(Angelo Ercole) Menni Benedek *Milánó, 1841. +Dinan 1914. április 24.
Angelo
Ercole Menni 1841 március 11-én született Milánóban. Az iskola
befejezése után rövid ideig egy bankban dolgozott, majd 19 éves korában
belépett Istenes Szent János által alapított Irgalmasrendbe, ahol
szerzetesként a Benedek nevet vette fel. 1866-ban pappá szentelték, és
26 éves korában Spanyolországba küldték, hogy a szekularizáció miatt ott
legyengült rend helyreállítását elvégezze.
Benedek atya
rendíthetetlen hitű ember volt, és ezt a hitét át tudta adni másoknak.
Az ő vezetésével és energiáival a missziót sikeresen végrehajtották. 36
évet töltött Spanyolországban, Portugáliában, Mexikóban és ezalatt a
rend teljesen újjászületett. Egyedül Spanyolországban 15 központot
hozott létre, és igen sok hivatás született környezetében. A nők számára
megalapította a Jézus Szent Szívének Irgalmas Nővérei Társaságot, amely
ma önálló rend. Rövid ideig az Irgalmasrend általános főnökeként
szolgált, és 1914 április 24-én halt meg, száműzetésben,
Franciaországban.
1985-ben avatta őt boldoggá, 1999 november 21-én szentté II. János Pál pápa.
Szent Erzsébet anya
Erzsébetről,
anyja már születése előtt megtudta Istentől, hogy a Szentlélek
kiválasztott edénye lesz. Konstantinápolyban a szent Kozma és Damjánról
elnevezett kolostor főnöknője volt. Erzsébet szigorú önmegtagadást
gyakorolt étkezésben, ruházatban, és állandóan dolgozott. Sokat törődött
a rábízott nővérekkel. Látogatta és táplálta az árvákat, segítette a
szegényeket és özvegyeket, és közbenjárt a hatóságok előtt a bevádolt
emberekért. Életében ezekért Isten megajándékozta őt a gyógyítás
kegyelmével és hatalommal a tisztátalan lelkek felett. Halálának ideje a
VI. és IX. század köze esik.
SIGMARINGENI SZENT FIDÉL
*Sigmaringen, 1578. +Seewies, 1622. április 24.
Sigmaringeni
Fidél nyugtalan és zavaros korban élt. A reformáció következtében
kialakult a két hitvallási frontvonal ,,Unió'' és ,,Liga'' néven. Az
Egyház helyzete Németországban reménytelennek látszott. A lakosság
kétharmada az új hitet vallotta, s csak idő kérdése volt, hogy a maradék
mikor követi.
,,Hűségesen kitartani!''- így hangzott a
katolikusok jelszava. Kitartásra buzdította 1612-ben a kapucinusok
tartományfőnöke is a testvéreket: ,,A fenyegetésekkel és
erőszakosságokkal nem törődve teljesítsük továbbra is kötelességünket
prédikációval és keresztény tanítással. Szorgalmazzuk állhatatosan és
szünet nélkül az igaz Egyház kebelébe való visszatérést. Adná Isten,
hogy olyan maradéktalan örömmel működnénk, mint svájci testvéreink, akik
(nem sokkal előbb) a ragály idején Krisztusért meghaltak.''
Ismerni
kell a korabeli körülményeket, hogy értékelni tudjuk az ilyen
magatartást. A leggonoszabb felekezeti csatározások kora volt ez;
legfőbb színterük a szószék volt. Ugyanakkor a végsőkig elszántakat a
korviszonyok arra késztették, hogy vértanúságért imádkozzanak.
A
megosztott kereszténység ügye vezette Roy Márkus doktort -- ahogyan
Fidél atyát családi nevén hívták -- a kapucinus rendbe. Elhatározása
pillanatában még teljesen a kapucinus testvérek hősiességének a
bűvöletében élt, amelyet az alig fél éve tombolt pestis idején
tanúsítottak. Közülük sokan bátran föláldozták magukat a betegek
szolgálatában.
