BOLDOG CHIAVASSO*-i ANGELUSZ (1411-1495)A Torino melletti Chiavasso városban született nemesi családból. Édesanyja a szenvedo Úr Jézus iránti szeretetet már gyermekkorában szívébe csöpögtette. Éjszakánként fiát a feszület elott térdelve találta. Ifjúkorában a bolognai egyetemen a polgári és egyházjogi doktorátust szerezte meg; a montserrati hercegségben szenátori rangot nyert. De ot magasabb eszmék vonzották. Talán a környéken nagy hatással muködo ferences népmiszszionáriusok (Sienai Bernardin) hatására kb. 30 éves korában letette összes hivatalát és Genuában* ferences lett. Az alázatosság, engedelmesség, szegénység és szívtisztaság erényein kívül égo buzgóság töltötte el a lelkek üdve iránt, s természetesen megmaradt benne szenvedo Úr Jézus iránti és a Mária iránti tisztelet. Mint igehirdeto nagy hatással volt mindazokra, akik hallgatták. Károly savoyai* herceg gyóntatójának választotta. A gyóntatók számára nagyon hasznos könyvet adott ki Lelkiismereti esetek címen, mely 45 év alatt 31 kiadást ért el. Apostoli útjain gondja volt a szegényekre is, számukra gyujtést rendezett s támogatta a Montes Pietatis intézményt. Kiváló érdemei és erényei miatt megválasztották a genuai tartományban provinciálisnak, majd négyízben obszerváns vikárius generálisnak (1470-1493-ig). A pápák is megbecsülték s több esetben megbízást adtak neki, így IV. Szixtus 1480-ban a törökveszély elhárítására pápai követnek nevezte ki. 1480-ban ugyanis a törökök elfoglalták Itália déli részén Otrantót s a 24 ezernyi lakosságból 12 ezret hánytak kardélre, a többit elhurcolták rabszolgának. A pápa felhívásának a fejedelmek nem tettek eleget, csak a ferencesek álltak a pápa mellé. Bejárták egész Itáliát, kereszteseket toboroztak, könyörgo körmeneteket rendeztek. 1481. jún. elején hír jött II. Mohamed szultán haláláról. Erre jún. végén a pápa költségén felszerelt 34 hajó, katonákkal elindult Otrantó felé s szept. 10-én azt visszafoglalta. Így a veszély egyenlore elhárult. 1291-ben VIII. Ince pápa a már 80 éves Angeluszt bízta meg, hogy apostoli nunciusként a Piemont és Savoya hegyei közé fészkelodött valdi eretnekeket megtérítse. Az idos atya a küldetést eredménnyel teljesítette. 82 évesen lemondott összes hivataláról és a csendes cuneoi* kolostorba (Torinotól délre) vonult vissza, ott is halt meg 84 éves korában. Teste a cuneoi ferences templomban épségben megmaradt és nagy tiszteletnek örvend. Tiszteletét XIV. Benedek pápa hagyta jóvá.

Halála elott mondta: „Hálát adok neked, Istenem, hogy alattvalóimmal sohasem bántam keményen, hanem türelemmel viseltem el hibáikat: így sokkal több jót tudtam tenni, mintha türelmetlen szigorúsággal léptem volna fel.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Angeluszt lelki erovel ruháztad fel, hogy megküzdjön az Egyház ellenségeivel. Érdemeiért és közbenjárására add meg nekünk, hogy minden ellenséges cselvetést kivédjünk és tartós békének örvendjünk. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Antipás püspök

Antipás szent János apostol tanítványa volt. Ő tette a pergamoni egyház püspökévé. Patmosz szigetén lévén száműzetésben, szent János levelet irt a 7 egyházközség elöljárójának, közöttük Intipásznak is említi a nevét. (Jel,2,12-) Ő már akkorára halott volt. Jó pásztora volt az egyházközségnek. A pogányságból sokat térített meg Krisztus hitére. Ezért az ördög, a bálványpapokat felingerelve, megharagudtak Antipászra, megkötözték és a helytartó elé vitték. A szent főpap semmilyen fenyegetésre nem volt hajlandó megváltoztatni keresztény magatartását, ezért bevitték Artemisz pogány templomába. Ott egy megtüzesített ércből való bikába dobták. Imádkozva ellenségeiért és az egész világért, adta vissza lelkét Istennek 92 éves korában. Életében de halála után is csodákat tett, különösen a fogfájósokat gyógyította meg.

Szent Domniusz     püspök és vértanú, † ~100       


GALGANI SZENT GEMMA szűz

*Borgo Nuovo (Lucca mellett) 1878. márc. 12. +Lucca, 1903. ápr. 11.

A jámbor és jómódú szülők, Enrico Galgani gyógyszerész és Aurelia Landi házasságából öt fiú és három lány született. Gemmát, aki a negyedik volt a sorban, már a születését követő napon megkeresztelték; neve drágakövet jelent. És Gemma erényei folytán valóban családja ékessége és az Egyház drágaköve lett.

