A
17. század kevés szenttel dicsekszik (Copertinoi József, B. XI. Ince). A
janzenizmus életszentség szempontjából terméketlen talajnak bizonyult.
Bonaventura azért kapta a „Barcelonai” jelzot, mert ferences élete
nagyobb részét a városban töltötte. Már gyermekkorában kitunt a vallás
buzgó gyakorlásával s a Szuzanya iránti tiszteletével. Apja akaratából
megnosült, de a. házasság József-házasság volt és 16 hónapig, felesége
haláláig tartott. Akkor belépett a Ferenc-rendbe. Kitunt
önmegtagadásával, engedelmességével, imádságos lelkületével és a Regula
szigorú megtartásával. Elöljáröi engedélyével gyalog elzarándokolt
Loretoba, Assisibe. Itt Szent Ferenchez hasonló kegyelemben részesült: a
San Damjanoi templomban amikor az Oltáriszentség elott imádkozott,
ezeket a szavakat hallotta: „Menj Rómába, és örvendeztesd meg házamat!”
Rómába ment tehát és kérte VII. Sándor pápától, engedje meg neki, hogy
Rómában remetekolostort (ritiri) alapítson. Néhány évig kellett várnia,
akkor is a befolyásos Barberini bíboros közbenjárására kapta meg az
engedélyt: elobb a S. Maria in Ponticelli rendházban, majd Róma
környékén (Vicovaro) alapított ritirit. Legkedvesebb helye a római Szent
Bonaventura rendház és templom lett, mely a szegénység fészkét
képviselte a hajdan leghatalmasabb császár, Augusztus palotája
romjainál. Az o reformkezdeményezését folytatták többen is a következo
században, pl. Cori Szt. Tamás, aki Civitellában (Bellegra) alapított
remetekolostort. A pápa parancsára az elöljárói tisztet is vállalnia
kellett. Természetfeletti megvilágosításban részesült, ezért tanácsért
hozzá fordultak egyszeruek és rangosak, bíborosok, sot maga a pápa is.
64 éves korában lázas betegség ragadta el. Sírja Rómában, az általa
épített Szent Bonaventura templomban van. X. Piusz avatta boldoggá.
Szent Ferenc Végrendeletébol:
„Én
két kezemmel dolgoztam... és határozottan kívánom, hogy a többi testvér
is dolgozzon… És akik jöttek hogy elfogadják ezt az életmódot, mindazt,
amijük csak volt, a szegényeknek adták. És beérték kívül-belül
foltozott habitussal, övvel és alsóruhával. És nem akartunk többet
birtokolni... Tanulatlan emberek voltunk, és mindenkinek alárendeltjei.”
Imádság:
Istenünk,
te boldog Bonaventura hitvallódban az evangéliumi tökéletesség
csodálatos példáját adtad nekünk, közbenjárására add, hogy igyekezzünk
megismerni, ami elotted kedves, és azt késedelem nélkül meg is tegyük. A
mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Diodor és Didimosz vértanúk
A
szent vértanúk a szíriai Laodiceából származtak. Sok pogányt tanítottak
Krisztus hitére, és sokat megkereszteltek közülük. Ezért Laodicea
helytartója elé vitték őket, ahol bátran megvallották hitüket. Szörnyű
kínzásokat kellett kiállniuk, de nem tagadták meg Krisztust. Inkább a
bálványimádás hamisságát leplezték le és a helytartót, aki elhagyva az
igaz Istent, a hamis isteneket imádja. A kínzások közt imádkozva adták
vissza lelküket Istennek.
Szent Eufrozin atya
Eufrozin
atya egyszerű családból származott, de erényei által felülmúlt sok
nemesi származású embert. A IX. században élt Palesztinában az
ammoreusok vidékén, a Jordán közelében. Egy kolostorban volt szakács.
Feladatát úgy látta el, mint aki Istennek szolgál. Az imádság és böjt
társai voltak. Türelmét nagyon próbára tették a kellemetlenségek
megaláztatások és hasonlók. Amikor szent tettei, Isten kinyilatkoztatása
folytán, ismeretesek lettek szerzetes társai előtt, az alázatos
Eufrozin, kerülve minden emberi dicsőséget, elhagyta a kolostort és
ismeretlen helyre ment. Halálának helye és pontos ideje máig ismeretlen.
Szent la vértanúnő
A
szent vértanúnő Perzsiában született. Szapor perzsa király 9.000
keresztény társával együtt őt is elfogatta. Krisztus megvallásáért a
csillagjósok fejéhez küldték ítéletre, aki kényszerítette, hogy tagadja
meg Krisztust. Nem hallgatott semmiféle hízelgésre, és erős maradt a
hitben. Ezért börtönt is kellett szenvednie, kínzásokat is, majd 15 év
börtönt. Utána újra kínzások alá vetették, majd fejét vették 362-64
között.
