2021. október 15., péntek

SARZIANOI ALBERT (1384-1450)
A toszkánai Sarzianoban született elokelo szüloktol. 15 éves korában a ferencesekhez adták magasabb tanulmányokra, késobb maga is a rend tagja lett: nagytudású és erényekben is kíváló tagja. Latinosan Sarteanoina.k is nevezzük. A 15. század olasz obszerváns mozgalom négy oszlopos tagjainak egyike. Ezek: Sienai Bernardin, Kapisztrán János, Sarteanoi Albert és Márchiai Jakab. Firenzében Guarino mester eloadásait hallgatta, a görög nyelvet tanulta nála. Itt ismerkedett meg Szent Bernardinnal, akinek tanítványává szegodött. Mint igehirdeto nagy eredménnyel muködött az 1420-as, 30-as években. Szószékét néha 50 ezer ember is körülvette. Egyesek a szónokok királyának, Kapisztrán Szent János a Szentlélek trombitájának nevezte. Beszédeinek hatására jellemzo, amit egy ferrarai egyetemi tanár mondott tanítványainak: „Tolem azt hallottátok, amit tudnotok kell, most hallgassuk meg Albertet, hogy halljuk azt, amit tennünk kell.” IV. Jeno pápa 1439-re Firenzébe egyetemes zsinatot hívott össze, ezen célul tuzte ki az egység elomozdítását a keleti egyházakkal. Pápai megbízottnak kinevezte Albertet India, Ethiópia, Egyptom és Jeruzsálem komisszáriusává. Albert hatalmas utakat tett meg. 40 hithirdetovel Velencébol indult Jeruzsálembe, Konstantinápolyba, Perzsiába, majd Egyptomba. Abessziniába nem tudott eljutni, ideje nem futotta, de az egyptomi kopt pátriárka követeivel elindult a zsinatra. (Megbízottai, Firenzei Tamás testvér és társai késobb sikertelenül próbálkoztak bejutni Ethiópiába.) A firenzei zsinat eredménye rövid életu volt, a keleti papság, szerzetesség és nép igazában nem fogadta el az egyesülést. 1442-ben, amikor mind a konventuálisok vikárius generálisa (Casali Vilmos), mind az obszervánsoké (Sienai Bernardin) lemondott, IV. Jeno Sarteanoi Albertet nevezté ki az egész rend generális vikáriusává. A következo évben azonban a Páduában tartott választási káptalanon a konventuálisok Albert ellen szavaztak, mivel hogy obszerváns volt, így Albert kénytelen volt visszavonulni. Érdemekben gazdagon, szentség hírében halt meg Milánóban 1450. aug. 15-én. Kapisztrán János látta lelkét az égbe szállni. Ha nincs is hivatalosan boldoggá avatva, a kiváló szentéletu testvérek között tartjuk számon. 1439 nyarán két csapat találkozott össze Cortona határában: az egyik élén Albert lovagolt a pápai követ jelvényeivel, kíséretével, a másik csapat Vincenzo testvér és Bernardin volt. Amint Bernardin szeretett tanítványa közelébe ért, az úton keresztbeállította csacsiját, s ezeket mondta Albertnek: „Albert testvér, gondolj a halálra!” Albert sohasem felejtette el az alázatosságnak ezt a tanítását.

Imádság:
Istenünk, te boldogemléku Albert testvért rendje és Egyháza szolgálatában naggyá tetted. Segíts, hogy példájára hivatásunkban huségesen kitartsunk és eljussunk a tökéletességre, melyet megmutattál nekünk Fiadban, Jézus Krisztusban. Aki veled él és uralkodik mindörökké.


Szent Brúnó     püspök és vértanú, † 1009.       


Szaloniki Új Eutim atya.

Istenfélő szülőktől született a galáciai Opszó helységben. Az erényes életben nevelkedve, atyja halála után megnősült, hogy anyját segítse. Egy kislánya született. Amikor 18 esztendős lett, titokban elhagyta anyját, feleségét és leányát, egy Olimposz hegyi kolostorba ment és ott 15 évet töltött szent életben. Innen az Athosz hegyére ment, és zárt életet élt. Fensőbb intésre innen Szalonikibe ment, ahol a város keleti részén levő hegy tetején élt szerzetesi életet. Kolostort is alapított és hamar megtelt a hozzá jövő emberekkel. Sokan hagyták ott a világi életet mindenféle hivatásból és vezetése alá helyezkedve szerzetesek lettek. Mindezek által a kolostor bőségesen jutott anyagi javakhoz és gyorsan meggazdagodott. Rövidesen Tesszaloniki környékét új kolostorok ékesítettek. Ezeket szintén Eutim atya alapította, nővérei számára. Ezeket a kolostorokat Eutim atya 14 éven át irányította. Később elnyerve a felmentést alóla, visszatért az Athosz hegyére. Ott egy magányos helyen fejezte be életét 889-ben. Holttestét Szalonikibe vitték vissza.


Szent Lucián áldozópap vértanú.

Szent Lucián a szíriai Szamoszata városában született jámbor szülőktől. Tizenkét éves korában árvaságra maradt. Ezután elosztotta vagyonát a szegények között, majd Edessza városába ment. Ott, Makarius hitvalló vezetése alatt a Szentírás tanulmányozásának szentelte életét. Eközben szigorú szerzetesi életet élt. Szigorú élete, és nagy buzgósága miatt, amivel a keresztény hitet terjesztette a zsidók és pogányok között, Antiochiában áldozópappá szentelték. Nagy képzettsége miatt az antiochiai iskola vezetésével is megbízták. Sok tanítványa volt, akiket a könyvbeli és lelki bölcsességre tanított. Különös szolgálatot tett az Egyháznak abban, hogy a Szentírás eretnekek által kifordított szövegeit javítgatta. Erényes életének híre messzire elterjedt. Maximián császár, aki szerette volna birodalom keleti részében a keresztény hitet kiirtani, elhatározta, hogy Luciánt megöleti. Egy eretnek ember feljelentése alapján Nikomódiába kellett menni, és a császár előtt megjelenni. Ott sok ismerősére talált, akik között ingadozók is akadtak a hitben. Őket és mindnyájukat megerősítette a vértanúság elviselésére. Mivel nem akart a pogány isteneknek áldozni, megkínozták és a börtönbe vetették. Amikor eljött az Úrjelenés napja, a szent vértanú, a földhöz kötözve úgy végezte a Szent Liturgiát, hogy a kenyeret és bort mellére tétette. Így, mindnyájan részesedhettek a Szent Titkokban. Másnap, a császári szolgák megjelenvén a börtönben, háromszor jelentette ki előttük, hogy keresztény. Ezzel visszaadta lelkét Istennek. Ez 312-ben történt. A császár megparancsolta, hogy holttestét vessék a tengerbe. 30 napig maradt a vízben. Ezután delfinek vitték a partra, ahol keresztények vártak rá, és eltemették testét. Szent Ilona császárnő templomot emelt sírja fölé.


Szent Szabin püspök.

Szent Szabint kiváló erényei és okossága miatt a szicíliai Katánia püspökévé választották meg és szentelték fel. Később megvált főpásztori székétől, hogy magányba vonuljon. Olyan buzgósággal törekedett a tökéletes életre, hogy Isten megadta neki a csodatevés és a jövőbelátás ajándékait. Sokakat meggyőzött, hogy hagyják el a világ hiúságait és egyedül Krisztusnak szolgáljanak. Békében hunyt el 76o körül.

Szent Szarvilasz és Bebea vértanúk.

Szarvilasz Traján császár uralkodása alatt élt. Először Edesszában pogány pap volt. Aztán egy keresztény püspöktől megtanulta a keresztény hit igazságait és nővérével: Bebeával együtt megkeresztelkedett. Mivel megvádolták keresztény hite miatt az edesszai parancsnoknál, kínokat szenvedett. Hétszer kötözték tölgyfához és mindannyiszor verték és fáklyákkal sütögették. Szentünk Istenhez fordult, ő pedig enyhítette szenvedéseit. Akkor Bebea, szintén megvallotta, hogy ő is keresztény. Őt is megkínozták és börtönbe vetették. Szarvilaszról lenyúzták a bőrt, de ennek ellenére még lélegzett. Végül mindkettőjüket karddal fejét vették, a II. század elején. A keresztények temették el őket.


AVILAI NAGY SZENT TERÉZ
*Avila, 1515. március 28. +Alba de Torres, 1582. október 4.
Teréz abban a történeti korszakban élt, amikor a spanyol királyság kultúrája fénykorában és hatalma csúcsán állt. A család ősei oroszlánként harcoltak a mórok ellen, és ismételten inkább felgyújtották a várukat, mintsem átadják az ellenség kezére. Teréz szintén harcra született.

Apja Don Alonzo Sanchez de Cepeda, édesanyja Donna Beatriz de Ahumada volt. Tizenkét gyermekük közül három volt leány. Közülük kettő férjhez ment, csak Teréz határozott úgy, hogy kolostorba vonul.

E lépése egyáltalán nem volt szükségszerű, s nem is menekülést jelentett valami kilátástalan helyzetből. Tizennégy és tizennyolc éves kora között Teréz is a szépségre, a kellemre és a gazdagságra gondolt, és komolyan foglalkozott a férjhez menés gondolatával. Gyermekkorától kezdve nagyon impulzívnak, kívánságaiban és döntéseiben temperamentumosnak mutatkozott, de azért meggondolatlanságokat nem követett el. Nagy szeretetkészség élt benne, amely spontán módon nyilatkozott meg, arra azonban ügyelt, hogy olyan helyzetbe ne kerüljön, ami miatt adott szavát vissza kelljen vonnia. Nagy tudásvágy is égett benne, amelyet csak nehezen tudott csillapítani, ezért mindig új könyvekhez akart jutni. Személyének, szellemességének, beszédének és magatartásának varázsa már gyermekkorában sok játszópajtást vonzott köréje, és szórakoztatta, nevettette társait. Ezt a művészetet, hogy ,,embereket megvidámítson, és nevetésre indítson'', mindhalálig megőrizte.

Amikor köztudottá vált, hogy belép a Kármelbe, mindenki megdöbbent - - ő maga is. Elhatározása mögött nem szerelmi csalódás, nem is természetes hajlam vagy a kolostori élet utáni vonzódás állt, nem is valami megfoghatatlan érzés, ami gyakran rejlik egy hivatás hátterében. Teréz az üdvösséget kereste, mégpedig ,,nagy áron''. Egyszerűen és őszintén azt látta be, hogy az ő természetével és a szeretet vonalán szerzett tapasztalataival a világban élve nem fog sikerülni az üdvössége. De a kolostorba lépése drámai, fájdalmas lépés volt: ,,Elhatároztam, hogy közlöm atyámmal, és ez nekem ugyanannyit jelentett, mintha beöltöztem volna, mert becsületbeli kérdés volt számomra, hogy hű maradjak a mondott szóhoz.'' Apja azonban megtagadta a beleegyezését. Ettől a naptól fogva Teréz jámborsága épp annyira ingerelte, mint korábban a világiassága. Ezért Teréz, amikor tizennyolc éves lett, titokban hagyta el a szülői házat, és felvételét kérte az avilai Megtestesülés-kolostorba. Később azt mondta: ,,Nem hiszem, hogy a halál fájdalmasabb lesz a szívemnek, mint az a perc, amikor elhagytam a szülői házat. Úgy éreztem, hogy ízekre szakadok.''

Amibe pedig belekezdett, tudniillik hogy apáca legyen, azt nagyon komolyan tette. Annyira komolyan, hogy a megerőltetéstől egy év után fizikailag is, idegileg is összeomlott. Vérszegény lett, köszvényszerű ízületi bántalmak támadták meg, melyek végül egy négynapos merevgörcsbe mentek át. Már elkészítették a sírját, és néhány kolostorban elimádkozták érte a halotti zsolozsmát, ám a görcs egyszer csak feloldódott, Teréz magához tért, és sajátkezűleg távolította el a szeméről a megszentelt viaszt, amivel a halottak szemét szokták lezárni. De csak Don Alonsónak, a kolostor gyóntatójának gondoskodása és sejtelme akadályozta meg, hogy Terézt elevenen el ne temessék.

Ezután következett tizennyolc hosszú esztendő, és közben nem történt Teréz életében semmi. Az átlagosnál nem rosszabb, de nem is jobb apáca volt. A Megtestesülés-kolostorban akkor százharminc-száznyolcvan között változott a nővérek száma. A kolostor nem buzdította tagjait a tökéletességre, s főleg nem nyújtott hozzá vezető kezet. Ezen a téren minden az egyéni buzgóságtól függött, de ha valaki megpróbált jobb, tökéletesebb lenni, annak számolnia kellett a kockázattal, hogy kitűnik a többiek közül és sok kellemetlen helyzetben lesz része.

Donna Tereza Ahumada szívesen vállalkozott volna a tökéletességre való törekvés megkísérlésére, de nagyon kevesen csatlakoztak volna hozzá. Másrészt ez a középszerű kolostori élet meglehetősen kényelmes volt. Valamennyi nővér szívesen vette maga mellé társként Terézt, s mint valami látványossággal, minta-apácával vonultak vele a beszélőszobába, vagy a város palotáiba.

