+Zscherben, Merseburg mellett, 981. június 20.
A
középkori német császárok nagy feladatai közé tartozott Kelet- Európa
misszionálása. Szorosan együttműködve az uralkodókkal, akik arra
törekedtek, hogy a nyugati és déli szlávok egyes csoportjait beolvasszák
a birodalomba, a kereszténység előrehatolt a pogány keleti vidékekig,
és kiépítette egyházi szervezetét. Már Nagy Károly alatt megkezdődött a
keleti misszió, de csak az Ottó nevű uralkodók alatt vált rendszeressé.
Amikor Nagy Ottó császár 955-ben a Lech-mezőn legyőzte a magyarokat,
megfogadta, hogy új püspökséget alapít Merseburgban, és egy új
egyháztartományt létesít, amelynek székhelye a kedvelt pfalzi Magdeburg
lesz. Onnan azután el kell jutnia majd a keresztény hitnek Lengyel- és
Oroszországig. Tervét nem sokkal halála előtt sikerült végrehajtania.
Adalbertnek,
Magdeburg első érsekének fiatal éveiről nem tudnak a források.
Bizonyára Lotharingiából származott, és 950 körül érseki okiratkészítő
lett Kölnben. 953-tól 958-ig I. Ottó kancelláriáján jegyző volt, majd
959-től 961-ig szerzetes a trieri Szent Maximin reformkolostorban. Itt
hallott először a keleti misszióra szóló felhívásról. Szvjatoszláv
kijevi orosz nagyfejedelem anyja, Szent Olga, aki meg akarta nyerni a
hit számára fiát és honfitársait, a német királytól püspököt és papokat
kért. Mainzi Vilmos (929?--968) érsek ajánlatára a császár a trieri
szerzetest, Adalbertet választotta ki erre a feladatra. Ő engedelmesen
követte a hívást, bármilyen kevéssé egyezett is meg akaratával. 961-ben
néhány munkatársával együtt útra kelt Kijevbe. Alig érték el a határt, a
pogány oroszok megtámadták, társait megölték, egyedül ő tért vissza
962-ben. Rövid ideig II. Ottó kancelláriáján dolgozott, majd a császár
kinevezte a Lauter melletti Weissenburg kolostorának apátjává. Ebből az
időből megmaradt Prümi Regino (840 körül--915) krónikájának folytatása,
amelynek szerzősége nagy valószínűséggel Adalbertnek tulajdonítható.
Átfogja a 907--967 közti éveket, és Adalbert oroszországi útjának néhány
részletét olyan pontosan közli, hogy csak ő maga jöhet szerzőként
szóba.
Amikor 968-ban nagy nehézségek után Ottó császár
Magdeburgra vonatkozó tervei megvalósultak, Adalbertet magához hívta
Itáliába. A ravennai zsinaton 968 októberében megalapították a
magdeburgi érsekséget és Adalbertet nevezték ki érsekké. Maga XII. János
pápa (955- -964) szentelte fel Rómában. Ez már jelezte, hogy milyen
kiemelkedő rangot ért el Magdeburg a császár akarata szerint: őt illette
meg az elsőség a Rajna jobb partján levő valamennyi német egyház
között, és ugyanazokat a kiváltságokat kapta, mint a régi érsekségek:
Trier, Köln és Mainz. Római mintára a magdeburgi dómhoz 12 papot, hét
diákonust és 24 szubdiákonust rendeltek.
Adalbert mindjárt a
felszentelése után elutazott Rómából. Megérkezését követően a magdeburgi
dómban ünnepélyesen beiktatták, majd már a 968. év karácsonyán
felszentelte új püspökségeinek: Merseburgnak, Meissennek és Zeitznek
megyéspüspökeit. Hermann Billunggal szorosan együttműködve Adalbert a
következő években egyháztartományának megszervezésén fáradozott.
Emellett különösen szívén viselte a szorbok evangelizálását, s ezt az
ország alig művelt vidékein át tett, nagy nélkülözésekkel teli, hosszú
útjain messzemenően saját maga lendítette előre.
Magdeburgban a
klerikus utánpótlás számára püspöki iskolát alapított, s az nagy
tekintélyre emelkedett. Amikor I. Ottó császár 973-ban meghalt,
kívánságának megfelelően Adalbert a dómban temette el első felesége,
Editha (+946) mellé.
