BOLDOG ANNA ROSA GATTORNO szerzetesno, III. r. (1834-1900)
Genuában
született. 21 éves korában férjhez ment. Elsoszülött lánya egy betegség
következtében süketnéma lett. Három gyermeke közül az egyik fiú
kiskorában meghalt. Bankcsod miatt szegények lettek, férje távol
keresett munkát. Nemsokára megbetegedett és meghalt. A megpróbáltatások
Annát Isten felé és a mélyebb lelki élet felé irányították. Elhatározta:
életét egészen Istennek és felebarátai szolgálatnak szenteli. 26 éves
korában belépett a ferences III. rendbe. Az evangéliumi tanácsok
megtartására magánfogadalmat tett. Hamarosan megkapta Jézus sebhelyeit,
de ezek: láthatatlanok maradtak. A genusi érsek rábízta az orsolyiták
társulata (ez nem az orsolyita rend) elnökségét. 30 éves korában
sugallatot kapott, hogy alapítson saját kongregációt. Sokat imádkozott,
vezekelt, hogy világosságot és erot nyerjen. Végül a pápához fordult,
azt remélve, hogy IX. Piusz elutasítja. A pápa azonban egy
magánkihallgatáson bíztatta: „Ez az intézmény galambszárnyak
gyorsaságával terjed majd el a világ különféle részein. Isten majd
gondoskodik gyermekeidrol, te csak törodj Isten muvével!” Az új alapítás
Piacenzá*-ban kezdte meg muködését (Szt. Anna Leányai kongregáció).
Karitatív tevékenységet folytatnak a szegények, betegek, idosek,
magányosok, veszélyeztetett fiatalok segítésére. 1879-ben nyertek
végleges jóváhagyást a Szentszéktol. A siketnémák számára is alapítottak
intézetet. 1900-ban, Anna Rosa halála évében a novérek sok országban,
368. házban 3500-an tevékenykedtek. II. János Pál avatta boldoggá 2000.
ápr. 9-én.
A zsinat „Perfectae caritatis” (szerzetesekrol szóló) határozatából:
„A
szerzetesek csak úgy lesznek képesek hivatásuknak megfelelni, annak,
hogy kövessék Krisztust és szolgáljanak Krisztusnak és az o tagjainak,
ha apostoli tevékenységük a Krisztussal való egészen bensoséges
egyesülésbol fakad. Ez az egyesülés pedig növeli magát az Isten és
embertárs iránt való szeretetet.”
Imádság:
Istenünk,
te Boldog Anna Rózát az élet különbözo szakaszain át a misztikus élet
magaslatára vezetted s általa a szegények és betegek gyámolítására
Egyházadat új szerzetescsaláddal gyarapítottad, add, hogy a mulandó
dolgok vonzásából mi is egyre jobban kiemelkedjünk és téged egyre
igazabb szeretettel szeressünk. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.
Szent Arzén
Szent Aurea (Hajnalka) szűz és vértanú, † 856
Szent Diosz atya
Szent Aurea (Hajnalka) szűz és vértanú, † 856
Szent Diosz atya
Az
atya a szíriai Antiochiában született. Keresztény szülei jámborságban
neveltek. Ifjú korától szerzetes volt. Felsőbb utasításra
Konstantinápolyba ment. Ott az őt nagyon tisztelő ifjú Teodóz császár
költségén kolostort alapított. A kolostorban elöljáróként folytatta
tovább a vezeklő életet. Ez annyira kedves volt Isten előtt, hogy
kitüntette őt a csodatevés adományával. Amikor halálát közeledni érezte,
bement a templomba imádkozni, utána összehívta szerzetestársait,
elbúcsúzott tőlük, utasításokat adott nekik, imádkozott értük, és
látomásban Isten angyalát látva örömmel ment át az örök életbe 430
körül.
Szent Emília
Szent Epafrás vértanú, † 86
FIATALABB SZENT MAKRINA szűz
Szent Epafrás vértanú, † 86
FIATALABB SZENT MAKRINA szűz
*Cézárea, 327 körül +Irisz, 379/80 körül.
A
4. évszázad rossz hírű Kappadókiájában nőtt fel Makrina előkelő és
tehetős, de a hitben is kipróbált nagyszülők és szülők kedvelt
gyermekeként. Apai nagyanyja az idősebb Szent Makrina volt, akinek a
Maximianus (245--310) alatti üldözés idején férjével együtt éveken át
kellett ide-oda bujdosnia a pontusi erdőkben, és egy ediktum
következtében elvesztette a vagyonát. Ennek az idősebb Makrinának az
egyik fia, az idősebb Szent Vazul (Bazileiosz) eljegyezte Szent
Emmeliát, aki az üldözések során elveszítette a szüleit, és eredetileg
szűzi életet akart élni. Abban az időben az Istennek szentelt szüzek
többnyire családjuk oltalma alatt éltek, és mivel a teljesen árva
Emmeliának nélkülöznie kellett ezt az oltalmat, s emiatt ezerféle
veszély leselkedett rá, férjhez ment a feddhetetlen Vazulhoz, hogy
megtalálja benne élete védelmezőjét.
