagyobb szeretettel dicsérték Krisztust, aki elűzte mellőlük az ördögöket. Azok pedig, akik nem hallgattak szavukra, bálványaik elpusztítása miatt támadásra készültek. Elmentek a fejedelemhez és bevádolták őket, mondván: e jövevények miatt tönkremegy a környék. A fejedelem hírnököt küldött hozzájuk és megparancsolta, hogy távozzanak. Ekkor történt, hogy ellopták a testvérek tehenét. Ketten a keresésére indultak, s meg is találták a tolvajokat, de azok a lopást gyilkossággal tetézték, mert megölték a két testvért is. A temetésük után Kolumbán így szólt a testvérekhez: ,,Arany kagylót találtunk itt, de belül tele volt kígyókkal. Ti azért ne szomorkodjatok, mert Isten, akinek szolgálunk, elküldi az ő angyalát, s az elvezet minket Itália királyához és kegyelmessé teszi irántunk, hogy nyugalmas helyet kapjunk tőle.''

Gált egy lázas betegség megakadályozta abban, hogy útra keljen. Az induláskor odaborult az apát lábaihoz és megmondta, hogy betegsége miatt képtelen utazni. Ő azonban, mert mindenképp szerette volna magával vinni Gált, így szólt: ,,Ha fáradalmaimban nem akarsz részt venni, amíg én élek, nem misézhetsz!''

Hisszük, hogy az isteni Gondviselés műve volt, hogy Gál, Isten választottja annak a népnek örök nyeresége lett. Miután ugyanis elváltak, Gál fölkereste Willimart; magával vitte hajóját és hálóit is. Willimar örömmel fogadta, s megparancsolta két klerikusnak, hogy viseljék gondját. Miután Gál felépült, fölkereste Hiltibodus diákonust és így szólt hozzá: ,,Fiam, nincs itt a környéken alkalmas hely arra, hogy kápolnát és remetelakot építhetnék? Lelkem vágyva vágyik arra, hogy életem hátralévő napjait magányban töltsem.'' A diákonus azt felelte: ,,Van itt egy félreeső hely, atyám, vízben gazdag, de kietlen, magas hegyek között, szűk völgyek vannak a környékén és sok vadállat él ott. Medvék és farkascsordák meg disznók. Félek, ha odaviszlek, megtámadnak.'' Isten embere azt felelte: ,,Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki Dánielt kiszabadította az oroszlánok barlangjából, engem is meg tud szabadítani a vadállatok karmai közül.'' Amikor a diákonus látta Gál elszántságát, azt mondta: ,,Holnap bemegyünk az erdőbe, hátha találunk alkalmas helyet. Bízom Teremtőnkben, hogy elküldi mellénk angyalát.'' Gál azt a napot szokása szerint böjttel és imádsággal töltötte.

Amikor reggel lett, imádkozva elindultak. Délután három körül járt már az idő, amikor a diákonus megkérdezte Gáltól, nem akar-e pihenni. Ő azt felelte, ha Krisztus engedi, meg nem pihen, míg lakóhelyet nem talál magának. Alaposan elfáradtak már mindketten, amikor elérték a sziklásnak nevezett (Steinach) patakot. Éjjeli menedékhely volt ott a pásztoroknak. Ezen a helyen a patak kicsi tóvá szélesedik. Gál megmerítette benne hálóját, s nem kevés halat fogott. A diákonus kővel tüzet csiholt és vacsorát készítettek. Közben Gál helyet keresett magának, ahol imádkozhat, s eközben beleesett egy tövises bokorba. A diákonus próbálta kiemelni, de ő azt mondta: ,,Hagyj csak, itt az én nyugalmam mindörökre, itt fogok lakni, mert ezt a helyet választottam.''

Amikor befejezte imádságát, mogyorófa ágaiból keresztet készített és ráakasztotta az ereklyetartót, melyben a Boldogságos Szűz, Szent Desiderius és Thébai Mór ereklyéi voltak. A kereszt előtt mindketten újra imádkoztak. Gál ezt mondta: ,,Uram, Jézus Krisztus, világ Teremtője, ki a kereszten jöttél az emberi nem segítségére, add meg, hogy dicséretedre ez a hely lakható legyen.'' Estébe nyúlt az imádság, majd hálaadással megvacsoráztak. Miután nyugovóra tértek, hogy fáradt tagjaik pihenhessenek, Isten embere halkan fölkelt és tovább imádkozott az ereklyék előtt, amit útitársa titokban megfigyelt.

Közben egy medve jött le a hegyről és enni kezdte a maradékot. Gál azt mondta neki: ,,Te vadállat, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében parancsolom neked, hozz fát és tedd a tűzre!'' A medve nyomban megfordult, hozott egy hatalmas fahasábot, s rátette a tűzre. Isten embere jutalmul kenyeret adott neki, de egyúttal megparancsolta: ,,Az én Uram Jézus Krisztus nevében, hagyd el ezt a völgyet! A többi hegyeken és völgyeken járhatsz, de itt se embernek, se állatnak ne árts!'' Látván ezt a társa, leborult előtte és így szólt: ,,Most már tudom, hogy veled van az Úr, mert a vadon állatai engedelmeskednek neked!'' De Gál azt mondta neki: ,,Vigyázz, nehogy valakinek elmondd, míg meg nem láttad Isten dicsőségét!''

Amikor reggel lett, a diákonus így szólt hozzá: ,,Atyám, mit tegyünk ma?'' Azt mondta Gál: ,,Kérlek, fiam, ne haragudj szavaimért, de ma maradjunk még itt. Vedd a hálót, s menj a vízeséshez, én kicsivel később jövök majd utánad, hátha az Úr megmutatja nekünk szokásos irgalmasságát, hogy tudjunk adni valamit vendégünknek e hely megáldásáért.'' A diákonus azt mondta: ,,Tetszik, amit mondasz'', s azonnal a vízeséshez sietett. Amint hozzáfogott, hogy kivesse a hálót, megjelent neki két ördög a vízparton ruhátlan asszonyok alakjában, mintha fürödni készülnének. Hol csalogatták, hol kaviccsal dobálták, mondván: ,,Te hoztad ide azt a gonosz és ellenséges embert, aki mindig legyőz minket'' A diákonus visszafutott Gálhoz és jelentette neki a dolgot. Mindketten Krisztushoz imádkoztak, s Gál ezt mondta: ,,Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, ne érdemtelenségemet nézd, hanem űzd el ezeket az ördögöket innen, hogy e hely neved tiszteletére szentelt lehessen!'' Amikor imádság után a vízeséshez mentek, látták, hogy a két ördög futva menekül a vízfolyással szemben, egészen a hegytetőig. Isten embere így szólt: ,,Ti ördögi rémképek, megparancsolom nektek az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, hogy távozzatok innen a pusztába és vissza ne térjetek!'' Ezután vízbe vetették a hálót és sok halat fogtak.

