*Karthagó, 200/210. +Karthagó, 258. szeptember 14.
Ciprián
püspök, teljes nevén Thascius Caecilius Cyprianus az ősegyház azon
kevés szentje közé tartozik, akikről részletes életrajzi adatok maradtak
ránk. Jelentőségét azonban nem szabad csak a külső adatok alapján
értékelni. Épp ellenkezőleg! Isten nagyon nehéz időben választotta ki az
észak-afrikai egyház vezetőjének. Feladatának teljesen átadva magát,
nagyon viharos időszakban tartotta kézben hajójának kormányát, és
higgadt reménységgel vezette nyugodtabb vizek felé, ahová ő maga ugyan
nem érkezett meg, de övéi biztonsággal eljuthattak.
A 3. század
első felében az üldözések egy időre szüneteltek, s a beállt nyugalomban a
keresztények ellanyhultak, elveszítették a vértanúk halálmegvető
bátorságát és lendületes hitét. Ciprián igaz ember volt, alkalmas arra,
hogy az elgyengült nyáj mellé álljon, s az újabb üldözésben támasza és
bátorítója legyen.
Előkelő karthagói családból származott, s
kiváló neveltetésben volt része. Tanulmányai végeztével mint ügyvéd és a
retorika tanára kezdett dolgozni szülővárosában, nagy sikerrel.
Gazdagsága lehetővé tette számára, hogy az élet minden örömét
megízlelje, de tapasztalta, hogy minden földi öröm közepette is a
szívében valami üresség van. Volt egy Caecilius nevű pap barátja, akivel
bensőséges kapcsolatot tartott. Az ő hatására hívő lett, és
valószínűleg 246 húsvétján megkeresztelkedett. Ad Donatus című
munkájában, amelyet már keresztényként írt, örvendezve beszéli el, hogy a
keresztségkor teljesen szakított korábbi életével, hogy Krisztusban új
életet kezdjen: ,,Második születésében új emberré változott''.
Megtérését
Ciprián kezdettől fogva igen komoly vette. Még katechumen volt, amikor
letette a tisztasági fogadalmat; vagyona jelentős részét eladta és
szétosztotta az Egyház szegényei között. Ezenkívül lemondott a pogány
szerzők olvasásáról, és kizárólag a Szentírás tanulmányozásának
szentelte idejét. Az egykor híres rétor buzgósága nem maradt véka alá
rejtett világosság: a hívők fölfigyeltek rá, és Donatus püspök hamarosan
pappá szentelte. 248-ban, Donatus halála után pedig -- minden
tiltakozása ellenére -- megválasztották a város püspökének. Mivel
Karthagó akkor Észak-Afrika egyházi központja volt, Ciprián nemcsak a
város püspöke, hanem a közel százötven tagot számláló afrikai
püspökkollégium feje is lett.
Püspökségének tíz esztendeje
szüntelen szenvedés és harc volt. Tudta, hogy a béke következtében a
hívők és a papok körében egyaránt visszaélések harapóztak el. A bajokkal
szemben elsősorban a saját példáját állította a többiek elé. Emellett
megfontoltan szervezte a szeretet különféle szolgálatait, és józan
ítélőkészséggel találta meg a középutat mindig a kegyetlen szigor és a
lazaság között.
Épp hogy átvette azonban a püspökséget, amikor
Decius üldözése lecsapott az Egyházra. A császár a keresztényeket a
birodalom ellenségeinek tekintette, és eltökélte magában, hogy kiirtja
őket. Az üldözés elsősorban a papság ellen irányult, abból a
megfontolásból, hogy a pásztor nélkül maradt nyáj könnyen felszámolható.
250-ben Decius rendeletet bocsátott ki, mely szerint a provinciák
helytartóinak kényszeríteniük kellett a keresztényeket, hogy áldozatot
mutassanak be a császári állam pogány isteneinek. Aki a megszabott
határidőig ezt nem tette meg, azt bebörtönözték, és kegyetlenül
megkínozták.
Ciprián úgy látta, nem szabad magára hagynia a
nyájat azzal, hogy mindjárt másnap vértanú lesz, ezért elhagyta a
várost, és egy éven át rejtőzött a környéken, s onnan irányította
híveit. Az üldözés következtében a hívők sorai valóban megritkultak: egy
részük életét adta a hitéért, mások hűséges hitvallóként állták a
kínzásokat, de sokan voltak olyanok, akik megrettentek a rájuk váró
szenvedésektől, és bemutatták a kötelező áldozatot. Végül olyanok is
voltak, akiknek sikerült bizonyítványt szerezniük az
áldozatbemutatásról, anélkül, hogy azt valóban megtették volna, s így a
börtönt és a kínzást elkerülték.