Gemma kétéves volt, amikor Luccában először vitték Emilia Vallini magániskolájába, ahol írni, olvasni, kézimunkázni tanult. Nevelőnői visszaemlékezései szerint akár becézték, akár korholták, nyugodt mosollyal fogadta. Gyorsan megtanulta kívülről a mintegy félórányi imádságokat, és ötéves korában a Szent Szűz officiumát vagy a Halottak zsolozsmáját úgy olvasta, mint bármelyik felnőtt.

Szülei felfigyeltek gyermekük rendkívüli képességeire: édesapja kényeztetése nemegyszer terhes volt már Gemma számára, édesanyja viszont úgy tekintett Gemma adottságaira, hogy ,,aki sokat kapott, attól sokat is követelnek vissza''. Mint lánya első lelkivezetője szigorúságával egy életre meghatározta annak lelki életét. Gemma tőle tanult istenismeretet, édesanyja szerettette meg vele az első erénygyakorlatokat és a gyakori gyónást, együtt imádkoztak, s fogalmaztak meg kisebb-nagyobb jófeltételeket. Annál fájdalmasabb volt Gemma számára a tüdővészben szenvedő anya korai halála (1886), de a keresztény élet egyetlen feladatából, az isteni akarat elfogadásából, jól vizsgázott. Pár év múlva ugyanilyen alázattal és belenyugvással fogadta el azt a fájdalmat is, amelyet édesapja, majd legszeretettebb öccse és nővére elvesztése okozott. Úgy tűnt, Isten mindenkitől el akarja választani őt, hogy lelke egészen megtisztuljon minden földi ragaszkodástól, és alkalmassá váljék annak a Szeretetnek befogadására, amely erősebb a halálnál és ezért örökre egyesít Istennel és Benne mindenkivel, akit szeretünk.

A bérmálását és anyja halálát követő évben kezdett felébredni benne a vágy a szentáldozás után. Gyakran kérte könnyes szemekkel gyóntatóját, tanítóit: ,,Adjátok nekem Jézust!'' Kilencéves volt, amikor -- a kor szokásaitól eltérően -- 1887. június 17-én első szentáldozásához járulhatott. Jézus Szentséges Szívének ünnepe volt az a nap. ,,Vágy szállta meg lelkemet, hogy ezt az Istenemmel való egyesítést tartóssá tegyem'' -- emlékezett vissza Gemma arra a napra, melynek évfordulóját egész életében áhítattal megünnepelte.

Ettől kezdve nap mint nap egy célt tűzött maga elé: hogy állapotbeli kötelességeit minél lelkiismeretesebben teljesítse. 1886-tól a Szent Zitáról nevezett apácák intézetébe járt. Természete szerint élénk, heves vérmérsékletű volt, gyors és éles eszével pedig könnyen túlszárnyalhatta volna összes tanulótársait, és eminensként tündökölhetett volna. Ezzel szemben ismerősei zárkózott, hallgatag, cselekedeteiben szilárd és megfontolt, rövid, szókimondó stílusa miatt néha szinte udvariatlan természetűnek vélték. Mindez tudatos önnevelésének gyümölcse volt. Jó feleletei jutalmául azt kérte, hogy a tanárnő a szent kereszt titkairól beszéljen neki. Eleinte -- saját bevallása szerint -- nemigen értette a hallottakat, nemsokára azonban saját életének tapasztalatai siettették az értést.

Szinte egész életét végigkísérték a betegségek. Először öccse, Luigino halála törte meg egészségét. Luigino papnak készült, s mély lelki rokonság fűzte össze a két testvért. Gemma az utolsó pillanatig kitartott a tüdőbeteg ápolásában, majd három hónapra ő maga is súlyosan megbetegedett. Amikor csonttuberkulózisa miatt meg kellett operálni, nem engedte elaltatni magát. Szenvedései közben a Megfeszített képére tekintett: ilyenkor megnyugodott és bocsánatot kért türelmetlenségéért. Hónapokig kellett mozdulatlanul feküdnie; fején, ágyékán kelések támadtak. Ekkor ismerte meg Possenti Gábor[8] életét, s vált az ő lelki testvérévé. Egy este ugyanis a másnapi szentáldozásra készülve a Boldogságos Szűz biztatására végképp elhatározta, hogy szerzetes lesz. Éjjel megjelent álmában Possenti Gábor és így szólt hozzá: ,,Gemma! Fogadd meg bátran, hogy apáca akarsz lenni, de mást ne mondj!'' -- Gemma, noha nem egészen értette e szavakat, megcsókolta Possenti Gábor szerzetesi ruháját és a feléje nyújtott passzionista fakeresztet, miközben Gábor kétszer is a testvérének szólította őt.