Önéletrajzi feljegyzései azonban ezekről az évekről is egy nagy és mély lélek arcát sejtetik: mélységes csalódást érzett, ugyanakkor hallott valami titokzatos hívást a bensőségesebb életre. Kapott egy látomást a pokolról, elolvasta Szent Ágoston vallomásait -- ezek elvezették a megtéréshez.

Egy alkalommal úgy érezte, hogy Isten egészen áthatja: ,,Lehetetlen volt abban kételkednem, hogy Ő bennem van, és én elmerülök Benne.'' Ekkor Teréz negyven esztendős volt. ,,Az, amit addig éltem, az én életem volt. Az pedig, ami ekkor kezdődött, Isten élete bennem.''

Végleges megtérése után, amelyben belátta addigi tévedését és meglátta, hogy Isten őt ,,nem az emberekkel, hanem az angyalokkal való társalgásban akarja látni'', készségesnek mutatkozott a hívás követésére. Teljes erővel belevetette magát a küzdelembe, hogy a szívét ,,összhangba hozza'' Krisztus szívével.

Belső élete ettől kezdve gyorsan és meredeken emelkedett fölfelé a misztikus magasságokba. Isten valósága olyan erővel tört rá, hogy gyakran a legnagyobb kín és gyönyörűség egyszerre kerítette hatalmába. Egyik levelében ezt írta: ,,Úgy támolygok, mint egy részeg.'' Ismételten látták a nővérek, hogy a templomban egy méter magasan lebeg a padló felett és az arcából különleges fény sugárzik. Neki magának e jelenségek nagyon kellemetlenek voltak, és kérte Istentől, őrizze meg a kegyelem külső megnyilvánulásaitól, s vezesse őt más utakon. Közben azonban mindig józan kritikával élt a rendkívüli jelenségekkel szemben, nehogy a képzelet játékát misztikus víziónak lássa.

De bármilyen alázatos és tartózkodó volt a kolostori életben, az Istentől kapott kinyilatkoztatások miatt nővértársai üldözni kezdték. Azzal vádolták, hogy látomásai nem Istentől, hanem az ördögtől valók. E kínos helyzetből négy szent: Borja Szent Ferenc, Bertran Szent Lajos, Alcantarai Szent Péter és Keresztes Szent János tanúságtétele szabadította meg, mert ők igazolták Teréz misztikájának igaz voltát.

Mint minden igazi misztikus, Teréz is úgy érezte, hogy cselekednie kell, apostoli életre küldik és szeretetben kell tevékenykednie: ,,Cselekedeteket kell végrehajtani, mindig csak cselekedeteket'', hiszen ,,nem arról van szó, hogy sokat kell gondolkodni, hanem arról, hogy nagyon kell szeretni''.

Teréz mindenekelőtt ,,igen hűséges akart lenni a rendi regulához'', mert megtapasztalta, hogy mennyire eltávolodtak az eredeti kármelita szellemtől. Miután engedélyt kapott a pápától és az avilai püspöktől, egy árva fillér nélkül hozzálátott Avilában egy kis kolostor építéséhez. 1562-ben nyitotta meg, és elszánva magát arra, hogy a kármelita életet a maga eredeti szigorában fogja élni, lehúzta a saruját és nevet változtatott: ettől fogva Jézusról nevezett Teréz volt a neve.

Bár igen sokan szembeszegültek vele, egyik kolostoralapítását követte a másik. Sokan és nagy lelkesedéssel csatlakoztak hozzá. Jelentős támaszt kapott Keresztes Szent János és Grácián Jeromos személyében, akik mellette álltak akkor is, amikor a kármelita rend sarus ága 1575-ben elkeseredett támadást indított ellene.

Az Isten dicsőségéért és a tévtanítások által meggyötört és elcsúfított Egyház megszépítéséért égő buzgósága nem hagyta nyugton. Kitárult előtte Isten titkainak kapuja, és leomlott számára az idő és az örökkévalóság közötti válaszfal. Mindezek következtében Teréz üzeneteket, parancsokat, reményeket és válaszokat közvetített.

Életének utolsó huszonkét esztendeje ebben a tevékenységben telt el, és könyveiben -- önéletrajzában, amely Az Úr irgalmasságának könyve címet viseli, a Tökéletesség útjában, a Lelki várkastélyban és Az alapításokban -- misztikus magasságokban járó lírával hagyta ránk mesteri tanítását.

Szinte lehetetlen jelentőségének megfelelően értékelni Nagy Szent Terézt. Megszámlálhatatlan azoknak az embereknek a serege, akik tanúként állnak életszentsége mellett: a legműveltebb teológusok, számtalan püspök, különböző szentek, királyok, egyszerű parasztok -- köztük egy húsz éves ember, aki naponta hálaimát mondott egy pohár vízért --, egy könnyűvérű madridi leány és mind, akik életet merítettek a tanításából. Mint Mózes, úgy élte át imádságaiban a trienti zsinat gondjait és kínjait, a lepantói csata napjait, hazája eseményeit és Amerika misszionálását: ,,Ezek az indók sokban vannak nekem'' -- mondta egyszer, és vigasztalhatatlanul sírt, amikor értük imádkozott. De pihenést nem ismerő tevékenysége semmi gátló hatást nem jelentett misztikus belső életére.

Életének utolsó napjáig viselte a sok utazás, az alapítások, a legkülönfélébb tárgyalások terhét, s közben az egészsége már nagyon rossz állapotban volt. Utolsó hónapjait -- főleg néhány hatalmaskodó kolostori elöljárónő láttán -- szenvedés, keserűség és csalódás nehezítette. Ez volt utolsó megpróbáltatása.

A ,,szegény, bűnbánó apáca'', ez a beteges, gyenge nő haláláig -- az ellenségeskedő világban és rendszerint drámai körülmények között -- tizenhét női és tizenöt férfi kolostort alapított a sarutlan kármeliták számára.

Teréz 1582. október 4-én halt meg. Utolsó láza csak az egész életét átható tűz folytatásának és beteljesedésének látszott, amely isteni türelmetlenséggel várta azt az elragadtatást, amelyet az emberi természet már nem bír elviselni. Szeretettől izzó élete jelképeként Alba de Torresban ma is épen őrzik a szívét!!!

VI. Pál pápa 1970. szeptember 27-én az egyháztanítók közé emelte. Olyan megtiszteltetés ez, amely a szent nők között rajta kívül máig csak Sziénai Szent Katalinnak (lásd április 29-én) jutott osztályrészül.

Avilában, október 4-ről 5-re virradó éjszaka halt meg, épp akkor, amikor bevezették a Gergely-féle naptárreformot, minek következtében a következő évben az évforduló már október 15-re esett. 1622-ben avatták szentté, ünnepét 1636-ban vették fel a római naptárba.


--------------------------------------------------------------------------------

Nagy Szent Teréz -- a nagy misztikus, az Egyház nagy megújítója, aki magáról így nyilatkozott: ,,Isten olyan bátorságot öntött belém, ami több, mint az asszonyi bátorság'', s akit ellenségei így tituláltak: ,,ország csavargója, nyughatatlan nőszemély!'' -- életéből saját írásai mondanak el megragadó részleteket.

Gyermekkorából tudunk egy esetről, amely már elárulja szenvedélyes természetét. Még nem volt hét esztendős, amikor meggyőzte nála négy évvel idősebb bátyját, hogy éjnek idején szökjenek meg, menjenek a mórok közé, hogy vértanúk lehessenek, mert ez az örökkévalóságba vezető legbiztosabb út. Az egyik nagybácsi csípte fülön az utcán és vitte haza a két kis szökevényt.

A szórakozásokat kedvelő fiatal lány tudatában volt szépségének. Mikor az egyik úr megjegyzést tett a lábára, Teréz azonnal visszavágott neki: ,,Jól nézze meg, Uram, mert most látja utoljára!''

Egy kármelita atya, aki jól ismerte Terézt, elmondta: ,,Valójában kicsi hibáit is nagyon kedvesen tudta megvallani. Az egyik napon ezt mondta nekem: ťTudja atyám, életemben három dicséretet kaptam. Azt mondták nekem, hogy okos vagyok, szent és szép. És én azt hittem, hogy e három dicséret közül kettőre rászolgáltam. Azt hittem, hogy okos és szép vagyok. És ez igen nagy hiúság volt!Ť '' Később, amikor az egyik testvér portrét festett róla, így morgolódott: ,,Mit képzel! Micsoda rút, mélyen ülő szemeket fest nekem!!

Amikor Isten birtokba vette a lelkét, a megtérése egy pillanat alatt játszódott le. Egy alkalommal ugyanis meglátott egy szobrot, amely rendkívül hűen ábrázolta az oszlophoz kötözött és megostorozott Krisztust. Ez a látvány úgy megrendítette az akkor már húsz éve kolostorban élő apácát, hogy ott helyben megtért. S közvetlenül azután, hogy Isten nem sokkal később a misztikus egyesülésben magához vonta, így vélekedett: ,,A tökéletesség legmagasabb foka nem az elragadtatásokban, nem is a látomásokban van, hanem abban, hogy akaratunk tökéletesen beleegyezik Isten akaratába.''

Ugyanabban az esztendőben, amikor a törökök Ciprus szigetén elpusztították az utolsó kármelita kolostorokat, amelyekben még őrizték az ősi kármelita fegyelmet, Teréz megnyitotta az első kis kolostort Avilában, a ,,szegény bűnbánó apácák'' számára. Meg volt róla győződve, hogy ,,jobban teszik a szülők, ha leányaikat férjhez adják, mint ha laza fegyelmű kolostorba engedik lépni őket.''

Maga Teréz tudósít arról, hogy az első alapítás megtörténte után pár nappal néhány tanácstag, a polgármester és a székeskáptalan tagjai gyűlést tartottak, és egyhangúan megállapították, hogy az új alapítás tűrhetetlen, mert káros a közjóra nézve. A polgármester a következő heves támadásban tört ki: ,,Valamennyien tudunk az újításról, amely városunkban a sarutlan kármelita apácák kolostorának alapításával jelent meg. Újítást mondtam, és maga ez a szó elegendő ahhoz, hogy belássuk: az alapítás veszedelmeket hoz magával..., hiszen az újítás természetében rejlik, hogy rendbontást és lázadást szít, sérti a jó szokásokat, és megbontja a törvényes rendet. Ez általában érvényes minden újításra. Abban az ügyben, amellyel foglalkozunk, az a különleges, hogy a jobbítás és a jámborság fátyolába burkolózik. Már csak ezért is veszedelmesebb minden más újításnál!'' -- A jelenlévő urak már éppen elhatározták, hogy kiadják a kolostor lerombolására vonatkozó parancsot, amikor felállt az egyik városatya és megvédte Terézt, mondván: ,,Nem minden újítás kárhoztatható csak azért, mert új... Maga a keresztény Egyház nem újul-e meg állandóan isteni Alapítójától? Egy dolog kétségtelen: ha mi ettől az újításnak nevezett kísérlettől megrémülünk, soha nem lesz rá mód, hogy valami új történhessék az Egyházban, bármennyire hasznos és szükséges lenne is!'' -- Ezek után a kolostort nem rombolták le.

Mintegy öt évig tartó háború kezdődött, amelyben a kármelita rend ,,mérsékelt'' irányzata szembeszállt a sarutlan, szigorúbb iránnyal. Az általános káptalan mint pártütőket kiközösítéssel sújtotta az összes sarutlan rendtagot, feloszlatta az új alapításokat, Terézt pedig megfosztotta minden hatalomtól, sőt egy kolostorba száműzte. Írásait az inkvizíció elé terjesztették, és kémeket állítottak melléje. Teréz hűséges oltalmazóját, Grácián atyát is feljelentették Rómában és kiközösítették. Avilában megjelent egy pápai küldött, azzal a céllal, hogy megakadályozza Teréz priórává választását. Mindazokat az apácákat, akik Terézre szavaztak, kiközösítette. Keresztes Szent Jánost magánzárkába csukatta, és a testvérei minden nap megostorozták az ebédlőben.

Végül a spanyol király lépett közbe az üldözöttek érdekében, és az ő szavára egy pápai dekrétum szétválasztotta a két irányzatot, és a sarutlan kármelitákat önálló renddé emelte.

Teréz egyszerre volt szent és zseniális szellem. Nagy diplomáciai érzékkel tárgyalt, épületeket tervezett. Kolostorai építését maga irányította, saját kezével varrta nővérei számára a szerzetesi habitust, és érdeklődött a legapróbb dolgok után is. Nevetve állapította meg, hogy akolostorok építése során olyan jártasságra tett szert, mintha ,,kofa vagy kereskedő lenne''.

Forróvérű temperamentuma ismételten elárulta magát. A gyóntatója egyszer így kiáltott fel: ,,Istenem! Inkább vitatkoznék a világ összes teológusával, mint ezzel a nővel!'' A rendi generálissal, aki Rómából nagy haraggal jött ellene, addig tárgyalt, amíg az engedélyezte, amit Teréz kívánt. Az egyik püspök pedig, akinek jelentették, hogy Teréz új kolostor alapítását tervezi, szárazon megjegyezte: ,,Akkor az a kolostor már meg is van alapítva!''

