A szent Makkabeus vértanúk
A Palesztinát Krisztus előtt 200 körül elfoglaló szírek az igaz
Istentől akarták a zsidók lelkét elfordítani, legkegyetlenebb volt ezen
a téren Antiochus Epifánesz király (176-63.), aki a jeruzsálemi
templomot is megszentségtelenítette. A vallásüldözés egyik eseménye
volt a Makkabeus-vértanúk szenvedése. Egy zsidó család: az anya 7
gyermekével együtt kerültek a zsarnok ítélőszéke elé. Nem akarták a
Törvény által tilalmazott sertéshúst megenni. Ezért egymásután kínozták
és ölték meg őket. Mindnyájuknak végig kellett néznie, egy testvérük
kínját és halálát. Anyjuk látta őket szenvedni, de nem ijedt meg, sőt
bátorította fiait a kínok elszenvedésére. A hetediket kínoztatta meg a
legjobban. Mindnyájan állhatatosak maradtak hitük megvallásában.
Legutoljára a hős anyát ölték meg. Vértanúságuk történetét megtaláljuk
az ószövetségi Szentírásban, a Makkabeusok II. könyvének 7.
fejezetében. Nevüket a Szentírás nem sorolja fel, de mivel közvetlenül
előfutárai voltak annak a szabadságharcnak, amelynek vezére a hős
Makkabeus Judás volt, azért nevezik őket Makkabeus-vértanúknak.
Vértanúk lettek Krisztus előtt 166-ban.
(Vasas) Szent Péter bilincsei
LIGOURI SZENT ALFONZ
*Marianella (Nápoly mellett), 1696. szeptember 27. +Pagani (Nápoly mellett), 1787. augusztus 1.
Ligouri
Alfonz Mária régi, nemes nápolyi családból származott, nyolc testvér
között ő volt a legidősebb. Atyja ellentengernagyi rangban szolgált a
királyi hajóhadnál, az ő kívánságára Alfonz jogot tanult. Még nem volt
tizenhét éves, amikor tanulmányait kiváló eredménnyel bevégezve a
polgári és egyházi jog doktora lett. Kétéves gyakornokság után önálló
ügyvédként kezdett működni és egymás után nyerte meg a rá bízott
pereket.
Huszonhét évesen vállalta el a gravinai herceg milliós
értékre menő perét a toszkánai nagyherceggel szemben -- és ezt a pert
elvesztette. Ettől úgy megrendült, hogy elhagyta a jogászi pályát, és
elhatározta, hogy pap lesz. Először az oratoriánusok közé akart lépni,
de ezt atyja konokul megakadályozta. Ezért világi pap lett. Teológiai
tanulmányai végeztével felszentelték, és Nápolyban kezdett
lelkipásztorkodni, nagyon modern módon. Belépett egy világi papokból
álló missziós társulatba. E társulat szellemének megfelelően
szorgalmazta a lelkipásztorok mellett segítő hívek kiképzését. A
hagyományos kereteken kívül is hitoktatásokat tartott a tudatlan népnek,
és megszervezte a szegények és betegek gondozását. Prédikációiban
nagyon világosan, tárgyilagosan és egyszerűen beszélt, annyira, hogy a
kor barokk cirádáihoz szokott füleknek elviselhetetlennek tűnt a
stílusa. Ám épp komoly, egyszerű és tárgyilagos tanításával vonzotta
maga köré a férfiakat.
Ez a sokoldalú tevékenység azonban
annyira igénybe vette a szervezetét, hogy súlyos beteg lett, és hosszabb
időre fel kellett hagynia a munkával. Alfonz ekkor harminchat éves
volt, és most következett élete második nagy fordulata. Lábadozásának
idejét egy Scala nevű kis hegyi városban töltötte, az Amalfi-öböl
felett. Észrevette a hegyi pásztorok és parasztok mérhetetlen
elhagyatottságát, akiket soha nem kerestek fel papok, noha a püspöki
székhely mindössze két óra járásnyira volt a vidéktől. Elhatározta, hogy
segíteni fog ezen a nyomorúságon. Hosszas gondolkodás és imádság után
ő, aki korábban a nagyváros lelkipásztora volt, úgy határozott, hogy
szerzetet alapít, amelynek rendeltetése a vidék elhagyatott népének
lelki gondozása lesz. Így alakult meg 1732-ben a Redemptoristák, a
Megváltóról nevezett missziós papok társulata. Csakhogy ez a korszak,
amelyben a racionalizmus és az államegyháziság szelleme uralkodott,
mindennek kedvezett, csak egy új rend születésének nem. Alfonz azonban
állhatatosan küzdött terve megvalósulásáért. Mint jogász megtalálta a
formát, mellyel a Nápolyi királyság területén megindíthatta az új
társulatot. S akkor is, amikor a helyzet teljesen kilátástalan volt,
mert két első társa cserbenhagyta, sőt a szószékről nyilvánosan
gyalázták mint a gőg példaképét és annak mintáját, hogyan alázza meg
Isten a felfuvalkodottakat, ő hűséges maradt felismert küldetéséhez.
A
Redemptoristák kongregációja 1749-ben nyerte el a pápai jóváhagyást, és
hamarosan -- különösen amikor Hofbauer Szent Kelemen az Alpoktól
északra fekvő országokba is elvitte a rendet -- az Egyház legnagyobb
újkori férfi szerzetévé fejlődött, amely mind a mai napig tevékenykedik,
főleg népmissziókban és lelkipásztorkodásban.
A nők számára
Alfonz szemlélődő rendet alapított. Ezek az apácák, akik a
Redemptorisszák nevet viselik, számbelileg jóval kevesebben vannak, mint
a redemptoristák, de a rendjük ma is széles körben elterjedt.
A
Redemptoristák alapításának lebonyolítása általánosan jellemző Alfonz
cselekvésmódjára: soha nem teljesen kidolgozott tervekkel lépett elő,
hanem nyitott szemmel figyelte a konkrét igényeket, és azoknak
megfelelően cselekedett. A megoldásokat mindig az apróságokkal kezdte.
Így például amikor kiderült, hogy a kongregációba lépő laikus testvérek
gyakran teljesen műveletlenek, azonnal összeállított számukra egy
számtankönyvet és egy kis olasz nyelvtant, hogy a nyelvi alapismereteket
is megszerezhessék.
A mezőkön és a szőlőhegyeken gyakran
hallotta a dolgozó emberek énekét. Felfigyelt rá, hogy a nép mennyire
szeret énekelni, s milyen szép dallamaik vannak, de mennyire silányak,
olykor erkölcstelenek szövegeik. Ezért szövegeket írt a népi
dallamokhoz, sőt, maga is komponált dallamokat, melyeket a nép átvett!
Így anélkül, hogy különösebb irodalmi törekvései lettek volna, helyet
kapott az itáliai irodalomtörténetben mint népdalköltő, és dalai ma is
élnek a nép ajkán. Az egyik dala, a Tu scendi dalle stelle, (A csillagok
közül szállsz le) mint karácsonyi ének él a hegyi dudások között, de
felhangzik nagyzenekari feldolgozásban is.
A szükség tette
Alfonzot moralistává is. Úgy akarta ugyanis, hogy a kongregáció tagjai
mint igazi misszionáriusok ne csupán népszerű szónokok legyenek, hanem
az egyes emberek lelkipásztori gondozásában, főleg a gyóntatószékben,
alapos felkészültséggel tudjanak dolgozni. Ezért nagy gondot fordított
munkatársai teológiai, különösképpen pedig erkölcstani képzésére. Igen
ám, de a meglévő kézikönyvek hosszadalmasak voltak és Alfonz úgy ítélte,
hogy nem is elég alaposak. Ezért hozzáfogott egy erkölcstani tankönyv
megírásához. Többéves munkával átdolgozta az egész erkölcstant.