Betegsége súlyosbodott, s mivel az orvosok lemondtak életéről, családja csodáért esedezett. Gemma kilencedet kezdett Alacoque Szent Margit (lásd: A szentek élete, 602. o.) tiszteletére. A novénát Possenti Gáborral imádkozta végig. Az utolsó napon -- március első péntekje volt -- gyónt és áldozott, két óra múlva pedig gyógyultan fölkelt betegágyából. Örvendező családja nem is sejtette, hogy azon a reggelen a szentáldozásban maga az Úr Jézus Krisztus fogadta őt leányává, és a Fájdalmas Szüzet adta édesanyjául.

Ezek után Gemma életében -- miközben tizenkét éves kora óta egész családja háztartását a legnagyobb gondossággal vezette -- szinte állandósultak a természetfölötti kegyelmek. Csaknem megszakítás nélkül kapcsolata volt a mennyországgal, látta Őrangyalát, s tőle tanulta a tökéletesség útján oly fontos ,,apróságokat'': kevés beszéd, türelem, a saját vélemény kerülése, őszinte bűnvallás, tökéletes engedelmesség, a szemek fékezése, minden finomabb ruha megvetése. (Gemma egész életében egyetlen, magasan gombolódó, fekete posztókabátot viselt; ha emberek közé ment, ezt vette egyszerű kis házi ruhájára. A róla fennmaradt fényképen is ebben látható.)

1899. június 8-án, a Szent Szív ünnepének vigíliáján az Úr megajándékozta őt szent sebeinek stigmáival. Ettől kezdve minden csütörtök este nyolc órától másnap három óráig láthatók voltak testén az Úr Krisztus vérző sebei. Szemtanúk megfigyelhették testén a csontig hatoló ostorcsapások nyomait, fejét elborította a vér a töviskoronától, vállán látható volt a kereszt okozta seb. Szombatra vagy legkésőbb vasárnapra eltűntek e stigmák, sebei tökéletesen begyógyultak.

Nagy kínt jelentett Gemma számára e rendkívüli kegyelmek eltitkolása. Hogy környezete kíváncsisága elől elrejtőzhessék, gyóntatója tanácsára a tizenegy-gyermekes Giannini családhoz költözött, akik gyermekükként fogadták be őt nevelőanyjával együtt, akit szintén gyóntatója adott neki. Gemma az Úr parancsa szerint tökéletes engedelmességet fogadott gyóntatójának (P. Germano di S. Stanislao passzionista szerzetesnek) és nevelőanyjának, Ceciliának is.

Gemma napjai munkával és imádsággal teltek. Reggel két szentmisét hallgatott, naponta áldozott, este egyórás szentségimádást tartott. Napközben mindenféle szolgai munkát megtalált magának. Idegenek részéről sok megszólás, meg nem értés, bántás, gúny érte: mindezeket csendes alázattal fogadta, s minél inkább megismerte az Úr szenvedéseit, annál lángolóbb szeretettel akart részesedni bennük. Bátran járta a kisebb-nagyobb, de folyamatos önmegtagadások útját: keveset evett (az Úr saját kérésére megfosztotta őt az ízek érzékelésének képességétől), általában lesütött szemmel járt, noha szép hangja volt, csak a templomban énekelt. Ennek a lelkületnek köszönhette, hogy extázisai közepette a templomban nem keltett feltűnést; még sóhaj vagy hangos fohász sem hagyta el ajkait. Nevelőanyja kézmozdulata szerint térdelt vagy ült le a szentáldozás után, majd vele távozott a templomból. Gyóntatója sok más módon is próbára tette alázatát: nemcsak a kemény testi vezeklésektől (ostorozás) tiltotta el, hanem arra is felszólította, legyen tartózkodóbb a természetfölötti kegyelmek iránt. Az Úr azt is megengedte, hogy amikor stigmái megvizsgálására az egyházi hatóságoktól kiküldött orvos letörölte a vért a kezéről, a seb eltűnt, nem jelentkezett friss vér, s ezzel stigmáinak és életszentségének hitelessége erősen megkérdőjeleződött. Gemma nem tiltakozott és nem védekezett, amikor a hír hallatára többen szemfényvesztőnek, hisztérikának tartották. Mindent Istenre bízott, akitől mindent alázattal akart elfogadni.

Amint gyóntatója parancsára írt beszámolóiból tudjuk, nagy lelki szárazságai voltak és sok kísértést szenvedett. Súlyos tisztaságellenes kísértései egyikén jéghideg vízbe vetette magát. A sátán többször megkörnyékezte a kétségbeeséssel is.

A legsúlyosabb elviselnivaló azonban az volt számára, hogy mindhalálig sikertelenül próbálkozott szerzetbe lépni. A szaléziánusok egészségi állapota miatt nem engedélyezték belépését. Az Úr sugallatára nagyon sokat fáradt azért, hogy Luccában passzionista zárdát alapítsanak, ami azonban csak Gemma halála után következett be. Szinte az ő élete volt az az áldozat, amit az Úr elfogadott és felhasznált arra, hogy e szent akarata teljesüljön. Gemma pedig -- a zárda alapításáért fáradozva -- visszaemlékezett Possenti Gábor szavaira, és most megértette, hogy ebben a kérdésben is a legteljesebb Istenre- hagyatkozást várja tőle az ég, a minden feltétel nélküli szent vágyat, melyet nem fékez és nem befolyásolhat az sem, hogy lesz-e földi beteljesedése vagy sem. Az Úr valóban színarannyá égette a lelkét. Vágyai egy pontra zsugorodtak össze: ,,Jézusom! -- kérte -- tégy magadhoz egészen hasonlóvá!... Te vagy a fájdalmak férfia, add, hogy én a fájdalmak leánya legyek!'' Az Úr pedig a misztikus eljegyzés kegyelmével felelt imájára.