Így megtisztítván a helyet, két patak között egy erdőt, s benne kedves tisztást találtak, mely alkalmas volt cella építésére. Jákob pátriárka példáját követve mondta Gál: ,,Valóban az Úr van ezen a helyen!'' -- s akkor csoda történt: korábban sok kígyó élt ott, de e naptól kezdve egyet sem lehetett látni. Dicsőítették az angyalok Teremtőjét és hálát adtak neki. Ezután szóba került, hogy elhagyják a vadont. Isten embere, Gál három napon át kérte kísérőjét, hogy térjen vissza Willimarhoz, és hagyja őt egyedül. A diákonus ezt nem akarta, mondván, nem mer egyedül megjelenni vendéglátójuk előtt. Isten embere végül is meggyőzte őt és Hiltibodus elment. Gál ekkor három napon át csak imádkozott és böjtölt. A negyedik napon azután ő is visszatért Willimarhoz. Örömmel fogadták, gondoskodtak róla, s közös imádság után asztalhoz ültek, s étkezés közben a diákonus elszólta magát: ,,Ha a medve most itt lenne, talán Gál megáldaná!'' Willimar először nem értette, miről van szó, s ekkor a diákonus elbeszélte a medve történetét. Ettől kezdve Gált úgy tisztelték, mint a régi idők nagy szerzetes atyáit.

Míg így együtt voltak, hírnök érkezett Willimarhoz és jelentette, hogy Gaudentius, Konstanz püspöke meghalt. A hírt hallván mindnyájan imádkozni kezdtek érte. Hét nap elteltével Willimar levelet kapott, melyben Gállal együtt magához hívta őt Überlingen ura. Azért kérte őket, mert leánya, Fridiburga nagyon beteg volt. Ördög szállta meg: alig evett, időnként földhöz verte magát és habzott a szája, s ilyenkor csak négyen tudták lefogni. Az ördög néma volt 30 napig, majd beszélni kezdett. A leány Sigibertnek, Theoderik fiának volt az ígért mennyasszonya. Amikor a leány megbetegedett, apja azonnal jelentette és Theoderik két püspököt küldött hozzá, hogy segítsenek rajta.

Willimar menni akart és hívta magával Gált is, aki ezt mondta: ,,Téged hívtak, nem engem. Te csak menj, atyám, de mi dolgom nekem e világ fejedelmével? Én visszatérek remetecellámba.'' A pap így felelt neki: ,,Nem úgy, hanem gyere velem a szomorú apa vigasztalására, nehogy végül kényszerrel vitessen oda.'' Gál azonban ragaszkodott elhatározásához, s elindult vissza a vadonba. A testvéreknek azt mondta, hogy úgy elmegy, hogy senki nem tudja többé, hol van, s ha valaki nagyon keresné, mondják azt, hogy levelet kapott Kolumbántól, mely szerint mielőbb Itáliába kell mennie. Ezután két tanítványával elment. Átkelvén a hegyen, a Sennwald nevű erdőbe jutottak (ma: Sankt Gallen területe). Itt találkoztak egy János nevű diákonussal, aki igazságban és istenfélelemben szolgálta az Urat. Ez bevitte őket a házába és hét napig mint átutazó vándorokat ellátta. Amikor Willimar iszrevette, hogy Gál eltávozott, csónakba szállt és a fejedelemhez ment, s előadta neki a történteket. A fejedelem azt mondta: ,,Sürgősen küldj utána és hívasd ide. Ha Isten általa megszabadítja leányomat, gazdagon megjutalmazom és neki adom a konstanzi püspökséget.'' Willimar ezzel útra kelt. Közben megérkezett a két püspök, akiket Theoderik király küldött, ami a szülőket nagyon elszomorította. A püspökök királyi ajándékokat akartak átadni a leánynak, de az kitépte magát őre karjaiból, s annak kardjával meg akarta őket ölni. A lányban lakó ördög azt mondta az egyik püspöknek: ,,Te ígérted a királynak, hogy kiűzöl engem? Miért nem hoztad ide a saját lányodat, akinek egy apáca az anyja?!'' A másiknak meg azt mondta: ,,Te is paráználkodtál három idegen asszonnyal. A ti parancsotokra soha ki nem megyek e leányból. De van egy ember, Gál, aki sok helyről elűzött már engem, ki bosszúból szálltam meg ezt a leányt. Ha ő ide nem jön, el nem megyek innen!'' Ekkor az egyik püspök arcul vágta a leányt, mondván: ,,Hallgass, Sátán!'' Az ördög azonban tovább vádolta a püspököket. Három nap telt el így, s akkor a püspökök visszatértek a királyhoz, és beszámoltak a történtekről.

Willimar rátalált Gálra egy barlangban, s így szólt hozzá: ,,Atyám, ne félj, hanem jöjj a fejedelemhez, mert megesküdött nekem, hogy semmi mást nem akar, csak hogy imádság közben tedd kezedet a leány fejére. S ha a kedvedért Krisztus megkönyörül rajtuk, a fejedelem neked adja Konstanz püspöki székét. '' Még beszélgettek, amikor megérkezett János diákonus és kovásztalan kenyeret, bort, olajat, vajat, mézet és szárított halat hozott neki. Hálát adtak Krisztusnak és enni kezdtek.

Másnap Isten embere megígérte, hogy útra kel. A diákonus oda akarta adni szamarát egy fiúval együtt, de Gál azt mondta, hogy előbb meg kell látogatnia testvéreit, aztán a várba siet, és nem fogadta el. Willimar megeskette Gált, hogy teljesíti a fejedelem kérését. János hazatért, Gál pedig a cellájában töltött éjszaka után két tanítványával a vár felé indult. Útközben a fejedelemnek egy másik küldötte jött velük szembe és sürgette őket, mondván: ,,A leány már három napja nem evett semmit!'' Csónakba szálltak tehát, s éjszaka megérkeztek a fejedelemhez. Reggel beléptek a szobába, ahol anyja ölében úgy feküdt a leány, mint egy halott: a szeme zárva volt, szájából kénes szag áradt. Az egész háznép összegyűlt, hogy lássa, mi történik. Gál leborult és imádságba merülve könnyek között mondta: ,,Uram, Jézus Krisztus, ki eljöttél e világra és szűztől születtél; ki parancsoltál a szélnek és a tengernek és meghátrálásra kényszerítetted a Sátánt, s szenvedésed által megváltottad az emberi nemet, parancsold ennek a tisztátalan léleknek, hogy hagyja el ezt a leányt!'' Fölkelvén az imádságból, megfogta a lány jobb kezét és fölemelte, a gonosz lélek ugyanis a földre teperte.

Gál akkor a leány fejére tette a kezét és így szólt: ,,Jézus Krisztus nevében parancsolom neked, tisztátalan lélek, távozz Isten e teremtményéből!'' Amikor ezt mondta, a leány kinyitotta a szemét és a tisztátalan lélek megszólalt benne: ,,Te Gál vagy, aki korábban már elűztél engem, de én ide jöttem. Ha innen elűzöl, hová menjek?'' Isten embere így válaszolt: ,,Ahová a te Urad téged elsüllyeszt, a mélységbe! ,, Akkor a jelenlévők látták, hogy a leány szájából egy félelmetesen csúf fekete madár röpül ki. A leány azonnal egészségesen fölkelt és Isten embere visszaadta őt anyjának.

