*Ljubecs, 983. +Kijev mellett, 1073. július 10
*Vasziljev, Kijev mellett, 1036. +Kijev mellett, 1076. május 3.
Antal,
az orosz szerzetesség atyja, akit családjában Antipának hívtak,
gyermekkorától vonzódott a magányos, szemlélődő élethez. Tanítványa lett
a szülőföldjén élő vándor szerzeteseknek, de igazi hivatását akkor
találta meg, amikor elzarándokolt az Athosz-hegyre. 1028 körül belépett
az Eszfigmenon kolostorba, és felvette az Antal nevet, nyilvánvalóan
azzal a vággyal, hogy Remete Szent Antal (lásd: A szentek élete, 42. o.)
nyomába léphessen.
Nagy buzgósággal szentelte magát az
imádságnak és az aszketikus gyakorlatoknak, s megkapta a lelki életre
vonatkozó alapvető tanítást is. Igumenje, Theotisztosz ,,angyalhoz
hasonlónak'' látta, és apostolként küldte vissza Oroszországba, mondván:
,,Legyen veled a szent hegy áldása, mert általad sok szerzetes támad
majd.''
Antal Kijev közelében, a Dnyeper partján lévő erdőben
saját kezével vájt magának barlangot és megkezdte remeteéletét. Úgy
kezdett harcolni a gonosz lélekkel, mint egykor az egyiptomi remeték:
imádkozott, vezekelt és virrasztott, hogy meghallja Isten szavát, és
legyőzze a test kísértéseit. A nép azonban hamarosan felfedezte, és
zarándokolni kezdtek hozzá minden rendű és rangú emberek, hogy kikérjék a
tanácsát. Fiatalok is fordultak hozzá, hogy tanítsa meg őket is a
szerzetesi életre. Közéjük tartozott Nikon, aki már pap volt, továbbá
Barlaam és Teodóz.
A körülötte zsibongó sokaságot Antal nem
sokáig viselte. Miután átadta a fiataloknak az alapvető lelki tudást,
Barlaamot megtette igumennek, maga pedig visszavonult ismét a magányba.
Mivel tanácsait változatlanul mindenki kereste, a terület fejedelme,
Iszjaszláv herceg miatt menekülnie kellett, ez ugyanis azt hitte, hogy
Antal tanácsaival az ellenfelét támogatja. Antal ekkor Csernyikovba
menekült, ahol egy újabb kolostort alapított. Halála előtt
visszatérhetett eredeti cellájába.
Tanítványát, Szent Teodózt
néhány újkori szerző az ,,orosz Szent Benedek''-nek nevezi, mert ő
építette ki az orosz kolostorok anyakolostorát, a Pecserszkaja Lavrát,
és ő honosította meg a kolostori élet szabályzatát. Nesztor, aki a
középkori orosz történelem krónikása, s nem sokkal Teodóz halála után
lépett a Pecserszkaja Lavrába, ezt írja a barlangkolostor atyjáról:
,,Három csillagot lehetett látni a barlangban, akik imádságukkal és
vezeklésükkel elűzték az ördögi sötétséget: a tiszteletre méltó Antalra,
a boldog Teodózra és a nagy Nikonra gondolok. Ők Istenhez könyörögve
éltek a barlangban, és Isten velük volt.''
Teodóz gazdag
családból származott. Atyja halála után kegyetlenül szigorú anyja vette
át a 13 éves fiú nevelését és mit sem törődött szerzetességre hajló
természetével. Teodóz ezért elhatározta, hogy elszökik a Szentföldre, és
ott szerzetes lesz. El is hagyta otthonát, de nem a Szentföldre, hanem a
Kijev melletti remetetelepre, Szent Antal apát környezetébe került.
Antal szeretettel fogadta, s 1055-ben beöltöztette. Amikor Barlaam vette
át az irányítást, ennek tanítványa, majd 1062-ben utóda, igumen lett.
Teodóz
ekkor mindössze 26 éves volt. De ugyanennyi idős volt Clunyi Szent Hugó
(lásd: 241. o.) is, amikor néhány évvel korábban, 1049-ben apáttá
választották. Ezen életkorbeli hasonlóságon túl más párhuzamok is
megfigyelhetők a két kolostori elöljáró között: Hugó a burgundiai
kolostorokban vezette be a VII. Gergely-féle reformot; Teodóz kolostora
az orosz és ukrán vidékek anyakolostorává vált. S miként Cluny kolostora
exempt, azaz minden püspöki és világi fennhatóságtól független kolostor
volt, úgy a Pecserszkaja Lavra sem fejedelmi alapítás, hanem a
szerzetesek buzgósága hozta létre, vagy amint a krónikás mondja,
születését ,,az első szerzetesek könnyeinek, böjtjeinek, imádságának és
virrasztásainak'' köszönheti.
