SZENT ANDRÁS APOSTOL
+Petra, 60.

Szent János elbeszélése szerint András egyike annak a két tanítványnak, akik először követték Jézust. Kezdetben Keresztelő János tanítványai közé tartozott, de amikor meggyőződött róla, hogy Jézusban megtalálták a Messiást, hozzá csatlakozott. Ezért vitte el Jézushoz a testvérét, Simon Pétert is (Jn 1,35--42).

A Márk-evangélium szerint Jézus maga hívta meg Simonnal és Zebedeus fiaival, Jakabbal és Jánossal együtt a Galileai-tó partján (1,16--20; vö. Mt 4,18--22). András jelen van, amikor Péternek, Jakabnak és Jánosnak az utolsó időkről beszél Jézus az Olajfák hegyén (Mk 13,3), és Fülöppel ő viszi a pogányokat Jézushoz az utolsó napokban (Jn 13,22).

Az újszövetségi apokrif iratok, különösen az András Cselekedetei sok részletet közölnek az apostol életéből, de ezek történeti hitelessége nagyon kérdéses. Az apostolok szétválása után András Kisázsia tartományban a Fekete-tengertől délre fekvő vidéken, Thrákiában és Görögországban hirdette az evangéliumot. Biztosnak látszik a hagyománynak az az adata hogy 60-ban az achaiai Petra városában keresztre feszítették. Keresztjének szárait nem derékszögben, hanem átlósan ácsolták, ezért nevezik András-keresztnek ezt a formát.

Ereklyéit a 4. századtól Konstantinápolyban őrizték, 1208-ban erőszakkal vitték át Amalfiba. II. Pius pápasága idején, 1462-ben a fejet Rómába vitték. 1964-ben, a keleti és nyugati Egyház kiengesztelődésének jeleként a pápa átadta a konstantinápolyi pátriárkának, és Petrába, vértanúsága helyére került vissza.

Ünnepét a naptárak november 30-ra teszik. Rómában a 6. század óta ünneplik.

--------------------------------------------------------------------------------

András életéről -- aki az elsők között követte Krisztus hívó szavát: ,,Jöjjetek utánam, én emberhalásszá teszlek titeket!'' -- az evangéliumokból keveset tudunk meg. Annál többet mond el az András Cselekedetei című apokrif könyv. Elbeszéli, hogy milyen viszontagságok közepette vitte Krisztus örömhírét András apostol Örményország napégette pusztaságain, Kurdisztán szakadékos hegyein át a Fekete- tenger partjáig. Feltűnik a szkíták földjén is, és hirdeti az evangéliumot a nomád pásztorok és vadászok sátraiban. Végigjárja Thrákiát és Görögországot, míg végül Achaiában Aegeas prokonzul elé állítják.

A helytartó megkérdezte tőle: ,,Te vagy az az András, aki lerontod a bálványok templomát, és az embereket abba a babonás szektába csábítod, amelynek kiirtására a római császárok parancsot adtak?'' András így válaszolt: ,,A római császárok még nem ismerték föl, hogy Isten Fia minden ember üdvösségéért jött el'', és meggyőző tanúságot tett Jézus mellett.

Aegeas kifakadt: ,,Csodálkozom rajta, hogy értelmes ember létedre hogyan tudsz olyan valakit követni, akiről magad mondod, hogy keresztre feszítették.'' Erre András elmagyarázta, hogy Jézus kereszthalála misztérium, és hajlandónak mutatta magát arra, hogy e misztériumról többet is elmondjon, ha a helytartó hallani akarja. Aegeas így felelt erre: ,,Én türelemmel meghallgatlak, de ha te utána nem teszed meg engedelmesen, amit mondok neked, magad is megtapasztalhatod a kereszt misztériumát!''

András egy nagy beszédben föltárta a kereszt által történt megváltást. A helytartó egyre türelmetlenebbül hallgatta. Végezetül börtönbe küldte, hogy András rájöjjön: teljesen értelmetlen dolog önként a kereszthalált vállalni és kitenni magát a legszörnyűbb kínoknak. Amikor a legválogatottabb kínzások sem törték meg, parancsot adott, hogy feszítsék keresztre.

Amikor András megpillantotta a számára készített keresztet, hangosan fölkiáltott: ,,Üdvözlégy, szeretett kereszt! Te szépséget és ragyogást nyertél az Úr tagjaitól. Mert mielőtt az Úr fölszállt volna reád, a föld rémülete voltál, most azonban rajtad keresztül az én Uramhoz megyek!''

Miután megfeszítették, két napig függött András a fán, s a legenda szerint ő maga tartotta vissza az embereket attól, hogy levegyék. A harmadik napon véget értek kínjai. Halála pillanatában csodálatos fény ragyogta körül, és Krisztus hűséges vértanúja látta, hogy dicsőségében jön el érte az Úr.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Andrást apostoloddá és vértanúddá tetted itt a földön, kérünk, engedd, hogyEgyházad állandó pártfogója legyen a mennyben!

Példája:

    hallgasd a hívást, és kövesd azt még veszély esetén is!

Szent Frumentiosz etiópiai püspök

Nagy Konstantin császár uralkodása alatt egy Meropiosz nevű keresztény ember Indiába akart utazni. Két unokaöccsét: Frumentioszt és Edesszioszt is magával vitte a hajóútra. Hajótörés után Abesszínia földjére vitték őket fogságba. A királynak megtetszett mindkét ifjú és neveltette őket. A király halála után fiatal fiának uralkodása alatt Frumentiosz nagy méltóságra jutott. Testvérével együtt megkezdték a keresztény hitet hirdetni az országban. Egy idő után Frumentiosz felkereste Alexandriában Szent Atanázt. Ő püspökké szentelte és visszaküldte Abesszíniába. Tovább folytatva felvilágosító tevékenységét, keresztény hitre térítette az uralkodót és sok főembert. Az országban templomokat épített, és a Szentírást igyekezett az emberek nyelvére fordíttatni. Buzgó és áldásos működés után szent Frumentiosz 380 körül halt meg.

BISIGNANOI* SZENT HUMILISZ (1582-1637)

Azok közé a kicsinyek közé tartozott, akiket Isten arra választott ki, hogy zavarba ejtse a világ okosait. A dél-olaszországi Bisignanoban született. Már gyermekkorában mindenki csodálta buzgóságát. Naponta járt szentmisére, gyakran áldozott, s a mezei munka közben az Úr szenvedésérol elmélkedve imádkozott. Kanonizációs eljárásá során egy jellemzo eset is felszínre került: A falu foterén kapott hatalmas pofoncsapásra úgy válaszolt, hogy szó nélkül odatartotta másik arcát is. 18 éves korában hivatást érzett a szerzetesi életre, de különbözo okok miatt csak kilenc év elmúltával válthatta valóra tervét. 27 éves korában belépett a közeli ferences kolostorba. Itt kapta a Humilisz (alázatos) nevet. Már a novíciátban kitunt lelki érettségével, alázatával és a rendszabályok tisztelétével. Boldogan osztozott ferences testvéreivel a közösségi élet örömeiben. Fogadalomtétéle (1610) után még nagyobb buzgósággal végezte szolgálatait (alamizsnagyujtés, oltárszolgálat, kerti s egyéb munkák), és egyre inkább elmélyült lelkében az életszentség vágya. Mindenhol, ahova került, azt kereste, miben lehet mások szolgálatára. Különös készséggel vállalta a nehéz vagy kevésbé szívesen vállalt munkákat. A Boldogságos Szüzet nagyon tisztelte. Határtalan szeretetével meghódított minden embert. Boséges lelki adományait Isten nagyobb dicsoségére osztogatta. Már egészen fiatalon része volt misztikus elragadtatásokban, melyek miatt azonban megpróbáltatásokat és megaláztatásokat kellett elviselnie. Elöljárói ugyanis kezdetben nem hittek neki. Megkapta a lélekbelátás, a prófétálás, a csodatevés adományát. Bár sem írni, sem olvasni nem tudott, olyan meglátásai voltak a szentírás és a katolikus tanítás területén, hogy tudós teológusok is elámultak rajta. Emiatt mind jobban elismerték életszentségét. A rend generálisa magavál vitte vizitációs körútjaira. Még a pápák, XV. Gergely és VIII. Orbán is kitüntette bizalmával. Többször Rómába hívatták, tanácsait, imáit kérték. Éveket töltött Rómában többnyire a „Parti” Szent Ferenc kolostorban (S. Francesco a Ripa). Nápolyban is idozött egy ideig, itt Boldog Duns Scotus tiszteletének terjesztésén fáradozott. 1628-ban kérte, hogy misszióba mehessen. Elöljárói azonban nem engedték el, így saját népe között folytatta szolgálatát, ápolta a betegeket, gondját viselte a szegényeknek. Utolsó éveit betegen újra szülofalujában töltötte. Szenvedéseit nagy türelemmel viselte. 55 évesen költözött az örökkévalóságba. XIII. Leó pápa 1882-ben boldoggá, II. János Pál pedig 2002-ben szentté avatta.

Imádság:

Szelid és alázatos szívu Jézus, te Szent Humilisz hitvallódat az alázatosság és szelídség példaképéül adtad; add, hogy ellene mondjunk az élet kevélységének és egyedül neked szolgáljunk. Ki élsz és uralkodol mindörökké.

Szent Konstanciusz     hitvalló, † ~418.   

Szent Bazil és vértanútársai

Konstantinosz Kopronimosz császár uralkodása alatt sok igazhitű katona otthagyta a katonai szolgálatot és szerzetessé lett. Az istentelen császár sokat összefogatott belőlük és megöletett. Egy Bazil nevűt megvakíttatott. A megvakított, tiszteletet mutatott a szentképek iránt, azért a hóhér gyomrába döfte kardját. Ebben az időben halt vértanúi halált az előbb említett Új Szent István vértanú is. Börtönbe került két Gergely nevű ember másokkal, ahol befejezték életüket. Szent Jánost Konstantinápoly elővárosába Dafnába űzték, ott a császár parancsára ütni kezdték. Ebben halt vértanúihalált.

Szent Hugó     püspök és hitvalló, † 1200.             


Szent Irénarch vértanú

Az örményországi Szebaszté városából származott. Fiatal éveiben hóhér volt, aki kínozta a szent vértanúkat. Amikor hét asszonyt kínozott, Isten kegyelme megvilágosította. Bátran kereszténynek vallotta magát. Ezért a mocsárba dobták, de sértetlenül jött ki belőle. Aztán a tüzes kemencébe vetés sem okozott benne kárt. Végül karddal fejezték le 303-ban.

Új Szent István vértanú

Konstantinápolyi születésű volt. Két leánygyermek után született a nagyon várt fiúgyermek. Nagyszombaton keresztelte meg a pátriárka, Szent István fődiakónus nevét kapta a keresztségben. A gyermek növekedve, megtanulta a Szentírást olvasni, buzgón olvasta a szent könyveket. Különösen Aranyszájú Szent János műveit. Szülei Jánoshoz adták a Konstantinápoly melletti szent Auxentiosz hegyen élő remetének. Ebben a kolostorban élve kitűnt szent életével és a jótétemények buzgó gyakorlásával. Amikor Konstantinosz Kopronimosz lett a császár, ő harcot hirdetett a szentképek ellen. István sokat szenvedett ebben az időben a szent képek tisztelete miatt. Börtönbe zárták, aztán kegyetlenül verték. Végül Konstantinápoly utcáin vonszolták, úgy, hogy egyes tagjai leváltak testéről és az úton maradtak. Miközben gerendával halálos ütést mértek fejére, visszaadta lelkét Istennek. Ez 767-ben történt.

MARCHIAI SZENT JAKAB

*Monteprandone, 1394. szeptember +Nápoly, 1476. november 28.

Gangali Antonio és Antonia asszony gyermeke volt. A keresztségben a Domonkos nevet kapta. Hat vagy hét éves korában egy nyáj őrzését bízták rá. Egy titokzatos farkas napjában többször is szétkergette a nyájat, anélkül, hogy ártott volna a bárányoknak. A kis Domonkos szabadulni akart a pásztorságtól, de nem hittek neki. Mindenki fantáziaképnek tartotta a farkast, Domonkos ezért megszökött és a szomszédos Offidában egy rokon papnál keresett menedéket. A pap befogadta és tanítani kezdte. Családja később beleegyezett tanulásába és Ascoliba küldték, ahol abban az időben a ferences és domonkos kolostor mellett iskola működött.

1404 körül Domonkos Perugiába ment, ahol jogi és orvosi tanulmányokat végzett. 1414 körül egy perugai nemes maga mellé vette jegyzőnek. Így több hónapig Firenzében és Bibbiénában tartózkodott, ahol megismerkedett a ferencesekkel. Elhatározta, hogy szerzetes lesz; 1415 nagypéntekén született meg benne a döntő elhatározás. Belépett a marchiai S. Maria degli Angeli ferences kolostorba, 1416. augusztus 1- én tett fogadalmat, s a rendben a Jakab nevet kapta. A novíciátus után Firenzébe küldték tanulni, ahol hét évvel később pappá szentelték. 1422-től élete végéig legfontosabb feladata a prédikálás volt. Az első években Toszkána, Umbria és Marchia tartományban tevékenykedett. Később bejárta Kelet- és Közép-Európát. Kisebb-nagyobb megszakításokkal 12 évet töltött külföldön. V. Miklós, III. Callistus és IV. Jenő pápa megbízásából háromszor járt Magyarországon. 1458-tól csak Itáliában tevékenykedett. A pápa fölkínálta neki a milánói érsekséget, de nem fogadta el. Nápolyban halt meg 1476. november 28- án. Maradványait a nápolyi Santa Maria la Nova templomában őrzik. Bár a nép már életében is szentnek tartotta, a hivatalos szentté avatása csak 250 évvel később történt meg. 1624-ben boldoggá, 1726-ban pedig szentté avatták.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, aki Szent Jakabot kiváló igehirdetővé tetted, hogy általa a jók üdvözüljenek, a bűnösök pedig visszataláljanak az erény útjára, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy mi is megtisztuljunk minden bűntől, és eljuthassunk az örök életre!