Szent Igor
Szent Jácint
BOLDOG PERBOYRE JÁNOS-GÁBOR lazarista misszionárius, vértanú
Szent Jácint
BOLDOG PERBOYRE JÁNOS-GÁBOR lazarista misszionárius, vértanú
*Puech, 1802. január 6. +Vucsangfu, 1840. szeptember 11.
Jean-Gabriel
Perboyre 1802. január 6-án született a dél- franciaországi Mongesty
község egy kis tanyáján, mélységesen keresztény lelkületű
parasztcsaládban. Jövőjére döntő lett apja testvére, aki Páli Szent
Vince (lásd: A szentek élete, 542. o.) lazarista közösségének tagjaként a
legnehezebb években is a hit fenntartásán fáradozott, majd a forradalom
által feloszlatott kongregáció visszaállítása után a montaubani iskolát
vezette. János-Gábor két és fél évig járt ebbe az iskolába, majd
érettségi vizsgát tett. Egy népmisszió hatására elhatározta, hogy
hithirdető lesz Kínában, ahol 1783-ban a francia lazaristák felváltották
a francia jezsuitákat. Szilárd elhatározása legyőzött minden
ellenállást, még a nagybátyjáét is. Mivel azonban a forradalom és a
háborúk következtében még nem állt fenn rendezett noviciátus, a
nagybátyja nyújtotta számára az első bevezetést a szerzeteséletbe. 1820.
december 28-án János-Gábor letehette első fogadalmait. Elöljárói
Párizsba küldték tanulmányai folytatására. Legnagyobb mintaképei és
tanítómesterei voltak: a teológiában Aquinói Szent Tamás (lásd: A
szentek élete, 67. o.), a lelkiéletben Szent Bonaventura (lásd: A
szentek élete, 352. o.), Clairvaux-i Szent Bernát (lásd: A szentek
élete, 470. o.) és különösen Avilai Szent Teréz (lásd: A szentek élete,
589. o.).
Csaknem huszonkét évesen fejezte be János-Gábor
teológiai tanulmányait; mivel még túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy
pappá szenteljék, tanítóként küldték a montdidier-i lazaristák
kollégiumába. Két éven át folytatta itt áldásos tevékenységét. Mint
később Ozanam[15], tanítványait rendszeresen magával vitte a
szegényekhez, betegekhez és foglyokhoz, és gyakorlatilag próbálta őket
bevezetni a lazaristák alapítójának szellemébe. 1826. szeptember 23-án
végre pappá szentelhették az irgalmas nővérek anyaházának kápolnájában;
annál az oltárnál mutatta be első szentmiséjét, amely alá Páli Szent
Vince csontjait rejtették a forradalom idején.
János-Gábort
felszentelése után kinevezték a dogmatika tanárává Saint- Flour
szemináriumába. Spekulatív adottsága, amely már Montdidier-ben is
megmutatkozott és mély jámborsága kedveltté tették mint tanárt. Ehhez
járult természetes nyitottsága a kor iránt. Bár mindvégig éles ellenzője
volt az állami abszolutizmusnak és a gallikanizmusnak,
Lamennais[16]-nek és körének eszméit ifjúkori lelkesedéssel fogadta
magába. Lamennais római elítélése után azonban magatartása világos volt,
és egyértelműen azonosult a Szentszékével. János-Gábor olyan mértékben
élvezte elöljárói bizalmát, hogy már a következő évben egy kis
szeminárium rektorává nevezték ki. Fiatal és lelkes lazaristákból és
világi papokból létrehozott egy pompás élcsapatot, amely nemcsak az
akkoriban ismét magasra csapó forradalmi hullámokkal szállt szembe,
hanem a fiatalságot is magával ragadta. Bár a rábízott feladatot
hűségesen teljesítette, a missziókért, különösen a kínai misszióért való
lelkesedése eleven maradt. Munkája annyira megviselte egészségét, hogy
az újoncmester könnyebb feladatával bízták meg.
1829-ben Louis
(Lajos) testvérét a kínai misszióba rendelték. 1830- ban indult el, de
útközben 1831. május 2-án Indonéziában meghalt. Négy kínai útitársát,
akiket a franciaországi anyaházban szenteltek pappá, a haldokló azzal
vigasztalta, hogy testvére hamarosan megérkezik. János- Gáborban egyre
erősebben ébredt fel a vágy, hogy korán elhunyt testvére helyébe lépjen.
Úgy tűnt azonban, hogy a háziorvos határozott ellenvéleménye
meghiúsítja terveit. Csak amikor az utóbbi megváltoztatta ítéletét, vált
szabaddá János-Gábor számára az út Kínába. 1835. március 21-én indult
el két kísérőjével Le Havre-ból, s augusztus 29-én érkeztek meg Makaóba.