Ahogy közelgett élete vége, úgy lettek áldozatai mindinkább misztikus jellegűek: istenkáromló beszéd hallatára vér borította el testét, sokszor sírt véres könnyeket a bűnösökért.

1902 pünkösdjén kezdődött meg az a keresztút, mely a következő év nagyszombatján elvitte őt élete egyetlen Céljába, az Isteni Lényegbe. Betegsége alatt szinte semmiféle eledelt nem tudott magához venni. Nagy testi és lelki kínjai közepette állandó röpimája volt: ,,Jézusom, irgalom!'' A halál beállta előtt mély elragadtatásba esett, karjai ki voltak feszítve, mintha a kereszten haldokolna. Utolsó szavai ezek voltak: ,,Most már való igaz, hogy többet nem bírok el. Jézus! Neked ajánlom szegény lelkemet! Jézus!''

Passzionista szerzetesi ruhában temették el. Amikor a temetés után két héttel exhumálták, szíve teljesen ép volt, telve friss vérrel, mint életében.

1907. július 31-én Luccában megnyílt a passzionista zárda, amiért Gemma annyit fáradozott és imádkozott.

Égi segítségét számos csodás imameghallgatás bizonyította és bizonyítja ma is. Életrajzát lelkivezetője írta meg. 1933-ban boldoggá, 1938-ban szentté avatták. [8] Possenti Szent Gábor (Assisi, 1838. -- Isola del Gran Sasso, 1862.): passzionista szerzetes. Kitűnt a Boldogságos Szűz iránti nagy szeretetével. Tisztasága és életszentsége miatt X. Pius ,,korunk Szent Alajosának'' nevezte. Gemma korában folyt a boldoggá avatási pere. 1920-ban avatták szentté.

NAGY SZENT I. LEÓ PÁPA

+Róma, 461. november 10.

Szent Leó, aki az Egyházban a ,,Nagy'' megtisztelő jelzőt kapta, már jóval pápasága előtt jelentős hivatalokat töltött be a római klérusban. Azok a tulajdonságok, amelyek annyira kiemelkedővé teszik a pápák sorában, már I. Celesztin és III. Sixtus fődiákonusaként kibontakoztak benne: alapos teológiai képzettség, spekulatív készség, biztos ítélőképesség, érzékenység az idők jelei iránt, gyors reagáló képesség, s mindehhez józan tekintélytudat. Egyszóval belső dinamizmussal teljes jellem volt, ugyanakkor mély hivatástudat hatotta át egész személyiségét.

Johannes Cassianus egy levelében ,,a római szentszék és az istenszolgálat ékességének'' nevezte. Alexandriai Szent Cirill pátriárka őt kereste meg levelével, hogy járjon közbe I. Celesztin pápánál, és kérjen számára védelmet Juvenalis jeruzsálemi püspök hatalmi túlkapásaival szemben. Később a császári udvar küldte a fődiákonust Galliába, hogy közvetítsen békét Aetius katonai főparancsnok és Albinus szenátor között. S míg e küldetésben távol volt Rómától, megválasztották pápának.

440. szeptember 29-én, miután püspökké szentelték, foglalta el Péter katedráját. Püspökké szentelésének évfordulóján évről évre maga köré gyűjtötte a püspököket, papokat és híveket, és tanította őket. Gyakran beszélt a római püspök feladatáról és helyzetéről az Egyházban. Ezek a beszédek világosan kifejezik, hogy mennyire tudatában volt: mint pápa Péter hivatalát viseli. A püspökök között, akikre Krisztus, az örök Főpap és legfőbb püspök mint pásztorokra bízta a nyáj gondját, van egy, aki kiemelkedik, mert benne Péter apostol él tovább: ,,Miként mindig érvényben marad az, amit Péter Krisztusról hitt, úgy az is megmaradt mindig, amit Krisztus Péterben alapított''. Szinte új idők szavaként hangoztatja, hogy különbség van a hivatalt viselő és a hivatal között. Szíve alázatának megnyilatkozását láthatjuk abban, hogy azt mondja: Péter utódában azt tiszteljük, ,,aki örökre magára vállalta az összes pásztor és a rájuk bízott nyáj minden gondját, és méltóságát egy méltatlan utód sem csorbítja''.