Ha Teréz valami akadályba ütközött, Istenbe vetett bizalma még magasabb lánggal lobogott fel. Egyszer elkerülhetetlenné vált egy templom megnagyobbítása. Teréz hívatta a kolostor gondnokát, és megkérdezte tőle, mennyi pénz van a kasszában. ,,Egy fillér'' -- hangzott a rövid válasz. Teréz megörült a hírnek, és elrendelte, hogy azonnal fogjanak hozzá az építéshez. Aztán még hozzáfűzte: ,,A Jézusról nevezett Teréz és három arany dukát, az semmi. De a Jézusról nevezett Teréz, a három dukát és a Jóisten, az minden!''

Egyszer az egyik kolostort újjá kellett építeni. Megkérdezte a kőművesmestert: ,,Meddig fog tartani?'' -- ,,Hat hónapig'' -- mondta a mester. ,,Lehetetlen -- válaszolta Teréz --, mi tizennégy nap múlva beköltözünk!'' Megegyezett a munkásokkal, és két hét múlva valóban átvehették a kolostort.

Teréz harcos természet volt: ,,Soha nem fognak meggyőzni valamiről, ha a lelkiismeretemmel ellenkezik, még ha az egész világ vonul is fel ellenem!'' Egy másik rend főnökének ezt írta: ,,Már régóta nem esett olyan nehezemre semmi, mint a Kegyelmed sorait olvasni. És soha nem esett olyan jól széttépnem egy levelet...''

Majdnem egész életében beteges volt, de ha a kolostorok úgy kívánták, habozás nélkül útra kelt. Olykor nyikorgó ökrösszekéren, nyári hőségben, porfelhő közepette, máskor csikorgó téli hidegben, öszvérháton ment a hegyek közé vagy árvíztól sújtott vidékekre. Néha a leglehetetlenebb helyeken kellett éjszakáznia. Sok esztendő fáradalmait ezzel a vidám megjegyzéssel összegezte: ,,Adjon még az Úristen sok lehetőséget, hogy szenvedjünk érte bolháktól, hazajáró lelkektől és utazások kényelmetlenségeitől''.

A derűjét semmi nem tudta beárnyékolni. Mikor az egyik nővér meghalt, a többieknek megtiltotta, hogy gyászénekeket énekeljenek. Vidám vallásos dalokat komponált, melyeket a nővérekkel énekelt a ravatal körül. Mikor hírét vette, hogy nagyon szeretett test szerinti nővére, Mária meghalt, ezt írta: ,,Igen nagy örömet okozott nekem halálhírének vétele.'' Egy másik haláleset kapcsán pedig ezt mondta: ,,Nem értem hogyan sirathatjuk azt, aki az örök nyugodalmat elnyerte''.

Azt kívánta, hogy ez a vidám derű uralkodjék az összes kolostorban: ,,Jobban félnék egy savanyú apácától, mint egy sereg gonosz lélektől!'' A környezetében nem tűrt meg szomorú arcot: ,,Isten őrizzen a szomorú arcú szentektől!'' Verte a tamburint, énekelt, verselt, és vidám kedélyével mindenkit felderített. Ha valaki emiatt szemrehányást tett neki, így válaszolt: ,,Erre mind szükség van, hogy elviselhessük az életet''.

Teréz jámborságából is az élet szeretete áradt. Szerette Istent, anélkül, hogy megvetette volna a földet. Amikor egy alkalommal vendégségben volt és feltálalták kedvenc ételét, az egyik apáca lekicsinylő megjegyzést tett az ínyencségről. Teréz nevetett egyet és megfelelt neki: ,,Dicsérd inkább ennek az úrnak udvariasságát, és jegyezd meg: ha fogoly, akkor fogoly, ha pedig vezeklés, akkor vezeklés!''

Rokonaitól szívesen fogadott el adományokat, hogy néhány vidám sorban megköszönhesse: ,,Kacagnom kell magamon, hogy a küldött péksüteményért nem tudok mást adni viszonzásul, csak vezeklő övet''. Öregségében is friss és fiatalosan szép maradt. Belső harmóniájának titka azokban a szavakban rejlik, melyekkel magát szokta bátorítani: ,,Semmitől ne félj, semmi meg ne rettentsen. Minden elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz. A türelem mindent elér. Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szentlelked által arra indítottad Szent Terézt, hogy az Egyháznak megmutassa a tökéletesség útját, kérünk, add, hogy tanítása épülésünkre szolgáljon, és az életszentség utáni vágy a szívünkben felgyulladjon!

Példája:
    Gyengén, betegen is erős az erős!

2021. október 14., csütörtök

Szent Burkhart püspök és hitvalló, † 754


SZENT I. CALLISTUS PÁPA
+ Vsz. 222.
A pápák életéről a 2. századig meglehetősen keveset tudunk. Legtöbbjüknek csak a neve maradt fenn, sőt néha az is nehezen követhető a hagyomány folyamatában. A 3. századtól azonban a pápák egyre határozottabb alakot öltenek mint az egyháztörténelem főszereplői. Közéjük tartozik Callistus pápa is.

A nevét írták Calixtus, Kallisztosz, Kalistus formában is. 217--222 között volt Róma püspöke. Fáradságos munka volt a hagyományában szétválasztani az igaz adatokat a hamisaktól, de miután megtörtént, aránylag sokat tudunk róla, mégpedig hiteles adatokat. Kortársa, a római Hippolitus pap a legfontosabb adatközlő. Egyáltalán nem nevezhető a pápa barátjának, annyira nem, hogy néhány kutató a Callistussal szemben ellenpápaként fellépett Hippolitussal azonosítja. Ha ez nem is felel meg a valóságnak, kétségtelen, hogy Hippolitus nem adott tárgyilagos képet a pápáról.

Egy épületesnek alig, sőt kifejezetten gyűlölködőnek nevezhető irat töredékeiből (Refutatio IX) a következőket tudjuk meg: Callistus felszabadított rabszolga volt, és Zephyrinus pápa idejében lett a római egyház diákonusa. Hivatala elsősorban az anyagi ügyekhez kötötte, melyekhez értett is, és ezzel nagy megbecsülést vívott ki magának a hívők körében. Az ő kezelésébe tartozott a Via Appia Antica mellett lévő katakomba is. Ezért hívják mind a mai napig Callistus- katakombának.

Zephyrinus halála után megválasztották pápának. Nagyon súlyos nehézségekkel kellett megküzdenie: az eretnek Sabellius és követői tagadták a Szentháromságot azzal, hogy túlhangsúlyozták Isten egységét. Azt hirdették, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem három önálló személy, hanem egyetlen személynek különböző megnyilvánulási formái. Callistus ezért Sabelliust követőivel együtt kiközösítette az Egyházból.

Ennél is égetőbbek voltak a lelkipásztori kérdések: a bűnbánat, a házasság és a hittagadókkal való bánásmód kérdései. Az egyre gyarapodó egyházközségekben napról napra merültek fel ilyen kérdések: ,,Megbocsátható-e, ha valaki eretnekségbe téved? Visszafogadható-e az Egyházba valaki, ha az üldözés idején gyengének bizonyult, és valamilyen formában megtagadta a hitét? Vajon érvényes-e az Egyház előtt a szabad embernek rabszolgával kötött házassága, mert a római jog ezt a házasságot érvénytelennek tartotta?''

E kérdések megoldásában két irányzat állt szemben egymással: egy túlzó, szigorú és egy enyhébb, az átlagember képességeit figyelembe vevő felfogás. A pápa ehhez az utóbbihoz csatlakozott, amivel elég sok ellenséget szerzett magának. De ő úgy ítélte, hogy az Egyháznak és a pápának az irgalmasság jövőbe vezető útját kell járnia.

Erről beszélt később Szent Ágoston, amikor azt mondta, hogy az Egyház ,,Corpus permixtum'', azaz szentekből és bűnösökből álló, vegyes közösség.

Callistus haláláról nincsenek biztos adataink. A 354-ben keletkezett római naptár vértanúként említi. A Depositio Martyrum október 14-re teszi temetése napját.


--------------------------------------------------------------------------------

A legenda elbeszéli, hogy Callistus idejében villámcsapás következtében leégett Róma egyik kerülete, és a tűzben egy Jupiter- szobor jobb karja is leolvadt. A pogány papok engesztelő áldozatot mutattak be a sérült bálvány előtt. Ekkor ismét vihar támadt, és most egy villámcsapás elpusztította az egész bálványt és oltárát is.

A történtekért a keresztényeket tették felelőssé, ezért Palmatius konzul parancsot kapott, hogy tartóztassa le Callistust a klerikusaival együtt. El is fogták őket, de miközben a bíróhoz vezették a foglyokat, a parancsnok és katonái megvakultak, a foglyok pedig elmenekülhettek.

Az egyik Vesta-szűz elragadtatásba esett és így kiáltozott: ,,Callistus Istene az igaz és élő Isten!'' -- Meghallotta ezt Palmatius, és elindult másodszor a pápához. Mikor rátalált, kérte, tanítsa a keresztény hitre, majd megkeresztelkedett. Utána sok előkelő embert vitt el Callistushoz, az egykori rabszolgához, és valamennyien megkeresztelkedtek.

Végezetül a császár olyan haragra lobbant Callistus ellen, hogy elfogatta, öt napig étlen-szomjan őriztette a börtönben, majd agyonverette, s hogy az öngyilkosság látszatát keltsék, kivetették a börtön ablakán. Utána, hogy nyomtalanul tüntessék el, kútba dobták a testét. Egy Asterius nevű pap azonban kiemelte a kútból, és tisztességgel eltemette.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, hallgasd meg kegyesen néped imádságát, hogy Szent Callistus pápa, akinek szenvedése emlékezetét üljük, érdemeivel segítsen minket!

Gondolkozz el!
    Rabszolgából, és rabból is lehet pápa, sőt szent!
        Isten kezébe kell tennünk sorsunkat!



Páncélos Szent Domonkos     hitvalló, † 1060.       


SZENT GAUDENTIUS
*960--970 között +Gniezno, 1011 után, október 14.
Gaudentius atyja a csehországi Libice ura, Szlavnik, édestestvére Szent Adalbert, Prága vértanú püspöke volt. Valószínűleg ő is Magdeburgban tanult, mint Adalbert. 988-ban a két testvér Rómába indult azzal a távolabbi céllal, hogy a Szentföldre zarándokolnak. Rómában azonban Gaudentius belépett a Szent Alexius és Bonifác bencés kolostorba, s valószínűleg itt szentelték pappá. 996-ban Adalbertet Prágába, majd Lengyelországba is elkísérte. Részt vett Adalbert Balti- tenger melléki missziójában, és szemtanúja volt vértanúságának.

997 körül a Szlavnik családot Csehországban súlyos üldözés érte, ezért Gaudentius egy időre Lengyelországban, I. Boleszláv udvarában maradt. 997-től 999-ig ismét Rómában tartózkodott, és valószínűleg része volt annak az Adalbert-életrajznak a megírásában, melyet II. Szilveszter pápa készített. 999. december 2-án aláírta III. Ottó oklevelét, mely a Szent Adalbert érsekről nevezett farfai kolostor alapításáról készült.

A lengyel krónikák szerint Gaudentiust 999-ben püspökké szentelték, és 1000 tavaszán I. Boleszláv, III. Ottó és más fejedelmek jelenlétében átvette a gnieznói érsekséget. Gallus Anonymus krónikája beszél egy kiközösítésről, mellyel Gaudentius érsek Lengyelországot büntette, azt azonban nem mondja meg, hogy pontosan mikor és ki ellen irányult, csak a II. Mieszkó király halála után (1034) kitört zavargásokhoz kapcsolja. Az újabb kutatások szerint 1034--1038 között komoly viták folytak a latin és a római-szláv rítus hívei között, s Gaudentius valószínűleg a latin mellett tört lándzsát.

Halála évét nem ismerjük, bizonyos, hogy 1011-ben még élt, s valószínűleg jóval később halt meg. A gnieznói katedrálisban temették el, és szentként tisztelték anélkül, hogy hivatalos eljárást folytattak volna. 1038-ban a testét átvitték Prágába.


--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Gaudentius nemcsak vér szerint és a szerzetesi életben volt testvére Szent Adalbertnek, hanem mint apostoltársa is, mert ugyanaz a buzgóság hevítette az igaz hit terjesztéséért. Itáliából ugyanis más kiváló férfiakkal együtt Adalbert Gaudentiust is magával vitte Csehországba, ahol a brewnowi kolostorban -- melyet Jámbor Boleszláv fejedelmi bőkezűséggel látott el -- kezdték meg a szent életet, s hamarosan példaképei lettek a szerzetesi tökéletességnek. Adalbert magával hozta testvérét Magyarországra is, hogy azt a lelkületet, melyet Gaudentius a kolostori magányban kialakított, most napvilágra hozza; hogy aki korábban a hit terjesztéséért a falak között lelkesedett, most a küzdőtéren tanúsítsa buzgóságát, és egy pogány nép megtérítéséért fáradozzon. Gaudentiust nemcsak a saját szíve, hanem testvére is lelkesítette, ezért oly serényen és állhatatosan apostolkodott, hogy abban az időben egész Magyarországon nem volt párja abban, ahogyan módot talált a magyar lelkek Krisztus igájába hajlításához. A legnehezebb munkát is vidáman vállalta, és semmit el nem mulasztott, amit a nép fiatal hitének ápolására alkalmasnak látott. Amikor Adalbert Lengyelországba távozott, Gaudentius is vele ment, és Gniezno püspöke lett. Feladatát fáradhatatlanul töltötte be, úgyhogy nyájának nagy hasznára volt, s maga is igen sok érdemet szerzett Istennél, akihez, hogy jutalmát az égben átvegye, jámbor halállal átment.