Munkájához nagy segítséget nyújtott jogi műveltsége, pontos fogalmazási
készsége, továbbá az a sok tapasztalat, amelyre mint nagyvárosi
lelkipásztor, népmisszionárius és lelkigyakorlat-vezető tett szert. Ezt a
saját növendékei ,,házi használatára'' szánt munkát az egyszerűség
kedvéért nem kézzel másoltatta a hallgatókkal, hanem Velencében,
Reimondininél kinyomatta. Ezzel -- megint csak eredeti szándékától
függetlenül -- megalkotta az újkori erkölcsteológia klasszikus művét,
amely magában foglalta az előző századok lelkipásztori ismereteit. Józan
középutat tartott a rideg janzenizmus és a gátlástalan lazaság között, s
így irányadó lett a következő századok moralistái és lelkipásztorai
számára. Kétségtelen, erkölcstana kazuisztikus, azaz sok konkrét esetet
tárgyal, de ez mindannyiszor elengedhetetlen, ha egy szerző az élet
közelében akar maradni.
Hasonló jellegű számos kisebb lélegzetű
munkája is, amelyekkel nagy hatással volt a népi jámborság alakulására.
Ezekben is kora szükségleteit elégítette ki. Már ügyvéd korában tagja
volt a Mária- kongregációnak, és kedves volt számára az oratoriánus,
illetve jezsuita lelkiség. A kor igényeinek megfelelően válogatta ki a
lelki élet fontos elemeit, és népszerű formába öltöztette azokat. Így
írta egymás után sokáig keresett műveit, mint pl. Az imádság erős
fegyvere, A megélt Krisztus-szerelem, Az örökkévalóság fényében való
élet, Mária dicsősége, és mindenekelőtt: Látogatás a szentségi Jézusnál
és Máriánál.
Alfonz központi gondolata az Isten megváltó
szeretete iránti csodálattal telt hála. Nem véletlen, hogy alapítását is
a Megváltóról nevezte el. Egyébként a ferencesekre jellemző áhítatos
tisztelet a kisded Jézus jászolánál, a Krisztus megváltó halála feletti
elmélkedések, az eucharisztikus jelenlétért kifejezett hála, a Megváltó
édesanyjának, Máriának szüntelen tisztelete éppen úgy ebből az
alapgondolatból fakadtak, mint az a fáradhatatlan tevékenység, amellyel
Alfonz -- amellett, hogy kiadásra készítette elő tudományos és
népszerűsítő munkáit, és irányította az egyre nagyobb méreteket öltő
szerzetet -- arra is talált időt, hogy népmissziókat és
lelkigyakorlatokat tartson. De tett egy fogadalmat, mely szerint soha,
egyetlen órát sem enged üresen elfutni, hanem minden idejét Krisztus
megváltói művének szolgálatába állítja.
Végezetül még a
püspökség terhe is a vállára nehezedett. Jóllehet a mi fogalmaink
szerint a Santa Agata dei Goti egyházmegye, amelyet Alfonz hatvanhat
éves korában vett át, nem volt nagy, mégis utolsó erejét is kiszívta
belőle, mert egyik kortársa szerint ez az egyházmegye olyan, mint ,,egy
mindenféle vadállattal teli lepedő'', amit Szent Péter látott. Ezt
kellett Alfonznak rendbe hoznia. Püspökségét tizenhárom évig viselte, de
közben sokat betegeskedett. Hetvenkét éves volt, amikor a köszvény is
gyötörni kezdte. Ennek következtében lett olyan, ahogy általában a
művészek ábrázolják: vékony, kicsit meggörbült öregember. Betegágyát
könyvekkel bástyázta körül, és az ágy végébe egy órát állíttatott, hogy
az figyelmeztesse: életének minden percét Isten országa javára kell
szentelnie. Többször kérte a püspökség alóli felmentését, de a pápa ezt
válaszolta: ,,Boldog vagyok, ha Ligouri püspök a betegágyból kormányozza
egyházmegyéjét.'' Csak hetvenkilenc évesen kapta meg az engedélyt, hogy
elbúcsúzzon az egyházmegyétől, és visszatérjen redemptorista testvérei
közé.
És ekkor még tizenkét év állt előtte! Ezeket az éveket
Nápolytól délre, a Pagani melletti kolostorban töltötte, s az idő
múlásával gyarapodó szenvedések egyre inkább megérlelték. Súlyos
lelkiismereti kételyek gyötörték olykor. Ilyen perceiben a környezet
riadtan hallgatta az öregember nyöszörgő imádságát: ,,Istenem, ne
taszíts el magadtól, hiszen a pokolban nem szerethetlek téged!''
Mások
számára azonban mindvégig megmaradt a világosan látó, határozott, jó
tanácsadónak. És hű maradt hozzá humora is, amely rá mindig jellemző
volt. Akkor is, amikor a kolostori közösség lustálkodó hétalvói bírálták
amiatt, hogy a munkától kimerült testvéreinek nyugalmat, böjtöt és
gyógyteákat rendelt. Vagy amikor öreg, a plébánia ellátására már
képtelen papokat, akik lemondani nem akartak, finoman úgy mozdított ki a
helyükből, hogy kinevezte őket székesegyházi kanonoknak.
1787.
augusztus 1-én halt meg, kilencvenegy éves korában, rendtestvérei
körében, Paganiban. XVI. Gergely pápa 1839-ben szentté, IX. Pius pápa
pedig 1871-ben egyházdoktorrá avatta. Ünnepét még 1839- ben bevették a
római naptárba, augusztus 2-re. 1969-től augusztus 1-én ünnepeljük.
--------------------------------------------------------------------------------
Azon
a napon, amelyen Ligouri kapitány elsőszülött fiát -- hét másik neve
mellett! -- Alfonz Máriának megkeresztelték, látogatóba jött a házhoz
Jeromosról nevezett Ferenc, egy szent jezsuita. A boldog szülők azonnal
hozták az újszülöttet, hogy áldja meg. Ferenc karjába vette a gyermeket,
megáldotta, és ezt mondta az ámuló szülőknek: ,,Ez a gyermek magas kort
ér meg, igen öreg, több mint kilencvenesztendős lesz. Püspök lesz
belőle, és nagy dolgokat visz majd végbe az Üdvözítőért!'' Ez a prófécia
egy csöppet sem nyerte meg az apa tetszését.
Alfonz
édesanyjától a jámborságot, atyjától a hevesvérűséget örökölte.
Mindkettőről tanúskodik gyermekkorának egyik jelenete: a Boccia-kertben
több gyermek játszott, és hívták maguk közé Alfonzot is. Ő szabadkozott,
mert nem ismerte a játékot, de aztán engedett az unszolásnak, és --
kockajátékról lévén szó, amelyet a gyermekek pénzben játszottak --
dobásról dobásra nyert. Az egyik, akitől elnyerte a pénzét, bosszúsan a
szemére vetette, hogy becsapta őket, mert lám csak, mennyire érti a
játékot, nyilván azért tagadta, hogy annál jobban kifoszthassa őket.
Alfonz erre fölkiáltott: ,,Micsoda? Hogy egy pár nyomorult fillérért
Istent bántsam?'' -- azzal a többiek lábához csapta a pénzt, és
elfutott. Este pedig a játszótársak látták, hogy egy bokor előtt,
melynek ágára egy Mária-képet függesztett, térden állva imádkozott.