Ebből a házasságból
született első gyermekként a fiatalabb Makrina. Anyjától kapta Makrina
az elemi oktatást, tananyagul pedig az szolgált, ami a Szentírásból a
gyermekkorához mérten felfogható volt, ,,mindenekelőtt Salamon
bölcsessége''. ,,A Zsoltárok könyvéből sem maradt számára semmi
ismeretlen; az adott időben mindenkor a Zsoltárkönyv egy részének
szentelte magát: amikor fekvőhelyéről felkelt, ha tanulmányait megkezdte
vagy befejezte, amikor táplálékot vett magához, és ha imádkozott''.
Röviden: a Zsoltárkönyv lett az útitársa.
Makrina további
képzését is valószínűleg a család rejtekében, a szüleitől kapta. Nem
volt ez egyoldalú ismeretközlés, hangsúlyozottan nőies életre nevelték.
Foglalatoskodott a szövőszék mellett és megtanult minden munkát, ami a
háztartásban előfordult, anélkül, hogy ezzel megrövidítette volna a
,,tudományt''. Minden ismerete az életből fakadt és táplálkozott. Amikor
Makrina felserdült, szépsége és műveltsége miatt sokan pályáztak a
kezére. Apja a kérők közül kiválasztott egy fiatalembert, aki a
rászorulók és szükséget szenvedők ügyvédje volt. Mielőtt azonban a
házasságra sor került volna, jegyese meghalt, Makrina pedig elhatározta,
hogy örökre lemond a házasságról. Minden további leánykérésnek
ellenállt; felfogása szerint ugyanis a szülei által számára kijelölt
vőlegény nem halt meg; aki az Istenben él már, az számára csupán egy
másik országba költözött, nem halt meg, ő pedig jogtalannak tekintette,
hogy ne tartsa meg hűségét távolba szakadt vőlegénye iránt.
Ettől
kezdve Makrina élete teljesen összefonódott az anyjáéval. Csodálatos
kétoldalú adás és elfogadás volt ez. Anyjával való közössége oltalmazta a
lányt, a lány szerető szolgálata pedig mentesítette az anyát némely
gondjától. Apja halála után lett csak igazán anyja nélkülözhetetlen
segítsége Makrina. Munkájával gondoskodott megélhetésük egy részéről, és
részt vett fiatalabb testvérei nevelésében. Fellelkesítette Krisztusért
a testvéreit: Nagy Szent Vazult (lásd: A szentek élete, 25. o.),
Naukratioszt, Nisszai Szent Gergelyt (lásd: 130. o.) és Szent(?) Péter
szebasztei püspököt, aki abban az időben született, amikor az apjuk
meghalt. Vazul élete nagy fordulatát köszönheti neki. Amikor ,,a
retorikában és logikában szerzett ismeretei miatt erősen felfuvalkodva''
tért haza a főiskoláról, rövid idő alatt megnyerte a szerzetesi élet
számára, ,,a bölcsesség élete'' számára, amint Nisszai Gergely mondja a
Szent Makrináról szóló életrajzában. Legfiatalabb testvérének, Péternek
pedig mindene lett Makrina: ,,apja, tanítója, nevelője, anyja,
tanácsadója minden jóra'', és példáját követve, már korán a
,,vagyontalan életet'' választotta.
Makrina azután engedélyt
kért anyjától, hogy megszokott életével felhagyva addigi rabszolganőiket
és alattvalóikat ,,egyenlőkképpen tisztelt nővéreivé'' tehesse, s velük
együtt éljen imádkozva és dolgozva Krisztus iránti szűzies odaadásban.
Az Írisz melletti családi birtok kolostori élet színhelye lett. Amikor
anyja a gyermekek ellátásának és nevelésének gondja alól felszabadult,
lánya megnyerte, hogy mindenről, amit addig megszokott, lemondjon és ,,a
szüzek nagy számával azonos fokon'' éljen, s megossza velük asztalukat,
fekhelyüket és minden egyebet, ami az élethez szükséges. Emmelia
örömmel választotta azt az életet, amely ,,az angyalokéhoz hasonló'', s a
lány anyja vezetője lett; mindkettőjük lelki vezetője pedig Péter volt,
a család legfiatalabb tagja.
Amikor anyja öreg korában hazatért
Istenhez, halálos ágya két oldalán Makrina és Péter állt. Megfogta a
kezüket, és imádkozott: ,,Neked adom át, Uram, zsenge adományomat és
fájdalmaim tizedét. Zsenge adományom; íme: elsőszülött lányom, a tized
pedig a fiam itt. Mindketten Neked vannak szentelve a törvény szerint,
és tieid ők áldozati adományként is. Szálljon hát szent áldásod
elsőszülöttemre és a tizedemre!''