Szent Helén


BOLDOG CERCHI* HUMILIÁNA özvegy, III. r. (1219-1246)
A firenzei osi nemesi Cerchi családból született. 18-an voltak testvérek. Apja 15 éves korában odaígérte egy nemesembernek feleségül. A leány apjának akaratát teljesítve hozzáment a férfihez, akitol öt évig igen sok megbántásban volt része. Hosi erényei különösen kituntek, amikor férje súlyosan megbetegedett. Nemcsak áldozatos lélekkel ápolta haláláig, hanem hozományát is férje adósságainak kifizetésére ajánlotta fel. Aztán visszatért a szüloi házba. Mivel nem akart másodszor is férjhez menni, apja és rokanai zaklatták. Még a szolgáló is büntetlenül bántalmazhatta. Ekkor újból elhagyta családját, belépett a ferences III. rendbe, a Szent Kereszt templomban felvette a rendi ruhát. Elvonultságban élt, onnan csak akkor jött elo, amikor a templomba ment vagy a szegényeket, betegeket látogatta. Apja erre megfosztotta minden, ot illeto tulajdonától. De Humiliána, mint Szent Ferenc hu tanítványa, örömét lelte abban, hogy szegénynyé lett. Hogy az Istennek szentelt szüzeken segítsen, koldult számukra. A szegényeknek akárhányszor a maga szájától vonta el a falatot vagy saját ruháját adta oda. Vágyott arra, hagy Istenért vártanúságot szenvedjen vagy a legnagyobb kínokat elviselje. Erre módja is volt hosszantartó betegsége idején és a sátán zaklatásai közepette, akit a szent kereszt jelével futamított meg. Betegségét, fájdalmait nemcsak, türelemmel, hanem hálaadással viselte. Az önsanyargatásban alig ismert határt. Isten rendívüli karizmákkal ajándékozta meg: a jövobe látott, imádság közben gyakran esett elragadtatásba, saját leányát, aki hirtelen meghalt, imájával életre keltette. Egy férfi súlyos betegségét, szeretettol indíttatva, magára vállalta. Az valóban meggyógyult, míg o maga nagy kínokat viselt el, miktol a neki megjeleno Krisztus szabadította meg. Cellája olykor mennyei fényben ragyogott. Mikor közelinek érezte elmúlását, gyóntatója kérte, emlékezzen meg majd róla Istennél. O azt felelte, erre nem sokáig lesz módja, mivel o is hamarosan követni fogja. Ez be is következett. Halála után a nép mindjárt szentként kezdte tisztelni, ezt a tiszteletet XII. Ince pápa hagyta jóvá.
„Krisztus, ártatlanul magára vállalja minden ember szenvedését, mivel bunüket veszi magára... Szenvedését mondhatjuk helyettesíto szenvedésnek, de mindenekfölött „megváltó szenvedésnek”... Szenvedésével azért töröltetnek el a bunök, mert csak egyszülött Fiúként vehette magára oket, azzal az Atya iránti szeretettel, amely legyozi a minden bun mélyén rejlo rosszat.”
II. János Pál Salvifici Daloris körlevelébol.

Imádság:
Istenünk, egyedül te vagy igazán szent, és nélküled senki sem lehet jó. Boldog Humiliána közbenjárására alakíts minket tetszésed szerint, hogy egykor részesei legyünk örök dicsoségednek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Jusztusz     püspök és hitvalló, † ~390.       


Szent Nazár, Gerváz, Protáz és Celzus vértanúk.

Szent Nazár Rómában született zsidó atyától és keresztény anyától. Amikor Nazár felnőtt lett, elhatározta, hogy anyja hitét követi. Szent Linus római püspök keresztelte meg. Sokat törődött nemcsak a maga keresztény életével, de a másokéval is. Sokakat térített Krisztushoz. Hamarosan eltávozott Rómából, elvíve magával szülői örökségét. Milánóba került, ahol vagyonával sok jót tett főleg a foglyok között. Az istentelen Néró császár ugyanis nagy üldözést támasztott a keresztények ellen és sokakat börtönbe vetett. Közöttük volt Gerváz és Protáz is. Nazár látogatta, vigasztalta és segítette a börtönben hittársait. Egy éjjeli látomásban megjelent neki édesanyja és Gallia földjére küldte a keresztény hitet terjeszteni. Melia városában egy hívő asszony hároméves leányát: Celsiát megkeresztelte és nevelni kezdte. A jó nevelést kapott kislány mindenüvé követte tanítóját miután felnőtt, és sokat segített neki hithirdető munkájában. A vidék kormányzója erről tudomást szerezve, megfogatta őket, de felesége közbenjárására szabadon engedte mindkettőjüket. Ezután Trier városába mentek és ott folytatták térítő munkájukat, utána visszatérve Milánóba, Gerváz és Protáz vértanúkat életben találták. Néró császár, tudomást szerzett róluk, Nazárt és Celzust megöletni parancsolta. Mindkettőjüket lefejezték. Nemsokára a pogány papok kérésére Gerváz és Protáz vértanúkat is megölték. Gerváz az ütlegelések közben, Protáz pedig kard által halt meg. Ereklyéiket 387-ben találták meg és ma Milánóban nyugszanak.


Szent Szilván felszentelt vértanú.

Gáza városából származott. A város papja volt. Azért a buzgóságért, hogy a keresztény hitet terjesztette, bányamunkára ítélték büntetésül. Végül, 40 keresztény katonával együtt karddal lefejezték őket. Ez 311-ben történt.

2021. október 13., szerda

Szent Benjamin diakónus.

Szentünk Izdegerd perzsa császár uralkodása idején élt. Mivel sok perzsa pogányt térített a keresztény hitre, megrágalmazták, megverték és börtönbe vetették, ahol két évig szenvedett. Egy görög ember, aki követségben volt a perzsa udvarban, hallott Benjaminról. Kérte‚ hogy bocsássa szabadon. A császár megígértette a követtel, hogy Benjamin nem fog több perzsát megtéríteni. A követ ezt meg is ígérte.

Benjamin ebbe nem egyezett bele. A császár erre megparancsolta, hogy 12 kihegyezett szöget verjenek keze és lába körmei közé. Amikor látta, hogy Benjamint ez nem töri meg, megparancsolta, hogy szúrják át vastag hegyes nyárssal. Ez 420 körül történt.


SZENT EDVÁRD (EDE) angol király volt, apja Ethelréd angolszász király (978-1016), anyja Emma, I.Richárd Normandiai herceg leánya. Az ország dán megszállása miatt a királyi család Normandiában talált menedéket, Edvárd (Eduárd) is egészen kisgyermekkorától ott is nevelkedett és csak 1042-ben térhetett vissza Angliába, Londonba, amikor a dán uralom magától összeomlott, és a hatalom átvétele fegyveres küzdelem nélkül megtörténhetett. A Normandiai idegen környezet és annak erkölcstelen élete kemény próbára tette a fiatal Edvárdot. A nehézségeket a magánosságnak és a lélek kincseinek keresésével igyekezett kikerülni. Kortársai az udvar angyalának nevezték.

Visszatértekor Winchesterben nagy pompával királlyá koronázták. Igyekezett az ország újjáépítését, a szegénység felszámolását és az egyház szervezését gyorsítani. Sok templom mellett a Westminster-apátság alapítása is az ő nevéhez fűződik. Nagyon példamutatóan és alázatosan élt. Feleségével, Edithával szerető testvérként éltek együtt, minden erejükkel a másik megszentelésén fáradoztak. Együtt segítették a rászorulókat, maga Edvárd személyesen is gondozta a szegényeket.

Nagyon szeretett volna IX. Leó pápa uralkodása alatt Rómába látogatni, de ezt a politikai helyzet nem tette lehetővé. Követségek és ajándékok küldésével fejezte ki ezért ragaszkodását és tiszteletét.

1066. január 5-én halt meg, alattvalói már ekkor szentként tisztelték. Sírjánál csodák történtek. A csodák miatt, utóda Hódító Vilmos a hamvait díszes arany- és ezüst koporsóba foglalta hamvait. Teste 36 év multán, amikor felnyitották koporsóját, teljesen ép volt sírjában. Ettől kezdve már nemzeti szentjükként tisztelték az angolok. 1161. február 7-én III. Sándor pápa az egész egyházra kiterjesztette tiszteletét. Testét 1163. október 13-án hatalmas pompával vitték át az általa újjáépített Westminsteri apátság templomába, és azóta is ott nyugszik. Ő volt az utolsó angolszász király.

Imaszándék:
    A szegénység ellen mindenkinek meg kell tenni a magáét…


Szent Florenciusz vértanú.

Szalonikiből származott, apostoli tanítvány volt. Buzgó követője és hirdetője volt a keresztény hitnek. Leleplezte és megvetette a pogány istenek tiszteletét, hirdetve, hogy a bálványszobrok üres és érzéketlen tárgyak. Sokakat megerősített a keresztény hitben és Isten parancsainak teljesítésében. Ezért a vidék parancsnoka elé vitték ítéletre. Először megverték, majd testét éles vassal szurkálták, végül forró üstbe vetették. Imádkozva és Istennek hálát adva lehelte ki benne szent lelkét, a III. század elején.


BOLDOG BIALAI HONORÁT kapucinus (1829-1916)
Eredeti nevén Kozminski Vencel Biala-ban született. A tehetséges fiú Varsóban építész-technikai szakközépiskolában tanult, közben a környezet, társak, tanárok befolyására hite meggyengült. 17 éves korában összeesküvés vádjával a cári orosz hatóság börtönbe vetette. Helyzete elég kilátástalan volt. Halálos ítélet várt rá. Tífuszban is megbetegedett. Ilyen állapotban három héten át Isten ellen lázadt, megtagadta hitét, káromolta Istent. Édesanyja naponta járt a várbörtönbe, hogy fia után érdeklodjön, s mindennap a közelben lévo pálos templomban a Chestochowa-i Szuzanya-kép elott imádkozott fia szabadulásáért. A két édesanya (a Bold. Szuz és anyja) imájára bekövetkezett elobb gyógyulása és megtérése, 1846. aug. 15-én, majd szabadulása „csodálatosó módon” 1847. márc. 27-én. Utána új életet kezdett. Befejezte tanulmányait, majd egy szentgyónása után, melyet a varsói kapucinus templomban végzett, elhatározta, kapucinus lesz. Édesanyja és rokonai le akarták szándékáról beszélni, de o határozott maradt. 1848. dec. 21-én megkezdte a novíciátust, ekkor kapta a Honorát nevet. Felszentelése (1852) után Varsóban muködött 11 évig igen eredményesen, közben tartományi titkár is volt 10 évig. Felvirágoztatta a ferences III. rendet, 1857-ben megalapította a Feliciána Novérek Kongregációját, keresett szónok és gyóntató volt. A lengyel felkelés leverése után, 1864-ben, minthogy a cári uralom a papokat és szerzeteseket tartotta a felkelés fo mozgatóinak, sok kolostort megszuntetett, Honorát atyát pedig Zakroczimba számuzte. Itt 28 évet töltött és csak a gyóntatást engedték meg neki. Így viszont sok buzgó lelket tudott vezetni, s rajtuk keresztül titokban 26 vallásos kongregációt, közösséget tudott megszervezni. Ezután Nowe Miastoba került, ahol 24 évet töltött. Haldokolva mondotta a körülállóknak: „Atyák, nem is tudjátok, hogy köztetek volt egy nagy bunös. Fiatal koromban megtagadtam Istent.” II. János Pál 1988-ban avatta boldoggá.
Boldog Honorát tanúsága Szent Ferencrol:
„Már a rendbe való belépésemkor nagy tisztelettel voltam Szeráfi Szent Ferenc atyám iránt. Késobb, amint életét, erényeit, lelkületét jobban megismertem, legkedvesebb szent lett számomra. Egyetlen kívánságom, hogy ot tökéletesen követhessem, és Reguláját huségesen megtartsam.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Honorát áldozópapnak megadtad a gyöngéd szeretet lelkületét az emberek iránt, hogy a veled való kiengesztelodésre vezesse oket. Közbenjárására add meg nekünk, hogy megízleljük a te bocsánatod édességét és tökéletes szeretetben egyesüljünk veled. A mi Urunk Jézus által.


SZENT KÁLMÁN (Kolman)
+Stockerau, 1012.
Kálmán Skóciai Szent Margit fia volt. Szentföldi zarándokútja közben Stockerauban, Bécs mellett elfogták, s mivel összetévesztették egy kémmel, megkínozták és megölték. A kreuzensteini kastélyban Bécs mellett ma is őrzik a fát, melyre a hagyomány szerint fölakasztották. Ezt a fát különösen tisztelte VI. Károly és leánya, Mária Terézia. Kálmán teste a melki kolostorban nyugszik, abban a sírban, melyet II. Henrik gróf építtetett.