Miután
a fiatal ügyvéd hétéves pályafutása alatt egyetlen pert sem vesztett
el, elvállalt egy birtokpert két herceg között, amelyben új
tapasztalatra kellett szert tennie. Heteken át készült, és nagy
önbizalommal indult a tárgyalásra. A jelenlévők mind ünnepelve fogadták,
csak az ellenfél ügyvédje volt fagyos és néma. Arcán a kétség és a
csodálkozás váltakozott. Amikor pedig a tárgyalás elkezdődött, a
nagyherceg ügyvédje így szólt: ,,Uram, a dolog egész másként áll, mint
ahogy ön azt véli. Az akták között van egy bizonylat, amely az ön
állításának ellenkezőjét bizonyítja. Erről egy pillantással
meggyőződhet.'' ,,Mutassa nekem azt a papírt!'' -- mondta Alfonz még
mindig magabiztosan. A másik ügyvéd átnyújtotta neki, és valóban a
papíron ott állt egy mondat, mely szerint a vitatott birtok nem az új
nápolyi, hanem alongobárd alkotmány hatáskörébe tartozik. Ezt bizony
Ligouri doktor elnézte! Később elmondta: ,,Százszor is átvizsgáltam
minden iratot, de erre az egyetlen mondatra nem figyeltem.'' Mikor
tévedésére rájött, elfehéredett. Néhány pillanatig némán állt, majd
elfogódottan, kissé reszkető hangon mondta: ,,Uram, igaza van,
tévedtem.'' Azzal megsemmisülten elhagyta a bírósági termet, és soha
többé nem tette be oda a lábát.
Ezután a kétségek időszaka
következett. Hogyan folytassa tovább az életét? Gyakran imádkozott a
tabernákulum előtt, és szinte naponta áldozott, de nem jött világosság.
Ekkor belső indítást kapott arra, hogy keressen fel egy gyógyíthatatlan
beteget és legyen a szolgálatára. Alighogy belépett a házba, titokzatos
fény ragyogta körül. Úgy tűnt neki, hogy a ház forogni kezd körülötte,
és a szívében megszólalt egy hang: ,,Hagyd el a világot, és add nekem
magad!'' Először azt hitte, képzelődés az egész, de mikor elhagyta a
házat, ugyanez megismétlődött. Ekkor a templomba sietett, és a Szűzanya
képe előtt ígéretet tett arra, hogy követni fogja ezt a hangot. S mint
annak idején Loyolai Szent Ignác, leoldotta oldaláról a kardját és ott
hagyta Mária képe előtt az oltáron, annak jeléül, hogy búcsút mond a
világnak.
Azzal a szándékkal, hogy pap akar lenni, atyja
kíséretében felkereste az érseket. ,,Micsoda? Az ön fia akar pap
lenni?'' -- kérdezte az érsek. Az apa így felelt: ,,Bárcsak ne így
volna, de ha már egyszer a fejébe vette!'' De atyja sokáig nem akarta
tudomásul venni fia áldozatát. Ismételten megesett, hogy amikor Alfonz
már pap volt és Nápolyban működött, ha apja távolról meglátta, sírva
fakadt és elfordította tőle a fejét. Egy este azonban apja éppen
hazafelé ment a királyi udvarból. A templomból, amelyben éppen Alfonz
prédikált, kihallatszott fiának hangja. Belépett a templomba és
megrendült. Fia szavai, melyek oly egyszerűen és mégis oly meggyőző
erővel hangzottak, szíven találták. És amikor Alfonz este hazament,
atyja elébe sietve ezzel fogadta: ,,Fiam, nagy hálával tartozom neked.
Ma este megismertettél Istennel. Megáldalak, ezerszer megáldalak azért,
hogy ezt a szent hivatást elfogadtad!''
A buzgó lelkipásztornak
egy napon egy apáca elmondta, hogy látomást látott: az Üdvözítő jelent
meg előtte, jobbján Assisi Szent Ferenccel, a balján pedig Alfonzzal. És
az Üdvözítő azt akarja, hogy Alfonz vegye át a Legszentebb Üdvözítőről
nevezett társulat vezetését. Alfonz püspöke isteni jelet látott a
dologban, mások azonban heves szemrehányásokat tettek Alfonznak, amiatt,
hogy engedi, hogy egy oktalan ,,látnoknő'' befolyásolja. Azzal
vádolták, hogy bizonyára a mindenfelől tapasztalt megbecsülés a fejébe
szállt. Egyik testvére azt mondta neki: ,,Téged nem Isten vezet, hanem
egy apáca vezet félre!''
Egyszer népmisszióba ment néhány
paptársával együtt, akiket sikerült megnyernie, hogy gyóntatóként
kísérjék el. Úgy utaztak, hogy Alfonz öszvéren lovagolt, a többiek pedig
kocsiban ültek. Mikor a faluhoz közeledtek és az emberek látták őket,
úgy vélték, hogy az öszvéren a többiek szolgája ül. Amidőn a szabad ég
alatt ez a ,,szolga'' prédikálni kezdett, ámulva súgtak össze a
hallgatók: ,,Ha már a szakácsuk így tud prédikálni, hogyan fog beszélni a
többi!'' Prédikációi elérték, hogy az Istennel történt kiengesztelődés,
a gyónás után az emberek egymással is nyilvánosan kibékültek.
Közismertté
vált egy amalfi özvegy esete: Valaki megölte a fiát, és az asszony
sokáig őrizte fiának véres ruháját, hogy ezzel is táplálja bosszúvágyát.
Miután meghallgatta Alfonz prédikációját a kiengesztelődésről, zokogva
tette le a ruhát a Megfeszített lábához, és kijelentette, hogy szívében
nem őriz többé gyűlöletet.
Alfonz hatvanöt éves volt, amikor egy
napon Paganiban a redemptorista kolostor kapuján a pápai nuncius
küldötte zörgetett, és a kolostor elöljáróját kereste. Amikor bevezették
Alfonz szobájába, ezekkel a szavakkal hajolt meg előtte a küldött:
,,Püspöki méltóságod legengedelmesebb szolgája!'' Alfonz megdöbbenve
kérdezte: ,,Mit mond??!'' Erre a küldött: ,,A pápa kinevezte önt Agata
dei Goti püspökévé'' és átadta a kinevező okmányt. Alfonz azonnal tollat
ragadott, és minden ellenérvét összefoglalta levelébe, melyet ezzel az
intelemmel adott át a küldöttnek: ,,Soha többé a szemem elé ne kerüljön
ilyen szerencsétlen hírrel! A halálomat okozná!'' De a pápa
változatlanul kitartott szándéka mellett, s ettől Alfonz úgy
megbetegedett, hogy az utolsó kenetet is feladták neki.
Mint
püspök egy percig sem kímélte magát, de sokat követelt munkatársaitól
is. Titkára ezt írta egyik levelében: ,,Hallani akart valamit Atyánkról.
Tudja meg, tőlünk, házbeliektől erényesebb életet kíván, mint amilyet ő
maga él. Az embernek nincs ideje sem enni, sem aludni. Egy pillanatnyi
nyugalmunk nincsen. A kezünk tele van munkával, és nem tudjuk, hogyan
járhatnánk a kedvében.'' Egy másik munkatársa megállapította:
,,Ugyancsak megalapozott erényekre van szüksége annak, aki örömét akarja
lelni a püspökkel való huzamos együttlétben!'' Az egyik esperes pedig
így panaszkodott: ,,Buzgó püspökért imádkoztunk, de ez a mostani megöli
magát.''
