BOLDOG CHIAVASSO*-i ANGELUSZ (1411-1495)A Torino melletti Chiavasso városban született nemesi családból. Édesanyja a szenvedo Úr Jézus iránti szeretetet már gyermekkorában szívébe csöpögtette. Éjszakánként fiát a feszület elott térdelve találta. Ifjúkorában a bolognai egyetemen a polgári és egyházjogi doktorátust szerezte meg; a montserrati hercegségben szenátori rangot nyert. De ot magasabb eszmék vonzották. Talán a környéken nagy hatással muködo ferences népmiszszionáriusok (Sienai Bernardin) hatására kb. 30 éves korában letette összes hivatalát és Genuában* ferences lett. Az alázatosság, engedelmesség, szegénység és szívtisztaság erényein kívül égo buzgóság töltötte el a lelkek üdve iránt, s természetesen megmaradt benne szenvedo Úr Jézus iránti és a Mária iránti tisztelet. Mint igehirdeto nagy hatással volt mindazokra, akik hallgatták. Károly savoyai* herceg gyóntatójának választotta. A gyóntatók számára nagyon hasznos könyvet adott ki Lelkiismereti esetek címen, mely 45 év alatt 31 kiadást ért el. Apostoli útjain gondja volt a szegényekre is, számukra gyujtést rendezett s támogatta a Montes Pietatis intézményt. Kiváló érdemei és erényei miatt megválasztották a genuai tartományban provinciálisnak, majd négyízben obszerváns vikárius generálisnak (1470-1493-ig). A pápák is megbecsülték s több esetben megbízást adtak neki, így IV. Szixtus 1480-ban a törökveszély elhárítására pápai követnek nevezte ki. 1480-ban ugyanis a törökök elfoglalták Itália déli részén Otrantót s a 24 ezernyi lakosságból 12 ezret hánytak kardélre, a többit elhurcolták rabszolgának. A pápa felhívásának a fejedelmek nem tettek eleget, csak a ferencesek álltak a pápa mellé. Bejárták egész Itáliát, kereszteseket toboroztak, könyörgo körmeneteket rendeztek. 1481. jún. elején hír jött II. Mohamed szultán haláláról. Erre jún. végén a pápa költségén felszerelt 34 hajó, katonákkal elindult Otrantó felé s szept. 10-én azt visszafoglalta. Így a veszély egyenlore elhárult. 1291-ben VIII. Ince pápa a már 80 éves Angeluszt bízta meg, hogy apostoli nunciusként a Piemont és Savoya hegyei közé fészkelodött valdi eretnekeket megtérítse. Az idos atya a küldetést eredménnyel teljesítette. 82 évesen lemondott összes hivataláról és a csendes cuneoi* kolostorba (Torinotól délre) vonult vissza, ott is halt meg 84 éves korában. Teste a cuneoi ferences templomban épségben megmaradt és nagy tiszteletnek örvend. Tiszteletét XIV. Benedek pápa hagyta jóvá.
Halála
elott mondta: „Hálát adok neked, Istenem, hogy alattvalóimmal sohasem
bántam keményen, hanem türelemmel viseltem el hibáikat: így sokkal több
jót tudtam tenni, mintha türelmetlen szigorúsággal léptem volna fel.”
Imádság:
Istenünk, te Boldog Angeluszt lelki erovel ruháztad fel, hogy megküzdjön az Egyház ellenségeivel. Érdemeiért és közbenjárására add meg nekünk, hogy minden ellenséges cselvetést kivédjünk és tartós békének örvendjünk. Krisztus, a mi Urunk által.
Szent Antipás püspök
Imádság:
Istenünk, te Boldog Angeluszt lelki erovel ruháztad fel, hogy megküzdjön az Egyház ellenségeivel. Érdemeiért és közbenjárására add meg nekünk, hogy minden ellenséges cselvetést kivédjünk és tartós békének örvendjünk. Krisztus, a mi Urunk által.
Szent Antipás püspök
Antipás
szent János apostol tanítványa volt. Ő tette a pergamoni egyház
püspökévé. Patmosz szigetén lévén száműzetésben, szent János levelet irt
a 7 egyházközség elöljárójának, közöttük Intipásznak is említi a nevét.
(Jel,2,12-) Ő már akkorára halott volt. Jó pásztora volt az
egyházközségnek. A pogányságból sokat térített meg Krisztus hitére.
Ezért az ördög, a bálványpapokat felingerelve, megharagudtak Antipászra,
megkötözték és a helytartó elé vitték. A szent főpap semmilyen
fenyegetésre nem volt hajlandó megváltoztatni keresztény magatartását,
ezért bevitték Artemisz pogány templomába. Ott egy megtüzesített ércből
való bikába dobták. Imádkozva ellenségeiért és az egész világért, adta
vissza lelkét Istennek 92 éves korában. Életében de halála után is
csodákat tett, különösen a fogfájósokat gyógyította meg.
Szent Domniusz püspök és vértanú, † ~100
GALGANI SZENT GEMMA szűz
GALGANI SZENT GEMMA szűz
*Borgo Nuovo (Lucca mellett) 1878. márc. 12. +Lucca, 1903. ápr. 11.