Azok száma, akik valóságosan
vagy csak a kiállított bizonyítvány szerint, tehát látszólag megtagadták
a hitüket, oly nagy volt, hogy visszafogadásuk később komoly kérdés elé
állította az Egyházat, sőt szakadás oka is lett. Ciprián e
visszatérőknek komoly vezeklést rótt ki engesztelésül és hitük
erősítésére.
Vele szemben viszont egy diákonusa, Felicissimus
pártot alakított azokból, akik úgy vélték, hogy a püspök nem elég
szigorú, és 252-ben egy Fortunatus nevű pap személyében ellenpüspököt is
állítottak a városban. E csoport egyik papja, Novatus Rómába utazott,
és az ellenpápa, Novatianus pártját erősítette. Akkor a római szakadárok
közül néhányan útra keltek, lementek Karthagóba, és egy újabb
ellenpüspököt választottak a fanatikus Maximus pap személyében.
Így
a karthagói egyháznak egyszerre három püspöke volt: a törvényes
Ciprián, valamint Fortunatus és Maximus ellenpüspökök. Ciprián eleinte
türelemmel és szeretettel próbálta ellenfeleit meggyőzni, de
erőszakosságukkal szemben nem jutott semmire. Ekkor zsinatot hívott
össze, és kiközösítette őket. Ugyanezen a zsinaton úgy határoztak, hogy a
hittagadók, amennyiben újabb üldözés törne ki vagy életveszélybe
kerülnek, akkor is megáldozhatnak -- azaz visszatérhetnek az Egyház
közösségébe --, ha addig nem telt volna le a kiszabott vezeklési idő.
Ezzel Ciprián a sokat vitatott kérdést az irgalmasság útjára terelte,
amely irgalmasság egyébként annyira jellemző volt egész püspökségére.
252--254
között két esztendeig pestis dúlt az egész római birodalomban, és
Észak-Afrikában is sokan meghaltak e betegségben. Ciprián oly
nagylelkűen és bölcsen szervezte meg a betegápolást és a nyomorba
jutottak megsegítését, hogy pogány kortársai is őszinte csodálattal
adóztak neki. De olyanok is voltak, akik a járványért a keresztényeket
tették felelőssé, mondván: azért sújtják az istenek e csapással a
birodalmat, mert ezek az istentelen keresztények megsértették őket. És
levonták a következtetést: ,,Cipriánt az oroszlánok elé kell vetni!''
Amikor
Gallus császár 252-ben újabb üldöző rendeletet adott ki, Ciprián egy
afrikai zsinat nevében kinyilvánította, hogy a hittagadók vezeklési
ideje befejeződött. Ismét fölvehetők az eucharisztikus közösségbe, hogy
,,a következő harcra jól fölkészülhessenek'', és ,,erőt meríthessenek
Krisztus testéből és véréből''. ,,Mert -- mondta -- hogyan kívánhatnánk,
hogy igyanak az Úr szenvedésének kelyhéből, ha megtagadnánk tőlük azt a
jogot, hogy részük lehessen az Úr kelyhéből az Egyházban?'' (57.
levél).
Ciprián mindezekről a nehézségekről értesítette Kornél
pápát. A pápa és a szent ,,Ciprián atya'' -- ahogy a rómaiak nagy
tisztelettel emlegették őt -- nagy egyetértést tanúsított a kérdéses
ügyekben. Kornél pápa vértanúsága (252) után azonban heves
véleménykülönbség támadt a birodalom két központja, Róma és Karthagó,
István pápa és Ciprián között.
A vita ezúttal az eretnekségből
megtértek keresztségének érvényessége körül lángolt föl. Ciprián és az
összes afrikai püspök ugyanis újra megkeresztelte az eretnekségből
megtérőket, mert korábbi keresztségük legtöbbször érvénytelen volt. A
pápa ezt a gyakorlatot nem helyeselte. Azért nem, mert azok a
szakadárok, akikkel neki Rómában volt dolga, érvényesen kereszteltek,
mivel nem hitbeli, hanem fegyelmi kérdések miatt váltak külön az
Egyháztól. Ciprián azt az álláspontot védte, hogy ebben a kérdésben a
helyi egyházak körülményeihez kell igazodni. Végül is sikerült elérnie,
hogy a pápa legalább hallgatólagosan tudomásul vette az afrikaiak
újrakeresztelő gyakorlatát. Később pedig, mikor körülményeik a rómaihoz
hasonlók lettek, az afrikai püspökök is átvették a római gyakorlatot.