Imádság:

Istenünk, te Szent Jakabot az Evangélium kiváló hirdetőjévé tetted a lelkek javára és a bűnösök megtérítésére, hogy őket a bűnök éjszakájából az erények fénylő ösvényére vezessed. Közbenjárására fordíts el minket minden bűntől, és add meg nekünk az örök életet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Szosztenész     hitvalló, † ~80.     

Sinai Akakiosz atya

Lépcsős szent János tett róla említést. Volt egy gyenge jellemű idős atya, akinek Akakiosz tanítványa volt. Tőle sok testi szenvedést is tűrnie kellett. A fiatal szerzetes 9 éven keresztül tűrte ezeket. Miután meghalt és eltemették, az atya megkérdezte tőle sírjánál, hogy meghalt-e? Az a felelet jött a sírból, hogy aki megszokta az engedelmességet, nem halt meg. A szigorú atya bűnbánatot tartott, és tanítványa sírja mellett vezekelt rosszaságaiért. Ez a VI. század első felében történt.


Szent Filumen vértanú

Filumen a galáciai Ankirában élő keresztény volt. Kenyerek eladásával foglalkozott. Félix helytartó előtt bevádolták keresztény hite miatt. Bátran megvallva hitét, sokat szenvedett. Felfüggesztették, verték, tüzes kemencébe dobták, de sértetlenül kijött be. Végül, 273-ban kezébe, lábába, fejébe szögeket vertek és így halt meg.


Szent Lipót     őrgróf és hitvalló, † 1136   


Szent Paramon vértanú

Décius császár uralkodása alatt Aquilin a bithiniai fejedelem 370 keresztény katonát kényszerített arra, hogy áldozzanak a pogány istennek. Sem hízelgéssel, sem fenyegetéssel nem tudta erre a katonákat rávenni. Mellettük ment el egy Paramon nevű keresztény férfi. Látva a vértanújelölteket, ártatlanoknak nevezte őket, majd folytatta útját. A fejedelem visszahozatta Paramont, kivágatta nyelvét, és lándzsával átszúratta. A többieket pedig karddal lefejeztette 250 körül.

Szent Szaturnin     püspök és vértanú, † 257.   

FASANI* SZENT FERENC ANTAL minorita (1681-1742)

A dél-itáliai Apulia Lucera* városában született szegény szüloktol. 14 éves korában lépett be a minorita rendbe. A teológiai tanulmányokat Assisiben végezte, a közeli San Quirico*-ban szentelték pappá. Lelkipásztori helye Lucera lett, ahol 35 éven át apostolkodott. Kiváló szónoki képességgel és magas teológiai képzettséggel rendelkezett. Rómában elnyerte a Magister Theologiae címet, ezért élete végéig „Padre Maestro”* néven szólították. Igen sok embert vezetett a bun útjáról az erényes életre. Naponként órák hosszat ült a gyóntatószékben. A püspök a börtönlelkészi feladatot is rábízta. A foglyoknak nemcsak lelki vigasza, de anyagi támasza is volt. Szívén viselte a szegények sorsát. Ha egy hiányos öltözetu megjelent a kolostorban, végigjárta a cellákat, ki tud egy ruhadarabot nélkülözni. A betegeket szorgalmasan látogatta. A Harmadik Rend helyi közösségét igazi evangéliumi szellemre vezette. Ekkora buzgalma ellenére voltak irigyei, akik rávették tartományfonökét, hogy helyezze el. Számuzetése nem tartott sokáig, a rendi generális hamar visszahelyezte Lucerába. Utána régi jóbarátja, Antonio Lucci* (boldoggá avatva) lett a tartományfonök, aki kijárta a generálisnál, hogy Ferenc Antal legyen az utóda (1720). Három évig volt tartományfonök, ezalatt az ido alatt a Sant Angelo tartomány nagy lelki megújuláson ment át. Utána novíciusmester lett, majd gvardián. Nagy Mária-tisztelo volt. A Szeplotelen Fogantatás tiszteletének apostola. Hét, a Mária- ünnepekre elokészíto kilencedet is írt. A szakadatlan munka, a sok önmegtagadás és imádságos virrasztás felorölte erejét. 1742. nov. 29-én halt meg - az érte imádkozó rendtársai körében. A lucerai Szent Ferenc templomban temették el. XII. Piusz 1951-ben boldoggá, II. János Pál 1986-ban szentté avatta. Emléknapja nov. 27-én van.

„Hiszek Istenben, s hiszem mindazt, amit kinyilatkoztatott úgy, ahogy azt Szuz Mária hitte. Remélem, hagy elnyerem az örök életet - úgy, ahogy azt Szuz Mária remélte. Szeretem a végtelenül jó Istent - úgy, ahogy ot Szuz Mária szerette.”

Részlet a Szeplotelen Szuz kilencedbol.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Ferenc Antalt, a buzgó szerzetest és lelkipásztort sokféle kegyelmi adományoddal kituntetted. Add, hogy példáját követve tökéletesedjünk, közbenjárására pedig minden rossztól megszabaduljunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Perzsiai Szent Jakab nagyvértanú

Szentünk Perzsiában született keresztény szülőktől. Jámbor nevelést kapott tőlük. Keresztény nőt vett féleségül, akivel gazdagságban és tiszteletben éltek. Izdigerd perzsa királynál és utódánál is kegyben állott. Ez utóbbi udvara vezetőjévé tette. Ezek miatt, elkábulva a világi tisztségektől, keresztény hitét megtagadta és imádta a bálványokat. Anyja és felesége levelet írtak neki, hogy megszakítanak vele minden közösséget. Ezt elolvasva, megszomorodott és nagy bűnbánatot is tartott hitehagyása miatt. A király előtt újra kereszténynek vallotta magát. A király hiába próbálta hitében megingatni, nem ért el semmi sikert. Ezért különös kínzást gondolt ki számára nehogy a többi perzsa is elforduljon a bálványoktól. Megparancsolta, hogy testének minden tagját egyenkint vágják le róla és szaggassák darabokra Szent Jakab Krisztusért ezeket a szörnyű kínokat is elszenvedte, és imádsággal ajkain halt meg 421-ben.

PIGNATELLI SZENT JÓZSEF MÁRIA jezsuita

*Zaragoza, 1737. december 27. +Róma, 1811. november 15.

A nápolyi királyság dinasztikus kapcsolatai révén évszázadokon át a legszorosabban kapcsolódott Spanyolországhoz. Jellegzetes példa erre a Pignatellik családjának története. Itáliában éppúgy, mint Spanyolországban jelentős helyeket foglaltak el a család tagjai, hiszen a római birodalom hercegei közé számítottak, és a 12. század elejétől lehet őket nyomon követni Nápolyban.

A 17. század végén a család egyik tagja, Antonio Pignatelli egészen a pápai székig emelkedett, és XII. Inceként 1691-től 1700-ig vezette az Egyházat. A pápa fivére volt a szent nagyapja; nagyanyja az Aragóniai házból származott.

Giuseppe Maria Pignatelli a hetedik gyermek volt családjában. Már négyévesen elvesztette anyját. 1744-ben az apa a gyermekekkel együtt Nápolyba költözött, ahol két év múlva meghalt. Legidősebb nővére vette magához az árvákat. 1749-ben Józsefet legfiatalabb testvérével együtt visszaküldte Zaragozába, hogy ott a jezsuita kollégiumban tanuljanak. A két testvér -- József 1753-ban, testvére valamivel később -- belépett a jezsuita rendbe. József Tarragonában eltöltött noviciátusa után tanulóévek következtek Manrézában, Calatayudban és Zaragozában, ahol 1762-ben pappá szentelték. Tanulmányai befejezése után latintanárként kezdte meg munkáját a zaragozai kollégiumban.

1759-ben a jezsuitákat kiutasították Portugáliából és távoli gyarmatairól is, majd két évvel később Franciaországban is megkezdődött üldözésük, végül 1764-ben valamennyi jezsuitát kiutasították az országból. Ebben az évben a két Pignatelli jezsuita atya idősebb testvére Spanyolország követeként érkezett a francia udvarba; erősen befolyásolta a felvilágosodás korának szelleme, és úgy tűnt, hogy inkább Voltaire követőinek és az enciklopédistáknak szellemi rokona, mint fivéreinek. Mialatt a spanyol kormányzat látszólag barátságos magatartást tanúsított a jezsuiták iránt, a legszigorúbb titoktartás mellett előkészítették valamennyi házuk megszüntetését és a rendtagok kiutasítását. Az erről szóló határozatot 1767. február 27-én írta alá III. Károly. Április 2-áról 3-ára virradó éjjel egész Spanyolországban megszállták a rendházakat, és letartóztattak minden jezsuitát. Portugáliai mintára a foglyokat az Egyházi Államba száműzték. A szállítóhajók viszont nem kaptak kikötési engedélyt, és csak a túlzsúfolt, primitíven felszerelt hajókban megtett negyvennapos tengeri út után tudtak a száműzöttek végül partra szállni Korzikában, miután még tíz napig kellett Bastia előtt a kikötőben várakozniok.

A provinciális már Spanyolországban rábízta az egész csapat vezetését Pignatelli Józsefre, aki Korzikából ezt írta egy római barátjának: ,,A fogságban és az olyannyira hosszú tengeri utazás alatt biztos, hogy érezhető volt sok nehézség, de Urunk és Istenünk jósága olyan nagy, hogy minden nehézséget megédesít; s valamennyien teljesen nyugodtak vagyunk, és valódi öröm tölt el minket, amely visszatükröződik atyáink és testvéreink tekintetében. Így hát Szent Ignác igaz fiainak mutatkoznak.

Ne nyugtalankodjék tehát, amiért ilyen nehézségek szakadnak ránk! Nem is ijeszthetnek meg hát minket, amíg az Úr szolgái mellett áll, s mindent az ő nagyobb dicsőségére és anyánkként szeretett rendünk javára fordít.''

Újabb nehézségek támadtak aztán olyan oldalról, ahonnan éppen nem várták volna. A diplomáciai szolgálatot teljesítő Pignatelli a spanyol királyhoz fordult, és írásában két dolgot hangsúlyozott: sok szóval mentegetőzött amiatt, hogy két testvére a király által betiltott rendhez tartozik, és azt bizonygatta, hogy soha nem értett egyet öccseivel. Megígérte továbbá: minden hatalmában álló eszközzel megkísérli, hogy testvéreit rávegye a rendből való kilépésre. Ilyen értelemben írt Józsefnek, és biztosította: egész befolyását latba veti Rómában, hogy a pápa megadja a szükséges engedélyt a rendből való kilépésre. József válasza határozott volt: ,,Nem látok okot arra, hogy elhagyjam a rendet; el vagyok szánva arra, hogy benne éljek és haljak.''

Az életpályája és a családi ,,becsület'' miatt aggódó testvért mégsem győzte meg ez a válasz. Mivel nem tudta elérni, hogy testvérei elhagyják a jezsuita rendet, megérlelődött benne az a terv, hogy befolyását más irányban érvényesíti. Azon munkálkodott ugyanis a francia udvarban, hogy a katolikus államok közösen lépjenek fel a pápánál a gyűlölt rend végleges feloszlatása érdekében. És lehet, hogy ennek a később csakugyan foganatosított tervnek az első kigondolása tőle származott.

Időközben a spanyol jezsuitáknak el kellett hagyniok Korzikát, mert a sziget francia tulajdonba került. Most hát az Egyházi Államban találtak menedéket. Pignatelli, aki még mindig a csoport elöljárója volt, rendtársait el tudta helyezni Ferrarában, és ott szerény körülmények között rendezett közösségi életet tudtak élni. XIV. Kelemen (1769-- 1774) idejében a rend élethalálharcát vívta, míg aztán 1773. augusztus 16-án (július 21-i dátummal) a rend megszüntetéséről kiállított okmány napvilágot látott.

Ezzel tehát Pignatelli, mint minden rendtestvére is, megszűnt jezsuita lenni. Egyszerű világi pap lett, akinek azonban a feloszlató rendelet szerint tilos volt a lelkipásztori tevékenység mindenféle formája. Visszavonult Bolognába, mint világi pap ismét felvette eredeti nemesi címét, és idejét újabb tanulmányoknak szentelte. A spanyol király neki és vele együtt élő testvérének is kegydíjat juttatott, úgyhogy biztosítva volt állapotuknak megfelelő életmódjuk. Ez a kegymegnyilvánulás bizonnyal idősebb testvérük közbenjárására történt, aki 1772-ben elhagyta Franciaországot, és azóta Madridban élt. Míg a fiatalabb testvér az új körülmények között csakhamar megfeledkezett egykori eszményeiről, és elvált Józseftől, hogy nagyvonalúbban élhessen, József a Spanyolországból számára érkező anyagi eszközökkel egykori rendtársait támogatta, akik a legnagyobb ínségben tengették életüket. Az itáliai főnemességhez fűződő rokoni kapcsolatait is arra használta fel, hogy kiterjessze segítségét. Az Egyházi Állam északi részében élő, volt spanyol jezsuitákról történő gondoskodás lett a következő évtizedekben Pignatelli József voltaképpeni és kiemelkedő feladata.

A jezsuiták egy kis csoportja az egykori lengyel vidékeken és Fehér- Oroszországban a megszokott módon élte tovább közösségi szerzetes életét, mert II. Katalin cárnő a pápai rendelet semmibevételével megtartotta a rendet Oroszországban. Az ottani jezsuiták számára, akik a rend feloszlatása után voltaképpen már nem is léteztek, nem kis problémát jelentett ez a helyzet. VI. Pius (1775--1799) még a Bourbon udvarok nyomása alatt állt, s ezek semmiféle engedékenységet nem akartak tanúsítani a jezsuita rend feloszlatásának kérdésével kapcsolatosan. Csak amikor a francia forradalom hatására alapvetően megváltozott egész Európa politikai helyzete, tudta a pápa a Fehér- Oroszországban még meglevő házakat formálisan jóváhagyni, és engedélyezni számukra, hogy más országokból származó volt jezsuiták ismét csatlakozhassanak a rendjükhöz. 1797. július 6-án tette meg Pignatelli József ezt a lépést.

