BOLDOG COMPIČGNE-I KÁRMELITA APÁCÁK vértanúk
+Párizs, 1794. július 17.
A
compičgne-i (Oise megye) Kármelt 1641-ben alapították. A királyi vár
közvetlen szomszédsága, ahol az udvar minden évben eltöltött néhány
hetet, különféle előkelő pártfogókat jelentett számukra; közéjük
tartozott Ausztriai Anna és Mária Terézia királynő. E befolyásos
barátságok ellenére a ház szegény maradt, a szerzetes közösség élete a
regulának megfelelően folyt, és a közösség távol maradt a janzenista
viszálykodásoktól.
1789-ben a compičgne-i Kármelben tizenhat
kórusnővér, három laikus nővér és egy novícia élt. A priornő, Thérčse de
Sainte-Augustin Lidoine 1752. szeptember 22-én született Párizsban egy
gazdagnak nem mondható családból, és Mária-Antoinette adta a rendi
hozományát. Colbert unokahúgának, de Croissy nővérnek a kivételével
valamennyien egyszerű származásúak voltak. Erős egységet alkottak, s a
házban kölcsönös megértés uralkodott; a priornő, aki önmagával szemben
rendkívül szigorú volt, nővérei iránt nagy szelídséget és sok megértést
tanúsított; ők pedig nagyon ragaszkodtak hozzá.
Már 1789.
október 26-án megtiltották a szerzetesi fogadalmak letételét. Így a ház
egyetlen novíciája, Constance Meunier nővér nem tehette le fogadalmát,
de megtagadta, hogy visszatérjen a világba. 1790 elejétől kezdve
különféle rendelkezések sújtották a szerzeteseket, s helyzetüket napról
napra nehezebbé és tarthatatlanabbá tették. 1790. augusztus 4-én a
compičgne-i kerület direktóriumának tagjai hozzáfogtak a kolostor ,,nép
tulajdonába került'' vagyonának leltározásához. Másnap reggel egyenként
kihallgatták a nővéreket, és megkérdezték tőlük, vissza kívánják-e
nyerni szabadságukat. Válaszuk jegyzőkönyvi rögzítése azt mutatja, hogy
egyhangúan azt közölték: folytatni akarják szerzetesi életüket; ez volt a
helyzet egyébként Franciaország csaknem valamennyi kármelita nővérével.
1791. január 11-én megjelent a városi közigazgatás két hivatalnoka, és
azt kívánták, hogy a jelenlétükben válasszanak priornőt, és hogy a
laikus nővérek is szavazhassanak. Amint várható volt, a tizenhétből (egy
idősebb nővér már meghalt, egy másik pedig súlyosan megbetegedett)
tizenhat szavazat Teréz anyára esett, aki abban az időben is priornőként
maradt hivatalban. A püspöki szék bitorlója, Massieu gyakorlatilag alig
törődött az egyházmegyével, csupán birtokokat ragadott ki belőle. Úgy
tűnik, hogy nem zavarta a kármelita nővéreket, és feltehetően azt sem
kísérelte meg, hogy elismertesse magát velük. A város elég barátságosan
viseltetett irántuk, és közös életük utolsó hónapjait viszonylag békésen
tölthették el. 1791. augusztus 10-én a kerület direktóriuma biztos
kegydíjat ígért nekik. 1792 májusában a priornő még párizsi utazásra is
vállalkozott, hogy a kármeliták általános elöljárójától, Rigaud abbétől
utasításokat kérjen. A helyzet azonban észrevehetően rosszabbra fordult,
különösen amikor számos pap megtagadta, hogy letegye az esküt az
alkotmányra. 1792. augusztus 17-én kibocsátották a szerzetesházak
kiürítéséről és eladásáról szóló törvényt. A priornő gondoskodott a
városban alkalmas lakhelyekről, a nővérek pedig világi ruhát öltöttek,
mert a szerzetes öltözet viselése már több hónap óta tiltott volt.
Szeptember 12-én parancsot kaptak, hogy a házat ürítsék ki, s a
kiürítést 14-ig be is kellett fejezni. Négy csoportra oszlottak, s
egymástól nem messze laktak azokon a helyeken, amelyeket a priornő bérbe
vett; két kapusnő, aki nem tartozott a rendhez, gondoskodott a
kapcsolatukról. Saint- Antoine plébánosa, aki letette az alkotmányos
esküt, megengedte a káplánjának, Courouble abbénak, hogy templomának egy
kápolnájában misét mutasson be nekik. Mind a négy csoportban a
megszokott szabályszerűséggel végezték a közösség lelki gyakorlatait.