De
unitate Ecclesiae (Az Egyház egységéről) c. értekezése mutatja, hogy a
püspököt mennyire áthatotta az Egyház egységének hite és féltése. Egyéb
írásaiban is a jó pásztor beszél, akinek legnagyobb gondja a nyáj
egysége és belső békéje.
Ám azok az évek, amelyekben ezen a
belső egységen munkálkodhatott, gyorsan elmúltak. 257-ben Valerianus
császár újabb üldözési hullámot indított el. Ciprián az elsők között
volt, akiket 257. augusztus 30-án Aspasius Paternus prokonzul elé
állítottak, aki a püspököt száműzetésre ítélte, és egy távoli kisvárost,
Curubist jelölte ki számára tartózkodási helyül.
Száműzetése
helyén Ciprián töretlen erővel folytatta munkáját, mígnem egy álomból
tudomására jutott, hogy Krisztus vértanújává kell lennie.
258
nyarán Valerianus ismételten kiadta a keresztényüldöző rendeletet, sőt,
súlyosbított rajta. Az új prokonzul ezért Cipriánt visszavitette
Karthagóba, hogy adott alkalommal ismét ítéletet tartson felette.
Ciprián pedig, annak jeléül, hogy bármikor kész a halálra, nem hagyta el
házát és kertjét. Minden percben várta a bíró embereit. Hamarosan le is
tartóztatták. Galerius Maximus prokonzul közben megbetegedett, és a
város közelében, Sextiben tartózkodott. Ide vitette maga elé a püspököt
258. szeptember 14-én.
A kihallgatást a prokonzul fölényesen
kezdte: ,,Te vagy Thascius Cyprianus?'' ,,Én vagyok'' -- hangzott a
válasz. ,,Te voltál az atyja (latinul: pápája) ennek az istentelen
társaságnak?'' ,,Igen én.'' A helytartó: ,,A legszentebb császár
parancsolja neked, hogy mutass be áldozatot!'' Ciprián így felelt: ,,Nem
teszem.'' ,,Ajánlom neked'' -- fenyegetőzött a helytartó. A püspök most
így válaszolt: ,,Tedd, amit parancsoltak neked. Egy ennyire nyilvánvaló
ügyben nincs értelme a töprengésnek!''
Akkor a helytartó
tanácsot tartott ülnökeivel, majd reszketeg hangon --pár nap múlva
belehalt betegségébe -- kihirdette az ítéletet: ,,Hosszú időn át
szentségtörő érzülettel gyűjtötted magad köré pártütő társaidat. Ezért
elrettentő például kell szolgálnod azok számára, akik csatlakoztak
hozzád. Véreddel fogod helyreállítani a megsértett fegyelmet. Az ítélet
formuláját egy írótábláról olvasta föl: ,,Thascius Cyprianusnak kard
által kell meghalnia.'' A püspök így felelt rá: ,,Istennek legyen
hála!''
A jelenlevő keresztények, akik végighallgatták a pert,
mind fölkiáltottak: ,,Vele együtt akarunk meghalni!'' Nagy zűrzavar
támadt. Tömeg kísérte Cipriánt a vesztőhelyre, és a Sextus mezején
lefejezték.
A Depositio Martyrum tanúsága szerint Cipriánt
Kornél pápával együtt már a 4. század közepén ünnepelték Rómában. Napját
IX. Gergely pápa helyezte át szeptember 16-ra a Szent Kereszt
fölmagasztalása és Kisboldogasszony oktávája miatt.
--------------------------------------------------------------------------------
A
karthagói keresztényekkel együtt Ciprián is fájdalommal szemlélte, mily
sokan tagadták meg a hitüket. A hatóságok meghatároztak egy napot,
amelyen a város fórumán kellett jelentkezniük azoknak, akik
nyilatkozatot tesznek, hogy többé nem keresztények. Ciprián szomorúan ír
erről a napról: ,,Meg sem várták, hogy elfogják őket. Már a csata előtt
vesztesek lettek, és még az összecsapás előtt elterültek a földön. Még
csak azt a mentséget sem lehet fölhozni mellettük, hogy kényszerítették
őket a bálványok előtti áldozásra, hiszen szabad akaratukból futottak a
fórumra. Úgy siettek a lelki halálba, mintha már régóta várták volna ezt
a napot, és most nem akarnák elszalasztani a várt lehetőséget. A
fórumon oly sokan tolongtak, hogy az est beállta miatt sokuknak másnap
újra meg kellett jelenniük, mert nem került rájuk sor.''