A többi püspökkel való kapcsolatát a pápának az egész Egyházra irányuló szeretete határozza meg: ,,Mindenkivel közösen viseljük a gondot, és minden egyes püspökkel együtt részesülünk a hivatalban; hiszen az egész földkerekségről Szent Péter székhelyére folyamodnak, és a római püspöktől várják, hogy az egész Egyházat szeresse, ahogyan az Úr Péternek ajánlotta Egyházát.''

Az Egyház iránti lángoló szeretetében, és nem személyes tekintélyhajhászásban kell keresnünk motívumait, amikor az Egyházon belüli szervezeti kérdésekben olyan határozottnak bizonyult.

A keleti egyházzal való egység megőrzése érdekében a tesszaloniki püspököt már I. Damazusz pápa apostoli vikáriussá nevezte ki Görögország és Dácia egyházai felett. A mindenkori tesszaloniki püspöknek az lett volna a feladata, hogy a pápa megbízásából felügyeletet gyakoroljon az említett egyházak fölött. Anasztáz, az akkori vikárius, III. Sixtus halála után Leó pápához fordult és kérte, erősítse meg apostoli vikáriusi tisztségében. Leó készségesen teljesítette a kérést, s egyidejűleg intette Illyria püspökeit, hogy egyházfegyelmi kérdésekben tanúsítsanak engedelmességet Anasztáz iránt. Mikor azonban Anasztáz túlkapásokra ragadtatta magát, és saját joghatóságát a többi püspök rovására akarta kiterjeszteni, Leó figyelmeztette hivatalának határaira, ,,hogy az egész Egyház mindenütt összeköttetésben maradjon a Fejével''.

Arles-ban Leó hivatalba lépésekor Hilarius volt az apostoli vikárius. Nagyon határozottan törekedett arra, hogy püspöki székét, hasonlóan az aquilejai patriarkátushoz, független patriarkátussá fejlessze. Egy vizitációs útja alkalmával az egyik püspököt minden vizsgálat nélkül elmozdította; egy másik beteg helyére még annak életében utódot állított. A panaszosok Rómához fordultak, és Leó elnökletével zsinat gyűlt össze, ahová Hilariust is meghívták és kötelezték, hogy vonja vissza elhamarkodott intézkedéseit. Sőt, megfosztották vikáriusi hivatalától is. Ez a Leó-féle zsinat különös jelentőséget nyert azáltal, hogy ezzel kapcsolatban III. Valentinianus császár rendeletet adott ki, amely szerint ,,amit az Apostoli Szentszék meghatározott, vagy a jövőben határoz meg, mindenki számára törvényerővel bír!'' Ezzel elismerést nyert állami oldalról a pápa jurisdictiós elsőbbsége.

Leó pápa úgy látta, hogy az Egyház szervezeti egysége fontos biztosíték a hitbeli egység mellett, amelyet akkoriban több szekta is nagyon veszélyeztetett: a manicheusok Rómában és Itáliában, a priszcilliánusok Hispániában, a monofiziták Egyiptomban.

Pápaságának első teendői között természetesen Róma gondja állt, azé a városé, amelyben Péter ,,ugyanabban a testben, amelyben főpásztorunk volt, a szent halál álmába merült''. Rómában igen erős befolyásra tettek szert az Észak-Afrikából beszivárgott manicheusok, akik mindent rossznak tartottak, ami a testtel kapcsolatos. Amikor a császár rendeletet bocsátott ki, hogy azok a manicheusok, akik nem tartanak bűnbánatot, elveszítik polgári jogaikat, Leó üdvözölte, mert az állam kötelességének tartotta, hogy a veszedelmes tévtanítókkal szemben büntetést alkalmazzon. Magatartását azért is megérthetjük, mert a manicheusok üzelmei minden erkölcsi törvényt figyelmen kívül hagytak. Leó arról tudósít, hogy ,,bizonyítékok vannak rá, hogy ebben a szektában a tisztességnek, a szeméremnek és a szégyenérzetnek semmi nyoma nincs, ezeknek törvénye a hazugság, vallásuk az ördög, áldozatuk a gyalázat''.

Egy évvel a manicheusok Rómából történt kiűzése után a hispániai Astorga püspöke, Turibius segítséget kért a pápától a priszcilliánusokkal szemben, akik megjelentek Hispániában. Válaszában Leó tizenhat fejezetben pontról pontra cáfolta a priszcilliánusok tanítását, amely megítélése szerint pogány csillagászatból és gnosztikus-keresztény elemekből álló eretnekség, és megfelelő büntetéseket helyezett kilátásba számukra.

A legnagyobb küzdelmet azonban a monofizita Eutükhésszel kellett megvívnia, aki szerint Krisztusban csak egy természet van, az isteni, tehát Krisztus szerinte nem volt igazán ember. Ez a tanítás Krisztus egész megváltó művét kérdőjelezte meg, és fölkavarta a keleti egyházat. Külön kiélezte a monofizitizmus veszélyét az a körülmény, hogy Eutükhész, aki kolostori elöljáró volt, az intrikus természetű kamarás, Krüszaphiosz révén jelentős befolyással bírt a császár, II. Theodosius udvarában.

