SZENT BÉDA VENERABILIS
*672. +Jarrow kolostora, 735. május 26.
Béda
672-ben a Wear torkolatának közelében született az észak- angliai
Northumbria királyságban. Amikor hét éves volt, szülei oblátusként
Biscop Benedekhez adták, aki négy évvel előbb kolostort alapított
Wearmouth-ban. Béda egész életét kolostori környezetben élte le.
Béda
életében nem történt sok külső esemény. Kolostorából sohasem távozott
messzebb Yorknál vagy Lindisfarnénál és korának közéletében semmiféle
módon nem vett részt: élete egy kolostori tudós élete volt. És mégis,
neve és híre halála után már néhány évvel ismertté vált az egész latin
egyházban. Mert Béda korának legnagyobb tanítója volt. Anglia megtérése,
amelyet Canterburyi Ágoston 597-ben indított el, az ő életében ért
véget, amikor Wilfried az utolsó dél-szászországi pogányt is
megkeresztelte 686-ban. Béda korát egy új keresztény rend kezdetei
határozták meg. És ebben Béda döntő szerepet játszott. Ő rakta le az
úgynevezett Karoling-reneszánsz alapjait.
681-ben, egy évvel
Béda kolostorba lépése után Ecgfrith northumbriai király a Tyne melletti
Jarrow-ban újabb földterületet ajándékozott Benedek apátnak, hogy ott
új kolostort alapítsanak. Ceolfrith apát vezetésével tizenhét szerzetest
küldtek ki az új alapítás elfoglalására. Rövidesen Bédát is Jarrow-ba
küldték, és ott töltötte egész további életét.
692-ben Bédát
szokatlanul fiatalon, 17 éves korában diákonussá szentelték.
Tanulmányairól keveset tudunk. De Jarrow-nak nagyszerű könyvtára volt és
neves tanítókkal is rendelkezett. Bédának korán meg kellett kezdenie
tanári és írói tevékenységét. A kolostori iskolában tanított. Legkorábbi
írásai tanítványai számára készültek: egy nyelvtan, valamint egy
helyesírási és verselési tankönyv. Természettudományi tanulmányokat
folytatott és írt földrajzi és csillagászati munkákat is. Mindenekelőtt
azonban azzal foglalkozott, hogy megírja hazája megtérésének történetét,
az első angol szentek, továbbá versben Szent Cuthbert és a kolostor
első apátjainak életrajzát.
Bédát 703-ban szentelték pappá.
Nemsokára megbízták, hogy tanítványait készítse föl a papi hivatásra. E
célból kezdte írni Szentírás-kommentárját. Hírneve az egész középkor
folyamán ehhez a munkához kapcsolódott. Béda kiválóan alkalmas volt e
feladatra. Birtokolta a szükséges nyelvismeretet, nagy volt az
olvasottsága, legfőképpen pedig rendelkezésére állt egy gazdag és jól
összeválogatott könyvtár, melyet Biscop Benedek apát sokévi türelmes
munkával hozott létre. Béda közel harminc éven át a Szentírás
tanulmányozásának és tanításának élt. Kritikusai nem egyszer azt
allították, hogy teológiai műveiből hiányzik az eredetiség. Így azonban
csak az beszélhet, aki teljesen félreérti szándékát. Béda elsősorban
azért írt, hogy növendékeit tanítsa és hogy nemzedékének tagjaival
megismertesse a keresztény ókor tudásanyagát. E didaktikai szempontot
szem előtt tartva gondosan ügyelt arra, hogy az olvasóval közölje
ismereteinek forrásait. Kortársainak és a későbbi nemzedékeknek széles
utat nyitott az egyházatyák tanításához. Bonifác a távoli missziós
területről, Germániából levélben kért barátjától, Bédától egy-egy
példányt a saját, illetve tanítványa, Egbert homíliáiból, hogy
prédikációira készülvén használhassa azokat.
Béda szentírási
kommentárja figyelemre méltó alkotás, de még érdekesebb munkája Anglia
egyháztörténete, amelyet 731-ben zárt le, s a kora középkori
tudományosság hatalmas emléke. Nagyrészt tőle származik mindaz, amit az
angolok korai történetéről tudunk. Fölvázolja benne Anglia történetét
Julius Caesar partraszállásától (Kr. e. 55.) saját koráig. Érezhető
büszkeséggel számol be arról, hogyan vonult be a kereszténység az
országba. Béda történelemábrázolását mai szemmel is tudományosnak
minősíthetjük. A korábbi korokból származó források megbízhatóságát
gondosan megvizsgálta. Amikor szóbeli hagyományra vagy mondákra
támaszkodik, mindig fölhívja rá a figyelmet. Nyelve világos és egyszerű.
Az előadást átszövi azoknak a férfiaknak a vázlatos arcképe, akik
Anglia megtérésében a főszerepet játszották. Ilyenek: Gergely pápa,
Aidan és a szentéletű Oswald király, James diákonus és Cuthbert.
Találhatók benne anekdoták Nagy Szent Gergelyről és a római angolszász
rabokról; Caedmonról, a költő-pásztorról; Coifiról, a pogány papról és
az Edwin király palotájában tartott gyűlésről. Ezek az angol történelem
legismertebb anekdotái közé tartoznak. Joggal viseli Béda ,,az angol
történetírás atyja'' megtisztelő címet.
De ez a kolostori tudós
élénk érdeklődést tanúsított Northumbria akkori egyháza iránt is. Látta,
hogy sürgősen reformra volna szükség. Halála előtt egy évvel egykori
tanítványának, Egbertnek, aki akkor yorki püspök volt, írt egy levelet,
melyben sok mindenre kitért. Ebben intette, hogy ne hanyagolja el
kötelességét a rendszeres vizitáció és prédikáció terén. Azt tanácsolta
neki, hívjon össze zsinatot és készítse elő a túlságosan nagy
egyházmegye fölosztását. Rámutatott arra, hogy már sok kolostor van az
országban. Sok közülük csak nevében kolostor, mert gazdag emberek csak
azért alapították őket, hogy elnyerjék azokat a privilégiumokat,
amelyeket azok a birtokok élveztek, amelyek istentiszteleti célokat
szolgáltak. Arra is fölhívta a püspök figyelmét, hogy a nép fokozódó
mértékben elhanyagolja a szentségek vételét. Szorgalmazta, hogy
prédikáljon a mindennapi áldozás gyakorlatáról, amint az a kontinensen
és a római egyházban szokásos.
Amikor Béda ezt a levelet írta,
már beteg volt. Életének utolsó napján még a János-evangélium
fordításával foglalkozott. Amikor a szerzetesek könyörgő körmenetben a
templomba vonultak -- másnap Áldozócsütörtök vigíliája volt -- Béda
cellájában maradt, mert az utolsó fejezeten dolgozott. Este, mivel
érezte végének közeledtét, a kolostor papjait cellájába hívta.
Szétosztotta köztük csekélyke személyes holmiját: pár szem borsot,
néhány kéztörlőt, kevés tömjént. Azután kivitték cellája elé a
folyosóra. Innen láthatta helyét a kóruson. Áldozócsütörtökön halt meg,
735-ben.
Bédát Jarrow-ban temették el. A 14. században
maradványait a durhami székesegyházban Cuthbert csontjai mellé
helyezték. Később Béda koporsóját a székesegyház nyugati felében lévő
Galilea-kápolnába vitték. Sírja ma is itt látható.