1792.
szeptember 19-én Compičgne polgármestere aláírás végett eléjük
terjesztette a szabadság és egyenlőség esküformáját, amely különbözött
az alkotmányos eskütől, és amelynek törvényességét az akkori idők
számára számos mértékadó egyházi férfiú elismerte. Ennek a formulának az
aláírása néhány hónapig még viszonylagos nyugalmat jelentett számukra.
November vége felé azonban Courouble abbénak a mind erősebbé váló
fenyegetések elől ki kellett térnie, és száműzetésbe kellett mennie;
ettől kezdve a nővérek nagyon nélkülözték a lelki segítséget. Az 1792.
szeptember elejétől tartó tömeggyilkosságok nem tápláltak már bennük
illúziót, felismerték az őket fenyegető veszélyt, és a piornő
vezetésével fogadalmat tettek, hogy -- ha kell -- feláldozzák magukat
Franciaországért. 1793 és az 1794-es év első hónapjai, amelyek a
rémuralom tetőpontját jelentették, nem sokat változtattak a helyzetükön.
A letartóztatások gyakoribbak lettek a vidéken. Nyomatékos családi okok
arra késztették az egyik nővért, hogy egy ideig a fivérénél lakjon, egy
másik kármelita nővér pedig társául szegődött; 1794 márciusában utaztak
el. Májusban egy másik nővérnek, Marie de l'Incarnation Philippnek
különféle ügyei miatt Párizsba kellett mennie: ez mentette meg az
életét; ő írta meg később rendtársai történetét.
Június 13-án a
priornő is a fővárosba utazott, 21-én azonban már visszatért; ezen a
napon megérkezett a forradalmi bizottság, és a kármelita nővérek által
lakott lakásokban házkutatást tartott. Abban a meggyőződésben, hogy a
nővérek fanatikusak és hűek a királyhoz, a következő reggel
letartóztatták és a vizitációs nővérek egykori kolostorába zárták be
őket. Három nappal később a házkutatás alkalmával talált és a nővérek
ellen felhasználható bizonyítékokat, mindenekelőtt forradalomellenes
leveleket a Nemzeti Konventhez továbbították. Compičgne-i fogságuk alatt
a nővérek visszavonták az új alkotmányra tett esküjüket, mert annak
érvényessége iránt erős kételyeik támadtak. Július 12-én a konvent
rendelkezésére összekötözött kezekkel több kordén Párizsba szállították,
majd a Conciergerie-be internálták őket. Július 17-én meg kellett
jelenniök a forradalmi törvényszék előtt. A vádiratból teljes
bizonyossággal kiderül, hogy kármelita hivatásukhoz való hűségük volt az
ellenük támasztott vád valódi oka. A sommás ítélet halálbüntetésre
szólt. Összesen tizenhatan voltak most a novíciával és a két világi
kapusnővel együtt. Kordékon a Barričre du Trőne-hoz vitték őket, ott
volt felállítva a guillotine.
A vérpad lábánál megújították
korábbi fogadalmukat, és elkezdték énekelni a Veni Creator Spiritus
himnuszt. Utána letérdeltek, hogy fogadják a priornő áldását. A novíciát
elsőként, a priornőt pedig utolsónak végezték ki. Földi maradványaikat
tömegsírba vetették, ez ma a Picpus-temető. A kármelita nővéreket 1906.
május 13-án boldoggá avatták.
SZENT BORISZ és GLEB vértanúk
és
szeptember 5. Ünnepük: május 2. Borisz: +az Alta pataknál, Kijevtől
délkeletre, 1015. július 24. Gleb: +Szmolenszk közelében, 1015.
szeptember 5.
Kijevi Szent Vladimir (lásd: 378. o.) birodalmának
egy-egy erődítményét még életében fiai vezetésére bízta. Mivel az
utódlás rendszere hiányzott, a nagyfejedelem halála (1015) számos
utódjelöltben ébresztett politikai becsvágyat. Több vetélytárs
jelentette be igényét Kijev trónjára. A krónika szerint turovi
Szvjatopolk így nyilatkozott: ,,Meg akarom ölni minden testvéremet, és
Oroszország egyeduralkodója akarok lenni.'' Ennek az irgalmatlan
testvérharcnak esett áldozatul Borisz herceg (keresztneve Román) és
muromi Gleb is (keresztneve Dávid). Ők voltak Vladimir legkisebb fiai, a
fejedelemnek Anna bizánci hercegnővel kötött házassága előtti időből;
anyjuk egy volgai bolgár nő volt.