A császár halála után Magdeburgnak mint a
német keleti misszió előőrsének jelentősége csökkent, de az érsekség
maradt a továbbiakban is a keleti misszió kiindulópontja. Adalbert egy
vizitációs útján halt meg a merseburgi püspökség területén 981. június
20-án. Magdeburgba szállították, és a dómban temették el.
Szent Arisztoklész és vértanútársai
Arisztoklész
ciprusi származású volt, Tamasza városában született és később a város
papja lett. Makszimián császár üldözése alatt elrejtőzött egy hegyi
barlangban, a pusztában. Imádság idején egy hang megparancsolta neki,
hogy menjen a szalarniszi metropoliába, hogy Krisztus vértanúja
lehessen. Arisztoklész útra kelt, egy erdőben szent Barnabás templománál
találta Demeter diakónust és Atanáz felolvasót. Mindketten vágytak a
vértanúságra. A városba érve, keresztényeknek vallották magukat, és a
pogányok azonnal fejvesztésre ítélték őket. Az ítéletet 306 körül
hajtották végre rajtuk.
Szent Florentina (Florencia, Flóra) szűz és szerzetes, † 610
Szent József hitvalló, † ~400
Kölni Boldog Krisztina szűz, † 1312
Szent Leukiosz püspök
Szent József hitvalló, † ~400
Kölni Boldog Krisztina szűz, † 1312
Szent Leukiosz püspök
Szentünk
Antiochiában született egyszerű szülőktől. Tízéves volt, amikor anyja
meghalt. Atyja egyetlen fiával Eutropiosszal elment az Alexandria
vidékén levő Szent Hermiász nevű kolostorba. Atyja szerzetessé lett,
fiát pedig átadta, hogy könyveket tanuljon. Éles elméjű gyermek lévén,
hamar elsajátította a szükséges ismereteket. Ezenkívül szelíd volt és
engedelmes. 25 eves korában isteni sugallatra pappá szentelték és
megválasztották kolostorfőnöknek. Atyja látomása után neve Leukioszra
változott. Aztán szent élete miatt az itáliai Brindisi püspökévé
szentelték. Isten a csodatevés ajándékával tüntette ki és sok csodát
tett általa. Sok pogányt térített Krisztus hitére. Békében hunyt el az
V. században.
BOLDOG EBNER MARGIT domonkos apáca
*Donauwörth, 1291 körül. +Maria-Medingen, 1351. június 20.
Margit
az augsburgi püspökség Donauwörth nevű helységében az Ebnerek jómódú és
tekintélyes nemzetségéből született. A szülői házban nőtt fel, és
tizennégy vagy tizenöt éves korában belépett a szülővárosától nyugatra
fekvő Medingen domonkos kolostorába.
Korábbi vallási életéről
egyszer bevallotta, hogy Isten mindig megtartotta atyai hűségében és
oltalmában. 1312. február 6-án súlyosan megbetegedett; három éven át
ágyhoz kötötték szívbántalmai és bénulásai. Eleinte nem tudott mit
kezdeni betegségével. Földi orvosságok nem hoztak számára gyógyulást,
lelki vigasztalásai hiányoztak; nővértársai pedig mindinkább
visszahúzódtak tőle; egy számára különösen kedves ,,boldog nő'' azonban
beszélt neki az Istenért elviselt szenvedés értékéről és az imádság
áldásáról. Ekkor felismerte Margit, hogy egyedül Isten az igazi hűség.
Ettől kezdve eltűnt a szenvedésével szemben érzett ellenszenve, sőt már
azt sem kívánta, hogy egészséges legyen, hanem teljesen át akarta magát
adni Isten akaratának. 1326-ig gyakran szenvedett, de idővel javult az
egészségi állapota.
Amikor 1324--25-ben a kolostor közösségének
háborús veszély miatt ideiglenesen szét kellett szóródnia, Margit egy
nővértársa kíséretében a szülői házába ment, s ott ugyanolyan
visszavonultan élt, mint azelőtt a kolostorban. Örömmel tért vissza
Medingenbe ,,azzal a szilárd elhatározással, hogy a jövőben valóban
Isten akarata szerint él, és egyedül csak Őt keresi. A következő
évtizedben az addiginál biztosabban járta Istenhez vivő útját.''
