Szent István
1038. augusztus 15-én halt meg. Székesfehérvárott temették el a
Nagyboldogasszony-bazilikában, bebalzsamozva, kőkoporsóban. A szarkofág a
templom közepén a főoltár előtt állt.
A Vatta-lázadás elől
elrejtették maradványait egy föld alatti sírkamrában a templom mellett. A
szent király jobb karját azonban egy titkos határozat értelmében
levágták a holttestről, és a legnagyobb tisztelettel egy Mercurius nevű
szerzetes a Bihar megyei monostorban, a Berettyó-folyó mellett őrizte.
1083.
augusztus 20-án felnyitották a székesfehérvári sírt, István szentté
avatási szertartása érdekében. Szent László és a jelenlévők
megdöbbenéssel tapasztalták, hogy hiányzik a jobbkar. 1084-ben tudta meg
Szent László, hogy a kar Berekisben van. 1084. május 30-án a király el
is zarándokolt az ereklyéhez, azóta ezt a napot a Szent Jobb
megtalálásának, átvitelének, sőt "fölmagasztalásának" is nevezzük.
Gondolat:
A Szentjobb figyelmeztetés: mindent Isten képviseletében végzünk! (Tökéletesen?)
Szent Baziliusz hitvalló, † ~360.
Szent Baziliusz hitvalló, † ~360.
Szent Emmelia hitvalló, † ~360.
Szent I. Félix (Bódog) pápa és vértanú, † 274.
SZENT III. FERDINÁND király
*León, 1198. +Sevilla, 1252. május 30.
III.
Ferdinánd, León és Kasztília királya az egyetlen a hispániai uralkodók
közül, akit a szentek sorában tisztelünk, mint a mélyen vallásos, bölcs
és hős lovagkirály eszményképét. Spanyolország és egész Európa
történetére hatással volt életműve: a reconquista, az Ibériai- félsziget
visszafoglalása az araboktól 500 évi hódoltság után.
711-ben
Afrika felől az arabok megtámadták a nyugati gótokat, Xeres de la
Fronteránál döntő győzelmet arattak, és néhány év alatt egészen a
Pireneusokig nyomultak előre. 755-ben Córdobában a nagy arab
világbirodalomtól független kalifátus alakult, s az iszlám fennhatósága
alatt virágzó gazdasági és kulturális élet bontakozott ki. Igaz, a
hódítók már 732-ben Poitiers-nél vereséget szenvedtek Martell Károlytól,
de ez csak a további, észak felé történő terjeszkedésüket állította
meg.
Az egymás után alakuló keresztény királyságok: Aragónia,
Barcelona, Navarra, Kasztília és León lassan visszahódítottak bizonyos
területeket, de egymás közti versengésük megakadályozta az átfogó és
sikeres fellépést. 1010-ben azonban a kalifátus felbomlott, s Murcia,
Badajoz, Granada, Zaragóza, Valencia, Sevilla és Toledo mind önálló arab
emírség lett; ezek már nem tudtak együttesen fellépni Ferdinánddal
szemben.
Ferdinánd 1198-ban született IX. Alfonz leóni király és
kasztíliai Berengária házasságából. Ez a házasság alapozta meg León és
Kasztília királyságának egyesülését, ami a reconquista alapja lett.
1217-ben ugyanis váratlanul meghalt Kasztília királya, I. Henrik, s az
országot nővérére, Berengáriára hagyta. Ő pedig kiváló diplomáciai
érzékkel a valladolidi nemesi gyűléssel elfogadtatta, hogy a trónt
átadja a fiának, Ferdinándnak.
Az ifjú király két évvel később
feleségül vette Sváb Fülöp leányát, Beatrixet, s ezzel biztosította a
Hohenstauf uralkodóház támogatását vállalkozásaihoz. Ugyanebben az évben
felvette a keresztet, azaz keresztes lovag lett Burgosban, de nem a
Szentföldre indult, hanem megkezdte a félsziget felszabadításának
előkészületeit. Miután nyugalmat teremtett Kasztíliában, a püspökök és a
pápa, III. Honorius (1216--1227) támogatásával sereget szervezett, és
elindította hadjáratait az arabok ellen. Igazi sikerei akkor kezdődtek,
amikor némi bonyodalmak után 1230-ban elfoglalhatta León trónját is. A
bonyodalmak abból adódtak, hogy atyja a trónt végrendeletileg Ferdinánd
két leánytestvérére hagyta. 15 évi házasság után meghalt Beatrix. Egy év
múlva, 1235-ben Ferdinánd újra nősült, ezúttal a francia királyi
családból, s elvette Ponthieu-i Máriát. A két házasságból 13 gyermek
született.