Ciprián
ekkor rejtekében volt, s a szomorú hírek mellett azt is hallotta, hogy
vannak hős hitvallók, sőt vértanúk is. Bátorító leveléből sugárzik az
öröm: ,,Vigadozom és örvendek, és szerencsét kívánok nektek, bátor és
áldott testvéreim, mert jelentették nekem hiteteket és hősiességteket.
Már az is becsületére és dicsőségére vált anyánknak, az Egyháznak, hogy a
hitvallók tétovázás nélkül vállalták, hogy ítéletet üljenek felettük.
De a ti hitvallástok még ragyogóbb, mert nagyobb a szenvedéstek. Ha
hevesebb a harc, nagyobb a győzelem dicsősége... Ó, mily boldog a mi
Egyházunk a becsület miatt, amely Isten kegyelméből a vértanúk véréből
árad napjainkban! Egyházunk eddig csak fehér ruhát viselt a testvérek
jótettei miatt, de most a vértanúk vére bíborba öltözteti. És virágokkal
is ékes, melyek közül nem hiányoznak sem a liliomok, sem a rózsák!''
A
Valerianus-féle üldözésben Cipriánt is elfogták és Paternus prokonzul
elé vitték. Ránk maradt a bírósági jegyzőkönyv, amelyben rögzítették a
kihallgatást és az ítéletet. Ezt a hívők akkoriban megszerezték, és
terjesztették maguk között.
A prokonzul e szavakkal nyitotta meg
a kihallgatást: ,,A szentséges császárok, Valerianus és Gallianus
levelet intéztek hozzám, amelyben megparancsolják, hogy mindazokat, akik
önként nem vesznek részt az állami kultuszban, kényszeríteni kell a
szertartás elvégzésére. Jelentéseket kaptam felőled. Mit válaszolsz?''
Ciprián
így felelt: ,,Én keresztény vagyok és püspök. Semmiféle más isteneket
nem ismerek, csak az egy, igaz Istent, aki az eget, a földet is a
tengert, s mindazt teremtette, ami ezekben van. Ennek az Istennek
szolgálunk mi, keresztények, hozzá imádkozunk éjjel és nappal minden
emberért, a császár jólétéért is.''
A helytartó megkérdezte: ,,Kitartasz elhatározásodban?''
Ciprián: ,,Az Isten mellett szóló igaz döntésen nincs mit változtatni!''
A helytartó: ,,Kész vagy-e arra, hogy Valerianus és Gallianus parancsa értelmében számkivetésbe menj Curubisba?''
Ciprián: ,,Elmegyek.''
A
helytartó: ,,A császárok levele nemcsak a püspökre, hanem a papokra is
vonatkozik. Ezért hallani akarom tőled a város papjainak nevét!''
Ciprián:
,,Törvényetek nagyon helyesen tiltja a feljelentgetéseket. Ezért én sem
árulhatom el őket. A közösségeikben megtalálhatjátok őket.''
A
helytartó: ,,Meg is fogom őket találni!'' -- és hozzáfűzte: ,,A
császárok azt is megtiltották, hogy bárhol összejöveteleket tartsatok
vagy hogy látogassátok a temetőket!''
Ciprián: ,,Tedd, amit parancsoltak neked!''
Számkivetése
helyén álmot látott, amelyet így ír le: ,,Már lefeküdtem, de egészen
még nem aludtam el, amikor megjelent előttem egy rendkívül magas ifjú.
Úgy jött felém, mintha a bírói széken ülő helytartó elé akarna vezetni.
Mikor odaértünk a bíró elé, az íróvesszővel fölírta egy táblára az
ítéletemet, anélkül, hogy bármit kérdezett volna tőlem. Az ifjú, aki
közben a bíró háta mögé került, beletekintett az írásba, és jellel
tudtomra adta, mi áll benne: a kezét kinyújtotta, és olyan mozdulatot
tett, mint amikor karddal sújtanak le valakire. Én csak néhány napot
kértem, hogy dolgaimat elrendezhessem. Ekkor a bíró ismét írt valamit a
táblára, és az ifjú jelezte nekem, hogy kérésem teljesült.''