Abból az 1612-es esztendőből, amelyben Fidél
pappá szenteltette magát és belépett a rendbe, följegyzések maradtak
ránk tollából Szeráfi áhítatgyakorlatok címen. Ezek az imádságok
tanúsítják, hogy Fidélt mennyire eltöltötte az újraegyesülés iránti
elkötelezettség: ,,Könyörülj, irgalom jóságos Atyja -- fohászkodik --
ezen a világon, és vezesd vissza a hittől elvadult népeket az igazság
ismeretére. Ne engedd, hogy Fiad vére haszontalan és gyümölcstelen
maradjon. Uram, előtted siratom ezeket a tőled távol álló testvéreimet;
mennyire szeretnék mindnyájuk lelkével Benned hinni, mindnyájuk
akaratával Téged szeretni, és mindnyájuk erejével szüntelenül Neked
szolgálni!'' Olyan korban, amikor a gyűlölet ördögi hatalmai uralkodtak,
már csak a hősies szeretet hozhatott szabadulást. Ezért kérte Fidél ezt
az erényt: ,,Ó édességes és jóságos Jézus, óvj meg attól, hogy akár
csak egyetlen embert is megvessek, lenézzek, semmirevalónak tartsak,
megalázzak vagy kerüljek, bármennyire is gyűlöl és üldöz engem. Ne tűrd,
hogy valaha is gyűlölet vagy csak keserű érzés is támadjon bennem
ellene. És ne hagyd, hogy kételkedjem javulásában, amíg él.''
A
hitszakadás átka nem véletlenül sújtotta a kereszténységet. Nagy
mértékben bűnösök benne az Egyház fölszentelt szolgái az Isten
szolgálatában tanúsított hanyagságuk és bűnös életmódjuk révén. Csak az
evangéliumi élet komoly vállalása háríthatta el a szerencsétlenséget.
Sigmaringeni
Fidél imádságos és vezeklő lelkületét úgy kell látnunk, mint
engesztelést a szakadásban való bűnrészességért, s váltságdíjat a
jövendő újraegyesülésért. Egyik szerzetestestvére, János atya, aki a
szentté avatási perben tanúskodott, így vall Fidél imaéletéről: ,,Az
élet minden helyzetében Istenhez szállt imája, hőségben és hidegben,
éhezve és szomjazva, veszedelmekben és küzdelmekben, akár a kolostorban
tartózkodott, akár azon kívül.'' A rendben szokásos imaidők nem voltak
számára elegendőek. A matutinumhoz, amely az elmélkedéssel együtt
éjféltől két óráig tartott, még egy órányi imát csatolt. Reggel öt
órakor mégis ő volt az első a karban. Nagyon komolyan készült a
prédikálásra, az eredményt azonban teljesen a kegyelemtől várta. Ezért
minden prédikációja előtt és után egy-egy órát könyörgő imában töltött.
És ezzel együtt meg volt győződve, hogy tartozik a kegyelemnek azzal,
hogy erejét a végsőkig az apostoli tevékenységnek szentelje.
Apostoli
életének és vértanúságának legbensőbb forrása az Eucharisztia titka
volt. Ismerte az Úr szavát, hogy a búzaszemnek meg kell halnia, ha
termést akar hozni. Ezért a legnagyobb kegyelemnek tartotta, ha Isten
arra méltatja, hogy vértanúsággal része legyen az Úr szenvedésében. Nem
múlt el nap anélkül, hogy meg ne emlékezett volna az Úr áldozati
haláláról, és ne kérte volna magának ezt a kegyelmet. Amikor tehát
elindult a graubündeni misszióra, ezt mondta: ,,Kész vagyok meghalni az
igaz hitért, amelynek hirdetésére most elindulok. És bár méltatlannak
kell tartanom magamat a vértanúság koronájára, mégis bizonyosan tudom,
hogy az Úr már elkészítette azt nekem.''
Halála előtt néhány
nappal ezt kérdezte tőle kísérője, János atya: ,,Mit csináljunk, ha ránk
támadnak a parasztok?'' Fidél így válaszolt: ,,Semmi mást, mint amit a
többi vértanúk tettek: készséges és vidám szívvel elfogadjuk a halált.''