Tisztelete már 1014. október 13-án elkezdődött, és gyorsan elterjedt Ausztriában, Tirolban, Bajorországban és Magyarországon. Főleg a hegyek között emeltek sok kápolnát tiszteletére. Szent Fridolinnal és Lénárddal együtt a beteg lovak és ökrök védőszentjének tekintették. Október 13-a az említett országok breviáriumaiban és misekönyveiben ünnepnek számított, s a nép szokása volt, hogy állatait Kálmán temploma közelébe hajtotta, hogy részesedjenek áldásában. 1713-ban, mikor járvány pusztított egész Ausztriában, Melk városa Szent Kálmán segítségül hívása után érintetlen maradt.


--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

A harmadik virág, aki a skót királyi családból (Margit és Dávid után) a magyar szentek kertjét ékesíti, Kálmán. Korábban Edeltredusnak hívták, és Szent Dávidhoz hasonlóan a magyar származású Margit skót királynő fia volt. Atyjának, Malcolmnak halála után az országban zavargások támadtak, Kálmánt elűzték, s különböző országokban kellett bujdosnia. Bujdosása közben a szerencsétlenséget lelke javára, a szükséget erényre akarván fordítani, a számkivetést zarándoklattá változtatta, és Jeruzsálembe ment, hogy a szenvedő Krisztus misztériumaival találkozhassék. A Szentföldön a lelke igen nagy vigasztalást talált. Hazatérőben, amikor útja Felső-Pannónián vitt keresztül, Stokkerauban gonosz emberek kezébe került. Mivel nem ismerték a nyelvét, kémnek gondolták, s miután kegyetlenül megkínozták, fölakasztották egy fára. Isten azonban a halála után csodákkal akarta megvédeni ártatlanságát és szentségét: teste ugyanis, mely már hat napja függött a fán, nemcsak romlani nem kezdett, hanem mikor megsebezték, friss vér folyt belőle. Sőt a fa, melyen a drága teher függött, új lombot hajtott. Mindezek hallatára Henrik, Ausztria grófja levétette testét a fáról, és ott tisztességgel eltemettette. Hosszú idő után is változatlanul romlatlan maradt, s később a melki bencés kolostorban nyilvános tiszteletre helyezték el. Néhány év múlva, amikor Magyarországon Péter király uralkodott, valószínűleg a rokonság jogcímén Magyarországra vitték, s nagy tisztelettel őrizték, míg a szerzetesek kérésére vissza nem került a melki kolostorba.


Szent Kárpusz és Papilász vértanúk és társaik.

Karpusz és Papilasz mindketten Pergamon városában születték istenfélő szülőktől. Mindketten istenfélő keresztény nevelést kaptak. Amikor elérték a felnőtt kort, méltókká lettek arra, hogy az Egyházban vezetői tisztséget töltsenek be. Karpuszt püspökké szentelték, és Tiatira városában hirdette az evangéliumot. Karpusz Papilaszt diakónusává szentelte. Igehirdetői tevékenységükben sok eredményt értek el. Ellenségeik feljelentették őket Déciusz császárnál. Ő helyettesét: a kegyetlen Valériust küldte el a dolgok kivizsgálására. Mivel nem tudta őket hittagadásra bírni, mindkettőjüket lovakhoz kötöztetve Szardisz városába vitette. A nehéz úton követte őket szolgájuk Szent Agatodor. A városban a nagy kínzások következtében Agatodor meghalt. A keresztények éjjel titokban temették el.

Karpuszt és Papilászt újra visszavitték Pergamonba, és ott tüzes kemencébe dobták. A kemencéből csodásan épségben megszabadulva, végül kardhalálra ítélték őket. A vesztőhelyre vitték Papilász testvérét. Agatonikát is, akit szintén lefejeztek. Holttestüket őrizet nélkül kidobták, de a keresztények titokban eltemették őket. Ez történt 251 körül.


Szent Nikétász hitvalló.

Szent Paflagóniában született, istenfélő szülőktől. Távoli rokona volt a szentképtisztelő Iréné császárnőnek. 17 éves korában Konstantinápolyba került, és császári szolgálatba állt. Magas rangot is elérve, belátta az élet hiúságát, és kolostorba akart vonulni. A császár nem akarta őt a szolgálatból elengedni. Az utód: Ranabé Mihály alatt kérte, hogy a szolgálatból kilépjen. Örmény Leó császár alatt, látva a szentképek elleni üldözést, elment Konstantinápolyból egy más kolostorba lépett be. Teofil, az új császár nem hagyott neki itt sem békét. Kolostorból kolostorba vándorolt, végül egy tenger melletti kolostorban telepedett le. Itt 76 éves korában halt meg, 838 körül. Életében is, halála után is sok csodát tett.


2021. október 12., kedd

Szent Domnika vértanúnő.

Szentünk Dioklécián császár alatt szenvedett vértanuságot. A ciliciai Anazarva helység helytartójához, Liziászhoz vitték kihallgatásra. Sokféle kínzás után börtönbe vetették. Ott, hálát adva Istennek sebeiért, adta vissza lelkét Istennek 286-ban.


Szent Edvin


Majumi Szent Kozma kánonköltő.

Damaszkuszi Szent János szülei fogadták magukhoz a Jeruzsálemből szárniazó árva gyermeket: Kozmát. Istenfélő és szegényeket szerető ifjú volt. Szent János szülei gyermekükkel együtt nevelték. Egy szintén Kozma nevű szerzeteshez adták mindkettőjüket nevelésre. Kozma, minden keresztény tudományt és bölcsességet elsajátított nevelőjénél. Amikor felnőtt korba ért, Szent Száva kolostorában szerzetes lett. Mivel abban az időben üldözést kezdtek a szentképek tisztelete ellen, Kozma buzdította Szent Jánost, hogy szálljanak szembe a téves tanítással. Kozma, az Egyház istentiszteleteinek ékességére sok tropárt és kánont szerkesztett, a feltámasztott Lázár, az Úr szenvedéseinek tiszteletére és az Úr néhány ünnepére. V. János jeruzsálemi pátriárka majumi püspökké tette, nem messze Jeruzsálemtől. Lelki nyájának jó pásztora volt és hosszú kort elérve békében halt meg 787 körül.


Szent Márton toursi püspök.

Pannóniában született, Szombathelyen. Szülei pogányok voltak. Mint római katona ismerkedett meg a keresztény tanokkal. 18 éves korában keresztelkedett meg. Két év múltán otthagyta a katonaságot, Poitiersi Szent Hilárion püspök exorcistává (ördögűzővé) avatta. Visszakerült Szombathelyre. Ott megtérített anyját és rokonait. Ezután visszakerült Franciaországba. Szent élete miatt a nép és a papság arra kényszerítette, hogy vállalja el a toursi püspökséget. Mint püspök is szigor szerzetesi életet élt. …0 éves korában halt meg, 400 körül november 11-én. Franciaország védőszentjévé választotta.


Szent Maximilián (Miksa)     püspök és vértanú, † ~300.


Szent Probus, Tarach és Andronik vértanúk.

Dioklécián és Maximián császárok uralkodása alatt, Pompleopoliszban három keresztény fogtak el, és Tarzusba vitték őket Maxim prokonzulhoz, hogy ítélkezzék fölöttük. Probus trákiai származású volt, a pamfiliai Pergéből. Tarach római polgár volt és katona, a szíriai Klaudiopoliszból származott. Andronik egy nemes efezusi polgárnak volt a fia. A kihallgatás alkalmából mindnyájan kereszténynek vallották magukat, és nem voltak hajlandóak hitüket megtagadni. A prokonzul ezért mindnyájukat megkínoztatta és a börtönbe vettette. Következő kihallgatásuk Mopszvesztiában volt, és végül Anazarvában. Különféle kínzások után karddal részekre vagdalták őket és így haltak vértanúhalált 304-ben. Holttestüket gonosztevők maradványaihoz dobták, és katonákkal őriztették. Éjszaka földrengés, villámlás és mennydörgés támadt nagy esővel. A katonák elfutottak, a keresztények pedig mennyei fény útmutatása alapján találták meg a vértanúk testeit. Elvitték és tisztességesen eltemették őket olyan helyre, ahol az istentelenek nem tudtak ráakadni.


SZENT SZERAFIN kapucinus (1540-1604)
Montegranaro-i Szerafinnak (Szeráf) is nevezik, szülofaluja után (Loretohoz közel). Apja komuves. Anyja vallásos nevelésben részesítette. 16 éves korában egyszer bátyjával komuves munkát végzett egy szomszédos faluban. A házigazda lánya, Ludovika a szentek életébol olvasott fel ebédido alatt. Ebéd után a fiú megkérdezte Ludovikát: „Mit tegyünk, hogy elkerüljük az ítéleten a megszégyenülést? Nem jobb lenne legjobb elmenni remetének?” „Miért akarsz remete lenni? - mondta a lány. Vannak a közelben kapucinusok. Ott imádkozhatsz és vezekelhetsz.” Félix (ez volt a keresztneve) még többet is megtudott a lánytól a kapucinusokról. El is határozta, hogy közéjük megy. Hamarosan fel is vették. Legnagyobb keresztje az volt, hogy a munkák végzésében lassú és ügyetlen volt. Emiatt házfonöke sokat korholta, büntette. Egyszer már ereje is elhagyta, elcsüggedt. Az Oltáriszentség elé borulva kérte az Úr Jézus segítségét. Az Úrtó1 ezt a feleletet hallotta: „Miért zúgolódsz a szenvedés miatt? Jól tudom, mi ér téged, semmi sem történik akaratom ellenére. Ha kedvemet akarod keresni és szolgálni akarsz nekem, tagadd meg magad. Gyakorold a türelmet és járd a kereszt útját. Minden elottem kedves léleknek az útját erre az útra irányítom. Ez a királyi út, ezen az úton a kegyelem kísér.” E szavak után újult erovel viselte a megpróbáltatásokat: így hamarosan nagy tökéletességre jutott. Az éjszaka legnagyobb részét imában töltötte. A kertben külön helyen termelt növényeket a szegények számára. S az o földje sokkal bovebben termett, mint a kert többi része. Sok beteg gyógyulását is kiimádkozta. Szerafint kereszttel és szentolvasóval ábrázolják, mert különös módon tisztelte a szenvedo Jézust és a Szuzanyát. A madarakkal, más állatokkal oly bizalmas viszonyban volt, mint szeráfi atyja. Utolsó éveiben már csodatevo szentként tisztelték mindenütt. Egyik kolostorból a másikba helyezték, mert a hozzá tóduló emberek felborították a kolostor rendjét. Utolsó helye Ascoli* volt, itt halt meg szent halállal. XIII. Kelemen pápa 1767-ben avatta szentté.
A pápa szenttéavatási bullája írja:
„Minden aranynál, ezüstnél, országnál és királyi széknél értékesebb az a bölcsesség, amely a mulandó dolgok megvetésére tanít... Közli ez magát a legkülönbözobb tehetséguekkel, és gazdagon szórja mennyei kincseit mindenkire. Idonként mégis boségesebben árad ki a tudatlanokra, hogy a világ tudományától felfuvalkodott bölcseket megszégyenítse.”

Imádság:
Istenünk, te Szent Szerafint Szentlelked sok ajándékával elhalmozva Krisztus gazdagságának csodálatos tanújaként adtad nekünk. Add, hogy közbenjárására növekedjünk a te ismeretedben és az evangélium igazságaihoz huen éljünk. A mi Urunk...


Szent Vilfrid     püspök és hitvalló, † 709.       

2021. október 11., hétfő

Október 11-18. között

A VII. egyetemes zsinat atyáinak emléke

Ezt a zsinatot a szentképek tiszteletének helyreállítása ügyében hívták össze 787-ben, Niceában. Ez a II. niceai zsinat. Bár a képrombolás látszólag megszűnt, amikor a kiskorú Konstantin császár helyett 780-ban Iréné özvegy anyacsászárnő vette át az uralmat, de a belső szakadás a pártok között megmaradt. Hogy ezt megszüntessék, Tarasius pátriárka egyetemes zsinat összehívását látta szükségesnek. Kérését a császárné is támogatta I. Adorján pápánál. Először 786-ban gyűltek össze az atyák Konstantinápolyban. A szentképek tisztelete visszaállításának okairól tárgyaltak. Az ellenpárt katonái betörtek a templomba, és a püspököket szétűzték. Csak 787-ben folytatták a tanácskozást Niceában. Összegyűjtötték a képtisztelet Szentírási bizonyítékait és a hagyományokat, majd elfogadták a zsinat hitvallását. A szentképek, a kereszt és az ereklyék Krisztus, az Isten és a szentek személyére emlékeztetnek. Külső tiszteletadás: proszkünézus illeti meg őket, ami különbözik az egyedül Istennek kijáró imádástól a latreiától. Ezenkívül még más egyházfegyelmi határozatokat is hoztak.



A Boldogságos Szűz Mária     anyasága       



Szent Fülöp apostol, diakónus.