A leány atyja barátaival együtt nagyon örült és fölkínálta neki azokat a királyi ajándékokat, melyeket lányának hoztak. Sőt a konstanzi püspökséget is ráruházta. Ám Isten embere mindezt így utasította vissza: ,,Amíg az én mesterem, Kolumbán él, nekem nem szabad miséznem. Ha tehát püspökké akarsz tenni, engedd, hogy mesteremhez menjek, s ha ő feloldoz engem, megteszem, amit mondasz.'' Erre a fejedelem azt mondta: ,,Legyen szavad szerint''. Gál a kapott ajándékokkal elhagyta a várat. A fejedelem megparancsolta az arbonne-i ispánnak, hogy szolgái segítsenek Gálnak a cellaépítésben. Amikor Gál megérkezett Arbonne-ba, a kapott ajándékokat szétosztotta a szegények között. Maginald azonban, a szolgája egy ezüst kelyhet meg akart tartani, hogy később Gál misézni tudjon, de megkérdezte Gáltól, mit szól hozzá. Válaszul ezt hallotta: ,,Aranyom és ezüstöm nincsen, (ha tudod,) vedd meg azt.''

Ezek után Gál visszatért szeretett magányába és ott a mennyei Király seregében csodálatos módon végezte gyakorlatait.

Gál levélben magához hívta János diákonust, aki sietve meg is érkezett és hosszú időre a tanítványa lett. Sigibert királyfi, amikor meghallotta, hogy a jegyese meggyógyult, kérte atyját, hogy hozassa házába. Díszes kísérettel érkezett a lány és kérésükre elmondta, hogyan nyerte vissza egészségét, amit a királyi udvar főpapjai hiába próbáltak neki visszaszerezni. Elmondta, hogy van a vadonban egy ír származású ember, ki által Isten csodákat tesz.

,,Szolgálód már halálán volt -- mondta --, amikor apám kérésére ez a szent eljött hozzám, reám tette a kezét, megjelölt a kereszt jelével és parancsolt az ördögnek, hogy távozzon. Az ördög engedelmeskedett a parancsnak, s a jelenlevők szeme láttára mint egy csúnya nagy holló, kirepült a számból. Azután teljesen egészségesen megáldoztam.'' Ezután a leány a király lábához borulva folytatta: ,,Kérlek, kegyelmes királyom, légy kegyes értem Isten embere iránt.'' A király megkérdezte, melyik vadonban él? A leány megmondta.

Akkor a király oklevelet íratott, hogy attól kezdve Isten embere királyi tekintély alapján lakja a celláját. A levéllel együtt aranyakat és ezüstöket is küldött. A küldöttek mindent átadtak Gálnak és a királyt imádságába ajánlották. Kunzó fejedelemnek a király megparancsolta, hogy küldje szolgáit Gál építkezéséhez.

Királyi menyegzőt tartottak sok előkelő vendéggel, Amikor a király megparancsolta, hogy a menyasszonyt vigyék a házába, a leány leborulva kérte: ,,Uram, királyom, szolgálód a betegség miatt még nagyon gyenge. Engedj nekem hét napot, hogy megerősödjem.'' A király azt válaszolta: ,,Legyen, ahogy akarod.'' A hetedik nap hajnalán azután a menyasszony Szent István vértanú templomába ment, letette menyasszonyi ruháját és apácaruhát öltött, majd megfogta az oltár szélét és így imádkozott: ,,Szent István, ki véredet ontottad Krisztusért, légy ma közbenjáróm, hogy a király szíve akaratomhoz hajoljon és ne vegye le a fátylat fejemről...'' Amikor jelentették a történteket a királynak, tanácskozni hívta a papokat és fejedelmeket, s közülük az arles-i püspök így nyilatkozott: ,,Ez az ördögtől megszabadított leány fogadalommal kötelezte magát az életszentségre. Vigyázz, király, el ne ragadd, nehogy bűnbe ess és őt a korábbinál nagyobb baj érje.''

A király igaz és istenfélő ember volt, s meghallgatva a papok tanácsát, bement a templomba, odavitette magához a királyi ruhát és a koronát, és szólt a menyasszonyhoz: ,,Jöjj ide!'' -- A leány azt gondolta, hogy el akarják ragadni, ezért átölelte az oltárt. A király hangosabban szólt hozzá: ,,Ne félj, jöjj ide, minden úgy lesz, ahogy te akarod!'' Megkérte a papokat, hogy öltöztessék királynői ruhába és akkor e szavakkal ajánlotta az Úrnak: ,,Ahogyan számomra felékesítetted, úgy adlak téged menyasszonyul az én Uramnak, Jézus Krisztusnak'', majd megfogta a leány jobbját és az oltárra tette. A menyegzői lakomát megtartották, majd Metz városában a király kolostort épített Fridiburga számára.

Ezek után Kunzó fejedelem levéllel Konstanzba hívta Isten emberét, ahová püspökválasztó zsinatot hívott össze. Felszólította az arra illetékeseket, hogy válasszanak püspököt. Akkor a papság és a nép úgy nyilatkozott, hogy Gál legyen a püspök és minden jót elmondtak róla. A fejedelem megkérdezte tőle: ,,Hallod, mint mondanak ezek?'' Isten embere azt válaszolta: ,,Jót mondtak, bárcsak igaz is lenne! De akik ezt mondták, nem tudják, hogy az egyházi törvény szerint zarándokot nem szabad püspökké szentelni. Itt van azonban velem János diákonus, aki ebből a népből való és alkalmas a püspökségre.'' Megfogadták szavait: Jánost püspökké szentelték, ő pedig hét nap múlva visszatért remeteségébe.

Egy vasárnapi napon a matutinum végeztével, amikor pirkadt, Isten embere szólította Maginaldus diákonust: ,,Kelj fel gyorsan és készíts elő, hogy misézhessem!'' Az megkérdezte: ,,Mi történt, uram, misézni akarsz?'' Gál azt felelte: ,,Ma hajnalban kinyilatkoztatást kaptam, hogy az én mesterem, Kolumbán meghalt. Örök nyugalmáért ajánlom fel az áldozatot.'' Azonnal harangoztak és a testvérek jelenlétében Gál bemutatta a szentmisét Kolumbán lelkéért. A szentmise végeztével Isten embere így szólt Maginaldhoz: ,,Fiam, ne essék nehezedre, sietve indulj Itáliába a bobbiói kolostorba. Gondosan tudakozódj felőle, mi történt az én apátommal. Jegyezd meg a napot és az órát, amikor meghalt és késlekedés nélkül jelentsd nekem.'' A parancs hallatára a diákonus elámult és azt mondta, hogy nem ismeri az utat. Isten embere azonban azt válaszolta: ,,Menj csak, testvér, ne félj, az Úr irányítani fogja lépéseidet.''