1799-ben Pármában megalakult azoknak a jezsuitáknak közössége, akik még mindig a rend fehér-oroszországi ágához tartoztak. Csakhamar akadtak olyan fiatalemberek, akik a társasághoz akartak csatlakozni. Pignatelli lett az első újoncmester. 1803-ban a rend fehér-oroszországi általános helynöke Itália provinciálisává nevezte ki. 1806-tól kezdve Pignatelli József Rómában élt, miután előzően két évet töltött Nápolyban.

1808-ban francia csapatok elfoglalták Rómát, és 1809-ben formálisan megszűnt az Egyházi Állam, a pápát elhurcolták, és betiltottak minden szerzetet. Ezekben az években Pignatelli Rómában keresett lelkipásztor volt, és vigyázott kis közösségére.

Ott is halt meg hetvennégy éves korában. Bámulatos, hogy gyenge egészségi állapota mellett el tudta érni ezt a magas kort. Élete nagy kívánságának beteljesülését: rendjének végleges és általános visszaállítását nem érte már meg. Elég jelentős volt azonban a pápa szándéka, hogy az 1773-ban kikényszerített határozatot visszavonja. A körülmények, mindenekelőtt elhurcolása azonban nem tették ezt lehetővé. Szükség volt még a felszabadító háború nagy eseményeire, Napóleon bukására és a pápa Rómába való visszatérésére. Csak ezután, 1814. augusztus 7-én teljesedett Pignatelli és oly sokan mások kívánsága: a Sollicitudo omnium Ecclesiarum bullával VII. Pius (1800--1823) visszaállította a feloszlatott Jézus Társaságot.

Pignatelli József személye és életműve áthidalja az 1773--1814 közötti 40 esztendőt. A ,,régi'' Jézus Társaságból való volt, hiszen húsz évet eltöltött a rendben feloszlatása előtt. Az ,,új'' Jézus Társaság pedig joggal tekinti őt atyjának, aki egyike volt azoknak, akik hűségesek maradtak a rend szelleméhez, és továbbadták azt az új nemzedéknek.

Józsefet 1933-ban boldoggá, 1954-ben szentté avatták. Teste a római Gesů templomban nyugszik, ahol a rend alapítójának síroltára is áll.

Csodatevő Szent Román

A szíriai Antiochia közelében Roszban született az V. században. Idős korában beköltözött Antiochiába. A város falain kívül egy szűk kunyhóban élt vezeklő életet. Eledele kenyér, só és víz. Vezeklő életéért Isten a betegségek gyógyító adományával ruházta fel. Sokan keresték fel, és ő mindenkinek tudott útmutatást adni, ami az ő életéhez volt különösen alkalmazva. Késő öregségben hunyt el.

Szent Virgil     püspök és hitvalló, † 784.   

Oszlopos Szent Alip atya

A paflagoniai Adrianopoliszban született. Egy idő után meghalt édesapja, édesanyja ezután egyedül nevelte. Később nevelésre a helybeli püspökre, Teodorra bízta. Előhaladva főleg a Szentírás ismeretében és minden jó erkölcsben és viselkedésben, kedves lett Isten és az emberek szemében. Ezért a püspök diakónussá szentelte. Egy idő után a magányosságra vágyott és elhagyta szülővárosát. Püspöke kerestette és így kénytelen volt visszatérni házába. Ezután újra kereste a magányosságot. Egy, városon kívüli sírboltban lakott, és kiűzte az ott tartózkodó gonosz szellemeket. Ezután egy oszlopon élt 53 esztendeig. Tűrte a hideget és hőséget és más kellemetlenségeket, harcolva a szenvedélyekkel. Nagy tökéletességre jutván, félelmetes lett a gonoszlelkek számára. Sok csodát tett és a jövendőbe is belelátott. Halála előtt 14 évvel lábai úgy megbetegedtek, hogy nem tudott állani, hanem feküdt. Herakléosz császár uralkodása idején (610-41) fejezte be életét.


Szent Jakab remete

Szíriában élt remete életet az V. században. Először egy remeténél élt valamennyi ideig, és tőlük tanulta el a vezeklő élet szabályait. Aztán külön ment tőlük egy kis házba és egy ideig ott élt magányosan. Miután azt érezte, hogy nagyobb vezeklésre is vállalkozhat, egy kis, terméketlen, lakhatatlan hegyen töltötte el vezeklések között élete utolsó idejét. A szabad ég alatt élt, kitéve a természet szeszélyeinek. Mindent türelemmel viselt. Isten megáldotta őt csodatevő, látnoki képességekkel. Sok csodát tett ezek segítségével, még az általa megáldott víz is gyógyító erővel bírt. Híre messzire elterjedt. Az emberek mindenféle fajtája kereste őt áldásért, jó tanácsért és gyógyulásért, 457 után halt meg.


Szent Konrád     püspök és hitvalló, † 975.             


PORTO MAURIZIÓI SZENT LÉNÁRD ferences népmisszionárius (1676-1751)
*Imperia, 1676. december 20. +Róma, 1751. november 26.
Leonardo da Porto Maurizio Észak-Itáliában, a mai Imperiában született. Az északi hegyvidék lakóiról azt tartják, hogy kemény, komoly emberek. Lénárd szülei, Domenico Casanuova és Anna Maria Benza továbbadták e tulajdonságokat fiúknak, Paolo Girolamónak. Paolo volt ebből a házasságból az egyetlen gyermek; anyja két évvel fia születése után meghalt. Apja második házasságából hét gyermek született; közülük ketten követték Lénárdot a ferences rendbe.

Paolo öt évig tanult a jezsuiták római kollégiumában. 1697. október 2- án belépett a ferencesek közé. Ekkor kapta a Lénárd nevet. Novíciusi évét a Szabin hegyekben lévő Santa Maria in Ponticelli kolostorban töltötte. Tanulmányait a római Szent Bonaventura kolostorban fejezte be és 1702. szeptember 23-án pappá szentelték. Ezután a filozófia tanára lett, nemsokára azonban súlyosan megbetegedett. Levegőváltozásra Nápolyba, majd szülőföldjére küldték, ahol meg is gyógyult. Ígéretet tett, hogy minden erejét az akkoriban virágkorát élő népmisszió szolgálatába állítja.

1704-től 1709-ig a szülőföldjén tevékenykedett, majd a haláláig, több mint negyven éven át népmisszionárius volt. Végigjárta egész Észak- és Közép-Itáliát. Egy ideig a Firenze melletti San Francesco al Monte kolostorhoz tartozott. 1715-ben Firenze közelében megalapította a Santa Maria dell'Incontro házat. 1730-tól Rómában volt a székhelye.

Teljes odaadással törekedett arra, hogy hivatása eszményeit megvalósítsa. Amint korának aszketikája megkívánta, számtalan aszketikus gyakorlatot végzett, de fő célja mindig Isten tetszésének elnyerése volt, a fő eszköz hozzá pedig a belső kapcsolat Istennel. Szerfelett fontosnak tartotta a szemlélődést. Szüksége volt a Valdarno kimagasló csúcsán épült Incontro magányosságára, amelyhez mindig visszatért. Incontrót olyan helynek nevezi, ,,amely félelmet és egyben áhítatot lehel''; félelmet a bűnösségével való szembesülésben, áhítatot az Isten szeretetével való találkozásban. A félelem és a szeretet felkeltése igehirdetésének a két sarkpontja volt. Lénárd szívbeli jósága felejthetetlen élményt jelenthetett mindazok számára, akik előzően meghallgatták gyakran ijesztő prédikációit. Úgy hírlik, hogy szeretetre méltó módján még a legmegátalkodottabb bűnöst is meg tudta nyerni. Amikor a gyóntatószékben tanúsított szelídsége miatt kérdőre vonták, így válaszolt: ,,Jézustól tanultam.''

Nem volt sem a tudomány mestere, sem elragadó szónok, de mint lelkipásztor olyan sikereket ért el, mint korának legjobb igehirdetői. Apostoli buzgóságának szenvedélyes heve betöltötte szónoki és tudományos hézagait, és pótolta azokat a hiányosságokat, amelyek befelé fordultságából adódtak. Erőssége a lelkipásztorkodás alázatosan végzett munkája és az önátadásban való hűség volt.

Bár tevékenysége meglehetősen szűk területre korlátozódott (alig hagyta el Észak- és Közép-Olaszországot), személyisége mégis szélesebb körben hatott. Pápák, bíborosok és fejedelmek versengtek érte. A kiemelkedő jelentőségű XIV. Benedek pápa nála gyónt és heti látogatásai döntően ösztönözték; nem mulasztotta el, hogy a beteg misszionáriust meglátogassa a Palatinuson lévő szűk cellájában. A Ferenc-rend reformjának feléledését, Róma városa vallási megújulását, a Genovai Köztársaság szabadságát, a vérbosszú és a genovaiak által megnyomorított Korzika szigete a békét köszönhette Lénárdnak, aki lelki segítséget nyújtott Toszkána nagyhercegségének és az ott uralkodó utolsó Medicieknek is.

Lelkipásztori tevékenységének legjelentősebb területe a népmisszió volt. A barokk kor embereként ő is szerette a pátoszt, a drámai megjelenítést kereszttel, töviskoronával és ostorral, de jezsuita tanítómestereivel ellentétben több teret és nyugalmat engedett a belső megtérésnek. Missziói legfeljebb három hétig tartottak. A ,,szavak missziója'' után következett a ,,szentség missziója''. Utolsó prédikációja után még kb. egy hétig a helységben maradt, hogy segítőivel, akikkel együtt ,,úton lévő kolostort'' alkotott, még gyóntasson és további alkalmat nyújtson a szentáldozásra.

Apostolkodásának további területe a keresztút terjesztése volt, amely általa nyerte el mai alakját. Rövid keresztúti prédikációival rendszeresen összekötötte a keresztúti ájtatosságot; közülük kilencven maradt ránk. Ezek a beszédek újdonságot jelentettek a prédikáció történetében; misztikus kegyelmekkel megáldottnak, a Szentíráshoz kötődőnek, szeretetre méltónak, atyainak és a néphez közel állónak mutatják Lénárdot. XII. Kelemen (1730--1740) és XIV. Benedek (1740-- 1758) legjelentősebb búcsúengedélyei reá vezethetők vissza. 572 keresztút felállítása fűződik nevéhez; ezek közül 42 Rómában állt. Leghíresebb a római Kolosszeum keresztútja.

A barokk kor számos vallási gyakorlatát ápolta Lénárd: a lelkigyakorlatokat, amelyeket gyakran valamely falu egész népének tartott; a Jézus Neve tiszteletét; pompás körmeneteket és sokrétű testvériség-apostolkodást. Valamennyiben kora gyermeke. Cselekedeteit és beszédeit beragyogta krisztusi jámborsága. A népmissziók sikerét azok a missziók határozták meg, amelyeket maga tartott magának a kolostorban, mint maga mondta. Élni akarta Krisztust, mielőtt hirdette volna. Életét saját szavaival így foglalhatjuk össze: ,,Hivatásom a misszió, hogy odaadjam magamat Istenért, és a magány, hogy odaadjam magamat Istennek.'' 1751. november 26-án este egy olasz postakocsi haladt Róma felé a Via Flaminianán. Az öreg Lénárd halálos betegen ült a kocsin, és egyre jobban siettette. Nyugtalanul kérdezgette az őt kísérő Diego testvérétől, hogy melyik állomásra érkeztek, és hogy meddig tart még az utazás. Előző nap délben indultak el Bolognából a bevégzett misszió után. Lehetőleg gyorsan vissza akart térni csendes kolostorába, ahogy a pápának megígérte. Amikor megérkezett a Palatinuson lévő cellájába, jelentették barátjának, XIV. Benedek pápának, hogy a Porto Maurizió-i misszionárius megtartotta ígéretét; misszióját befejezte, most pedig haldoklik.

1796-ban boldoggá avatták, 1867. június 29-én IX. Pius a szentek sorába iktatta Lénárdot. Amikor az egyházi törvénykönyv kötelezővé tette minden tíz évben a népmissziókat, XI. Pius 1923-ban a népmissziók védőszentjévé avatta.

Szent Lénárd a keresztútról:
„Ó mennyi üdvös világosságot ébreszt a lélekben, mekkora szívbeli megindultságot eredményez, milyen legyőzhetetlen erőt kölcsönöz a léleknek az Isten Fia keserű szenvedéséről való állandó elmélkedés! A mindennapos gyakorlat győzött meg arról, hogy a jámbor imádság ezen formája az emberi erkölcsöket milyen gyorsan megjavítja.”

Imádság:
Mindenható és irgalmas Istenünk, te Szent Lénárdot a kereszt misztériumának kiváló hirdetőjévé tetted; közbenjárására add meg nekünk, hogy a kereszt gazdagságát megismerjük itt a földön, a megváltás gyümölcsét pedig elnyerjük a mennyben. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Alexandriai Szent Péter     püspök és vértanú, † 311.    


Szent Szilveszter     apát, † 1267.       


Szent Szirícius     pápa és hitvalló, † 399.             