A
jámbor és jómódú szülők, Enrico Galgani gyógyszerész és Aurelia Landi
házasságából öt fiú és három lány született. Gemmát, aki a negyedik volt
a sorban, már a születését követő napon megkeresztelték; neve
drágakövet jelent. És Gemma erényei folytán valóban családja ékessége és
az Egyház drágaköve lett.
Gemma kétéves volt, amikor Luccában
először vitték Emilia Vallini magániskolájába, ahol írni, olvasni,
kézimunkázni tanult. Nevelőnői visszaemlékezései szerint akár becézték,
akár korholták, nyugodt mosollyal fogadta. Gyorsan megtanulta kívülről a
mintegy félórányi imádságokat, és ötéves korában a Szent Szűz
officiumát vagy a Halottak zsolozsmáját úgy olvasta, mint bármelyik
felnőtt.
Szülei felfigyeltek gyermekük rendkívüli képességeire:
édesapja kényeztetése nemegyszer terhes volt már Gemma számára,
édesanyja viszont úgy tekintett Gemma adottságaira, hogy ,,aki sokat
kapott, attól sokat is követelnek vissza''. Mint lánya első
lelkivezetője szigorúságával egy életre meghatározta annak lelki életét.
Gemma tőle tanult istenismeretet, édesanyja szerettette meg vele az
első erénygyakorlatokat és a gyakori gyónást, együtt imádkoztak, s
fogalmaztak meg kisebb-nagyobb jófeltételeket. Annál fájdalmasabb volt
Gemma számára a tüdővészben szenvedő anya korai halála (1886), de a
keresztény élet egyetlen feladatából, az isteni akarat elfogadásából,
jól vizsgázott. Pár év múlva ugyanilyen alázattal és belenyugvással
fogadta el azt a fájdalmat is, amelyet édesapja, majd legszeretettebb
öccse és nővére elvesztése okozott. Úgy tűnt, Isten mindenkitől el
akarja választani őt, hogy lelke egészen megtisztuljon minden földi
ragaszkodástól, és alkalmassá váljék annak a Szeretetnek befogadására,
amely erősebb a halálnál és ezért örökre egyesít Istennel és Benne
mindenkivel, akit szeretünk.
A bérmálását és anyja halálát
követő évben kezdett felébredni benne a vágy a szentáldozás után.
Gyakran kérte könnyes szemekkel gyóntatóját, tanítóit: ,,Adjátok nekem
Jézust!'' Kilencéves volt, amikor -- a kor szokásaitól eltérően -- 1887.
június 17-én első szentáldozásához járulhatott. Jézus Szentséges
Szívének ünnepe volt az a nap. ,,Vágy szállta meg lelkemet, hogy ezt az
Istenemmel való egyesítést tartóssá tegyem'' -- emlékezett vissza Gemma
arra a napra, melynek évfordulóját egész életében áhítattal
megünnepelte.
Ettől kezdve nap mint nap egy célt tűzött maga
elé: hogy állapotbeli kötelességeit minél lelkiismeretesebben
teljesítse. 1886-tól a Szent Zitáról nevezett apácák intézetébe járt.
Természete szerint élénk, heves vérmérsékletű volt, gyors és éles
eszével pedig könnyen túlszárnyalhatta volna összes tanulótársait, és
eminensként tündökölhetett volna. Ezzel szemben ismerősei zárkózott,
hallgatag, cselekedeteiben szilárd és megfontolt, rövid, szókimondó
stílusa miatt néha szinte udvariatlan természetűnek vélték. Mindez
tudatos önnevelésének gyümölcse volt. Jó feleletei jutalmául azt kérte,
hogy a tanárnő a szent kereszt titkairól beszéljen neki. Eleinte --
saját bevallása szerint -- nemigen értette a hallottakat, nemsokára
azonban saját életének tapasztalatai siettették az értést.
Szinte
egész életét végigkísérték a betegségek. Először öccse, Luigino halála
törte meg egészségét. Luigino papnak készült, s mély lelki rokonság
fűzte össze a két testvért. Gemma az utolsó pillanatig kitartott a
tüdőbeteg ápolásában, majd három hónapra ő maga is súlyosan
megbetegedett. Amikor csonttuberkulózisa miatt meg kellett operálni, nem
engedte elaltatni magát. Szenvedései közben a Megfeszített képére
tekintett: ilyenkor megnyugodott és bocsánatot kért türelmetlenségéért.
Hónapokig kellett mozdulatlanul feküdnie; fején, ágyékán kelések
támadtak. Ekkor ismerte meg Possenti Gábor[8] életét, s vált az ő lelki
testvérévé. Egy este ugyanis a másnapi szentáldozásra készülve a
Boldogságos Szűz biztatására végképp elhatározta, hogy szerzetes lesz.
Éjjel megjelent álmában Possenti Gábor és így szólt hozzá: ,,Gemma!
Fogadd meg bátran, hogy apáca akarsz lenni, de mást ne mondj!'' --
Gemma, noha nem egészen értette e szavakat, megcsókolta Possenti Gábor
szerzetesi ruháját és a feléje nyújtott passzionista fakeresztet,
miközben Gábor kétszer is a testvérének szólította őt.