Maginald áldást kért és útnak indult. Isten segítségével meg is érkezett Bobbióba. Ott a testvérek átadtak neki egy levelet, mely Szent Kolumbán életéről szólt, s mellé adták az apát pásztorbotját, mondván: ,,Mesterünk még életében megparancsolta, hogy Gál e bot által nyerjen feloldozást.'' Krisztus jóságából Maginald a nyolcadik napon a levéllel és a pásztorbottal együtt visszaérkezett. Mindent elmondott, s hálát adván Isten kegyelméért, szentmisében könyörögtek Kolumbán üdvösségéért.

Amikor Eustasius, akit még Kolumbán tett apáttá Luxeuilban, meghalt, szerzetesek jöttek és kérték, hogy Gál legyen az apátjuk, de ő így felelt: ,,Én elhagytam rokonságomat és földemet Krisztusért, hogyan lehetne újra birtokom? És nem fogadta el a fölkínált méltóságot.

Utolsó napjaiban magas lázban feküdt. Tizennégy napos láz után, október 16. napján, életének 85. évében adta vissza lelkét az Úrnak.''

Száz évvel halála után Szent Otmár (689--759) alapította Gál életének színhelyén a Sankt Gallen, azaz Szent Gál apátságot, mely az ír tudósok és művészek menedéke lett. Szent Gál tisztelete oly nagy volt, hogy egy egész kantont neveztek el róla Svájcban. Nevével Európa-szerte találkozhatunk, templomok és helységek nevében. Magyarországon is több helységnév tanúsítja tiszteletét (Szentgál, Szentgáloskert). Walafrid Strabo (808--849) Szent Gál csodatételeinek elbeszélését ezzel a könyörgéssel zárta:

Kérünk téged, Szent Gál, Krisztus hitvallója, hogy miként elmondhatjuk sok csodás gyógyításodat, úgy közbenjárásodra tapasztalhassuk Isten irgalmasságát. Amen.


Majella Szent Gellért     hitvalló, † 1755.       


SZENT HEDVIG SZILÉZIAI HERCEGNŐ
*Andechs vára (Bajorország), 1174 körül +Trzebnica, 1243. október 14.
Amikor Andechsi IV. Berthold és felesége, Groitzschi Ágnes öt éves kislányukat, Hedviget a kitzingeni bencés apácákra bízták, nem az volt a szándékuk, hogy véglegesen ott hagyják a kolostorban apácának. Az Andechs-Meráni család, amely Barbarossa Frigyes császártól hercegi rangot kapott, messzenéző terveket szőtt gyermekei sorsáról, köztük Hedvigéről is: Ágnes nevű leányukat a francia, Gertrúdot II. Endre magyar királyhoz adták férjhez, és Hedvig számára is kezdték keresni a királyi családból való vőlegényt. Addig azonban Hedvignek meg kellett szereznie a bencés apácák között a rangjához szükséges műveltséget.

A Kitzingenben töltött évek Hedvig számára mégis sokkal többet jelentettek egy puszta iskolánál. A bencés élet ritmusa, az Isten jelenlétében élő testvéri közösség megragadta a gyermek lelkét. Az 1300 körül írt legenda az általános erények felsorolása mellett feljegyzett Hedvigről két sajátos jellemvonást: szorgalmasan tanulmányozta a Szentírást, és mindenben a Szentlélek volt különleges tanítómestere. Ebből a két forrásból merítette élete végéig az erőt.

1186 körül az akkor tizenkét éves Hedviget kiragadták a békés, kolostori környezetből, mert a család meglelte a vőlegényt: Henriket, a sziléziai herceg fiát. A német főúri családok és a lengyel Piast család között addig is sok rokoni szál szövődött, Hedvig szívét mégsem derítette fel a gondolat, hogy követnie kell vőlegényét egy idegen országba.

Szilézia földjét szlávok lakták, 1163-tól önálló hercegség volt a lengyel tartományok között. A föld lakói Hedvig számára ismeretlen nyelvet beszéltek, erkölcseik és szokásaik is idegenek voltak, mert a kereszténység éppen akkor kezdett gyökeret verni a lengyel nép szívében. Henrik herceg atyja, I. Boleszláv herceg tizenhét évet töltött számkivetésben német földön, s mikor hazatért, magával vitte német barátait és lovagjait. Így Hedvignek voltak honfitársai is a hercegi udvarban.

A tizenkét éves grófnőre igen nagy feladatok vártak ebben az idegen környezetben. Első éveiről csak annyit tudunk, hogy a férjét ,,Istenben szerette mint erényes és népe javát kereső embert'', és hét gyermekkel ajándékozta meg.

1201-ben meghalt I. Boleszláv herceg, és Henrik lett az utóda. Heves harcokat vívott ezután a Piastokkal, melyekből győzelmesen került ki, s ennek következtében a sziléziai hercegség addig soha nem látott fénykort ért meg. Henrik óvatosan és okosan kormányozta megnövekedett országát. Uralkodói erényei közül kitűnt óvatossága és az, hogy alattvalóival szemben szelíden igazságos volt. Úgy gondolta, hogy országának gazdasági és kulturális felemelkedését szolgálja, ha német telepeseket hoz. Ennek eredményeként Sziléziában mindenfelé telepes falvak és városok keletkeztek. Hedvig pedig, akinek eleinte semmi része nem volt ebben a tisztán politikai meggondolásból fakadó telepítésben, feladatának tekintette, hogy idegenbe került honfitársait vigasztalja és szükségükben mindenben segítségükre legyen. Férjét elkísérte országjáró útjaira, s ha az bírói székébe ült, Hedvig mellette foglalt helyet. Ilyenkor a legszegényebb és a legelhagyatottabb emberek is tudták, hogy kérésük eljut a herceg füléig.

Hedviget segítőkészsége és határtalan jósága miatt méltósága ellenére a szegények is megtalálták, s ő ezzel hamarosan megnyerte a lengyel nép szívét; s az emberek, szeretetük jeleként a maguk nyelvén Jadvigának nevezték el.

A hercegnő hamarosan belátta, hogy az országban nagyon hiányzik az a kovász, amely a kereszténység hatását nagy mértékben tudná segíteni: a női kolostor intézménye. Henrik elődei férfi szerzeteseket már megtelepítettek az országban, de egyetlen női kolostor se volt, ami azt jelentette, hogy a leányok számára nem volt nevelési lehetőség, és életüket sem szentelhették egészen Krisztusnak. Hedvig ,,megkérte a férjét, hogy saját vagyonukból alapítsanak egy kolostort a ciszterci apácáknak'' -- mondja a legenda. 1202-ben meg is történt a kolostor alapítása Trzebnicában. Ezzel valóra vált Hedvig vágya. Mivel azonban ciszterci apácák sem Cseh-, sem Lengyelország területén nem éltek, Bambergből hívták a nővéreket, élükön Petrusszával, aki korábban Hedvig mesternője volt Kitzingenben.