Szent Viktória

BOLDOG JÓ ERZSÉBET szűz, III. r. (1386-1420)

Családi neve: Elsbeth Achler*. Lakóhelye után: Elisabeth von Reute*. A Bódeni tótól északra fekszik szülovárosa, Waldsee és Reute község is. Szülei egyszeru takácsok voltak, de gyermekeiket vallásosan nevelték. Erzsébetet már gyermekkorában „jó Erzsébet”-nek nevezték, ez az elnevezés késobb is lelkivezetoje tanácsára felvételét kérte a szabályozott harmadikrendiek kolostorába, Reute-ba. Arra törekedett, hogy a legkisebb teendoit is a legtökéletesebben végezze. Szinte soha nem mozdult ki kolostorából, ezért remetének is nevezték. A misztikus szentek közé tartozik. Isten rendkívüli kegyelmi adományokkal halmozta el (extázisok, a szív titkainak ismerete, jövobelátás), de rendkívüli megpróbáltatásokat is kellett elviselnie: a gonosz lélek zaklatásait, lelki betegségeket, nagy megaláztatásokat. Novértársai egy része álszentnek tartotta. Szeretete, alázata és türelme révén elérte, hogy elismerték életszentségét. Nagy áhítattal volt az Úr Jézus szenvedése iránt. Szent Ferenchez hasonlóan o is kívánta, hogy ugyanazokat a fájdalmakat érezze, mint az Üdvözíto. Ezt el is nyerte, mégpedig a látható stigmák viselése által. Élete végéig bánkódott azon, hogy fiatalabb korában nem foglalkozott eléggé az Úr szenvedéseivel. Kedves áhítatgyakorlata volt továbbá a jószándék gyakori felindítása és a szenvedo lelkekért való közbenjárás. A nagy egyházszakadás idején megjövendölte, hogy az nemsokára végetér, ez 1417-ben következett be. Élete utolsó tizenkét évében semmiféle táplálékot nem tudott magához venni, csak az Oltáriszentséggel táplálkozott. 35. születésnapján hívta magához az Úr 1420. nov. 25-én. Haláltusája alatt kérte, hogy az Úr szenvedéstörténetét olvassák fel neki. E szavakra: „Jézus hangosan fölkiáltott és kilehelte lelkét”, o is bevégezte. Halála után szentként kezdték tisztelni, ezt a tiszteletet XIII. Kelemen pápa erosítette meg 1766-ban, amikor ot boldoggá avatta.

„Ó ti mindnyájan, kik jártok-keltek az úton, nézzetek ide és lássátok, van-e olyan fájdalom, mint az én fájdalmam?”

„Elosztották maguk között ruhámat, és köntösömre sorsot vetettek... Átlyuggatták kezemet-lábamat, megszámlálták minden csontomat.” (Az Úr misztériumainak zsolozsmájából)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Erzsébetet szent Fiad szenvedése iránti szeretete jutalmául a szent sebhelyek karizmájával kituntetted. Növeld bennünk a Krisztus szenvedése iránti szeretetet, mely legyen mindig kegyelemforrás számunkra. Krisztus, a mi Urunk által.

ALEXANDRIAI SZENT KATALIN

+4. század eleje

Katalin, a szép királylány az egyiptomi Alexandriában élt, és műveltségével kitűnt kortársai közül. Amikor Maxentius császár (305-- 312) Alexandriába látogatott, halálos ítélettel fenyegették meg mindazokat, akik nem áldoznak a bálványoknak. Katalin a császár elé lépett, és a keresztet vetve értésére adta, hogy keresztény. Bátran vallomást tett arról, hogy egyedül az Úr Jézus Krisztust követi, mert a filozófusok és a költők műveinek tanulmányozása során fölismerte e világ bölcsességének hiábavalóságát.

A császárnak tetszett Katalin okos beszéde, de kényszeríteni akarta, hogy mutassa be az áldozatot a bálvány-isteneknek. Katalin ezt megtagadta és lehetőséget kért a császártól, hogy tudományos vitában védje meg hitét. Maxentius ezért sürgősen Alexandriába hívatta birodalma leghíresebb ötven bölcselőjét. A tudományukra hiú bölcselők azonban egymás után hajoltak meg Katalin érvelése előtt. A császár dühében máglyára ítélte valamennyit. Amikor ezeket jajgatások közepette a vesztőhelyre vitték, Katalin azzal biztatta őket, hogy a tűzhalál pótolhatja a keresztséget, és ha hisznek, elnyerik az örök életet.

A császár ezután fölkínálta Katalinnak a császárnői trónust, s ezzel burkoltan a házasságot, azzal az ígérettel, hogy minden városban szobrot állíttat neki. Katalin egyértelműen visszautasította ezt. Ezután Maxentius erőszakhoz folyamodott: letépette Katalinról ékes ruháját és ólmos ostorokkal megostoroztatta. Börtönbe vetették, de az ott töltött tizenkét napot Katalin térítésre használta föl: amikor a kíváncsi császárné eljött, hogy esetleges ellenfelét megnézze, a kíséretében lévő testőrtisztre Katalin olyan hatással volt, hogy az kétszáz katonájával együtt keresztény lett.

Ekkor a császár halállal kezdte fenyegetni Katalint. Készíttetett egy késekkel fölszerelt kerekekből álló kínzószerkezetet, ami félelmetes zajt keltett. Katalin azonban nem rémült meg. Amikor meg akarták ölni, angyalok mentették meg, és a széttört kerekek darabjai sok katona halálát okozták. A látványtól megrémült tömeg tiszteletet adott ,,a keresztények hatalmas Istenének'', s a császárné kérlelte urát, hogy hagyjon föl a harccal, amelyet Isten ellen folytat. Maga is megvallotta, hogy hisz Krisztusban. Erre a császár őt is megkínoztatta, majd a testőrtiszttel és a kétszáz katonával együtt lefejeztette, s kiadta a parancsot, hogy Katalint is fejezzék le.

A vesztőhelyen Katalin arra kérte az Urat, hogy mindazok, akik Krisztus szeretetéért megemlékeznek róla (Katalinról), bőséget lássanak kenyérben és borban, testük egészséget nyerjen és minden földi jóban részesüljenek. Akik tisztelik őt, azokat óvja meg Isten a természeti katasztrófáktól, betegségtől, s főleg a hirtelen haláltól. Aki segítségül hívja az ő nevét, testének tagját el ne veszítse, egészséges gyermeket szülhessen és meg ne haljon gyermekágyban. Utoljára bűnbocsánatot kért az őt segítségül hívók számára. Miután a mennyből hang hallatszott, amely jelezte, hogy kérései teljesülni fognak, fejét a hóhér kardja alá hajtotta.

Ami ezután történt, az a legenda szerint nyilvánvalóvá tette, hogy Katalin kiragadtatott e földi világból: amikor feje lehullott, testéből nem vér, hanem tej folyt. Majd angyalok jöttek, fölemelték a testét és elvitték, hogy a Sinai-hegyen temessék el.

A 6--7. században görögül írt Katalin-passiót valószínűleg a képtisztelet vitái és a képrombolás elől nyugatra menekülő szerzetesek vitték magukkal Rómába, ahol a 14. században kiegészítették gyermekkorának történetével. Eszerint Katalin a ciprusi király leánya, akit szülei csodás ajándékként kaptak Istentől. Miután fölserdült és megkeresztelkedett, másnap megjelent neki látomásban a Szűzanya ölében a kicsi Jézussal, aki eljegyezte Katalint magának.

A középkorban széles körben és nagyon bensőségesen tisztelték szüzességéért és bölcsességéért. Mivel a hit igazságát oly hatásosan védte, a teológusok, filozófusok és ügyvédek védőszentje lett. A párizsi Sorbonne egyetem pecsétjébe is őt vésették. Ebből következően a középkori főiskolák, könyvtárak, tanárok és tanulók, szónokok és később a nyomdászok védőszentjükként tisztelték. Mivel utolsó imádságában Katalin a betegeknek és haldoklóknak is segítséget ígért, a késő középkorban gyakran a kórházak patrónájaként is megjelenik; s mert a börtönben oly sokáig kínozták, és volt ereje elviselni, a foglyok is hozzá folyamodtak szabadulásért. Mivel pedig a kínzására szerkesztett késes kerekek összetörtek, mindazok az iparosok, akik kerékkel foglalkoztak, szintén segítségül hívták. A házasságra készülő fiatal lányok is segítségét kérték, hogy jó vőlegényre találjanak. A tizennégy segítő szent közé sorolták.

Szent Masztridia szűz

Alexandriából származott. Jámbor keresztény életet élt, sok jótettet gyakorolt. Az ördög sugallatára egy fiatal emberben felébredt a rendetlen vágy a szűz iránt. Amikor a templomba ment imádkozni, elkísérte az úton, zavarva Masztridiát. A szűz elhivatta az ifjút magához és megkérdezte, hagy mi tetszik neki benne. Az ifjú a szemét dicsérte nagyon. A leány azonnal kivájta szemét, emlékezve Jézus szavaira. (Mk. 9,47.) Az ifjú ezt látva megrémült, megszállta az istenfélelem és bűnbánatot tartott. A pusztába vonult és szigorú vezeklő életet élt. Masztridia így megmenekülve a bűntől, tovább szolgált Istennek.

Szent Merkur vértanú

Décius és Valeriánus császárok alatt szenvedett vértanúságot a kappadókiai Cezareában. A római birodalomra rátörtek a barbárok. A császárok Rómába gyűjtötték az egész hadsereget. A hadseregben volt Merkur katona is, aki titokban keresztény volt. Az ütközet előtt angyal jelent meg neki, bátorította és egy kardot adott neki a győzelemre. A barbárok legyőzése után Merkur nem akart részt venni a pogány hálaadó áldozaton. A császár előtt kereszténynek vallotta magát. A császár megverette, tüzes parázsra fektette, a tűz kialudt a vértanú vérétől. A császár nem akarta, hogy gyorsan meghaljon, azért börtönbe záratta, és újabb kínzások után lefejeztette. Testéből jó illat, illatos myro áradt és sok csoda történt. Ezért sokan hittek Krisztusban. Testét tisztelettel eltemették illő helyen, ahol sok csodás gyógyulás történt.

Szent Mózes     vértanú, † 251.        

     

DUNG-LAC SZENT ANDRÁS áldozópap és társai       

A vietnami keresztények a 17. században kegyetlen üldözéseknek voltak kitéve. Példás életükkel és hősi helytállással terjesztették az evangéliumot.

117 vértanú szenvedett hitéért, nagyobbrészt bennszülöttek, szerzetesek és egyházmegyés papok, valamint mindenféle hivatású világi, a többi pedig misszionárius.

Kiemelkedő volt Dung-Lac András domonkos szerzetes. 1988-ban II. János Pál pápa emelte őket a szentek közé.

Példájuk:

    Szenvedés, szomorúság esetén is viselkedj példamutatóan!

Szent Emma


Szent Flóra     szűz és vértanú, † 854.     


BOLDOG DUFRESSE GÁBOR-TAURIN misszionárius, püspök, vértanú

*Lezoux, 1750. december 8. +Csengtu,1815. szeptember 14.

A kínai misszió 18. századi történetét sokszor tekintik a hanyatlás és visszalépés évszázadának. Kanghszi császár 1722-ben bekövetkezett halála után Kínában burkolt keresztényüldözés folyt, mely tartományról tartományra terjedve ismételten véres egyedi üldözésekben tört ki. Ennek -- a keresztény hitvallás dicsőséges példái mellett -- nemcsak az egyének és a közösségek hittagadása lett a következménye, hanem a külföldiek egyre szigorúbbá váló szemmeltartása miatt a hithirdetők számának folytonos csökkenése is. Mindehhez járult még a jezsuita rend feloszlatása. Kívülről tekintve a 18. század valóban a visszalépés jegyében állt; és mégis a hősiesség századának kell nevezni. Egyszerű keresztények, akik hitoktatókként álltak a felszámolt közösségek élén, vagy a külföldi hittérítőket vezették útjaikon; maguk a kínai és külföldi hithirdetők, a sokféleképpen megfélemlített nyáj pásztorai hősies hitvallók voltak. A csendes és szinte névtelen főpásztorok közé tartozott Dufresse Gábor is.

1750. december 8-án született Lezoux-ban (Puy-de-Dőme). Először szűkebb hazájának iskoláiba járt, később Párizsban a híres Collčge Louis-le-Grand-ban tanult, majd belépett a Saint-Sulpice szemináriumba. 1774-ben diákonusként került a Külföldi Missziók szemináriumába. Még ez év decemberében pappá szentelték, és egyéves további előkészület után elhagyhatta Franciaországot. Szecsuán kínai tartományba rendelték.

Miután az úton és Makaóban elmélyítette nyelvismereteit, François Pottier (1726--1792) apostoli vikárius, a szecsuáni misszió szervezője a tartomány északi részébe küldte, ahol a keresztények már évek óta nem láttak papot. Itt folytatta Gábor áldásos tevékenységét, amíg azt az 1784-es üldözés meg nem szakította. Augusztus 27-én letartóztatták a senszi misszióba rendelt négy ferencest. Ebben az időben tört ki északon a mohamedánok felkelése, s az elfogottakat azzal gyanúsították, hogy titokban egyetértenek a mohamedánokkal, mivel a szokásos felfogás szerint az iszlámot és a kereszténységet egy vallásnak tekintették. A gyanú a Pekingben lefolytatott kivizsgálás során megalapozatlannak bizonyult, de kiderült a perből, hogy a betiltott keresztény vallás a kormányzat számára ismeretlen és ijesztő mértékben él tovább. A császár ezért megparancsolta, hogy a keresztények ellen szigorúan járjanak el. Már 1784 vége felé -- Szecsuánban elsőként -- elfogták Gábort, de hamarosan kiszabadult. Egy keresztény családban akarta kivárni az üldözés végét, de eljutott hozzá Jean-Didier de Saint-Martin püspök (+1801) felszólítása, hogy jelentkezzék önként, mert ezzel a keresztény közösségeket megkíméli a zaklatástól. Gábor azonnal követte a felszólítást, és 1785. február 27-én Csengtuban bebörtönözték. A püspökkel és két másik francia hittérítővel együtt, akik hasonlóképpen önként jelentkeztek, rövid szecsuáni fogság és a pekingi többszörös kihallgatás után a Középső birodalomból való száműzetésre ítélték és Kanton kikötővárosba vitték őket.