A kínai üldöztetés miatt, amely végül átterjedt a hosszú ideig
megkímélt Kantonra is, a francia lazaristák prokurátora, J. B. Torrette
Makaó portugál gyarmatra menekült; ott mint franciát nem fogadták éppen
szívesen, de legalább megtűrték. Így adódott, hogy az újonnan
érkezetteknek csak az éj leple alatt volt tanácsos felkeresni a
prokuratúrát, s ott nagy visszavonultságban és rejtettségben éltek.
1835. december 22-én -- megint csak az éjszaka sötétjében -- elhagyhatta
a várost, és tengeri úton eljutott Fukien tartományba. A belső-kínai
Hupe tartományt jelölték ki missziós területéül. A dzsunkán való utazást
nehezítette, hogy mint idegennek a szigorú kínai törvények miatt nappal
el kellett rejtőznie. Az utazás Kiangszi tartományon át Hupeig
különösen keserves volt: csaknem négy hónapig tartott, részben gyalog,
részben kis csónakokban a hajózható folyókon. 1836. július 27-én
János-Gábor súlyos betegen érkezett céljához. Csak három nap múlva tudta
elkezdeni hittérítő munkáját; hosszú útját és betegsége napjait a kínai
nyelv tanulmányozására használta fel.
Felgyógyulása után
elöljárója, A. Rameaux a szomszédos Honan tartományba küldte az ott élő
mintegy 1.500 keresztény lelki gondozására. Egy éven belül sikerült
János-Gábornak felkeresnie az óriási terület valamennyi keresztényét.
Eleinte egy kínai testvér kísérte. Felfedeztetés veszélye miatt
éjszakánként utaztak, a nappal apostoli munkában, a keresztények
oktatásában és a szentségek kiszolgáltatásában telt el. Az egyes
közösségek nagysága szerint nyolc- tizennégy napig maradt egy helyen. Az
utak és a közlekedési eszközök rossz állapota miatt nehéz apostolság
volt ez. Ám társaival együtt minden fáradságot magától értetődően
vállalt. A misszió leírásakor így nyilatkozott: ,,... ha bárki is
önsanyargatásra és nélkülözésre vágyakozik, itt bőven talál alkalmat
arra, hogy kincseket gyűjtsön az ég számára''.
1838 januárjában
János-Gábort kinevezték a Hupe tartománybeli Csajuenkov mintegy 2.000
keresztényt számláló közösségének misszionáriusává. Csajuenkov messze a
hegyek között feküdt, ezért viszonylag nagy biztonságot jelentett, bár a
keresztények nagy területen oszlottak el. János-Gábornak a
lelkipásztorkodás különféle területein már volt néhány szerencsés
kezdeményezése. Így például amikor Isten igéjének hirdetésébe belevonta
híveit, akik a vasár- és ünnepnapok délutánjain párbeszédes formában
adták elő a hithirdető által megadott témákat. Hívei szerették, mert
megértéssel és jó szívvel volt a szegény hegyilakók iránt. Európaiak és
kínaiak egyaránt szívesen keresték fel, hogy a hegyvidék nyugalmában
felüdülésre és vigasztalásra leljenek.
1839. szeptember 12-én
Mária névnapját különleges ünnepélyességgel ülték meg, mert három
európai pap találkozott össze: két lazarista és egy ferences
(Rizzolati). Szeptember 15-én jelentették nekik, hogy hamarosan
mandarinok és katonák érkeznek. Mivel rövidesen kiderült, hogy ez a
népes csapat idegen misszionáriusokat és keresztényeket keres, a
misszionáriusok számára nem maradt más hátra, mint a menekülés. A másik
két hithirdetőnek már az első napon sikerült jelentős előnyre szert
tennie az üldözőkkel szemben. János-Gábor a legközelebbi hitoktatók
egyikénél keresett menedéket. Itt egy másik hitoktató árulása folytán
már a következő napon letartóztatták, és megkötözve Kucsing fogházába
vitték. Megkezdődött csaknem egy évig tartó szakadatlan keresztútja.
A
tartomány fővárosában, Vucsangban az elfogott keresztényekkel együtt
polgári és katonai bíróság előtt fogták perbe. A keresztények közül
sokan elhagyták hitüket. Az állhatatosakat északra, Tatárországba
történő száműzetésre ítélték. A hatóságok egész dühe az elgyengült és
beteg francia papra összpontosult. Minduntalan visszatértek arra az
alapvető kérdésre, hogy megtagadja-e a hitét vagy nem. Ismételten
megkérdezték tőle, hogy tudja-e, hol tartózkodik a többi misszionárius.