A közösség vezetésének átvétele
után Teodóz hamarosan letért az Antal apát által megkezdett remeteség
útjáról. Athosz-hegyi Szent Atanázhoz (lásd: 338. o.) hasonlóan a
közösséget, az egy lelki atya irányítása alatt, egy imádságos,
liturgikus és asztalközösségben élő testvéri közösséget látta a
szerzetesség lényeges keretének. Ezért bevezette a konstantinápolyi
Sztudiu kolostor reguláját[13]. Fontos azonban tudnunk, hogy ennek
ellenére Teodóz közössége remetelakokban élt és csak meghatározott
alkalmakkor gyűlt össze, hasonlóan a nyugaton később kialakult kamalduli
életformához.
A regula szerint a kolostori közösséget az igumen
iránti engedelmesség és a szeretet köteléke tartja össze. Az ősi
hagyományt, hogy a szerzetesek minden munka előtt kérik az igumen
áldását, megtartották. Teodóz pedig amellett, hogy ellentmondást nem
ismerő engedelmességet kívánt szerzeteseitől, jóságos atyjuk lett. Így,
amikor egy testvére kísértésekről panaszkodott, saját életéből vett
példákkal vigasztalta; egy állhatatlan, hivatásában ingadozó testvéréért
pedig ,,könnyek között imádkozott Istenhez''.
Antal
felfogásától abban is különbözött, hogy az a szerzetesség lényeges
összetevőjének tartotta a teljes lemondást minden emberi kapcsolatról, ő
ellenben a szeretetszolgálat tűzhelyévé alakította kolostorát.
Zarándokházat nyitott, s bárki látogatta meg a kolostort, kapott
élelmet, a betegeket ápolták, a szomorúakat vigasztalták, a rászorulókat
alamizsnával látták el. Ez az intézmény annyira kifejlődött, hogy a 19.
században egyszerre 20.000 zarándokkal tudtak foglalkozni.
,,Szelíd
és csendes lelkületű, szerény érzületű volt, telve minden lelki
bölcsességgel és áthatotta a minden testvére iránti őszinte szeretet.'' A
liturgikus hagyomány a prepodobnyi megtisztelő jelzővel látta el; olyan
ember volt tehát, akinek mintaképe az Üdvözítő, aki minden erejével
Krisztushoz akart hasonlóvá válni. Gyermekkorának álma, hogy az Úr
életének szent helyeit bejárhassa és tisztelhesse, a kolostorban vált
valóra. Megszokott munkáit végezve, ,,vidám arccal dagasztva a tésztát
és sütve a kenyeret'', az isteni Mester nyomába lépett. Csak arra
törekedett, hogy az Úr hűséges képmása, apostol és atya legyen.
Életrajzírója, Nesztor szerint ,,földi angyal és mennyei ember'' volt.
Bensőségesen
tisztelte az Úr Krisztus emberségét, amint ezt a nyugati szentek közül
Szent Bernátnál (lásd: A szentek élete, 470. o.) és Assisi Szent
Ferencnél (lásd: A szentek élete, 566. o.) láthatjuk. A szerzetesekhez
szóló buzdításaiban gyakran szólt, többnyire az Evangéliumból
kölcsönzött szavakkal Krisztus követéséről. Tanítását a keleten szokásos
szentháromságos doxológia helyett leginkább ezzel a krisztologikus
formulával fejezte be: ,,Jézus Krisztusban, a mi Urunkban''.
Erejét
a megfeszített munka és a sok vezeklés felőrölte. Isten előre
kinyilatkoztatta neki halála napját, s ő bensőséges örömmel készült a
hazatérésre. Kinevezte utódját és meghagyta neki, hogy éjszaka temesse
majd el. Alig negyvenévesen halt meg május 3-án, a nap második órájában.
,,És amikor eljött az este, a testvérek fogták holttestét és
gyertyákkal kísérve, Jézus Krisztus dicsőségére énekelve eltemették a
barlangban.'' [13] A Sztudiu kolostort 463-ban alapította
Konstantinápolyban egy
Sztudiosz nevű konzul. A 8. századtól a bizánci terület mintakolostora, reguláját az Athosz-hegyi szerzetesek is elfogadták.