Hadjáratai során elfoglalta Baézát, Jaént, Martost,
1236-ban Córdobát, 1244-ben Murciát, 1248-ban Sevillát. A visszahódított
városokban sorra helyreállította a püspökségeket és újjászervezte az
egyházmegyéket. A pápák azáltal is támogatták, hogy a templomépítésre
szánt jövedelmek egyharmadát, a pápai tizedszedők által gyűjtött
összegeket teljes egészében rendelkezésére bocsátották, s katonáiknak
ugyanazokat a búcsúkat engedélyezték, mint a Szentföldért küzdő
kereszteseknek. Ferdinándnak egyébként az volt a terve, hogy Hispánia
felszabadítása után Észak-Afrika felől indul a Szentföldön küzdők
segítségére.
Ferdinándot mint hadvezért nagyra becsülték, mint
királyt szerették. Az arabokkal és az eretnekekkel szemben
kérlelhetetlen, de a zsidókkal szemben emberséges volt. Új
törvénykönyvet adott Kasztíliának, s ezzel megalapozta későbbi
nagyságát. Felvirágoztatta Valencia, Salamanca és Valladolid egyetemét;
Leónban, Burgosban és Toledóban székesegyházat építtetett,
visszaszerezte az arabok által elrabolt compostellai harangokat. Minden
erejével támogatta a koldulórendek -- a domonkosok, ferencesek és
trinitáriusok -- megtelepedését. Ugyanakkor ez a győztes hadvezér és
bölcs államférfi megindítóan jámbor és vallásos ember volt: nagyon
tisztelte a Szűzanyát, minden győzelmét az Úr Krisztusnak köszönte, és
nem riadt vissza a nyilvános vezekléstől sem.
Gibraltár
visszavétele után már megkezdte az afrikai átkelés előkészületeit,
amikor halálos beteg lett. Sevillába vitték, ahol ezekkel a szavakkal
adta vissza lelkét és országát Istennek: ,,Uram, mezítelenül jöttem a
világra, és így adom vissza testemet a földnek. Fogadd be lelkemet
szolgáid seregébe!''
Sírfeliratát kasztíliai, latin, arab és
héber nyelven vésték fel sírjára. Valamennyi kortársa tisztelettel
hajolt meg keresztény erényei: feddhetetlensége, tisztasága, hősiessége,
nagylelkűsége és szelíd jósága előtt, melyek mind Isten dicsőségét, a
kereszténység győzelmét és alattvalói javát szolgálták.
Tisztelete
a 17. századig csak Sevillára korlátozódott. A sírjánál történt csodák,
épen megtalált teste hatására 1655-ben tiszteletét a Szentszék
megerősítette.
Imádság:
Istenünk,
te segítetted Szent Ferdinándot, hogy sikerrel küzdjön a kereszténység
védelmében. Közbenjárására segíts, hogy a test és a lélek minden
ellenségétől megszabaduljunk. Krisztus, a mi Urunk által.
SZENT JOHANNA -- JEANNE D'ARC
*Domrčmy, 1413 körül +Rouen, 1431. május 30.
Jeanne
d'Arc valószínűleg 1413 vízkeresztjének napján született a Maas folyó
menti kis faluban, Domrčmyben. Szülei Champagne-ból bevándorolt, nem
éppen szegény parasztok voltak. Apja, Jacques d'Arc községi elöljáró
volt. Édesanyját Isabelle-nek vagy Zabillet-nek hívták, de volt egy
mellékneve is: Romée. Így nevezték azokat, akik megjárták Rómát, vagy
más távoli kegyhelyre zarándokoltak. A jámbor szülők házasságából öt
gyermek született, két lány és három fiú. Jeanne a negyedik volt a
sorban. Keresztelésekor az Úr legkedvesebb, szűz apostolának (Szent
Jánosnak) mennyei pártfogására bízták, kit a korabeli hívek
különösképpen tiszteltek. És Jeanne életével bizonyságot tett arról,
hogy méltóvá vált égi pártfogójához, amikor erkölcsi-politikai
tisztátalanságba süllyedt korában a testi-lelki tisztaság tanúja lett.