1332.
október 29-én Nördlingeni Henrik (+1379 után) világi pap meglátogatta a
kolostort; ,,Margit kilépett magányosságából, hogy hallja Isten igaz
barátjának hangját, ő pedig felismerte, hogy Isten nagyot akar tenni
Margit lelkével. Henrik jóságos, lélekkel telített szava olyan volt
számára, mint a tél hosszú dermedtsége utáni tavaszi eső.'' Tizenkilenc
éven át maradt Margittal lelki kapcsolatban. Henrik még nyolcszor járt
Medingenben, s amit szóban nem tudtak elrendezni, levélváltással
folytatták. Ebből a német nyelven fennmaradt első levelezésből megmaradt
Margitnak egy Henrikhez szóló levele és Henriknek Margithoz intézett
ötvenhat levele. A Nördlingeni Henrikkel való első találkozástól kezdve
Margit ,,Isten barátai'' közé tartozott. Már régebben is hallott róluk,
de visszavonultságában nem kereste, hogy csatlakozzék hozzájuk. ,,Isten
barátai''-nak, akik közé világiak, papok és szerzetesek tartoztak, a
keresztény élet volt a céljuk abban a vigasztalan időben, amikor a pápák
Rómából Avignonba települtek át. Margit Henrik révén került velük
közeli kapcsolatba.
1335. február 28-án Margit rendkívüli
kegyelmekben, misztikus élményekben részesült. Miközben a nővérek
kórusának oltára előtt térdelt, nagy szeretet ébredt benne Jézus neve
iránt. Olyan lenyűgöző módon tapasztalta meg Isten szeretetét, hogy úgy
érezte: elvesztette a szívét. Betegsége miatt semmiféle nehezebb vallási
gyakorlatot nem vállalhatott magára. Lemondott mégis némely ételről,
így a húsról, halról, gyümölcsről és borról, s kemény fekhelyen aludt.
Panasz nélkül, sőt vidáman, hálásan és mindig szeretetre méltón viselte
el szenvedéseit. Minden földi dolog elhalványult számára Isten valósága
előtt, és áthatotta csodás ereje. A későbbi években is meglátogatták
testi szenvedések, de mindent elviselt abban a tudatban, hogy valamennyi
kínja ahhoz teszi hasonlóvá, akit mindenekfölött szeret: a keresztre
feszített Úrhoz.
1344-ben Nördlingeni Henrik arra kérte
Margitot, hogy rendezze és foglalja össze lelki élményeit, amelyeket
1312 óta naplószerűen feljegyzett, vagy Henrikhez intézett leveleiben
rögzített. Margit 1344 decemberében és 1345 januárjában teljesítette a
megbízatást.
Henrik megdicsérte ugyan a munkát, de még pótlását
és a naplók további vezetését kívánta. Így jött létre a feljegyzések
második része, amely kiegészítéseket tartalmaz, és újakat is 1345-től
1348-ig terjedően. Első megfogalmazásának nyoma veszett. Egy 1353-ból
való másolaton kívül, amelyet a medingeni kolostorban őriznek, és amely
az 1882. évi kritikai kiadás alapjául szolgált, vannak még különféle
másolatai és kivonatai, valamint két latin fordítása. A Napló józan,
csaknem egyhangú nyelvezetű, de a feltétlen igazság bélyegét viseli
magán. Ezekkel a szavakkal fejeződik be: ,,Semmit sem kívánok azon
kívül, amit Jézussal és Jézusból és Jézusban kapok.'' Ebből a
beállítódásból magyarázható Margit bensőséges szeretete a gyermek Jézus,
a kereszten, a szentségben, az oltáron lévő Üdvözítő, az Úr neve,
sebei, Szíve és drága Vére tiszteletére végzett ájtatosság iránt.
Margit
utolsó hónapjairól nem tudunk semmi közelebbit. 1351. június 20-án halt
meg Maria-Medingenben. Halála után is tartott az a tisztelet, amely már
élete folyamán is megnyilvánult iránta a kolostoron belül és kívül
egyaránt. Margitot nem közönséges sírboltba temették el, hanem a
káptalanterem közepén. A sírjához fűződő alapítványok és fogadalmi
táblák tanúsítják évszázadok óta tartó tiszteletét, melyet a Szentszék
1979. február 24-én megerősített.