1899-ben
XIII. Leó pápa Béda ünnepét az egész Egyházra kiterjesztette, és
egyháztanítónak nyilvánította őt. Igazán illő cím annak a férfinak,
akiről földije, Szent Bonifác azt mondta, hogy ,,az Egyház fényessége,
amelyet maga a Szentlélek gyújtott''.
Ünnepét 1899-ben vették föl a római naptárba, május 27-re. 1969-ben áthelyezték május 25-re.
--------------------------------------------------------------------------------
Béda
Venerabilisról, akit Newman ,,a bencés rend virágának'' nevezett,
legjobban saját művei vagy tanítványainak följegyzései vallanak.
Mindenesetre ennek a kolostori tudósnak az életében nem a külső
események voltak előtérben, sokkal inkább mindenre kiterjedő szellemének
gondolatai.
Ő maga ezt írja életéről: ,,A kolostor birtokán
születtem, és amikor hét éves voltam, családom először főtisztelendő
Benedek apátra, majd később Ceolfrith apátra bízott nevelés és kiképzés
céljából. Egész további életemet ebben a kolostorban töltöttem el.
Teljesen a Szentírás tanulmányozásának adtam magam, miközben a regula
szabályai szerint éltem és nap mint nap részt vettem a karban az
officiumon. Különös örömöm mindig a tanulás, a tanítás és az írás
volt.''
Béda szívébe is némi betekintést nyerünk, amikor
Ethelberttel, Anglia első keresztény királyával kapcsolatban kiemeli,
hogy az embereket úgy kell megnyerni az égnek, hogy közben nem szabad
erőszakot alkalmazni; vagy hogy a szakadárokat meggyőzni kell és nem
kényszeríteni; vagy hogy Walstan szerzetes a gyóntatószékben oly jóságos
volt, hogy az emberek Anglia minden részéből hozzá tódultak. Nem
ilyennek kellett neki magának is lennie?
Az Énekek énekéhez írt
magyarázatában Béda a zsinagóga vágyakozását Krisztus ifjú Egyházával
állítja szembe. Olyan gondolat ez, amelyet később a gótikus
székesegyházak portáljain kőfigurákban értelmeztek és ábrázoltak.
Amikor
Béda az eleven történelmet írja, a múlt a jelen számára is jelentőséget
nyer. Így tudósít a tiszteletreméltó krónikás arról az emlékezetes
óráról, amikor Edwin, Northumberland királya, tanácsosaival a
kereszténység mellett döntött:
Amikor az első hithirdetők az
országba jöttek, Edwin összehívta bölcseinek gyülekezetét, és
megkérdezte őket, mit tartanak az új tanításról. Akkor fölállt egy
tanácsos, és ezt mondta: ,,Királyom, törzsfőiddel és embereiddel
télidőben lakománál ülsz. Középütt a tűzhelyen lángol a tűz és meleg a
terem. Odakint azonban dühöng a szélvihar hideggel, esővel és hóval.
Akkor betéved egy veréb, és beszáll a terembe. Az egyik ajtón berepül, a
másikon ki. Abban a pár pillanatban, amíg bent van, nem éri a tél
zordsága, de mihelyt eltűnik szemed elől, visszatér a sötét télbe. Úgy
tűnik nekem, hasonló ehhez az ember élete. Nem tudjuk, mi előzi meg, azt
sem tudjuk, mi jön utána. Ha ez az új tanítás biztosat mond felőle,
megérdemli, hogy kövessük.''
Béda halála, amiről tanítványa,
Cuthbert számol be, elénk tárja mindazt, ami életét eltöltötte:
,,Tizennégy nappal húsvét előtt borzalmas légzési nehézséggel küzdött.
Közben ismét meggyógyult. Igen boldog és vidám volt, és minden órát
megköszönt a Mindenhatónak. Nekünk, tanítványainak, még mindig naponta
tartott előadásokat. Napjának többi részében zsoltárokat énekelt.
Éjszakáját, azt a rövid időt leszámítva, amelyet alvásnak szentelt,
elragadtatásban és hálaimában töltötte. Amint fölébredt, dolgozott, mint
máskor. Nem mulasztotta el, hogy Istennek fölemelt kézzel hálát adjon. A
Szentírás sok helyét énekelte, egyes verseket angolul is, azzal a
megfontolással, hogy nem lehet a halálra eléggé fölkészülni. Azután
tovább fordította Szent János evangéliumát. Lábai már dagadtak, mégis
derűs lélekkel diktált, és ismételten azt mondta: ťÍrjátok gyorsan, amit
mondok, mert nem tudom, meddig tartok még ki, és Teremtőm nem hív- e
hamarosan magához.Ť Úgy tetszett nekünk, hogy pontosan ismeri halálának
idejét. Egyikünk azt mondta neki: ťKedves mesterünk, csak egy fejezet
hiányzik már. Ki tudsz még addig tartani?Ť Ezt válaszolta: ťIgen,
fogjátok tollatokat, és írjatok gyorsan, siessetek.Ť Három órakor így
szólt hozzám: ťFuss, és hívd ide papjainkat, hogy egy pár apró ajándékot
adjak nekik a ládámból.Ť Miután fölindultan megtettem, mindegyikükhöz
szólt, magát nekik ajánlotta, és nyomatékosan kérte; hogy imádkozzanak
és misézzenek érte. Így töltötte a napját derűsen estig, amikor a
fentebb említett ifjú azt mondta neki: ťKedves mester, még egy mondatotŤ
Így válaszolt rá: ťÍrjátok gyorsan!Ť. Nemsokára azt mondta az ifjú:
ťMost már be van fejezve.Ť Így válaszolt: ťIgazat mondtál. Consummatum
est (bevégeztetett). Vedd kezedbe a fejemet. Szeretném látni régi
gyóntatószékemet, hogy úgy kiáltsak Atyámhoz.Ť És cellájának padlóján
ülve énekelni kezdett: ťDicsőség az Atyának a Fiúnak és a
Szentléleknek.Ť Alighogy kimondta ťés a SzentléleknekŤ, kilehelte
lelkét, és bement az örök mennyországba.''
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
ki Szent Béda áldozópapot arra választottad, hogy tudományával
megvilágítsa Egyházadat, kérünk, add meg híveidnek, hogy az ő
bölcsessége az igaz útra vezessen, érdemei pedig segítsenek minket!
VILLAMAGNA*-i BOLDOG GELLÉRT zarándok, III. r. (1195-1265)
A
Firenzétol nem messze fekvo Villamagna helységben született szegény
földmuves szüloktol. Szüleit korán elvesztette. Ekkor egy gazdag
firenzei család befogadta és keresztény szellemben nevelte. Mikor
férfikorba jutott, a család egyik tagja, aki johannita lovag volt, maga
mellé vette, s keresztes-háborúba indultak. (Valószínuleg ez 1219-ben
történt, amikor Szent Ferenc is ott járt a Szentföldön.) Egy ütközetben
mindketten fogságba kerültek, sok megpróbáltatást szenvedtek, míg végre
kiváltották oket. Nemsokára egy másik jeruzsálemi lovag hívására újra
útnak indult a Szentföld felé. A hajót, melyen húsz lovag utazott,
üldözobe vette egy kalózhajó, de Gellért imájára csodás módon
megmenekültek. Hosszabb jeruzsálemi tartózkodása alatt bevették a
lovagrendbe szolgálattevo testvérnek. Nagy szeretettel gondozta a
betegeket és a zarándokokat. Olyan buzgó volt az imában, hogy szent
testvérnek nevezték. Ez bántotta Gellért alázatosságát, ezért kérte,
hogy visszatérhessen szülohazájába. Ezt meg is engedték neki. Útközben a
hagyomány szerint maga Szent Ferenc adta rá a III. rend ruháját
Assisiben. Visszavonult Villamagna közelébe, ahol egy kis kunyhóban
húzta meg magát. Szigorú életet élt és elnyerte a szemlélodés kegyelmét.