A
francia történelem egyik legsötétebb korszakában, a százéves háború
idején élt. Az angol királyok a francia trón örökösödési jogát akarták
megszerezni. 1420. május 20-án Troyes-ban az elborult elméjű VI. (Őrült)
Károly (+ 1420) francia király nevében Izabella királynő és Jó Fülöp
burgundiai herceg egyezményt kötött V. Henrik angol királlyal, mely
szerint Henrik feleségül veszi VI. Károly leányát, Katalint, és a király
halála után örökli a francia koronát. Ez az egyezmény -- állítólagos
törvénytelen származása miatt -- kizárta a trónöröklésből VI. Károly
fiát, Károly trónörököst, a dauphint. Jó Fülöp, Burgundia és Flandria
hercege, a francia birodalom hatalmas hűbéres fejedelme bosszúból
csatlakozott a szerződéshez, mivel a trónörökös hívei meggyilkolták
apját. A háború így a Loire-ig terjedt, s hullámai Jeanne hazáját is
érintették. A kislány gyermekkora folytonos rablások, vérengzések és
rettegések közepette telt. A trónviszályokat kihasználó kisebb-nagyobb
hűbérurak szabadon hódolhattak harácsolási szenvedélyüknek. A nagyobb
haszon kedvéért hol az egyik, hol a másik fél oldalára álltak. Sokszor
véres intrikákkal, politikai gyilkosságokkal tetézett
köpönyegforgatásaikat leginkább a falvak népe és a városi polgárság
szenvedte meg. A parasztok földjeit tönkretették, állataikat
elhajtották. Nem egyszer túszokat szedtek, s kegyetlenül legyilkolták
őket, ha a nincstelen hozzátartozók képtelenek voltak kifizetni a
váltságdíjat. A városok legnagyobb veszedelme a katonák beszállásolása
volt, s a polgárok hamar megtanulták, hogy mindkét párt fegyvereseitől
ugyanazt várhatják.
A városok tanácsainak egyetlen célja csak az
lehetett, hogy ügyes diplomáciával, homályos szerződésekkel -- hol az
egyik, hol a másik félnek tett engedményekkel -- mentsék a lakosság
életét és vagyonát. Ilyen légkörben élte át Jeanne a látomásait,
amelyekben az egyszerű pásztorlány küldetésül kapta, hogy a trónörököst
tegye fölszentelt királlyá és tisztítsa meg az országot az angoloktól.
Tizenkét
éves volt, amikor először részesült azokban a rendkívüli ajándékokban,
melyek egész életét meghatározták, ellátták természetfölötti tanácsokkal
és bátorították külső és belső harcaiban. Az Úr különleges
figyelmességgel a korabeli Franciaország három legkedveltebb szentjét
adta Jeanne mellé vezetőnek: Szent Mihály arkangyalt, Alexandriai Szent
Katalin és Antiochiai Szent Margit vértanút, valamint élete néhány
válságos pillanatában Gábriel arkangyalt. De többször nyújtotta ki
feléje karját a mennyből és fogadta lányává a Szűzanya is.
A
látomások előtt Jeanne teljesen egyszerű falusi lány volt, egy a falu
jámbor leányai közül, élénk természetű, szeretett táncolni. Az első
jelenés után megváltozott: nem játszott, nem sétált többé, s nem
táncolt, legfeljebb a kicsinyekkel, hogy megugráltassa őket.
Visszahúzódott a mezei munkától és a pásztorkodástól, s kivételes
buzgósággal kezdte gyakorolni hitét: gyakran gyónt, naponta hallgatott
szentmisét, rendkívüli áhítattal járult a szentáldozáshoz. A nap bármely
percében megtalálhatták a templomban, amint arccal a padlóra borulva
vagy térdelve imádkozott, máskor szemét Krisztus Urunk vagy a Szűzanya
képmására szegezte.
Látomásaiban a szentek Isten leányának
szólították, s buzdították, hogy legyen jó. Majd miután lelki élete
kellőképp elmélyült, tudatták vele konkrét feladatát, mely minden
látszat ellenére korántsem politikai jellegű volt. Amint maga Jeanne
hangoztatta, ő Franciaország igazi királyáért, Jézus Krisztusért indult
harcba: VII. Károly, akit meg kellett koronáznia, az országot csak
kommendába (letétbe) kapja, s csupán képviselője az ország igazi Urának,
Krisztusnak.