Pontosan
egy évvel ez álom után halt vértanúhalált Ciprián. A halála pedig így
történt: Amikor megérkeztek a kijelölt helyre, Ciprián letette piros
palástját és letérdelt imádkozni. Majd levetette dalmatikáját és átadta
diákonusának. Vászoningben várta a hóhért. Mikor az megérkezett, a
püspök megparancsolta, hogy adjanak neki huszonöt aranyat annak
jutalmául, hogy a vértanúság koronájához segíti őt. Saját kezűleg
kötötte be a szemét, majd odanyújtotta a kezét, hogy Julianus nevű papja
és a szintén Julianus nevet viselő szubdiákonus kösse meg. A hívők egy
fehér leplet terítettek a földre, hogy az fogja föl a vérét. Egy
pillanat alatt meghalt.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
ki Szent Kornél és Szent Ciprián személyében igaz pásztorokat és
győzhetetlen vértanúkat adtál népednek, kérünk, közbenjárásukra engedd,
hogy a hitben és az állhatatosságban megerősödjünk, és az Egyház
egységén szüntelenül munkálkodjunk!
Példája:
Tehetségedet úgy bontakoztasd ki, hogy ebben társaid is sikeresek legyenek!
Szent Dorotheosz pusztalakó
Thébából
származott. 50 éven keresztül az Alexandria melletti pusztában lakott.
Ott kitűnt munkaszeretetével, virrasztásaival és önmaga iránti
szigorúságával. Palladiosz elenopoliszi püspök, egykori tanítványa
mondta el életéről az őt jellemző dolgokat. Nappal a tenger partján
követ gyűjtött, hogy abból cellát építsen. Éjjel pálmalevelekből
kosarakat font, alatta ajkaival és szívében imádkozott. A kosarak
eladásából szerezte meg egyszer táplálékát. Az V. sz. táján fejezte be
életét.
Szent Edit szűz † 984
Szent Eufémia nagyvértanúnő
Szent Eufémia nagyvértanúnő
Szent
Eufémia, Filotron szenátor leánya, Kalcedonban szenvedett vértanúságot
304-ben, Dioklécián császár uralkodása alatt. Egy pogány ünnepen, a
város keresztényei nem akarván áldozatot bemutatni Mars pogány istennek,
elrejtőztek. A prokonzul kerestette a rejtőzködőket. Megtudta, hogy egy
házban 49 keresztény rejtőzködik, és keresztény istentiszteleteket
végeznek. Katonákat küldött értük és mindenkit elfogtak. Köztük volt
Eufémia is. A prokonzul maga elé idézte őket. A szüzesség erényével ékes
Eufémia nem félt az üldöző kegyetlenségétől. Az asszonyi gyöngeséget
félretéve, bátran vallotta magát kereszténynek. Mivel ellenállt minden
csábításnak és rábeszélésnek, először börtönbe került, majd így kínozták
egy kínzó kocsihoz kötötték, amelyen éles kések voltak. Egy idő után a
kocsi megállt, Isten angyala pedig meggyógyította Eufémiát minden
sebtől. Ezután a prokonzul égő kemencébe dobatta. Viktor és Szosztenész
katonáknak kellett volna őt bedobni. Isten angyala megjelent nekik,
figyelmeztetve, hogy hozzá ne nyúljanak Eufémiához. Ezért ők a parancsot
nem merték végrehajtani. Inkább börtönt vállaltak, majd vadállatok elé
dobták őket. A vadak nem tettek bennük kárt, ők pedig Istennek adtak
lelküket. Eufámiát két másik katona dobta be a kemencébe, belőle kitörő
lángok azonnal hamuvá égették őket. A vértanúnőt Jézus Krisztus
oltalmazta meg sértetlenül. Végül a prokonzul arra ítélte, hogy a
cirkuszban vessék vadállatok elé. A vértanúnő, Istennek ajánlva lelkét
lépett az arénába. A reá eresztett vadállatok nem bántották, sőt a
lábait nyalták. Isten megelégelte hű szolgálójának szenvedéseit és az
arénában magához vette lelkét. Rögtön utána nagy földrengés rázta meg az
egész várost, és nagy rombolást tett benne. Sokat szenvedett lányuk
holttestét szülei vitték el és temették el. Később a szent ereklyék
Konstantinápolyba kerültek, majd Lemnosz szigetére, aztán újra
Konstantinápolyba.
CAMPOROSSÓI SZENT FERENC MÁRIA kapucinus testvér
*Camporosso, 1804. december 27. +Genova, 1866. szeptember 17.
Giovanni
Croese, amint Ferenc testvért hívták családi nevén, 1804-ben született a
Ventimiglia melletti Camporossóban. Mivel már nagyon korán segítenie
kellett a paraszti munkában apjának és testvérének, nem járhatott
iskolába. Húszévesen belépett a kapucinus rendbe, és ekkor kapta a
Ferenc Mária nevet. Ezt a szegény, egyszerű pásztort választotta ki
Isten, hogy elvigye az örömhírt a szegényeknek. Először a konyhán
dolgozott és betegápoló testvér volt, utána pedig koldulóbarátként járta
Genova utcáit, hogy a testvérek és sok szegény számára összekoldulja az
életük fenntartásához szükségeseket.