Haldokló anyja áldásával
Makrina az addiginál is jobban magával ragadó példája lett azoknak a
szüzeknek, akik vele együtt mondtak le a világról. Amikor elérkezett a
halála, Vazul már meghalt, Gergely pedig Nissza püspöke volt. Gergely
nyolc éve nem látta már a nővérét. Valamiféle belső ösztönzésre útnak
indult hozzá. Halálos betegen találta: egy földre tett deszkán feküdt,
testi erejét csaknem teljesen felemésztette a láz, szelleme azonban
töretlen maradt. Gergely ,,A lélekről és a feltámadásról'' című írása
valószínűleg a nővérével folytatott utolsó beszélgetésének gyümölcse.
Minél
inkább közeledett az elválás órája, annál jobban ujjongott Makrina. A
fekhelye körül állók számára nyilvánvaló lett, hogy milyen
isteni-szűzies szeretet izzik benne és hajtja ahhoz, akinek
szegénységében és rejtettségében szolgált.
Makrina a fekhelyét
kelet felé fordíttatta annak jeleként, hogy várja a soha többé le nem
nyugvó nap felkeltét. A jelenlevőkkel nem beszélgetett már, hanem
szüntelenül csak Istennel. Elimádkozta haldokló imáját: ,,Urunk, Te
elvetted tőlünk a halálfélelmet. Evilági életünk végét az igazi élet
kezdetévé tetted. Megmutattad nekünk a feltámadás útját, szétzúztad a
pokol kapuit, és a sátánt, akinek hatalma van a halálon, megfosztottad
erejétől. Örökkévaló Istenem! Anyám ölétől kezdve hozzád tartozom. Téged
szeretett a lelkem minden erejéből. Neked szenteltem testemet és
lelkemet ifjúságomtól fogva mind a mai napig: állítsd most mellém fényes
angyalodat, hogy kézen fogva vezessen a felüdülés helyére, ahol a
felfrissülés vize folyik, a szent ősatyák ölébe. Bűneim ne kerüljenek a
szemed elé, ha bármiképpen is hibáztam természetünk gyengesége miatt
szóval, cselekedettel vagy gondolattal. Te, akinek hatalma van a földön a
bűnök megbocsátására, bocsáss meg nekem, és amikor lelkem elhagyja
testemet, szeplő nélkül jelenhessem meg színed előtt. Hiba nélkül,
szeplőtelenül vedd lelkemet a kezedbe, Neked szóló tömjénáldozatul!''
Miközben ezeket a szavakat mondta, szemét, ajkát és szívét kereszttel
jelölte meg. A láztól kiszáradt nyelve ezután már egyetlen érthető szót
sem tudott többé kimondani.
Amikor este bevitték hozzá a
világosságot, felnyitotta a szemét, belenézett a fény ragyogásába, és
megkísérelte, hogy elmondja az esti hálaimát. Hangja azonban
cserbenhagyta. Csak szívével és keze mozgásával mondta el az imádságot,
és szokás szerint a kereszt jelével fejezte be. ,,Azután mélyet
lélegzett, és így imával fejezte be az életét.''
Hogy Makrina
mennyire megvált minden tulajdonától, mutatja a következő eset is.
Amikor kilehelte a lelkét, és holttestét eligazították, Gergely fénylő
fehér vászonba akarta burkolni, és valami ékszert akart még rátenni. A
szüzek karának elöljárónője, Lampadia azonban könnyek között mondta
neki: ,,A szent számára az ékszer, amelyért fáradozott, a tiszta élet
volt. Ez volt életének ünneplő ruhája, és halálában ez most a drága
halotti lepel.'' Gergely megkérdezte: ,,A hagyatékában semmi sem
található hát, amivel szebbé lehet tenni a temetést?'' -- ,,Miféle
hagyatékában? -- hangzott a viszontkérdés. Itt van mindaz, amit
hátrahagyott. Nézd hát, íme a ruhája, a fátyla és elnyűtt szandáljai! Ez
volt a gazdagsága, ez a bősége. Gazdagságának csak egy gyűjtőhelyét
ismerte: a mennyei kincseskamrát. Ott van mindene, a földön semmije sem
maradt.''
PÁLI SZENT VINCE
*Ranquine, 1581. április 24. +Párizs, 1660. szeptember 27.
Szülei,
Jean de Paul és Bertrande de Moras szegényparasztok voltak, akik
szerződéses szolgálattal keresték a kenyerüket. Ranquine-ban éltek. Ezt a
Pouy melletti kis falut 1828-ban a szent iránti tiszteletből St.
Vincent de Paul-nak nevezték el.