Betegsége
súlyosbodott, s mivel az orvosok lemondtak életéről, családja csodáért
esedezett. Gemma kilencedet kezdett Alacoque Szent Margit (lásd: A
szentek élete, 602. o.) tiszteletére. A novénát Possenti Gáborral
imádkozta végig. Az utolsó napon -- március első péntekje volt -- gyónt
és áldozott, két óra múlva pedig gyógyultan fölkelt betegágyából.
Örvendező családja nem is sejtette, hogy azon a reggelen a
szentáldozásban maga az Úr Jézus Krisztus fogadta őt leányává, és a
Fájdalmas Szüzet adta édesanyjául.
Ezek után Gemma életében --
miközben tizenkét éves kora óta egész családja háztartását a legnagyobb
gondossággal vezette -- szinte állandósultak a természetfölötti
kegyelmek. Csaknem megszakítás nélkül kapcsolata volt a mennyországgal,
látta Őrangyalát, s tőle tanulta a tökéletesség útján oly fontos
,,apróságokat'': kevés beszéd, türelem, a saját vélemény kerülése,
őszinte bűnvallás, tökéletes engedelmesség, a szemek fékezése, minden
finomabb ruha megvetése. (Gemma egész életében egyetlen, magasan
gombolódó, fekete posztókabátot viselt; ha emberek közé ment, ezt vette
egyszerű kis házi ruhájára. A róla fennmaradt fényképen is ebben
látható.)
1899. június 8-án, a Szent Szív ünnepének vigíliáján
az Úr megajándékozta őt szent sebeinek stigmáival. Ettől kezdve minden
csütörtök este nyolc órától másnap három óráig láthatók voltak testén az
Úr Krisztus vérző sebei. Szemtanúk megfigyelhették testén a csontig
hatoló ostorcsapások nyomait, fejét elborította a vér a töviskoronától,
vállán látható volt a kereszt okozta seb. Szombatra vagy legkésőbb
vasárnapra eltűntek e stigmák, sebei tökéletesen begyógyultak.
Nagy
kínt jelentett Gemma számára e rendkívüli kegyelmek eltitkolása. Hogy
környezete kíváncsisága elől elrejtőzhessék, gyóntatója tanácsára a
tizenegy-gyermekes Giannini családhoz költözött, akik gyermekükként
fogadták be őt nevelőanyjával együtt, akit szintén gyóntatója adott
neki. Gemma az Úr parancsa szerint tökéletes engedelmességet fogadott
gyóntatójának (P. Germano di S. Stanislao passzionista szerzetesnek) és
nevelőanyjának, Ceciliának is.
Gemma napjai munkával és
imádsággal teltek. Reggel két szentmisét hallgatott, naponta áldozott,
este egyórás szentségimádást tartott. Napközben mindenféle szolgai
munkát megtalált magának. Idegenek részéről sok megszólás, meg nem
értés, bántás, gúny érte: mindezeket csendes alázattal fogadta, s minél
inkább megismerte az Úr szenvedéseit, annál lángolóbb szeretettel akart
részesedni bennük. Bátran járta a kisebb-nagyobb, de folyamatos
önmegtagadások útját: keveset evett (az Úr saját kérésére megfosztotta
őt az ízek érzékelésének képességétől), általában lesütött szemmel járt,
noha szép hangja volt, csak a templomban énekelt. Ennek a lelkületnek
köszönhette, hogy extázisai közepette a templomban nem keltett
feltűnést; még sóhaj vagy hangos fohász sem hagyta el ajkait.
Nevelőanyja kézmozdulata szerint térdelt vagy ült le a szentáldozás
után, majd vele távozott a templomból. Gyóntatója sok más módon is
próbára tette alázatát: nemcsak a kemény testi vezeklésektől (ostorozás)
tiltotta el, hanem arra is felszólította, legyen tartózkodóbb a
természetfölötti kegyelmek iránt. Az Úr azt is megengedte, hogy amikor
stigmái megvizsgálására az egyházi hatóságoktól kiküldött orvos
letörölte a vért a kezéről, a seb eltűnt, nem jelentkezett friss vér, s
ezzel stigmáinak és életszentségének hitelessége erősen
megkérdőjeleződött. Gemma nem tiltakozott és nem védekezett, amikor a
hír hallatára többen szemfényvesztőnek, hisztérikának tartották. Mindent
Istenre bízott, akitől mindent alázattal akart elfogadni.
Amint
gyóntatója parancsára írt beszámolóiból tudjuk, nagy lelki szárazságai
voltak és sok kísértést szenvedett. Súlyos tisztaságellenes kísértései
egyikén jéghideg vízbe vetette magát. A sátán többször megkörnyékezte a
kétségbeeséssel is.
A legsúlyosabb elviselnivaló azonban az volt
számára, hogy mindhalálig sikertelenül próbálkozott szerzetbe lépni. A
szaléziánusok egészségi állapota miatt nem engedélyezték belépését. Az
Úr sugallatára nagyon sokat fáradt azért, hogy Luccában passzionista
zárdát alapítsanak, ami azonban csak Gemma halála után következett be.