Csakhamar megmutatkozott,
hogy a szegény koldus voltaképpen nagy ajándékozó. Alig tudott eleget
tenni a sok tanács- és segítségkérésnek. Mihelyt reggelente kilépett a
kolostor kapuján, máris körülfogták, s déli hazatérésekor is sokan
vártak már rá: magas- és alacsonyrangúak, szegények és gazdagok. Az
egyszerű testvér hathatós imájába ajánlotta magát sok pap és prelátus,
köztük a későbbi genovai bíboros, Alimonde és a novarai Gentile püspök
is. ,,Tizennégy éven át láttam hazatérni -- tanúsítja egy szerzetestársa
--, gyakran szakadt róla az izzadság, bőrig ázott, télen didergett a
hidegtől, de Ferenc Mária testvér kimeríthetetlen türelemmel hallgatott
meg minden kívánságot.'' Mindehhez járult még annak terhe, hogy
számtalan levélre kellett válaszolnia. Nemsokára pedig egyre több
rendkívüli kegyelemadomány nyilvánult meg Ferencen: jóslatai
beteljesedtek, belelátott az emberek lelkébe, közbenjáró imádsága
gyógyulásokat idézett elő. Csakhamar mindenfelé beszéltek róla. Szent
életmódja miatt csak Padre Santo-nak, szent atyának nevezték.
Szegények
körében végzett apostolkodása során példaképe és serkentője az Úr volt,
akit azért küldött Isten, hogy a szegényeknek elhozza az örömhírt (Lk
4, 18), és aki a kereszthalál önkiüresítésével végbevitte a megváltás
művét. Ferenc arra törekedett, hogy megfeszített Mestere nyomdokába
lépjen. Egy tányér leves és némi kenyérmaradék elegendő volt neki
táplálékul. A hús, gyümölcs és édesség fényűzésnek tűnt számára. Mivel
az Emberfiának nem volt hová lehajtania fejét, ő is a legszegényesebben
rendezte be celláját: kicsi és csupasz volt, csupán egy nagy kereszt
függött a falon. Ágyát, amelyben sem matrac, sem szalmazsák nem volt,
durva takaró födte, párnaként egy fahasáb szolgált. Szenvedett amiatt,
hogy a nap folyamán olyan kevés ideje jut imádságra. Számtalan ügyért
kellett imádkoznia, imádkozott hát koldulás közben, s ezt többször
megszakította, hogy valamelyik közeli templom szentségháza előtt
imádságban töltsön el egy órát. A csupasz kövezeten térdelt csaknem
mozdulatlanul, kezeit összekulcsolva, szemét rezzenéstelenül a
tabernákulumra szegezte. Ha megszaporodtak a figyelmébe ajánlott ügyek,
éjszakáit is közbenjáró imákra kellett fordítania. Talány marad, hogy
volt képes feltört és daganatoktól kínzott lábán és térdein egész
éjszakákat is átvirrasztani imádkozva.
Genova pánikba esett,
amikor 1866 augusztusának első napjaiban kitört a pestis. A kórházak
csakhamar zsúfolásig megteltek, és gazdagon aratott a feketehalál. A
város népének szenvedése és aggodalma nagyon a szívére nehezedett a
,,Padre Santo''-nak, mivel huszonnyolc éven át mint koldulóbarát
teljesen összeforrott ezzel a néppel. Amikor rendtestvérei átvettek egy
nagy járványkórházat, szerette volna a betegeket szolgálni. Felettesei
gyenge egészségi állapota miatt elutasították kívánságát, de azt
megengedték, hogy a betegeket felkeresse a városban. Ferenc testvér
buzgósága sem kíméletet, sem félelmet nem ismert: házról házra, ágytól
ágyig sietett, és éppen a legelhagyatottabbakra fordított különleges
gondot. Jól ismerte Genova életét, bűnös üzelmeit. Szilárdan meg volt
győződve arról, hogy ez a pestis Isten büntető ítélete. Elhatározta
tehát, hogy e szegény emberekért engesztelésül ajánlja életét Istennek.
Isten pedig szaván fogta a szentet. Néhány nappal később súlyos betegen
vitték a betegek cellájába. ,,Isten hív -- mondta környezetének --,
engedjétek, hogy hozzá menjek! Készen vagyok, és ezerszeresen boldognak
érzem magam, ha Isten elfogad áldozatul.'' Három nappal ezután hazatért
Istenhez Ferenc testvér, halála után pedig a pestis nem szedett több
áldozatot.