Vince gyermek- és ifjúkoráról
semmi rendkívülit nem jegyeztek föl az életrajzírók, csak annyit tudunk,
hogy szülei egészen kicsi korától fogva papnak szánták. Tizenöt éves
lehetett, amikor a daxi kollégiumban megkezdte tanulmányait, mert itt
akadt egy jótevő M. de Comet személyében, aki vállalta taníttatásának
költségeit. Daxból áttelepült Toulouse-ba. A perigeux-i püspök 1600.
október 12-én szentelte pappá Chateaul'Eveque-ben. Négy évvel később
bakkalaureátust szerzett teológiában. Pályázott egy plébániára, s még
Rómába is elment megszerzése érdekében, de valaki más kapta meg helyette
a kívánt állást. Nagy szüksége lett volna valami javadalomra, mert
nemcsak szegényen élt, hanem sok adóssága is volt. Ennek tulajdonítható,
hogy 1605 elején két évre eltűnt, anélkül, hogy hitelezőit kielégítette
volna.
M. de Cometnak 1607-ben és 1608-ban írt két leveléből
tudjuk, hogy egy örökösödés kapcsán Marseille-be kellett utaznia. E két
levélből kibontakozik előttünk egy fantasztikus történet, amelyet a
történészek kétségbe vonnak: Tengeren indult el visszafelé, de kalózok
támadták meg a hajót, elfogták, és Tuniszban eladták rabszolgának. Itt
több gazdája is volt: először egy halász, majd egy alkimista, végül egy
ferencesből mohamedánná lett úr. Ezt sikerült megtérítenie, és együtt
szöktek meg egy csónakon Tuniszból. 1607-ben érkeztek meg Avignonba. Itt
Vince megismerte Montario vicelegátust, akit azzal sikerült megnyernie,
hogy alkimista titkokat fedett föl előtte. Rómába is elkísérte
Montariót. -- A szakértők azonban az egész történetet kétkedéssel
fogadják.
Mindazonáltal annyi való igaz, hogy az 1605 és 1608
közötti időről nincs hiteles anyag Vincéről. Ebben az évben Párizsba
ment. Minden reménye abban volt, hogy sikerül kapnia valami jövedelmező
egyházi hivatalt, s végre megszabadulhat gyötrő anyagi gondjaitól.
Egyéves várakozás után 1610-ben végre kapott állást: IV. Henrik király
első felesége, Valois Margit házikáplánja lett. Nem sokkal később
elnyerte a saintes-i egyházmegyében lévő Saint Léonard-de-Chaumes-i
ciszterci apátság javadalmát. Ugyanebben az időben ismerkedett meg
Bérulle-lel, aki hamarosan megalapította az oratoriánusok francia ágát.
Vince lelki fejlődése ettől fogva Bérulle irányítása alatt állt.
Lassanként
feladta földies céljait. Amikor lopással vádolták, hősies türelemmel
viselte a megaláztatást, s ez az esemény adta az utolsó lökést teljes
megtéréséhez.
1612-ben Bérulle egyik társától, Bourgoinge-tól
megkapta a Párizs közelében fekvő Clichy nevű plébániát. Kiváló
lelkipásztornak bizonyult, apostoli buzgósággal egészen hívei
szolgálatára szentelte magát. A következő év őszén azonban Bérulle
kérésére nevelői állást vállalt Philippe-Emmanuel de Gondi gróf
családjában, aki a királyi gályák parancsnoka volt. A Gondi család rövid
idő alatt nagyon megkedvelte Vincét.
Három év múlva mégis
lemondott nevelői munkaköréről, és elvállalta a lyoni egyházmegyében
lévő Chatillon-les-Dombes nevű plébánia vezetését (1617). Itt alapította
az első Szeretet-Testvérületet, amelynek feladata a szegény betegek
gondozása lett. Majd ismét visszatért a Gondi családhoz, missziókat
tartott, és a család birtokain lévő falvakban további
Szeretet-Testvérületeket alapított. 1618 húsvétján kezdett el
foglalkozni a gályarabokkal, és próbált könnyíteni kegyetlen sorsukon.
1619 februárjában kinevezték a gályarabok lelkipásztorává. Az
Oltáriszentségről nevezett Társulattal karöltve meg tudta szervezni
védencei anyagi és lelki támogatását.
Egyre több francia
városban kezdett mutatkozni Vince karitatív tevékenységének hatása. Itt
is, ott is megalakultak az általa kezdeményezett szegény és beteggondozó
Testvérületek. Ő azonban fölismerte, hogy szorosabb kötelékben működő
munkatársakra van szüksége, ha azt akarja, hogy a testvérületek valóban
hatékonyak legyenek. A Gondi család 1625-ben jelentős összeget bocsátott
rendelkezésére e célra, Gondi gróf pedig, felesége halála után belépett
az oratoriánusok közé.