A szabályos időközökben tartott konstantinápolyi pátriárkai zsinaton Flavianus pátriárka 448 novemberében Eutükhész tanítását mint eretnekséget elítélte, a szerzőt magát pedig letették hivatalából. Eutükhész egyszerre föllebbezett a pápához és a császárhoz. Leó pápa 449. június 13-án kelt, híressé vált dogmatikus levelével válaszolt Flavianusnak. Mesteri pontossággal fejti ki a Szentírásra és a keresztelési hitvallásra támaszkodva a Krisztus egy személyére és két össze nem keveredett természetére vonatkozó tanítást, mely szerint mindkét természet, az isteni is, az emberi is, a másikkal összekapcsoltan végzi sajátos tevékenységeit.

Eutükhész és barátja, Dioszkurosz alexandriai pátriárka válasza nem sokáig váratott magára. A császár segítségével Dioszkurosz zsinatot hirdetett 449-ben Efezusba, amelyen nem engedték fölolvasni a pápa levelét, és igazolni akarták Eutükhészt. Leó tiltakozását jelentette be a császárnál az általa ,,rablózsinat''-nak nevezett gyülekezeten elhangzottak miatt.

Ám egy szerencsétlenség következtében II. Theodosius császár 450. július 28-án meghalt. Nővére, Pulcheria a hadsereg támogatásával maga mellé császárrá emelte Markiánosz tábornokot, akihez feleségül ment. Az új császár a birodalom egységének biztosítását látta abban, ha a hitegység szilárd. Ezért föltárta Leó előtt azt a tervét, hogy Niceába új zsinatot akar összehívni. Leó, akinek korábban szintén az volt a szándéka, hogy zsinatot hirdet, de a körülmények kedvező alakulása után elállt tervétől, csak nehezen adta beleegyezését a zsinathoz.

Végül mégiscsak összehívták, és az első ülést 451. október 8-án tartották Kalkedonban. Leó pápát egy küldöttség képviselte: Paschasius lilybeumi püspök, továbbá Lucentius és Julianus püspökök, valamint két pap, Bonifacius és Basilius. A császári biztosok kemény kézzel gondoskodtak a zsinat lefolyásáról. Amikor Eutükhész és Dioszkurosz ügyére került a sor, e hivatalnokok teremtettek rendet a hangosan kiabálók között.

Leó életének csúcspontja 451. október 10-én következett el. Miután a zsinat előtt fölolvasták dogmatikus levelét, a résztvevők egyöntetű lelkesedéssel kiáltották: ,,Ez az Atyák hite, és az Apostolok hite! Péter szól Leó által! Valamennyien ezt hisszük!''

A továbbiakban azonban nem mindenben a pápa kedve szerint folytatta munkáját a zsinat. Huszonnyolc résztvevő ugyanis megszavazta, hogy Anatoliosz konstantinápolyi pátriárkának az Egyházban a római püspök után különleges rangja legyen. A pápai küldöttek azonnal tiltakozást jelentettek be, Leó pedig ezt írta a császárnak: ,,Személyes bűnömnek tartanám, ha az Atyák rendelkezéseit az én hozzájárulásommal sértenék meg, és ha egy testvér kívánsága többet jelentene számomra, mint az Úr egész házának java.''

Anatoliosz pátriárka azonban elég okos volt ahhoz, hogy elálljon a kéréstől, amikor Leó megszakította vele a kapcsolatot. Talán egy császári intelem is segített, Leó ugyanis egy nuncius révén közvetlen kapcsolatban állt a császári udvarral.

451--460 között újabb veszedelmek tűntek föl. Palesztinában szabályos lázadás tört ki a monofizita szerzetesek körében, akik továbbra is a kiközösített Eutükhész és Dioszkurosz hívei voltak. Egyiptomban, közelebbről Alexandriában mindaddig nem állt helyre a nyugalom, amíg Aelurus Timoteust, Dioszkurosz egyik barátját, aki elfoglalta a pátriárkai széket, véglegesen ki nem utasították. Csak a pápa ismételt fölszólítására volt hajlandó a császár rendőri erőkkel oltalmába venni az igaz hívőket és helyreállítani a város rendjét.

452-ben Leó a hunoktól mentette meg Rómát és lakosságát azzal, hogy bátran Attila elé vonult, és visszafordulásra bírta. De 455-ben már nem tudta megakadályozni, hogy Geiserich vandáljai be ne törjenek a városba, csak annyit sikerült elérni, hogy az emberek életét megkímélték, és nem gyújtották föl az épületeket.

Minden sikeres politikai tevékenysége ellenére Leó igazi nagysága abban rejlik, ahogyan Péter utódjának, a pápának hivatalát a többi püspökkel tartott kapcsolatában, az Egyház belső szervezetének kérdéseiben, a tévtanítások elhárításában és az evangélium hirdetésében napról napra betöltötte.