Szentünk a palesztinai Cezareából származott. Házasságra lépett, 4 leánya született, akik később prófétáltak. Fülöpöt az apostolok a 7 diakónus közé álasztották, hogy a szegényekre legyen gondjuk. István vértanúi halála után a keresztények sokan elszéledtek Jeruzsálemből Judea és Szamaria vidékére. Fülöp Szamariában hirdette az evangéliumot agy sikerrel. Hittek beszédének és sokakat megkeresztelt. Köztük Simon varázslót is, aki sokáig ámította varázslásaival a népet. Isten angyalának parancsára elment a Jeruzsálemből Gáza felé vezető útra, találkozott az etióp főemberrel, hirdette neki is Jézust, és egy tónál megkeresztelte. Onnan Cezareába tért vissza, ahol saját házában együt lakott 4 próféta leányával. Ezután visszatért Jeruzsálembe, ahol az apostolok püspökké szenteltek, és Kisázsiába, Trallia városába küldték. Ott is evangéliumot hirdetve sok csodával erősítette meg szavait. Késő öregségében hunyt el. Tetteiről az Apostolok Cselekedeinek könyvében, a 6. és 8. fejezetben olvashatunk. Nem tévesztendő össze a 12 apostolhoz tartozó Fülöp apostollal.


BOLDOG GRIESINGER JAKAB domonkos testvér
*Ulm, 1407. +Bologna, 1491. október 11.
Dietrich Griesinger tehetős molnár volt Ulmban. Feleségével együtt kitűnt élő hitével, nagy jótékonyságával, erkölcsi szigorúságával és jámborságával. Második gyermekük volt az 1407-ben született Jakab. Testileg és lelkileg apjára hasonlított s kedvence is lett. Alapos kiképzést kapott az olvasásban, írásban, számolásban és a latinban, de nem a kereskedői vagy a papi hivatást választotta. Az Ulmban meghonosodott üvegfestészet vonzotta. Tanulóideje alatt gazdag technikai tudást sajátított el.

1432-ben néhány hasonló korú társával együtt elhatározta, hogy Rómába zarándokol. Egy februári reggelen a székesegyház terén gyülekeztek, hogy együttesen keljenek útra. Bár az utazás hozott némi örömet, sok áldozatot is kívánt, Jakab azonban római útján elsősorban zarándoknak érezte magát.

Róma sok temploma és látnivalója feltárult nyitott és lelkes tekintete előtt. Nagycsütörtökön életgyónást végzett, hogy jól előkészüljön IV. Jenő pápa (1431--1447) áldására és a teljes búcsúra.

Fordulóponton is állt egyben. Pénzét felemésztette az utazás és az alamizsnálkodás. Amikor meghallotta, hogy Aragóniai Alfonz zsoldosokat toboroz, hogy elfoglalja a nápolyi királyságot, beállt zsoldosnak. Gaeta erődítménye és kikötővárosa előtt kellett szolgálnia; a gaetaiak azonban nemsokára megfutamították őket, majd részt vett a szerencsétlenül végződött aversai csatában is.

Négyévi szolgálat után felhagyott a katonaélettel. Capuában házmesterséget vállalt egy jogtudósnál, majd anélkül, hogy teljes bérét és holmiját magával vitte volna, csakhamar elhagyta ezt az állását is, és észak felé vette útját. Bolognában pihenőt tartott, de úgy gondolta, hogy hamarosan elindul hazafelé. Imádkozott a székesegyházban, majd összetalálkozott néhány társával, akik kilenc évvel azelőtt vele együtt indultak a római zarándoklatra, és mint ő is, Itáliában maradtak. Azt javasolták neki, maradjon velük, és vállaljon szolgálatot a helyőrségen, s utána majd együttesen térnek haza. Jakab hamarosan elnyerte századosa bizalmát. Szabad óráiban a templomokat látogatta. Különösen a San Domenico templom vonzotta, ahol gyakran imádkozott Szent Domonkos (lásd: A szentek élete, 417. o.) sírjánál. Itt világosodott meg hivatása, jelentkezett Szent Domonkos rendjébe laikus testvérnek, s harmincnégy éves korában be is öltözött. A ,,német Jakab testvér'' néven került bele a bolognai domonkos kolostor történetébe. Ez a közösség lett életének, imádságának, munkájának és halálának helye. Földi hazája és vándorlásai helyett állandó helyet talált további élete számára. A bolognai nagy, száz szerzetest befogadó domonkos kolostorban a zsolozsmában, prédikálásban és szentségek kiszolgáltatásában megszentelődő papok mellett laikus testvérként megtalálta helyét. A konventnek jó hagyománya volt a kolostori fegyelemben.

Jakab testvér a konyhában és a templomban, valamint a betegápolásban segédkezett. ,,Aki látta, hogyan ápolta a betegeket, egyetért azzal, hogy lobogott benne a szeretet és a jóság'' -- terjedt el róla. Egy pestis sújtotta évben -- tehát 1449-ben vagy 1457-ben -- szerető vnátadása nem ismert határt. Elöljárói később azzal bízták meg, hogy tanult mesterségét, az üvegfestészetet elevenítse fel. E munkájára vonatkozó bizonyítékok, ahogy jórészt maguk a művek is, sajnos az évszázadok folyamán elvesztek. 1463-ban megbízták, hogy a San Petronio templom hat nagy kerek ablakába illesszen négyszögletű címerképet. Elkészítette továbbá a jegyzők egyesülete kápolnájának üvegablakait is.

A San Domenico homlokzatának nagy rózsaablakát is Jakabnak tulajdonítják. A könyvtár kialakításában is közreműködött. Szava mértékadó volt a boltozatok, falak és párkányzatok színezésében, valamint az oszlopfők kiképzésében. 1468-ban készítette az ablakok tervrajzait, s 1472-ben beillesztették az utolsókat is. A számadáskönyvek bejegyzéseiből kiderül, hogy Jakab festő-, kovács- és lakatosként is tevékenykedett. 1473-ban Szent Domonkos szarkofágját művészi díszítéssel látták el. Ez alkalommal két kerek ablakot helyeztek el a Domonkos kápolna előtti új keresztboltozatban; ez is Jakab testvér munkája volt. (1730-ban egy átalakítás áldozatai lettek.)

Amit a San Petronio és a San Domenico számadáskönyvei az üvegfestő és kézműves Jakab munkáira vonatkozóan jelentenek, azt jelenti lelkiségére vonatkozóan életrajza, melyet egyik tanítványa, Ambrogino Tormoli testvér szerkesztett.

Jakab lelki életéről azt írja Ambrogino testvér, hogy Isten számára nem volt elég neki semmiféle idő. Miközben a klerikusok a kóruson zsolozsmát mondtak, ő mint laikus testvér a Miatyánkot imádkozta. Munka közben megőrizte belső összeszedettségét és a hallgatást, tartózkodott a haszontalan beszédtől. A felebaráti szeretet és az engedelmesség gyakorlása többet jelentett számára művészi munkáinál. Türelme a munkában és magatartásában, szelídsége, vezeklőkészsége közmondásos volt. Különösen az Egyházért és rendje ügyeiért imádkozott. Már életében a szentség hírében állt, betegeket vittek hozzá, hogy meggyógyítsa őket. Calabria hercege Bolognán átutazóban maga is látni akarta, és tisztelettel ölelte át.

Élete vége felé súlyos betegségét nagy megadással viselte el. 1491. október 11-ről 12-re virradó éjszaka halt meg.

A San Petronio napfényben még ma is ragyogó üvegablakainál nem csekélyebb jelentőségűek a századok távlatából felénk sugárzó erényei, melyek az isteni világosságot és erőt hirdetik.

1825. augusztus 3-án XII. Leó pápa megengedte ulmi Boldog Jakab ünnepének megülését Bologna érseksége és a domonkos rend számára. Rottenburg püspöksége is felvette ünnepi naptárába a Svábföldről származó boldogot.


BOLDOG MÁRIA ANGÉLA TRUSZKOWSKA III. r., társ-rendalapító (1825-1899)
Lengyelországban, Kaliszban született, keresztneve Zsófia. Szülei vallásosan nevelték. A család 1837-ben Varsóba költözött, ahol Zsófia nemsokára megismerkedett a kapucinus Honorát atyával (bold. av. 1988), akit gyóntatóatyjául választott. Unokahugával, Klotilddal éveken át gyakorolta az irgalmasság cselekedeteit a szegényekkel, idosekkel, betegekkel, elhagyatott gyermekekkel. Ez utóbbiakat összegyujtötte, két bérelt szobában írásra, olvasásra, vallásra tanították oket. Vasárnaponként együtt elmentek a kapucinusok templomába és ott a Cantalicei Szent Félix oltárnál imádkoztak. A városban a fiúkat Szent Félix fiainak, Zsófiát és társát pedig Szent Félix novéreinek, röviden feliciána novéreknek nevezték. Ez az eredete a késobbi Feliciána Novérek Kongregációja elnevezésnek. Zsófia és Klotild 1855-ben beléptek a Honorát atya vezette ferences III. rendbe, két évvel késobb Zsófia tizenketted magával magára öltötte a feliciána novérek ruháját, ekkor kapta a Mária Angéla nevet. Mindjárt a novérek újoncmesternoje és általános elöljárója lett. 1860-ban a kongregáció 12 tagja klauzúrás novér lett, hogy imájukkal támogasság a karitatív, oktató és egyéb tevékenységet folytató „aktív” novéreket. 1864-ben már 32 helyen tevékenykedtek. A kongregáció ferences irányítás alatt, ferences Regulával muködött. Az 1864. évben azonban – a lengyel felkelés leverése után – a cári önkény sok szerzetesrend muködését megszuntette. A novérek egy része Krakkóba vagy olyan területre ment, ahol szabadon muködhettek (így a klauzúrás novérek is), a többiek titokban fejtették ki tevékenységüket. Angéla anya ezután a klauzúrás novérekkel maradt, az aktív novéreknek másik novér lett az elöljárója. Élete utolsó 30 évében – részben egyre növekvo nagyothallása miatt – visszavonultan élt Krakkóban, imában, testi-lelki szenvedései türelmes viselése közepette. Lelkiatyjához, Honorát atyához írt levelei bevilágítanak eros., áldozatos lelkébe. II. János Pál pápa avatta boldoggá 1993-ban.
Boldog Angéla anya buzdítása szétszórtságban élo novéreihez:
„Ha nem engedik meg, hogy mint feliciána novérek éljetek, éljetek úgy, mint Krisztus igaz szolgálói, a Legszentebb Szuz leányai. A szerzetesi ruha helyett öltsétek magatokra a jámborság, alázatosság, szelídség, ártatlanság ruháját, így Krisztus jó illatát árasztjátok a világban és világít a ti világosságtok az emberek elott, azok pedig magasztalják mennyei Atyátokat.”

Imádság:
Add Urunk, hogy huséges jegyesed, Boldog Mária Angéla példája szítsa fel szívünkben az istenszeretet lángját, amelyet szerzetescsaládja tagjaiban is fellobbantott, Egyházad dicsoségére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Sauli Szent Sándor     püspök és hitvalló, † 1593.       


Szent Tarachus és társai     vértanúk, † 304.       


Szent Teofán hitvalló püspök.

Teofán istenfélő szülőktől született Palesztinában. Egy Teodor nevű testvére is volt, akit „Megbélyegzett” Teodor néven tisztelünk Mindketten az akkori idők bölcsességét tanulták és jó nevű filozófusok lettek. Később azonban életüket Istennek szentelték, mint szerzetesek a Szent Száva kolostorban.

Abban az időben az istentelen császárok üldözni kezdték a szentképeket és azok tisztelőit. Nicefor jeruzsálemi pátriárka Konitantinápolyba küldte a szent testvéreket, hogy a császár előtt fejtsék ki az igazhitű tanítást a szentképek felől. Teofán akkor már áldozópap volt. Mindketten sokat szenvedtek 25 éven keresztül az üldöző Leó, Mihály és Teofil császároktól. A szenvedések között Teodor 840 körül meghalt. Teofán tovább élt, és megérte azt a időt, amikor az istenfélő Mihály császár végét vetett a szentképek üldözésének, és a birodalomban beköszöntött a béke. Teofánt Metodiosz pátriárka a niceai egyház metropolitájává szentelte. Békében hunyt el 847-ben. Nevéhez fűződik sok kánonének megírása, és sok sás hasznos írás, sztichira is.


Szent Zinaida és Filonilla vértanúnők.

E két nő édestestvér volt. A ciliciai Tarzusból származtak, Szent Pál apostol rokonai voltak. Elhagyva anyjukat és lemondva vagyonukról, kitanulták az orvosi mesterséget, és igazán apostoli munkát végeztek. Demetriáda városába jöttek és egy barlangban szálltak meg. Zinaida minden lehetséges betegséget gyógyított, Filonilla pedig böjtölve és virrasztva sok csodát művelt. A pogányok, egy éjszaka titokban meglepték őket, és mindkettőjüket agyonkövezték. Hithirdetésük miatt, bár nem szenvedtek kínokat és békében haltak meg, mégis a vértanúk közé számítják.

2021. október 10., vasárnap

Basszián atya.

Szentünk Kelet-Szíriából származott. Az istenfélő Markián császár uralkodása idején Konstantinápolyba jött. Két ember segítségével a városban kolostort alapított, ahol kitűnt erényességével és csodás tetteivel. Sokan éltek kolostorában, számuk elérte a 300-at is. Sok embert gyógyított meg betegségéből. Késő öregségében halt meg az V. században.