Szent Eventius vértanú, † 116.
SZENT FÜLÖP és SZENT JAKAB APOSTOLOK
SZENT FÜLÖP és SZENT JAKAB APOSTOLOK
Mint
a többi apostol esetében, az evangéliumok és az Apostolok Cselekedetei
csak szűkösen beszélnek Fülöpről és Jakabról is. Mind a négy
apostolnévsor (Mk 3,18; Mt 10,3; Lk 6,14; ApCsel 1,13) megnevezi
mindkettőjüket, Fülöpöt az ötödik, Jakabot, Alfeus fiát a kilencedik
helyen.
Szent János evangéliuma szerint (1,44; 12,21) Fülöp a
két apostoltestvérhez, Andráshoz és Péterhez hasonlóan a Galileai-tó
mellől, Betszaidából származott. A meghívás elbeszélésén kívül Szent
János még három alkalommal emlékezik meg róla: a kenyérszaporításnál
(6,5 sk.), Jeruzsálemben, amikor a pogányok látni akarták Jézust
(12,21), és az utolsó vacsora történetében (14,8).
Későbbi
hagyomány szerint Fülöp három, prófétai tehetséggel megáldott lányával
együtt a kisázsiai Hierapoliszban élt, ott is halt meg. Az Apostolok
Cselekedeteinek elbeszélése szerint Pál Cézáreában vendége volt Fülöp
evangelizáló diákonusnak, akinek volt négy prófétáló leánya. Ha ez a hír
megbízható, akkor Fülöp apostolt korán összetévesztették a hasonló nevű
diákonussal. Az apostol egyébként a posztó és kalapkészítők
védőszentje. Ereklyéi Konstantinápolyon át Rómába kerültek. A Tizenkét
apostol bazilikájában tisztelik.
Jakabot, Alfeus fiát az
apostolok névsorán kívül sehol sem említi meg az Újszövetség. Kérdéses,
hogy azonosítható-e a ,,kisebb Jakabbal'', akinek anyját Márk Jézus
kereszthalálának tanúi között megnevezi (15,40). Az újabb katolikus
szentírástudomány nincs meggyőződve arról, hogy azonos az Újszövetségben
többször (Mk 6,3; ApCsel 1,14 stb.) említett Jakabbal, az ,,Úr
testvérével''.
Ünnepnapjuk a római Tizenkét Apostol-templom
fölszenteléséhez kapcsolódik. Ezt a templomot 570-ben, május 1-én
szentelték föl, s ekkor ünnepelték a két apostolt, akinek ereklyéi ide
kerültek. Mivel 1955-ben május elseje Szent József ünnepnapja lett, a
legközelebbi szabad napra, május 11-re helyezték ünnepüket. 1969-ben
ugyanilyen meggondolásból május 3-ra kerültek.
--------------------------------------------------------------------------------
Mivel
a Biblia mindkét apostolról nagyon keveset mond, Jakabbal kapcsolatban
pedig a végsőkig tartózkodó, vessen rájuk némi fényt a szűkszavú
evangéliumi tudósítást kiegészítő elbeszélő képzelet.
Fülöp, ez a
betszaidai halász jóságos és vidám ember volt. Akinek dolga akadt vele,
jól érezte magát a közelében. Semmi sem tudta kizökkenteni nyugalmából.
A legvadabb viharban is valami nótát fütyürészett. Szívesen tréfált az
asszonyokkal, amikor halat vettek tőle. És amikor gyermekek lesték,
hogyan foltozza hálóját, egész tengerészhistóriákat kerekített nekik.
Amikor
az Úr követői sorába hívta, Fülöp lelkesen követte őt. Már az első
napon azon volt, hogy toborozzon a nagy mesternek. A vonakodó Natánaelt
kézen fogva vezette Krisztushoz: ,,Jöjj és lásd!'' Az Úr őhozzá fordult
annak a napnak estéjén, amikor a hegyen a népnek beszélt. Valószínűleg
Fülöp jóságos tekintetéből kiolvashatta csendes töprengését: hogyan
lehetne jóltartani ezt a sokezres hallgatóságot? ,,Fülöp, honnan vegyünk
kenyeret, hogy ehessenek?'' -- kérdi az Úr. Fülöp rögtön válaszolt:
,,Kétszáz dénár árú kenyér sem elég ahhoz, hogy mindenkinek csak egy
kevés is jusson!''