1622. április 23-án Graubündenben a seewiesi református
parasztok küldöttsége jelent meg előtte, a Hitterjesztési Kongregáció
által kirendelt misszió feje előtt, és meghívta, hogy prédikáljon nekik.
Fidél átlátta szándékukat és így szólt kísérőjéhez: ,,Elmegyek, bár
biztos vagyok benne, hogy rosszat forralnak ellenem.'' Másnap alig
kezdte meg Fidél páter prédikációját, a templom előtti térről lövöldözés
zavarta meg. A lövések leterítették a kis létszámú osztrák őrséget, de a
szónoknak szánt lövés célt tévesztett. Fidél, mielőtt elhagyta a
templomot, az oltár lépcsőjén Isten oltalmába ajánlotta magát. Alig ért
ki a szabadba, máris körülvette egy csapat, mintegy húsz férfi:
,,Beszélj, elfogadod-e a hitünket vagy nem?'' Így válaszolt: ,,Én azért
jöttem ide, hogy küzdjek a hamis hit ellen, és nem azért, hogy
elfogadjam.'' Amikor a tömeg ezt hallotta, nekiesett a védtelen
embernek, és megölte.
A vértanúság kegyelméért végzett sok évi
könyörgés tehát meghallgatásra talált. Néhány nappal korábban Fidél
arról beszélt a kísérőjével, hogy naponta azért a kegyelemért imádkozik:
ne bántsa meg Istent súlyos bűnnel, és a hit tanújaként halhasson meg.
Fidélt 1746-ban avatták szentté, ünnepét 1771-ben vették föl a római naptárba, április 24-i dátummal.
--------------------------------------------------------------------------------
Azt
állítják Fidélről, hogy diák korában jól forgatta a kardot a
vívópáston. Ügyvédként az egyszerű emberek igazáért vívott; kapucinus
páterként pedig a szószéken és a szó fegyverével harcolt az evangélium
szerint való igaz hitért, nem ritkán olyan energiával, hogy a lábainál a
parasztok és a polgárok behúzták nyakukat, mintha zivatar verné őket.
Amikor
Fidél egy prédikáció után az altdorfi plébánián tartózkodott, a bíró
belépett az ajtón, és így kiáltott: ,,Páter, ha zsíros levest akar itt
enni, akkor prédikáljon egy kicsit szelídebben!'' Akkor Fidél, a derék
sváb ember, nevetve így válaszolt: ,,Pár évvel ezelőtt történt. Ügyvéd
voltam akkoriban az elzászi Ensisheimben. Akkor is beszélt nekem valaki
zsíros levesről. Húzzam el a pört minél hosszabban, tanácsolták, akkor
majd zsíros és kiadós lesz a levesem. Én akkor sem törődtem a leves
zsírosságával, és ma sem törődöm. Te azonban, bíró, jobban tennéd, ha
egy kicsit többet törődnél a magad lelkével, mint az én levesemmel!''
Páter
Fidél prédikálása Graubündenben sok férfit és nőt térített vissza a
katolikus hitre. Ezen fölindulva egy tekintélyes kálvinista, Gugelbergi
Rudolf odament Fidélhez, és kihívta nyilvános vitára. Remélte, hogy meg
tudja cáfolni. Fidél elfogadta a kihívást. Több órán át nagyszámú nép
előtt támadták és védték az egymással ellenkező hittételeket. Rudolf
végül annyira kifogyott fegyvereiből, hogy már nem tudott tisztességes
választ adni. Még éjszaka elsietett egy kálvinista prédikátorhoz,
elmondta neki a vita lefolyását, és megkérdezte, tudna-e új érveket,
amikkel a kapucinust meg lehetne cáfolni. A prédikátor azonban csak üres
szavakat, végül pedig csak szitkokat tudott a katolikus hit ellen
fölhozni. Mivel Rudolf értelmes ember volt, a prédikátor fecsegése
rávezette, mi is az igazság a hit dolgában. Restelkedve eddigi
magatartásán másnap fölkereste Fidélt, nyilvánosan bocsánatot kért a
kihívásért, és a katolikus hitre tért.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
aki Szent Fidélt arra méltattad, hogy szeretetedben lángra gyúlva a hit
terjesztéséért elnyerje a vértanúság pálmáját, kérünk, az ő
közbenjárására engedd, hogy a szeretetben gyökeret verjünk, és mi is
megismerhessük Krisztus föltámadásának erejét!