A szent egyházdoktornak sok baja volt a királyi
cenzorokkal, akik műveit a kinyomtatás előtt átvizsgálták. Amikor az
egyik cenzor állandóan azzal a kifogással állt elő, hogy tudós és jámbor
ember létére miért idéz olyan kritikátlanul forrásokból, ezt válaszolta
neki: ,,Sebaj, ha valamit az ember ki akar nyomatni, csak arra
vigyázzon, hogy a dühtől meg ne pukkadjon. Ha azt a könyvet, amelyből
idéztem, én írtam volna, akkor volna miben kételkednie!''
Amikor
már nagyon öreg volt, s a munka, a szenvedés és a betegség már
meggörbítette, fájdalmas baleset érte a kocsijával. Akkor eltökélte,
hogy püspöki udvartartásának ezt az utolsó maradványát is felszámolja,
és eladja a lovakat. A testvért azonban, akinek vásárra kellett mennie a
lovakkal, így intette, mielőtt elindult: ,,A lovak miatt, amelyeket
áruba bocsátok, egy fikarcnyi aggályom sincs. Arra azonban hívd föl a
figyelmet, hogy az egyiknek fáj a foga, és sem zabot, sem szénát nem tud
rágni. A másik, az öregebb holdkóros, és időről időre földhöz veri
magát. Ilyenkor, ha fel akarják állítani, a fülénél kell megragadni.''
Ha a testvér mindezt valóban elmondta a vevőknek, aligha adott túl a
lovakon.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
ki újra meg újra megajándékozod Egyházadat a szentekkel, akik példát
mutatnak az erényes életre, kérünk, add, hogy Ligouri Szent Alfonz
példáját követve mi is buzgón munkálkodjunk a lelkek üdvösségéért, és a
mennyben elnyerhessük jutalmadat!
Példája:
Isten eszköze vagy, minden feladatodat kiválóan kell végezned!
Szent Caritasz szűz és vértanú, † 120
SZENT ETHELWOLD püspök
SZENT ETHELWOLD püspök
*Winchester, 908 körül. +Beddington, 984. augusztus 1.
Születésének
pontos dátuma nem ismeretes. Valószínűleg valamivel fiatalabb volt,
mint barátja és püspöktestvére, Szent Dunstan (lásd: 280. o.). Szülei a
vezető réteghez tartoztak és így már fiatalon Ethelstan király udvarába
került. Feltehetően itt találkozott először Dunstannal és vele együtt
ismerte meg winchesteri Szent Elfheah püspök jóvoltából Szent Benedek
reguláját. 936 körül Ethelwold megkapta a tonzúrát Elfheah püspöktől,
aki ugyanazon a napon, mint Dunstant, pappá is szentelte. Amikor Szent
Edmund király egy súlyos életveszélyből való csodálatos megmenekülése
után Dunstant Glastonbury apátjává nevezték ki, Ethelwold csatlakozott
hozzá, és együttesen kísérelték meg, hogy Anglia leghíresebb kolostorát a
reform igazi központjává tegyék.
Az angol királyok közül,
illetve az angol nemességből addig még senkit sem nyertek meg a
szerzetesi reform alapelveinek, éppen ezért Glastonbury apátja számára
lehetetlennek tűnt, hogy ,,szerzeteseit'' Benedek regulájának követésére
kényszerítse. A 10. század elején az angliai szerzetesség mélypontra
süllyedt. Valószínűnek látszik, hogy nem akadt egyetlen szerzetesi
közösség sem, amely a szabályt teljes egészében követte volna. Csak
itt-ott néhány magányos személyiség fáradozott azon, hogy valóban a
bencés életet élje. Az úgynevezett kolostorok bevételeit a legtöbb
esetben szétosztották a kolostori közösségek tagjai között, akiknek
teljes szabadságában állt, hogy ezeket a javakat és idejüket belátásuk
szerint használják fel. Az ilyen kolostorokba való belépéshez csak a
születés vagy a származás számított; a szerzetesi állapot ezért
valójában alig volt több öröklött kasztnál, amelynek tagjai helyzetüket
befolyásos barátaiknak vagy születésüknek köszönhették. Dunstant is
ilyen módon vették fel ifjú korában Glastonburybe, és csak néhány évvel
később határozta el komolyan, hogy lemond a házasság gondolatáról, és
magára veszi az igazi szerzetesi élet terhét. Az ilyen kolostorokban az
apát csak kevéssé birtokolta azt a tekintélyt, amelyet Benedek szánt
neki.
Glastonburyben Ethelwold a szigorú fegyelmet követelők
feje lett, Dunstan apát azonban azokat, akik nem akarták annak alávetni
magukat, semmiképpen sem tudta más magatartásra kényszeríteni. 950 körül
e helyzet láttán Ethelwold egyre türelmetlenebb lett, míg végül
elhatározta, hogy elhagyja Glastonbury gazdag, tespedő kolostorát, és a
kontinens egyik igazi bencés kolostorába megy; vélhetően Fleurybe
készült.
A korai angol szerzetesség sokat köszönhet Eadred
király anyjának, a jámbor Eadgifunak. Rábeszélte fiát, vegye rá
Ethelwoldot, hogy maradjon Angliában, s ajándékozza neki az elhagyott és
omladozó abingdoni kolostor földbirtokát (néhány mérföld távolságra van
a mai Oxfordtól). Így lett Ethelwold Abingdon apátja. Hat társa kísérte
el Glastonburyből: hasonlóképpen olyan kolostorban akartak élni, amely a
bencés regulát követi. Nagyon hamar csatlakoztak hozzájuk más
szerzetesek is.
Erről az igazán nagyon szűkös alapról indult el
Angliában a kolostorreform, majd egész Dél- és Közép-Angliában
elterjedt. (Anglia északi részét csak a ciszterciek nyerték meg a valódi
szerzetesség számára.) Ethelwold hat kísérője közül öten később maguk
is apátok lettek.
955-ben meghalt Eadred király, és két
unokaöccsét hagyta hátra. Az idősebbik, Eadwig követte a trónon, a
fiatalabbikat, Szent Edgart pedig Ethelwold gondjaira bízták, hogy
nevelje őt vallásos szellemben. Eadwig rövid uralkodása alatt Dunstant
száműzetésbe küldte, s megsértette sok befolyásos és hatalmas
alattvalóját. Amikor 959-ben meghalt, öccse, Edgar lett a király; ő
azután Dunstant Canterbury érsekévé tette. 961- ben Dunstan kérésére
Szent Oszvaldot, egy másik szerzetest Midland legfontosabb püspöki
székébe, Worcesterbe iktatta be püspökként, 963- ban pedig Ethelwoldot a
wessexi nagy püspöki székhely, Winchester püspökévé tette. Oszvald több
évig vezette szigorú kolostorát. Dunstan száműzetése idején teljes
egészében megismerte Gentben a megreformált szerzetesi életet. Így most
már három szerzetes állt Anglia egyházának csúcsán, olyan király
támogatásával, akit kora ifjúságától kezdve nagy tisztelet töltött el
Szent Benedek iránt. Oszvald székesegyházi birtokából megalapította a
Westbury-on-Trym kis kolostorát. Ethelwold kezdettől fogva arra
törekedett, hogy Winchestert szerzetes- székesegyházzá tegye.
Ethelwold
haladéktalanul kihasználta új hatalmát és Winchesterből kiutasította
azokat a papokat, akik nem mutattak készséget arra, hogy lemondjanak
nőkkel való együttélésükről, és felöltsék a papi ruházatot.