Hogy Jeanne az isteni hívásnak
engedelmeskedhessen, kérlelhetetlenül szembe kellett szegülnie
környezetével. Apja megfenyegette, hogy saját kezével fojtja vízbe, a
faluban gúnyolták, zavarodottnak, ördöngősnek tartották. Isten leánya
egykedvűen fogadta mindezt, s állhatatosan követte a ,,hangok''
legkisebb utasítását is.
Fölkereste Baudricourt lovagot, a
közeli Vaucouleurs várának parancsnokát, aki eleinte természetesen szóba
sem állt vele. Végül azonban sikerült rábírnia, hogy adjon mellé egy
kis csapatot, melynek kíséretében a trónörököshöz mehet. Férfiruhát
öltött -- hogyan is forgolódhatott volna másképp tartósan a férfinép
között? --, s így lovagolt az ellenség megszállta területen keresztül
minden baj nélkül Chinonba a dauphinhez.
Károly, aki könnyen
befolyásolható, ingatag ember volt, környezete sugallatára bizalmatlanul
fogadta őt. Letette királyi ruháját, s nemesi öltözetben elvegyült a
főurak közt, hogy a ,,boszorkány'' ne ismerje föl.
Boszorkány
helyett azonban szerény, egyszerű külsejű pásztorlány lépett a terembe.
Egyenesen az álruhás királyhoz lépett, akit még sohasem látott, de
azonnal fölismert. Térdre borult előtte és átkarolta lábait. A király
fölkiáltott: ,,Nem én vagyok a király, hanem ez itt!'' -- és rámutatott
egy úrra, akit a királyi színekbe öltöztettek. A lány azonban nem
tágított, hanem ünnepélyesen mondta: ,,Nemes trónörökös uram, az egek
Királya általam üzeni, hogy Reimsben királlyá kenik és megkoronázzák
Önt.'' Amikor a király ezt követően magánkihallgatáson fogadta,
megnyugtatta őt törvényes születését illetően, s föltárta előtte a maga
küldetését is.
Károly mélyen vallásos volt, naponta gyónt és
háromszor hallgatott szentmisét mindvégig térden állva, s minden ünnepen
szentáldozáshoz járult. Jeanne hivatásának elbírálását az egyház
tekintélyére és tapasztalatára bízta, s fölkérésére Poitiers-ben hat
hétig vizsgálták Jeanne szavahihetőségét. A próbák között szerepelt
többek között ez is: egy áldozás alkalmával a papnál két ostya volt,
egyik konszekrált, a másik nem. A pap az utóbbit nyújtotta a szűznek,
aki ezt mondta: ,,Ez nem ami Urunk Megváltónk Teste. Ő a másik ostyában
van.'' -- Abban ugyanis, amelyet a pap elrejtett.
A doktorok
arra a véleményre jutottak, hogy Jeanne alázatos, istenfélő, becsületes,
egyszerű és mindenestől jó, s mivel azt állítja, hogy Isten Orléans
alatt fogja őt jellel igazolni, igenis oda kell küldeni, nehogy az
elutasítás a Szentlélek kegyelmének elutasítása legyen. Így aztán Károly
egy kis csapat élére rendelte őt, melynek feladata az volt, hogy
fedezze az élelmiszer eljuttatását az ostromlott Orléans-ba. És a
szállítmány eljutott a városba. Jeanne megjelenése -- akit most már
mindenki csak ,,a szűz''-nek (la Pucelle) hívott -- lángra lobbantotta a
hitet a város csüggedt lakóiban, fölrázta a fáradt és félénkké vált
katonákat. És háromnapos harc után, 1429. május 8-án Orléans
megszabadult az angoloktól.
Ez az első eredmény megszerezte az
ismert pénzember, Coeur anyagi támogatását a rendkívül nehéz loire-i
hadjárathoz. 1429. június 18-án a patay-i csatában az angolokat Loire
menti állásaik föladására és elhagyására kényszerítették, parancsnokuk,
Talbot elesett. A francia sereg ekkor az angolok háta mögött Reimsbe
indult, ahol 1429. július 27-én a trónörököst királlyá kenték. A
szertartáson jelen volt Jeanne, kezében tartva mindvégig -- mint ő maga
mondta -- a szeretet zászlaját, s Károlyt azzal a szent olajjal kenték
királlyá, amelyet egykor a Szentlélek hozott galamb képében Szent
Remigius (+ 533) reimsi püspöknek a frank Klodvig keresztelésére és
koronázására. Ezzel VII. Károly visszanyerte az angol királytól, VI.