Szent Methód püspök
Életének
körülményeiről nagyon keveset tudunk. Fiatal korában Isten szolgálatára
adta magát. Istennek tetsző élete miatt püspökké szentelték. Egyesek
szerint Patára város püspöke, mások szerint Olimposz püspöke volt. Mint
tehetséges és szentéletű ember, szellemi nyáját szelíd oktatásokkal
vezette a tökéletesség fele. Püspöksége napjaiban támadt Origenész
tévtanítása, amely sokakat megtévesztett, A szent főpap világos és buzgó
tanításokkal védelmezte a hitet és állt ellent a tévtanításnak, Ez a
tevékenysége ellene hangolta a bálványimádó pogányokat, akik elfogták és
312-ben lefejezték.
Boldog Özséb szerzetes
Szent Ráfáel
Szent Szilvér pápa és vértanú, † 537
BOLDOG URSULA* LEDOCHOWSKA* szűz, orsolyita, rendalapító (1865-1939)
Szent Ráfáel
Szent Szilvér pápa és vértanú, † 537
BOLDOG URSULA* LEDOCHOWSKA* szűz, orsolyita, rendalapító (1865-1939)
Az
ausztriai Loosdorf-ban született grófi családból, lengyel apától és
osztrák anyától. Keresztneve Júlia. A hét testvér közül egyik: Boldog
Mária Terézia, egy másik: Vladimir, jezsuita generális. Szülei buzgó,
vallásos emberek. A család 1883-ban Krakkó közébe költözött. Júlia
Krakkóban megismerkedett az orsolyita novérekkel s 1886-ban a rendbe
lépett. Rendi neve Orsolya lett. Közel húsz évig tanított a novérek
leányiskoláiban, 1904-ben a ház elöljárója lett. 1906-ban a cári
Oroszországból, Szentpétervárról kérelem érkezett a krakkói novérekhez,
az ottani leánykollégiumot a megszunés veszélye fenyegette. Júlia néhány
novértársával elment s átvette a kollégium vezetését. Civil ruhában
szabadott csak járniuk. Két év múlva önálló rendházat alkottak,
hamarosan a kollégium élete felvirágzott. Az orosz hatóságokkal történt
összekülönbözés miatt Orsolya kénytelen volt elhangyni az országot
(1910). Ekkor a finnországi Merentahtiben a Balti-tenger partján
gyönyöru vidéken középiskolát, internátust alapít lengyel leányok
számára. Kis paradicsomnak nevezik. Az elso világháború azonban
letarolja a novérek munkáját. Kénytelenek Svédországba távozni - még
1917 elott. Itt Stockholmban iskolát vezetnek nyelvek oktatására.
Dániában is muködnek. Orsolya anya 1920-ban visszatér hazájába s
megalapítja az orsolyita rendnek egy új ágát: az Agonizáló Jézus
Szívérol nevezett Orsolyita Novérek Kongregációját. A Szentszék 1923-ban
hagyta jóvá szabályukat. Fo muködési területük: az ifjúság nevelése és a
szegények gondozása. Lelkiéletük központja az Oltáriszentség.
Példaképük a Boldogságos Szuz. Önmegtagadásuk: a mindennapi munka. A két
világháború között Lengyel-, Olasz- és Franciaországban 35 házat
létesítenek, a novérek 800-an vannak. 1929-ben letelepednek Rómában, itt
lesz az anyaház. Orsolya anya mint általános elöljáró itt éri meg
szerzetes életének 50. jubileumát 1939-ben, s ez év máj. 29-én hal meg
Rómában. II. János Pál pápa 1983-ban avatta boldoggá Poznanban,
felejthetetlen ünnepség keretében.
„Isten fenntartotta magának a
jogot, hogy a kereszt által üdvözítse a világot. Nekünk pedig azt a
feladatot hagyja, hogy könnyítsük meg másoknak a fájdalmas
keresztútjárást, - hogy magunk körül a jóság és öröm sugarait árasszuk. S
ezt gyakran megtehetjük. Egy jóakaró, biztató mosoly... Ez a mosoly
Isten jóságáról és szeretetérol beszél.”
Orsolya anya: „A mosoly apostolsága” írásából.
Imádság:
Istenünk,
te Boldog Ursulát új szerzetestársulat alapítójává tetted. Add, hogy
erényeit követve az örök boldogságban egykor társai lehessünk. A mi
Urunk Jézus Krisztus által.