A betegek és szegények szolgálatát is végezte. Ajtóról- ajtóra járt
számukra alamizsnáért. Szokása volt, hogy idonként meglátogatott három,
egymástól távollevo templomot: Az elsoben a tisztítóhelyen szenvedo
lelkekért, a másodikban saját bunei bocsánatáért, a harmadikban a hívok
és nemhívok számára kegyelemért és megvilágosításért imádkozott. A 18.
században Porto Maurizioi Lénárd e templomok közül választott ki egyet
(Incontro*), ahol kolostort alapított. Remeteségében sokszor imádkozott
térdenállva, úgyhogy térdén a bor megkeményedett. Erényekben gazdagon és
szentség hírében halt meg kb. 1265-ben. Sírjánál sok csoda történt,
ezért remetelakát templommá alakították át. Hatszázéves megszakítatlan
tiszteletét XVI. Gergely pápa hagyta jóvá 1833-ban.
„Örvendeztem, amikor azt mondták nekem:
Az Úr házába fölmegyünk.
Íme, már itt is áll a lábunk
kapuidban, ó Jeruzsálem.
Jeruzsálem jól megépült város,
részei szépen egybeillenek.
Jeruzsálemre békét esdjetek!
Béke legyen azzal, aki szeret téged!”
121. zsoltár
Imádság:
Istenünk,
te Boldog Gellért hitvallódat változatos életúton remeteségbe vezetted,
ahol a szemlélodés magaslatára segítetted. Add, hogy közbenjárására ima
és jócselekedetek által Krisztus ígéreteit elnyerjük. A mi Urunk Jézus
Krisztus által.
SZENT VII. GERGELY PÁPA
*Soana (?), 1020/25. +Salerno, 1085. május 25.
Azokban
az években, amikor Hildebrand, Toszkána gyermeke férfivá érett, az
Egyház annak a megújulásnak fáradságos, de sokat ígérő hajnalhasadását
élte, amely a delelő középkor világának megadta sajátos jellegét.
Hildebrand
anyja révén rokonságban állt a római Pierleone családdal. Így könnyen
Rómába kerülhetett. Korán pápai szolgálatba állt, és talán az aventinusi
Mária-kolostor szerzetese volt. Tanúja lehetett, hogyan takarította el
az útból a romlással teli ,,sötét század'' romjait erős kézzel III.
Henrik császár. Amikor Suitger bambergi püspököt emelték a pápai székbe,
aki a II. Kelemen nevet vette föl, a pápáknak olyan sora kezdődött,
akik a reformot egyre előbbre vitték.
III. Henrik beavatkozása
közvetlenül érintette Hildebrand életének alakulását is. A császár által
letett egyik pápa, VI. Gergely a rokona volt. Ez a jellemes magatartású
és kifogástalan, vallásos lelkületű férfi lelkes híve volt a
reform-mozgalomnak, s inkább a viszonyoknak, mint saját hibájának lett
az áldozata. Kölnbe száműzték, s Hildebrand vele ment. Valószínűleg ezt
követően lépett a híres clunyi apátságba, amely az egyházi megújulás
központja volt. Itt még megélte a nagy apátnak, Odilónak utolsó napjait.
Annak utódjában, Hugóban pedig egy erős, kora történelmét meghatározó
személyiséget ismert meg.
1048 végén III. Henrik az unokaöccsét
emelte Péter székébe IX. Leó néven. A pápa Hildebrandot visszavitte
magával Itáliába, és bevette legközelebbi munkatársainak körébe.
Hildebrand római kincstárnok és bíboros lett, és ezzel megkezdődött az
egyházi reformért vívott küzdelme, amely minden erejét fölszította, de
föl is emésztette, s e reform életműve lett.
II. Kelemen
pápasága néhány hónapja alatt csak az irányt tudta megszabni, IX. Leó
viszont teljes erővel látott hozzá, hogy megszabadítsa az Egyházat a
simóniától, a laikus invesztitúrától és a papok nősülésétől. A papi
méltóságot semmibe vevő gyakorlat, a papi hivatalok megvásárlása,
illetve a királyoknak az Egyház ellenállása nélkül gyakorolt joga, hogy
ők töltsék be a püspöki székeket, oda vezetett, hogy alkalmatlan, sőt
gyakran méltatlan emberek álltak az Egyház vezető állásaiban, és
mérhetetlen károkat okoztak. Így Hildebrand Damjáni Péter bíborossal,
Silva Candida Humberttel és a lüttichi archidiákonussal -- a későbbi X.
Istvánnal -- együtt azon volt, hogy az egyházi életnek ezeket a
visszaéléseit egyre inkább kiirtsa.
II. Viktor pápa legátusnak
küldte Franciaországba. 1056-ban egy lyoni zsinaton hat püspököt
elmozdított hivatalából, mert pénzen vették hivatalukat. Két évvel
később az özvegy császárné, Ágnes udvarában ő szerezte meg X. István
megerősítését. Annak korai halála után a római nemesi családok, mint
egykor, erőszakos rajtaütéssel magukhoz ragadták a hatalmat Péter
székének betöltésére. Minden jog ellenére maguk közül akartak pápát
választani. Hildebrand azonban még kellő pillanatban visszaérkezett
Németországból, hogy ügyességével és tetterejével megakadályozza ezeket a
mesterkedéseket, s megmentse a jog szerinti pápa, II. Miklós ügyét.
Személyének
és reformtörekvéseinek azonban éppen ezekben a napokban hatalmas
szövetségese támadt: Lombardiában a nép között mozgalom indult a
simónia, a laikus invesztitúra és a papok nősülése ellen. E ,,pataria''-
nak nevezett mozgalom tagjai elkerülték a nős papok miséit, és
fölkeltek a simóniás papság ellen. A pápa követeket küldött a pataria
vezetőihez, s megbízta őket a mozgalom és a milánói érsek között támadt
viszály elsimításával is. Köztük volt Hildebrand is, aki 1059 óta a
római egyház archidiákonusának tisztjét viselte. Tárgyalásaik során
teljes sikerre vitték a reform eszméjét. Nemsokára meghalt II. Miklós.
Utódjának Anzelm luccai püspököt, a pataria egyik alapítóját
választották meg, aki a II. Sándor nevet vette föl (1061).
Megválasztásában döntő része volt Hildebrandnak. Egy hadsereg élén még
hadba is vonult, amikor császári csapatok a német királyi udvar
ellenjelöltjét, Cadalust Rómába vezették, és ezzel három évig tartó
viszályt erőszakoltak ki.
II. Sándor 1073. április 21-én
meghalt. A római egyház archidiákonusaként Hildebrand háromnapi böjtöt
és könyörgő istentiszteletet rendelt el, hogy Isten segítségét kiesdjék
az esedékes pápaválasztáshoz. Az események azonban meggyorsultak. Még
véget sem értek a temetés ünnepségei, amikor a nép magához ragadta a
kezdeményezést. Hildebrandot pápának kiáltották ki, és minden
tiltakozása ellenére erőszakkal a S. Pietro in Vincoli-templomba
hurcolták, s miután a bíborosok beleegyezésüket adták, a pápai trónra
emelték.