Szinte az ő élete volt az az áldozat, amit az Úr elfogadott és
felhasznált arra, hogy e szent akarata teljesüljön. Gemma pedig -- a
zárda alapításáért fáradozva -- visszaemlékezett Possenti Gábor
szavaira, és most megértette, hogy ebben a kérdésben is a legteljesebb
Istenre- hagyatkozást várja tőle az ég, a minden feltétel nélküli szent
vágyat, melyet nem fékez és nem befolyásolhat az sem, hogy lesz-e földi
beteljesedése vagy sem. Az Úr valóban színarannyá égette a lelkét.
Vágyai egy pontra zsugorodtak össze: ,,Jézusom! -- kérte -- tégy
magadhoz egészen hasonlóvá!... Te vagy a fájdalmak férfia, add, hogy én a
fájdalmak leánya legyek!'' Az Úr pedig a misztikus eljegyzés
kegyelmével felelt imájára.
Ahogy közelgett élete vége, úgy
lettek áldozatai mindinkább misztikus jellegűek: istenkáromló beszéd
hallatára vér borította el testét, sokszor sírt véres könnyeket a
bűnösökért.
1902 pünkösdjén kezdődött meg az a keresztút, mely a
következő év nagyszombatján elvitte őt élete egyetlen Céljába, az
Isteni Lényegbe. Betegsége alatt szinte semmiféle eledelt nem tudott
magához venni. Nagy testi és lelki kínjai közepette állandó röpimája
volt: ,,Jézusom, irgalom!'' A halál beállta előtt mély elragadtatásba
esett, karjai ki voltak feszítve, mintha a kereszten haldokolna. Utolsó
szavai ezek voltak: ,,Most már való igaz, hogy többet nem bírok el.
Jézus! Neked ajánlom szegény lelkemet! Jézus!''
Passzionista
szerzetesi ruhában temették el. Amikor a temetés után két héttel
exhumálták, szíve teljesen ép volt, telve friss vérrel, mint életében.
1907. július 31-én Luccában megnyílt a passzionista zárda, amiért Gemma annyit fáradozott és imádkozott.
Égi
segítségét számos csodás imameghallgatás bizonyította és bizonyítja ma
is. Életrajzát lelkivezetője írta meg. 1933-ban boldoggá, 1938-ban
szentté avatták. [8] Possenti Szent Gábor (Assisi, 1838. -- Isola del
Gran Sasso, 1862.): passzionista szerzetes. Kitűnt a Boldogságos Szűz
iránti nagy szeretetével. Tisztasága és életszentsége miatt X. Pius
,,korunk Szent Alajosának'' nevezte. Gemma korában folyt a boldoggá
avatási pere. 1920-ban avatták szentté.
NAGY SZENT I. LEÓ PÁPA
+Róma, 461. november 10.
Szent
Leó, aki az Egyházban a ,,Nagy'' megtisztelő jelzőt kapta, már jóval
pápasága előtt jelentős hivatalokat töltött be a római klérusban. Azok a
tulajdonságok, amelyek annyira kiemelkedővé teszik a pápák sorában, már
I. Celesztin és III. Sixtus fődiákonusaként kibontakoztak benne: alapos
teológiai képzettség, spekulatív készség, biztos ítélőképesség,
érzékenység az idők jelei iránt, gyors reagáló képesség, s mindehhez
józan tekintélytudat. Egyszóval belső dinamizmussal teljes jellem volt,
ugyanakkor mély hivatástudat hatotta át egész személyiségét.
Johannes
Cassianus egy levelében ,,a római szentszék és az istenszolgálat
ékességének'' nevezte. Alexandriai Szent Cirill pátriárka őt kereste meg
levelével, hogy járjon közbe I. Celesztin pápánál, és kérjen számára
védelmet Juvenalis jeruzsálemi püspök hatalmi túlkapásaival szemben.
Később a császári udvar küldte a fődiákonust Galliába, hogy közvetítsen
békét Aetius katonai főparancsnok és Albinus szenátor között. S míg e
küldetésben távol volt Rómától, megválasztották pápának.
440.
szeptember 29-én, miután püspökké szentelték, foglalta el Péter
katedráját. Püspökké szentelésének évfordulóján évről évre maga köré
gyűjtötte a püspököket, papokat és híveket, és tanította őket. Gyakran
beszélt a római püspök feladatáról és helyzetéről az Egyházban. Ezek a
beszédek világosan kifejezik, hogy mennyire tudatában volt: mint pápa
Péter hivatalát viseli. A püspökök között, akikre Krisztus, az örök
Főpap és legfőbb püspök mint pásztorokra bízta a nyáj gondját, van egy,
aki kiemelkedik, mert benne Péter apostol él tovább: ,,Miként mindig
érvényben marad az, amit Péter Krisztusról hitt, úgy az is megmaradt
mindig, amit Krisztus Péterben alapított''. Szinte új idők szavaként
hangoztatja, hogy különbség van a hivatalt viselő és a hivatal között.
Szíve alázatának megnyilatkozását láthatjuk abban, hogy azt mondja:
Péter utódában azt tiszteljük, ,,aki örökre magára vállalta az összes
pásztor és a rájuk bízott nyáj minden gondját, és méltóságát egy
méltatlan utód sem csorbítja''.