Vince közben megtalálta az első
társakat, akik hozzá hasonlóan hajlandónak mutatkoztak a missziós
tevékenységre. Először a Collége des Bons Enfants-ban (A Jó Gyermekek
Kollégiuma), majd 1632-től a Szent Lázár priorátusban volt az otthonuk.
Ez utóbbiról kapták később a Lazaristák elnevezést.
Az új
kongregáció örvendetesen fejlődött: kezdetben csak a francia városokban,
1643-tól már külföldön is egymás után alakultak a házaik. Algírban,
Tuniszban és Madagaszkárban is sikerült Vincének missziós állomásokat
szerveznie.
Ugyanebben az évben alapította a Szeretet Leányai
társulatot, amely külföldön Irgalmas Nővérek néven vált ismertté. Ebben
az alapításban Marillac Lujza (1591--1660), egy szent özvegy volt
segítségére, aki 1624-től Vince lelki vezetése alatt állt. Vele együtt
először Párizsban alapította meg a Szeretet Leányainak Testvérületét.
1633-ban Marillac Lujza kezdte maga köré gyűjteni azokat a leányokat,
akik szegények voltak, de készségesnek mutatkoztak arra, hogy életüket a
szeretet szolgálatára szenteljék. Közös otthonban éltek, csak
szolgálatuk végzése miatt jártak szerte a városban: fölkeresték és
gondozták a szegényeket és a betegeket otthonaikban és a kórházakban.
A
Missziós Papok Kongregációja és a Szeretet Leányai megalapításával
Vince hatása igen széles körben terjedt. S a harmincéves háború
számlálatlanul hozta az olyan szükséghelyzeteket, amelyekben csak a
szeretet tudott segíteni. Egyik barátja, a Port-Royalból való Maignat de
Bérniers segítségével jelentős mennyiségű alamizsnát gyűjtött a háború
áldozatai javára. 1640-ben létrehozott egy újabb intézményt az árva
gyermekek fölkarolására. Erre különösen nagy szükség volt, mert a sok
hadiárva mellett Párizsban évente mintegy négyszáz gyermeket tettek ki
az utcára!
Emellett Vincét foglalkoztatták a nép és a papság
lelki problémái is. A Szent Lázár priorátusban szentelési
lelkigyakorlatokat tartott teológusoknak; szegény fiúkat tanítottak és
taníttattak, hogy pappá lehessenek. A számtalan papjelölt között a
lazaristák nevelték Bossuét és Rancét is. 1633-tól keddi napokon a
párizsi klérus műveltebb tagjai számára tartott előadásokat.
E
vállalkozásaiban elsősorban szervező tehetsége és gyakorlati érzéke
jelentett nagy előnyt. De hivatalos helyekről is kapott támogatást,
különösen Ausztriai Anna királynőtől és Richelieu bíboros unokahúgától,
az aiguilloni hercegnőtől. 1643-ban a királynő meghívta a
,,lelkiismereti tanácsadó'' hivatalára, ami azt jelentette, hogy az
egyházi kinevezéseknél is volt tanácsadói szerepe. E minőségében Vince
sok jó püspök kinevezését tudta elérni. Szerencsétlenségére azonban
összeütközésbe került a gőgös Mazarin bíboros-kancellárral. A Mazarin-
-Fronde vitában (a ,,Fronde'' a Mazarinnel ellenséges udvari párt neve
volt) azt tanácsolta a királynőnek, hogy bocsássa el a kancellárt. Mikor
azonban Mazarin néhány hónap múlva végleges győzelmet aratott, Vince
tudta, hogy kegyvesztett lett. Nem is találta többé helyét az
intrikákkal terhelt, csak szórakozásokat hajhászó királyi udvarban.
A
buzgó hívők már életében szentként tisztelték. Szeretete és önmaga
iránti szigorúsága különös erővel sugárzott belőle. Hatását tovább
fokozta kiterjedt levelezése. Hallgatói pedig sokat följegyeztek az
Irgalmas Nővérek és a Lazaristák számára tartott beszédeiből. Tanítása
azért volt olyan hatásos, mert egyszerű, de megalapozott és mély volt.
Szüleitől
örökölt, a vidéki életben megedződött, erős szervezete lassan fölmondta
a szolgálatot. Hosszú ideig mocsárlázban szenvedett. 1655-től súlyos
beteg volt, a végén járni is alig tudott. 1660-ra majdnem teljesen
megbénult, szellemi erői azonban az utolsó percig épek maradtak. Rövid
haláltusa után1660. szeptember 27-én halt meg. A temetés valóságos
diadalmenet volt. 1729 augusztusában boldoggá, 1737- ben szentté
avatták.
Ünnepét még ugyanebben az évben fölvették a római naptárba, július 19- re. 1969-ben a halála napjára helyezték át.