Henriktől a törvényes uralkodói jogot. Jeanne-t azzal jutalmazta meg,
hogy egész családját örökös nemesi rangra emelte (a címet maga Jeanne
sohasem viselte), és szülőhelyének adómentességet biztosított.
Jeanne
-- jóllehet kortársai egybehangzó véleménye szerint kitűnően ülte meg a
lovat és forgatta a fegyvert -- győzelmeit egyedül Isten kegyelmére
hagyatkozva vívta ki. A hadi siker titkát a katonák lelkének kegyelmi
állapotában találta meg. Szigorúan megtiltott közöttük mindenféle
káromkodást, paráznaságot, elűzte a táborból a bűnös nőket, kiket
lélekbelátó képességével azonnal fölismert. És a katonaélet
durvaságaihoz szokott sereg elfogadta parancsait és meghajolt Isten
leánya előtt, aki egyik győzelemről a másikra vezette őket. Jeanne a
polgárháború következtében hajléktalanná vált szerzeteseket és apácákat
összegyűjtötte külön zászló alatt, hogy ezzel biztosítsa számukra a
közös imádság lehetőségét, a katonáinak pedig a szentmisehallgatást.
Csata
közben mindig a legveszélyesebb helyzetekben lehetett látni. Gyakran
mondogatta, hogy mivel valamennyien gyóntak a csata előtt, semmiféle
veszedelem nem fenyegeti őket. Ugyanakkor minden bátorsága ellenére is
állandóan vallotta, hogy igazi küldetése nem a harc, hanem a béke és a
segítség kieszközlése a szenvedőknek.
Minden fontos csata előtt
több ízben is -- személyesen -- fölajánlotta az ellenfélnek a
békekötést, kitéve magát ezzel azok ocsmány szidalmainak és
káromlásainak. Súlyos vállsebesülése után (amit előre megjövendölt) csak
annyit kért, hogy ott helyben gyónhasson és társai kötözzék be, azután
azonnal visszatért a csatatérre. Legádázabb ellenségeinek elestét
megsiratta és hosszasan imádkozott, vezekelt értük. A patay-i csatában
egy haldokló angol katonát halála pillanatáig bűnbánatra biztatott és
vigasztalt. Csekély pihenő idejében, ha csak tehette, imádságba vonult.
Úgy tűnt, észre sem veszi a rajongást, mely körülvette, s természetes
egyszerűséggel utasított vissza minden -- csak az ő lényének szóló --
csodálatot.
A koronázás után addig akarta folytatni a harcot,
amíg -- küldetésének megfelelően -- az angolokat teljesen ki nem űzik az
országból. Az ingatag jellemű VII. Károly azonban tanácsadói hatására
-- akik féltékenyek voltak Jeanne-ra a királyra gyakorolt befolyása
miatt -- lassanként elfordult egyetlen igaz támaszától. Kezdte
hátráltatni Jeanne terveit, lassította csapatai előrevonulását.
Elbocsátotta a költséges koronázási sereget, és titkos tárgyalásba
kezdett leghatalmasabb hűbéresével, az angolok oldalán harcoló burgundi
herceggel. Így aztán Jeanne Párizs felszabadítására irányuló támadása
szeptember nyolcadikán támogatás híján sikertelen maradt. A hadsereg a
király parancsa szerint visszatért a Loire-hoz. Tél végén Jeanne a
hosszú tétlenséget megunva, saját felelősségére megindult a burgundoktól
ostromlott Champiegne védelmére.
1430. május 23-án délután a
várból kirohanást intéztek az ostromlók ellen. A visszatérést Jeanne
néhány emberével hátvédként fedezte. Mire azonban a várhídhoz ért, a
várbeliek azt már fölvonták, és ő néhányadmagával az ellenség kezébe
került. Véletlen volt? Vagy árulás? Nem tudni. Jeanne-nak már jó ideje
megmondták a szentjei, hogy fogságba fog esni. A luxemburgi herceg
foglya lett, s hiába követelte kiadatását a párizsi egyetem, hiába
könyörgött érte a herceg felesége ura előtt térden állva, a herceg
10.000 frankért -- akkor óriási összeg! -- átadta az angoloknak.