PELLETIER SZENT MÁRIA-EUFRÁZIA apáca, rendalapító
*Noirmoutier, 1796. július 31. +Angers, 1868. április 24.
A
19. század rendalapítónőinek többsége a nemességből vagy a paraszti
környezetből származik. Mária-Eufrázia a kivételek közé tartozik:
családja apai és anyai részről egyaránt polgári származású volt. Mint
vendée-i földijeik nagyobb része, jámbor és jótékonykodó emberek voltak,
szilárdan gyökereztek keresztény hagyományaikban. A vendée-i
Sallans-ban laktak, amikor kitört a forradalom. A katolikus hit melletti
nyílt kiállásuk miatt arra kényszerültek, hogy félrevonuljanak
Noirmoutier szigetére. Itt született Róza-Virginia 1796. július 31-én.
1810 végén a család visszatért Sallans-ba, Róza-Virginiát pedig Tours-
ba küldték az ,,Association chrétienne'' (Keresztény Társulat)
nevelőintézetébe. A leány már évek óta táplálta magában a szerzetesélet
iránti vágyat; kívánsága egyre határozottabb formában vonzotta a
Szeretetről nevezett Miasszonyunk Nővérei (Soeurs de Notre-Dame de la
Charité) közé, akik Tours-ban menhelyet tartottak fenn. Ez a 17.
században Eudes Szent János (lásd: A szentek élete, 467. o.) által
alapított kongregáció mindenekelőtt a bűnbánó nők, bűnbeesettek és árvák
közötti apostolkodásnak szentelte magát. Róza-Virginia terve
környezetében élénk ellenállásra talált. Időközben elvesztette a
szüleit; gyámja minden formában megtagadta a szerzetbe lépéshez az
engedélyt. 1814 őszén végre mégis engedett azzal a feltétellel, hogy nem
tesz fogadalmat nagykorúsága előtt.
1814-ben Róza-Virginia
belépett ,,A keresztény Szeretetről nevezett Miasszonyunk Nővérei''-hez,
1815. szeptember 6-án beöltözött, majd 1817. szeptember 9-én ,,Szent
Eufráziáról nevezett Mária'' néven fogadalmat tett. Az a ház, amelybe
belépett, nem tartozott a legjobbak közé: a kevés, többnyire idős nővér
teljesen a forradalom bénító ijedtségének a hatása alatt élt. Az
utánpótlás hiányzott, a bűnbánók közti apostolkodás pedig nagyon
nehéznek mutatkozott, mert csak kevés képzett munkatársuk volt.
Mária-Eufrázia nővért csakhamar újoncmesternővé nevezték ki, és mint
ilyen erős tekintélyt szerzett, amely a belőle áradó természetfölötti
kisugárzáson nyugodott. Mélységes alázatossága ellenére természetes és
természetfölötti adottságai gyorsan az egész közösség középpontjává
tették. Már 1825. május 26-án - - nem tekintve fiatalságát, a szükséges
felmentéssel -- főnöknővé választották.
Erőteljes vérmérséklete
az addig hiányzó életerővel töltötte el a menhelyet; a ház vonzóereje
megnőtt, és sok fiatal lány kérte felvételét a kongregációba.