Az új pápa a Gergely nevet vette föl. E névválasztás
éppen úgy szolgálhatta Nagy Szent Gergely fönséges alakjának
tiszteletét, mint ahogy emlékeztethetett hatodik viselőjére, akinek
sorsában fiatalemberként maga is osztozott.
A reform sürgető
feladata mellett hamarosan eltöltötte a pápát az 1054 óta elszakadt
keleti Egyházzal való egyesülésnek és a jeruzsálemi Szentsír
visszaszerzésének gondolata.
Fenyegetően ekkor kezdett azonban
kibontakozni a Gergely életét és halálát beárnyékoló összeütközés IV.
Henrikkel. 1074 böjti zsinatján szigorúan megtiltotta, hogy laikusok
állítsanak püspököket. A királyok emberemlékezet óta a birodalmi érdek
szerint nevezték ki a püspököket, akik a birodalmi alkotmány támaszai
lettek. Az pedig kétségtelen, hogy a püspöki tisztség benső lényegét
sérti, ha elsősorban földi érdekek szolgálatába állítják. Gergely még
bizakodott abban, hogy békésen rendezni lehet a viszályt. Kész volt maga
is bizonyos engedményekre, Henrik azonban mit sem törődve a pápa által
kinevezett Attóval, maga iktatott be egy érseket Milánó számára, és
önkényesen így járt el más püspökségekkel és apátságokkal is. Akkor
Gergely, még mindig kiegyezésre készen, komoly és sürgető levelet írt
neki. A levél átadójának -- hajthatatlansága esetén -- a kiközösítést
kellett volna kilátásba helyezni a király számára. A wormsi birodalmi
gyűlésen 1076. január 24-én válaszolt Henrik ,,Hildebrandnak, aki már
nem pápa, hanem ravasz barát''. Ezzel az elbizakodott fölhívással
fejezte be válaszát: ,,Te, minden püspökünk és a magunk ítélete alapján
elátkozott, szállj le, hagyd el a bitorolt apostoli széket! Mi, Henrik,
minden püspökünkkel együtt mondjuk neked: szállj le, szállj le, és légy
örökké átkozott!''
Rómában éppen ülésezett a böjti zsinat.
Amikor Henrik követe, Pármai Roland a gyülekezet előtt fölolvasta ezt a
választ, óriási fölháborodás tört ki a király ellen. A követet csak
Gergely közbelépése mentette meg az erőszaktól. A következő nap azonban
megtörtént a király elítélése. A pápa mélységesen sértve érezte magát,
hiszen eltöltötte magas hivatásának tudata és annak a méltóságnak
átérzése, hogy ő az apostolfejedelem utóda. A Henrik fölött hozott
ítéletét Szent Péterhez intézett imádság formájába öltöztette: ,,A beléd
vetett bizalomra támaszkodva, Egyházad tiszteletére és védelmére, a
mindenható Isten nevében, a te hatalmaddal és erőddel megfosztom az
egész birodalom fölötti uralmától Henrik királyt, aki hallatlan
kevélységgel föllázadt Egyházad ellen.''
A király kiközösítése
rendkívüli esemény volt. Politikai következményei Canossába
kényszerítették Henriket. Itt Gergely három napon át súlyos harcot
vívott önmagával. Mint pap nem tagadhatta meg a föloldozást a bűnbánó
kereszténytől, ezért minden politikai meggondolás ellenére föloldozta a
királyt az átok alól.
Henrik azzal hálálta ezt meg neki, hogy a
következő három évben ,,a hitegetés, a színlelés és a vesztegetés minden
eszközével szabályszerűen az orránál fogva vezette'' a pápát.
Gergely
kénytelen volt Henrik viselkedését a pápai méltóság és hatalom
tűrhetetlen semmibevételének tekinteni. Bekövetkezett a második
kiközösítés és vele együtt a háború. A pápa gyorsan kibékült dél-itáliai
ellenfeleivel, és így hátulról nem fenyegette veszély. Ennek ellenére
egyik balsiker a másik után érte. 1081 májusának végén Henrik
hadseregével Róma előtt állt, és 1084-ben teljesen meghódította azt.
Gergely csak üggyel-bajjal tartotta magát az Angyalvárban. Amikor a
római nép és papság nagy része hűtlen lett hozzá és elismerte a Henrik
által állított ellenpápát, veresége meg volt pecsételve. Végül a
normannok jöttek segítségére, de mértéktelen fosztogatásukkal úgy
elkeserítették Róma lakosságát, hogy nem maradhattak a városban, s velük
együtt Gergely sem. Így hát megmentőivel Salernóba vonult. Az utolsó
évek harcai és szenvedései megtörték testét. Egyedül, magára maradva ott
halt meg 1085. május 25-én.
Gergely életének vége mégsem
katasztrófa. Az Egyház megújulásáért és megszentelődéséért folytatott
küzdelemnek évszázadokra kiható irányt és lendületet adott. Ezzel együtt
éppen külső vereségében mutatkozott meg szándékának zavartalan
tisztasága. Igaz, Gergely -- amint maga mondja -- izzón és
szenvedélyesen tudta gyűlölni a gonoszságot. Nem volt megnyerő,
szeretetreméltó egyéniség, sőt, nem ritkán ,,goromba volt, mint az
északi szél'': valószínűleg lényének e vonásában gyökerezett az a
ridegség, amellyel hivatalának hatalmi igényeit védelmezte, melyeket mai
fogalmaink szerint túlzottaknak tartunk. Ez akadályozta meg abban is,
hogy megértésre jusson a királlyal, ami pedig megkímélte volna őt és
Róma városát az 1083/84-es évek szerencsétlenségétől.
Nagymértékben
birtokolta viszont az ellenségszeretet erejét, az igazi
Krisztus-követés csalhatatlan ismertetőjelét. Gergely szentsége éppen
abban áll, hogy mindenestül hivatala követelményeinek élve kiüresítette
önmagát: elfeledte Hildebrandot, hogy Gergely legyen. Így tudta magát a
végsőkig odaadni, minden nagyszerű adottságával szolgálva és önmagát
fölemésztve. A cél, amelyre nem lankadó szenvedéllyel tört, az Egyház
szabadsága és tisztasága volt.
V. Pál pápa a hozzá sok vonásban
hasonló Gergelyt 1606-ban avatta szentté, amikor az abszolutizmus
hatalmi igényei ugyanúgy fenyegették az Egyházat, mint egykor.
Ünnepét 1728-ban vették föl a római naptárba, május 25-re.
--------------------------------------------------------------------------------
E
a nagy pápát, akinek lelkiereje és harcias természete szembetűnő,
mindig kétféleképpen ítélték meg. Korának harcos irodalma az
utánozhatatlan szent vagy a megtestesült ördög képét festette róla;
lelkes odaadással vagy izzó gyűlölettel fogadták.
Kortársa és
kritikus barátja, Damjáni Szent Péter egyik levelében megismerteti
velünk Gergely dinamikus jellemét: ,,Az alapján, amilyen módon és
formában Ön közölte velem ezt a megbízatást, nagy ellentétet látok
Önben. Miközben egyrészről az atyai kegy jóindulatával kedveskedik
nekem, másrészről borzasztó perpatvarral fenyeget. Míg egyrészt
melengető fénnyel sugárzik rám, mint a nap, másrészt úgy támad rám, mint
a goromba északi szél.''
Damjáni nem tudta megmondani, hogy
szerette-e inkább, vagy félt tőle: ,,Mint valami zsarnok, mint egy Néró,
mint oroszlán kényszerített mindenre, ami helyes. Úgy uralkodott
rajtam, mint egy szent sátán.''
Vitathatatlan, hogy VII.
Gergelyt teljesen átitatta szent küldetése és felelőssége. Főpásztori
hivataláról így ír: ,,Isten a pápát őrnek állította minden egyes ember
és az egyetemes Egyház fölé. Az utolsó ítélet napján számot kell adnia
róluk. Ezért nem hallgathat, amikor az lenne a kényelmesebb. Vállalnia
kell inkább még a halált is. Ha mindenki siketnémává lesz is, neki föl
kell emelnie hangját: ťMagas hegy tetejére állítottál, hogy kikiáltsam
és pellengérre állítsam Isten népének gonosztetteit és az egyház
gyermekeinek bűneit!Ť'
Szívesen idézte a próféták mondásait:
,,Ha a gonosznak nem beszélsz gonoszságról, lelkét a te kezedből kérem
számon'' (Ez 3,18), és: ,,Legyen átkozott, aki kardját kíméli a vértől''
(Jer 48,10).
Gergely nem kerülte azt a fényűzést, amelyet kora
elvárt a pápától, jóllehet nem ragaszkodott hozzá, és az egyházi
funkciókon kívül egyszerű szerzetesi öltözéket hordott. Amilyen pontosan
különbséget tudott tenni magával kapcsolatban a személy és a hivatal
közt, ugyanolyan jól megkülönböztette mások esetében is a személyt és
annak ügyét: ,,Hivatali kötelességem, hogy szeressem az embereket,
miközben elutasítom hibáikat; hogy gyűlöljem istenellenességüket, de
sohasem személyüket.''
Hogy Gergely az ellenséghez is
igazságossággal és szelídséggel közeledett, bizonyítja a németeknek
1076. szeptember 9-én írt levele, amelyben ezt írja Henrikről: ,,Kérlek
titeket, hogy vele szemben ne csak az igazságosságot érvényesítsétek,
amely eltiltja őt a kormányzástól, hanem az irgalmasságot is, amely sok
bűnt megsemmisít.''
A 11. század e pápájánál senki sem keresne
toleranciát; pedig VII. Gergely birtokában volt ennek a tulajdonságnak
is. Egy levélben, amelyet Ennasszernak, Afrika mohamedán uralkodójának
írt, megköszöni baráti gesztusát, majd így folytatja: ,,Istennek, aki
minden embert meg akar menteni, és nem akarja, hogy egy is elvesszen,
semmi sem kedvesebb, mint hogy az ember rajta kívül embertársát
szeresse, hogy senki másnak ne tegyen olyant, amit magának nem kívánna
mások részéről. A szeretetnek ilyen megnyilatkozásaira mi keresztények
és mohamedánok sokkal inkább kötelesek vagyunk egymás iránt, mint más
népek. Hiszen mi, ha különböző módon is, ugyanabban az egy Istenben
hiszünk, és naponta tiszteljük őt. Isten a tanúm, hogy az ő dicsőségére
téged szeretünk, és őszintén kívánjuk földi és örök üdvödet. Hosszú és
boldog kormányzás után vezessen téged a Mindenható Ábrahám kebelébe az
örök boldogság élvezésére!''
Hogy mennyire nem volt fanatikus
Gergely, mutatja a viselkedése Tours-i Berengárral szemben, akit azzal
vádoltak be, hogy tévtanokat hirdet az Eucharisztiáról. Nem követte a
heveskedőket, akik erélyes intézkedést követeltek az eretnekkel szemben.
Azt akarta, hogy biztosítva legyen a tér a teológiai gondolkodásnak -- s
vele együtt a tévedésnek is. Menlevelet adott a bevádoltnak, hogy
hazatérhessen, és mindenkinek megtiltotta, hogy Berengárt mint eretneket
üldözze.
Gergely pápaságának minden bizonnyal legmegindítóbb
eseményei közé tartozott IV. Henrik megjelenése Canossa előtt. Gergely
éppen úton volt Augsburg felé, ahol a német püspökökkel és fejedelmekkel
dönteni kellett volna Henrik sorsáról. A kiközösített király azonban --
aki kereste a kibékülést az Egyházzal, hogy uralmát megtarthassa --
Felső- Itáliában elébe ment. Gergely épp Matild toszkánai őrgrófnő
sziklavárában keresett menedéket.
Amit kérései nem tudtak
elérni, azt most a legszigorúbb vezeklés nyilvános vállalásától remélte
Henrik. Így a király a kegyetlen januári hidegben mezítláb és vezeklő
ingben jelent meg Canossa várkapuja előtt. Három napig állt ott, könnyek
között siránkozva, a kapu azonban zárva maradt. Micsoda megrázó dráma,
hogy egy fiatal, kevély király ilyen mély megalázkodást vállalt! Dráma
játszódott le azonban a váron belül is. Harc tombolt a pápa szívében: a
politikus küzdött a pappal. Amit ebben a helyzetben az államférfiúi
bölcsesség kívánt tőle, éppen az ellenkezőjének látszott, mint amit a
keresztény irgalmasság ajánlott.
A harmadik napon végre engedett
a pápa. Egy papírt tétetett aláírásra a király elé. Ebben rögzítették,
hogy minden vitás kérdést egy későbbi időpontban fognak rendezni. Aztán
megnyílt a vár kapuja. A király sírva vetette magát földre a pápa előtt,
Gergely szeme sem maradt száraz. Meghallgatta Henrik bűnvallását, és
föloldozta a kiközösítés alól. Azután fölemelte, a vártemplomba vezette,
békecsókot adott neki és megáldoztatta. Gergely, a pap győzött
Hildebrand, az ember fölött.
Gergely élete dél-itáliai
száműzetésben végződött. Salernóból segítséget kért az egész világtól:
,,Semmi más oka nem volt, hogy istentelen kezüket gonosz összeesküvésre
emeljék ellenem, mint hogy az Egyházat fenyegető veszedelem láttán nem
hallgattam, és ellenállottam azoknak, akik Isten jegyesét rabságba vetni
nem szégyellték. Kiáltok, kiáltok, és újra csak kiáltok, és tudtotokra
adom: a keresztény jámborság és az igaz hit a világi visszaélések révén
lehanyatlott, és gúny tárgya lett. Siessetek atyátok és anyátok
segítségére!''
A pápa testi ereje gyorsan hanyatlott, lelke
azonban töretlen maradt. Halálának napját és óráját előre megmondta, de
nem akart ágyban maradni. A templomba vitette magát, és megtartotta
utolsó prédikációját. Azt mondják, Gergely utolsó szava a 44. zsoltár
nyolcadik versének keserű variációja volt: ,,Szerettem az igazságot, is
gyűlöltem az igazságtalanságot, azért halok meg száműzetésben.'' A
haldokló körül állók így válaszoltak vigasztalva: ,,Nem, Szentatyánk!
Hogyan gondolhatod, hogy száműzetésben halsz meg, amikor munkád
gyümölcseként az egész világ a te egyházmegyéd lett.''
--------------------------------------------------------------------------------
Kérünk,
Istenünk, add meg Egyházadnak az erősség lelkét és az igazság
szenvedélyes szeretetét, hogy Szent Gergely pápa példája szerint az
igazságtalanságot elutasítsuk, és a szeretet szabadságával gyakoroljuk
mindazt, ami az igazság szerint való.
BARAT SZENT MAGDOLNA-ZSÓFIA rendalapító, apáca
*Joigny, 1779. december 13. +Párizs, 1865. május 24.
Madeleine-Louise-Sophie
Barat 1779. december 13-án született az Auxerre egyházmegyei Joignyben.
Apja kádár volt, s emellett kis földjét is művelte. Magdolna-Zsófia
gyermekkorában jámborul élt, de semmilyen módon nem tűnt fel. Amikor
1789-ben első szentáldozásához járult, nagyon eleven szellemi képességet
mutatott. Fivére, Lajos, akit 1795- ben, a forradalom zűrzavarai
közepette szenteltek pappá, megbízható képzettséggel látta el. Még
latinra és görögre is tanította, amelyeknek ismerete abban az időben a
nők körében igen ritka volt. Magdolna-Zsófia 1792-ben ismerte fel
először világosan szerzetesi hivatását, ezt azonban csak nagy
nehézségekkel követhette az uralkodó politikai viszonyok közepette.
1795-ben fivérével, aki lelki tanácsadója volt és megismertette a
kolostori életmóddal, Párizsba ment. Más fiatal lányok is csatlakoztak
hozzá, és vele együtt alkották egy közösség őssejtjét.
1800-ban
fivérét felvették a ,,Pčres de la Foi'' (A hit atyái) társulatba,
amelyet Joseph-Désiré Varin (1769--1850) vezetett. Ez a kongregáció azt
tűzte ki feladatául, hogy a feloszlatott Jézus Társaság helyébe lép, és
előkészíti annak visszaállítását. Varin hosszú ideje azzal a gondolattal
is foglalkozott, hogy női kongregációt alapít, amelynek feladata lenne
-- tanító és oktató tevékenysége által -- a Szent Szív tiszteletének
terjesztése. Miután Magdolna-Zsófia gyóntatóatyja lett, hamarosan
felismerte, hogy képzettsége, emberi tulajdonságai és mélységes
jámborsága révén eszményi alapító lenne. Magdolna-Zsófia is felismerte
Varin elképzeléseiben sajátos, személyes hivatását. Az ,,Institut du
Sacré Coeur'' (Szent Szív Intézete) első négy nővére 1800. november
21-én tette le fogadalmát, és már 1801 októberében nevelőintézetet
nyitottak Amiens-ben, igen nehéz körülmények között. Magdolna-Zsófiát
1802. december 21-én főnöknővé nevezték ki. Az a lelki irányítás,
amelyet Varin és A hit atyái adtak át a nővéreknek, lényege szerint
jezsuita volt. Ez azonban kiválóan megfelelt Magdolna-Zsófia tetterős és
tevékeny vérmérsékletének. Szerencsétlen módon ebben az időben súlyosan
megbetegedett.
Ennek ellenére az új kongregáció fejlődésnek
indult; megfelelőbb elhelyezést is találtak. Nem sokkal ezután
Magdolna-Zsófia Grenoble-ba utazott, hogy Duchesne Szent Filippine
(lásd: 590. o.) kis csoportját felvegye intézetébe. Amikor 1805 végén
visszatért Amiens-be, azt találta, hogy egy volt klarissza, név szerint
Baudemont nővér a ház egyik gyóntató atyjának, Sambucy de Saint-Estčve
abbénak a segítségével nagyon figyelemreméltó befolyásra tett szert a
közösségben. 1806. január 18-án Barat anyát mégis megválasztották
általános elöljárónőnek, bár csak egy szavazattöbbséggel. Varin átadta
neki a vezetés egész teljhatalmát.
A Szent Szív Intézet ettől
kezdve gyorsan fejlődött: új alapítások jöttek létre Poitiers-ban,
Niort-ban és Gent-ben. Amiens-ben megnövekedtek a nehézségek
Saint-Estéve abbéval. Tetőpontjukra 1811 után jutottak, amikor az abbé
elfogadhatatlan alkotmányt akart ráerőszakolni az intézetre, ezt azonban
Varin elutasította, és Barat anya is vonakodott elfogadni. Az abbénak
azonban megvoltak a pártfogói a kongregációban, és úgy tűnt, mintha
szakadásra kerülne a sor, végül csak a belga ág szakadt el. A további
viszályokból és az 1815 őszén kirobbant válságból az intézet került ki
győztesen. Barat anya most már nyilvánosságra hozhatta a Varin által
előkészített, jezsuita szellemű alkotmányt. Ezt az amiens-i közösség
csak vonakodva fogadta el. Miután eme újjárendezés révén Barat anya
egész életére szólóan általános elöljáró lett, megbízást kapott, hogy
Párizsban alapítson noviciátust az egész kongregáció számára egy hozzá
csatlakozó nevelőintézettel együtt. A nevelőintézetben csakhamar
főnemesi növendékek gyülekeztek. Bár Barat anya megtett mindent, hogy
fenntartsa a szegénységet és az egyszerűséget, az intézet apostolsága --
legalábbis Franciaországban -- egyre jobban a társadalom felsőbb
rétegeire tolódott át. Az általa közvetített nevelés gondos volt, és
különösen vallási téren nagyon megbízható.
A Szent Szív Intézet
most már igazán biztos alapokon állt. 1815-től megbízható támogatást
kapott az újból visszaállított Jézus Társaságtól. ,,A hit atyái'',
köztük Varin és Magdolna-Zsófia bátyja is, beléptek a Társaságba.
1818-ban Barat anya engedett Filippine Duchesne sürgető kérésének, és
Amerikába küldte első nővéreit. A következő években került sor
alapításokra Olaszországban és Svájcban, később Hollandiában,
Írországban, Spanyolországban és más országokban is. (1883-ban
Magyarországon is.)
Közben Barat anya, aki sikereiben és
nehézségeiben egyaránt mindig alázatos és derűs maradt, megöregedett.
Erős természetfölötti kisugárzása miatt általában nagy tiszteletet
tanúsítottak iránta, de utolsó éveiben is súlyos próbákat kellett
kiállnia. 1845-ben Affre érsek a jezsuitáknak megtiltott minden
szolgálatot a Sacré Coeurben. 1850. április 19-én fájdalmasan érintette
Barat anyát Varin halála. Többször is megkísérelte, hogy hivatalától
visszavonuljon, de nővértársai nem fogadták el lemondását. Ereje azonban
megfogyatkozott, 1865. május 24-én, mennybemenetel ünnepén meghalt.
1908. május 25-én boldoggá, 1925. május 24-én pedig szentté avatták.
PAZZI SZENT MÁRIA MAGDOLNA
*Firenze, 1566. április 2. +Firenze, 1607. május 25.
Pazzi
Katalin (a keresztségben Sziénai Szent Katalint kapta védőszentül) mind
apai, mind anyai ágon nemes firenzei ősöktől származott. Nagyon korán
kitűnt gyermektársai közül jámborságával és rendkívüli szellemi
képességeivel. Egész különös vonzást gyakorolt rá a Szentháromság és az
Eucharisztia misztériuma. Szerette az imádságot, és nem hagyta el akkor
sem, ha nem talált benne érezhető vigasztalást. Kilenc éves volt, amikor
egy jezsuita atyától kapott egy elmélkedési könyvet, amely Jézus
Krisztus kínszenvedéséről szólt. Ezt a könyvet naponta forgatta.
Tíz
éves korában járulhatott először szentáldozáshoz. Két hétre rá, 1578.
április 9-én, annak jeléül, hogy egészen Istennek szenteli magát,
titokban szüzességi fogadalmat tett. Nyaranként, amikor a család
kiköltözött vidéki villájába, összegyűjtötte a parasztgyerekeket, és
katekizmusra oktatta őket. Ahogyan csak tudta, már ebben az időben
vezekelt, és önmegtagadásokat gyakorolt, hogy kimutassa az Úr Jézus
iránti szeretetét. Miközben azonban ő egyre bensőségesebben szerette
Krisztust, a család házassági terveit szőtte felőle. Amikor tizenhat
éves lett, közölték vele, hogy férjhez kell mennie. Katalin pedig teljes
elszántsággal harcolni kezdett égi Vőlegényéért, és kijelentette, hogy
inkább vérpadra megy, és lefejezteti magát, de másé nem lesz, csak
Krisztusé. Mikor látták, hogy semmiképpen nem tudják meghajlítani
akaratát, beleegyeztek, hogy kolostorba vonuljon.
Pazzi Katalin
1582. december 2-án lépett be a firenzei Santa Maria degli Angeli
kármelita kolostorba. Azért esett erre a választása, mert itt a nővérek
rendkívüli módon naponta áldozhattak. Az első perctől fogva otthon
érezte magát. Sem a szegénység, sem az engedelmesség, sem a közösségi
élet nem esett nehezére, s amikor két hónappal később, január 30-án
magára ölthette a kármelita apácák szegényes ruháját, és megkapta új
nevét, melyen ettől fogva Mária Magdolnának szólították, boldog volt.
Mint
novícia az erényes élet tükre lett. Ám még mielőtt letelt volna a
novíciátus két éve, titokzatos betegség lepte meg, amelyen senki nem
tudott segíteni: magas láz kínozta és szünet nélkül köhögött. Emiatt sem
aludni, sem étkezni nem tudott, úgyhogy bizonyos idő után az életéért
kezdtek aggódni. Ezért a szokásosnál hamarabb bocsátották
fogadalomtételre, hogy apácaként halhasson meg. Az oltár elé felállított
ágyban tett fogadalmat 1584. május 24-én.
Tizenkét éves volt,
amikor először esett elragadtatásba. Följegyezte ő maga, hogy a
fogadalomtétel előestéjén eljött hozzá Jézus, megnyitotta neki az
oldalát, és ő tökéletes békességet és nyugalmat talált benne. Másnap
pedig, a fogadalom napján, amely Szentháromság vasárnapja volt, ,,miután
letette a fogadalmat, érezte, hogy teljesen elveszíti érzékeit, és
egészen fölolvad abban az egységben, amelyre a fogadalomtételkor lépett
Istennel''. Ettől kezdve belső életének állandó megnyilvánulása volt az
elragadtatás.
Júliusban csodálatosan meggyógyult. Elöljáróinak
köszönhető, hogy misztikus tapasztalatairól az utókor és a kolostoron
kívüli hívők is tudomást szerezhettek. Elrendelték, hogy amennyiben
képes rá, foglalja írásba az elragadtatások közben átélt
tapasztalatokat; emellett a nővértársaknak is utasítást adtak, hogy
írják, amit elragadtatása közben mond. Gyakran megtörtént ugyanis, hogy
elragadtatásba esett, de járt-kelt, lángolt a szeretettől, és beszélt.
Ilyen alkalmakkor megvilágosodásokat kapott a hit igazságairól, vagy a
lelki élet kérdéseiről.
Annyira lobogott benne az istenszeretet,
hogy szerette volna bejárni az egész világot, és minden teremtményt
meghívni Isten szeretetére. ,,Nem szeretik a Szeretetet'' -- ezt
fájlalta leginkább, és ez a motívum 1585 tavaszától egyre erősebbé vált
elragadtatásaiban. Május 12-én Isten mutatott neki egy kertet, amelyet
teljesen ellepett a tövis és a bogáncs, és fölpanaszolta neki, hogy
ilyen az Egyház. Erre Magdolna így válaszolt: ,,Ó, Szentháromság, Atya,
Fiú és Szentlélek! Csak valami keveset juttass nekik világosságodból,
hogy fölismerhessék rosszaságukat. Nekem pedig add a kegyelmet, hogy
elégtételt nyújthassak értük, ha akarod, akár életem föláldozásával
is!''
Egy másik alkalommal megismételte engesztelő fölajánlását,
és hozzátette: ,,Ha az én gyengeségem nem elegendő, hogy vakságuktól
megszabadítsa őket, engedd, hogy annyiszor szenvedjem el a halált, s
kezdjem újra az életet, ahányszor csak szükséges, hogy igazságosságod
kielégíttessék!'' -- És a fölajánlást az Úr elfogadta, mert
megparancsolta neki, hogy vezeklésül a vasárnapokat kivéve vízen és
kenyéren böjtöljön, naponta csak öt órát aludjon kemény deszkán, ne
viseljen a lábán sarut, és télen-nyáron ugyanabban a ruhában járjon.
Június
8-án az Úr tudomására hozta, hogy néhány nap múlva megajándékozza azzal
a boldogsággal, hogy Isten gazdagságából részesülve egyesülni fog a
Szentlélekkel, utána azonban öt szenvedéssel teli esztendő következik.
Magdolna arra kapott ígéretet, hogy Isten megvonja tőle a kegyelemnek
minden érezhető vigasztalását; a próbatét arra szolgál, hogy megismerje a
saját semmiségét, és még fogékonyabbá váljék Isten sugallatai iránt;
mindez nem marad rejtve az ördögök előtt, de Isten megvalósítja a maga
terveit.
Az előre megmondott szenvedés valóban megkezdődött, és
félelmetes volt. Magdolna fizikailag érezte az ördögök közelségét, akik
gyötörték őt. Kétségei támadtak a hit felől, káromló gondolatok,
tisztátalanságok, kétségbeesés, gőg kísértette, ám ő mindezen kísértések
közepette egyre inkább megalázta magát. Az igazi gyötrelmet azonban
szörnyű belső szárazsága okozta, amely lehetetlenné tette, hogy a lelkét
fölemelje Istenhez. Elmondta elöljárójának, hogy egyetlen támasza az a
csekély jóakarat volt, amit a szívében tudott, hogy nem akarja
megbántani Istent.
Amikor nővértársai látták szenvedését és
elhagyatottságát, kételkedni kezdtek a korábbi kegyelmek hitelességében.
És bizalmatlanságukat még tovább fokozta, hogy 1586-ban elragadtatások
közben leveleket kezdett diktálni. Külön figyelmet érdemel, hogy
elragadtatásai minden belső elhagyottság ellenére tovább folytatódtak.
Csak ahogy ő maga írja, semmi örömet nem talált bennük, mert úgy élte át
elragadtatásait ebben az időszakban, mintha nem ő lett volna.
E
levelekben lángoló szavakkal fordult ő, a kis kármelita apáca nagy
egyházi méltóságokhoz: a pápához, a bíborosok kollégiumához, a jezsuita
generálishoz, a firenzei érsekhez, és Isten nevében sürgette őket, hogy
Krisztus véréért tegyenek meg mindent, ami szükséges az Egyház
megújulásához (ti. a trienti zsinat határozatainak végrehajtásához). Nem
nehéz elképzelni, hogy ez a hang mennyire megrémítette az apácákat. E
levelek mind megtalálhatók a kolostor levéltárában -- ugyanis soha nem
küldték el őket! Vajon tartalmuk eljutott-e a címzettekhez? Nem tudjuk,
annyi azonban bizonyos, hogy választ sehonnan nem kapott rá.