SZENT DÁNIEL ÉS TÁRSAI vértanúk (1227)
A Ferenc-rend elso vértanúi (Berárd és társai) után hét évre Illés testvérnek, a rend fonökének engedélyével újabb hét ferences indult el Marokkóba, hogy ott a mohamedánoknak hirdesse Krisztus tanítását és vállalja a vértanúságot. A misszió vezetoje Dániel atya, a többiek (Angelus, Samuel, Donnulus, Leo, Nicolaus, Hugoninus) többnyire laikus testvérek voltak. A spanyol kikötovárosból, Tarragonából indultak hajón s eljutottak az afrikai kikötovárosba, Ceutá*-ba. Itt néhány napig európai katolikus kereskedok (genovaiak, pizaiak, Marseilles-iek) között hirdették az igét, majd megtanácskozták; hogy vasárnap a mohamedánoknak is prédikálnak. Elozo nap, szombaton elvégezték szentgyónásukat, megmosták egymás lábait (ez a nagycsütörtöki lábmosás szertartása), megáldoztak és imádkozva s egymást buzdítva készültek a másnapra. Vasárnap kora reggel titokban bementek a városba, s egyik térrol a másikra szaladva hirdették: Csak Jézus nevében van az üdvösség. A szaracénok rájuk támadtak, ütötték-verték oket, s gyalázó szavakkal illették. Elfogták s megkötözve az emírhez vezették oket. Az tolmács segítségével kihallgatta s eloször eszelosöknek tartotta s udvartartásával együtt kigúnyolta oket. Majd börtönbe záratta s nyolc napon át válogatott kínzásokkal törekedett hittagadásra bírni oket.
A börtönbol levelet juttattak ki a város keresztényeihez (ismerosökhöz), melyben többek közt ez állt: „Habár sokat szenvedünk, mégis sok vigasztalásban van részünk, s reméljük, Isten elfogadja életünk áldozatát. Egyedül neki legyen tisztelet és dicsoség mindörökké.” 8 nap múlva az emír elé vezették oket. Az kérdezte, megbánták-e, hogy Mohamed ellen és az o törvénye ellen beszéltek. Ok egyöntetuen válaszolták: semmit sem vonnak vissza, és hogy másképp nem üdvözülhetnek, csak ha hisznek Jézusban és megkeresztelkednek. A mohamedánok tanácskoztak, aztán egyenként ígéretekkel hitük elhagyására akarták rávenni oket. Ok inkább készek voltak a halált vállalni, mint hitüket elhagyni. Mire lefejezésre ítélték oket. A hat nagy örömmel futott Dánielhez, kezét és ruháját csókolták s kérték, áldja meg oket. „Add rám, atyám, áldásodat, s adj engedélyt, hogy testemet halálra adjam Krisztusért!” Dániel könnyek közt adta rájuk áldását. Akkor ruhájuktól megfosztották, kezüket hátrakötözték s a kivégzés helyére hurcolták, majd lefejezték oket 1227. okt. 10- én. Földi maradványaikat késobb a keresztények Spanyolországba vitték, ahol sírjuknál csodák történtek. X. Leó pápa 1520 körül avatta szentté oket. Amit Szent Berárd és társai vértanúságánál (jan. 16.) megjegyeztünk, itt is áll: ellen lehet vetni, hogy nem cselekedtek emberi okosság szerint s hogy provokálták a vértanúságot. Mindezt azonban ellensúlyozza jószándékuk és oszinte szeretetük Krisztusért, hogy érte kínzást s vértanúságot vállaljanak.

Imádság:
Mindenható, örök Isten, te megadtad Szent Dánielnek és társainak a kegyelmet, hogy Krisztusért szenvedhettek; siess esendo természetünk segítségére, hogy mint a vértanúk, akik nem vonakodtak érted meghalni, mi is készek legyünk hitünkben huen kitartani. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Eulamp és Eulampia vértanúk.

Maximián császár nagy keresztényüldözést rendelt el. Sokan, félve a kínzásoktól barlangokba, hegyekbe menekültek és rejtőzködtek. Nikomédiában élt egy nemesi származású Eulamp nevű keresztény ifjú. Ő is elrejtőzködött sokakkal együtt, de visszaküldték a városba, hogy szerezzen nekik kenyeret. A városban kinevette a császár keresztények üldözését elrendelő parancsát. Elfogták érte és a bíró elé állították. A bíró, látva Eulamp szépségét és fiatal voltát, felszólította, hogy áldozzon az isteneknek. Mivel ezt megtagadta különféle kínzásoknak vetette alá az ifjút. Isten azonban sértetlenül őrizte meg mindenben. Testvére, Eulampia, amikor meghallotta, hogy testvérét kínozzák, hozzá futott, és nagy hangon bátorította a kitartásra. A bíró mindkettőjüket forró vízzel telt üstbe dobatta, de sértetlenül kerültek ki belőle. A tüzes kemence sem vette el életüket. Végül mindkettőjüket lefejezésre ítélték. Eulamp maga hajtotta fejét a kard alá, Eulampia még az úton meghalt, azért már nem vágták le fejét. Ez a vértanúság 303 körül történt.


BORGIA SZENT FERENC jezsuita generális
*Gandia, 1510. október 28. +Róma, 1572. október 1.
Ferenc nagyon előkelő spanyol család gyermeke. Apja, Roderigo de Borgia Gandia hercege, anyja, Aragóniai Janka Ferdinánd király unokája volt. Az édesanyja Assisi Szent Ferenc iránti tiszteletből adta az elsőszülött fiúnak a Ferenc nevet, aki a hercegség várományosa volt. Ferenc tízéves korában elveszítette anyját, s egy lázadás miatt a nevelőjének menekítenie kellett őt. Ezután a nagybácsi, a zaragózai érsek udvarában nevelkedett. Tizennyolc évesen a királyi udvarba került és a király, V. Károly csakhamar a barátságába fogadta.

1529-ben házasságot kötött Eleonóra Castro udvarhölggyel és tízéves házasságuk alatt nyolc gyermekük született. Amikor Izabella császárné 1539 nyarán váratlanul meghalt, Ferencnek kellett a koporsót Toledóból Granadába kísérnie. Granadába érve a temetés előtt neki kellett a felnyitott koporsóban azonosítani a holttestet. A kétnapos halott látványa úgy megrendítette, hogy elfordul korábbi életétől. Még nem tudta rászánni magát, hogy teljesen megváltoztassa azt. 1539-től 1543- ig viselte Katalónia alkirályának hivatalát. Alig vette át apja halála után Gandia hercegségét, 1546 tavaszán elveszítette hitvesét. Ekkor merész lépésre határozta el magát: felvételét kérte Jézus Társaságának csak néhány évvel azelőtt megalapított rendjébe. Alkirályként megismert már néhány jezsuitát. 1545 végén így értesítették a rend generálisát, Loyolai Szent Ignácot (lásd: A szentek élete, 387. o.): ,,Szívvel- lélekkel érdeklődik a társaság iránt, és azt beszélik róla, hogy ha szabad lenne, be is lépne''.

Ferenc ebben az időben székvárosában, Gandiában kollégiumot és főiskolát alapított, és átadta a jezsuita rendnek. Ignác 1546. október 9-én felvette rendjébe a főnemesi jelöltet. ,,Belépéséből az isteni gondviselés, mint reméljük, gazdag termést és lelki áldást fakaszt majd... Mi pedig a társaságban felbuzdulunk, hogy új örömmel szolgáljunk mennyei Atyánknak, aki ilyen testvért ajándékozott nekünk.'' A hercegnek azonban először még gondoskodnia kellett valamennyi gyermekéről, emellett teológiát kellett tanulnia, és lehetőség szerint meg kellett szereznie a doktori fokozatot, de -- Ignác szavai szerint -- ,,mindezt egyelőre titokban, mert ilyen hatalmas csattanást nem bír el a világ füle''.

Így a herceg elhatározása még öt éven át titokban maradt. A fiatal rend ellen éppen Spanyolországban áskálódtak nagyon; ő azonban leplezetlenül támogatta a jezsuitákat tanáccsal és tettekkel egyaránt. Életmódjában -- így napirendjében is -- akkora szigorúságot tanúsított, hogy a rend generálisa többször intette: tartson mértéket, és kerülje a túlhajtást. Egy Gandiába látogató spanyol püspök barátjának ezt írta: ,,A herceget, aki fejedelemként és nemesemberként egyaránt csodálatra méltó, teljesen alázatosnak és szentnek, valóban Isten emberének láttam. Látása megerősíti azt a hírt, amelyet erényei és jó kormányzása terjesztenek. Mélyen megszégyenített annak gondolata, hogy papi és püspöki életem, összehasonlítva ennek a világinak az életével, milyen csekély gyümölcsöt hozott.''

1550-ben a jubileumi év kedvező alkalmat kínált Ferencnek, hogy feltűnés nélkül Rómába utazzon. Elutazása előtt közölték családja tagjaival a herceg lényeges állapotváltoztatását. Legidősebb fia átvette a hercegség kormányzását, s többi gyermekéről is gondoskodott Ferenc. Nagy kísérettel tette meg az utat Spanyolországon, Franciaországon és Észak-Itálián át; a főnemesség és a fejedelmek mindenütt rangjához méltóan fogadták. Rómában a jezsuita rend generálisának házát választotta szálláshelyéül. Ünnepélyes kihallgatása alkalmával így nyilatkozott III. Gyula pápa (1550--1555): ,,Volnának csak ilyen fejedelmeink, jobban állna a kereszténység ügye''. Ferenc Rómából V. Károly császár tudomására hozta elhatározását, és kérte beleegyezését. 1551 februárjában még mindig ismeretlen jezsuitaként indult vissza Spanyolországba; Baszkföldön, a rendalapító szülőföldjén kapta meg a császár Augsburgból küldött beleegyező írását. Most végre nyilvánosan is megvallhatta, hogy hova tartozik; elsőszülöttje javára lemondott az uralomról és minden főnemesi kiváltságáról. Néhány nappal ezután pappá szentelték. Ennek az eseménynek a híre messze túlszárnyalta Spanyolország határait, és a még csak tízéves jezsuita rend vonzóerejét jelentősen megnövelte. Alig egy évvel később Károly császár, majd később fia, II. Fülöp (1556--1598) spanyol király azon fáradozott, hogy a pápánál kijárja az egykori herceg bíborossá emelését. Ignác csak a legnagyobb elővigyázattal tehette meg ellenintézkedéseit, mert a császár egyébként is nagyon tartózkodóan viselkedett a jezsuita renddel szemben. Ferenc viszont nem tudott határozni, mert a pápa kívánsága volt számára mérvadó. A rend generálisa azonban végül meg tudta győzni arról, hogy a pápa a császár kifejezett kívánsága ellenére sem késztethetné soha akaratával szemben a bíborosság elfogadására. Ezúttal is, mint más esetekben, amikor a jezsuita rend tagjait egyházi méltóságokra javasolták, Ignác veszélyeztetve látta fiatal rendjét, és ezért mindent megmozgatott, hogy keresztezze az ilyenféle terveket. Mindig sikert is ért el.

Bár Borgia Ferenc személy szerint inkább vonzódott a zárt élethez és a magányossághoz, a szemlélődő imádsághoz, ésszerűtlen lett volna, hogy a lélekgondozás érdekében ki ne használják a helyzet kínálta lehetőségeket. A spanyol és a portugál udvarban személyes befolyása által néhány dolgot el is tudott érni. 1554-ben Ignác kinevezte az Ibériai-félsziget valamennyi jezsuita alapításának általános felügyelőjévé. Az uralkodáshoz szokott, de a rend mindennapi életében még tapasztalatlan elöljáró bizonyos nehézségekkel került szembe. Elmúlt életének utórezgése volt, hogy 1554-ben a császár anyjának, Őrült Johannának betegágyához hívták Tordesillasba, s vele is maradt annak haláláig; az is idetartozik, hogy V. Károly, miután 1555-ben az uralkodásba belefáradva lemondott a koronáról, egykori alattvalóját és barátját többször is magához hívta. Tekintélye és befolyása számos ellenséget szerzett neki. Az inkvizíció 1559-ben a tiltott könyvek jegyzékére tett egy könyvet, amely Gandia hercegének neve alatt (de beleegyezése nélkül) jelent meg, és amelyből ő maga csak néhány oldalt írt.

Ez volt a kezdete annak a támadásnak, amely elől Ferenc gyors, csaknem meneküléshez hasonló utazásával Portugáliába távozott. Onnan 1561-ben Rómába ment. Most minden másként volt, mint tíz évvel azelőtt. Menekülőként érkezett; hívő voltát, sőt még személyes életmódjának feddhetetlenségét is kétségbe vonták; intézkedései ellen vádló hangok hallatszottak, és a spanyol királynál sem látták már szívesen. Először teljes elrejtettségben élt. A rend generálisa, Diego Lainez megnyugtatóan írta Spanyolországba: ,,Idős és beteges, teljesen az imádságnak él, szent békében szeretné befejezni napjait''. Tekintélye azonban Rómában töretlen volt: úgy tisztelték, mint ,,aki egykor herceg volt, most pedig szent''. Lainez generális halála után a rend második általános gyűlésén a harminckilencből harmincegy szavazattal őt választották meg harmadik generálisnak.