Levelezése úgy mutatja őt, mint az Egyház harcosát, aki hivatalának erejénél fogva az igaz hitet és a keresztény életet akarta megvédeni az egész Egyházban. Prédikációiból megismerhetjük a püspököt, aki buzgón törekszik arra, hogy hívő népét tanítsa. Nyelvezete tele van olyan találó fordulatokkal, amelyek illettek hallgatóságához; ugyanakkor mesteri módon él az antik retorika eszköztárával is. Tanításában a teológiát a legalapvetőbb tételeiben ragadta meg. XIV. Benedek pápa joggal iktatta őt az egyháztanítók sorába, s ezzel megadta a kellő tiszteletet ennek a szent pápának, aki hivatásának megfelelően mindenkinek mindene volt.

A régi liturgikus források 461. november 10-re teszik Nagy Szent Leó pápa temetését. Rómában június 28-án, Péter-Pál vigíliáján ünnepelték, mert I. Sergius pápa (687--701) ezen a napon vitette át ereklyéit a Vatikáni bazilikába. Később a galliai egyház április 11-i dátumát követték, 1969-ben az ünnepet a szent pápa halála napjára helyezték át.

--------------------------------------------------------------------------------

A Newman kardinális által ,,Fenséges Leó''-nak nevezett pápa életéből, aki a pápaságot mint az Egyház egységének biztosítékát szilárdította meg, és bizonyságát adta annak, hogy az Egyház mennyire javára szolgál a világnak, a hagyomány sokat elmond az utókornak.

440-ben Placidia császárnő Leó fődiákonust Galliába küldte, hogy nagy tekintélyével és diplomáciai érzékével teremtsen békét. Miközben úton volt, meghalt III. Sixtus. Leót távollétében megválasztották, s azonnal küldöttség indult utána, hogy megvigyék a hírt, és amilyen gyorsan csak lehet, térjen vissza.

Amikor Leó hivatalába lépett, így prédikált: ,,Reszketnem kell a felelősség miatt, de a hitem vigasztal a kegyelem ajándékával, mert az Úr, aki e hivatal terhét reám rótta, segít majd viselni is. Ha a hivatal nagyságát és a saját gyengeségemet nézem, megrettenek; de nem hátrálok meg, mert nem magamban bízom, hanem abban, aki bennem működik! Minden, amit hivatalomban helyesen teszek, Krisztus műve!''

452 tavaszán a rémülettől falfehér hírnök érkezett és jelentette a pápának: Attila, akit mindenki csak ,,Isten ostora''-ként emleget, hunjaival betört Itáliába, és úton van Róma felé. Valentinianus császár félelmében Ravenna falai mögé menekült. Van még idő, hogy a pápa is kövesse őt! -- Amikor a követ elhallgatott, a pápa egy csodálatosan megmunkált arany karperecet emelt föl az asztalról, ami egy ritka formájú állatot ábrázolt, amilyet Rómában még soha nem láttak. ,,Látod ezt? -- kérdezte a hírhozótól, és odatartotta eléje az ékszert. Ez a hunok munkája. Egy nép, amelyik ilyen műalkotásokra képes, hajlandó lesz az Élet igéjének befogadására is. Lehet, hogy Isten színe előtt máris bűnösök vagyunk, mert még nem tettünk kísérletet arra, hogy Krisztus keresztjét e nomádok sátrai közt is fölállítsuk. Eddig mi azon a véleményen voltunk, hogy csak a mi birodalmunk létezik és semmi más a világon, most pedig félünk. Nem, én nem menekülök; megvédem Rómát, és elmegyek a hunok táborába!''

Útra is kelt észak felé, és Mantova közelében találkozott a félelmetes lovasok királyával, akitől egész Itália reszketett. Valóban sikerült Attilát rávennie a visszafordulásra, aki arra is ígéretet tett, hogy békét köt a birodalommal. Kétségtelen, a körülmények is Leó javára fordultak -- a hunok seregében járvány tört ki, e sztyeppei lovasok nem voltak hozzászokva a hegyvidékekhez, és Markianosz császár fölmentő hadműveleteket kezdett a hunok saját területén --, mindazonáltal a pápa bátor föllépésének volt köszönhető, hogy a hun támadás így végződött.

A legenda szerint maga Attila így mondta el a találkozást: ,,Leó mellett láttam egy másik valakit, aki papi ruhába volt öltözve, tekintélyes öreg volt, és az arca tiszteletet parancsolt (ez Szent Péter volt), és kivont karddal szörnyű fenyegetések közepette a halált helyezte nekem kilátásba, ha nem teljesítem kívánságát.'' Raffaello egyik híres képe a vatikáni stanzákban ezt a pillanatot ábrázolja: Péter a levegőben szállva jelenik meg Attilának Leó feje fölött, és Attila halálra rémül.