Gábor onnan Manilába ment, s ott várta az alkalmat, hogy visszatérhessen Makaóba nyájához. Bár a száműzött misszionáriusok tudták, hogy újabb felfedezésük a biztos halált jelenti számukra, a püspök és Gábor 1788. október 20-án a Makaóba való visszatérés veszélyes útjára lépett. Folyami úton jutottak el Hukuang tartományon át Csunkingba 1789. január 14-én. A hittérítő új munkateréül most Kelet- Szecsuánt és az egész Kveicsu tartományt jelölték ki. A püspök, aki 1792-ben Pottier vikárius utóda lett, útitársát már 1793-ban a misszió helyettes vikáriusává nevezte ki. Gábor 1800-ban Szecsuán püspöke lett, 1801-ben, J.-D. de Saint-Martin halála után, rábízták az egész misszió vezetését.

A hittérítők minden bizonytalanság közepette is termékeny építő munkát végeztek. Évről évre ezernél több felnőttet kereszteltek meg.

Gábor püspök apostoli vikáriusként először Pierre Trenchant-t (1766-- 1806) szentelte püspökké, később pedig Jean-Louis Florens-t (1756-- 1814), olyan pápai kiváltságok alapján, amelyeket Kína missziós püspökei kaptak az üldözések idejére. Ezután megkezdett egy munkát, amely nemcsak a szecsuáni misszió, hanem az egész kínai misszió számára nagy áldást jelentett. Papjaival megtartotta kínai területen az első zsinatot. Az óriási távolságok és a nagy veszély miatt a püspöknek lehetetlen volt látogatnia hatalmas egyházkörzetét. Ezért maga köré gyűjtötte papjait, hogy alapvető megegyezésekre jussanak a keresztények lelki gondozásával és a pogányok megtérítésével kapcsolatosan, és így egységes eljárást rögzítsenek az egész misszió számára. A zűrzavaros idők miatt ezt a zsinatot csak 1822-ben hagyták jóvá Rómában.

Egy olyan széles látókörű misszionáriusnak, mint Gábor, természetszerűen látnia kellett az üldözés idején igen szerény szemináriumi képzés hátrányait. Ő szorgalmazta elsőként és a leghatékonyabban az új központi szemináriumot a párizsi misszionáriusok Kelet-Ázsiában levő valamennyi missziója számára (1769-ig Sziámban állt fenn). Néhány kísérlet után Makaó protektorának, Letondalnak 1808-ban sikerült Malakka angol félszigeten, Puló-Penangban felállítania az új szemináriumot. Gábor évről évre odaküldte legjobb szeminaristáit.

A hittérítők nyomasztó hiánya, a tartós bizonytalanság és üldöztetés ellenére tovább fejlődött a szecsuáni egyház. A keresztények száma 1801- től 1815-ig 15.000-rel emelkedett, és Gábor halálakor már mintegy 60.000-et tett ki. Az Egyház növekedése -- amint a püspök kifejezetten hangsúlyozza a Hitterjesztési Kongregációnak írt tudósításában -- elsősorban a keresztények élénk apostolkodásából fakadt, mivel a hithirdetőknek -- még a kínaiaknak is -- óvatosnak kellett lenniök a pogányokkal való érintkezésben. Az eleven apostolság szellemét elárulja az egyház egész szervezete is. Egyetlen hithirdető, még a püspök sem maradhatott tartósan egy helyen. ,,A keresztények gondozása -- írta Gábor 1814-ben Rómába -- többnyire az olyan hívők házaiban történik, akik erre alkalmasak, és biztonságban is vannak. A keresztények nagy szétszórtsága miatt számos ilyen állomás van: Kelet-Szecsuánban 123, Nyugat-Szecsuánban 73, északon 73, délen 183, az egész tartományban 577; Kveicsu tartományban 10, Jünnanban 25.'' Az ,,állomások'' egyben a püspök és a hittérítők menedékhelyei is voltak.

Szecsuán új alkirálya határozott készséget tanúsított az iránt, hogy végrehajtsa a keresztények elleni császári dekrétumot, így az üldözés észrevehetően erősödött, különösen amikor 1814-ben új rendelkezést tettek közzé a keresztények ellen. Gábor püspök már évek óta vándoréletet élt, állandó hajsza és üldözés közepette. 1815. január 25- én a kínzások következtében már meghalt papjainak egyike, Csao Ágoston. 1815 áprilisában Dufresse kiadta utolsó rendelkezéseit a misszió vezetésére vonatkozóan. Az egyik Pulo-Penangból elbocsátott papjelölt, aki az alkirály pribékjeinek kezébe esett, a kínvallatás közben elárulta a püspök tartózkodási helyét. Így 1815. május 18-án őt is letartóztatták, majd Csengtuba vitték. Fogsága alatt jól bántak ugyan vele, de szeptember 13-án halálra ítélték, és szeptember 14-én kora reggel kivégezték. Azt a harminc keresztényt, akiket vele együtt vezettek a vesztőhelyre, és akiket mindvégig állhatatosságra bátorított, halála után nem ölték meg, hanem száműzték.

Már az 1816. szeptember 23-i konzisztóriumon magasztalta VII. Pius Krisztus e hitvallójának állhatatosságát és bátorságát. 1900-ban több sorstársával együtt boldoggá avatták.

Dufresse püspök nagy volt okos szervezőkészsége miatt, amely tovább él az 1803. évi zsinat aktáiban, és korát messze megelőzi a kínai papságra és világi apostolságra vonatkozó követelményeiben; de még nagyobb volt egyszerű alázatossága miatt, amellyel mint pap és mint püspök is megosztotta nyájának minden szenvedését és nélkülözését. Sem fogságáról, sem hazátlanságáról nem panaszkodik leveleiben, számára minden Isten akaratának egyszerű teljesítése volt.

KERESZTES SZENT JÁNOS

*Fontiveros, 1542. június 24. +Ubeda, 1591. december 14.

János alig volt kétesztendős, amikor atyja meghalt, és édesanyja, három gyermekével együtt, a legnagyobb nyomorúságba került. Ennek ellenére Katalin asszony legkisebb fiát, Jánost iskolába járatta Arévalóba, mert észrevette tehetségét. De hamarosan át kellett költözniük Medina del Campóba, ahol a legidősebb fiú, Francisco-Luis mint takács jobb munkalehetőséget talált. A három fiú közül a középső meghalt.

Jánosnak tanulnia kellett, csakhogy édesanyja a tanulás költségeit nem tudta fedezni. Ezért a jezsuiták kollégiumába került, ott tanult, de többfelé szolgált, hogy fenntarthassa magát. Ismételten megpróbálkozott valamilyen mesterség elsajátításával, de mindig kiderült, hogy ehhez nincs tehetsége. Adottságai a könyvek felé irányították, s a szíve az Egyház szolgálata felé vonzódott. Egy ispotály alapítója, amikor fölismerte János tehetségét és nemes szándékát, elhatározta, hogy viseli tanulásának költségeit, s megígérte, hogyha pappá szentelik, kórházi lelkészként fogja alkalmazni.

Csakhogy Jánosnak soha nem volt ahhoz hajlandósága, hogy életét mások által megszabott irányban és utakon folytassa. Mint atyja, ő is maga akarta meghatározni sorsát. Döntését, amellyel egy határozott hívásra válaszolt, semmi sem befolyásolhatta. Ennek megfelelően egy szép napon belépett a medinai kármelitákhoz.

A kolostorban élő testvérek reménykedve néztek az ifjú novíciusra. Továbbtanulásra szánták, s miután megvizsgálták képességeit, a Salamancai Egyetemre küldték, ahol elvégezte a teológiát. Mikor aztán fölszentelése után a kármelita rend úgy vélte, hogy rendelkezhet vele, János közölte elöljáróival, hogy elmegy karthauzinak. De éppen ekkor - -látszólag véletlenül, valójában a Gondviselés bölcs jóságából -- találkozott Avilai Szent Terézzel, és ebben az egy esetben a mások akaratát oly kevéssé követő János fejet hajtott, és Teréz tanácsa szerint végképp elkötelezte magát a Kármellel. Kinyilvánította, hogy kész megmaradni a kármelita rendben, azzal a föltétellel, hogy -- és az eszmét Szent Teréziától vette át -- biztosítják számára a rend eredeti szigora helyreállításának lehetőségét.

János 1568. november 28-án érezte először, hogy megragadja lelkét az az ideál, amely később a Keresztes szentet formálta belőle: a sarutlan kármeliták ideálja. A megvalósításhoz a dorvelói kolostor alapításával fogott hozzá, s hamarosan további kolostorokat alapíthatott. Egymást követték a mancerai, a pastranai kolostor, az alcalai egyetemi kollégium -- s közben megmutatkozott, hogy ez az önfejűnek látszó és mindig egyéni útjait kereső szerzetes milyen kiváló szervező. Tevékenységének, amely mindig a megújított szerzet szolgálatában állt -- és a rend tagjai atyjuknak és nevelőjüknek tekintették őt --, csak a halál vetett véget. Ez az ,,égi és isteni ember'', ahogy Szent Terézia nevezte, miután öt évig gyóntató volt az avilai Megtestesülésről nevezett kolostorban, kiváló lelkivezetőnek bizonyult, aki szenteket tudott nevelni.

A renden belül azonban az elméleti és joghatósági viták odáig fajultak, hogy Jánost a testvérei a toledói konventban egy cellába zárták és rabként tartották fogva. A cella végtelennek látszó sötétségét arra használta föl, hogy megrajzolja saját lelke képét. Mikor végre elhagyhatta börtönét, magával vitt egy iskolás füzetet tele olyan tájak és jelenetek rajzaival, amilyeneket ugyanebben az időben és ugyancsak Toledóban El Greco festett. A dolgok természetes rendje szerint vad és keserű szavakat várnánk tőle haragja és keserűsége kifejezésére a kegyetlen bánásmód miatt. Ehelyett, mintha mindez nem is vele történt volna, derűsen rajzolja és festi a szabadság diadalát, melyet nem lehet sem börtönbe zárni, sem megbilincselni: a szeretet szabadságáét.

Börtönében írt elemzéseinek alaptémája a szeretet küzdelmei a Lélek sötét éjszakájában; a lélek csodálatos útjai a Lelki páros ének mélységeiben és tágasságában. Mindaz, amit leírt, különböző módszerekkel készült önarckép; románcok, amelyekben -- az egy vonallal készült vázlatokhoz hasonlóan -- a Szentháromság, a misztikus Test, a Megtestesülés szépsége és a lélek minden szabadsága benne foglaltatik, úgy, ahogy azt csak a 136. zsoltárban lehet megtalálni.

Toledói börtönéből megszabadulva János Andalúziába ment. Három esztendő kivételével, amelyet Segoviában töltött, további élete ezen a tájon folyt le. Andalúzia lelke, napfénye, színei, éghajlatának heve, népének szenvedélyei, zsidó és mór legendái s titokzatos történetei, mind hatottak a misztikus és gondolkodó, a költő és művész lelkére. Egy vershez írt kommentárban vagy új költeményben sűrűsödtek össze, hogy aztán teljességükben az egész keresztény kultúra kincsesházát gazdagítsák. János nem feledkezett meg fő feladatáról sem, arról, hogy napról napra tökéletesedjék, s mindenütt, minden pillanatban átadja magát a kimondhatatlan istentapasztalás élményének.

Keresztes Szent János egészen egyedülálló jelenség. Egész irodalmi termése önéletrajz természetű, és telve van fennkölt érzésekkel és optimizmussal. Meggyőződésének ereje és következetessége, a könnyedség, amellyel meghatározásait fogalmazza, és mindenekelőtt a biztonság, amellyel az életszentség szabályait a semmiből megformulázza -- mindezekből egy olyan ember képe rajzolódik ki előttünk, akinek e földi élet, annak minden szenvedélye, s általában az emberi élet kalandja nem más, mint teljesen járulékos mozzanat az egyetlen lényegeshez: eljutni mindenáron az Istennel való egyesülésre, és a hozzá vezető átalakulásban élni.

Az élete rendkívül nehéz és kemény volt gyermekkorától a haláláig, pillanatnyi pihenés és szünet nélkül. Amikor Segoviában volt, Istentől azt kérte ajándékba, hogy megvetés és félreértések közepette élhessen, azért, hogy minél többet szenvedhessen. Krisztus pedig szívesen tartotta őt a keresztjén: Jánosnak, aki a reform első embere volt, saját rendjében szüntelen üldözést, megalázást, terhes feladatokat kellett vállalnia, veszekedő pártok és önző egyéni törekvések hálójában kellett eligazodnia. Mint szerzetes elöljáró és sok új kolostor alapítója -- aki állandóan úton volt és súlyos kötelezettségeknek tett eleget -- minden erkölcsi és fizikai szenvedés után is nyugodt megelégedettséggel szemlélte terhei gyarapodását.

Magatartásában és személyében ugyanaz történik, mint írásaiban: egy emberileg nézve tűrhetetlenül kemény élet prózai valóságából ének születik, amely nem más, mint maga az Isten iránti szeretet és épp ennek a kemény életnek a szeretete, mivel ez az élet biztosítja számára az istenszeretetet. A sok támadás és ellenségeskedés diszharmóniája, az önzések és egyéni ötletek emberi zaja, amelyek közepette élnie kellett, beleolvad ebbe az énekbe, és az egész együtt az életmű csodálatos harmóniáját -- az Út a Kármel hegyére, a Lélek sötét éjszakája, a Lelki páros ének és a Szeretet eleven lángja c. művek bámulatra méltó szimfóniáját -- adja.