A többi püspökkel való
kapcsolatát a pápának az egész Egyházra irányuló szeretete határozza
meg: ,,Mindenkivel közösen viseljük a gondot, és minden egyes püspökkel
együtt részesülünk a hivatalban; hiszen az egész földkerekségről Szent
Péter székhelyére folyamodnak, és a római püspöktől várják, hogy az
egész Egyházat szeresse, ahogyan az Úr Péternek ajánlotta Egyházát.''
Az
Egyház iránti lángoló szeretetében, és nem személyes
tekintélyhajhászásban kell keresnünk motívumait, amikor az Egyházon
belüli szervezeti kérdésekben olyan határozottnak bizonyult.
A
keleti egyházzal való egység megőrzése érdekében a tesszaloniki püspököt
már I. Damazusz pápa apostoli vikáriussá nevezte ki Görögország és
Dácia egyházai felett. A mindenkori tesszaloniki püspöknek az lett volna
a feladata, hogy a pápa megbízásából felügyeletet gyakoroljon az
említett egyházak fölött. Anasztáz, az akkori vikárius, III. Sixtus
halála után Leó pápához fordult és kérte, erősítse meg apostoli
vikáriusi tisztségében. Leó készségesen teljesítette a kérést, s
egyidejűleg intette Illyria püspökeit, hogy egyházfegyelmi kérdésekben
tanúsítsanak engedelmességet Anasztáz iránt. Mikor azonban Anasztáz
túlkapásokra ragadtatta magát, és saját joghatóságát a többi püspök
rovására akarta kiterjeszteni, Leó figyelmeztette hivatalának határaira,
,,hogy az egész Egyház mindenütt összeköttetésben maradjon a Fejével''.
Arles-ban Leó hivatalba lépésekor Hilarius volt az apostoli
vikárius. Nagyon határozottan törekedett arra, hogy püspöki székét,
hasonlóan az aquilejai patriarkátushoz, független patriarkátussá
fejlessze. Egy vizitációs útja alkalmával az egyik püspököt minden
vizsgálat nélkül elmozdította; egy másik beteg helyére még annak
életében utódot állított. A panaszosok Rómához fordultak, és Leó
elnökletével zsinat gyűlt össze, ahová Hilariust is meghívták és
kötelezték, hogy vonja vissza elhamarkodott intézkedéseit. Sőt,
megfosztották vikáriusi hivatalától is. Ez a Leó-féle zsinat különös
jelentőséget nyert azáltal, hogy ezzel kapcsolatban III. Valentinianus
császár rendeletet adott ki, amely szerint ,,amit az Apostoli Szentszék
meghatározott, vagy a jövőben határoz meg, mindenki számára
törvényerővel bír!'' Ezzel elismerést nyert állami oldalról a pápa
jurisdictiós elsőbbsége.
Leó pápa úgy látta, hogy az Egyház
szervezeti egysége fontos biztosíték a hitbeli egység mellett, amelyet
akkoriban több szekta is nagyon veszélyeztetett: a manicheusok Rómában
és Itáliában, a priszcilliánusok Hispániában, a monofiziták Egyiptomban.
Pápaságának első teendői között természetesen Róma gondja állt,
azé a városé, amelyben Péter ,,ugyanabban a testben, amelyben
főpásztorunk volt, a szent halál álmába merült''. Rómában igen erős
befolyásra tettek szert az Észak-Afrikából beszivárgott manicheusok,
akik mindent rossznak tartottak, ami a testtel kapcsolatos. Amikor a
császár rendeletet bocsátott ki, hogy azok a manicheusok, akik nem
tartanak bűnbánatot, elveszítik polgári jogaikat, Leó üdvözölte, mert az
állam kötelességének tartotta, hogy a veszedelmes tévtanítókkal szemben
büntetést alkalmazzon. Magatartását azért is megérthetjük, mert a
manicheusok üzelmei minden erkölcsi törvényt figyelmen kívül hagytak.
Leó arról tudósít, hogy ,,bizonyítékok vannak rá, hogy ebben a szektában
a tisztességnek, a szeméremnek és a szégyenérzetnek semmi nyoma nincs,
ezeknek törvénye a hazugság, vallásuk az ördög, áldozatuk a gyalázat''.
Egy
évvel a manicheusok Rómából történt kiűzése után a hispániai Astorga
püspöke, Turibius segítséget kért a pápától a priszcilliánusokkal
szemben, akik megjelentek Hispániában. Válaszában Leó tizenhat
fejezetben pontról pontra cáfolta a priszcilliánusok tanítását, amely
megítélése szerint pogány csillagászatból és gnosztikus-keresztény
elemekből álló eretnekség, és megfelelő büntetéseket helyezett kilátásba
számukra.
A legnagyobb küzdelmet azonban a monofizita
Eutükhésszel kellett megvívnia, aki szerint Krisztusban csak egy
természet van, az isteni, tehát Krisztus szerinte nem volt igazán ember.
Ez a tanítás Krisztus egész megváltó művét kérdőjelezte meg, és
fölkavarta a keleti egyházat. Külön kiélezte a monofizitizmus veszélyét
az a körülmény, hogy Eutükhész, aki kolostori elöljáró volt, az intrikus
természetű kamarás, Krüszaphiosz révén jelentős befolyással bírt a
császár, II. Theodosius udvarában.