Hedvig számára később Trzebnica volt az a hely, ahol otthonra lelt. Ő maga soha nem tett szerzetesi fogadalmat, akkor sem, amikor özvegyként beköltözött a kolostorba, melynek ekkor már egyetlen életben maradt gyermeke, Gertrúd volt az apátnője. Tudta és elfogadta, hogy az ő helye a hercegi udvarban van. A szemlélődés azonban egyre nagyobb teret foglalt el az életéből, és alapja lett minden tevékenységének. Napjait az irgalmasság lelki és testi cselekedetei töltötték ki. Bármit tett, soha nem önmagáért tette, mert tekintete állandóan Krisztusra figyelt és a hite felebarátaiban is az Urat elevenítette meg.

Két csoport különösen közel állt a szívéhez: a papok és a szegények. A papság iránti tisztelete olyan fokot ért el, hogy megnyilvánulásai előtt ma megütközve állunk: pl. a víznek, amelyben a papok mosdottak, gyógyító erőt tulajdonított. Ajándékul elkérte a trzebnicai apácáktól az ételmaradékot is. A papság iránti tisztelete az Eucharisztia és a szentmise áhítatos szeretetéből fakadt.

A papok és szerzetesek mellett különös szeretettel volt a szegények és a betegek iránt. Boroszlóban az ő kezdeményezésére nyitották meg Szilézia első ispotályát, amelyet a neumarkti leprás otthon követett. A legenda állandóan emlékeztet arra, hogy akkoriban -- rendkívüli módon --Hedvig saját kezűleg szolgálta ki a szegényeket és a betegeket, maga osztotta ki az alamizsnát, s csak akkor bízta ezt másra, ha maga már nem boldogult a sok teendővel.

A szegényekben is Krisztust szolgálta. Ez abban nyilvánult meg, hogy tizenhárom szegény állandóan volt a környezetében, akikkel egy asztalnál evett. Ezek a szegények akkor is követték, ha úton volt férjével az országban, s ha megérkeztek egy várba vagy más szálláshelyre, először mindig róluk gondoskodott. Nemegyszer a neki készített finom ételeket tálalta fel nekik. Ezért az udvari emberek körében elterjedt a mondás: ,,Inkább vagyok koldus a hercegnő asztalánál, mint vendég a hercegnél!''

A hősiesség azonban, amellyel Hedvig a felebarátainak szolgált, csak külső burok volt, amely elrejtette Krisztushoz egyre hasonlóbbá váló belső életét. Lépésről lépésre követte az Urat a kereszt hordozásában. ,,Nem szégyellte, hogy áldozati báránya legyen Annak, aki túláradó szeretetéért minden emberért megfeszíttetett.'' Ebből válik érthetővé az a kegyetlenségig menő szigor, ahogyan önmagával bánt. Fegyelmezettsége az étkezésben, a ruházkodásban és általános életformájában felülmúl minden elképzelést. És feltűnő, hogy mindebben semmi külső támaszt, lelki vezetést nem kapott, sőt a környezete épp az ellenkező irányba befolyásolta volna. Ahhoz azonban elég alázatos volt, hogy kopott köpenyét kicserélje, amikor egy egyszerű apáca figyelmeztette: nem méltó hozzá, hogy a hercegi fogadásokon így jelenjék meg. De amikor a boroszlói főesperes szemrehányást tett neki böjtölése miatt, annak csak ennyit mondott: ,,Eszem annyit, amennyi nekem elég!''

Az Úr pedig kemény próbára tette a kereszt iránti szeretetét: hét gyermeke közül hat a szeme láttára halt meg, 1238-ban pedig elvesztette a férjét is itt a földön. Különösen érzékenyen érintette Henrik fiának halála, akinek követnie kellett volna atyját a hercegi trónon. 1241-ben ugyanis a tatárok nemcsak Magyarországot pusztították, hanem heves viharként végigdúlták Lengyelország déli területét is. Henrik, a fiú egy kisebb lovas sereggel vonult fel és Legnicánál megütközött velük. A csatát elvesztette, maga is holtan maradt a csatatéren. A támadók azonban, látván, hogy milyen elszánt ellenállásba ütköztek, elvonultak a vidékről. Hedvig korábban megjövendölte fia halálát. Fájdalmának nagyságát csak sejteni lehet szavaiból, melyekkel leányát és menyét vigasztalta: ,,Isten akarata ez, és nekünk kedvünket kell találnunk abban, amit Isten akar, s ami neki tetszik''.

Hedvig 1243. október 15-én halt meg, majdnem hetven éves korában, a trzebnicai kolostorban. A kolostor templomában temették el. Tisztelete azonnal megkezdődött és a sírja körül történt csodák hatására hamarosan megindították a szentté avatását. IV. Kelemen pápa 1267-ben iktatta a szentek sorába. Ünnepét 1680-ban vették fel a római naptárba, október 17-re. Mikor azonban ünnepelni kezdték Alacoque Szent Margitot, 1929-ben október 16-ra helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

A sziléziai hercegnőről, akiről saját népe tanúsította, hogy ,,szeretetből élt'', mert ,,mindenkit megvigasztalt, akivel csak találkozott'', legendája, egy fiatal kortársának műve mond el apró részleteket.

Miután Hedvig Sziléziába került és a férje, Henrik átvette atyja örökségét, a krónikás szerint ,,a férje egyre több sikert ért el a kormányzásban, mert nemcsak támogatta felesége szent életét, hanem annak erényeit serényen követte is. S ha a törvény szerint alávetettje volt is a férjének, az erények és a jámborság útján a vezetője lett''.

Hedvig a személy szerint őt illető jövedelemből alig egy századrészt tartott meg önmaga és a családja számára, minden egyebet a szegények gyámolítására és az Egyház fenntartására fordított. A régi krónikában ez áll: ,,Volt egy Schawoine nevű birtoka, melynek jövedelme bőségesen fedezte szükségleteit. Egyszer a vidéken nagy ínség támadt. Akkor Krisztus szolgáló leánya kihirdette, hogy minden rászoruló jöjjön a majorba, ha Isten nevében akar kapni valamit. A szegények nagy számban sereglettek oda, ő pedig szétosztott közöttük minden gabonát. A gabona elfogytával kiosztotta a húst, amit abban a majorban tároltak. A hús után a sajtok következtek, s mikor az is elfogyott, minden fellelhető élelmiszert szétosztott a szegények között. Hűséges szolgálónak bizonyult az Úr házában, aki a maga idejében mindenkinek kiosztotta eledelét... Arra azonban gondosan ügyelt, hogy mindenki egyformán részesüljön adományaiból, nehogy veszekedés és féltékenység támadjon az emberek között.''

Razlaus, gnieznói kanonok igen öreg korában mondta el a következőt: ,,Boroszlóban én teljesen szegény, pénztelen diák voltam. Akkor hírét vettem azoknak a jótéteményeknek, amelyeket Krisztus szolgálója a szegények között nap mint nap végbevitt. Barátaimmal együtt háromszor mentünk el Röchlitzbe és Lissába, ahol a hercegi udvar éppen időzött, és mindhárom alkalommal örömmel tértünk haza, mert egy-egy ezüstpénzt kaptunk!''