--------------------------------------------------------------------------------
A
segítő szeretet nagy mesteréről, aki önmagáról úgy nyilatkozott, hogy
,,egy ilyen nyomorult emberről nem érdemes egy szót sem ejteni'', a
tettei oly tanúságot tesznek, hogy egyenként is alkalmasak volnának neve
halhatatlanságának megalapozására. Mert Szent Vince szentek lelki
vezetője, szegények, betegek, foglyok, rabszolgák, öregek, koldusok,
árvák, elmebetegek atyja, társulatok, szerzetesrendek, szemináriumok
alapítója, misszionárius, a francia papság megújítója, a prédikáció
mestere; a háború, a nyomorúság és az éhség leküzdője volt; s szinte
litániaszerűen lehet sorolni, mi mindenben volt Isten dicsőségére és
felebarátai üdvösségére.
Fiatal pap korában még távol állt a
szentségtől. Eleinte egy jól jövedelmező egyházi állásra vágyott, hogy
gondtalanul élhessen. Sikertelenségek sorozata után végre egyszer
rámosolygott a szerencse: egy toulouse-i özvegy a végrendeletével
ezerkétszáz frankot hagyott rá. Csakhogy ez az összeg egy adósnál volt,
aki időközben Toulouse-ból áttelepült Marseille-be. Vince tétovázás
nélkül eladta a nála kölcsönben lévő lovat, hogy a ,,semmirekellőnek''
utána mehessen. Addig kutatta, míg megtalálta, és gondolkodás nélkül az
adósok börtönébe záratta, illetve arra kényszerítette, hogy háromszáz
frankot azonnal fizessen ki neki. Ami utána történt, így beszéli el ő
maga:
,,Az volt a szándékom, hogy elutazom, amikor egy
nemesember, akivel egy szálláson voltam, rábeszélt, hogy hajón menjek
vele Narbonne-ig. Azért álltam rá, hogy gyorsabban odaérjek, és valamit
megtakarítsak a pénzemből; helyesebben szólva, hogy soha oda ne érjek,
és elveszítsek mindent. Oly kedvező szelünk volt, hogy még aznap
megérkezhettünk volna, ha Isten nem engedi meg három török kalózhajónak,
hogy üldözőbe vegyenek és elfogjanak minket. Útitársaim közül kettőt
vagy hármat megöltek, mindenki mást megsebesítettek. Engem is ért egy
nyíllövés, amely aztán életem hátralevő részében óra gyanánt szolgált.
Levetkőztettek minket, s mindenki kapott egy nadrágot, egy fejfedőt.
Amikor partra szálltunk, lánccal a nyakunkban vonultak velünk végig
Tuniszon. Hosszas menetelés után a piactérre vittek, ahol a többi
hasonló foglyot árulták, úgy, ahogy a lovakat meg a marhákat szokás.
Kinyitották a szánkat, hogy a fogainkat vizsgálgassák, nézegették a
sebeinket, lépésben, majd futásban jártattak, terhet raktak ránk és
figyelték, hogyan cipeljük, s egymással is birkóznunk kellett a vevők
előtt. Engem végül egy halásznak adtak el.''
Később egy
mohamedánná lett ferences rabszolgájaként a mezőn dolgozott. Vince munka
közben zsoltárokat énekelt, s abban talált vigasztalást. Gazdájának
három felesége is volt, akik kíváncsian figyelték az idegen rabszolgát,
és az egyiknek föltűnt az éneke. Megkérte Vincét, hogy részletesebben
beszéljen neki a vallásáról. Az elbeszélés megragadta, és utána heves
szemrehányásokat tett a férjének, hogy egy ilyen vallást hogyan
tagadhatott meg. Ez a szemrehányás felébresztette a gazda
lelkiismeretét: szabadon bocsátotta Vincét, sőt vele együtt
Franciaországba ment.
Visszatérése után Vince újra
koldusszegényen élt egy kis párizsi padlásszobában, másodmagával.
Betegen feküdt a szobában, amikor váratlanul egy gyógyszerészinas
orvosságot hozott neki. Miközben Vince arccal a falnak fordulva
gyötrődött a láztól, az inas valami üvegfélét keresett, hogy átönthesse
bele a hozott gyógyszert. Egyszer csak keresés közben észrevette a
lakótárs erszényét, zsebre vágta és eltűnt. Mikor a lakótárs hazatért,
keresni kezdte a pénzét, és ordítva követelte Vincétől az erszényt. Ő
hiába védekezett, az elrohant, és bíróságon emelt vádat ellene lopásért.
Hat évvel később látta be, hogy alaptalanul vádaskodott, Vince számára
pedig ez a meghurcoltatás alkalmat adott arra, hogy gondolatai mélyebb
igazságokra irányuljanak.
Amilyen mértékben kezdett önmagáról
megfeledkezni, úgy szerzett mind finomabb érzéket a mások bajai iránt.