Egy másik alkalommal is megmutatkozott, hogy abban a zűrzavaros időben csak a pápaság volt képes magára vállalni az emberek védelmét. Amikor a nyugatrómai császár, Valentinianus esztelen dühében tőrrel leszúrta Aetius hadvezért, és maga is hamarosan meghalt, Geiserich, a vandálok királya, aki ekkor már egész Észak-Afrikát a kezében tartotta, elérkezettnek látta a percet, hogy Róma ellen vonuljon. Flottája Ostiában kötött ki. Aki csak tudott, menekült, annál is inkább, mert az új császárt, Petroniust megölték a katonái. Ismét csak Leó állt egy küldöttség élére, és szembenézett a hódítóval. Az azonnali elvonulást nem tudta elérni, de a vandálok megígérték, hogy nem égetik föl Rómát, és nem ölik le a lakosságot. Amikor a zsákmánnyal megrakott vandál hajók kifutottak az ostiai kikötőből, a rómaiak tudták, hogy életüket Leó pápának köszönhetik.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki soha nem engeded, hogy sziklára épült Egyházadon a pokol kapui erőt vegyenek, kérünk, segíts minket, hogy Nagy Szent Leó pápa közbenjárására igazságodban szüntelenül megmaradjunk, és híveid szerte a földön békességben éljenek!

Szent Parmutiosz atya

Parmutiosz Egyiptomban élt szerzetesi éleletet a IV. században. Abban a pusztában élt, ahol a március 29-én említett János atya vezekelt egy kútban.

Szent Process és Martinián vértanúk

Mindkét szent eredetileg pogány volt. A Rómában levő mamertini börtönben voltak a foglyok felügyelői. Ebben a börtönben őrizték Péter és Pál apostolokat is. Amikor a két őr látta, hogy az apostolok által, mennyi csoda történik, mindketten hittek. Krisztusban és megkeresztelkedtek, velük együtt még 47 ember is. Keresztségük után elengedték, a börtönből az apostolokat. Ezt jelentették róluk Paulin parancsnoknak, aki rá akarta venni őket, hitük megtagadására. Mivel eredményt nem ért el a város falain kívül lefejeztette őket. Ez, az X. század második, felében történt.

SZENT SZANISZLÓ

*Szczepanowo, 1030/1035. +Krakkó, 1079. április 11 .

A hagyomány szerint Szent Szaniszló püspök és vértanú a krakkói egyházmegye területén fekvő Szczepanowóban született. Családja a lovagok közé tartozott, de nem voltak gazdagok. Születésének pontos dátumát nem tudjuk.

Gyermekkorát szülőföldjén töltötte, iskoláit valószínűleg a krakkói bencéseknél kezdte. Nevelői észrevették képességeit, ezért az akkori Európa egyik szellemi központjába, Ličge-be küldték. Itt végezte a teológiát.

Hazatérve rövidesen kitűnt szellemi és lelki kiválósága, ezért a krakkói püspök, Lamberto Zula székesegyházi kanonokká nevezte ki. 1070- ben, amikor a püspök meghalt, a klérus, a nép, sőt maga a fejedelem, II. Bátor Boleszláv (1058--1080) is őt kívánta utódnak. II. Sándor pápa ki is nevezte Krakkó püspökévé, és 1072-ben fölszentelték. Szaniszló volt a második olyan krakkói püspök, aki nem a bencés szerzetesek közül, hanem a világi klérusból került ki. Ez pedig annak a folyamatnak volt része, amellyel a bencés szerzeteseket lassan- lassan visszaszorították a lengyel egyház kormányzásából.

Püspöksége nagyon kedvező körülmények között indult. A király támogatta, s így Szaniszló az egyházmegye térítését véghez tudta vinni. A reformszellemet, amelyet Ličge-ből, azaz a nyugati egyházból hozott magával, a papság körében meg tudta szerettetni, és ennek megfelelően sikerült megújítania a klérust.

Az évek múlásával azonban a király és a püspök közötti barátság egyre inkább elhidegült, majd ellenségeskedéssé fajult, míg a király meggyűlölte a püspököt. Nemsokára nyílt összeütközésre került sor, és Szaniszló püspök kiközösítette Boleszlávot. A király válaszul megölette embereivel a Szent Mihály-templom oltáránál Szaniszlót. Sőt, nemcsak meggyilkolták, hanem meg is csonkították, miként a felségárulókat szokták, azaz levágták kezét, lábát.

A templom melletti temetőben temették el, de már 1088-ban kiemelték, és átvitték a krakkói Wawel-székesegyházba. A sírjánál azonnal megnyilvánult a hívők tisztelete, főleg a szegények részéről, akiknek atyja volt életében.

Szentté avatását 1229-ben indították el és 1253-ban zárult le. IV. Ince pápa Assisiben hirdette ki. Ünnepét május 7-i dátummal 1594-ben vették föl a Római Kalendáriumba. 1969-ben áthelyezték április 11-re, amely napon a krakkói káptalan halottaskönyve szerint vértanúságot szenvedett.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, kinek tiszteletéért Szent Szaniszló püspököt az üldözők kardja halálra sújtotta, kérünk, segíts, hogy vértanúd példája szerint mindhalálig megvalljuk a hitünket!