Életrajzírója újra meg újra kiemeli Hedvig szokatlan emberszeretetét és szociális érzékét: ,,Ha valaki a szolgák közül megbetegedett, orvosokat küldött hozzá, gyógyszerekről maga gondoskodott, és úgy ápolta őket, mintha a gyermekei lennének. Ha hallott egy betegről, bármilyen messze lakott is, felkereste, vagy legalább elküldött hozzá valakit ajándékokkal. Különös képessége volt az özvegyek és árvák megvigasztalására. Sok leányt, akinek sem szülei, sem rokonai nem voltak maga köré gyűjtött, és ahogyan Isten előtt jónak látta, gondoskodott róluk: az egyiket férjhez adta, a másikat kolostorba irányította... Mindig sok pénzt hordott magánál, hogy a rászorulóknak azonnal adhasson. A kíséretében lévő szegényeket senki nem merte elkergetni, ámbár a szolgák számára olykor nagyon terhesek voltak.''

A szent hercegnő elég gyakran megszegte a feudális rend szabályait: ,,Ha szükséghelyzetbe kerültek alattvalói, elengedte adójukat, szolgálataikat és adósságaikat. Ezért egyszer az udvari káplán, Ottó pap kifakadt: ťÚrnőm, annyi adót engedsz el alattvalóidnak, hogy mi, a te szolgáid, éhen fogunk veszni!Ť Hedvig pedig nyugodtan csak ennyit mondott: ťLégy nyugodt, Isten majd gondoskodik rólatok!Ť''

Amilyen bőkezű volt másokkal, olyan szigorú volt önmagával szemben. Kása, hüvelyesek, kenyér, hal, tej és sör volt az eledele. Negyven éven át nem evett húst, sem zsíros ételt, amin a környezete meg is ütközött. De ha hivatalosan kellett megjelennie a férje oldalán, eleget tett az illem követelményeinek. 1217-ben készült pecsétje ünnepi öltözékben ábrázolja. Unokahúga, Árpádházi Szent Erzsébet akkoriban nagyon ellenezte a ruhák hosszú vendégujját, mert a hiúság megnyilvánulását látta benne. Hedvignek pedig semmi nehézséget nem okozott, hogy ezt a pecsétet használja.

Egész különös botránkozást keltett a környezetében -- gondoljunk csak Hedvig méltóságára! --, hogy gyakran járt mezítláb. Így elbeszélik, hogy a gyóntatója egyszer csináltatott neki egy pár cipőt, és megparancsolta, hogy hordja. Hedvig követte is a parancsot, és hordta a cipőt -- de nem alábán, hanem a kezében. Mikor pár év múlva a pap észrevette, hogy a cipő használatlan, Hedvig megjegyezte: ,,Pedig én engedelmeskedtem és gyakran hordtam!''

Legendaírója ezzel magasztalja Hedvig vezeklését: a szent lába nyoma a hóban olyan meleget sugárzott, hogy a nyomába lépő, didergő szegények lába felmelegedett tőle!

Olykor beleszólt férje dolgaiba is. Így például egy kivégzés után keserű szemrehányást tett férjének ítélete kegyetlenségéért, s ezzel elérte, hogy a későbbiek során Henrik gyakran megkegyelmezett a halálraítélteknek. Az adósok börtönében sínylődők közül sokan Hedvig váltságdíjának köszönhették a szabadulásukat.

Döntő módon avatkozott be abba a testvérháborúba, amely 1229 tavaszán a férje és I. Konrád mazoviai herceg között robbant ki. Henrik két csatában is legyőzte Konrádot, s miután bevette Krakkó városát, elbocsátotta a katonáit. Ám egy mise alkalmával a krakkói lovagok rajtaütöttek a hercegen, elfogták és Konrád fővárosába, Plockba hurcolták. A fogoly herceg fia, Henrik azonnal sereget gyűjtött, hogy kiszabadítsa atyját. Hedvig azonban ellenezte az újabb vérontást, s magára vállalta férje kiszabadítását. Elindult Plockba, személyesen tárgyalt Konráddal, és kiszabadította a férjét. Két unokája később Konrád fiaihoz ment férjhez, s ezzel tartós lett a családok közötti béke.

Hedvignek sokat kellett szenvednie életében. Hat gyermekét temette el; férje a gnieznói érsekkel való vitája miatt kiközösítve halt meg. Unokája, II. Boleszláv, aki ,,Kegyetlen Boleszláv'' néven ismert a lengyel történelemben, saját testvérei, kolostorok, papok és saját népe elleni harcaival és megszámlálhatatlan erőszakos cselekményével keserítette a környezetét. Az egész vidék feljajdult, amikor Neumarktban a templomban és a temetőben nyolcszáz embert, férfiakat és nőket mészároltatott le válogatás nélkül.

A legnehezebb óra Hedvig számára mégis Henrik fia halála volt. Mikor hírét vitték, hogy elesett a csatában, ,,nem ontott könnyeket, a fájdalom külső jeleit egyáltalán nem mutatta, hanem leányát, a trzebnicai apátnőt és a menyét vigasztalta, aki majdnem belehalt a fájdalomba. Ő pedig így imádkozott, égre emelt tekintettel: ťKöszönöm, Istenem, hogy ilyen fiút adtál nekem... vedd magadhoz a lelkét!Ť'' Aztán kiment a csatatérre, hogy megkeresse fiának holttestét.

Nem csodálkozhatunk azon, hogy a szentek, akik hasonlóvá váltak a megfeszített Krisztushoz, a kereszten élték át a vele való egyesülést. ,,Hedvig egy alkalommal -- mondja a legendája -- elmélyült imádságban térdelt a trzebnicai kolostor templomának feszülete előtt. Egyszer csak a feszület megmozdult, a Megfeszített jobb karja eloldódott a kereszttől, átölelte Hedviget, és megáldotta. Az Úr így adta tudtára, hogy meghallgatta imádságát.'' -- De ez a jelenet Hedvig életének legbenső misztériumát is jelzi, és az összes nagy misztikus rokonává teszi őt.

Röviddel a halála előtt úgy rendelkezett, hogy ne rendkívüli sírba temessék el, hanem egészen egyszerűen, a többi hívő közé, a temetőbe. Ezzel is kifejezte, hogy az egyszerű emberek testvérének tekinti magát. A halálos ágyán kérte azt a fátyolt, amelyet unokahúga, Szent Erzsébet viselt, és a fejére kötötte. Így akart megjelenni a szentek közösségében, és azonnal meg is pillantotta a szent asszonyok seregét, akik hívogatóan jöttek elébe.


--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható Istenünk, ki Szent Hedvig csodálatos életét az alázatosság példájaként állítod elénk, kérünk, engedd, hogy közbenjárásával szerezze meg nekünk égi segítségedet!

Figyelj fel erre!
    Családanya, családapa is lehet szent! Bárki! Még Te is!!!