A szabályos időközökben
tartott konstantinápolyi pátriárkai zsinaton Flavianus pátriárka 448
novemberében Eutükhész tanítását mint eretnekséget elítélte, a szerzőt
magát pedig letették hivatalából. Eutükhész egyszerre föllebbezett a
pápához és a császárhoz. Leó pápa 449. június 13-án kelt, híressé vált
dogmatikus levelével válaszolt Flavianusnak. Mesteri pontossággal fejti
ki a Szentírásra és a keresztelési hitvallásra támaszkodva a Krisztus
egy személyére és két össze nem keveredett természetére vonatkozó
tanítást, mely szerint mindkét természet, az isteni is, az emberi is, a
másikkal összekapcsoltan végzi sajátos tevékenységeit.
Eutükhész
és barátja, Dioszkurosz alexandriai pátriárka válasza nem sokáig
váratott magára. A császár segítségével Dioszkurosz zsinatot hirdetett
449-ben Efezusba, amelyen nem engedték fölolvasni a pápa levelét, és
igazolni akarták Eutükhészt. Leó tiltakozását jelentette be a császárnál
az általa ,,rablózsinat''-nak nevezett gyülekezeten elhangzottak miatt.
Ám egy szerencsétlenség következtében II. Theodosius császár
450. július 28-án meghalt. Nővére, Pulcheria a hadsereg támogatásával
maga mellé császárrá emelte Markiánosz tábornokot, akihez feleségül
ment. Az új császár a birodalom egységének biztosítását látta abban, ha a
hitegység szilárd. Ezért föltárta Leó előtt azt a tervét, hogy Niceába
új zsinatot akar összehívni. Leó, akinek korábban szintén az volt a
szándéka, hogy zsinatot hirdet, de a körülmények kedvező alakulása után
elállt tervétől, csak nehezen adta beleegyezését a zsinathoz.
Végül
mégiscsak összehívták, és az első ülést 451. október 8-án tartották
Kalkedonban. Leó pápát egy küldöttség képviselte: Paschasius lilybeumi
püspök, továbbá Lucentius és Julianus püspökök, valamint két pap,
Bonifacius és Basilius. A császári biztosok kemény kézzel gondoskodtak a
zsinat lefolyásáról. Amikor Eutükhész és Dioszkurosz ügyére került a
sor, e hivatalnokok teremtettek rendet a hangosan kiabálók között.
Leó
életének csúcspontja 451. október 10-én következett el. Miután a zsinat
előtt fölolvasták dogmatikus levelét, a résztvevők egyöntetű
lelkesedéssel kiáltották: ,,Ez az Atyák hite, és az Apostolok hite!
Péter szól Leó által! Valamennyien ezt hisszük!''
A továbbiakban
azonban nem mindenben a pápa kedve szerint folytatta munkáját a zsinat.
Huszonnyolc résztvevő ugyanis megszavazta, hogy Anatoliosz
konstantinápolyi pátriárkának az Egyházban a római püspök után
különleges rangja legyen. A pápai küldöttek azonnal tiltakozást
jelentettek be, Leó pedig ezt írta a császárnak: ,,Személyes bűnömnek
tartanám, ha az Atyák rendelkezéseit az én hozzájárulásommal sértenék
meg, és ha egy testvér kívánsága többet jelentene számomra, mint az Úr
egész házának java.''
Anatoliosz pátriárka azonban elég okos
volt ahhoz, hogy elálljon a kéréstől, amikor Leó megszakította vele a
kapcsolatot. Talán egy császári intelem is segített, Leó ugyanis egy
nuncius révén közvetlen kapcsolatban állt a császári udvarral.
451--460
között újabb veszedelmek tűntek föl. Palesztinában szabályos lázadás
tört ki a monofizita szerzetesek körében, akik továbbra is a
kiközösített Eutükhész és Dioszkurosz hívei voltak. Egyiptomban,
közelebbről Alexandriában mindaddig nem állt helyre a nyugalom, amíg
Aelurus Timoteust, Dioszkurosz egyik barátját, aki elfoglalta a
pátriárkai széket, véglegesen ki nem utasították. Csak a pápa ismételt
fölszólítására volt hajlandó a császár rendőri erőkkel oltalmába venni
az igaz hívőket és helyreállítani a város rendjét.
452-ben Leó a
hunoktól mentette meg Rómát és lakosságát azzal, hogy bátran Attila elé
vonult, és visszafordulásra bírta. De 455-ben már nem tudta
megakadályozni, hogy Geiserich vandáljai be ne törjenek a városba, csak
annyit sikerült elérni, hogy az emberek életét megkímélték, és nem
gyújtották föl az épületeket.
Minden sikeres politikai
tevékenysége ellenére Leó igazi nagysága abban rejlik, ahogyan Péter
utódjának, a pápának hivatalát a többi püspökkel tartott kapcsolatában,
az Egyház belső szervezetének kérdéseiben, a tévtanítások elhárításában
és az evangélium hirdetésében napról napra betöltötte.