A
hírre, hogy angol fogságba kerül, a szűz hirtelen megingásában és
halálfélelmében kivetette magát a vártoronyból, ahol fogva tartották. E
tettét később egész hátralévő -- rövid -- életében siratta, de tudta,
hogy Isten megbocsátott neki, hiszen őszinte bűnbánattal gyónta meg. A
szentség erejébe és az Úr irgalmába vetett rendíthetetlen hitét és
bizalmát későbbi bírái arcátlan kevélységnek kiáltották ki.
Az
angolok diadalmenetben vitték Rouen városába, ahol mint boszorkányt
vádolták be az egyházi hatóságnál. Céljuk az volt, hogy aláássák ezzel a
reimsi koronázás érvényességét. A perben mozgósították a domonkos
inkvizíciót és a párizsi teológiai fakultást, mely akkor, a bázeli
zsinat előestéjén szinte második egyházkormányzat szerepét töltötte be
(a zsinat célja az volt, hogy a pápa tekintélyét a zsinaténak vesse
alá). A dolgok ilyen állása mellett szinte magától értetődik, hogy
Jeanne hiába fellebbezett az ítélet kihirdetése előtt a pápához, hiszen a
bírák jórészt azonosak voltak a zsinat vezetőivel, önmagukat az egyház
kormányzójának tekintették, s úgy vélték, hogy a pápát kellően képviseli
a domonkos inkvizítor.
A per Rouenban folyt le a párizsi
egyetem 53 doktora, valamint a domonkos inkvizítor előtt. 1431
márciusától májusig tartott. Az elnök Couchon, a beauvais-i püspök volt,
egyben az üresedésben lévő érsekség helynöke. Kétségtelenül az angolok
nyomása alatt állt, s a per lefolytatásában több szabálytalanságot is
elkövetett, ami 25 évvel később alkalmat adott a rehabilitálásra.
Hozzátartozik
az igazsághoz, hogy az egyházi bírák mindent megtettek annak érdekében,
hogy Jeanne-t beismerő vallomásra bírják, s ezzel az angolok
várakozásának (a koronázás érvénytelenítése) halálbüntetés nélkül is
eleget tegyenek. Fáradoztak azon is, hogy a jogi kifogások élét legalább
jegyzőkönyvileg elvegyék.
Amint a per megmaradt okmányai
mutatják, a kilenc hónapi nehéz fogságban kimerült Jeanne az egész
eljárás alatt csodálatos válaszokat adott a teológiai szempontból
magasan fölötte álló bíráinak. Csak kettőt idézünk a fennmaradt
iratokból:
-- Ha egyszer a hangjaid azt mondták, hogy Isten megszabadítja Franciaországot, minek kellenek még katonák?
-- A katonák harcolnak, de Isten adja a győzelmet.
-- Azt tartod-e, hogy a kegyelem állapotában vagy?
-- Ha abban vagyok, bárcsak megmaradnék benne! Ha nem, bárcsak Isten visszavezérelne kegyelmébe!
Röviddel
az ítélet meghozatala előtt azonban halálfélelemtől meggyötörve,
megadta a kívánt visszavonást, azaz ,,beismerte'', hogy képzelgések
áldozata lett, ,,hangjai'' a sátán praktikái voltak. Az egyházi hatóság
erre -- máglya helyett -- kenyéren és vízen töltendő, életfogytiglani
börtönre ítélte, s kötelezte, hogy vesse le férfiruháit.
Kifejezetten
megígérték neki, hogy ,,vallomása'' fejében az angolok börtönéből
átviszik az egyházi börtönbe, de ezt nem tették meg. Megtagadták tőle a
szentségeket is. Látomásaiban árulással vádolták a szentjei, az angol
őrség egy katonája pedig molesztálni kezdte, mire Jeanne újra felöltötte
férfiruháit. Meg kell jegyezni, hogy férfiruháit -- nyilvánvalóan
provokatív szándékkal -- nem távolították el, hanem ott tartották a
cella egyik sarkába félredobva. Minden bizonnyal számítottak arra, hogy a
katonák zaklatása ellen védekezve a szűz előbb-utóbb újra felölti
azokat. Tettét notórius visszaesésnek minősítettek.