MONTECORVINOI* JÁNOS misszionárius (1247-1328)
Az olaszországi Montecorvinoban született. Fiatalon belépett a Ferenc-rendbe. 32 éves korában indult az örményországi misszióba, ahol tíz évig muködött. Perzsiában is járt. Ayton örmény király 1289-ben saját követeként küldte a pápához, akitol miszszionáriusokat és az arabok ellen támogatást kért. IV. Miklós több levéllel és megbízatással küldte Jánost Keletre. Már az 1289. év végén ismét Örményországba ért, teljesítette megbízatásait, majd Perzsiában maradt kb. egy évig. Innen két kísérovel a perzsa öblön át hajóval Indiát kerülte meg, közben Madrasban, Szent Tamás apostol sírja helyén idozött egy évig. 1293-ban érkezett meg Kambalekbe (ma: Peking), ahol többfajta népet talált sokféle vallással. Kubilai kán, akinek János átadta a pápa levelét, jóindulatot mutatott irányában. Nyelvismerete révén hatásosan hirdette az evangéliumot és egyre többen tértek meg. Megtérítette a távolabb élo Tenduk nesztoriánus királyt, aki nemsokára templomot is építtetett a Szentháromság tiszteletére. Sikereit megirigyelték a nesztoriánusok, akiknek addig nagy befolyásuk volt a kánra. Sokféle rágalommal illették Jánost, s öt évig kellett elviselnie áskálódásaikat, míg a kán rájött, hogy vádaskodásuk alaptalan és rosszindulatú, erre vallási vezetoiket számuzte a fovárosból. János két templomot is építtetett Kambalekben. Megvásárolt negyven, serdülokorú fiút, akiket megtanított latin nyelven zsoltározni. Maga a kán is szívesen hallgatta éneküket. Levelében, melyet eljuttatott a pápához, (ezt Perzsiából Tolentinói Tamás vitte tovább) hatezerre teszi a megkereszteltek számát. Levelei nagy visszhangra találtak a pápai udvarban: 1307-ben a pápa ot Kambalek érsekévé nevezte ki s egész Kelet pátriárkájává. Hét ferences újonnan felszentelt püspököt is elküldött, hogy fejlodjön az ígéretes misszió. A hét püspök közül útban három meghalt, a többiek 1310-ben érkeztek meg Kambalekbe. Ezek püspökké szentelték János atyát. Még 18 évig apostolkodott a nagy misszionárius Kínában, 81 éves korában halt meg. Kínai hívei szentként tisztelték. 1924-ben a Sanghai zsinat is kérte a pápától szentté avatását. XI. Piusz 1928-ban (János halála 700 éves jubileumi évében) levelében ünnepelte az egyik legnagyobb ferences misszionáriust.
„Montecorvinói János a legnagyobb misszionárius - tekintve bátorságát, a tole eloször megtett roppant nagy utat, az egyedüllétben való hosies kitartását. Levele szerint 11 évig egyedül hirdette a pogányok óceánjában és az eretnekek között az igaz vallást.” (P. Takács Ince: Assisi küldöttei. 206. o.)

Imádság:
Istenünk, te boldogemléku Jánost a missziós tevékenységben naggyá tetted. Kérünk, közbenjárására áraszd ki a megígért Szentlelket, aki támasszon missziós hivatásokat és szítsa fel a pogány népek szívében a hit lelkületét, hogy eljussanak az evangélium világosságára és az üdvösségre. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Longinusz vértanú.

A kappadóciai Ardaleszből származott. Katona lett, és Jeruzsálemben Poncius Pilátus hatalma alatt volt. Nagypénteken őt is kivezényelték, hogy jelen legyen Jézus szenvedésénél és halálánál. Őrizve a megfeszített Jézust, látta mindazokat a csodákat, amiket akkor a Természetben látni lehetett: elsötétedett a Nap, földrengés keletkezett, a sziklák meghasadtak. Ezeket látva Jézust Isten Fiának vallotta. Egy hagyomány szerint ő szúrta át lándzsájával az Üdvözítő oldalát. Az onnan kiáradó vér és víz meggyógyította szembetegségét.

Szintén a hagyomány szerint Jézus feltámadása után megvált katonai szolgálatától és hitt Jézus Krisztus tanításának. Visszatérve hazájába, ott hirdette az Evangéliumot. Ezért, a zsidók vádaskodására Pilátustól küldött katonák karddal lefejezték Longinuszt. Ez lett a sorsa még katonatársainak is, akik szintén Jézus keresztje mellett álltak Nagypénteken.


ALACOQUE SZENT MARGIT-MÁRIA
*Lauthecour (Burgundia), 1647. július 22. +Paray-le-Monial, 1690. október16.
Alacoque Margit-Mária 1647. július 22-én született Charolais megyében, a Vérosvres város melletti faluban, Lauthecourban. A család paraszti eredetű volt, de sikerült felküzdenie magát: Margit atyja királyi jegyzőként működött. Margit gyermekkorában néha Corchval kastélyában keresztanyjánál, Madame de Fautriéres-nél tartózkodott, aki a helyi arisztokráciához tartozott. Úgy tűnik azonban, hogy egész nyolc éves koráig semmiféle iskolázásban nem volt része.

1655-ben, amikor Margit nyolc éves volt, meghalt az édesapja, és a család meglehetősen rendezetlen anyagi körülmények között maradt. Margitot a charolles-i klarisszák kollégiumába adták, ahol hamarosan elsőáldozáshoz járulhatott. De nem maradhatott itt hosszú ideig. Csak a legelemibb ismereteket sajátította el, mert tíz éves korában súlyos beteg lett: gyermekbénulás támadta meg. Betegsége négy évig tartott, s gyógyulása oly váratlan és hirtelen volt, hogy ő maga csodának tulajdonította.

Közben a lauthecouri birtok kezelését Margit anyai nagybátyja vette kézbe, akinek családja cselédként bánt Margittal és édesanyjával. Ebben a nyers és barátságtalan környezetben sokat kellett szenvednie. 1665-ben édesanyja férjhez akarta adni, hogy kiszabadítsa ebből a kegyetlen helyzetből, és Margit egy pillanatra megingott. Egész kicsi gyermekkorától ugyanis nagy jámborság és a szemlélődő imádságra való hajlam mutatkozott benne, szerette a magányt és az egyedüllétet. Mire a férjhezmenetel gondolata felmerült, imádságos élete elmélyült és misztikus vonásokat kezdett mutatni. Hosszú órákat töltött az imádságban, kemény testi vezeklést folytatott, s a szórakozottságot, amely néha meglepte, súlyos hibaként bánta és gyónta meg. Néhány rendkívüli jelenség is mutatkozott már az életében, belső hangokat kezdett hallani és látomásai voltak. Ezért 1667-ben egy magánkinyilatkoztatás hatására elhatározta, hogy szerzetbe lép.

Döntése igen nagy ellenállásba ütközött édesanyja és annak bátyja, Krizosztom részéről. Huszonkét évesen, 1669-ben kapta a bérmálás szentségét és második nevét: Máriát. Majdnem két évnyi bizonytalanság és reménység után 1671-ben végre megkapta az engedélyt a kolostorba vonuláshoz. Ez év június 20-án felvették a Paray-le-Monial vizitációs apácái közé jelöltnek. Két hónappal később beöltözhetett.