Winchesterben a katedrálison kívül megreformálta azt a kolostort is,
amelyet az idősebb Edward alapított vikingek elleni sikereinek
tetőpontján, és rávette Nunnaminster apácakolostorát is, hogy kövesse a
regulát. Dorset grófságban megalapította Milton apátságát. Legnagyobb
alapítása 970-ben valósult meg: kijárta a királynál, hogy engedje át
neki Ely szigetét és a Kelet-Anglia királyi törzséből való Szent
Ethelthyth ereklyetartóját. Így jött létre a Kelet-Anglia népe által
kedvelt szentély; ünnepélyes megnyitása után Ethelwold is, a király is
nagyvonalúan támogatta; első apátja az abingdoni Szent Brithnoth
szerzetes lett. A nagy szerzetes püspök legszigorúbb alapítása Thorney
apátsága, a Cambridgeshire-ben levő Thorns-sziget kolostora volt.
Korának
egyetlen szerzetese sem fejtett ki olyan széles körű tevékenységet,
mint Ethelwold. Anglia legnagyobb és leghíresebb kolostorai, amelyeket
azután VIII. Henrik (1509--1547) megszüntetett, megszakítás nélkül
visszavezethették történetüket Ethelwold alapításáig. Abingdont és
Winchestert a reformkolostorok apát- utánpótlásának iskolájává
fejlesztette. Eközben az Anglia egyházának csúcsán álló három nagy
szerzetes között sem versengés, sem irigység nem fordult elő. Mivel a
három nagy szerzetes püspök jelentős befolyást gyakorolt a királyra, aki
az ő szerzeteseikből nevezte ki az új püspököket, mihelyt megürült
valamely püspöki szék; a 10. században Anglia egyházát a reformmozgalom
szerzetesei irányították.
Ethelwold jól képzett és szent
püspököket adott Anglia egyházának. Ha nem számítjuk a kiváló, de
mégiscsak nagyon rendkívüli Szent Béda Venerabilist (lásd: A szentek
élete, 212. o.), az angliai egyház műveltségi színvonal tekintetében
sohasem érte el a galliait. Sokáig nem volt egyetlen fontosabb kolostor
sem, amelyben az oktatás hagyományait átvehették és tovább
fejleszthették volna; Edgar trónra lépésekor ezért volt minden olyan
állapotba süllyedten, amely csak kevéssel haladta meg az
analfabetizmust. Hogy ezt az állapotot sikerült megváltoztatni, az
jórészt Ethelwoldnak köszönhető.
Ethelwold lefordította Szent
Benedek reguláját angol nyelvre. Valószínűleg írt néhány meg nem
nevezett apáca számára -- hasonlóképpen az anyanyelvén -- egy nagyon
jelentős tudósítást is a megújulás mozgalmáról. Úgy látszik továbbá,
hogy a kontinensről átvette és otthon bevezette a törvényes dokumentumok
és okmányok új formuláit, melyek rendkívül messzeható jelentőségűek
lettek az angol jogtörténet számára; feltehetően ő szerkesztette korának
néhány fontos latin okmányát is. Az anyanyelvű krónikát ismét
bevezették Abingdonban, bár megbízhatóságának fokát nem ismerjük.
Írásainál is jelentősebb tanító tevékenysége. Leghíresebb tanítványa,
Elfric (kb. 955--1020 előtt) eynshami apát, az első angol nyelvű latin
nyelvtan szerzője, az angol nyelv nagykorúsítója elismerően jellemezte
Ethelwoldot mint tanítóját. Az angolszász krónika Ethelwoldot a
,,szerzetesek atyjának'' nevezi. Halálakor Anglia kolostorait és számos
egyházmegyéjét az ő tanítványai kormányozták. Ám nemcsak szerzetesekre
és papokra hatott.
Az angol egyháztörténet kezdete óta voltak
kolostorok egyes családok tulajdonában is. A 10. században az angol
kolostorok vagyoni alapja, a föld a tulajdonos családok öröklési
javainak egy részét képezte, az a világi pedig, aki az alapító családot
képviselte -- tehát nem a kolostor apátja -- meghatározhatta, hogy mi
történjék vele. Az apát hivatala is örökölhető volt, szintén egyes
családok kezében. Ethelwoldnak mint a reformmozgalom vezető erejének
szükségszerűen hozzá kellett nyúlnia a világiak e jogaihoz. Az általa
megreformált kolostorokban csak a kolostorközösség tagjait választhatták
meg apátnak, mégpedig kizárólag a személyes érdem alapján. A kolostorok
főfelügyeletét a király látta el. Ezzel a nemesség elvesztette minden
jogát és kiváltságát a kolostorokkal kapcsolatban. Winchesterben
Ethelwold a király segítségével további világi területeket szerzett
vissza Egyháza számára, több faluval és templommal. Az új kolostorok
számára mindenütt biztosította a szabadságot és a sérthetetlenséget;
mindezek korlátozták a nemesség jogait. A reformok nagy kárára Edgar
király fiatalon halt meg 975-ben. Ekkor heves szerzetesellenes
visszahatás támadt: több kolostort leromboltak, szerzeteseiket
szétkergették. Az új király, a fiatal vértanú Szent Eduárd azonban a
legteljesebb mértékben kedvezett a szerzeteseknek. 978-ban vagy 979-ben
azután alattomosan meggyilkolták, majd öccse, Ethelred lett az utóda. A
gyilkosokat sohasem büntették meg, Ethelred uralkodásának idejét pedig
árulások és gyanúsítások árnyékolták be, s ezek csak akkor szűntek meg,
amikor Dánia királya, Nagy Kanut (1000--1035) meghódította Angliát, és
megdöntötte Wessex régi uralkodóházát.
Némely dolgot bizonyára
el lehetett volna kerülni, ha Ethelwold és Edgar óvatosabban és
okosabban jár el. Bizonyos azonban: ha politikai károkat okozott is
túlbuzgóságuk, mérhetetlenek voltak a nekik köszönhető szellemi és
kulturális eredmények. Winchesterben a könyv- és miniatúra-festészetnek
virágzó iskolája alakult ki, s talán nevezhetjük Angliában a
legnagyobbnak.
Mindez Ethelwold kitartásának és vállalkozó
lelkületének hagyatéka volt. 980-ban átélte még a winchesteri új
székesegyház ünnepélyes felszentelését, s ez alkalommal Dunstan, több
angol püspök és az angol nemesség nagy részének jelenlétében általános
kibékülés jött létre Ethelwold és a szerzetesség ellenfelei között.
Ethelwoldot
szigorú életmódja, küzdelmes élete kimerítette. 984. augusztus 1-én
halt meg, és a winchesteri székesegyházban temették el.
Szent Fidesz szűz és vértanú, † 120
BOLDOG FREDERIK (FRIGYES) JANSSOONE* (1838-1916)
BOLDOG FREDERIK (FRIGYES) JANSSOONE* (1838-1916)
Franciaországban,
Ghivelde községében született földmuves szüloktol. A Ferenc-rendbe
lépése és pappá szentelése után tábori lelkész volt a poroszfrancia
háború alatt (1870), majd a Szentföldre helyezték misszionáriusnak. Egy
ideig a Szentföldi Kusztódia (ferences rendtartomány) vikáriusa volt.