Mária-Eufráziát felkarolta és támogatta a papság és a város művelt
lakossága. Egyik első önálló létesítménye a Magdolnák szemlélődő életet
élő közössége volt; a bűnbánókból toborozta őket. Hasonló jellegű
korábbi kísérletei, amelyeket más menhelyeken valósított meg, csak
nagyon mérsékelt eredményekkel jártak. Mária- Eufrázia anya megértette:
ha célhoz akar jutni, a legnagyobb mértékű követelményt kell velük
szemben támasztania. A Magdolnákat, akik a Kármel regulája szerint
éltek, teljesen elválasztotta a többi háztól; a siker teljes lett. Még
előkelőbb családokból való, feddhetetlen életű fiatal lányok is beléptek
a Magdolnákhoz.
A nővérek száma olyan mértékben nőtt, hogy más
települések alapítására is kellett gondolnia. 1829 májusában azt a
javaslatot terjesztették a főnöknő anya elé, hogy Angers-ben alapítson
menhelyet. A helyi körülmények gondos vizsgálata alapján már júniusban
meg is érkezett ide néhány nővér kíséretében. Az első idők nagy anyagi
nehézségeit sikerült csökkenteni egy barátjának, de Neuville úrnak
önzetlen segítségével, aki megingathatatlan nagylelkűséggel egész
vagyonát ennek az intézetnek áldozta. A legsürgősebb kérdések megoldása
után Mária-Eufrázia anya visszatért Tours-ba, mert főnöknői hivatalának
hatéves ideje a végéhez közeledett. 1831-ben az angers-i ház főnöknőjévé
nevezték ki; az ugyanis addig alig fejlődött valamit. Mihelyt
Mária-Eufrázia odament, megváltozott ez az állapot. A nővéreket, a
bűnbánókat, a Magdolnákat és az árva gyermekeket külön közösségekbe
fogta össze; később még más osztályokat is csatolt hozzájuk: a
,,megőrzötteket, a ,,megszabadultakat'' és a ,,beavatottakat''. Ez
utóbbiak e kori bűnbánó nők voltak, akik vonzódtak a szerzetesi élethez,
de nem merték vállalni a Magdolnák szigorú életmódját. Számos novícia
áramlott hozzá. Egyikük, egy fiatal özvegy, Cesbron de la Roche
vagyonával, kapcsolataival és képességeivel felbecsülhetetlen támaszt
jelentett a főnöknő számára.
A Le Mans-i új alapítás 1833
áprilisában a főnöknőt belesodorta első vitájába. Mindaddig a menhelyek
teljesen függetlenek voltak egymástól, s ez a helyzet súlyos
hátrányokkal járt. Mária-Eufrázia anya elhatározta, hogy az angers-i
házat rendi szervezet központjává teszi, s a jövő mutatja majd meg, hogy
helyes volt-e ez az elgondolás. Ez a döntése először is a többi menhely
részéről támasztott nehézségeket; szemére vetették ugyanis, hogy idegen
jogokhoz akar nyúlni, a maga számára pedig tekintélyen alapuló
helyzetet kíván teremteni. Évekig tartó vitára került sor az eudista
atyákkal, s nézeteltérése támadt a tours-i érsekkel is. Eközben az
angers-i püspök támogatásával sikerült két új alapítást életre hívnia
Poitiers-ban és Grenobleban. 1834-ben egy új incidens a Le Mans-i ház
elszakadásához vezetett. A főnöknő anya Rómához fordult, a jámbor Carlo
Odescalchi (1786--1841) bíboroshoz, aki jóindulattal viseltetett iránta.
Egy 1835. január 16-án kiadott szentszéki dekrétum szerint Angers lett a
központja a Jó Pásztor Szeretetéről nevezett Miasszonyunk nővérei
kongregációjának, amelynek védnökévé hamarosan kinevezték Odescalchi
bíborost. Az új alapítások tovább szaporodtak, és a főnöknőt állandó
utazásra kényszerítették, útjait azonban májbaja egyre nehezebbé tette. A
kongregáció 1841-ben már huszonhat házat számlált Franciaországban,
Belgiumban, Németországban, Angliában és Itáliában.