Levelezése
úgy mutatja őt, mint az Egyház harcosát, aki hivatalának erejénél fogva
az igaz hitet és a keresztény életet akarta megvédeni az egész
Egyházban. Prédikációiból megismerhetjük a püspököt, aki buzgón
törekszik arra, hogy hívő népét tanítsa. Nyelvezete tele van olyan
találó fordulatokkal, amelyek illettek hallgatóságához; ugyanakkor
mesteri módon él az antik retorika eszköztárával is. Tanításában a
teológiát a legalapvetőbb tételeiben ragadta meg. XIV. Benedek pápa
joggal iktatta őt az egyháztanítók sorába, s ezzel megadta a kellő
tiszteletet ennek a szent pápának, aki hivatásának megfelelően
mindenkinek mindene volt.
A régi liturgikus források 461.
november 10-re teszik Nagy Szent Leó pápa temetését. Rómában június
28-án, Péter-Pál vigíliáján ünnepelték, mert I. Sergius pápa (687--701)
ezen a napon vitette át ereklyéit a Vatikáni bazilikába. Később a
galliai egyház április 11-i dátumát követték, 1969-ben az ünnepet a
szent pápa halála napjára helyezték át.
--------------------------------------------------------------------------------
A
Newman kardinális által ,,Fenséges Leó''-nak nevezett pápa életéből,
aki a pápaságot mint az Egyház egységének biztosítékát szilárdította
meg, és bizonyságát adta annak, hogy az Egyház mennyire javára szolgál a
világnak, a hagyomány sokat elmond az utókornak.
440-ben
Placidia császárnő Leó fődiákonust Galliába küldte, hogy nagy
tekintélyével és diplomáciai érzékével teremtsen békét. Miközben úton
volt, meghalt III. Sixtus. Leót távollétében megválasztották, s azonnal
küldöttség indult utána, hogy megvigyék a hírt, és amilyen gyorsan csak
lehet, térjen vissza.
Amikor Leó hivatalába lépett, így
prédikált: ,,Reszketnem kell a felelősség miatt, de a hitem vigasztal a
kegyelem ajándékával, mert az Úr, aki e hivatal terhét reám rótta, segít
majd viselni is. Ha a hivatal nagyságát és a saját gyengeségemet nézem,
megrettenek; de nem hátrálok meg, mert nem magamban bízom, hanem abban,
aki bennem működik! Minden, amit hivatalomban helyesen teszek, Krisztus
műve!''
452 tavaszán a rémülettől falfehér hírnök érkezett és
jelentette a pápának: Attila, akit mindenki csak ,,Isten ostora''-ként
emleget, hunjaival betört Itáliába, és úton van Róma felé. Valentinianus
császár félelmében Ravenna falai mögé menekült. Van még idő, hogy a
pápa is kövesse őt! -- Amikor a követ elhallgatott, a pápa egy
csodálatosan megmunkált arany karperecet emelt föl az asztalról, ami egy
ritka formájú állatot ábrázolt, amilyet Rómában még soha nem láttak.
,,Látod ezt? -- kérdezte a hírhozótól, és odatartotta eléje az ékszert.
Ez a hunok munkája. Egy nép, amelyik ilyen műalkotásokra képes, hajlandó
lesz az Élet igéjének befogadására is. Lehet, hogy Isten színe előtt
máris bűnösök vagyunk, mert még nem tettünk kísérletet arra, hogy
Krisztus keresztjét e nomádok sátrai közt is fölállítsuk. Eddig mi azon a
véleményen voltunk, hogy csak a mi birodalmunk létezik és semmi más a
világon, most pedig félünk. Nem, én nem menekülök; megvédem Rómát, és
elmegyek a hunok táborába!''
Útra is kelt észak felé, és Mantova
közelében találkozott a félelmetes lovasok királyával, akitől egész
Itália reszketett. Valóban sikerült Attilát rávennie a visszafordulásra,
aki arra is ígéretet tett, hogy békét köt a birodalommal. Kétségtelen, a
körülmények is Leó javára fordultak -- a hunok seregében járvány tört
ki, e sztyeppei lovasok nem voltak hozzászokva a hegyvidékekhez, és
Markianosz császár fölmentő hadműveleteket kezdett a hunok saját
területén --, mindazonáltal a pápa bátor föllépésének volt köszönhető,
hogy a hun támadás így végződött.
A legenda szerint maga Attila
így mondta el a találkozást: ,,Leó mellett láttam egy másik valakit, aki
papi ruhába volt öltözve, tekintélyes öreg volt, és az arca tiszteletet
parancsolt (ez Szent Péter volt), és kivont karddal szörnyű
fenyegetések közepette a halált helyezte nekem kilátásba, ha nem
teljesítem kívánságát.'' Raffaello egyik híres képe a vatikáni
stanzákban ezt a pillanatot ábrázolja: Péter a levegőben szállva jelenik
meg Attilának Leó feje fölött, és Attila halálra rémül.