Minden tagadó választ botbüntetéssel toroltak meg. Rizzolati, aki
vucsangi rejtekhelyéről figyelemmel kísérte az eseményeket, szégyenkezve
közli, hogyan viselt el János-Gábor érte is negyven bambuszütést. Az
alkirály, aki magára vállalta a per lefolytatását, nem tudott elérni
semmit kegyetlenkedésével, úgyhogy nem maradt más hátra, mint hogy
kiszabja a halálbüntetést.
Mivel a halálos ítéletet a császárnak
meg kellett erősítenie, a foglyot felügyelőire bízták. Hősies
állhatatosságával, állandó szelídségével és türelmével sikerült
megnyernie ezeknek a hétpróbás és durva embereknek az elismerését. Ezt
használta fel Rizzolati, hogy a fogolyról közvetítők révén gondoskodjék.
1840. szeptember 11-én a császár megerősítette a halálos ítéletet.
Ugyanazon a napon kivégezték. Már 1843-ban megkapta az Isten tiszteletre
méltó szolgája címet, 1889. november 9-én pedig boldoggá avatták. [15]
Ozanam, Antoine-Frédéric (Milánó, 1813--Marseille, 1853): a
világiak
szeretetszolgálatának egyik francia úttörője, irodalomtörténész, a
Sorbonne tanára. Boldoggá avatása 1954 óta folyamatban van. [16]
Lamennais, Hugues-Félicité-Robert (St.-Malo, 1782--Párizs, 1854): pap a
modern katolicizmus egyik úttörője. 1804-ben tért meg, írásaival a
pápaságot védelmezte, 1830-ban kiadta az első modern katolikus
napilapot. Demokrata-liberális nézetei miatt 1836-ban kiközösítették.
Hatása egész Európa filozófiájában és teológiájában érezhető volt.
Spinola Boldog Károly vértanú † 1622
Szent Pafnúciusz püspök hitvalló † ~ 360
Szent Prótusz és Jácint vértanúk † ~ 258
Szent Pulchéria szűz † 453
Alexandriai Teodora anya
Szent Pafnúciusz püspök hitvalló † ~ 360
Szent Prótusz és Jácint vértanúk † ~ 258
Szent Pulchéria szűz † 453
Alexandriai Teodora anya
Teodora
anya születésére nézve alexandriai volt. Férjhez menvén, az ördög
ösztönzésére, aki azt sugallta neki, hogy Isten a sötétben elkövetett
vétket nem látja, egyik éjjelen házasságtörést követett el egy fiatal
emberrel. Vétke után megvilágosodott az értelme. Nagyon megbánta tettét,
és nagy bűnbánatot akart tartani. Kolostorba akart vonulni, de
sejtette, hogy férje nem engedi. Felkeresett egy női kolostort, ott a
főnöknőnek elmondta bűneit, és tanácsot kért tőle további életére. Egy
alkalommal, amikor férje nem volt otthon, , levágta haját, férfi ruhába
öltözött és éjjel, titokban egy férfi kolostorba kopogtatott be. Kérte
felvételét, hogy vezekelhessen bűneiért. A kolostor főnöke gyöngének
tartotta a szerzetesi életre, de felvette.
Ott élt ezután Teodora
a férfiakkal, férfias külsővel. Testét böjtökkel sanyargatta. Sokat
kellett szenvednie a gonoszlélek támadásaitól, aki a test ösztöneivel
intézte ellene támadásait. A kolostori fegyelmet hűségesen megtartotta, a
reá bízott feladatokat szívesen teljesítette. Mint szigorú életű
szerzetes élt Teodor néven a kolostorban, nagy alázatosságban és nehéz
munkákkal. A kolostor ügyében járva, férjével kétszer is találkozott, de
az nem ismerte fel. Egy alkalommal, amikor szintén feladatát
teljesítette, a szomszédos kolostorban szállt meg. Ott tartózkodott egy
fiatal lány. Megvádolták Teodort, hogy tisztátalan kapcsolatba került
vele. Ezért kolostorának főnöke és tagjai kiűzték őt a kolostorból. Két
évig lakott nem messze egy sátorban, tűrve hideget és meleget. Isten
rendelése alapján tűrte a megpróbáltatásokat, emberi gyalázkodásokat és
szerzetestársainak megvetését. Hét év múlva visszafogadták a kolostorba
és külön helyet jeloltek ki számára. Két évig élt még, ugyanott halt meg
490-ben. . Amikor testét a temetésre készítették elő, akkor látták,
hogy ki volt valójában Teodor/Teodora. Haláláról férje is értesült. A
temetés után a szerzetesek közé lépett és felesége cellájában lakott.
Rövid idő múlva ő is az Úrhoz költözött.