Ilyen minoségben bejárta Franciaországot és Kanadát, gyujtött a
szentföldi szent helyek helyreállítása javára. Jézus életének színhelyén
ferences lelkülettel élte át Krisztus misztériumait (megtestesülés,
szenvedés, feltámadás), különösen a szentmiseáldozat bemutatás közben. A
80-as években Kanadába került, itt fejtett ki áldásos papi muködést. „A
jó Páter Frederik”-ként emlegették. Megmutatta, hogy az ima, a
szemlélodés nem gátolja, inkább fokozza az apostoli tevékenységet. Aki
közel van Istenhez, az közel tud lenni az emberekhez is. Kanadában 28
éven át volt szentföldi komisszárius: feladata a szentföld iránti
érdeklodés felkeltése s a szentföldi missziók erkölcsi és anyagi
támogatása volt. A Szentföldön is, de még inkább Kanadában törekedett
megismertetni a ferences III. rendet, annál is inkább, mert ebben az
idoben hívta fel erre a ferencesek és papok figyelmét XIII. Leó pápa
körlevelében (1882), majd a következo évben egy másik körlevelében
korszerusítette a ferences III. rend Rendszabályát, hogy ezáltal a
világi híveknek a rendbe való belépését megkönnyítse. Frigyes atya papok
körében is népszerusítette a III. rendet, a nekik tartott
lelkigyakorlatok alkalmával. Apostoli tevékenysége kiterjedt a.
családokra, „figyelmes és testvéri szeretettel fordult a legkisebbek, a
szegények felé, minthogy ok is Krisztushoz tartoznak; példájával és
szavával kortársait az evangélium vonzó és lelkes tanúivá igyekezett
tenni. Bárcsak az o megdicsoítése (boldoggá avatása) hozzájárulna ahhoz,
hogy Szent Ferenc rendjében és az Egyházban újraéledjen az életszentség
és az apostoli buzgóság vágya” (II. János Pál boldoggá avatási
beszédébol). A pápa Frederik atyát 1988-ban avatta boldoggá.
XIII. Leó „Auspicato concessum” körlevelébol - 1882. Szent Ferenc születése hétszázadik évfordulójára:
„Legyen
gondotok arra, hogy a Világi Rendet megismerje a nép és azt a maga
komoly értéke szerint nagyra becsülje; gondoskodjatok arról, hogy azok,
akik a lelkek gondozásával vannak elfoglalva, szorgalmasan oktassák ki a
hívoket a III. rend mibenlétérol, elsobbségérol, egyszeruségérol,
értékérol és kiváltságairól.
Imádság:
Istenünk,
Boldog Frigyes atya mint az evangélium vonzó és lelkes tanúja,
sokoldalú apostoli tevékenységével javára volt rendjének és egyházának,
add, hogy közbenjárására egyre gyarapodjunk a kegyelemben. Ki élsz és
uralkodok mindörökkön örökké.
Szent Leontin és vértanútársai
Leontin,
Attiosz, Sándor, Kindeosz, Minszitheosz, Cirjék, Mineon, Katun és
Eukleosz vértanúk mindnyájan a pamfiliai Pergében szenvedtek
vértanúságot Dioklécián császár idejében. Keresztény ősöktől származtak,
Mineon ács volt, a többiek pedig földművesek. Egy éjszaka bementek
Artemisz bálvány templomába és mindent összetörtek, amit benne találtak.
Ezért elfogták őket és sokféle kínzásokat szenvedve, börtönbe kerültek.
Utána a vadállatok elé dobták őket, de azok nem bántották egyiküket
sem. Végül kard által nyerték el a vértanúságot pontosan nem ismert
időben.
SZENT EYMARD PÉTER JULIÁN III. r., rendalapító (1811-1868)
*La Mure-d'Isčre, 1811. február 4. +La Mure-d'Isčre, 1868. augusztus 1.
Pierre-Julien Eymard 1811. február 4-én született a franciaországi La Mure-ben. Apja szegény, szorgalmas késkovács és jó keresztény volt, de túlságosan pénzvágyó. Anyja viszont rendkívüli jámborságot tanúsított, és fiát már élete első hónapjaiban magával vitte az istentiszteletekre. Péter már gyermekkorában különlegesen érzékelte az Úr eucharisztikus jelenlétét, és gyakran töltött hosszú időt a szentségház előtt. 1822- ben megbérmálkozott, egy évvel később első szentáldozáshoz járult, és már ebben az időben kinyilvánította szándékát, hogy papnak készül. Apja elutasította ezt a gondolatot, kivette az iskolából, és kiképeztette az olajsajtolás mesterségére. Nem veszítette kedvét. A lans-i kegyhelyen tett zarándoklata után egy régi nyelvtankönyv segítségével saját erejéből kezdett el latinul tanulni; tizenhat évesen kapott egy ösztöndíjat, s ez egy évi tanulást tett számára lehetővé. Mélyen érintette anyjának 1828-ban bekövetkezett halála. Apja végül engedett, és 1829 júniusában beléphetett a Szeplőtelen Fogantatás oblátusainak noviciátusába. Egy súlyos betegség azonban csakhamar hazatérésre késztette. Apja halála után, 1831 szeptemberében belépett a grenoble-i szemináriumba. Jámborsága és tiszta jelleme megbecsülést és szeretetet, szorgalma és lelkiismeretes munkája pedig jó tanulmányi eredményt szerzett számára.1834. július 20-án pappá szentelték, majd októberben segédlelkésznek nevezték ki Chatte-ba.
Papi tevékenységének kezdetét teljes siker koronázta. A hívőket mélyen meghatotta, amikor látták, hogy sok órát tölt az Oltáriszentség előtt. Imádságát szigorú testi fegyelemmel és keménységgel kapcsolta össze, apostolkodásában pedig egyszerű és közvetlen módszereket használt.
1837-ben a La Mure közelében levő Monteynard plébánosává nevezték ki; ott is szép lelkipásztori sikereket ért el, amelyek az egész plébániát megváltoztatták. Időközben azonban szorongatni kezdte a papi szolgálat magányossága. 1838 elején véletlenül értesült a maristák létezéséről, akiknek a társaságát kb. tíz évvel azelőtt alapította Jean-Claude Colin (1790--1875). Úgy gondolta, hogy náluk megtalálja tevékenységének igazi területét. Miután -- bár nem nehézségek nélkül -- megkapta püspökétől a szükséges engedélyt, mivel el akarta kerülni a fájdalmas búcsúzkodást, 1839. augusztus 18-án teljes csendben ott hagyta az egyházközséget.
A maristák lyoni kolostorában lett novícius Pierre Colinnek, az alapító testvérének vezetése alatt. Boldognak érezte itt magát; boldogságát csak egykori híveinek fáradozásai árnyékolták be, akik feltétlenül vissza akarták vinni Monteynard-ba.
Péter-Julián sohasem fejezhette be novíciusi évét. A fiatal kongregáció szükségletei oda vezettek, hogy a következő novemberben kinevezték a belleyi kollégium spirituálisává. Bár nem lelkesedett ezért a feladatért, engedelmeskedett. E ház kisszemináriumában a tanulók fegyelmezetlensége nagyon nehéz helyzetet teremtett, több növendéket el kellett bocsátani. E nehezítő körülmények között is tehetséges nevelőnek mutatkozott. Az Eucharisztia iránti különleges tisztelete döntően segítette abban, hogy felemelje a ház vallási színvonalát. Tevékenységének ezt az időszakát fontos és szerteágazó külső feladatai jellemezték, s mégis misztikus jellegű erős belső próbatételek kísérték. Mindinkább kiemelkedett kongregációja tagjai közül. 1844-ben provinciálissá, 1846-ban pedig általános vizitátorrá nevezték ki.