,,Este majd próbára teszlek a szeretetben'' -- mondja egyik írásában, és joggal, mert ,,erre a célra, a szeretetre lettünk teremtve''. Úgy látja, hogy a szeretetnek, e nehezen taglalható témának a titka abban rejlik, hogy igaz fogalmat kell alkotni a szeretetről. Az emberek ugyanis általában a szeretetet az ösztönök és az érzelmek birodalmában élik meg, holott a szeretet az az állapot, amelyben az embernek sikerül a gondolkodását, az emlékezetét és a szívét alávetnie a helyesen használt szabadságnak, és ezáltal a lélek minden képessége egyetlen célra irányul, amit a szeretet állít a lélek elé. Mert valójában csak az az ember veszti el a szabadságát, aki nem érti ,,hogyan kell igazán örülnie és szomorkodnia, mert nem fogta föl a jó és a rossz közötti különbséget''. Hiszen az emberek életük megoldását általában abban látják, hogy rögzíteni próbálják a lázasan hajszolt örömöt és beteljesedést; vagy érzéketlenné teszik a szívüket a szenvedéssel szemben, vagy legalábbis könnyíteni akarnak a szenvedéseken. Keresztes Szent János számára a megoldás nem a menekülésben, nem az elfojtásban, s nem is kényszerhelyzetek szülte közönyben rejlik, hanem abban, hogy személyisége egységes, nyílt és Krisztushoz emelkedett. Szerinte minden attól függ, hogy valaki birtokában van-e a fölismerésnek, hogy milyen nagyságot és méltóságot jelent a gondolkodás, s hogy mekkora hatalom a szeretet, amely képessé teszi az embert arra, hogy a saját magától vagy másoktól eredő elméletektől függetlenül, szabadon éljen. ,,Egyetlen emberi gondolat értékesebb, mint az egész világ, ezért a gondolatnak egy méltó tárgya van: Isten.'' Természetesen nem szabad megfeledkezni arról, hogy Isten végtelenül fölülmúlja minden elképzelésünket.

Ez azonban a szeretetnek csak az egyik oldala. A másik oldal abban mutatkozik meg, hogy az embernek szeretet-igénye van. Szeretetet viszont akkor nyerünk, ,,ha oda viszünk szeretetet, ahol nincsen''. Isten Krisztus és az Egyház misztériuma által ,,saját Igéjét és szeretetét állítja közénk, hogy mi belőlük éljünk''. És ezzel minden megoldás megadatott.

A kérdés ezek után már csak az, hogy megszabadulunk-e álmaink, örömeink, vágyaink és reményeink alacsonyságától, azaz befogadjuk-e a saját életünkbe a mondott megoldásokat, azért, hogy örökre és szeretetből odaadjunk érte mindent.

Keresztes Szent János az istengyermekek tökéletes szabadságának a szentje. Egész élete liturgia, amelyben minden emberi valóság énekké és költészetté vált. Olyan, mint egy trubadúr, akit a természet, a szeretetben töltött élet és a kereszt, a szeretetnek a legnagyobb megnyilvánulása ragadott magához. A keresztjét úgy ölelte magához, ahogy egy muzsikus a hárfáját.

Röviddel a halála előtt kérte: olvassák föl neki az Énekek énekét, hogy a kereszt iránti szerelme új táplálékot kapjon. Ez a Szeplőtelen Fogantatás oktáváján, éjfélkor történt (azaz december 16-án), s miközben a testvérek a kórusban megkezdték Mária ünnepi zsolozsmáját, János fölujjongott, hogy az égbe mehet és ott énekli tovább a zsolozsmát. Ez volt az utolsó szava itt a földön. Úgy élt, és indult el ebből az életből, ahogy énekelt. Énekeit azok az erős és optimista lelkek öröklik, akik bármilyen területen -- szeretetből -- a szabadságért küzdenek. XI. Pius pápa 1926-ban egyháztanítóvá nyilvánította.

1726-ban avatták szentté, ünnepét 1738-ban vették föl a római naptárba, november 24-re. 1969-ben áthelyezték december 14-re.

--------------------------------------------------------------------------------

A nagy spanyol misztikus életéről, aki ,,nem rózsalugasban, hanem sötét és tövises úton át akart a tökéletességre jutni'', elsősorban a tulajdon művei tudósítanak.

Már egészen kis korában különleges módon tapasztalta, hogy Isten ajándékaként a Szűzanya rendkívüli oltalma alatt áll. Kétszer is megtörtént, hogy játék közben vízbe esett, és a Szűzanya, amikor hozzá fohászkodott, eljött és kimentette. Ugyanígy csodálatos módon menekült meg, amikor fiatal klerikus korában egyszer fal omlott rá.

Miután Szent Teréziával találkozott, kigyulladt szívében a vágy, hogy helyreállítsa az ősi, kármelita szigort. Durvelo kármelita kolostorában előbb önmaga, majd két társa számára olyan cellát alakított ki, amelyben rendesen felállni vagy kinyújtózni sem lehetett. Fejpárnájuk egy kő, takarójuk széna volt. Istenben elmerülten járták a vidéket, hogy az evangéliumot hirdessék a szegényeknek. Nem koldultak, s énekelve a legnagyobb éhezést is elviselték, és ha valamit kaptak, azonnal továbbajándékozták a rászorulóknak.

Amikor János már rendi elöljáró volt, egy tudós férfi lépett be a rendbe. Meglátta a kolostori könyvtárat, s lekicsinylően nyilatkozott annak szegényességéről. János elvette a tudós férfi személyes tulajdonát képező könyveit, és a kezébe adott egy katekizmust ezekkel a szavakkal: ,,Ahhoz, hogy a mennyei bölcsességre eljuss, és boldog légy, a tudományod nem segít semmit, mert ahhoz ártatlan gyermekké kell válnod.''

Csak az Isten iránti szerelem hevítette és a lelkek megszentelésével törődött, mégis tragikus módon belebonyolódott abba a harcba, amely a kármelita férfirend sarus és sarutlan irányzata között robbant ki. A toledói sarus kármeliták -- akik az idők folyamán fellazult fegyelemhez szoktak -- hat hónapra elzárták egy sötét és levegőtlen cellába. Senki sem látogathatta, a fehérneműjét nem váltották, a férgek iszonyatosan kínozták, s emellett mint lázadót és árulót állandóan bántalmazták. Éheztették, a szó szoros értelmében lábbal tiporták testét-lelkét, és hetenként kétszer az egész konvent színe előtt megvesszőzték. A végén már közel állt a halálhoz, de a kínzásoknál rosszabb volt számára az, hogy az Istentől való elhagyatottság éjszakájában élt, s úgy érezte magát, mint akit elnyelt a cethal.

Egy napon azonban a kegyelem megvilágosította és erőt adott számára. Akkor csíkokra tépte a takaróját és az ingét, kötelet font, s a tetőn át megszökött. A kötél azonban rövid volt, s bár halálosan ki volt merülve, egy vakmerő ugrással sikerült a városfalra vetnie magát. Szökése csodálatos módon sikerült, de a nyomorúsága ezzel még nem ért véget. A kínzásoktól és éhségtől elgyötört Jánosnak hallania kellett a sarus rend atyáitól a szemrehányást, hogy megszökött a kereszt elől, nem volt állhatatos, és bizonyára Teréz anya is szökevénynek fogja tekinteni. Isten azonban melléje állt, és nyomorúságát örömre fordította.

Belső szabadsága lehetővé tette, hogy állandó szemlélődésben éljen, ugyanakkor gyakorlati feladatokat is megoldjon. Mint prior, rektor és provinciális végezte napi munkáját, s közben gyakran elragadtatásba esett. Egyszer a kvadrum falán véresre verte az öklét: a falat ütötte, hogy ellen tudjon állni az elragadtatásnak, mert egy látogatóval kellett tárgyalnia. Máskor egy segovai ember arra figyelt föl, hogy különös világosság árad a szent gyóntatószékéből. Mikor megkérdezte, hogy mi ez, János így válaszolt neki: ,,Hallgass, te bolond, ne beszélj róla!'' 1572-ben pedig, amikor egy alkalommal Szent Terézzel a Szentháromságról beszélgettek, olyan erejű elragadtatásban volt része, hogy a szék, amelyben megkapaszkodott, vele együtt a magasba emelkedett.

János Segoviában az egyik falra elhelyezett egy képet, amely a keresztet hordozó Krisztust ábrázolta. Egy nap megállt a kép előtt imádkozni, s akkor ezeket a szavakat hallotta Krisztus ajkáról: ,,János testvér, kérj tőlem, amit csak akarsz. A szolgálatért, amelyet nekem tettél, teljesítem kérésedet.'' A szent így válaszolt: ,,Uram, azt szeretném, ha fáradozásokat adnál nekem, melyeket érted viselhetnék, és azt, hogy kevésre becsüljenek és semmibe vegyenek.''

Mivel rendi neve a Keresztről nevezett János volt, mindig az elnyomottak pártjára állt. Többek között ezért szállt szembe páter Doriával -- aki mint a sarutlan kármeliták általános vikáriusa, nagy hatalmú ember volt --, és védelmébe vette azokat az apácákat, akikre a vikárius megharagudott. Egy másik esetben szót emelt pater Grácián mellett. Grácián nagyon sok fájdalmat okozott Jánosnak, de amikor a már említett vikárius haragja lesújtott rá, János olyan merész hangú levelet írt Madridba a királyhoz, hogy a titkár, aki leírta, elborzadt tőle.

Az általános káptalanon János harcba szállt a szeretethez való jogának megvédéséért. A többiek azonban magára hagyták, sőt alkalmatlannak nyilvánították minden hivatal betöltésére. Mikor azonban megformulázták az ítéletet, ellenfelei is visszariadtak az igazságtalanságtól. Ezért megkönnyebbülten lélegeztek föl, amikor János bejelentette, hogy elmegy Mexikóba azzal a tizenkét kármelita testvérrel, akik ott fognak kolostort alapítani. Úgy tűnt, hogy ezzel sikerül botrány nélkül eltávolítani Jánost a rend spanyol tartományából. Röviddel ezután János így írt az egyik testvérének: ,,Páter György testvér! Nem jelent számomra semmit, hogy hivatal nélkül maradtam. Isten nagy irgalmasságot tanúsított irántam ezáltal!'' Még azt is meg kellett érnie, hogy kizárták a rendből, sőt fanatikus apácák tűzre vetették az írásait.

Élete utolsó napjairól életrajzírója a következőket jegyezte föl: ,,1591 őszén János testvér orvosi kezelésre szorult. A térdében gyulladás támadt, amitől állandóan lázas volt. Baeza városába küldték, ahol rektorsága idején sok öröme telt a kollégiumban. Ő maga éppen ezért nem akart odamenni, hanem úgy döntött, hogy Ubedába megy, ahol a prior nem kedvelte őt. Megérkezése után hamarosan kiderült, hogy az ubedai szerzetesek becsülik és szeretik, és ez még inkább felbőszítette a priort. A testvéreknek megtiltotta, hogy látogassák a beteget, megvonta tőle a szeretet minden megnyilvánulását, s ha maga belépett hozzá, csak szidta és becsmérelte Jánost. Ő mindezt angyali türelemmel viselte, és amikor a halál közeledtét érezte, magához kérette a priort, bocsánatát és áldását kérte. És ekkor győzött: a prior sírva borult az ágya mellé, és úgy imádkozott a haldokló mellett.''

Ennek a szentnek, akinek az útja a sötétségből vezetett a világosság felé, a halála -- illő módon -- éjfélkor következett be. De ez az éjfél csodálatosan fényes volt: az egyik testvér látta, hogy a mennyezetről az ágy fejénél egy fényes gömb ereszkedik alá, majd végighalad a test fölött és megáll a lábánál. Húsz lángot látott, amelyek egyetlen fényességgé egyesültek. Ez a fénygömb annak a világosságnak volt a jele, amely minden döntését megvilágosította: annak az egyetlen igennek, amellyel Isten izzó szeretetére válaszolt.

--------------------------------------------------------------------------------

Mindenható Istenünk, kérünk, segíts, hogy Szent János áldozópapod példáját követve egyre gyarapodjunk a szentek tudományában, és felebarátainknak megbocsátva irgalomra találjunk nálad!

Szent Krizogonusz     vértanú, † 304.


SINCLAIR* MÁRIA FRANCISKA szűz, klarissza (1900-1925)

Edinburg skót városban látta meg a napvilágot. Szülei egyszeru, istenfélo emberek voltak, o maga is iskolái elvégzése után több évig egy bútorasztalos muhelyben dolgozott, hogy szülein segítsen. Vallásos élete központja az Oltáriszentség volt. Élete példája környezetére is kihatott. Munkatársai a munkahelyen jelenlétében nem mertek egy rossz szót sem mondani. De nem volt valami komor ábrázatú szent, hanem a ferences derut sugározta maga körül, szívesen játszott, szerette a táncot, a zenét, a szép ruhát, s öröme telt abban, hogy másokat felüdíthetett. De levelei és följegyzései mély lelkiséget árulnak el: el tudott mélyedni a vallás titkaiban, s felfogása az életrol, annak értelmérol felülmúlta nálánál muveltebbek felfogását. Egy barátnojének, aki nem lelkesedett a napi szentáldozásért, azt mondta.: „Ne azért menj áldozni, mert jó vagy, hanem azért, mert törekedsz jó lenni”. Másokat is Istenhez igyekezett vezetni. Például, hogy egy züllött lány lelkét megmentse, majd három évig együtt közlekedett vele. A szerzetesi hivatás egyre jobban érlelodött benne. Lelkivezetojének, aki érdelodött, miért akar zárdába menni, azt mondta: „A házasság nagy szentség. De én egyedül akarok maradni Üdvözítommel.” 1923. júl. 21-én vonult be a londoni klarissza zárdába mint jelölt. A következo évben megkezdte a novíciátot, 1925 tavaszán pedig fogadalmat tett. Rövidesen ezután az orvosok gégetuberkulózist állapítottak meg nála és szanatóriumba került. (Kis Szent Teréz is tuberkulózisban halt meg 24 évesen.) Nehéz próba volt ez Franciska számára. De egyszeruségében azt mondta: „Egy szegény klarissza élete imádság és vezeklés. Ezt betegen is tudom tenni.” Víg kedélyét, megelégedettségét mindvégig megorizte. Halálfélelem nem gyötörte: boldog volt, hogy Istenhez mehet. „Az Istent szeretoknek minden javukra szolgál.” (Róm 8). Alig 25 évesen, 1925. nov. 24-én fejezte be életét. Boldoggá avatása folyamatban van.