A novíciátus ideje alatt tovább folytatódtak a belső életét kísérő rendkívüli jelenségek, és megszakítás nélkül Krisztus lelki látásában élt. Elöljáróit nyugtalanította állandó Istenbe-merültsége, a szünet nélküli félig eksztatikus állapot, ezért komoly vizsgálatoknak vetették alá. Éppen rendkívüli jelenségei miatt csak 1672. november 6- an tehetett fogadalmat. A vizsgálatok és próbatétek jelentős része megaláztatásokat jelentett. Így a fogadalomtétel előtti rekollekciós napon is kirendelték, hogy vigyázzon a kolostor szamaraira. Ő zokszó nélkül engedelmeskedett, s miközben a szamarakat őrizte, egy bokorba húzódva imádkozott, ahol rendkívüli megvilágosodást kapott Krisztus kínszenvedéseiről.

Ugyanebben az időben kapta az első magánkinyilatkoztatásokat Jézus Szent Szívéről. Az egyik látomásban megismerhette, hogy e Szívnek mennyit kellett szenvednie.

A kolostorban változatlanul folyt kíméletlen próbatétele. Amikor a betegszobára küldték ápolónak, a vezető betegápoló nővér nagyon gorombán bánt vele. Közben Krisztus egyre inkább feltárta előtte Szent Szívének titkát, s valószínűleg 1673. december 27-én kapta az első nagy kinyilatkoztatást. Hamarosan ezután a diákotthon vezetőnővére mellé küldték segítségül. A kolostor többi nővére részéről sok bántást és megnemértést kellett elszenvednie, de Margit-Mária nővér türelme kimeríthetetlen volt.

Az egyre folytatódó kinyilatkoztatások mind határozottabb és világosabb tartalmat nyertek. Sajnos Margit-Mária nővér önéletrajzi feljegyzései nem teszik lehetővé e kinyilatkoztatások időbeli sorrendjének megállapítását. Egyik legmegrázóbb látomása az volt, amelyben Krisztus szeretettől lángoló szívét látta. Ez valószínűleg 1674 Úrnapján történt. Hogy e látomások felől ítéletet alkothasson, a főnöknő anya különböző szakértőkkel vizsgáltatta meg, akiknek véleménye nagyon kedvezőtlen volt rá nézve.

Isten azonban gondoskodott leányáról: 1675 februárjában a vizitációs apácák elöljárónak kapták a paray-i jezsuiták közül Claude La Colombiére atyát (1641--1682). Rövidesen ő lett Margit-Mária nővér lelkiatyja, és megnyugtatta a kapott kegyelmek valódiságáról. Margit- Mária akkor feltárta előtte a vágyát és a küldetését, mely szerint a Jézus Szíve-tiszteletet kell szélesebb körben terjesztenie. Elmondta nagy látomását, amelyben 1675. június 15-én, Úrnapja oktáváján volt része, amelyben az Úr Krisztus megbízta azzal, hogy gondoskodjék Jézus Szívének ünnepéről. Erről írást is készített, amelyet átadott La Colombiére atyának, aki azt később lelki írásaiban közzé is tette. Június 21-én mindketten felajánlották magukat Jézus Szent Szívének.

La Colombiére atya támogatásával Margit-Mária nővér egy évig nyugodtabb körülmények között élhetett. Ebben az évben halt meg az édesanyja. 1676 szeptember végén La Colombiére atyát Angliába küldték, s amint eltávozott, a nővértársak ellenségeskedései ismét fellángoltak. A tetőpontot akkor érték el, amikor 1677. november 20-án Margit-Mária nővér, engedve a belső indításnak, elmondta nővértársainak azokat a kifogásokat, amelyeket Krisztus mondott neki a kolostor ellen. Emiatt szabályos lázadás tört ki a nővérek között. Végül azonban a kolostort felkavaró félreértések elcsitultak.

1678-ban új elöljárónőt kapott a kolostor Péronne Rosalie Greyfié személyében, aki Annecyből jött. Kiváló apáca volt, s jóllehet hamarosan meggyőződhetett Margit-Mária nővér életszentségéről, mégis kötelességének érezte, hogy komoly próbák elé állítsa és ismételten mélyen megalázza. Margit közben megbetegedett, s amikor a főnöknő két alkalommal is megparancsolta neki, hogy imádságban kérje a felgyógyulását, Margit engedelmeskedett, és fel is épült mind a két alkalommal!

1679 elején La Colombiére atya végre visszatért Angliából. Ott néhány hétig börtönben is volt és megbetegedett. Tuberkulózist kapott, ami aztán a halálát is okozta: 1682. február 15-én halt meg Paray-ban. 1684. március 26-án látott napvilágot Retraite spirituelle (Lelki magábaszállás) című könyve, amely által széles körben ismertté váltak Margit-Mária nővér magánkinyilatkoztatásai is. Ez a könyv nagyban hozzájárult a Jézus Szíve-tisztelet elterjedéséhez. A korábbi ellenségeskedés dacára a könyvet a vizitációs apácák ebédlőjében is felolvasták!

1684 májusában ismét új főnöknőt kaptak a nővérek. Melin anya azonnal maga mellé vette Margit-Mária nővért asszisztensnek. Ezután két évig a novíciák mesternője volt, majd ismét asszisztensi megbízást kapott. E hivatalok lehetővé tették számára, hogy szélesebb körben is megismertesse Jézus Szent Szívének titkát, és egyre jobban felszítsa a lelkekben a Szent Szív iránti tiszteletet, amely hamarosan a többi vizitációs kolostorban is otthont talált. Margit-Mária nővér egész életében meg volt győződve arról, hogy a Jézus Szíve-tiszteletben nagyon jelentős szerepe lesz a jezsuita rendnek.

1689-ben ismerkedett meg egy fiatal jezsuita atyával, Jean Croiset- vel, aki nem sokkal később megjelentetett egy írást Lyonban a Jézus Szíve-tiszteletről. Így Margit-Mária nővérnek megadatott az az öröm, hogy láthatta az általa kezdeményezett jámborsági forma egyre nagyobb körben való terjedését.

Közben azonban az egészsége meggyengült. 1690. október 9-én ágynak dőlt és október 16-án estére meghalt.

Nagyon értékes önéletrajzot hagyott hátra, amelyet 1685-ben írt, s csak a nővérek ügyességén múlott, hogy utolsó betegségében meg tudták menteni, ugyanis meg akarta semmisíteni.

Margit-Mária nővért 1864. április 24-én boldoggá, 1920. május 13-án szentté avatták. Ünnepét 1929-ben vették fel a római naptárba, október 17-re. 1969-ben Antiochiai Szent Ignác miatt egy nappal korábbra, 16- ra helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------
Kérünk, Istenünk, áraszd reánk azt a lelkületet, amellyel Szent Margitot oly különlegesen gazdaggá tetted, hogy megismerjük Krisztus minden értelmet felülmúló szeretetét, és beteljünk Isten egész teljességével!

Tudod!
    Jézus Szíve plébánia vagyunk!
    Nekünk Jézus Szívét nagyon kell tisztelnünk!
    Minden hónap első péntekjén lehetőleg áldozzál!