Ezenkívül 1845 szeptemberében átvette a maristák harmadrendjének a vezetését, s ezt figyelemre méltó módon fellendítette. 1850 áprilisától 1851 márciusáig átmenetileg újoncmester volt, mivel azonban túlságosan igénybe vették külső feladatai, itt csak félsikert ért el. Lassanként más tervek érlelődtek benne. 1851. február 2-án Fourvičre kápolnájában belső kinyilatkoztatás hatására elhatározta, hogy saját társulatot alapít, s ezt az Oltáriszentség imádásának szenteli. Szeptemberben mégis elfogadta kinevezését a La Seyne-i kollégium igazgatójává, mivel annak az idő tájt kritikus szakaszt kellett kiállnia. Ebben az időben ismerte meg az egykori tengerésztisztet, az Oltáriszentség buzgó tisztelőjét: Raymond de Cuers-t, akit nem sokkal ezután pappá is szenteltek.
1853. április 18-án kapott újabb belső megvilágosodása megerősítette terveiben. A maristák általános elöljárójánál, Colin utódjánál természetesen ellenállásra talált. Az Eymard és kongregációja közti szakítás 1856. május 14- én véglegessé vált, miután Sibour párizsi érsek megígérte neki a támogatását.
Röviddel ezután Eymard Cuers-rel együtt berendezkedett az érsekséghez tartozó Villa Châteaubriand-ban. Az Oltáriszentségről Nevezett Papok Kongregációjának kezdeti ideje meglehetősen nehéz volt: anyagi alapjai több mint rosszak voltak és egyetlen új hivatás sem jelentkezett. Bár Eymard egyrészt nagyon jelentős és értékes bátorításokat kapott, például Vianney Szent Jánostól, az arsi plébánostól (lásd: A szentek élete, 403. o.), másrészt viszont sok egykori marista rendtársa, sőt barátja is élesen bírálta. Ezenkívül most már feltétlenül találnia kellett egy épületet, ahol véglegesen megtelepedhetnek. Az 1857. év különösen kemény volt, és Eymard megbetegedett. Végül Morlot bíboros, Sibour érsek utóda meg tudott szerezni két egymás mellett lévő házat Faubourg Saint-Jacques-ban; I858. március 30-án beköltöztek az egyikbe. Az arsi plébános bátorítására csakhamar megérkezett Marguerite Guillot, akit Eymard Lyonban ismert meg, és aki az ő lelkivezetése alatt állott, és elfoglalta a másik házat, hogy ott néhány társnőjével együtt megalakítsa a hitoktatásban tevékenykedő nők közösségét. Az örökimádás és a felnőttek elsőáldozása mellett számos más eucharisztikus mozgalmat is megszerveztek.1859. január 5-én Eymard pápai dicsérő iratot kapott. Az új társulat szerzetesei első fogadalmaikat ugyanebben az évben, március 2-án tették le. Röviddel ezután Cuers egy másik házat alapított Marseille-ben. Egy harmadiknak az alapítása (1862 decemberében, Angers- ben) szolgált alkalmul Eymard-nak arra, hogy a Szentszéktől jóváhagyást kérjen. Ezt az 1863. június 3-i keltezésű brevében meg is kapta. -- 1864. május 26-án Angersben Marguerite Guillot és rendtestvérei számára is berendezett egy házat; ők időközben az Oltáriszentség szolgálói néven szerzetesközösséggé alakultak. (1864 decemberében a nővérek egy további házat is alapítottak Nemours-ban.)
Eymard, miután 1865. július 6-án élete végéig elöljáróvá választották, átélte azt az örömet, hogy megláthatta kongregációja elterjedését. Jeruzsálemben leghőbb vágya ellenére sem sikerült letelepíteni szerzeteseit, Brüsszelben viszont egészen jelentős rendházat alapított.
Eymard utolsó életéveit több viszály árnyékolta be. Először mélyülő nézeteltérése támadt Cuers-rel, aki 1867-ben csaknem elhagyta a kongregációt, hogy Roquefavourban szemlélődő eucharisztikus rendet alapítson.1867-ben a nemours-i főnöknő -- aki megkísérelte, hogy szakadást idézzen elő -- áskálódásai odavezettek, hogy május 29-én a nemours-i házat be kellett zárni. Ez az ügy elidegenítette a kongregációtól Meaux, Párizs és Angers püspökét. Mindezekben a megpróbáltatásokban Eymard állhatatos maradt és teljesen átadta magát Istennek. Erős természetfölötti kisugárzása megragadott mindenkit, aki a közelébe került. (Auguste Rodin szobrász is a kongregáció posztulánsa volt egy rövid ideig. Ennek emlékeként megmaradt számunkra Eymard-t ábrázoló mellszobra.)
Belső misztikus életéről csak keveset árulnak el egyébként igen szép írásai. Ebből az életéből mégis felszínre került valami, rendkívüli jelenségek: eksztázisok, jövendölések és a szellemek megkülönböztetése formájában. Bizonyos időszakokban Eymard-nak -- miként barátjának, az arsi plébánosnak -- a sátán heves támadásait kellett kiállnia.
A fáradtság és kimerültség, a gondok és életmódjának szigorúsága idő előtt felőrölték erejét. 1868. augusztus 1-én halt meg Isten akaratában megnyugodva. 1925. július 12-én boldoggá, 1962. december 9-én szentté avatták.
Imádság:
Istenünk, te Szent Péter Julián papot az Oltáriszentség buzgó tisztelőjét új papi közösség alapítására indítottad, add, hogy közbenjárására a szentségi Jézus buzgó tisztelete által az örök életre jussunk. Krisztus, a mi Urunk által.
*La Mure-d'Isčre, 1811. február 4. +La Mure-d'Isčre, 1868. augusztus 1.
Pierre-Julien Eymard 1811. február 4-én született a franciaországi La Mure-ben. Apja szegény, szorgalmas késkovács és jó keresztény volt, de túlságosan pénzvágyó. Anyja viszont rendkívüli jámborságot tanúsított, és fiát már élete első hónapjaiban magával vitte az istentiszteletekre. Péter már gyermekkorában különlegesen érzékelte az Úr eucharisztikus jelenlétét, és gyakran töltött hosszú időt a szentségház előtt. 1822- ben megbérmálkozott, egy évvel később első szentáldozáshoz járult, és már ebben az időben kinyilvánította szándékát, hogy papnak készül. Apja elutasította ezt a gondolatot, kivette az iskolából, és kiképeztette az olajsajtolás mesterségére. Nem veszítette kedvét. A lans-i kegyhelyen tett zarándoklata után egy régi nyelvtankönyv segítségével saját erejéből kezdett el latinul tanulni; tizenhat évesen kapott egy ösztöndíjat, s ez egy évi tanulást tett számára lehetővé. Mélyen érintette anyjának 1828-ban bekövetkezett halála. Apja végül engedett, és 1829 júniusában beléphetett a Szeplőtelen Fogantatás oblátusainak noviciátusába. Egy súlyos betegség azonban csakhamar hazatérésre késztette. Apja halála után, 1831 szeptemberében belépett a grenoble-i szemináriumba. Jámborsága és tiszta jelleme megbecsülést és szeretetet, szorgalma és lelkiismeretes munkája pedig jó tanulmányi eredményt szerzett számára.1834. július 20-án pappá szentelték, majd októberben segédlelkésznek nevezték ki Chatte-ba.
Papi tevékenységének kezdetét teljes siker koronázta. A hívőket mélyen meghatotta, amikor látták, hogy sok órát tölt az Oltáriszentség előtt. Imádságát szigorú testi fegyelemmel és keménységgel kapcsolta össze, apostolkodásában pedig egyszerű és közvetlen módszereket használt.