„Hogy benne élhessek a tökéletes Szeretetben, felajánlom magamat mint a te irgalmas szereteted egészen elégo áldozatát, könyörögve, hogy ... én így Szereteted Vértanújává legyek, ó én Istenem!… S ha már felkészített ez a vértanúság arra, hogy megjelenhessek elotted, hadd haljak meg tole, hogy azonnal belevethesse magát a lelkem a te irgalmas Szereteted örök ölelésébe.” Kis Szt. Teréz önéletrajzából.

Imádság:

Istenünk, boldogemléku Mária Franciska szuzi tisztaságával és halálnál erosebb szeretetével sugárzó példát hagyott ránk. Kérünk, hogy közbenjáró imái és érdemei hozzád közelebb segítsenek bennünket. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Péter felszentelt vértanú

Szent Pétert fiatal korában a város püspöke nevelte. Alexandria püspökévé 300-ban lett. Dioklécián császár keresztényüldözése abban az időben nagyon kegyetlen volt. Szent Péter, apostoli buzgósággal eltelve, erősítette a hitben és kitartásban híveit, sőt Théba és Libia keresztényeit is. Mivel látta, hogy sokan pártolnak el a keresztény hittől és a pogányságba térnek vissza, felbuzdította őt, hogy 306-ban szétküldje bűnbánati szabályzatát. 311-ben váratlanul fogták el keresztény hite miatt és mindenféle ítélet nélkül lefejezték.

Szent Péter atya

Pontuszban született jámbor családban. Hét évig élt velük. Elhagyva a szülői házat Jeruzsálemben, aztán Galáciában élt, végül Antiochiában telepedett le. Egy kis fészerbe zárkózva lelkével törődött csupán. Kenyeret és vizet evett, azt is ritkán. Hatalma volt a gonosz lelkeken, sokakat megszabadított tőluk. Más csodákat is tett. Lelki tanításait szóban és levélben adta a hozzá fordulóknak. Híre Antiochiában, de egész környékén is elterjedt. Erényektől ékesen, 90 éves korában hunyt el 429-ben.

Szent Amfilok püspök

A kappadókiai Cezareában született. Kortársa és barátja volt Nagy Szent Bazilnak és Hittudós Szent Gergelynek. Szüleitől jó keresztény nevelést kapott. Amfilok először szónok és ügyvéd volt. Mivel fiatal korától megszerette Istent, Hittudós Szent Gergely tanácsára a pusztába ment, hogy ott egyedül Istennek szolgáljon. Imádsággal, a Szentírás olvasásával és böjttel mentek el napjai. Sok időt töltött ebben az állapotban. Látomásban egy angyal háromszor is hívta őt az elhunyt ikoniumi püspök helyére, de Amfilok vonakodott. Ezután püspökök keresték fel, Ikoniumba vitték és a város főpapjává tették. Új hivatásában sokat küzdött az ariánus eretnekség legyőzésében, az igaz hit megerősítésében. 381-ben részt vett a második egyetemes zsinaton. Sok küzdelem után, amelyet az Egyház javára tett, 394-ben hunyt el békében.


Szent Dániel     püspök és hitvalló, † 545.             


Szent Felicitász     özvegy, † ~150.   


Szent Gergely akragantói püspök

Szicíliában született, jámbor, gazdag szülőktől, akik sokat segítettek másokon. Nyolcéves korában a tanulmányokra adták. 12 éves korában az akragantói püspök felvette az egyházi rend tagjai közé. Később Jeruzsálemben felkereste a szent helyeket. Talált egy kolostort, ott töltötte a nagyböjtöt és a húsvétot. Utána visszatért Rómába. Részt vett az V. egyetemes zsinaton és az igazhitűség nagy védelmezője lett. Mauritius császár uralkodása idején a szicíliai Akragantó püspöke lett. Egy hamis vád alapján a pápa börtönbe vetette. Két év múlva ártatlansága csodásan bebizonyosodott és újra visszatérhetett lelki nyája közé. Szent életet élve, Istentől olyan adományok bőségét kapta, hogy csak kezének érintésével minden betegséget meggyógyított. A VI. század végén, vagy a VII. elején fejezte be életét.


SZENT I. KELEMEN PÁPA
+101 körül
Római Szent Kelemen alakját valóságos Kelemen-irodalom fonta körül az ókeresztény korban, de a neve alatt fennmaradt írások közül csak egy tekinthető hitelesnek: a Levél a korintusiakhoz. Ez abból az alkalomból íródott, hogy 96 körül a korintusiak egy része föllázadt a presbiterek ellen, néhányat elmozdítottak tisztségükből, és újakat iktattak be helyettük. A levél írója nem nevezi meg magát, de olyan valaki, aki a római egyház nevében fordul a korintusi egyházhoz: ,,Isten Rómában lakó egyháza Isten Korintusban lakó egyházának...''

Kelemen szerzőségét nemcsak a 4. században író Euszébiosz tanúsítja, hanem már a 2. században is az ő levelének tartották. A korintusi püspök, Dionüsziosz 170 körül ezt írta Szótér pápának: ,,Ma ültük meg az Úr szent napját, ezen fölolvastuk leveledet, amelyet időnként továbbra is föl fogunk olvasni épülésünkre, ahogyan Kelemen hozzánk írt levelét is fölolvastuk.'' A korintusiak tehát a szentmise keretében olvasták föl mind Kelemen, mind Szótér pápa levelét, ahogyan az apostolok leveleit volt szokás. A Kelemen által írt levél így került be az apostoli levélgyűjteménybe, s később innen másolták át a szentírási kéziratokba. Ezért hosszú időn át sugalmazott írásnak tekintették.

De ki volt tulajdonképpen a levél szerzője, Római Szent Kelemen? A történeti források személyére vonatkozóan nem egyeznek minden tekintetben. Iréneusz szerint Kelemen Szent Péter harmadik utóda volt Rómában. Jeromos szerint Péter rendelte utódjául. A 4. században Epiphaniosz a következőképpen próbálta összhangba hozni az egymástól eltérő adatokat: Kelement valóban Péter rendelte utódjául, de ő a békesség kedvéért Linus javára lemondott. A Kelemen-regény, amelynek utolsó változata szintén a 4. századra tehető, azonosítja Római Szent Kelement Domitianus császár unokaöccsével, Flavius Titus Clemensszel, aki konzuli méltóságot is viselt. A Kelemen vértanúságára vonatkozó adatok szintén a 4. századból valók. Origenész azonosnak tartotta a Fil 4,3-ban szereplő Kelemennel, s így nemcsak Szent Péter utóda, hanem Szent Pál tanítványa és munkatársa is lett volna. Egyébként Origenész az egyetlen őskeresztény szerző, aki Kelement zsidókereszténynek mondta. A korintusiakhoz írt levél elárulja, hogy Kelemen kitűnően ismerte az Ószövetséget, sokszor idézi is. Nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy ismerhette Szent Pétert és Szent Pált; valószínűleg 92--101 között volt Róma püspöke.

Kelemen minden bizonnyal előkelő római családból származott. Szülei elszakadtak egymástól, s a család, amelyben még egy ikerpár született, teljesen szétszóródott. Kelemen már felnőtt, amikor elindult, hogy megkeresse övéit, de közben a bölcsességet kereste, mert kora gyermekkorától fogva foglalkoztatták az élet értelmének kérdései. Végül elérkezett a keresztényekhez, találkozott Szent Péterrel és csatlakozott hozzá missziós útjain. A történet azzal végződik, hogy Kelemen Péter utódja lett.

Passiója szerint, amelyet a 4. században írtak, Traianus császár a Krím-félszigetre száműzte, ahol sok kereszténnyel együtt márványbányában dolgozott, végül a tengerbe fojtották.

Rómában hamarosan kialakult a tiszteletét őrző hely is. Egy ősi háztemplomnak a tulajdonosát Kelemennek hívták. A 4. században a két név viselőit azonosították, s az egykori háztulajdonos eltűnt a szent pápa mögött. Kelemen nevét a szentmise római kánonjába is fölvették. Ettől kezdve az irodalom, az egyházi művészet és a liturgia együtt magasztalta a vértanú pápát.

A középkor elején hazatértek ereklyéi is: Cirill és Metód, akiket a bizánci császár 860-ban a Krím-félszigetre küldött misszióba, Kerszonban megtalálták Kelemen maradványait, és később magukkal vitték Rómába. A már meglévő bazilika fogadta be ereklyéit, és így a szent sír-templomává lett. A bazilika mai altemplomában a középkori freskók beszélik el a szent pápa történetét, ahogy a hagyományban megformálódott.


--------------------------------------------------------------------------------

A korintusiakhoz írt leveléből (amelyet az Ókeresztény írók második kötetében magyarul is olvashatunk) kitűnik a szent római püspök apostoli tanítása.

A Kelemen-regény azzal végződik, hogy Szent Péter utódává teszi Kelement, és így beszél híveihez: ,,Mivel közel van már az én halálom napja, Kelement teszem meg püspökötöknek. Rábízom a hivatalomat, átadom neki a kötés és oldás hatalmát, hiszen ismeritek az Egyház rendjét. Reá hallgassatok, és legyetek benne biztosak, hogy aki megszomorítja az Igazság Tanítóját, Krisztus ellen vét, és megharagítja Mindenek Atyját. ...A püspöknek orvosnak kell lennie, azaz nem viselkedhet vadállat módjára.''

A legenda szerint Kelemen életének utolsó szakaszát száműzöttként a Krímben töltötte egy márványbányában. Kétezer keresztényt talált ott, akik hozzá hasonlóan kényszermunkára lettek ítélve. Panaszkodtak, hogy nagyon messzire kell vízért járniuk. Ekkor Kelemen a többiekkel együtt imádkozni kezdett vízért. S íme, meglátott egy Bárányt, a lábával kapart egy helyen. Kelemen odament és a megjelölt helyen szerszámát belevágta a földbe. Olyan bővízű forrás fakadt, hogy patakként folyt tovább. A környék lakói úgy megrendültek az eseménytől, hogy megkeresztelkedtek. Amikor ez a császár tudomására jutott, elrendelte, hogy kössenek követ Kelemen nyakába és fojtsák a tengerbe.

Miután vértanú lett, a legenda szerint a tenger több mérföldre visszahúzódott, hogy a hívek a holttestét kivihessék a szárazra. A hullámok mint márvány mauzóleum vették körül a szent testét.


--------------------------------------------------------------------------------
Örök pásztorunk, mindenható Isten, jóságosan tekints hívedre, és Szent Kelemen pápa és vértanú közbenjárására, akit egész Egyházad pásztorává tettél, szüntelen oltalommal őrizd népedet!

Példája:
    Teremts a környezetedben békét és egyetértést!


SZENT KOLUMBÁN
*Írország, 525--543 között +Bobbio, 615. november 23.
Ezernégyszáz esztendő választja el tőlünk Szent Kolumbán apátot, az ír szerzetesek mintaképét, mégis meglepően sok és pontos adatot tudunk életéről. Ezt Bobbiói Jónás szerzetesnek köszönhetjük, aki három évvel Kolumbán halála után lépett a bobbiói kolostorba, és a következő két apát titkára és barátja lett, akik mindent elmondtak neki Kolumbánról. Jónás útra kelt és állomásról állomásra végigjárta a helyeket, ahol Kolumbán megfordult, és összegyűjtötte az életrajzi adatokat azoktól az emberektől, akik ismerték, akiket tanított vagy akikkel csodát tett.

Kolumbán Leinster tartományban született, Írország középső, keleti vidékén. Valószínűnek látszik, hogy nem volt testvére, mert szülei maguk nevelték, és nem adták a kor szokása szerint valamelyik kolostor szerzetesei közé. Megszerezve kora műveltségét fölismerte, hogy számára a világ túl sok veszedelmet rejt magában, ezért a magányban és az imádságban keresett menedéket. Amikor világossá vált előtte, hogy Isten szerzetesnek akarja látni, elhagyta otthonát, s először Cluain- Inisbe ment, és Sinell apát tanítványa lett. Később, mert nagyobb tökéletességre vágyott s még jobban el akart szakadni szülőföldjétől, északabbra, a híres bangori kolostorba ment.

Bangor apátja, Comgallus nagyon megszerette. Igyekvő, buzgó novíciusát úgy tekintette, mint akire később nyugodtan rábízhatja majd a kolostort. Kolumbánt azonban távolibb célok vonzották: ír szerzetesek nyomában a kontinensre akart menni, részben azért, hogy vezekléséhez zordabb körülményeket találjon, részben, hogy a népvándorlás következtében újra elpogányosodott vidékeken hirdesse az evangéliumot. Az apát végül beleegyezését adta, hogy tizenkét társával együtt útnak induljon.

Hajóra szálltak, s először a Brit sziget legdélibb pontján, Cornwallban kötöttek ki. Itt írekkel találkoztak, akik az angolok és szászok elnyomása alatt sínylődtek. Továbbindultak és a kontinensen, a Szent-Malói öbölben kötöttek ki. Az életrajzíró Jónás szerzetes adatai szerint ez 588--590-ben történt, amikor Burgundiában Gotrannus uralkodott, aki az idegenből jött szerzeteseknek fölajánlotta egy régi római erődítmény romjait Annegray-ban kolostor céljára. A környéken hamarosan híre ment a szerzeteseknek, akik fehér habitusban, kereszt alakban nyírt tonzúrával szüntelen imádságban és böjtölésben éltek, és kezük munkájával szelídítették meg a kolostor környékét. Amikor a bennszülöttek közül egyre többen kérték, hogy Kolumbán tanítványai lehessenek, egy újabb kolostor alapítására került sor, az egykori római fürdőváros romjai között, Luxeuilben. Nem sokkal később, ismét a jelentkezők számának növekedése miatt egy harmadik helyen is kolostort alapított, Fontaine-ben. E két utóbbi kolostor Franciaország keleti szélén fekszik.