A főnöknő
anya utolsó éveit is beárnyékolta még egy hosszan elnyúló vita. 1841-ben
msgr. Angebault, egy makacs breton és megrögzött gallikán lett Angers
püspöke. Az a tudat, hogy egyházmegyéjében olyan kongregációt kell
megtűrnie, amelyet egy római bíboros vezet, elviselhetetlennek tűnt
számára; önmagát akarta általános szuperiorként elismertetni. Szűnni nem
akaró viszálykodás tört ki, mely még a főnöknő anya halála után is
folytatódott.
1845. április 14-én megjelent egy római dekrétum,
amely nem adott igazat a püspöknek. Ennek azután ideiglenesen nagyon
hátrányos következményei lettek a kongregáció utánpótlására nézve. A
főnöknő azonban folytatta utazásait és új alapításait. 1847 februárjában
abban az örömben volt része, hogy Párizsban találkozott Barat Szent
Magdolna- Zsófiával (lásd: 285. o.) és Boldog Javouhey Anna-Mária (lásd:
375. o.) anyával. 1852-ben a kormányzat hivatalosan elismerte
kongregációját. Az alapítások növekvő száma miatt kongregációját öt
tartományra osztotta, s mindegyiknek tartományi főnöknője és saját
noviciátusa lett. A házak száma most már ötvenháromra emelkedett;
közülük huszonnégy volt Franciaországon kívül.
1867 májusában
egy tüdőgyulladás csaknem teljesen mozgásképtelenné tette. 1868. április
24-én halt meg nagy fájdalmak közepette, rákban. 1933. április 30-án
boldoggá, 1940. május 2-án pedig szentté avatták.
Szent Özséb és vértanútársai
Szent
György nagyvértanú halála után a császár kiadta a parancsot, hogy az
összes bebörtönzött kereszténynek áldozatot kell bemutatni a bálványok
előtt, Özséb, Neon, Leontin és Longin, és velük kb. 40 keresztény erre
nem voltak hajlandók. Megbilincselve börtönbe vitték őket újra, majd
utána különféle kínzások után mindnyájukat lefejezték 303-ban.
Szent Paszikrát és Bálint vértanúk
Szláv
származásúak voltak, mindketten a myziai Dorosztol városában voltak
katonák. Azon a vidéken sok bálványimádó volt, az ország vezetői
fenyegetésekkel kényszerítették a lakosokat a bálványáldozatokra. Egy
ilyen alkalommal a két katona megtagadta az áldozat bemutatását, és
nyíltan megvallotta keresztény hitét. Börtönbe zárás után is és kínzások
után is állhatatosak maradtak, ezért karddal lefejezték őket 228-ban.
Paszikrát anyja elkísérte őket a vesztőhelyre, mert fiatal koruk miatt
féltette őket a hittagadástól. Haláluk után az anya örömmel vette
testüket és temette el őket. Paszikrát 22 éves volt, Bálint 30.
Szent Szabbász vértanú
Szentünk
származására nézve gót volt, és Aurelián császár alatt (270-75) a
hadseregben szolgált, mint hadvezér. Szent Szabbász mint keresztény
sokat segített a börtönbe zárt keresztényeknek vagyonából és
tanácsaival, bátorítva őket a vértanúi halálra. Nemsokára jelentették a
császárnak, hogy keresztény, azért a császár maga elé rendelte. Hitében
való buzgósága miatt kínokat szenvedett, ütlegelték. sebeit tűzzel
égették, forró olajjal telt üstbe dobták, végül pedig a folyóba
fullasztották. Szenvedéseit és állhatatosságát látva, 70 katonatársa
lett hívővé, ezért mindnyájakat lefejezték. Ez 272-ben történt.
Szent Tamás balgatag
Szentünk
Cezarea egyik kolostorának szerzetese volt. Azzal foglalkozott, hogy
kolostora számára adományokat gyűjtött. Amikor Antiochia közelében ilyen
céllal egy faluba ért, magára vállalta a Krisztusért való balgatagság
életmódját. Kolostorába visszatértében, Dafniban elgyengülve meghalt és
ott temették el. Csodákkal ékes ereklyéit később Antlochiába vitték át. A
VI. században élt.