1837-ben a La Mure közelében levő Monteynard plébánosává nevezték ki; ott is szép lelkipásztori sikereket ért el, amelyek az egész plébániát megváltoztatták. Időközben azonban szorongatni kezdte a papi szolgálat magányossága. 1838 elején véletlenül értesült a maristák létezéséről, akiknek a társaságát kb. tíz évvel azelőtt alapította Jean-Claude Colin (1790--1875). Úgy gondolta, hogy náluk megtalálja tevékenységének igazi területét. Miután -- bár nem nehézségek nélkül -- megkapta püspökétől a szükséges engedélyt, mivel el akarta kerülni a fájdalmas búcsúzkodást, 1839. augusztus 18-án teljes csendben ott hagyta az egyházközséget.
A maristák lyoni kolostorában lett novícius Pierre Colinnek, az alapító testvérének vezetése alatt. Boldognak érezte itt magát; boldogságát csak egykori híveinek fáradozásai árnyékolták be, akik feltétlenül vissza akarták vinni Monteynard-ba.
Péter-Julián sohasem fejezhette be novíciusi évét. A fiatal kongregáció szükségletei oda vezettek, hogy a következő novemberben kinevezték a belleyi kollégium spirituálisává. Bár nem lelkesedett ezért a feladatért, engedelmeskedett. E ház kisszemináriumában a tanulók fegyelmezetlensége nagyon nehéz helyzetet teremtett, több növendéket el kellett bocsátani. E nehezítő körülmények között is tehetséges nevelőnek mutatkozott. Az Eucharisztia iránti különleges tisztelete döntően segítette abban, hogy felemelje a ház vallási színvonalát. Tevékenységének ezt az időszakát fontos és szerteágazó külső feladatai jellemezték, s mégis misztikus jellegű erős belső próbatételek kísérték. Mindinkább kiemelkedett kongregációja tagjai közül. 1844-ben provinciálissá, 1846-ban pedig általános vizitátorrá nevezték ki.
Ezenkívül 1845 szeptemberében átvette a maristák harmadrendjének a vezetését, s ezt figyelemre méltó módon fellendítette. 1850 áprilisától 1851 márciusáig átmenetileg újoncmester volt, mivel azonban túlságosan igénybe vették külső feladatai, itt csak félsikert ért el. Lassanként más tervek érlelődtek benne. 1851. február 2-án Fourvičre kápolnájában belső kinyilatkoztatás hatására elhatározta, hogy saját társulatot alapít, s ezt az Oltáriszentség imádásának szenteli. Szeptemberben mégis elfogadta kinevezését a La Seyne-i kollégium igazgatójává, mivel annak az idő tájt kritikus szakaszt kellett kiállnia. Ebben az időben ismerte meg az egykori tengerésztisztet, az Oltáriszentség buzgó tisztelőjét: Raymond de Cuers-t, akit nem sokkal ezután pappá is szenteltek.
1853. április 18-án kapott újabb belső megvilágosodása megerősítette terveiben. A maristák általános elöljárójánál, Colin utódjánál természetesen ellenállásra talált. Az Eymard és kongregációja közti szakítás 1856. május 14- én véglegessé vált, miután Sibour párizsi érsek megígérte neki a támogatását.
Röviddel ezután Eymard Cuers-rel együtt berendezkedett az érsekséghez tartozó Villa Châteaubriand-ban. Az Oltáriszentségről Nevezett Papok Kongregációjának kezdeti ideje meglehetősen nehéz volt: anyagi alapjai több mint rosszak voltak és egyetlen új hivatás sem jelentkezett. Bár Eymard egyrészt nagyon jelentős és értékes bátorításokat kapott, például Vianney Szent Jánostól, az arsi plébánostól (lásd: A szentek élete, 403. o.), másrészt viszont sok egykori marista rendtársa, sőt barátja is élesen bírálta. Ezenkívül most már feltétlenül találnia kellett egy épületet, ahol véglegesen megtelepedhetnek. Az 1857. év különösen kemény volt, és Eymard megbetegedett. Végül Morlot bíboros, Sibour érsek utóda meg tudott szerezni két egymás mellett lévő házat Faubourg Saint-Jacques-ban; I858. március 30-án beköltöztek az egyikbe. Az arsi plébános bátorítására csakhamar megérkezett Marguerite Guillot, akit Eymard Lyonban ismert meg, és aki az ő lelkivezetése alatt állott, és elfoglalta a másik házat, hogy ott néhány társnőjével együtt megalakítsa a hitoktatásban tevékenykedő nők közösségét. Az örökimádás és a felnőttek elsőáldozása mellett számos más eucharisztikus mozgalmat is megszerveztek.1859. január 5-én Eymard pápai dicsérő iratot kapott. Az új társulat szerzetesei első fogadalmaikat ugyanebben az évben, március 2-án tették le. Röviddel ezután Cuers egy másik házat alapított Marseille-ben. Egy harmadiknak az alapítása (1862 decemberében, Angers- ben) szolgált alkalmul Eymard-nak arra, hogy a Szentszéktől jóváhagyást kérjen. Ezt az 1863. június 3-i keltezésű brevében meg is kapta. -- 1864. május 26-án Angersben Marguerite Guillot és rendtestvérei számára is berendezett egy házat; ők időközben az Oltáriszentség szolgálói néven szerzetesközösséggé alakultak. (1864 decemberében a nővérek egy további házat is alapítottak Nemours-ban.)
Eymard, miután 1865. július 6-án élete végéig elöljáróvá választották, átélte azt az örömet, hogy megláthatta kongregációja elterjedését. Jeruzsálemben leghőbb vágya ellenére sem sikerült letelepíteni szerzeteseit, Brüsszelben viszont egészen jelentős rendházat alapított.
Eymard utolsó életéveit több viszály árnyékolta be. Először mélyülő nézeteltérése támadt Cuers-rel, aki 1867-ben csaknem elhagyta a kongregációt, hogy Roquefavourban szemlélődő eucharisztikus rendet alapítson.1867-ben a nemours-i főnöknő -- aki megkísérelte, hogy szakadást idézzen elő -- áskálódásai odavezettek, hogy május 29-én a nemours-i házat be kellett zárni. Ez az ügy elidegenítette a kongregációtól Meaux, Párizs és Angers püspökét. Mindezekben a megpróbáltatásokban Eymard állhatatos maradt és teljesen átadta magát Istennek. Erős természetfölötti kisugárzása megragadott mindenkit, aki a közelébe került. (Auguste Rodin szobrász is a kongregáció posztulánsa volt egy rövid ideig. Ennek emlékeként megmaradt számunkra Eymard-t ábrázoló mellszobra.)
Belső misztikus életéről csak keveset árulnak el egyébként igen szép írásai. Ebből az életéből mégis felszínre került valami, rendkívüli jelenségek: eksztázisok, jövendölések és a szellemek megkülönböztetése formájában. Bizonyos időszakokban Eymard-nak -- miként barátjának, az arsi plébánosnak -- a sátán heves támadásait kellett kiállnia.
A fáradtság és kimerültség, a gondok és életmódjának szigorúsága idő előtt felőrölték erejét. 1868. augusztus 1-én halt meg Isten akaratában megnyugodva. 1925. július 12-én boldoggá, 1962. december 9-én szentté avatták.
Imádság:
Istenünk, te Szent Péter Julián papot az Oltáriszentség buzgó tisztelőjét új papi közösség alapítására indítottad, add, hogy közbenjárására a szentségi Jézus buzgó tisztelete által az örök életre jussunk. Krisztus, a mi Urunk által.
Szent Spes szűz és vértanú, † 120