E három közösség irányítása már írott szabályokat is követelt, ezért Kolumbán a saját tapasztalatai és az ír szerzetesség hagyományai alapján regulát adott azoknak, akik az ő vezetése mellett törekedtek a tökéletességre. E regula rendkívül szigorú volt, és csak akkor érthetjük meg, ha az akkori elvadult életet is figyelembe vesszük.

Írországban a kolostorok teljesen függetlenül éltek a püspököktől. Ez Burgundiában összeütközésre vezetett, amikor Kolumbán fiai nem akarták engedni, hogy a püspökök beavatkozzanak szerzetesi életükbe. Súlyosabb konfliktusra került sor az uralkodóval, Theoderikkal, illetve ennek nagyanyjával, Brunhildával, aki rátermett politikus és diplomata asszony volt, de erőszakosságával és féltékenységével szinte elviselhetetlenné tette magát. Kolumbánnal is szembekerült, s végül elűzte őt.

Kolumbán néhány társával fájó szívvel hagyta el a vidéket, amelyet már annyira megkedveltek és megszenteltek imádságaikkal s vezeklésükkel. Nyugat felé vitték őket: Besançonba, majd Autunbe, innen északnyugat felé Avvalnóba és Auxerre-be. A nép mindenütt eléjük ment, ellátták őket élelemmel, Kolumbán pedig gyógyította betegeiket. Auxerre-ben utolérte őket Brunhilda parancsa, amely szerint Nevers-ben hajóra kell szállniuk, hogy visszavigyék őket Írországba. Hajóra rakták a foglyokat, és hosszú út után, végighajózván a Loire folyón, megérkeztek Nantes-ba. Brunhilda azért rendelkezett így, hogy elkerülje a szerzetesek és a hívő nép találkozását. Éppen e találkozást megakadályozandó, Orléans-ban olyan szigorú rendeletet hirdettek ki, hogy csak egy vak és a felesége mert segítséget nyújtani a foglyoknak. Hálából Kolumbán visszaadta a vak látását.

A foglyokat szállító katonák parancsnoka, Ragamundus nem akarta engedélyezni Tours-ban a partraszállást, de a rendkívüli időjárás miatt mégis megálltak és Kolumbán társaival együtt fölkereste nagy szerzetes elődjük, Szent Márton püspök sírját.

Nantes-ba érkezve találtak egy hajóskapitányt, aki hajlandónak mutatkozott arra, hogy a szerzeteseket Írországba vigye. Amíg a behajózásra vártak, tovább folytatták megszokott szerzetesi életüket. E várakozás közben lehetőség nyílt a szökésre, és éltek is vele. Egy kis bárka a fedélzetére vette őket, de nem messze a parttól zátonyra futottak. A kapitány háromnapos küzdelem után, mert úgy ítélte, hogy Isten bosszújának lettek az áldozatai, visszaküldte a szerzeteseket a szárazföldre.

Néhány héttel később Kolumbán megjelent II. Klotár előtt, aki területet ajánlott föl neki az ország belsejében, Neustriában kolostoralapításra. Kolumbán inkább kíséretet kért, hogy a fölkínált helytől keletre, Austrasia területén telepedhessen le újra. Amikor Klotár tanácsot kért tőle, hogy mit tegyen Brunhilda két unokája, Theodebertus és Theoderik háborújával kapcsolatban, azt a tanácsot kapta, hogy maradjon távol az ügytől, mert három éven belül övé lesz a királyi korona.

Rouenon és Meaux-on keresztül -- útközben mindenütt hirdették az evangéliumot, és bátorították a szerzeteseket -- Kolumbán elérkezett Theodebert udvarába, ahol sok társa csatlakozott hozzá. A király megbízta őket az ország legkeletibb részének misszionálásával, mert ott még zömében pogányok éltek. A Mosel mentén haladva Metzben, majd a Rajna mentén Mainzban állapodtak meg egy kis időre, és fölfelé haladva a Rajna völgyén, a Zürichi-tó mellett találtak egy helyet, Tuggent, amely nagyon hasonlított az írországi vidékekre. Úgy gondolták, hogy itt telepszenek meg.

A környék lakói keresztények voltak, de őseik babonás-bálványozó szokásait még megőrizték. Szent Gál (Gallus), aki Kolumbán kíséretében volt, ezen fölháborodva elégetett egy bálványképet és fölgyújtotta a pogány szentélyeket. Ezen a környékbeliek úgy fölháborodtak, hogy a szerzetesek nem maradhattak tovább a vidéken.

A Bodeni-tó partjára jutottak, ahol egy Willimar nevű pap az egykori római castrum, Bregenz mellett mutatott nekik egy helyet. A templomrom mellett Kolumbán ki is jelölte az új kolostor helyét. Gallus itt is összetört egy pogány bálványt, s az emberek megesküdtek, hogy bosszút állnak rajtuk. Ezúttal azonban Kolumbánnak sikerült lecsendesítenie az embereket, és megnyerte őket Krisztusnak. Bregenz lett a második nagy alapítás; itt kapta a hírt Kolumbán, hogy 612-ben Brunhilda unokái összecsaptak és Theodebert, aki annyira támogatta őt, fogságba esett, majd egy kolostorba száműzték.

Ekkor Kolumbán úgy határozott, hogy dél felé veszi útját és Rómába megy. Gallust éppen akkor láz gyötörte, s amikor Kolumbán ráparancsolt, hogy induljon velük együtt, ő inkább helyben maradt.

Itáliában kellett megharcolnia utolsó harcát. A longobárdok ugyanis, akik akkoriban a félsziget jelentős részén uralkodtak, ariánusok voltak. Maga a király, Agilulf is az eretnekség rabja lett, s csak abban volt mindenki reménye, hogy felesége, Theodelinde meg tudja nyerni az igaz hitnek. De a pápának, Nagy Szent Gergelynek is csak alig sikerült a milánói katedrálist megtartania a katolikusok birtokában. Kolumbán leveleivel szállt síkra a pápa mellett, bizonyítván, hogy Péter hitét Róma őrzi.

Kolumbán Itáliában Genova és Piacenza között, Bobbióban talált alkalmas helyet kolostor alapításához. Egy kis település mellett, a Szent Péter tiszteletére emelt kis templomhoz kapcsolódóan épült föl a kolostor, amely második Monte Cassinóvá fejlődött az idők folyamán. S nemcsak a szerzetesség, hanem a kultúra melegágya és mentsvára is lett századokon át. A 10. században Itália legjelentősebb könyvtára állt itt.

Amikor II. Klotár uralma megszilárdult, követeket küldött és visszahívta Kolumbánt, de ő ekkor már nem akart elmenni. Egy évvel azután, hogy megérkezett Bobbióba, egy vasárnapi napon, 615. november 23-án végre elpihent Uránál. Ereklyéit a bobbiói templom kriptájában őrzik. Tisztelete több országban is elterjedt, ünnepét 1969-ben vették fel a római naptárba, és ezáltal az egész Egyház ünnepe lett.


--------------------------------------------------------------------------------

Születése előtt az édesanyjának látomása volt: úgy látta, hogy a napot hordja a méhében, amely bevilágította az egész földet. Ezt a bölcsek úgy értelmezték, hogy fia lesz, aki a világ számára sok jót jelent majd.

Szerette szülőföldjét, de nagyon kényelmesnek találta. Később IV. Bonifác pápának ezt írta: ,,A mi szigetünkön nincs sem eretnek, sem szakadár, sem zsidó. A keresztény hit, úgy ahogy Tőletek, az apostolok utódaitól hozzánk jött, minden támadás és csorba nélkül él.''

Annegray-ban már csodák kísérték: amikor nem volt vizük, parancsot adott az egyik szerzetesnek, hogy kaparja meg a sziklát és olyan forrás fakadt, amely ma is ontja magából a vizet. A madarak körülvették, amikor hívta őket, s egy medve ép szarvasbőrt hozott nekik, hogy a szerzeteseknek lábbelijük legyen.

Regulája, amelyet fiainak adott, rövid és szigorú volt. Miután szabályokat adott a szerzetesi engedelmességre és a tökéletességre, büntetéseket is kirótt a szabály megszegőire. Pl. ha valaki nem mondta az Ament a kórusban, harminc, ha valaki nem a közösség nevében beszélt a birtokolt javakról, hat vesszőütést kapott.

Három alkalommal is megjövendölte Brunhildának családja pusztulását, s azt, hogy a korona más családra fog szállni. Amikor a királynő foglyaként úton voltak a Loire-on, azt üzente neki: ,,Jól jegyezd meg, hogy az a Klotár, akit most annyira megvetsz, három év múlva uratok lesz!'' Úgy is történt.

Nantes-ból levelet intézett luxeuil-i fiaihoz. Ebben egy szó sem esik ellenségeiről, Isten akarata iránti teljes engedelmesség sugárzik belőle. Kolumbán úgy beszél, mint egy hadvezér csata előtt a katonáihoz: ,,Ha elveszed az ellenfeleket, nincs többé harc, harc nélkül pedig nincs győzelmi koszorú. A harccal együtt jár a bátorság, a virrasztás, a türelem, a hűség, a bölcsesség és a kitartás. De ha valakitől elveszed a szabadságát, a méltóságától fosztod meg.''

Bobbióban máig él a legenda, amely szerint a kolostor építésekor két ökör egy nagy gerendát vontatott kifelé az erdőből. Egyszer csak rájuk rontott egy hatalmas medve, és az egyik ökröt leütötte, majd fölfalta. Kolumbán akkor megparancsolta a medvének, hogy álljon be az ökör helyére -- és a vadállat engedelmeskedett. Attól fogva engedelmes háziállatként segített mindenben a kolostor lakóinak.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Kolumbán apátban az evangélium hirdetésének adományát és a szerzetesi élet buzgóságát csodálatosan egyesítetted, kérünk, segíts, hogy az ő közbenjárására és példája nyomán Téged keressünk mindenek felett, és hívő néped gyarapítására törekedjünk!

Példája:
    Mutass példát, élj bűntelenül, légy következetes.


Szent Lukrécia     szűz és vértanú, † 306.     


BOLDOG MARIA DEL TRANSITO CABANILLAS* szűz, III. r., rendalapító (1821-1885) 
Vallásos, sokgyermekes szüloktol született az argentínai Cordobában*. A gyermekek közül egy pap, három szerzetesno lett. Gyerekkorában faluban laktak, így nem volt módjában alaposább iskolai oktatásban részesülni. De az evangéliumi bölcsességet készséges szívvel fogadta magába, és sokat merített lelkiolvasmányaiból is. Bekapcsolódott a plébánia életébe, egy ideig hitoktatást is végzett. Naponta járt szentmisére, buzgó imdságos életet élt, s keményebb vezeklo gyakorlatoktól sem riadt vissza. Már fiatalon tisztasági fogadalmat tett. 37 éves korában lépett be Szent Ferenc III. Rendjébe, ettol kezdve Szent Ferenc lett tanító mestere. A Szent Vince társulatnak is tagja volt, szorgalmasan látogatta a betegeket. 1873-ban, 52 éves korában felvették a kármelita novérekhez, de egy év múlva betegsége miatt elhagyta a rendet. Ugyanígy történt pár hónapos próbálkozás után a vizitációs novéreknél. Egyre inkább érezte, hogy Isten ot egy ferences szellemu rend alapítására rendelte. Szándékát feltárta elobb gyóntatója, majd a ferences tartományfonök elott, akik helyeselték tervét. Hogy az alapításhoz szükséges anyagiakat eloteremtse, kéregetett is, és jótevoket keresett. Isten úgy rendelte, hogy akadt is olyan jótevo, aki egymaga vállalta Cordobában egy rendház és egy iskola felépítését. 1878-ban elso társnoivel beöltözött a ferences novérek ruhájába, 1880-ban fogadalmat tettek, ezzel megalapította a Ferences III. rendi Missziós Novérek Kongregációját. Fo hivatásuk az imaélet ápolása mellett a leányífjúság oktatása és az irgalmasság muveinek gyakorlása volt. A tartományfonök által kinevezett moderátor; P. Porreca* Cirjék atya azonban egyre inkább átvette a közösség irányítását; 1881-ben az alapító anyát az általános elöljáróságról leváltotta, két év múlva még a cordobai ház vezetésétol is megfosztotta. Mindez nem kis fájdalmat és alázatossági próbát jelentett Mária anya számára, o azonban mindezt zokszó nélkül viselte s így bizonyította, hogy eljutott a szerzetesi tökéletességre. 1885. aug. 25-én halt meg 64 éves korában szentség hírében. 2002-ben avatta boldoggá II. János Pál. O az elso argentín származású boldog.
A Szentté avatási Kongregáció dekrétumából:
„Egész élete folyamán a hit volt vezérlo csillaga, jó és balsorsban egyaránt. Isten akaratát akarta mindenben teljesíteni. Parancsait, intelmeit huséggel követte, a bunt kerülte, a keresztény hit igazságait élte, tanította, maga körül Isten szeretetét sugározta.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Mária Cabanillas novért a Szentlélek bölcsességével megvilágosítottad és különféle megpróbáltatások közt az életszentségre vezetted. Add, hogy lelkületét az általa alapított szerzetes közösség híven megorizze, s példája ösztönözzön mindnyájunkat a hit szerinti életre. A mi Urunk...


Szent Sziziniosz vértanú

Küzike városából származott. Dioklécián császár alatt Sándor városparancsnoktól sokat szenvedett. Vad lóhoz kötözték, ütötték, orrlukaiba erős ecetet öntöttek. Más kínzásokat is szenvedve közben sok csodát tett. Végül karddal lefejezve nyerte el a vértanúságot.


Szent Teodor vértanú

Antiochiában élő keresztény kereskedő volt. Amikor Szent Babilász és vértanútársai ereklyéit átvitték a városon, a keresztények Teodorral együtt a zsoltárokból énekeltek. Ezért elfogták, fára függesztették, nehéz bilincsbe verve börtönbe zárták. Másnap elővezették és Teodor mellett angyalt láttak, aki megerősítette őt. Nemsokára meghalt a hitehagyott Julián császár. Halála után Teodor is kiszabadult a börtönből és békésen hunyt el.