Jó Fülöp! Dénárral tudsz számolni, de nem
Mestered mindenhatóságával és jóságával. Mélységes csodálkozás ragadta
meg szívét, amikor tanúja lett a kenyérszaporításnak. Csendesen így
fohászkodhatott magában: ,,Mindig másképpen kell számítanom. Úgy
látszik, hogy az Úr esetében nem érvényes az egyszeregy.''
A
szeretetreméltó Fülöpnek adják elő a görög ünnepi zarándokok szerény
kérésüket: ,,Uram, szeretnénk Jézust látni.'' Fülöp bizonytalan, hiszen a
Jézust keresők nem zsidók. Először barátjával, Andrással együtt
megfontolja a dolgot. Aztán együtt mennek Jézushoz. És ő örül a
legjobban, hogy az Úr nem tagadta meg a kérést.
Nem könnyű az
Urat igazán megismerni. Fülöpnek újból meg kellett ezt tapasztalnia,
amikor azt kérte: ,,Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz
nekünk.'' Jézus ezt válaszolta: ,,Már oly régóta veletek vagyok, és nem
ismersz, Fülöp? Aki engem lát, az Atyát is látta!''
Jakab, aki
hajójával ugyanazt a tavat járta, más volt: csendes, befelé forduló
ember. Már ifjú korában letette a nazireus-fogadalmat, amely megtiltotta
a bor és a hús élvezetét. Alfeus fia csöndesen, hallgatagon járt
Krisztus kíséretében. A komoly férfinak gyakran különösnek tetszhetett
Mestere. A szigorú vezeklőnek minden bizonnyal el kellett gondolkoznia,
amikor az Úr a többiekkel együtt a kánai menyegzős házba vitte, s az
ünneplőket jó néhány korsó borral meg is ajándékozta. De engedte magát
vezetni, és az Úr a komoly férfi akaratát nagy feladatok felé tudta
irányítani.
Mindezt természetesen a liturgiában ünnepelt
Jakabról mondtuk. A liturgia ugyanis a hagyomány nyomán Alfeus fiát
,,ifjabb Jakabnak'' nevezte, és tévesen az Úr (unoka)testvérével
azonosította. Jakab pedig, a szent a maga mennyei távlataival bizonyosan
jóságosan mosolyog azon, hogy mi nem igazodunk el nevének sok viselője
között, s az egyik szent cselekedeteit összetévesztjük a másikéval.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
aki minden évben megadod nekünk Szent Fülöp és Szent Jakab apostol
ünnepének örömét, kérünk, segíts, hogy Egyszülötted szenvedésében és
feltámadásában részesülve eljussunk szent színed látására!
Szent Juvenálisz püspök, † 376.
Bolognai Szent Katalin szűz, † 1463.
Szent Péter püspök
Bolognai Szent Katalin szűz, † 1463.
Szent Péter püspök
Péter Konstantinápolyban született istenfélő szülőktől. Amikor szülei
szerzetesekké lettest nemsokára utánuk két bátyja is, Péter is követte
őket testvérével Platónnál együtt és szerzetes lett. Szigorú életű
szerzetes volt. Miklós pátriárka először öccsét, Pált szentelte fel
Korintus püspökévé, aztán a messze földről jövő hívek kérésére Pétert
Argosz város püspökévé szentelte fel. Mint püspöknek nagy gondja volt a
tanításra, de a szegények árvák ügyét is szívén viselte. Sok jótett
után 70 éves korában békén hunyt el a X. században.
BOLDOG PETRONELLA szűz, II. r. (kb. 1290-1355) A
Ferences Martyrologium máj. 1-i dátummal ezeket írja Boldog
Petronelláról: „Monte Coeli-ben, a Beauvais*-i egyházmegyében Troyes-i
Boldog Petronella szuz a II. rendbol, aki ennek a rendháznak elso
megválasztott apátnoje volt és csodálatos erényekkel tünt ki.” A
latinnyelvu breviárium Petronella Trecentis-t ír, a Trecentis Troyes*
város latin neve. Ebben a városban volt a grófi család székhelye,
amelybol Petronella származott. Birtokuk, Champagne* tartomány, kb.
három vármegye nagyságú volt Párizstól keletre. A család rokonságban
volt Szép Fülöp királlyal (1285-1314), kinek felesége Jeanne (Janka)
Petronella nagynénje volt. Így értheto, hagy amikor Petronella kb. 18
éves korában belépett a klarissza rendbe, a király, aki egyébként nem
vallásosságáról volt híres, klarissza rendházat alapított. A hely: Monte
Coeli (latinul), franciául: Moncel*, Párizstól északra kb. 100 km-re
van. Minthogy az építkezés lassan folyt, azt csak az egyik utód, VI.