Ez mutatkozott meg lelkipásztorkodásában is. Chatillon-les-Dombes-ban
egy nyári vasárnapon arról értesült, hogy az egyik közeli tanyán
mindenki beteg lett: leírhatatlan nyomorúságban és teljes
elhagyatottságban vannak a betegek. Prédikációjában fölszólította a
híveit, hogy segítsenek. El is indultak asszonyok, hogy segítséget
vigyenek, de annyi élelmet vittek magukkal, hogy legnagyobb része
fölhasználatlanul megromlott és ki kellett dobni. Ez adta a fölismerést
Vincének, hogy a szeretet tetteit okosan kell gyakorolni, különben csak
kárt okozunk. Újra összehívta az asszonyokat, tanácskozott velük, s
attól fogva minden nap más vitte a fazék ételt a tanyára. Így sikerült
fölébresztenie híveiben a mások nyomorúsága iránti érzéket. És három
hónappal később Vince megírta a Szeretet Testvérületének szabályzatát.
Ezzel egy olyan fa magvát ültette el, amely nagyra nőtt és sok ágat
hajtott.
Mint a gályarabok lelkipásztora hivatali jogával élve
fölkereste a párizsi börtönöket, amelyekben embertelen körülmények
között, vsszezsúfolva sínylődtek a gályarabságra ítélt foglyok.
Kimeríthetetlen jósága és emberiessége ezeket az elkeseredett lelkeket
is megnyerte. Egy alkalommal titokban Marseille-be ment. Az egyik gályán
fölfigyelt egy kétségbeesett rabra, akit feleségétől és gyermekeitől
szakítottak el. Hirtelen elhatározással helyet cserélt a
szerencsétlennel: föloldotta az evezőpadtól, és magát láncolta oda. Csak
néhány héttel később fedezték föl tettét, amikor az egyik bárónő
kerestetni kezdte. Élete vége felé megkérdezték tőle, hogy a lábán lévő
sebek nem a gályáról valók-e, de ő nevetve kitért a válasz elől és
másról kezdett beszélni.
Hosszas vonakodás után -- az alapító
harmincszor szólította föl -- vette át a Szent Lázár épületcsoportot, s
ezzel egy új feladatot vállalt magára: az elmebetegek lelki gondozását.
,,Nem kerestük -- mondta --, ezt a Gondviselés bízta ránk.'' Mikor pedig
később máshová akarták szállítani a betegeket, Vince szabályos pert
indított értük, mert meg volt róla győződve, hogy mellette vannak a
legjobb helyen. A papjainak azt mondta: ,,A mi regulánk maga az
Üdvözítő, aki azt akarta, hogy megszállottak, bolondok, őrültek legyenek
körülötte...'' Mindenhonnan hozták hozzá a betegeket, hogy gyógyítsa
meg őket, és ő ezt nagy jósággal teljesítette is. ,,Miért vonakodnánk mi
attól, hogy megkíséreljük az ő követését?'' Az intézmény Vince vezetése
mellett úttörő szerepet vállalt, és mai orvostörténészek is méltatják
Vince pszichiátriai tevékenységét. Egyikük így nyilatkozott: ,,Az
elmebetegek gyógyítására való törekvés, jóval az úgynevezett
fölvilágosodás és humanizmus korszaka előtt, valóságos fölszabadítás
volt.''
Hasonló volt Vince magatartása a más vallásúakkal
szemben is. Abban a korban, amikor a vallások között a türelmetlenség, a
felekezeti gyűlölet és a vallásháború dúlt, hihetetlen ökumenikus
gondolkodásról tanúskodott. A hugenottákban nem ellenséget, hanem
testvért látott. Megértéssel, nagyrabecsüléssel, igazságossággal és
szeretettel közeledett feléjük. Kongregációja papjainak megtiltotta,
hogy támadó éllel beszéljenek a szószéken vitatott kérdésekről,
bizalmatlanok legyenek az evangélikus pásztorokkal szemben, vagy hogy
bármimódon megsértsék a protestánsokat. Megdorgálta a türelmetlen
misszionáriusokat, és hangoztatta, hogy az ő feladatuk a katolikusok
hibáinak javítása, és nem az, hogy a protestánsok hibáival
foglalkozzanak.
Amikor megalapította az Irgalmas Nővérek
kongregációját, egy egészen új típusú, laikus nővérekből álló közösséget
hozott létre. Ezek a nővérek nem fátyolt viseltek, hanem csak
fejkendőt, hogy a betegek láthassák az arcukat. Nem volt idejük a
vezeklésre és a szemlélődésre... Azt mondta nekik: ,,A szegények a ti
breviáriumotok és a ti litániátok! Ez elég.'' Nem éltek klauzúrában sem,
hiszen állandóan úton kellett lenniük: ,,A ti kolostorotok a betegek
házai, cellátok a betegszobák, kápolnátok a plébániatemplom, kvadrumotok
a város utcái, klauzúrátok az engedelmesség. Jól bánjatok a
szegényekkel, mert uraitok ők.''