Halálát követően csakhamar emlékművet állított Genova
polgársága ,,Padre Santo''-jának a híres temetőben. Hogy mindenki, még a
legszegényebbek is részt vehessenek az emlékmű felállításában, egy-egy
embernek csupán négy fillérrel kellett hozzájárulnia. Talapzatának
felirata így hangzik: ,,Krisztus kis szegénye, aki egyaránt boldog volt
az adakozásban és az elfogadásban, mindenki fájdalmára és ínségére
juttatott kenyeret, tanácsot és vigasztalást. Szigorú és szent
szerzetesi életét engesztelő halálával koronázta meg az 1866. évi
járvány kezdetén.''
A szegények apostolát 1929-ben boldoggá
avatták. 1962. december 9-én, a II. Vatikáni zsinat első ülésszakának
végén XXIII. János pápa a világ csaknem valamennyi püspökének
jelenlétében avatta szentté.
Boldog III. Győző (Viktor) pápa hitvalló † 1087
SZENT KORNÉL PÁPA
+Centumcellae, 253. szeptember
A
3. század elején mintegy ötven esztendeig a keresztények aránylag
nyugodt körülmények között élhettek, de a váratlanul kitört Decius- féle
üldözés ismét nehéz időket hozott az Egyházra. Fábián pápa vértanúsága
után csak egy év elteltével került sor az új pápa megválasztására:
251-et írtak, amikor Kornélt a római papság köréből megválasztották.
Nehéz örökséget vett át. Ráadásul Novatianus, ez a nagyon tehetséges
római pap ellenpápaként lépett föl, és minden befolyását latba vetette
Kornéllal szemben. Róma város hívő népe is megoszlott. A különbséget egy
gyakorlati kérdés oldása okozta kettőjük között: hogyan kell az
Egyháznak viselkednie azokkal szemben, akik az üldözés idején gyengének
bizonyultak, megtagadták a hitüket, de most vissza akarnak térni az
Egyház közösségébe? Kornél a szelídebb véleményen volt, mely szerint a
bűnbánók előtt meg kell nyitni az Egyház kapuját; Novatianus ellenben a
szigorú nézetet képviselte, és elutasította e bűnbánókat. A pápa
zsinatot hívott össze a kérdés tisztázására, s amikor Novatianus
makacsul ragaszkodott merev álláspontjához, kiközösítették.
Kornél
gyakran váltott levelet Karthagó püspökével, Cipriánnal, aki igen
tisztelte a pápát. A ránk maradt levelekből látható, mennyire aggódtak
mindketten az Egyház egységéért. A pápának azonban nem állt sok idő a
rendelkezésére: Gallus császár alatt az ismét föllángoló üldözésben
elfogták, és Centumcellae-be (a mai Civitá Vecchiába) száműzték, ahol
253. szeptember 14-én vagy 15-én meghalt. A többi vértanú pápa mellé
temették a Callistus-katakombába. A 4. sz. közepe óta együtt emlékeztek
meg róla Rómában Ciprián püspökkel. Ünnepüket IX. Gergely pápa
(1370--1378) szeptember 16-ra tette, mert 14-ét a Szent Kereszt
fölmagasztalása, 15-ét Kisboldogasszony oktávája foglalta le.
--------------------------------------------------------------------------------
A
legenda elmondja, hogy amikor Kornél pápa már számkivetése helyén volt,
az egyik vezető ember kérte, jöjjön el hozzá, és imádkozzék évek óta
bénán fekvő feleségéért. A pápa követte az embert, imádkozott a beteg
felett, és az meggyógyult. E csoda hatására a házaspár megtért,
megkeresztelkedett, s velük együtt húsz katona is keresztény lett. Mikor
a császár ezt megtudta, parancsot adott, hogy valamennyien mutassanak
be áldozatot Mars templomában. Az újonnan megkereszteltek azonban ezt
megtagadták, ezért Kornéllal együtt ólmos ostorokkal halálra verték
őket.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
ki Szent Kornél és Szent Ciprián személyében igaz pásztorokat és
győzhetetlen vértanúkat adtál népednek, kérünk, közbenjárásukra engedd,
hogy a hitben és az állhatatosságban megerősödjünk, és az Egyház
egységén szüntelenül munkálkodjunk!
Példája:
Lankadatlanul kell dolgoznunk, támogassuk ebben egymást!