Fülöp fejezte be 1336-ban. Addig Petronella a Provins*-i zárdában élt
(Párizstól keletre kb. 80 km-re), s amikor a monceli zárda készen volt,
és több helyrol érkeztek novérek, Petronellát választották meg apátnonek
- részint elokeko származása, de még inkább alkalmassága miatt.
1337-ben, mikor a kápolnát a Boulogne-i* bíboros felszentelte, jelen
volt a király, a királyno és sok más elokeloség is. Az új apátno
idejében a zárda felvirágzott, sok leányt - foleg elokelo családból
valót vonzott részben a szerzetesi élet, részben az apátno személye. A
monceli zárda a IV. Orbán pápa által adott enyhébb regulát követte,
javakat birtokolhatott, így a Szent Klára által megvalósított szegénység
eszménye elhomályosult. VI. Fülöp felesége, Johanna gyakran felkereste a
kolostort, szívesen idozött ott, s oda kívánt temetkezni. Nyolc évi
elöljáróság után Petronella lemondott, utána 11 évig elvonultan élt,
„készült a Jegyesével való találkozásra”, mely 1355-ben következett be.
Tisztelete a monceli zárdában megmaradt, ezt hivatalosan IX. Piusz
erosítette meg. A zárdában a francia forradalomig éltek klarisszák.
„Jöjj, Krisztus jegyese, vedd a koronát, amelyet az Úr készített neked mindörökre.” A szüzek zsolozsmájából.
Imádság:
Istenünk, te Boldog Petronellát segítetted abban, hogy az önmegtagadó, alázatos Istennek szentelt életet elébe helyezze a világ pompájának és kényelmének. Közbenjárására add, hogy az élet kísértéseit legyozzük s a kereszt elvállalásában örök dicsoségre leljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent I. Sándor pápa és vértanú, † 116.
Szent Theodosius (Theodulus) vértanú, † 116.
Szent Timót és Maura vértanúk
Imádság:
Istenünk, te Boldog Petronellát segítetted abban, hogy az önmegtagadó, alázatos Istennek szentelt életet elébe helyezze a világ pompájának és kényelmének. Közbenjárására add, hogy az élet kísértéseit legyozzük s a kereszt elvállalásában örök dicsoségre leljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent I. Sándor pápa és vértanú, † 116.
Szent Theodosius (Theodulus) vértanú, † 116.
Szent Timót és Maura vértanúk
Timoteus
atyja falusi pap volt Antinoé város közelében. Fia gyermekkorától fogva
atyja mellett szolgált a templomban, mint felolvasó és a szent könyvek
őrzője. Nemcsak felolvasta, de írta is a szent iratokat. A keresztények
előtt nagy tiszteletben állott. Házasságra lépett a 17-éves Maurával,
akiben méltó társat talált. Házasságuk után 20 nap telt el, amikor
kitört Dioklécián császár üldözése. Az egyiptomi helytartó Timótot maga
elé idézte és a szent könyvek kiadására, és hittagadásra akarta rávenni.
Timót egyiket sem tette meg, azért kínok alá vetettek. A helytartó
azzal idézte maga elé a fiatal feleséget, hogy vegye rá férjét a
hittagadásra. A legszebb ruhában jelent meg férje előtt a börtönben, és
kérte, hogy változtassa meg véleményét. Timót olyan szépen beszélt neki a
vértanúi halálról, hogy kész volt vállalnia ezt. Félt azonban attól,
hogy fiatal kora miatt gyenge lesz. Férje imáira Istentől erőt kapott és
nyíltan kijelentette, hogy ezután ő is kész meghalni hitéért. Ezért őt
is nagyon megkínozták, végül, állhatatosságuk miatt mindkettőjüket
kereszthalálra ítélték. A kereszten Maura bátorította férjét a
kitartásra. A legenda szerint mindketten ugyanabban a pillanatban adták
vissza lelkűket Istennek. Ez 303 körül történt.