Egy
másik alkalommal is megmutatkozott, hogy abban a zűrzavaros időben csak a
pápaság volt képes magára vállalni az emberek védelmét. Amikor a
nyugatrómai császár, Valentinianus esztelen dühében tőrrel leszúrta
Aetius hadvezért, és maga is hamarosan meghalt, Geiserich, a vandálok
királya, aki ekkor már egész Észak-Afrikát a kezében tartotta,
elérkezettnek látta a percet, hogy Róma ellen vonuljon. Flottája
Ostiában kötött ki. Aki csak tudott, menekült, annál is inkább, mert az
új császárt, Petroniust megölték a katonái. Ismét csak Leó állt egy
küldöttség élére, és szembenézett a hódítóval. Az azonnali elvonulást
nem tudta elérni, de a vandálok megígérték, hogy nem égetik föl Rómát,
és nem ölik le a lakosságot. Amikor a zsákmánnyal megrakott vandál hajók
kifutottak az ostiai kikötőből, a rómaiak tudták, hogy életüket Leó
pápának köszönhetik.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
ki soha nem engeded, hogy sziklára épült Egyházadon a pokol kapui erőt
vegyenek, kérünk, segíts minket, hogy Nagy Szent Leó pápa közbenjárására
igazságodban szüntelenül megmaradjunk, és híveid szerte a földön
békességben éljenek!
Szent Parmutiosz atya
Parmutiosz
Egyiptomban élt szerzetesi éleletet a IV. században. Abban a pusztában
élt, ahol a március 29-én említett János atya vezekelt egy kútban.
Szent Process és Martinián vértanúk
Mindkét
szent eredetileg pogány volt. A Rómában levő mamertini börtönben voltak
a foglyok felügyelői. Ebben a börtönben őrizték Péter és Pál
apostolokat is. Amikor a két őr látta, hogy az apostolok által, mennyi
csoda történik, mindketten hittek. Krisztusban és megkeresztelkedtek,
velük együtt még 47 ember is. Keresztségük után elengedték, a börtönből
az apostolokat. Ezt jelentették róluk Paulin parancsnoknak, aki rá
akarta venni őket, hitük megtagadására. Mivel eredményt nem ért el a
város falain kívül lefejeztette őket. Ez, az X. század második, felében
történt.
SZENT SZANISZLÓ
*Szczepanowo, 1030/1035. +Krakkó, 1079. április 11 .
A
hagyomány szerint Szent Szaniszló püspök és vértanú a krakkói
egyházmegye területén fekvő Szczepanowóban született. Családja a lovagok
közé tartozott, de nem voltak gazdagok. Születésének pontos dátumát nem
tudjuk.
Gyermekkorát szülőföldjén töltötte, iskoláit
valószínűleg a krakkói bencéseknél kezdte. Nevelői észrevették
képességeit, ezért az akkori Európa egyik szellemi központjába, Ličge-be
küldték. Itt végezte a teológiát.
Hazatérve rövidesen kitűnt
szellemi és lelki kiválósága, ezért a krakkói püspök, Lamberto Zula
székesegyházi kanonokká nevezte ki. 1070- ben, amikor a püspök meghalt, a
klérus, a nép, sőt maga a fejedelem, II. Bátor Boleszláv (1058--1080)
is őt kívánta utódnak. II. Sándor pápa ki is nevezte Krakkó püspökévé,
és 1072-ben fölszentelték. Szaniszló volt a második olyan krakkói
püspök, aki nem a bencés szerzetesek közül, hanem a világi klérusból
került ki. Ez pedig annak a folyamatnak volt része, amellyel a bencés
szerzeteseket lassan- lassan visszaszorították a lengyel egyház
kormányzásából.
Püspöksége nagyon kedvező körülmények között
indult. A király támogatta, s így Szaniszló az egyházmegye térítését
véghez tudta vinni. A reformszellemet, amelyet Ličge-ből, azaz a nyugati
egyházból hozott magával, a papság körében meg tudta szerettetni, és
ennek megfelelően sikerült megújítania a klérust.
Az évek
múlásával azonban a király és a püspök közötti barátság egyre inkább
elhidegült, majd ellenségeskedéssé fajult, míg a király meggyűlölte a
püspököt. Nemsokára nyílt összeütközésre került sor, és Szaniszló püspök
kiközösítette Boleszlávot. A király válaszul megölette embereivel a
Szent Mihály-templom oltáránál Szaniszlót. Sőt, nemcsak meggyilkolták,
hanem meg is csonkították, miként a felségárulókat szokták, azaz
levágták kezét, lábát.
A templom melletti temetőben temették el,
de már 1088-ban kiemelték, és átvitték a krakkói Wawel-székesegyházba. A
sírjánál azonnal megnyilvánult a hívők tisztelete, főleg a szegények
részéről, akiknek atyja volt életében.
Szentté avatását 1229-ben
indították el és 1253-ban zárult le. IV. Ince pápa Assisiben hirdette
ki. Ünnepét május 7-i dátummal 1594-ben vették föl a Római
Kalendáriumba. 1969-ben áthelyezték április 11-re, amely napon a krakkói
káptalan halottaskönyve szerint vértanúságot szenvedett.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
kinek tiszteletéért Szent Szaniszló püspököt az üldözők kardja halálra
sújtotta, kérünk, segíts, hogy vértanúd példája szerint mindhalálig
megvalljuk a hitünket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése