BOLDOG CALATAPHIMO*-I ARKANGYAL (+1480)
Calataphimo Szicília nyugati részén, Palermo-tól mintegy 50 km-re fekszik. Nemesi családból való volt, de már fiatal korában a remeteéletre adta magát. A remeteség eszméje Egyptomból és a Szentföldrol terjedt át a nyugati országokba. Szícilía éghajlata különösen alkalmas volt erre az életmódra. Szentéletu ferences remeték (Piacenzai Konrád, Scicli Vilmos) is követésre ösztönözhették a nemes ifjút. A remeteségben buzgó imádságos élete jutalmaképpen többször is megjelent neki a Boldogságos Szuz. Életszentségének híre egyre jobban terjedt, s mind többen keresték fel, hogy imáját, tanácsát kérjék, betegeik számára gyógyulást nyerjenek. Ezért otthagyta helyét, Alcamoba* ment (közeli város), s ott a Szent Antal kórházban betegeket ápolt. Amikor itt is kezdték tisztelni, elvonult egy barlangba, hogy ott csak Istennek éljen. (A barlangot azóta Boldog Arkangyal barlangjának nevezik.) Nemsokára hírét vette, hogy V. Márton pápa betiltotta a szicíliai remeteségeket, s elrendelte, hogy a remeték valemelyik szerzetbe lépjenek be. Ez 1425 körül volt. Arkangyal a Palermo közelében lévo obszerváns ferences kolostorban jelentkezett. Bizonyára ismeros volt számára ez a kolostor és annak alapítója, Agrigentoi B. Máté (+1451). Maga Máté atya vette fel. A novíciát után fogadalmat tett és pappá szentelték. Ezután engedélyt kapott rá, hogy Alcamoban a közben üressé vált kórházat rendházzá alakítsa át. Itt tevékenykedett tehát rendtársaival Isten dicsoségére s a lelkek javára mint hitszónok, késobb mint vikárius provinciális (vagyis tartományfonök), az obszerváns reform-mozgalom kíváló híve, aki a szerzetszabály lelkiismeretes megtartását, s a példaadó szerzetesi életet képviselte és szorgalmazta. Isten csodatevo és prófétai képességgel is felruházta. Emellett igen alázatos volt: nem akarta, hogy érdemeit emlegessék. Alcamoban halt meg 1460. júl. 26-án. Halála után is sokan tapasztalták csodás segítségét. Évszázados tiszteletét XVI. Gergely pápa hagyta jóvá. Isten magányban való keresésének vágya modern korunkban is jelentkezik. Charles de Foucauld, a Szahara remetéje (1858-1916) példája nyomán százak és százak indulnak manapság is a „puszta szent magányába”, különösen Franciaországban, az Egyesült Államokban, Palesztinában. Néhány újonnan alakult szerzet remete-jellegu vagy remeteágat is létesített, mint pl. a Klarissza Remete Novérek (Rameau de Sion, Franciaország).

Imádság:

Istenünk, te Boldog Arkangyalt a remeteségbol a szerzetesi életre hívtad s rendkívüli kegyelmi adományokkal halmoztad el, közbenjárására segíts minket is, hogy egykor részesei lehessünk örök dicsoségednek. Ki élsz és uralkodol mindörökké.


Szent Eudokim atya

Eudokim Kappadókiából származott istenfélő szülőktől. Teofil bizánci császár idején (829-42) a hadseregben hadvezér volt. Mint igazi keresztény, a hadseregben is vallásos életet élt. Igyekezett Isten parancsait megtartani, az erényes életre törekedett és szerette olvasni a szent könyveket. Böjttel és imádsággal élte életét, segített a szegényeken ahol csak tudott. Fogadalmat tett arra, hogy tisztán megőrzi magát életében. Ezt annyira komolyan vette, hogy anyján kívül nem akart nőszemélyekkel beszélgetni. Szép, erényes és tiszta élet után békében hunyt el 33 éves korában. Életében és halála után ereklyéi által tett csodái bizonyították szent életét.


Szent Firmus     püspök és vértanú, † ~300       


Szent Germán     püspök és hitvalló, † 488       


LOYOLAI SZENT IGNÁC
*Loyola, 1491. +Róma, 1556. július 31.
1521 pünkösd vasárnapján a francia tüzérség Navarrában tűz alá vette Pamplona citadelláját, és egy ágyúgolyó súlyosan megsebesítette az egyik baszk nemesembert, Inigo Lopez de Loyolát, aki a spanyol király szolgálatában állott. Ez az esemény Franciaország és a Habsburg-ház harcában, amely az egész korszakra rányomta a bélyegét, alig számított valamit, mégis történelmi jelentőségű: ez a kő ágyúgolyó szolgált indítékul ahhoz, hogy Inigo de Lopez a spanyol király szolgálatát fölcserélje Krisztusnak, az ég és föld Urának szolgálatával, és így Inigo lovagból Szent Ignác váljon.

Ignác Guipuzcoas tartomány egyik baszk nemesi családjának sarja, amely ősidők óta ezen a titokzatos tájon, a birtokain gazdálkodva élt. A napvilágot 1491-ben látta meg, közelebbről nem tudjuk, mikor; a tizenkét testvér közül ő volt az utolsó. Mint egy spanyol nagyúr apródja, s később mint fiatal tiszt, dicső jövőről álmodozott. Később maga is megvallotta: ,,Örömét találta abban, hogy gyakorolja a fegyverforgatást, és azt a hiú vágyat melengette a szívében, hogy dicsőséget szerez magának''. És amint későbbi bizalmasai utalnak rá, bátor volt ,,a játékban, a nők körüli forgolódásban, a verekedésben és a hadakozásban. Megkísértette a test, és le is győzte.''

A sebesülés azonban véget vetett a becsvágyó nemes érvényesülésének. Sebesült lába, hiába tettek meg mindent az orvosok, rövidebb lett. Hosszú ideig kellett feküdnie otthon, Loyolában a kastélyukban. Olvasnivalót kért, de csak Jézus élete volt kéznél egy karthauzi szerzőtől, Szász Rudolftól és egy Szentek élete. A sebesült először kedvetlenül lapozgatta őket, de aztán egyre jobban elámult, s végül egészen e művek hatása alá került. Maga adott később számot erről a sorsfordulót jelentő új, nagy élményről: ,,Amikor evilági gondolatokat forgatott magában, ezek nagy örömére voltak. De amint elfáradt, és elterelődött róluk a figyelme, kedvetlen lett, és úgy érezte, mintha teljesen kiszáradt volna. Hanem amikor arra gondolt, hogy mezítláb elzarándokol Jeruzsálembe, és vad salátaféléken fog élni, vagy egyéb önmegtagadásokat vállal, ahogy a szenteknél olvasta, nemcsak addig talált vigaszt, míg ezeknél a gondolatoknál időzött, hanem később is megelégedett és vidám maradt, amikor már nem forogtak effélék a fejében. És megtanulta, mi a különbség a Sátán lelke és az Isten Lelke között. És ez volt az első elmélkedése az isteni dolgokról.''

Innen azonban még hosszú volt az út, amíg Ignác világosan felismerte, mit akar tőle az Isten. Amikor félig-meddig már felépült, először egy karthauzi kolostor magányára gondolt. Aztán -- még mielőtt tisztába jött volna magával -- elzarándokolt a Szűzanya kegyhelyeire, Aranzazuba és Montserratba. Ez utóbbi közelében fekszik Manréza, ahol először csak rövid ideig akart maradni, de aztán majdnem egy egész esztendőt eltöltött. Ez egyrészt a vigasztalások ideje volt, másrészt pedig a már-már kétségekig fokozódó lelki gyötrődésé, illetőleg a misztikus átalakulásé. Ignác maga később így jellemezte ezt az időszakot: ,,Manrézában Isten úgy bánt velem, mint egy tanítómester a gyerekkel, és megsérteném Isten fölségét, ha kételkednék benne, hogy Isten bánt így velem.'' Itt élte át élete legnagyobb kegyelmét, amelyről harminc esztendővel később így számolt be: ,,Miután ment egy darabot az úton, leült a Cardoner-folyóval szemben. Ekkor kezdett a szeme megnyílni. Nem mintha valami arcot látott volna, hanem sok mindent felfogott és megértett, a lelki életet, a hitet és a teológiát illetően. Ezt olyan nagy világosság követte, ami mindent más fényben mutatott. Képtelenség részleteiben számot adni arról, amit akkor meglátott. Csak úgy lehet összefoglalni, hogy értelmében nagy világosság támadt. Ha egybeveszi azt a kegyelmi segítséget, amelyet több mint 62 éves koráig élete egész folyamán Istentől kapott, és ehhez hozzáadja, amit valaha is tudott, akkor se tartja ezt annyinak, mint amennyit ekkor egyetlen alkalommal kapott. Az élmény annyira hatott rá, hogy lelkében a fény nem aludt ki. És úgy érezte, mintha más emberré vált volna.'' Itt, Manrézában született a Lelki gyakorlatok című könyve, amely segítségére volt abban, hogy átformálja a világot.

Ignác először koldusként Rómán és Velencén át a Szentföldre zarándokolt. Az volt a szándéka, hogy ott marad, és hirdeti a hitetleneknek az Evangéliumot, de ez lehetetlennek bizonyult. Mást kellett határoznia, amit később visszatekintve így írt le: ,,Miután a zarándok felismerte, hogy nem az az Isten akarata, hogy hosszabb ideig Jeruzsálemben maradjon, állandóan azon töprengett, hogy mit kell tennie. Végül arra a meggyőződésre jutott, hogy egy ideig tanulnia kell, ha segíteni akar a lelkeknek.'' Ebből következően visszatért és több mint tíz évet szentelt a tanulásnak Barcelonában, Alcalában, Salamancában és Párizsban. A gyerekekkel be kellett ülnie az iskolapadba, hogy latinból az elemi ismereteket elsajátítsa; végül a magister artium fokozatig jutott el. Közben azonban az embereknek is nagy figyelmet szentelt: egyenként odaadta nekik a Lelki gyakorlatokat, és ezzel hozzásegítette őket életük megváltoztatásához.

Ez a világi apostolkodás újszerűségénél fogva felkeltette a hivatalos egyházi körökben a gyanakvást. Igaz vallásosságát és azt a személyes lelki gondozást, amit folytatott, újra meg újra megvizsgálta az inkvizíció. Hosszú kihallgatásoknak vetették alá, s két ízben be is börtönözték. Minden alkalommal fölmentették. Mégis az a tény, hogy a vizsgálatot megismételték, arra vallott, hogy szembekerült a hagyományos formákkal és nézetekkel, vagyis, hogy újító az Egyházban. Ám az egyházi tekintéllyel való összeütközései nem ingatták meg Ignácot abban a meggyőződésben, hogy helyes úton jár, de ugyanígy az Egyházhoz való hűségét sem csorbították. Minden esetben ugyanazt a magatartást tanúsította: egyfelől alárendelte magát az Egyház hierarchiájának, amelynek tekintélyét magától értetődően elismerte, másfelől viszont törekedett rá, hogy az ügy érdekében védje jogait és jó hírét. Más szóval: az egyházi tekintéllyel szemben Ignác nem tanúsított felforgató magatartást, de megalkuvó sem volt soha.

Már Barcelonában ,,fölébredt benne a vágy, hogy néhány embert közösségbe gyűjtsön, akikből aztán Jézus Krisztus harsonái lehettek volna'', de az első kísérletei nem jártak eredménnyel. Csak Párizsban sikerült neki közösséget összekovácsolnia az első társakból, név szerint ezekből: Xavéri Ferenc, Petrus Faber, Diego Lainez, Simon Rodrigues, Nicolas Bobadilla, Alfonso Salmeron. Mind elvégezték Ignácnál a lelki gyakorlatot, és arra a következtetésre jutottak, hogy -- amint Lainez megfogalmazta -- ,,teljesen szakítanak a világgal, és a szegénység és a kereszt útjára lépnek''. 1534. augusztus 15-én közös fogadalommal pecsételték meg szövetkezésüket Párizsban, a mártírok kápolnájában: teljes szegénységben és szüzességben Istennek szolgálnak, segítenek a lelkeknek, és elmennek a Szentföldre; ha azonban egy éven belül nem sikerül oda eljutniuk, vagy ha nem maradhatnak tartósan Palesztinában, akkor Rómában felajánlják szolgálataikat a pápának, ,,hogy Krisztus a helytartója által mutassa meg nekik szolgálatának útját''.

Elhatározták, hogy véget vetnek Párizsban tanulmányaiknak, s 1537 tavaszán Velencében találkoznak, hogy innen induljanak a Szentföldre. Míg az időpont elérkeztére vártak, június 24-én Ignácot és társait pappá szentelték; de első szentmiséjét Ignác Betlehemben akarta bemutatni. Megtudták, hogy bár harmincnyolc esztendeje nem volt rá példa, abban az évben nem indul zarándoklat a Szentföldre, mert küszöbön áll a háború a törökökkel. Így a fogadalom második része lépett érvénybe: a pápa rendelkezésére bocsátják magukat.

Róma felé tartva, az utolsó pihenőhelyen Ignác belépett La Storta félig-meddig düledező kis templomába, és itt egy látomásban megkapta útjára a jóváhagyást: nem Jeruzsálem a cél, hanem Róma. Rómába érve társaival együtt felajánlotta szolgálatait III. Pál pápának, és első szentmiséjét is itt mutatta be 1538 karácsonyán a Santa Maria Maggiore- bazilikában, a Jászol oltáránál. Itt latolgatták jövőjüket a párizsi magiszterek, akiket a nép ,,zarándok papok''-nak vagy ,,reform-papok''- nak nevezett el. S hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy közösségüket fenntartják, és szerzetesrenddé alakítják át, amelynek ,,Jézus Társasága'' lesz a neve. 1540. szeptember 27-én elkészült a Regimini Militantis Ecclesiae című ünnepélyes dokumentum, amellyel III. Pál pápa jóváhagyta az új alapítást. Miként várható volt, társai egyhangúlag Ignácot választották meg első generálisuknak. Igaz, ő megkísérelte, hogy kitérjen előle, de meg kellett magát adnia, és vállalnia kellett a társaság terhét az elkövetkező tizenöt esztendőre, egészen haláláig. A társaság tagjai ,,könnyes szemmel adtak hálát Istennek, amiért jóságában idáig vezette őket, és a különféle nemzetek fiait egyetlen testté forrasztotta össze, nekik pedig megengedte, hogy ezt a napot megérjék''.

Tízévi munka után az alapító szilárd szervezeti keretet adott a társaságnak a Konstitúcióval, melynek megalkotása közben így járt el: ,,minden nap misézett, és közben Isten elé terjesztette azt a pontot, amivel épp foglalkozott. Utána imádságba merülve gondolkodott rajta. És az imádságot is és a misét is mindig könnyek közt fejezte be.'' A szabályokat alapos megfontolás után alakította ki, megfogalmazásukhoz természetesen figyelembe vette tapasztalatait, társai véleményét és tanulmányozta más rendek történetét is.

Miközben alapítása belső megszervezésén és kiépítésén fáradozott, Ignácra nehezedett a számban egyre gyarapodó és mind messzebbre kiterjedő Jézus Társasága összes gondja. A társaság csakhamar elterjedt egész Európában; Indiában és Távol-Keleten az első jezsuiták elkezdték a missziós munkát. A generális magas követelményeket támasztott fiaival szemben. Maga és társai számára irányt szabott ezekkel a szavaival: ,,Ennek a világnak a dolgait megvetni nem nagy dolog, ellenben az Isten dolgaiban gondatlanul eljárni, az egyszerűen tűrhetetlen.'' Létrejöttek és az egyházi megújulás központjaivá váltak az első jezsuita kollégiumok. Ebben a Collegium Romanum, a Római Kollégium járt elől, amely a Társaságon belül minden teológiai képzés mintájául szolgált, valamint a Római Német Kollégium, a későbbi és mindmáig működő Collegium Germanicum-Hungaricum.

Ignác, bár folytonosan betegeskedett, fáradhatatlan volt. Egyszer maga is megállapította: ,,Harminc esztendő alatt akár esett, akár fújt, semmi nem tartott vissza attól, hogy az Isten szolgálatára tervbe vett munkát órára pontosan el ne kezdjem.'' Ehhez hozzá lehet fűzni: és hogy be is fejezze.

1556. július 31-én véget ért Ignác földi élete. Egy titkár azt írta, hogy úgy halt meg, mint bárki más. De műve, a Jézus Társasága, az öntudatra ébredő és megújuló Egyháznak ez a fontos bázisa szilárdan állt. Kb. ezer tagja volt. Jelentősége azonban messze felülmúlta a tagok számát.

Egy bizalmas barátja azt a szellemet, amely Ignácot áthatotta, és amelyet a Lelki gyakorlatokkal és a Konstitúcióval a Társaságnak is átadott, ezekkel a szavakkal jellemezte: ,,Ignác atyánkban nagyszerű természet és átfogó szellem párosult. Ezeknek az adottságoknak a birtokában, és Urunk kegyelmével minden erejét latba vetette, hogy nagy dolgokat vigyen végbe, és minden tette csupa tűz volt. Akár a Társaságot nézi az ember, amelyet alapított, akár a Lelki gyakorlatokat, úgy találja, hogy csupa életet árasztó szeretet, csupa lobogás, soha nem nyugvó buzgalom, állandó felhívás és ösztönzés a lelkek tettre kész megsegítésére. Nem látjátok, hogy háborúban állunk, hogy a csatatéren vagyunk? Isten szolgája nem lehet lusta!'' Szent Ignácra semmi sem lehet jellemzőbb, mint életének, a Lelki gyakorlatok egész szellemének és a rendi szabályok fő irányvonalának rövid, de találó foglalata: Omnia ad maiorem Dei gloriam -- Mindent Isten nagyobb dicsőségére!.

Ignácot 1622-ben avatták szentté, s ünnepét a következő évben felvették a római naptárba.


--------------------------------------------------------------------------------

A szent tűz emberének -- így fordíthatnánk le a nevét -- az életéből, aki mindent Isten dicsőségére tett, saját írásai és társainak, valamint a kortársaknak a följegyzései szolgáltatnak -- megindító -- dokumentumokat.

Életének ,,szélsőségessége'' mindjárt szembetűnik, ha ifjúkora a följegyzésekből megelevenedik előttünk: ,,A Loyola család egyike volt a haza legvégzetesebb sorsú családjainak... Inigo életvidám és elegáns ifjú volt, kedvelte a pompát az öltözködésben, és szeretett nagy lábon élni, büszke volt divatos, szőke hajára, és nagy gondot fordított a körmeire... Hozzá volt szokva, hogy páncélban járjon, vállig érő hosszú hajat, két színű, felhasított öltözéket és tarka barettet hordott.'' -- Az egyik akta beszámol a huszonnégy éves Inigo ,,éjszakai kilengéseiről és súlyos visszaéléseiről, amelyeket tudatosan követett el, az álnokságtól sem riadva vissza. Kemény és hajthatatlan akarata csak a betegágyon mutatkozott meg. Az ágyúgolyó által szétroncsolt csont rosszul forrt össze. De ő nem akart nyomorék maradni, ezért műtétet kért az orvosoktól. Anélkül, hogy elkábították volna, újra eltörték a csontját. Egyetlen jaj sem hagyta el ajkát, csupán összeszorított öklei árulták el, mennyit szenvedett. Amikor a sebek begyógyultak, kiderült, hogy a jobb lába rövidebb a balnál, és hogy egy csontdarab a térde alatt kiáll. Hogy tovább viselhesse elegáns tiszti csizmáját, amely úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, lefűrészeltette a kiálló csontot, a rövidebb lábát pedig nyújtatta -- heteken át mozdulatlanul feküdt a vas szerkezetben -- hogy újra tudjon táncolni, lovagolni és vívni.

Öszvérháton ment fel Montserratra, amelynek tetején egykor a grál lovagok vára állt, most pedig zarándokhely a ,,Fekete Madonna'' tiszteletére. Itt fordult el Ignác a világtól, úgy, ahogy azt a lovagregényekben olvasta: életgyónást végzett, a kolostornak ajándékozta az öszvért, a ruháját odaadta egy koldusnak, a Madonnának pedig felajánlotta a fegyverét, és egy egész éjszakát ott töltött előtte állva. Másnap a korai mise után elindult a Szentföldre, de csak Manrézáig jutott el. Durva zsákvászonból varrott köntösben koldulva járta a kis utcákat. A lábán háncssarut viselt, a kezében vándorbot volt, rajta tökkulacs. A haját és a körmeit elhanyagolta, így akarta korábbi hiúságát jóvátenni. Az utcagyerekek visongtak, amikor meglátták, és így kiabáltak utána: ,,Zsák papa!'' Egy csipkebokorral benőtt barlangban oly kegyetlenül megkínozta magát, hogy kétszer is közel került a halálhoz. De utána csodálatos világosságban lett része.

Jeruzsálemből hazatérve Ignác nekiállt a tanulásnak, de túl korai lelkipásztori buzgalma hátráltatta és sok bajba keverte. Így például Barcelonában majdnem megölték, amiért egy egész zárdát meg akart reformálni. Az apácák ugyanis addig szabadon fogadták tisztelőiket, az udvarlók pedig -- szórakozásuktól megfosztva -- bosszút esküdtek és felbéreltek néhány mór rabszolgát. Ezek rátámadtak Ignácra és kísérőjére, és úgy összeverték őket, hogy a kísérője belehalt, Ignác pedig eszméletét vesztve maradt az utcán.

Amikor az egyetemista Ignácot nagy buzgalmáért, amely a hagyományos egyházi keretbe nem illett bele, az inkvizíció letartóztatta, segítséget ajánlottak neki, de ő elutasította: ,,Az, akiért idekerültem, majd kiszabadít, ha ez akarata szerint lesz.'' Az egyik látogatójának, aki fölkereste a börtönben, és együttérzett vele, ezt mondta: ,,Ezzel csak azt áruljátok el, hogy ti nem vágytok arra, hogy Krisztus szeretete egészen foglyul ejtsen benneteket. Azt hiszitek, hogy a börtön a legnagyobb rossz? Nincs annyi bilincs Salamancában, amennyinél Isten iránti szeretetből ne kívánnék még többet viselni.''

Vonzó erejének Párizsban sem tudtak ellenállni, így itt is szemére vetették, hogy a követőit -- szegényeket! -- teljesen megőrjítette, meg hogy eretnek és varázsló, aki a máglyára való. Egy alkalommal Ignác a barátaival nem az előadásokra, hanem templomba ment. Emiatt a rektor olyan haragra gerjedt, hogy elhatározta: az engedetlen diákokat sújtó büntetést alkalmazza. A teremben már együtt voltak a diákok, a nyilvános kizárásra várva. Akkor belépett a rektor Ignáccal, s hirtelen letérdelt előtte -- így kért könnyes szemmel bocsánatot. Az egybegyűltek, akiknek Ignác megaláztatását kellett volna végignézniük, győzelmének lettek a tanúi.

Miután tanulmányait befejezte és a Szentföldön nem tudta tervét megvalósítani, a köréje gyűltek közösen elhatározták, hogy a pápa rendelkezésére bocsátják magukat. Róma felé tartva az utolsó állomásukon, La Stortában Ignác belépett a félig-meddig összedőlt kis templomba. Amit itt átélt, közölte egyik útitársával, Lainezzel, aki így számol be róla: ,,Amikor Sziénából Róma felé tartottunk, történt, hogy atyánk sok lelki vigaszban részesült. Elmondta nekem, hogy olyan volt, mintha az Atyaisten ezeket a szavakat véste volna a szívébe: ťRómában részesültök kegyelmemben.Ť Atyánk nem tudta, mit jelentsenek ezek a szavak, azért hozzátette: ťNem tudom, mi történik velünk Rómában, lehet, hogy keresztre feszítenek bennünket.Ť Aztán azt mondta, az történt, mintha látta volna Krisztust a vállán a kereszttel, és mellette az Örök Atyát, aki ezt mondta: ťAzt akarom, hogy ezt (ti. Ignácot) fogadd szolgáddá!Ť Jézus tehát szolgálatába fogadta, s ezt mondta neki: ťAzt akarom, hogy nekem szolgálj!Ť Ezután Jézus nevére nagy áhítat töltötte el, és ezért azt akarta, hogy a társaságát Jézus Társaságának hívják.''

A Társaságot illető eszméi teljesen ,,középkoriatlanok'' voltak, de épp azt testesítették meg, amire az Egyháznak -- a jövőt tekintve -- szüksége volt. Ehhez tartozott az is, hogy a páterek közül senkinek sem volt szabad semmiféle tisztséget elfogadnia.

Ferdinánd császárnak ezt írta Ignác: ,,Ha elfogadnánk, magunk ásnánk meg a sírunkat... A világ olyan romlott, hogy ha csupán megfordulnának a közülünk valók valamelyik udvarban, akár a pápánál, akár a hercegeknél, vagy a kardinálisoknál, vagy pedig a nemesembereknél, már híre terjedhetne, hogy becsvágyó törekvéseink vannak.''

Ugyanígy, mivel Ignác ellene volt mindenfajta fizikai, vagy erkölcsi kényszernek, egy jezsuita sem lehetett soha tagja az inkvizíciónak.

A társaság hatását egy vád is mutatja, amelyet valaki a pápánál emelt, de akaratlanul is fején találta a szöget: ,,Ezek a papok az egész világot meg akarják reformálni.''

Ignácot ,,világi misztikája'' (K. Rahner) arra késztette, hogy ennek a világnak a dolgait is örömmel elfogadja. Amikor Lainez egy alkalommal azt bizonygatta, hogy a földet készen volna rögtön fölcserélni az éggel, Ignác ezt válaszolta neki: ,,Én a helyedben inkább itt maradnék lent, és dolgoznék az Isten dicsőségére.'' Ugyanebben a szellemben az imádság túlbecsülésétől is óvott: ,,Az imádság csak az egyik módja az Isten dicséretének; minden teendőnkben és munkánkban meg kell találnunk Istent. Aki mindent Isten nagyobb dicsőségére tesz, annak minden imádság.'' Ebben az értelemben tanácsolja Ignác: ,,Őrizd meg minden dologban a lélek szabadságát. Ne kacsintgass az emberek felé, hanem legyen a lelked annyira szabad, hogy mindig meg tudd tenni az ellenkezőjét is.''

Ignác szerette, ha az arcok derűsek körülötte. ,,Nevessetek, és erősek lesztek!'' -- szólt oda a testvéreinek, és az egyiknek ezt mondta: ,,Örülök, hogy mindig azt látom, hogy nevetsz. Amíg a szabályokat megtartod, nem lehetsz soha túlságosan vidám.'' Egy másikat, aki nagyon kedvetlen volt, azzal vidított fel, hogy eljárt neki egy baszk táncot. És amikor látta, mekkora étvággyal kebelezi be az egyik társa az ebédet, arra bátorította, hogy csak ,,folytassa, táplálkozzon jól, hogy erős legyen, és tudja szolgálni Istent és a Társaságot''.

,,A kis spanyol, aki egy kicsit bicegett és oly élénkek voltak a szemei'', maga is vidám ember volt. Szerette a kertet és a virágokat. Nyári éjszakákon szívesen elidőzött szobája erkélyén, és nézte a csillagos eget ,,hogy mindenben megtalálja, mindenben szeresse Istent, benne pedig mindent.''

Az ellenségei iránt is szeretettől vezérelt okosságot tanúsított. Amikor a spanyol inkvizítor, Barbaren azzal fenyegetőzött, hogy minden spanyol jezsuitát máglyára küld mint eretneket, Ignác ezt üzente neki: ,,Ha azt mondja, hogy a mieinket Perpignantól Sevilláig mind elégeti, akkor válaszképpen azt kívánom neki, hogy őt is, barátait és ismerőseit is, nemcsak Perpignantól Sevilláig, hanem szerte a világon, gyújtsa lángra a Szentlélek, hogy egészen elégve mindnyájan eljussanak a tökéletességre, és egykor nagy dicsőségben legyen részük az Isteni Fölség országában.''

1555-ben Caraffa kardinális lépett IV. Piusként a pápai trónra. Amikor Ignác ezt megtudta, elsápadt, a csontjai pedig szinte remegtek, mert ezzel a kolerikus emberrel hadilábon állt. S valóban, a pápa csakhamar megvonta a működési engedélyt a Német Kollégiumtól. Jóllehet Ignácnak nem volt pénze, és a pápa magatartását látva azok is tétováztak, akik anyagilag támogatták a kollégiumot, kijelentette: a házat magára vállalja, s inkább adják el őt magát rabszolgának, semmint hogy a németjeit cserbenhagyja.

Egyik este Ignác hívta a titkárát, aki épp néhány tengerentúli levéllel volt elfoglalva, és arra kérte, menjen el a pápához, és kérje számára és egy másik súlyosan beteg páter számára a betegeknek szóló áldást. A titkár meglepődött, s azt gondolván, hogy nem olyan sürgős még ez, elodázta a dolgot. ,,Jó -- mondta Ignác higgadtan --, ahogy akarja. Egészen magára bízom magam.'' Másnap reggel már épphogy csak lélegzett. A betegápoló testvér rohant a gyóntatóhoz, a titkár meg a pápához. De mire visszaértek, Ignác már halott volt. Szerényen ,,kilopakodott'' a világból, nem csupán a halálos ágy körül összegyűlő gyászolókról és az alapító mindenfajta pózáról, de még a szentségekről is lemondott. Ifjúkora önzése teljes önzetlenséggé alakult át -- ezt mutatta a halála. Valóra váltotta tanítását: ,,Ha egyszer a szívünk megváltozik, nem csoda, hogy utána általunk a világ is megváltozik.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki arra rendelted Loyolai Szent Ignácot, hogy megdicsőítse nevedet a földön, kérünk, engedd az ő közbenjárására, hogy akik példája nyomán küzdenek Egyházadban, vele együtt kiérdemeljék a koronát a mennyben!

Példája:
    Isten ügyéért a legnagyobb műveltséggel kell harcolnunk!


Szent Julitta vértanúnő

Julitta a kappadokiai Kaisareában szenvedett vértanúhalált Dioklécián császár idejében. Egyik polgártársával vitája volt, mert igazságtalanul elvették vagyonát. A bírótól azt a feleletet kapta, hogy ha áldozatot mutat be a bálványoknak, visszakapja vagyonát. Julitta többre becsülte a halált, mint a vagyont és 304-ben vagy 305-ben tűzhalált halt hitéért.


DE JACOBIS SZENT JUSZTIN lazarista, püspök
*San Fele, 1800. október 9. +Aligadé, 1860. július 31.
Jusztin 1800. október 9-én született a dél-itáliai San Felében. Tizennyolc évesen belépett a lazarista Missziós Papok Kongregációjába, amelyet Páli Szent Vince (lásd: A szentek élete, 542. o.) alapított. Fiatal papként kitűnt lankadatlan türelmével és kimeríthetetlen segítőkészségével.

A nápolyi rendházban működött, amikor elöljárói Abesszíniába küldték misszióba. 1839-ben apostoli prefektusi megbízással, másodmagával kelt útra. Amikor megérkezett, látnia kellett, hogy a pogány tömegben az iszlám, a keresztények körében pedig különböző tévtanítások hódították meg az embereket. A helyzet kilátástalan volt, de ő munkához látott.

Szükségszerűségből és meggyőződésből teljesen alkalmazkodott az emberek életmódjához. Az ő ruházatukat hordta, az egyik kunyhójukban élt, s étkezési szokásaikat is követte. Bámulatos gyorsan megtanulta az abesszin nyelvet. 1840. január 24-én tartott első prédikációjából kitűnik, hogy már jól beleilleszkedett az emberek gondolkodás- és kifejezésmódjába. (Megszerkesztésekor nyilván jó tanácsadó is állt mellette.) Az afrikai gondolkodásmód és a keresztény-misszionáriusi magatartás mesterműve, és megérdemli, hogy idézzük néhány helyét:

,,A szív ajtaja a száj. A szívek kulcsa a szó. Amikor kinyitom a számat kinyitom előttetek a szívemet is. Amikor hozzátok szólok, kulcsot adok nektek a szívemhez. Gyertek hát és nézzétek azt a nagy szeretetet, amelyet a Szentlélek helyezett a szívembe! Szülőhazámban hallottam, hogy Abesszínia keresztény ország. Így szóltam ezért apámhoz és anyámhoz: ,,Apám, anyám, áldjatok meg, mert elutazom.'' Ők azonban azt mondták: ,,Fiam, hová akarsz hát menni?'' Így válaszoltam: ,,Látni akarom szeretett testvéreimet Abesszíniában. Áldj meg ezért, apám, áldj meg, anyám!'' ,,Fiam, tehát magunkra akarsz hagyni minket?'' -- ,,Igen, apám elhagylak; anyám, nem látjuk viszont egymást. Az út hosszú, sivatagokon át kell vándorolnom, ahol oroszlánok és kígyók vannak. Átutazom a tengereken, nem látjuk viszont egymást, mert egykor ott akarok majd meghalni.'' Apám sóhajtozott, anyám pedig sírt. Azután megáldottak és így szóltak: ,,Fiam, menj oda, ahová Isten hív, menj oda, hogy lássad Abesszínia keresztényeit. Mondd meg nekik, hogy mi is szeretjük őket, mert különben nem ajándékoznánk oda nekik szeretett gyermekünket.'' Útközben így szóltam Istenhez: ,,Ne engedj meghalni, mielőtt a hangjuk csengését nem hallom!''

Testvéreim, ha a véremet akarjátok, a tiétek. Ha azonban nem akarjátok, hogy meghaljak, egész életemet értetek áldozom. Egyszerűen hozzátok tartozom. Ha szegények vagytok, a segítségetekre sietek. Ha mezítelenek vagytok, felruházlak benneteket. Ha éheztek, odaadom nektek kenyerem felét. Ha betegek vagytok, ápollak titeket és az ágyatok mellett virrasztok. Ti vagytok az apám és az anyám, ti vagytok a testvéreim. Tudjátok, mi rejlik a szívemben? Hogy örülnék, ha megmutathatnám nektek! Ott van először is Isten, utána pedig ott vagytok ti. Igen, a szívem teljesen Abesszínia egyházáé. Ha megkérdeznek titeket: ,Miféle idegen ez?', ezt mondjátok: ,,Rómából való keresztény, aki jobban szereti Abesszínia keresztényeit, mint a barátait, mint apját és anyját, s mindent elhagyott, hogy eljöhessen az abesszinekhez, hogy megmondja nekik: mennyire szereti őket.'' Ha tehát szükségetek van rám, hívjatok, és én sietek hozzátok. Minden órában, minden pillanatban hozzátok tartozom, teljesen hozzátok. Uram, akinek a jelenlétében állok, te tudod, hogy nem hazudok.''

Érthető, hogy Jusztin ilyen lelkülettel gyorsan megnyerte az emberek és Ubie fejedelem bizalmát is. Ez utóbbi megbízta, hogy küldöttséget vezessen Kairóba. Jusztin kikötötte, hogy ezt a küldöttséget Rómába és Palesztinába is elviszi s ezt meg is engedték neki. Tizennégy hónapon át kellett elviselnie az utazás nehézségeit, társai fáradtságát és kedvetlenségét.

Miután visszatért, megszokott életét folytatta. Vállalta a nappal hőségét és az éjszaka hidegét, maga gyűjtötte össze tűzifáját, amit egyébként csak a rabszolgák és asszonyok tesznek, megtartotta a római és az abesszin egyház böjtjeit, fáradozott a betegek érdekében, és nem rettent vissza veszélyes utaktól sem, egész éjszakákat töltött imádságban. A szentmiseáldozat volt öröme és támasza. Nem akart semmi mást, mint önmagát feláldozni, mint ahogy Krisztus is feláldozta magát.

1844-ig száz hívőt gyűjtött maga köré. Számuk növekedett, és más helyeken is alakultak katolikus közösségek. 1845-ben megnyitott egy kis szemináriumot bennszülött papok kiképzésére (lásd: Boldog Ghebre Mihály, 471. o.), de még ugyanabban az évben elindította a katolikusok üldözését a kopt Szalama abuna (érsek). Sokakat bebörtönöztek vagy száműzetésbe küldtek, és sokan megtántorodtak, mégis 1853-ban már 5.000 volt a keresztények száma.

Jusztint időközben püspökké nevezték ki. A kapucinus püspök és későbbi bíboros, Guglielmo Massaia (1809--1889), akire 1846-ban rábízták Dél-Abesszínia misszióját, felkereste a kollégáját, hogy felszentelje. Jusztin először vonakodott. Nem ez volt az első és utolsó eset az Egyház történetében, hogy bátor emberek visszariadtak az ilyen tehertől. Massaiának minden meggyőzőkészségére szüksége volt, hogy bebizonyítsa: tartozik az Egyháznak a hivatal elvállalásával, hogy az ilyen veszedelmes időkben legyen az országban egy püspök, aki felszentelheti a bennszülött papokat. Jusztin végül beleegyezett, s 1849. január 7-én szentelték püspökké, mégpedig éjszaka, mert érvényben volt az a törvény, amely szerint római püspök nem léphet az országba.

Az egyes fejedelmek türelmének vége szakadt, amikor 1854-ben Szalama abuna császárrá koronázta a törtető Kasszát; az egész országban üldözték a római keresztényeket. Jusztin püspököt fogságba vetették, majd kiengedték, még egyszer bebörtönözték, végül pedig kiutasították az országból. A tengerpart felé tartva halt meg a sivatagban a kimerültségtől. Massaia bíboros ezt írta róla: ,,... az abesszíniai misszió megalapítója, Kelet-Afrika fáradhatatlan apostola, a hithirdetők tanítója, a bátorság és önmegtagadás mintaképe...'' 1939- ben boldoggá, 1975. október 26-án szentté avatták.


Mastoc (Meszrop)

Szent Abdon     vértanú, † 304       


Kolombíni Szent János     hitvalló, † 1367       


Szent János vértanú

János, hitehagyott Julián császár alatt élt, A császár több katonatársával együtt egy vidékre küldte, hogy üldözze a keresztényeket. János, mint keresztény katona ott segített rajtuk, ahol tudott. A börtönben levőket is látogatta, pénzzel segítette. Erről Julián császár tudomást szerezve Konstantinápolyba hívta, és börtönbe vetette. A császár halála után, szabadságot nyerve, folytatta jótéteményeit, Istennek és embertársainak szolgálva. Késő öregségben halt meg a IV. században.


Szent Julitta     vértanú, † 303       


Szent Judit


SZENT LIPÓT kapucinus (1866-1942)
Dalmáciában, Castelnuovo-ban született mint vallásos, földmuves szülok 12. gyermeke. Vezetékneve apja után: Mandich, keresztneve: Bogdán (Isten ajándéka). Testileg gyenge, fejlodésben visszamaradt. Már gyermekkorában érezte, hogy Isten a szerzetesi életre hívja. A kapucinusokhoz jelentkezett, remélve, hogy ott a keresztény egység apostola lehet. Pappá szentelése (1890) után a velencei rendtartományban több kolostorban muködött. 1909-ben került Páduába gyóntatónak, s mint ilyen, ott is maradt haláláig. Az egyszeru és szerény páter rövidesen közkedvelt gyóntató lett Páduában, de messzi vidékrol is felkeresték. Szavaiból megértés, együttérzés és vigasz áradt. Egyre többen tapasztalták tanácsának és imájának sokszor rendkívüli hatását. Sokat imádkozott gyónóiért, gyakran vállalt értük penitenciát. Ha szükség volt rá, tudott szigorú is lenni. A keleti egyház közeledését, egységét szívügyének tartotta. Ezért sokat imádkozott, felajánlotta áldozatait, a gyóntatás fáradalmait. Rendszerint korán reggel mutatta be a szentmisét, utána beült a gyóntatóhelyiségbe s ott maradt egész nap. De ha hívták, éjszaka is a gyónók rendelkezésére állt. „Prónto!” (Készen!) volt a felelete, akármikor hívták. Ezt az életmódot követte 40 éven át. 1940-ben elore megmondta, hogy Páduát bombázni fogják, elpusztul a kolostor is, de gyóntató cellája megmarad. Így is lett (1944- ben). A Szuzanyát gyermekként tisztelte. „Még mint kisgyermeket - vallotta - a Szuzanyának szenteltek. O óvta, védte hivatásomat.” Nagybetegen, még a halála elotti napon is gyóntatott. Amikor a haldoklók imái közt a Salve Regina-t imádkozták, ezeknél a szavaknál lehelte ki lelkét: „Ó irgalmas, ó kegyes, ó édes Szuz Mária.” A halála után közbenjárására történt feltuno imameghallgatások és életszentsége miatt az Egyház már 1976-ban boldoggá, 1983-ban szentté avatta.
VI. Pálnak a boldoggá avatáskor mondott beszédébol:
„Bár kiesdené Boldog Leopold a tévtanoktól félrevezetett és közönyössé vált ifjúságnak a kegyelmet, hogy felismerje a bunbánat szentségében az Úr Jézus felbecsülhetetlen ajándékát, hogy segítségével megtanuljon találkozni Krisztussal s töltekezni a Szentlélek titokzatos, lelket újító ajándékaival.”

Imádság:

Istenünk, aki a tökéletes egység és a legfobb szeretet vagy, te betöltötted Lipót áldozópapot a bunösök iránti irgalmassággal és a keresztények egységéért való buzgalommal. Közbenjárására add meg nekünk, hogy lélekben megújulva mindenkire kiárasszuk szeretetedet, a hivok egységét pedig bizalommal és a szeretet kötelékeivel munkáljuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


ARANYSZAVÚ SZENT PÉTER
*Imola, 400 körül +Ravenna, 450 körül
Aranyszavú Szent Péter születésének nem tudjuk a pontos idejét. Valószínű, hogy kevéssel 400 előtt látta meg a napvilágot, Forum Corneliiben (Imola). A város püspöke, Cornelius vezette el jó atyaként a papságra. Még 430 előtt Ravenna püspöke lett.

Ez a város az 5. század elejéig nem játszott jelentős szerepet, de ekkor virágzásnak indult. A nyugat-római császárok a 4. század közepétől főleg Milánóban székeltek. Amint megkezdődött a népvándorlás, a császári udvar nem volt ott biztonságban. A gótok betörtek a római birodalomba, ezért az akkori császár, Honorius (395-- 423) miniszterének és fővezérének, Stilichónak tanácsára úgy határozott, hogy székhelyét áthelyezi Ravennába. 404-től tehát itt élt a császár, mert a várost a szárazföld felől mocsár vette körül, így könnyen meg lehetett védeni.

Ezzel Aranyszavú Szent Péter a birodalom nyugati fővárosának lett a püspöke. Ennek messzemenő következményei lettek. Míg Ravenna 430 körül fővárosi rangra nem emelkedett, egyszerű püspöki székhely volt, amelynek létét a 2. századtól lehet kimutatni. De azáltal, hogy császárváros lett, amint ez ötven évvel korábban Konstantinápolyban is történt, a ravennai püspök rangját is emelni kellett. Ennek jegyében Ravenna püspökének joga lett, hogy a szomszédos egyházmegyék (Faenza, Forli, Bologna, Modena, Voghenza) püspökeit, akik eddig Milánóhoz tartoztak, fölszentelje. Ugyanakkor maga Ravenna továbbra is Róma kötelékében maradt, ez azt jelentette, hogy a ravennai püspököt csak a pápa szentelhette föl.

431-ben Kürrhosz püspöke, Teodoretosz, az antiochiai teológiai iskola vezetője levelében Róma, Milánó, Aquileia és Ravenna püspökéhez fordult, mert nem volt megelégedve azzal, hogy az efezusi zsinaton (431) Máriát ,,Istenszülő''-nek nevezték; ő úgy gondolta, hogy Máriát legfeljebb ,,Krisztus-szülő''-nek lehet mondani. Ez már annak volt a jele, hogy Ravenna rangja emelkedett.

Péter püspök olyan magatartást tanúsított a császári ház iránt, mint 60 évvel azelőtt Ambrus püspök Milánóban vagy a kortárs konstantinápolyi püspökök. Püspöksége idején az elszánt Galla Placidia, Nagy Theodosius császár lánya és a névleg uralkodó III. Valentinianus császár anyja volt a kulcsszemélyiség Ravennában. Valójában ő uralkodott. 427-től folyamatosan Ravennában élt, és hamarosan megváltoztatta a város arculatát. Amikor Konstantinápolyból Ravenna felé hajózott (427), hogy a nyugat-római birodalom fölött az uralmat átvegye, a tengeren veszélybe került, fiával, Valentinianusszal és ennek menyasszonyával, II. Theodosius császár lányával együtt. Ebben a helyzetben fogadalmat tett, hogy ha megmenekülnek, templomot épít Ravennában és Szent János oltalma alá helyezi. Ezt a templomot, amely ma is áll, Péter püspök szentelte fel; valószínű, hogy az apszisban eredetileg ott volt a képe is.

Más templomok is épültek Péter püspöksége idején. Biztosan tudjuk, hogy ő helyezte el a Galla Placidia-mauzóleum melletti San Vitale- templom alapkövét; ugyanígy azt is, hogy Ravenna elővárosában és kikötőjében (Classis) plébániatemplomot építtetett (ez nem azonos az ismert Szent Apollinaris-templommal!), anélkül, hogy ennek az önálló városnak külön püspököt szentelt volna. De az érseki palota szép kápolnája nem az ő nevéhez fűződik, hanem egy másik Péter püspökéhez. Mindamellett nem egészen egyértelmű, hogy a ravennai egyházi építkezések miként kapcsolódtak egy-egy püspökhöz, mert a 9. századból való Agnellus-féle Püspöki könyv számít fő forrásnak, de ennek adatai nem mindig megbízhatók. Annyi azonban tény, hogy 751-ben, amikor a frankok elfoglalták, Ravennának több mint hatvan temploma volt.

Egyébként Péternek Agnellus adta a Chrysologus, 'Aranyszavú' nevet, követve az antiochiai példát, ahol János papot, a későbbi konstantinápolyi püspököt ékesszólása miatt Chrysostomus, 'Aranyszájú'- nak nevezték.

Péter egy másik alkalommal is belebonyolódott a keleti egyházban a kérdés körül folyó teológiai vitába, hogy Jézus Krisztusban az istenség és az emberség milyen viszonyban van egymással. Konstantinápolyban Eutüchész archimandrita (főapát) az alexandriai véleményt képviselte, amely szerint a megtestesülés után Jézus Krisztus egy új ,,istenemberi'' természetnek lett a birtokosa. 449-ben Róma és Ravenna püspökeihez fordult a kérdés eldöntéséért. Péter azt válaszolta, hogy az ilyen nehéz és fontos kérdésekben Róma az illetékes, mert ott székel Péter, akire Jézus Krisztus Egyházát építette. Róma püspöke, Nagy Szent Leó (440--461) egyértelműen elvetette Eutüchész álláspontját.

Aranyszavú Péternek mintegy 180 beszéde maradt fenn. Stílusa tömör volt és megfelelt az ókori szónoklás szabályainak. Nem beszélt tovább, mint egy negyedóráig. Forró nyári napokon nem beszélt. Nagypénteken pedig azért hallgatott, ,,mert eltemették a Szót''. Beszédei, mivel arra törekedett hogy a nép megértse, szemléletesek voltak. A korabeli ízlésnek megfelelően sok görög szót használt. A hit és erkölcs tanítása terén kifejtett tevékenységéért Aranyszavú Pétert 1729-ben az egyháztanítók sorába emelték. Halálának pontos idejét nem tudjuk. Utolsó beszédeiben háborús veszedelemre, járványra, hadifoglyok tömegeire utal. Lehetséges, hogy a hunok betöréséről (450) beszélt.

A ravennai egyház 9. századi Püspökkönyve szerint Szent Péter Ravenna mellett nem december 2-án, hanem július 31-én halt meg. Ünnepét 1729-ben vették fel a római naptárba, december 4-re. 1969-ben áthelyezték július 30-ra.


--------------------------------------------------------------------------------

Aranyszavú Szent Péterről saját szavai és a későbbi följegyzések alapján alkothatunk képet. A hagyomány megőrizte, milyen sajátos módon látta el püspöki feladatait.

Amikor Ravenna püspöke meghalt, utódot választottak, majd útra kelt Rómába egy küldöttség, hogy a jóváhagyást megszerezze és kérje a fölszentelést. Ezekben a napokban épp ott volt Rómában Imola püspöke diákonusával, Péterrel. Sixtus pápa pedig álmában látta Szent Pétert és tanítványát, Apollinarist, Ravenna első püspökét. Egy fiatalembert mutattak neki azzal, hogy Isten őt akarja ravennai püspöknek. Másnap megjelent a császárváros küldöttsége, de a pápa nem hagyta jóvá a választásukat, mert a jelölt nem hasonlított arra, akit álmában látott. Az egész küldöttséget szemügyre vette, de nem volt senki, akinek arca hasonlóságot mutatott volna. Erre Imola püspökét is maga elé rendelte a kíséretével. Alighogy meglátta Pétert, örömmel felkiáltott: ,,Ő az! Őt rendelte a Gondviselés Ravennába püspöknek!'' Péter megijedt, a küldöttség csodálkozott, de amikor a pápa elmondta álmát, elfogadták döntését.

A karizmatikus szónok csakhamar megnyerte hallgatói szívét; sokakkal megesett, ami Ágostonnal Ambrus szószéke közelében: a szavak behatoltak a lélekbe, és a hallottakat nem lehetett semmibe venni, akarva-akaratlan hatottak: irigységgel telt udvaroncok vetélytársaikat előnyben részesítették; zsugoriak és fösvények szétosztották gyűjtött javaikat a szegények között. Vége szakadt az erkölcstelen játékoknak és táncoknak, a halódó antik világ e kísérőjelenségeinek. Tévtanok hívei megtértek és felvételüket kérték az Egyházba. Egy nap -- amint olvashatjuk -- a szószéken elhagyta a hangja: a túlzott erőfeszítéstől megbénultak a hangszalagjai. A nép hangosan feljajdult a templomban, és nem akart lecsillapodni. Sokan a nyolc hónap alatt, míg nem hallhatták, annyira szomorúak voltak, mintha személyes gyász érte volna őket.

Néhány részlet Aranyszavú Szent Péter beszédeiből:

A hazatért tékozló fiúval ezt mondatta: ,,Mindent elveszítettem, amit csak egy fiú elveszíthet, de az Atya abból, ami őt Atyává teszi, semmit nem veszített el.''

Az évvégi népünnepélyek túlkapásai ellen így emelt szót: ,,Aki az ördöggel mulat, az nem ünnepelhet Jézus Krisztussal.''

Szentelése évfordulóján elmondta, hogy szerinte milyennek kell lennie a püspöknek: ,,Jól együtt kell működnie az állam vezetőivel, az öregek iránt tisztelettel kell viseltetnie, a fiatalokat jósággal és szeretettel kell megnyernie, a paptestvéreket és a gyerekeket pedig szeretnie kell; mindenben Krisztus szabad szolgájának kell bizonyulnia.''

A Miatyánkról ezt mondta egyik beszédében: ,,Krisztus azért tanított meg röviden imádkozni, mert gyorsan meg akarja adni, amit kérünk... Menjünk hát, gyermekeim, ahova az irgalom szólít, a szeretet vonz, a vágy hív! Istent, az Atyát érezze a szív, mondja a nyelv, szólítsa a lélek és minden, ami bennünk van, legyen nyitva kegyelmének, s ne a félelemnek, mert a bíró Atyává változott, s nem azt akarja, hogy féljük, hanem hogy szeressük.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Aranyszavú Szent Péter püspöködet a megtestesült Ige apostolává tetted, közbenjárására kérünk, engedd, hogy üdvösséged misztériumait a szívünkben szüntelenül szemléljük, és tetteinkkel tanúságot tegyünk róluk!

Példája:
    Tanulj olyan beszéd stílust, ami a környezetedben a leghatékonyabb, "aranyszavú"!


Szent Polichroniosz és vértanútársai

Décius császár üldözése alatt keresztény hitük miatt elfogták a város püspökét: Polychronioszt, három papját Parmenioszt, Elimást, Chrysotelt, valamint két diakónusát, Lukácsot és Mukót. Mindnyájan a babiloni egyházban teljesítettek szolgálatot. Mindnyájuktól azt kívánták, hogy áldozzanak az isteneknek. Mivel ezt megtagadták, kínokat kellett elszenvedniük, Polychroniosz meghalt Babilonban. A többi vértanút lefejezték a perzsa Kordula városban. A perzsa fejedelmek Abdon és Szennen, akik eltemették a vértanúk testét, Rómába lettek hivatva, és ott kínzások után szintén lefejezéssel nyerték el a vértanúságot 251 körül.


Szent Szennen     vértanú, † 304       


Szent Szilás és apostoltársai

Szent Szilás apostolt az apostoli zsinat után a zsinati határozattal Antiochiába küldték (Apcs, 15, 22.). Szent Pálnak volt útitársa majd fogolytársa. Korintusban volt püspök, ott is halt meg. Szilván apostol Pál apostolnak volt útitársa, majd a makedoniai Szolun városának volt püspöke, és sok fáradság után a hagyomány szerint a hit vértanúja lett. Kreszcens apostol szintén szent Pál munkatársa volt. A II. Tim. 4, 10.-ben azt olvassuk róla, hogy Galáciába, vagy némelyek szerint Galliába ment. Itt Viennében templomot is épített. Traján császár alatt szenvedett vértanúságot. Szent Epenetusz pogányból lett keresztény volt Rómában. Valószínűleg Efezusban lett keresztény. Szent Pál Ázsia zsengéjének nevezte (Rm. 16, 6.). Kartágó püspöke volt.


Szent Valentin (Bálint) püspök

Valentin az umbriai Interamna püspöke volt. Nagy buzgósággal hirdette Krisztus hitét a pogányok között. Mivel Istentől a csodatevés adományát kapta, hithirdetését csodákkal is megerősítette. Hitterjesztő munkájáért a pogányok kínzásoknak vetették alá. Végül fej vesztésre ítélték. Vele szenvedett vértanúságot 3 ifjú, akik Athénból jöttek Rómába tudományos célból. Valentin őkét is a keresztény hitre térítette. Ugyancsak megtérítette Abundiust a római helytartó fiát is. Mindnyájan vértanúságot szenvedtek 273 körül.

Szent Beatrix     vértanú, † 134       

Szent Fausztinus     vértanú, † 134       

Szent II. Félix (Bódog)    pápa és vértanú, † 356       

Szent Flóra     szűz és társai vértanúk, † ~259

Szent Kallinik vértanú

Kallinik Kilikiából származott. Szülei istenfélelemben és keresztény vallásban nevelték. Miután felnőtt, szomorúan látta, hogy az emberek sokasága az élettelen bálványokban hisz és azokat imádja. Elhatározta, hogy terjeszteni fogja a keresztény hitet. Megfordult sok városban és helységben, hirdette Jézust és sok pogányt nyert meg a keresztény hitnek. Ankira városában is ezt tette, amíg a pogányok el nem fogták és át nem adták a helytartónak. A helytartó, ruhátlan testét megverette, majd testébe vasszögeket veretett. Aztán éles szögekkel kivert vascipőbe dugták lábait és a messzire levő Gangrába vezették. Kallinik út közben is folytatta térítő tevékenységét. Július lévén és nagy forróság, a katonák is, a lovak is eltikkadtak, de sehol sem volt víz, amiből ihattak volna. Kallinik imái hatására azonban csodás módon vízre leltek. Felüdülve, tovább folytatták útjukat. Gangrába érve sajnálták megmentőjükét tüzes kemencébe dobni, de félvén a helytartó bosszújától, mégis megtették azt. Kallinik a tüzes kemencében halt meg, pontosan nem ismert időben.

Szent Lupusz (Farkas)     püspök és hitvalló, † 478       


SZENT MÁRTASzent János evangélistától tudjuk, hogy Jézus szerette Mártát, Máriát és Lázárt, akik Betániában laktak. Nem tartoztak azok közé, akik vándorútjain tanítványként követték az Urat, s az asszonyok közé sem, akik vagyonukból gondoskodtak Jézusról. De nagyon közel álltak az Úrhoz, s valószínű, hogy ha Jézus Jeruzsálemben volt, náluk szállt meg, hiszen Betánia egészen közel van, az Olajfák hegyének keleti lejtőjén. A liturgiában csak Márta neve szerepel, azonban elválaszthatatlan testvéreitől, Máriától és Lázártól, ezért az evangéliumokból közös történetüket emeljük ki.

Három alkalommal beszélnek az evangélisták Márta házáról és a testvérekről. Már az önmagában különös, hogy nem Lázár családjáról beszélnek. Valószínűnek látszik, hogy Lázár gyermektelen házasság után megözvegyült, és a szintén özvegy Márta befogadta. Mária talán nem is volt férjnél. Sőt, a hagyomány -- legalábbis a nyugati egyházban Nagy Szent Gergely óta -- úgy tudja, hogy Mária azonos Mária Magdolnával. Azaz Mária fiatal korában elhagyta a szülői házat, és Magdalába költözött, melyről a zsidók hagyománya azt mondja, hogy paráznasága miatt pusztult el. Mária, miután megtért, szintén Márta házában élt.

Az első találkozás, amikor Jézus Márta házában járt, Szent Lukács szerint így történt: Jézus tanítványai kíséretében úton volt. ,,Útjuk közben betértek egy faluba (Betániába). Egy Márta nevű asszony befogadta a házába. Mártának volt egy húga, Mária. Ez odaült az Úr lábához, és hallgatta szavait. Márta meg sürgött-forgott, és végezte a háziasszonyi teendőket.'' -- Volt mit tennie, hiszen legalább tizennégy fáradt férfi vacsorájáról és elszállásolásáról kellett gondoskodnia. -- ,,Egyszercsak megállt, és így méltatlankodott: ťUram, nem törődöl vele, hogy a húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljak? Szólj neki, hogy segítsen nekem!Ť Az Úr azonban így válaszolt: ťMárta, Márta, sok mindenre van gondod, és sok minden nyugtalanít, de csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszti el sohaŤ'' (10,38--42).

A két nővérben az Egyház a lelki élet két alaptípusát látja: Márta a jótékonyságban tevékeny, aktív, Mária a szemlélődésben elmerülő, kontemplatív életforma típusa. Krisztus szava rávilágít: mindkettő jó, de Mária magatartása jobb, mert amit választott -- az élet igéjének hallgatása, a jelenlévő Úr csendes szeretettel való szemlélése -- maradandó. S akiben ilyen éhség él, azt az élet kenyere úgy táplálja, hogy jóllakik, és mégis vágyódik a további töltekezésre, de jóllakottságában nincs undor, s éhségében nincs kínzó hiányérzet. Az az éhség ellenben, amelyet a Márta-féle tevékenység elégít ki, szenvedést okoz.

A második alkalom, amikor Mártával találkozunk az evangéliumban, Jézus legnagyobb csodája: Lázár feltámasztása. Az Úr Jézus nyilvános működésének vége felé közeledett. Közel volt már a Húsvét, melyen meg kellett halnia Jeruzsálemben. Azokban a napokban tanítványaival együtt a Jordán keleti partján tartózkodott, ott, ahol János először keresztelt. A történteket Szent János mondja el: ,,Betániában, Máriának és nővérének, Mártának a falujában volt egy beteg, Lázár. Ez a Mária kente meg az Urat olajjal, és törölte meg a lábát a hajával. Az ő testvére, Lázár volt a beteg. A nővérek megüzenték Jézusnak: ťUram, akit szeretsz, beteg!Ť Ennek hallatára Jézus azt mondta: ťEz a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten fia.Ť

Jézus szerette Mártát, a nővérét, Máriát és Lázárt. Amikor meghallotta, hogy Lázár beteg, két napig még ott maradt, ahol volt, és akkor így szólt a tanítványoknak: ťMenjünk ismét Júdeába!Ť ťMester -- felelték a tanítványok --, most akartak megkövezni a zsidók, és újra odamész?Ť Jézus így válaszolt: ťNemde tizenkét órája van a napnak? Aki nappal jár, nem botlik meg, mert látja a világ világosságát. Aki azonban éjszaka jár, megbotlik, mert nincs világossága.Ť Azután így folytatta: ťBarátunk, Lázár elaludt, de megyek és fölébresztem.Ť ťUram, ha alszik, akkor meggyógyult!Ť -- mondták a tanítványok. Akkor Jézus világosan megmondta nekik: ťLázár meghalt. Miattatok örülök, hogy nem voltam ott, hogy higgyetek. De most menjünk el hozzá!Ť Tamás, akit melléknevén Didimusznak hívtak, így szólt a többi tanítványhoz: ťMenjünk mi is, és haljunk meg vele együtt!Ť

Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja sírban volt. Betánia Jeruzsálem közelében feküdt, mintegy tizenöt stádiumnyira (kb. 2,5 km), ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy testvérük miatt vigasztalják őket. Amikor Márta meghallotta, hogy Jézus közeledik, elébe sietett, Mária pedig otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: ťUram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De most is tudom, hogy bármit kérsz az Istentől, megadja neked.Ť'' -- Figyeljünk fel rá, mekkora hit él Mártában! Bizalommal néz Jézusra egy olyan helyzetben, amikor emberileg teljesen reménytelen minden, hisz a halál visszavonhatatlan. De ő bízik az Úrban, és olyan hitvallást tesz, mint előtte senki, csak Péter. ,,Jézus megnyugtatta: ťFeltámad a testvéred.Ť Márta erre azt mondta: ťTudom hogy feltámad, majd a feltámadáskor, az utolsó napon.Ť Jézus így folytatta: ťÉn vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?Ť Márta így felelt: ťIgen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön.Ť'' -- Ilyen vallomást Krisztusról csak Péter tett, és állítanunk kell, hogy Mártának éppúgy nem ,,a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt'', azaz nem érzéki tapasztalatai és éles elméje következtében született meg a felismerés, hanem a mennyei Atyától kapta ezt a hitet, mint Péter.

,,E szavak után Márta ment, és hívta a nővérét, Máriát. Halkan szólt neki: ťItt a Mester, és hív téged.Ť Ennek hallatára Mária gyorsan fölkelt, és odasietett Jézushoz. Mert Jézus még nem ért be a faluba, hanem ott volt, ahol Márta találkozott vele. Amikor a zsidók, akik ott maradtak Máriával a házban és vigasztalták, látták, hogy gyorsan fölkel és elsiet, utána mentek. Azt gondolták hogy a sírhoz megy, sírni.

Amikor Mária odaért, ahol Jézus volt, és meglátta, e szavakkal borult a lába elé: ťUram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!Ť Amikor Jézus látta, hogy sír, és a vele jött zsidók is sírnak, lelke mélyéig megrendült. Megindultan kérdezte: ťHová tettétek?Ť Azt felelték: ťJöjj Uram és nézd meg!Ť Akkor Jézus könnyekre fakadt. A zsidók megjegyezték: ťNézzétek, mennyire szerette!Ť Némelyek így vélekedtek: ťŐ, aki a vaknak vissza tudta adni a szeme világát, nem tudta volna megakadályozni, hogy ez meghaljon?Ť

Jézus a szíve mélyéig megrendült, és odament a sírhoz, mely egy kővel elzárt barlang volt. Jézus így szólt: ťHengerítsétek el a követ!Ť De Márta, az elhunyt nővére tiltakozott: ťUram, már szaga van, hiszen negyednapos!Ť Jézus így felelt: ťNemde azt mondtam: ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?Ť Erre elhengerítették a követ. Jézus pedig égre emelte a tekintetét, és így imádkozott: ťAtyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én tudom, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülöttem álló nép miatt mondtam, hogy higgyék, hogy te küldöttél engem.Ť E szavak után hangosan beszólt a sírba: ťLázár, jöjj ki!Ť És a halott kijött'' (11. fejezet).

Ezt az utolsó, legnagyobb jelet, amely mindenki számára kézzelfoghatóan bizonyította Jézus küldetését és Messiás voltát, leginkább Márta és Mária értette, akik hittel tekintettek az Úrra.

A harmadik alkalommal szintén Betániában találkozunk Mártával, Máriával és Lázárral, közvetlen Húsvét előtt. Ismét János evangélista mondja el a következőket:

,,Hat nappal Húsvét előtt Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit feltámasztott a halálból. Ott vacsorát rendeztek a tiszteletére.'' Ez a vacsora azonban nem Márta, hanem a leprás Simon házában zajlott le. A három testvér is hivatalos volt: ,,Márta felszolgált, és Lázár is a vendégek között volt. Mária pedig vett egy font valódi nárduszból készült olajat, megkente vele Jézus lábát, és megtörölte a hajával. A ház betelt a kenet illatával. Az egyik tanítvány, Karióti Júdás, aki elárulta, méltatlankodott miatta: ťMiért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények között?Ť De ezt nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt, és eltulajdonította, amit rábíztak. Jézus rászólt: ťHagyd békén! Hadd tegye, hiszen a temetésem napjára teszi.Ť'' Máté evangéliumában Jézus így folytatja: ,,Bizony mondom nektek, ahol a világon csak hirdetni fogják az evangéliumot, mindenütt megemlékeznek majd arról is, amit ez az asszony tett.'' (Jn 12,1--8; Mt 26,6--13).

Sajnos a liturgikus megemlékezés Máriára -- épp azért, mert alakja egybemosódott Mária Magdolnával -- nem terjed ki. Mártát a ferencesek kezdték ünnepelni 1262-ben, július 29-én. A 13. század végén a római naptárba is áttették.

--------------------------------------------------------------------------------

Szent Jánosnál még az is olvasható, hogy mi lett Lázár feltámasztásának következménye a három testvérre nézve: ,,Amikor a zsidók megtudták, hogy Jézus Betániában tartózkodik, sokan elmentek. Nemcsak Jézus kedvéért, hanem hogy Lázárt is lássák, akit feltámasztott a halálból. Erre a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mert miatta sok zsidó elment oda, és hitt Jézusban'' (Jn 12,9- -11).

Ezt a gyilkos tervet mégsem hajtották végre, Mártáéknak azonban érezniük kellett a hitetlen zsidók részéről a gyűlöletet. Hiszen ők minden Jeruzsálembe zarándoklónak tanúságot tehettek a Feltámadottról. A hagyomány tudja a család későbbi sorsát, és a legendákban írottan is ránk maradt. Eszerint az ősegyház elleni üldözésben (40 körül) az egész keresztény közösséget, melynek Márta háza adott otthont, elfogták. Nagyobb csoportról volt szó, ezért nem merték megölni őket, hanem a tengerpartra hurcolták, és ott egy evező, vitorla és kormánylapát nélküli hajóra rakták, és a tengerre bocsátották őket. A kivégzésnek ez nagyon gonosz módja volt, hisz az áldozatokat a viharos tengerbe akarták fojtani. Ám a hajó nem süllyedt el, hanem Gallia partjainál szárazföldet ért. Kikötöttek, és hirdetni kezdték az evangéliumot! A legenda szerint Lázár püspök lett Aix városában, Márta a város betegeit és szegényeit gondozta, Mária pedig remeteként élt még harminc esztendeig.

--------------------------------------------------------------------------------

Mindenható, örökkévaló Isten, kinek megtestesült Igéje arra méltatta Szent Mártát, hogy betért a házába, és elfogadta gondoskodását, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy testvéreinkben hűségesen szolgáljuk Fiadat, és a mennyben otthonra leljünk nálad!

Példája:

    Munkával, vagy Krisztusra figyeléssel - igyekezzünk a "jobbik részt választani"...

Szent Olaf     vértanú, † 1030       


BOLDOG II. ORBÁN pápa

*Châtillon-sur Marne, 1042 körül. +Róma, 1099. július 29.

Odó -- így hívták II. Orbánt pápává választása előtt -- a Lagerye francia lovagi nemzetségből származott. Képzettségét a reimsi dómiskolában szerezte, ahol Szent Brúnó (lásd: A szentek élete, 577. o.), a karthauzi rend későbbi alapítója volt a mestere. 1064-ben Odó szubdiákonus lett, hamarosan pedig kanonok Reimsben. Egy itáliai utazása után, amelynek során eljutott egészen Nápolyig, 1073-ban a clunyi kolostor szerzetese lett. Szent Hugó (lásd: 241. o.) apát alatt pappá szentelték, akivel végül priorként oszthatta meg a felelősséget a nagy jelentőségre emelkedett apátságért. Itt tette magáévá a megújítás lelkületét, amely a burgundiai szerzetesi központból kiindulva mindinkább megragadta a nyugati kereszténységet. Amikor kitört az invesztitúra harc IV. Henrik és Szent VII. Gergely (lásd: A szentek élete, 216. o.) között, a pápa maga mellé szólította és 1078-ban kinevezte bíborossá és ostiai püspökké. Odó jó munkatársa és hűséges támasza volt a pápának, 1084-ben elkísérte fogságába is.

Már VII. Gergely és utóda, Boldog III. Viktor (1086/87) ajánlotta Odó ostiai bíboros püspököt a pápai méltóságra, majd III. Viktor halála után a bíborosi testület Gergelyhez és Viktorhoz hű része 1088. március 12-én Terracinában pápává választotta.

Tekintélyes, vonzó megjelenésével és még inkább meggyőző ékesszólásával és udvarias, nyájas modorával megnyerte kortársait. Ha hiányzott is belőle az a szenvedélyes tűz, amely Gergelyben lobogott, felülmúlta mégis szellemességben és az emberekkel való bánás művészetében. Lénye hajlékonysága ellenére azonban egyáltalán nem volt erőtlen és gyenge, mint ahogy ezt Gergely iránt a veszélyben is megőrzött hűsége mutatja. Bizonyára a barátságosan megnyerő, szelíd lelkület volt a sajátja, de az alapvető dolgokban sohasem hátrált meg. Alighogy megválasztották, máris tudatta a német püspökökkel és fejedelmekkel: ,,Amit Gergely elvetett, elvetem én is; amit ő elátkozott, elátkozom én is; amit szeretett, magamévá teszem; amit helyesnek és katolikusnak tartott, megerősítem; és amint ő gondolkodott, úgy gondolkodom én is, és mindenben egyetértek vele.''

Először persze csaknem kilátástalannak tűnt, hogy főpapságának határozott és bátran hirdetett programját megvalósítsa. A pápa nem volt úr Rómában. Biztonságosan csak normann földön (Dél-Itáliában) mozoghatott. Rómában először be kellett érnie a Tiberis szigetével és jövedelem nélkül, mindennapi kenyerét illetően jó emberek adományaira volt utalva. A Szent Péter templom és a Laterán az ellenpápa hatalmában volt, Henrik császár pedig a pápa hűséges hívén, Matildon aratott győzelme után hatalma tetőpontján állt. Valóban találó volt, amit Orbán atyai barátjának, Hugó clunyi apátnak írt: ,,Péter hajócskája nemcsak öreg és lyukas, hanem már csaknem elmerült az áradatban''.

Orbán jellemében a szilárdság és a rugalmasság szerencsésen ötvöződött, ez pedig egyre növekvő sikert hozott számára: megnyerte magának Henrik fiát, Konrádot, Lombardiában szövetségbe tömörítette Milánót más városokkal a király ellen, találkozása szicíliai Rogeriusszal kedvező eredménnyel járt, új kötelékek szövődtek a bizánci birodalommal és egyházzal, Hispánia területén pedig az ország visszahódítása az araboktól (reconquista) annyira haladt, hogy újból felállíthatták Toledó érsekségét.

Hogy Orbán helyzete tevékenységének hét éve után milyen erős lett, megmutatta az 1095. évi piacenzai zsinat, amelyen Itália, Franciaország, Burgundia és Németország számos püspöke vett részt. Megújította Ravennai Wibert (III. Kelemen ellenpápa) kiközösítését, valamint a simónia és az immár halott Tours-i Berengár (+1088) téves eucharisztiatana elleni határozatot. Világtörténelmi jelentőségűvé a zsinat Alexiosz bizánci császár küldöttei révén vált, akik a pápától a Nyugat segítségét kérték az arabok ellen. Ékes szavakkal festették le azokat a megpróbáltatásokat és nélkülözéseket, amelyeknek a Kelet keresztényei ki voltak téve. Szavaik mélységesen hatottak a pápára. Miközben Orbán Cremonában fogadta Konrád királyfi hódolatát, lelke előtt egy hatalmas terv lebegett: jeruzsálemi hadjárat a Szentsír templom megszabadítására. Mint egykor Szent IX. Leó pápa (1049--1054), ő is a reform lényeges feltételének tartotta a pásztor és a nyáj személyes találkozását, ezért elment Franciaországba. Ahová eljutott, mindenütt tevékenykedett, rendezve és javítva, dicséretet vagy feddést osztva, amint a helyzet megkövetelte. Mindezek mellett azonban nem feledkezett meg nagy tervéről. Régi hazájában, Clunyben alkalma volt olyan emberekkel beszélni, akik jeruzsálemi zarándokútjaikon szerzett tapasztalataik alapján tájékoztatták arról, hogy alig tud már zarándok eljutni a Szentföldre.

Orbán utazásának csúcspontja a clermonti zsinat (1095. november 18- 28.) lett. Amikor a reform valamennyi ügyét kellőképpen megtárgyalták, a pápa bejelentette, hogy a november 27-i nyilvános ülésen fontos közlést hoz nyilvánosságra. Akkora embertömeg gyűlt össze, hogy a székesegyház alig tudta volna befogadni, így hát a szabad mezőn, a város keleti kapuja előtt állítottak fel emelvényt a pápa számára.

Prédikációjában ,,nyomatékosan hangsúlyozta Jeruzsálem különleges szentségét, és ecsetelte az oda utazó zarándokok szenvedéseit. Miután bemutatta a szomorú helyzetet, felkiáltott: Nyugat kereszténységének fel kell kelnie, hogy megmentse Keletet. Szegénynek és gazdagnak egyaránt indulnia kell. Abba kell hagyniok, hogy egymásra támadjanak, ehelyett igazságos háborút kell viselniök, hogy Isten művét hajtsák végre, és Isten vezérli majd őket!''

Az indulás időpontjául 1096. augusztus 15-ét határozta meg. A keresztes hadjáratról szóló, lelkesedéstől izzó prédikációjára a tömeg ezer hangon válaszolta: ,,Isten akarja!'' Alig fejezte be a pápa beszédét, százak sereglettek köréje, hogy posztócsíkokból keresztet tűzzenek a ruhájukra. Nemcsak a néptömeg válaszolt Orbán hangjára, felhívása a nagyok körében is visszhangra talált; ők lettek azután a keresztes sereg háborúban tapasztalt vezérei.

II. Orbán pápa nem érte meg műve megkoronázását. Jeruzsálemet tizennégy nappal a halála előtt foglalták el a keresztesek, de ennek híre az ő számára túl későn érkezett; ő már belépett a mennyei Jeruzsálembe.

A tiszteletet, amelyet a nép Orbán iránt csakhamar tanúsított, XIII. Leó 1881-ben jóváhagyta és megerősítette.

LIPNICAI BOLDOG SIMON (kb.1432 –1482)

Lipnicában, Lengyelország északi részén született. Krakkóban végezte egyetemi tanulmányait, igen jó eredménnyel. Kapisztrán Szent János akkoriban, 1453 nyarán járt Krakkóban. Beszédei hatására elokelo ifjak, egyetemisták, egyetemi tanárok több mint 130-an léptek be a Ferenc-rendbe, köztük Simon is. A hivatások ily nagy száma páratlan még Szent János életében is, sehol máshol nem olvasunk hasonló jelenségrol. Igazában a szentek tudnak másokban is hivatást ébreszteni a szent életre. (A lengyel nép vallásossága is szerepet játszott ebben.) Simon pappá szentelése után Krakkóban kezdte meg igehirdetését. Szavainak és imáinak hatására sok bunös is jó útra tért. Naponta több órát szentelt az imának; a Boldogságos Szuzet külön imákkal tisztelte, ünnepeit megünnepelte. De ellátta a rendházban az egyszeru munkákat is, kerülte az emberek dicséretét.

Több évi apostolkodás után engedélyt kapott arra, hogy a Szentföldre zarándokoljon. Elindult azzal a titkos szándékkal, hogy ott vértanúságot szenvedjen. Ez a reménye azonban nem teljesült. Visszatérve folytatta az igehirdetést. Beszédeit akárhányszor úgy fejezte be, hogy hallgatóival háromszor kiálttatta Jézus nevét. Néhány krakkói kanonok ezt nehezményezte, szükségtelen újításnak tartotta. Simon a legközelebbi beszédében olyan ékesszólóan beszélt Jézus neve erejérol, dicsoségérol, megemlítve Szent Bernardint, aki Jézus neve hirdetéséért üldözést szenvedett, de végül diadalmaskodott, hogy a kanonokok visszavonták megrovásukat s már nem emeltek kifogást az újítás ellen. Rendjében többféle hivatalt is viselt, egy idoben tartományfonök volt. Testének alig engedett pihenést, „majd az örök nyugalom idején lesz ido a pihenésre” - szokta mondani. Az 1482. évi pestis idején hosiesen ápolta a pestises betegeketn O is elkapta a járványos betegséget s Krakkóban 1482. júl. 18-án a felebaráti szeretet áldozataként halt meg. Ilyen módon teljesedett vágya a vértanúság után. Krakkóban a Szent Bernardin templomban temették el. Sírjánál hamarosan sok csodás gyógyulás történt. XI. Ince pápa (1680 körül) hagyta jóvá tiszteletét.

Jézus szavai: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja felebarátaiért.” (Jn 15,13.)

Imádság:

Istenünk, add, hogy Boldog Simon példájára mi is tiszteljük Jézus Szent nevét, s a Boldogságos Szuz segítségül hívásával felebarátunk és saját magunk üdvösségét elnyerjük. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Szent Simplicius     vértanú, † 134  

Szent Szerafima vertanúnő

Szentünk Antiochiában született és Romában élt. Egy asszony volt a házigazdája, akit Krisztus hitére térített. Berill helytartó elküldte katonáit Szerafimáért, de a háziasszony: Szabina is elkísérte őt. Ő is nemesi származása nő volt. A helytartó nem mert semmit tenni, azért hazaküldte őket. Három nap múlva újra maga elé hivatta Szerafimát, Szabina ismét elkísérte, de látta, hogy nem tudja megmenteni a leányt, azért hazament. A helytartó kikérdezte, felszólította, hogy áldozzon a bálványoknak, de Szerafima ellentmondott. Két egyiptomi istentelen ifjú kezére bízta ezután, hogy töltsék ki rajta testi vágyaikat. Azonban nagy földrengés támadt, az ifjak olyanok lettek, mint a halottak. Végül a helytartó megverette és fejvesztésre ítélte. Háziasszonya temette el.

   

Szent Teodóra     vértanú

Szent Ákos vértanú

Ákos vértanú három helyen is szenvedett kínzásokat hitéért. Először kifeszítették és testét roncsolták, aztán olajjal telt üstbe dobták, de mindkét helyen sértetlen maradt. Egy harmadik helyen a pogány templom bálványszobrait imádságával összetörte. Itt megverték, vadállatok elé dobták és végül kemencébe vetették, de mindezek közt sértetlen maradt, utána vasra verve elvitték Milétoszba és lefejezték 321 körül.


Della Chiesa Boldog Antal     hitvalló, † 1459       


Szent Celzus     vértanú, † ~68       


Szent Eusztát vértanú

Eusztát vértanú katona volt. Mivel keresztény volt, elfogták és Ankyra város helytartója elé vitték. A kihallgatáson állhatatosán megvallotta keresztény hitét. Ezért ütlegelték, átfúrták sarkát, és kötelet kötve rá vonszolták a városból a Szakga folyó partjáig. Aztán egy kosárba tették és a folyóba dobták. Mivel sértetlen maradt, a helytartó lefejeztette 316 körül.


Szent I. Ince    pápa,        


Szent Julián vértanú

Dalmáciából származó fiatal keresztény ifjú volt. Külső megjelenésben is kellemes alakú, de lelki erényekben hasonló szépségű ifjú volt. Ántonin császár uralkodása alatt, amikor Flávián volt Kampánia helytartója, Julián egy város mellett elhaladva találkozott a helytartó katonáival. Előttük kereszténynek vallotta magát, a helytartó elé vitték, aki őt börtönbe záratta. Kínzásai között mennyei hang vigasztalta és bátorította. A helytartó fejvesztésre ítélte. Halálának ideje a II. század közepére esik.


Szent Guthlake     hitvalló, † 714       


Szent Nazarius     vértanú, † ~68


Szent Prochor és apostoltársai

Szent Prochor, Nikánor, Timon és Parmenasz apostolok ez apostolok által választott 7 diakónus közé tartozott. A jeruzsálemi Egyház szegényeinek kiszolgálására választották őket (Apcs. 6f.). Prochor szent Péter főapostol tanítványa volt és János apostol útitársa, Nikomédia első püspöke volt. Vértanúhalált halt Antiochiában, miután a pogányok agyonütötték. Szent Nikánort a zsidók ölték meg ugyanazon a napon Jeruzsálemben, amelyiken agyonkövezték szent István első vértanút. Vele együtt öltek meg kétezer keresztényt is. Szent Timon az arábiai Bosztra városának volt a püspöke. Vértanúhalált halt ő is. Szent Parmenász apostol egyik elbeszélés szerint békében hunyt el, a másik szerint az apostolok szeme láttára szenvedett, és ők is temették el.

Szent I. Viktor (Győző)    pápa és vértanú, † 202       


Szent Sámson (Sampson)     püspök és hitvalló, † ~564

Hét nemes ifjú     vértanúk, † 250       


Szent Anthuza vértanúnő

Egy hadvezér lánya volt. Először magányosan élt egy barlangban. Aztán, találkozva Sziziniosz atyával, az ő útmutatása alapján közös életet élt 90 leánnyal, Konsztantinosz Kopronimosz császár alatt szenvedett a szentképek tisztelete miatt. Száműzetésben halt meg a VIII. században.


Szent Kamilla (Szent Kamill)     hitvalló, † 1614        )


OHRIDAI SZENT KELEMEN püspök
*valószínűleg Macedónia. +Ohrida, 916. július 27.
Alig hunyta le a szemét Szent Metód (lásd: A szentek élete, 97. o.), Morvaország és Pannónia nagy érseke, a szláv liturgia ellenségei büntetlenül felkelhettek a katolicizmus cirilli-metódi formája ellen. A keleti frank-latin papság képviselője és szószólója, Wiching nyitrai püspök nem riadt vissza attól sem, hogy céljai érdekében meghamisítsa a pápai leveleket. Szent Cirill és Metód tanítványait fogságba vetették, bántalmazták és kiutasították az országból.

A szláv papság fiatal tagjait a velencei rabszolgapiacra hurcolták, a bizánci hivatalnokok azonban kiváltották őket. Néhányan Dalmáciában és Horvátországban maradtak, ahol már megérkezésük előtt megjelent a szláv liturgia, másokat Konstantinápolyba kísértek, ahol hasznos szolgálatokat tettek az ott élő oroszoknak és bolgároknak.

A menekülők egy csoportja délre vándorolt. Köztük volt Náhum, Angelar és a leginkább ismert Kelemen. A belgrádi erődítmény bolgár parancsnoka barátságosan fogadta, majd Preszlavba, Borisz fejedelem udvarába kísérte őket. A fejedelem szívesen vette a keresztény hithirdetők megérkezését. Arra törekedett ugyanis, hogy meggyorsítsa országában a kereszténység elterjesztését és a török eredetű, fegyelmezetlen, harcias réteg szlávvá tételét. Az utazás viszontagságaitól kimerülve, meghalt Angelar.

Kelemen az akkori bolgár birodalom nyugati szélén elterülő, a forrásokban Kutmicsevicának nevezett vidéket, az Ohridai-tó környékét választotta missziós területéül. Tevékenységének a központja (a mai Albániában levő) Devol lett, amely a hasonló nevű folyónál volt található, az Ohridai-tótól délre.

A szlávok apostolainak példájára Kelemen a liturgia szolgálatába állította írói, költői és zenei tehetségét. Apostoli buzgósága és pedagógiai adottsága a nép vezetőjévé tette; nagy sikereket ért el.

,,A nagy Metódot választotta mintaképévé, azért szorgoskodott és imádkozott, hogy ne térjen el a követésétől.'' Mindenben hű akart maradni Cirill és Metód örökségéhez. Megtartotta a meglehetősen bonyolult glagolita írást, bár Preszlavban, a bolgár kulturális élet másik központjában a görög unciális írás szerint kialakított, egyszerűsített és a szláv liturgikus könyvekben mindmáig használt cirill írás terjedt el. -- A távoli, vad vidéken kiválasztott tanulók új csapatait képezte ki; belőlük később papok és hithirdetők lettek az egész országban. ,,Általad ismerte meg Istent egész Bolgárország'' -- kiáltja életrajzának hálás írója, aki bizonyára látta, mint nőtt fel és hozott termést Kelemen vetése.

Szimeon, Borisz utóda Kutmicsevica buzgó apostolát (az Ohrida melletti) Velica püspökévé tette. Kelemen barátja, Náhum 910-ben bekövetkezett haláláig Devolban munkálkodott. Testét az általa alapított kolostorban temették el.

Kelemen hat évvel később követte. Késő öregségéig görögből való fordításokkal foglalatoskodott. Utolsó ajándéka volt a húsvéttól pünkösdig terjedő időszak liturgikus énekeinek fordítása a bizánci- szláv officium részére (Pentekosztarion). Teste az ohridai Pantaleimon kolostorban talált nyugvóhelyére.


BOLDOG MARTINENGO MÁRIA MAGDOLNA szűz, klarissza (1687-1737)
Bresciában* született nemes szüloktol. Édesanyját már kiskorában elvesztette. Apja késobb apácák intézetébe adta be neveltetésre. Itt annyira haladt az erényes életben, hogy kemény önmegtagadásokat gyakorolt, szüzességet fogadott, és elhatározta, hogy amint lehet, szerzetbe lép. 17 éve betöltése után, miután több nehézséget legyozött, belépett a kapucinus klarisszák közé. Kezdettol fogva kitunt szerénységével, türelmével, készséges engedelmességével. Legkedvesebb idotöltése az ima és elmélkedés volt és az Úr meglátogatása a tabernákulumban. Jézus szenvedése oly mélyen meghatotta, hogy a rá gondolás közben egészen elalélt. Mint a novíciák mesternoje, késobb mint apátno, az erények ragyogó példájával tündökölt a novérek elott. Úgy tunt, hogy onnan felülrol részesül megvilágításban. Életszentségének hírére a városból sokan felkeresték, hogy vigaszt, tanácsot kapjanak. Karizmatikus személyiség volt. Belelátott a szívekbe, bátortalan lelkeket felemelt, ellenségeket kibékített, bunösök megtérésén erdményesen fáradozott, elore megmondta a jövendot. Gyóntatója parancsára megírta önéletrajzát és több más, lelkiélettel kapcsolatos írása is maradt ránk. A bresciai kapucinus kolostorban Mária Magdolna hasonló szenvedéseket élt át, mint Giuliani Veronika: hasonló karizmáknak is lett részese: az Istennel való bensoséges egyesülés, a töviskorona s a szent sebhelyek veselése. Ötvenedik évében ereje – inkább a munkától, önsanyargatástól, mint az öregségtol megfogyatkozván 1737. júl. 27-én szent halállal halt meg. Életszentségének s halála után történt csodáknak híre messzi vidéken elterjedt, ezek hatására XIII. Leó pápa 1900-ban boldoggá avatta.
Boldog Mária Magdolna Az alázatosság c. muvébol:
„Nem hatódom meg attól a dicsekvéstol, amellyel bármelyik ember dicsekszik, s valamely erénytol, melyben tündöklik, sem a böjttol, sem a látszólagos alázatosságtól. Úgy gondolom, annál szentebb az illeto lélek, minél inkább kiüresedett, mert akkor az isteni szentségnek részese lett. Annál jobban, minél jobban kiüresedett. Valójában, én Istenem, egyedül csak te vagy szent! Tégy szentté mindnyájunkat, Uram, tedd semmivé bennünk mindazt, ami a te szentségednek ellenáll.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Mária Magdolnát a szegény és alázatos Krisztus követésére vonzottad; közbenjárására add meg, kérünk, hogy hivatásunkban huségesen járjunk az igazság és igazságosság ösvényén és eljuthassunk hozzád. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Márta     szűz, † ~80


Szent Natália     vértanú, † 852       


Szent Nevolon     hitvalló, † 1280       


Szent Olga


Szent Pantaleimon nagyvértanú

A szent nagyvértanú Nikomédiában született előkelő családból. Atyja pogány volt, anyja pedig keresztény. Anyja ugyan kereszténynek kezdte nevelni, ám korai halála miatt mégis szinte teljesen pogány nevelést kapott. A tehetséges, jó megjelenésű ifjú szülővárosában tanulta az orvosi tudományt, mestere szívesen vitte magával mindenféle beteghez, sőt bemutatta a Nikomédiában levő császári udvarnak is. Maximián császár házi orvosa lett. Útjai során mindennap elhaladt Hermolaosz keresztény pap lakása mellett. Hermolaosz megismerkedett vele és szívesen foglalkozott vele. A látogatások szaporodtak és egyre jobban megismerte a régen hallott keresztény hitét. Egy csoda után megkeresztelkedett. Atyja házában szerette volna a bálványszobrokat összetörni, de atyja iránti szeretetből nem tette. Szerette volna megtéríteni apját, is, de ez csak egy másik nagy csoda után sikerült. Pantaleon igen áldásos tevékenységet fejtett ki. Orvosa volt a testnek, de a léleknek is. Pogány orvostársai feljelentettek Makszimián császárnál. Mivel a császár nem tudta hízelgéssel hittagadásra bírni, a kínzásokhoz folyamodott. Karóhoz kötötték, vasfogókkal tépték és fáklyákkal sütögették. A kínok között megjelent neki Jézus és vigasztalta. Nagy kővel a nyakán vetették, utána vadállatok elé dobták, kerékre kötötték és legurították, de mindezekben, sértetlen maradt. Végül két kardvágással lefejezték egy száraz olajfa alatt, ami akkor kizöldült. Ez 305 körül történt.


Szent Rudolf

SZENT ANNA és SZENT JOACHIM

Az újszövetségi szent könyvek semmit nem mondanak a Boldogságos Szűz Mária szüleiről. Néhány névvel találkozunk a rokonságból: Erzsébet és Zakariás, Szalóme és Zebedeus, de e két szülő nevét nem tudjuk. Egy 2. századi apokrif könyv mondja, hogy Mária édesanyját Annának, apját Joachimnak hívták, és a két név jelentése figyelmet érdemel, mert Anna annyit jelent: kegyelemmel áldott, Joachim pedig: Isten megvigasztal.

Az ünnep a 13--14. században terjedt el Európában, annak az érdeklődésnek következményeként, amellyel Krisztus emberi természete és emberi valósága felé fordultak a hívők. Ez az érdeklődés a keresztes háborúkból visszatért lovagok elbeszélései nyomán éledt föl, és kiterjedt Jézus szülőföldjére és rokonságára is. Érhető, hogy az Üdvözítő nagyszülei iránti tisztelet is felélénkült.

Az ünnep dátuma egy templom fölszentelésének évfordulójából adódott. A régi hagyomány ugyanis úgy tartotta, hogy Mária Jeruzsálemben született, és szülőháza, Anna asszony háza a Bethesda-tó közelében állt. Az 5--6. században e föltételezett születési hely fölé bazilikát építettek, s ennek fölszentelési napja volt július 26.

Szent Anna tiszteletéről Bálint Sándor a következőket írja: ,,A hazai Szent Anna-tisztelet gazdagságát és színes változatosságát a kultusz sokrétűsége mutatja. Kiváltságos patrónájaként tisztelte sok ügyében-bajában az asszonynép, de tisztelték azok is, akiknek foglalkozása valamiképpen a gazdaasszonysággal, asszonyi gondoskodással függ össze: a szövőmunkások, csipkeverők, seprűkötők.

Céhpatrónaként tisztelték az asztalosok azért, mert hajdanában az oltárszekrény elkészítése a mesteremberek feladatai közé tartozott, márpedig Anna volt méltó arra, hogy az élő tabernákulumot, Máriát a méhében hordozza... a kádárok is tisztelték, nyilván abból a megfontolásból, hogy Jessze törzséből, Anna és Mária méhéből sarjadt a Szőlőtő: belőle termett a megváltás bora, (a megváltó Vér)... Védőszentje volt a bányászoknak is, nyilvánvalóan azért, mert ünnepének evangéliuma a szántóföldön elrejtett kincsről, a drágagyöngyöt kereső kalmárról szólt, és e hasonlatokat Szent Annára is lehetett vonatkoztatni. A barokk korban Szent Anna külön tisztelt patrónája volt a haldoklóknak.''

A bizánci rítusban július 25-én ülik Szent Anna asszony halála napját, amely napon Konstantinápolyban 550 körül templomot szenteltek a tiszteletére. Nyugaton a 12. századtól terjedt el a július 26-i ünnep. V. Pius pápa 1568-ban eltörölte, de 1583-ben ismét felvették a római naptárba, július 26-ra. Szent Joachimot 1584-től március 20-án, 1738-tól a Nagyboldogasszony oktávája utáni vasárnapon, 1913-tól augusztus 16-án ünnepelték. 1969-ben egy napra tették Szent Annával.

--------------------------------------------------------------------------------

A legenda elbeszélése szerint Szent Anna szüleit Stolanusnak és Emerenciának hívták, és Betlehemben éltek. Anna a Názáretben élő Joachimnak lett a felesége, s mindketten Júda nemzetségéből és Dávid házából származtak. Húsz évig éltek már együtt, de nem volt gyermekük. A vagyonukat három részre osztották: egy részt maguknak tartottak meg, a másik részt a templomnak és a papoknak adták, a harmadik részt pedig szétosztották a szegények között.

Gyermektelenségük fájdalmát tovább fokozta egy eset: a templomszentelés ünnepére fölmentek Jeruzsálembe, és Joachim áldozati ajándékot akart felajánlani, de egy Iszakár nevű pap visszautasította az ajándékot azzal a megokolással, hogy bűnös kézből nem fogadja el. Joachim házasságának terméketlenségét ugyanis bűnössége nyilvánvaló jelének látta.

Joachimot ez a megszégyenítés olyan érzékenyen érintette, hogy hazatérve elhatározta: nem marad többé a városban, hanem elbujdosik az erdőkbe és a mezőre a pásztorok közé. És így is tett. Nem sokkal később azonban megjelent neki Isten angyala és megvigasztalta. Megígérte neki, hogy imádságaiért és alamizsnáiért Anna gyermeket szül, mégpedig egy leányt, akit majd Máriának kell nevezniük. Az angyal azt is megmondta, hogy a gyermek fogantatásától fogva telve lesz Szentlélekkel. Szava igazsága mellé jelül azt adta, hogy Joachim menjen föl Jeruzsálembe hálát adni Istennek, és a templomban, az Aranykapunál találkozni fog a feleségével, akit ugyanígy angyali jelenés indít arra, hogy a templomba menjen. Úgy is történt. Joachim és Anna az Aranykapunál találkoztak, boldogan elmondták egymásnak a látomásukat, majd hálát adván Istennek, visszatértek otthonukba, Názáretbe.

Anna az ígéret szerint fogant és megszülte a kislányt, akit Máriának neveztek el. Joachim ezután hamarosan meghalt. Anna másodszor is férjhez ment egy Kleofás nevű férfihoz, kitől ismét lánya született, és azt is Máriának nevezték. Kleofás halála után Anna harmadszor is férjhez ment egy Salamon nevű férfihoz, akitől újra leánygyermeket szült, és e harmadik lányt is Máriának nevezték el.

A legenda -- az apokrif szerzőktől vett értesülések alapján -- így részletezi Jézus rokonságát: az a Mária, aki Anna második házasságából született, később Alfeus felesége lett, és négy fiút szült: a fiatalabb Jakabot, Júdás Tádét és a Zelóta Simont, akik Jézus apostolai lettek, valamint a Justusnak nevezett Józsefet, aki Jézus tanítványa volt. A harmadik Mária, akit atyja után Szalóménak is hívtak, Zebedeus felesége, Jakab és János apostol anyja lett.

Ezek az adatok természetesen nem fedik a történeti valóságot, de azt a hívő és szeretettel teljes gondoskodást jelzik, ahogy a hagyomány próbálta értelmezni az evangéliumokban is előforduló ,,Úr rokonai'' kifejezést.

A legenda azt is tudja, hogy Anna még élt, amikor a Szentcsalád Nagy Heródes halála után visszatért Egyiptomból, és megláthatta a kicsi Jézust. Lelkét angyalok vitték Ábrahám kebelére, s mikor az Úr Jézus fölment a mennybe, őt is a mennyországba vitték.

Illyés Andrásnál olvasható Szent Anna legendája végén: ,,Amiképpen a víz annyival tisztább, amennyivel a szép forráshoz közelebb meríttetik, úgy Szent Anna annyival nagyobb tisztasággal részesült a jóságos cselekedetekben, amennyivel közelebb volt a minden jóságos cselekedeteknek kútfejéhez, a Jézus Krisztushoz.

Ily kedves lévén azért Szent Anna asszony az Isten előtt, kérjük őt, legyen szószólónk ő Szent Fölségénél, és minékünk nyerjen végig megmaradó szent malasztot, hogy holtunk után mindörökké örvendezvén, dicsérhessük az Úristent a mennyei boldogságban.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Joachimot és Szent Anna asszonyt arra választottad, hogy tőlük szülessék Egyszülött Fiad édesanyja, az ő közbenjárásukra kérünk, add meg, hogy elnyerhessük az üdvösséget, melyet minden nép számára ígértél.

Szent Anna Példája:

    Az Isten iránti végtelen szeretet adta Máriát és Jézust a világnak!

Szent Joachim Példája:

    A megpróbáltatásokban hűségesek adják a legnagyobb kincseket a világnak!

Boldog Szent Annáról nevezett GALVAO* ANTAL (1739-1822)

Brazília észak-keleti részén, Guarantingueta* városban született. Szülei tehetos, tekintélyes emberek voltak, gyermeküket megfelelo iskolai és vallásos nevelésben részesítették. 20 éves korában az alkantarínus ferencesek közé lépett, 1762-ben szentelték pappá. Utána néhány évig Sao Paolo*-ban tanulmányait folytatta a Szent Ferenc kolostorban, majd nagy buzgalommal kezdte meg apostoli munkáját mint igehirdeto, gyóntató és házgondnok. Ez utóbbi beosztása alkalmat adott neki arra, hogy sok emberrel érintkezzék, s szeretetét kiárassza a szegények, betegek felé. Nagy ügybuzgósággal békítette a viszálykodó házastársakat s szolgálta a házasságok egységét és békéjét. A Mária-tisztelet kiváló terjesztoje volt, o maga, követve Grignon Szent Lajos ajánlását, Mária gyermekének és örökös szolgájának ajánlotta fel magát. Felkarolta a Szent Terézia recesszusházat, ahol szerzetesek módjára éltek buzgó nok (a polgári rendeletek tiltották, hogy szerzetesi fogadalmat tegyenek). Ezt a közösséget, melynek gyóntatója, vezetoje volt, elnevezte a „Fény Recesszusának”; a közösség késobb csatlakozott a koncepcionista novérekhez. (Alapítójuk Szt. Beatrix, lásd. szept. 1.) A novéreknél bevezette az örökös szentségimádást, új Regulát is írt számukra. Közremuködött új rendház és templom építésén. Elöljárói, püspökök, rendtársai s a civil hatóságok is nagyra becsülték, fontos hivatalokat bíztak rá: volt tartományi definítor, általános vizitátor, káptalani elnök, a ferences III. rend komisszáriusa. Irányította Sorocaba*-ban a Szent Klára recesszus alapítását. Élete utolsó éveit a Fény recesszusházban töltötte, továbbra is vezetve a közösséget. Türelmesen elviselt szenvedések után 1822. dec. 23-án hunyt el szentség hírében. „Isten igaz férfija, Szent Ferenc és Alkantarai Szent Péter igaz tanítványa, aki mindig a hit fényében járt és sok csodálatos erénnyel tündökölt” - így jellemzi ot a római dekrétum. II. János Pál avatta boldoggá Rómában 1998-ban, sok brazíliai honfitársa és rendtársa jelenlétében.

„Nehéz idokben, mint amilyen a mostani, különösen szükség van a szeretet és a béke embereinek tanúságtételére, mint amilyen Boldog Antonio is volt.” A boldoggá avatási beszámolóból.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Antal hitvallódat a szerzetesi élet felvirágoztatására mennyei kegyelmekkel és kiváló erényekkel ruháztad fel, segíts minket is, hogy példájára mindig a hit fényében járjunk s a jócselekedetek gyümölcseit teremjük az örök életre. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Aurél     vértanú, † 852       


Szent Hermolaosz és vértanútársai

Hermolaosz és társai: Hermipposz és Hermokratosz felszentelt vértanúk, a nikomédiai egyház papjai voltak. Azoknak a vértanúknak maradékai voltak, akiket Makszimián császár tűzhalálra ítélt (vértanúságukat december 28-án ünnepeljük). Mindhárman elrejtőztek különböző helyeken a pogányoktól való félelmük miatt, de alkalmas időkben és helyeken keresztény hitre tanították a pogányokat, és Krisztushoz térítették őket. Így szent Hermolaosz, meglátva a pogány Pantaleimon orvost, beszédeivel kereszténnyé tette. A keresztény hit terjesztése miatt mindhárom papot elfogták és az ítélőszék elé állították, A kihallgatás közben bátran Istennek vallották Krisztust, és gyalázták a bálványokat és azok imádóit. Mindnyájukat lefejezték 305 körül.

Szent Natália     vértanú, † 852


Szent Piroska vértanúnő

Piroska nemes római szülők gyermeke volt. Egy Róma környéki faluban született pénteki napon, azért kapta a Piroska, görögül Paraszkéva, latinul Veneranda nevet. Már gyermekkorától megszerette a keresztény hitet, és a Szent Iratok olvasását. Szülei halála után gazdag örökséget a szegényekre hagyta, ő maga pedig kolostorba vonult. bejárta egész Szicíliát és mindenütt térítette a pogányokat. Majd Galliába ment át, ahol Antonius császár és vezére Aszklepiász sok kínzás után, amelyeket hősiesen tűrt, lefejeztette 140 körül.