A pogány missziók mellett különleges gondot fordított az Alpoktól északra fekvő országokra. Ez pedig azokból a tényekből fakadt, amelyekről így írt egyszer a délnémet rendtartomány provinciálisának, Canisius Szent Péternek (lásd: A szentek élete, 719. o.): ,,Biztosíthatom, hogy Németország érdekében olyan sokat teszünk, mint talán a társaság összes többi tartományáért együttvéve, úgyhogy ez itt már azt a hatást kelti: nincs más gondunk, mint hogy embereket kerítsünk Németország számára. Legyen tehát nyugodt, mi itt többet teszünk, mint amennyit tudunk.''

1570 nyarán Szent V. Pius pápa (lásd: A szentek élete, 187. o.) a generálist kísérőül rendelte Bonelli bíboros mellé, akinek legátusként a török elleni szövetséget kellett szorgalmaznia a spanyol és portugál királyi udvarban.

,,Semmire sem gondoltam kevésbé -- írta Ferenc az egyik lányának --, mint egy ilyen utazásra, és nem is bízhatok az utazás céljának elérésében, ha koromra és szokásos betegségemre tekintek... Bízom mégis az engedelmesség erejében.'' A diplomáciai küldetés eredménye nem is felelt meg teljesen a reményeknek, de a törökökön Lepantónál aratott tengeri győzelem (1571) mégiscsak látható sikernek számított. Ferenc számára a küldetés annak örömével járt, hogy viszontláthatta gyermekeit, akikkel mindig szoros levélbeli kapcsolatban maradt. A Fülöp királlyal kialakult korábbi feszültség régen feledésbe ment. Spanyolországban és Portugáliában tolongott a nép, hogy -- mint nevezték -- a ,,szent herceget'' láthassa és hallhassa. Róma utasítására kiterjesztették utazásuk programját; a francia udvart is meg kellett látogatniok. Ottani eredményük az eddigieknél is csekélyebb volt. Amikor február végén hír érkezett a pápa súlyos betegségéről, meg kellett szakítaniok ottani tartózkodásukat. Téli utazásuk az Alpokon át még súlyosabbá tette a beteg generális egészségi állapotát. Torinótól kezdve a Pó mentén haladtak, majd Ferrarában hosszabb ideig megállapodtak a betegre való tekintettel. Csak szeptemberben folytatták útjukat. Gyaloghintójában, amelyet nem tudott többé elhagyni, írta egy barátjához utolsó levelét: ,,Úton vagyok ama végső utazásomban, amelyről nem jön vissza senki. Kívánom, hogy láthassam Önt Rómában. Ha megérkezésekor nem lennék már életben, hanem ott lennék, ahová minden kívánságom és az Úr nagy irgalmasságába vetett remény vonz, akkor ajánljon Ön az Úrnak; életemben és halálomban ugyanezt teszem Önért.''

Szeptember 28-án érkezett a kis menet a súlyos beteggel Rómába. A szeptember 30-áról október 1-ére virradó éjszaka meghalt Borgia Ferenc. Halála után száz évvel, 1671-ben avatták szentté. A szent testét, amelyet eredetileg Rómában, az új Gesů templomban temettek el, már 1617- ben átszállították Madridba, a jezsuiták templomába. Miután még egyszer átvitték egy másik templomba, földi maradványai áldozatul estek a kolostor 1931. évi ostromának.

Nagy Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.) egy levelében méltó emléket állított a szentnek: ,,Ebben az időben érkezett ide P. Francisco, Gandia egykori hercege, aki néhány évvel ezelőtt mindent elhagyott, és belépett a Jézus Társaságba... Tudtam, hogy nagyon tökéletes férfi, s Isten nagy kegyelmekkel áldotta meg és halmozta el; az Úr ugyanis már ebben az életben is viszonozta neki, hogy érette olyan sokat feláldozott.''


Határozd el:
    Hivatásodat soha nem fogod elnémítani!


BERTRÁN SZENT JÁNOS LAJOS domonkos, misszionárius
*Valencia, 1526. január 1. +Valencia, 1581. október 9.
Juan Luis Bertrán 1526. január 1-én született a Földközi-tenger spanyol partja mellett fekvő Valenciában. A katolikus reformmozgalom szelleme és az Újvilág fölfedezése valódi megújulást jelentett Spanyolországban. János Lajos gyóntatóatyja vezetésével már gyermekként szigorúan vezeklő életet élt, amint a szentek életéről szóló olvasmányaiból megismerte.

Egészen fiatalon kérte felvételét a domonkosoknál, de gyenge egészségi állapota miatt ismételten elutasították. Végül 1544. augusztus 26-án megkapta e 16. században olyan rendkívüli módon virágzó, sok teológust és hithirdetőt adó rend fehér ruháját. Novíciusként szigorú életet élt. 1545. augusztus 27-én tett szerzetesi fogadalmat. Rendkívül szigorú vezeklő élete oda vezetett, hogy teljesen elzárkózott. Egészségi állapota egyre rosszabb lett, ám a következő időkben mégis nagy veszedelmeket, egészségtelen éghajlatú vidékeket és életformákat kellett vállalnia és elviselnie. Eleinte, mint a lelki élet sok nagyja, ő is elutasította a skolasztikus teológiai tanulmányokat; idővel mégis felismerte, hogy igazi és szilárdan megalapozott lelki élet lehetetlen teológia nélkül. Aquinói Szent Tamás (lásd: A szentek élete, 67. o.) teológiájával foglalkozott, és szeretettel, megértéssel otthonossá is lett benne, miután felfogta a skolasztikus rendszert és terminológiáját.

1547 októberében mondta első miséjét. Ezután a Valencia közelében levő Bombaybe küldték. Hamarosan újoncmesterré választották; olyan tisztség volt ez, amelyre különösen alkalmassá tette buzgó imaélete, állandó vezeklése, szolgáló szelleme, valamint a mindennapi életben gyakorolt felebaráti szeretete. Amilyen jóságos és szeretetre méltó volt minden szerzetestársa iránt, olyan rendkívüli szigorúságot tanúsított önmagával szemben, és mégis folytonosan aggályoskodott. Bár novíciusai lelki előrehaladását többre becsülte, megkövetelte a megfelelő szellemi képzést is. Ő maga is nagyon sokat olvasott, és mivel nem volt jó az emlékezőtehetsége, mindig kellett egy bizonyos idő, amíg az olvasottakat el tudta raktározni magában.

Ezután az Albaida grófságban levő Santa Anába küldték, ahol kezébe vette a konvent újjászervezését. A népnek tartott prédikációival elnyerte hallgatói szeretetét, mert személyes példáján túl szavait mindenkihez, még a tudatlanokhoz is intézte. Valenciába való visszatérése után, 1557-ben fáradhatatlanul dolgozott a várost sújtó pestisjárvány idején. 1560-ban ismét újoncmesterré tették.

Egy latin-amerikai indió, aki konventjébe érkezett, tájékoztatta az újonnan felfedezett világrész helyzetéről. A hallottak mélyen érintették lelkiismeretét és keresztény felelősségtudatát, és azt kérte, hogy osszák be hittérítőnek. Hazája, Katalónia kevéssé volt kapcsolatban Amerikával, mert az mindenekelőtt Kasztília és Aragónia hatáskörébe tartozott, ezért nem volt könnyű számára megszerezni a misszionáriusi küldetést. Végül 1562-ben mégis hajóra szállhatott Sevillában, s Új-Granadába és Tierra Firmébe (a mai Venezuelába és Kolumbiába) vitorlázott. Cartagena kikötőjében lépett amerikai földre. Először a domonkos kolostorban lakott.

Egy idő múlva elhagyta a kikötővárost, és beljebb ment Tubará vidékére, ahol három éven át hirdette az Evangéliumot az indióknak. Nem tudta jól elsajátítani a bennszülöttek nyelvét, mégis -- elsősorban felebaráti szeretetével -- sikerült megnyernie és megkeresztelnie a környék 3.000 indióját. Összetörte a bálványképeket, és azon fáradozott, hogy megtérítsen egy bennszülött varázslót. Eleinte sikertelenül, de egy halálos veszélyben a varázsló -- miután látta a szent csodás tetteit -- kérte a keresztséget. Minden indió, akiknek a közösségében élt, jól ismerte, mégsem sikerült neki, hogy teljesen behatoljon hitvilágukba. Többek között a cipavák és a paluatók között munkálkodott, és mint beszélték, mintegy 15.000 bennszülöttet térített meg. Végül kinevezték a Santa Marta egyházmegyében lévő Tenerife plébánosává, s ez lehetővé tette számára, hogy a mai Kolumbia egész északi részén, a Goajira-földnyelvtől az Urabá-öbölig hirdesse az Evangéliumot. Ezenkívül meglátogatta még a Leeward-, San Thomé- és Windwards-szigeteket is. Mivel ismerte az indiókat, jó kapcsolata volt a spanyolokkal és önfeláldozó keresztény életet élt, kinevezték a bogotai konvent priorjává (1568), de nem foglalta el új hivatalát, hanem visszatért Spanyolországba.

Váratlan visszatérésének oka kétségtelenül összefügg spanyol telepesekkel szemben tanúsított magatartásával. Hála Bartolomé de Las Casas (1474--1566) fáradozásainak, aki domonkosként végzett hosszú tevékenysége után Chiapa püspöke lett, a domonkosok a szószékről fölemelték szavukat a jogtalanság ellen, amelyet a telepesek követtek el az indiókon, amennyiben rabszolgákként bántak velük, bár külsőleg egyenlőek voltak a bérmunkásokkal (amint azt a spanyol királyok által az indiók számára kibocsátott törvények: Leyes de Indias kívánták). Új- Granada egy része tiltakozott az atyák beállítottsága ellen. Ezért tért vissza Bertrán János Lajos 1569-ben Spanyolországba; nem volt ugyanis olyan harcos természetű, mint Las Casas, inkább a szemlélődés és az emberi jóság felelt meg természetének.

Amerikai tevékenysége kétségtelenül mély nyomokat hagyott hátra. Először is a domonkos rendben, azután a Santa Marta egyházmegyén belül az indiók iránt tanúsított nyitottságával egy olyan élet jó emlékét hagyva, melyet az Evangélium betű szerinti követésében, a vezeklésben és szolgálatkészségben töltött.

1570-ben a San Onofrio konvent priorjává választották. Ezután Valenciában lett újoncmester és prior. Ez alatt az idő alatt levelezésben állt Avilai Nagy Szent Terézzel (lásd: A szentek élete, 589. o.), tanácsadója volt Boldog Ribera János (1533--1611) pátriárkának, Boldog Nicolás Factornak (1520--1583) és más kiemelkedő személyiségeknek. 1581. október 9-én írta le ezeket a szavakat: ,,Úr Jézus Krisztus, bárcsak meghalnék a szereteted iránti szeretetből, Érted, aki az én szeretetem iránti szeretetből meghaltál a kereszten''.

Ezen a napon visszaadta lelkét az Úr kezébe.

1608-ban V. Pál pápa boldoggá, 1671. április 12-én X. Kelemen szentté avatta. 1690-ben VIII. Sándor Új-Granada királyságának (ma Kolumbia) fő patrónusává nyilvánította.


Szent Gereon     vértanú, † 304


Szent Paulinusz     püspök és hitvalló, †644


Szent Teofil hitvalló.

Szentünk istenfélő bolgár szülőktől származott. Hároméves korában a szent keresztségben részesült. Egy alkalommal szüleivel együtt elmentek egy hegyre, hogy ott István atya áldását kérjék. Az atya elbeszélgetett velük, majd megáldva mindnyájukat, haza bocsátotta. Ettől kezdve Teofll nagy előrehaladást tett a Szentírás könyveinek olvasásában az alázatosságban és a többi erényben. Tizenhárom éves korában visszament István atyához, hogy vele szerzetesi életet éljen. Három év múlva István atya bemutatta őt a kolostor főnökénel, és átadta, hogy szerzetessé tegye. A főnök ezt megtette, Teofil a kolostorban maradt. Mint tökéletes és kipróbált szerzetes élt a többiek között.

Izauri Leó uralkodása idején üldözés támadt a szentképek tisztelői ellen. Teofil atyát is megkínoztatta állhatatossága miatt. Ő békén tűrt el mindent a szentképekért. A kínzások után visszatért kolostorába. Halálának idejét istentől megtudva, békén távozott el a világból a VIII. században.


Szent Teoteknosz vértanú.

Maximián császár, egyszer Antiochiába jövet nagy ünnepséget rendezett, ahol a pogány isteneknek kellett áldozatot bemutatni. A katonák között sok volt a keresztény, akik inkább elhagyták a hadsereget és a vértanúságot vállalták, de nem akartak áldozatot bemutatni. Közöttük volt egy nemes katona, Teoteknosz, aki Antiochiából származott és az egész városban ismeretes volt. Mivel megtagadta az áldozat bemutatását, a császár női ruhába öltöztette gúnyból, majd különféle kínzások után a börtönbe vetette. Ott volt két fiatal keresztény lány is. Az egyikkel Teoteknosz ruhát cserélt, hogy elmenekülhessen a leány. Az őrző pogány százados, miután rájött erre a cserére, megkínoztatta Teoteknoszt. Végül a nyakába követ kötve a folyóba dobatta. Testét később Kilikiában találták meg, ahol a keresztények eltemették hazájában, a III. század végén vagy a IV. század elején.