Miután egy
utolsó szentáldozást -- minden kísérő szertartás nélkül - - még
engedélyeztek neki, 1431. május 30-án reggel az egyházi bíróság mint
visszaeső eretneket kizárta az egyházból. Az angolok, akiket csöppet sem
elégített ki az életfogytiglani ítélet, s mindenképp a ,,boszorkány''
halálát akarták, már nem is pazarolták az időt a világi bíróság
ítélethozatalára (amely persze ugyanúgy határozott volna). Azonnal
átadták Jeanne-t a hóhérnak.
Kopaszra nyírt fejére papírsüveget
húztak e felirattal: ,,Eretnek, szakadár, visszaeső bűnös, hitehagyó,
bálványimádó.'' Kordéját nyolcszáz (!) angol katona kísérte. Jeanne az
egész úton áhítattal imádkozott. A korabeli följegyzések leírják, hogy
mindenki sírt körülötte. Mielőtt a kordé a vesztőhelyre ért volna,
odarohant egy pap, és rimánkodva könyörgött a szűz bocsánatáért: ő volt a
per egyik hamis tanúja, Jeanne sorsának megpecsételője.
Amikor
Rouen régi piacterére értek, az elítélt letérdelt, mindenkitől
bocsánatot kért, bíráitól és elítélőitől is, és hangosan ajánlotta
lelkét Istennek, a Szent Szűznek, Szent Mihálynak, Szent Katalinnak és
Margitnak. Feszületet kért. Egy angol katona két gallyat kötött össze
feszület gyanánt, amit Jeanne a keblébe rejtett, s az végig vele volt.
Amikor
a máglyát meggyújtották, nagy szóval fölkiáltott: ,,Jézus! Jézus!'' --
Ez volt az utolsó szó is, amit hallani lehetett ajkairól: ,,Jézus!''
A
hóhér rendesen sűrű, fojtó füstöt szokott támasztani, mielőtt a láng
elérte a máglya tetejét, hogy ezzel megrövidítse az elítélt szenvedését.
Ez Jeanne esetében nem történt meg. A roueni hóhért ugyanis megzavarta a
sok csoda, amit Jeanne-ról, a boszorkányról és a szentről beszéltek, és
nem is férhetett eléggé a máglyához, mert túl magasra építették. S bár a
hóhér igazán nem könnyen indulhatott részvétre, azt vallotta, hogy a
szűznek túlságosan keserves halállal kellett meghalnia. A tömeg
föloszlásakor az angol katonák között is elhangzottak ilyen
megjegyzések: ,,Az Úr vértanúja volt, szentet égettek el!''
Hamvait
a Szajnába szórták, nehogy valaki boszorkányságra vagy más gonosz célra
használja. Huszonöt évnek kellett eltelnie, míg az angolok végleges
kiűzése után VII. Károly francia király Jeanne családjának kérésére
jóvátételi eljárást indított meg. Sokan életben voltak az egykori tanúk
közül, és nem egy elítélője ismerte el, hogy Jeanne cselekedeteit Isten
Lelkének sugallatai vezették.
1909. április 11-én boldoggá,
1920. május 16-án szentté avatták. 1944. május 13-án XII. Pius
Franciaország második patrónájának nyilvánította.
Élete a 20.
század dráma-, zene- és filmművészetének érzékeny témája lett.
Megpróbálták politikai céllal földolgozni, máskor történelmi
jelentőségét csökkenteni. Pedig Jeanne nem akart sem politikát csinálni,
sem jelentős történelmi tettet végbevinni. Egyszerűen csak szent volt,
Isten igaz leánya, és ezt századunk, úgy tűnik, alig képes fölfogni.
Alakját
a mélyen katolikus Paul Claudel formálta meg a leghűségesebben, s műve
Honegger oratóriumának szövegkönyve lett. Benne ezek Jeanne utolsó
szavai:
Nincs más, csak az ének, és nincs nála erősebb,
Nincs más, csak az öröm, és nincs nála erősebb,
Nincs más, csak az Isten, és nincs nála erősebb!
És a nép (kórus) válasza: Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, aki életét adta a felebarátaiért.
Imádság:
Istenünk,
te Szent Johanna szüzet kiválasztottad, hogy hazája javára nagy
tetteket vigyen végbe, és ártatlanul máglyahalált szenvedjen. Erősíts
meg minket is kegyelmeddel, hogy semmiféle megpróbáltatás el ne
válasszon tőled. A mi Urunk Jézus Krisztus által.