Szent Melitina vártanúnő
A
vértanúnő a thrákiai Markianopoliszból származott. Antonius Pius római
császár idején, Antonin antiochiai elöljáró idején élt és szenvedett.
Sok csodát tett. Imáira pl. bálványszobrok törtek össze. Az elöljáró
feleségét is az igaz hitre térítette. Ezért fejét vették. Szent teste
először temetetlen maradt. Aztán egy Ákos nevű makadon férfi szerezte
meg a testet és csónakon elvitte, hogy hazájában eltemesse. Útközben a
tengeren meghalt. Amikor a csónak kikötött Lemnosz szigetén, ott
temették el a szent vértanúnő testét. Közelében temették el Ákost is.
(BOLDOG) FOLIGNO*-I TAMÁS III. r. (1327-1377)
Születési
helye az Assisitol nem messze eso Nocera* vagy annak környéke. A
Ferences Martirológium kiemeli: „kitunt önmegtagadó életével,
csodatételeivel és prófétáló tehetségével.” Már kiskorában megengedték
neki, hogy ferences (III. rendi) ruhában járjon. 24 évesen
megismerkedett a szentéletu Gualdi Péter III. rendi remetével, aki
mestere volt az életszentségre vezeto úton. 1367- ben a mester a
tanítvány karjai közt hunyt el. Tamás ezután beköltözött Péter szuk
cellájába. Hétfon és csütörtökön étkezett, a többi napokon böjtölt. A
sátán zaklatásait nagy lelki erovel viselte el. A püspöknél bevádolták,
hogy különös szokásokat követ s nem engedelmeskedik az egyházi
vezetoknek. Tamás elment, térdre vetette magát a püspök elott, aki
meggyozodve engedelmességérol, hazabocsátotta. Egyszer látomása volt:
Szent Ferenc atyát és a Rendszabály huséges megtartóit látta a szentek
dicsoséges seregében. Ez a látomás akkora hatással volt rá, hogy nagy
lelkesedéssel nekiindult s a környéken hirdette a bunbánatot. Mint
engedelmes férfiú, ezt mindenképpen fölöttesei engedélyével tette.
Versbe is szedte mondókáját s szavalva adta elo az embereknek. A
szokatlan prédikáció nagy hatást váltott ki mindenütt. Az egyházhoz, a
pápához való huséget is hirdette - erre a legenda szerint angyal
biztatta - bár ez nem volt hálás feladat abban az idoben, amikor a pápá
távol, Avignonban* élt s a pápai államban (Umbria is ide tartozott)
idegen kormányzók zsoldos hadseregei garázdálkodtak. Nagy volt az
elkeseredés, itt-ott lázadás is felütötte fejét, mint pl. Firenzében.
Befejezve küldetését Folignoba tért egy remeteségbe s ott halt meg. (Más
változat szerint Folignoban betegek ápolása közben mosolygó arccal
fogadta a Halál novért 50 éves korában.) Tamást a nép Tomasuccio*-nak,
Tamáskának nevezte. Ez azt jelzi, hogy közkedveltségnek örvendett. Nem
viselt rangot, még csak papi méltóságot sem, szavai utat találtak a nép
szívéhez. Természete a maga egyszeruségével, vidámságával Szent Ferencre
emlékeztetett. S ha az egyház nem is avatta hivatalosan boldoggá, a nép
Folignoban boldogként tisztelte és tiszteli máig is.
Ilyen buzdítást tarthatnak a testvértek az Úr áldásával:
Féljétek
és dicsoítsétek és áldjátok, adjatok hálát és imádjátok az Urat,
mindeneknek Teremtojét. Tartsatok bunbánatot, teremjétek a bunbánat
méltó gyümölcseit, mert hamar meghalunk. Boldogok, akik bunbánatot
tartva halnak meg, mert a mennyek országába jutnak.”
Meg nem erosített Regula.
Imádság:
Istenünk,
te Tamás testvér szent életével, imáival és lelkes szónoklataival
Umbria népét a hitben és egyházhuségben megerosítetted, add, hogy
erényeit követve eljussunk. az örök életre. Krisztus, a mi Urunk által.
Szent Szebasztiána vértanúnő
Domicián
császár uralkodása alatt élt. Szent Pál apostolnak volt tanítványa.
György elöljáró megkötöztette őt Markianopoliszban. Ólmos végül
korbáccsal ütötték és megtüzesített kemencébe dobták, de mindezek között
sértetlen maradt. Aztán Herakleába vitték. Ott fára függesztették, majd
vadállatok elé vetették. A kínzások közt ismét sértetlen maradt. Végül
lefejezték. Testéből vér helyett tej folyt ki.