1590
pünkösdjén ért véget ez az ötéves próbatét. A matutinum végén, amikor a
Te Deumot énekelték, Magdolna nővér úgy elmerült Istenben, hogy egész
nap elragadtatásban maradt. Visszakapta a kegyelem vigasztalásának
érzését, és ígéretet kapott, hogy ezután bármit tesz, mindennapos
munkája közben is Istennel egyesülten fog élni.
A firenzei Santa
Maria degli Angeli-kolostor nem tartozott a kármeliták sarutlan
reform-ágához, de amit Magdolna nővér megélt, az teljesen megegyezik
azzal, amit Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János a lelki élet
legmagasabb fokairól tanít. S föltűnő, hogy -- annak ellenére, hogy a
neki szóló leveleket nem küldték el -- V. Sixtus pápa bullái és
rendeletei 1585--1590 között szinte szóról szóra választ adnak azokra a
követelésekre, amelyeket Magdolna isteni parancsra megfogalmazott.
Elragadtatásai
során az Úr olyan szerzetesi ideállal ismertette meg Magdolna nővért,
amely nagyon eltért az akkori kolostorok általános gyakorlatától. Amikor
a novíciamesternő asszisztense (1595), majd novíciamesternő (1598)
lett, lehetősége nyílott, hogy a kapott eszményeket másoknak is átadja.
Növendékeit arra nevelte, hogy maradéktalanul tartsák meg a szerzetesi
fogadalmakat, mert csak így juthatnak el a szabadság legmagasabb fokára,
amely föltételezi, hogy a lélek mindenről lemond, ami nem Isten.
Céltudatos következetességét Istenért égő buzgósága teszi érthetővé.
Mindamellett nem volt kegyetlen, mert szigoránál csak anyai szeretete
volt nagyobb, amellyel fiatal nővértársait szerette, s mint
,,gyermekeinek'' éjjel és nappal szolgálatára volt. A szellem, amelyet
meghonosított a novíciák között, természetesen a kolostor egészére is
hatott, és áldásait még nemzedékekkel később is érezték.
Tevékenysége
azonban nem korlátozódott csak a novíciákra. Szeretetét mindenki felé
árasztotta, s mióta megtapasztalta saját emberi gyengeségét, mindenki
felé megértő és jóságos lett. A laikus nővérek mellé odaállt, és
segített nehéz munkájukban, a betegeket vigasztalta és gyógyította, a
szomorúakat megvidámította, olvasott a lelkekben, előre mondta a
jövendőt és csodákat művelt.
1595-ben azt kérte Urától, hogy
vonjon meg tőle minden örömet, és engedje, hogy a ,,puszta szenvedést''
élhesse, mert úgy érezte, hogy az önmegtagadás és a vezeklés számára
semmi nehézséget nem okoz. Egyetlen féltett kincsének azt érezte, hogy
Isten viszonozza a szeretetét, épp ezért ezt akarta fölajánlani. És az
Úr elfogadta: magára hagyta azt a lelket, akit annyiszor látogatott meg
boldogító elragadtatásokban. Most megvont tőle minden vigasztalást, és
ez az állapot egészen a haláláig tartott.
Magdolna nővér
1602-től súlyos beteg lett: heves lázrohamok lepték meg és vért kezdett
köpni. Ágynak dőlt, s amikor 1604-ben megválasztották szubpriórának,
hivatalát már nem gyakorolhatta, mert nemcsak felkelni nem tudott, hanem
már fölülni sem volt képes az ágyban. Tagjait mintha kínpadra vonták
volna, a bőre kisebesedett... arcán azonban állandóan a mélységes béke
nyugalma uralkodott, és szentáldozás után olyan volt, mintha már
megdicsőült volna.
Az orvosok számára érthetetlen módon három
évig tartott ez a haldoklás. Ő maga azt mondta: ,,A Paradicsomban nem
szenvedhetek Isten iránti szeretetből, ezért nem szeretnék még
meghalni.'' ,,Szenvedni, nem meghalni'' -- ezzel jellemzik lelkiségét,
pedig ezt ő így soha nem mondta, de élte. 1607. május 25-én költözött el
égi Vőlegényéhez.
Életében sok jele volt szentségének, a halála
után is sok csodát tett. Egy év múltával a holttestét teljes
romlatlanságban emelték ki a sírjából. 1626-ban VIII. Orbán pápa
boldoggá, 1669-ben IX. Kelemen pápa szentté avatta.
Ünnepét már a
következő esztendőben, 1670-ben fölvették a római kalendáriumba, május
25-re. 1728-ban azonban erre a napra tették Szent VII. Gergely ünnepét,
ezért Magdolnát áthelyezték május 27-re. 1899- ben erre a napra került
Beda Venerabilis, ezért Magdolnát tovább helyezték 29-re. 1969-ben --
bár így egy napra három szent ünnepe is esik -- visszakerült égi
születésnapjára, május 25-re.
--------------------------------------------------------------------------------
Pazzi
Szent Mária Magdolna a 16. század nagy misztikusai közé tartozik. A
külvilág szeme elől rejtetten, látszólag minden eredmény nélkül élt, de a
kegyelem a nagy kármelita reformátorok és védőszentje, Sziénai Szent
Katalin lelki testvérévé tette őt. Misztikus élményei leginkább ez
utóbbival mutatnak rokonságot.
Pontos följegyzések maradtak a
következőkről: 1585. március 24-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony
vigíliáján Szent Ágoston megjelent neki, és a szívébe írta e szavakat:
,,Verbum caro factum est!'' Április 15-én lelkébe kapta a stigmákat,
28-án misztikus eljegyzése volt: Krisztus gyűrűt húzott az ujjára; május
21-én kapta a parancsot, hogy böjtöljön, és csak öt órát aludjon
naponta.
Június 8-án egy nyolc napig tartó elragadtatás-sorozat
kezdődött. Minden nap a tercia idején eljött hozzá a Szentlélek tűz,
víz, galamb vagy oszlop alakjában. 16-án, Szentháromság vasárnapján
kezdődött az ötéves próbatét, amelyet Magdolna ,,az oroszlánok
barlangjának'' nevezett. 1590 húsvétján az Úr arra kérte, nyújtsa meg a
nagyböjtöt pünkösdig, s ennek végeztével kapta vissza az érzékelhető
vigasztalásokat.
Az Egyház iránti szeretet volt számára a
Krisztus iránti misztikus szerelem földi kifejezési formája. A megváltó
Vért, amelyet Krisztus egész testéből ontott az Egyházért, ajánlja föl
Magdolna is, hogy megújuljon az Egyház: hogy a papok ismét a világ
világossága legyenek, hogy a nővérek ne az ostoba szüzek közé
tartozzanak, hogy a hitetlenek térjenek meg az egy akolba, s hogy a
hívőket egészen átitathassa a megváltó vér.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
szüzesség kedvelője, ki égi ajándékokkal ékesítetted Pazzi Szent Mária
Magdolnát, mert szíve égett az irántad való szeretettől, kérünk, add,
hogy akinek ünnepét ma üljük, annak tisztaságát kövessük a szeretetben!
Szent I. Orbán pápa és vértanú, † 223.