Nagyon kényes feladattal bízta
meg Szent Lujzát, amikor gondjaira bízta a kitett gyermekeket. Sok nő,
aki hajlandó volt a karitatív munkára, megütközött, amikor arra került a
sor, hogy ezekkel a gyermekekkel kell törődnie. A szent azonban lángoló
hévvel harcolt ezekért a kicsinyekért, akik házasságon kívül születtek:
,,Párizs szégyene, hogy itt úgy bánnak az emberekkel, ahogy a barmokkal
szokás. Ezek a kicsinyek valóban Isten gyermekei, mert nincs ember, aki
atyaként teljesítené kötelességét irántuk. Számukra az édesapa és az
édesanya Isten, aki gondoskodik róluk. Ő örömmel tekint az ő
csacsogásukra is, szívesen figyel a kiáltásukra és sírásukra. Igen nagy
tisztség Isten szeretett gyermekeit nevelni! Nagy kiválasztottság,
boldogság, szent munka ez!'' De ismételten csak Vince személyes
beavatkozása tudta megmenteni a kezdeményezést a széthullástól. Kérlelve
kiáltotta az asszonyok felé: ,,A gyermekek élni fognak, ha ti
szeretettel gondozzátok őket; de meghalnak, ha ti eltávoztok mellőlük!''
Anekdotákat mesélnek arról a természetes egyszerűségről,
amellyel Vince a királyi udvarban forgolódott, amikor Anna királynő a
gyóntatójává választotta. Az egyik napon Condé herceg fölszólította,
hogy mellette foglaljon helyet. Vince megjegyezte: ,,Köszönöm,
túlságosan nagy megbecsülés ez a disznópásztor fiának!'' Mazarin bíboros
pedig, aki ellenségesen nézte Vincét, egy alkalommal kacagva mutogatta
Vince kopott cingulumát az udvari embereknek: ,,Nézzék csak uraim,
micsoda öltözékben jelenik meg Vince úr az udvarban!'' Mikor pedig az
ellenségeskedés nyílt harccá fajult, Vince bátran szembeszállt a háború
okozójával. Richelieu bíboros maga kérlelte Vincét: ,,Uram! Adjon nekünk
békét! Legyen irgalommal irántunk! Adja vissza Franciaország békéjét!''
Amit a király és hatalmas miniszterei nem tudtak vagy nem is
akartak véghezvinni, azt megtette ő -- nem az adó emelésével, nem
törvényekkel és rendeletekkel, hanem szívének hatalmas szeretetével,
amelyre a szívek százezreiben dobbant visszhang. Ez a jelentéktelen kis
pap több pénzt gyűjtött össze a háborútól sújtott vidékek számára, mint
amennyi Franciaország összes bankjában volt akkoriban. Gabonát és
vetőmagot küldött, ekéket és szerszámokat szerzett be az elpusztult
gazdaságok számára. Egész karavánokat indított útnak élelemmel és
ruhával a nélkülözőknek. Párizsban megszervezte a menekültek ellátását: a
Szent Lázárból menhelyet és raktárt alakított ki, népkonyhákat
szervezett, melyek számára a nővérek egyre újabb recepteket találtak ki,
hogy a nyomorultakat ízletes egytálételekkel táplálhassák. Röplapokat
szerkesztett és nyomatott, hogy a népet tájékoztassák a járványok elleni
védekezés módjairól. A kevesebbet szenvedett tartományokba megrendítő
üzeneteket küldött, hogy fölébressze az emberek adakozó jóságát.
Lazarista szerzetesei és az irgalmas nővérek az utcákon és a mezőkön
heverő holttesteket temették. Ezen az általános zűrzavaron teljes
nyugalommal lett úrrá: felügyelt és irányított, semmi sem hozta ki a
sodrából, mindig és mindenhová időben érkezett a segítség.
Reá
is érvényesek másoknak mondott szavai: ,,Nem kell kapkodással megelőzni a
Gondviselést, de amint utat nyit előttünk, az ember már nem lépkedhet,
hanem futnia kell!''; ,,Szeressük Istent, de a két kezünk munkája és
arcunk verítéke árán!''; ,,Én soha nem gondoltam, hogy nagy dolgokat
viszek végbe, hanem egyszerűen tettem, amit tennem kellett.''
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
ki Szent Vince áldozópapot apostoli erényekkel ruháztad föl, hogy a
szegényeket gondozza és a papokat tanítsa, kérünk, segíts, hogy
ugyanazzal a buzgósággal szeressünk, amellyel ő szeretett, és megtegyük,
amire tanított!