Borisz apja halálakor a kijevi
oroszföld déli részén tartózkodott, és visszatérőben volt a besenyők
elleni hadjáratáról. Mivel tekintélyes hadsereg kísérte, különösen
veszélyesnek tűnt féltestvére számára. Borisz határozottan
visszautasította kíséretének ajánlatát, hogy hatalommal szerezze meg
apja trónját, sőt még el is bocsátotta seregét. Nem hiányzott belőle a
bátorság és a személyes vitézség, ám hogy bátyja ellen vonuljon, azt
méltatlannak tartotta keresztény nevéhez.
Az ifjú herceg
sejtette ugyan, hogy milyen sors vár rá, mégis vonakodott attól, hogy
harcba bocsátkozzék, mert nem akarta megsérteni a testvéri szeretet
törvényét. Tudta, hogy ,,Krisztus minden tanítványa azért jött a
világra, hogy szenvedjen, hogy minden önkéntes vagy ártatlanul vállalt
szenvedés Krisztus nevéért elviselt szenvedés''. Kevéssel halála előtt
az Üdvözítő ikonja előtt térdelve így imádkozott: ,,Te a mi bűneinkért
vetted magadra szenvedéseidet; erősíts meg, hogy én is vállalhassam az
enyémet.'' Nemcsak Urunk szenvedéseire gondolt, hanem ,,Szent Nyikita és
Szent Vjacseszláv (Szent Vencel, lásd: A szentek élete, 549. o.)
szenvedéseire is. Az utóbbihoz akart hasonló lenni. Arra is gondolt,
hogy Szent Borbálát saját apja ölte meg''.
Ha Borisz maga nem
is, de életrajzírója bizonyára a herceg szenvedéseit Krisztus és a szent
vértanúk szenvedése megújításának és folytatásának tekintette. A
krónikás szerint Borisz Krisztus példájára imádkozott ellenségeiért is.
Gleb
néhány évvel fiatalabb volt Borisznál, s ,,vértanúságát'' Szmolenszk
közelében szenvedte el a Dnyeperen levő hajóján. Az uralomért vívott
küzdelemben a győzelem nem Szvjatopolké, hanem Borisz és Gleb egy másik
féltestvéréé, Jaroszláv fejedelemé lett. Mindkét herceg holttestét a
Kijevtől nem messze levő Vizsgorod Baziliosz templomában temettette el,
és szentté avatásuk érdekében is fáradozott. Haláluk napja különbözik,
közös ünnepük, május 2-a az 1072-ben történt ereklyeátvitel emlékezete.
Az orosz keresztények körében Borisz és Gleb olyan pár lett, mint
számunkra Kozma és Damján, János és Pál. Idővel még a két név össze is
olvadt: Boriszoglebszk lett a nép ajkán. Több falu és kolostor viselte
ezt a nevet.
Szolánó Szent Ferenc hitvalló, † 1613
ÁRPÁDHÁZI SZENT KINGA szűz, klarissza (1224-1292)
ÁRPÁDHÁZI SZENT KINGA szűz, klarissza (1224-1292)
*Magyarország, 1224. +Stary Sacz (Ószandec), Lengyelország, 1292. július 24.
Kinga
is láncszeme annak a több évszázadra terjedő kapcsolatnak, amely a
Krisztus hitére tért lengyel és magyar nép között szövődött. Pedig élete
folyása eleinte egyáltalán nem irányult Lengyelország felé.
IV.
Béla magyar király és Laszkarisz Mária bizánci császári hercegnő
elsőszülött gyermekeként látta meg a napvilágot. Testvére volt Árpádházi
Szent Margitnak. Szülei és atyai nagynénje, a Türingiába szakadt
Erzsébet, valamint nagybátyja, Kálmán herceg és felesége, Szalóme példás
hitéletének hatására maga is mélyen vallásos volt gyermekkorától fogva.
Főleg Szalóme hatása félreismerhetetlen életének későbbi alakulásában.
De megérinthette fogékony lelkét a 13. század nagy egyházi mozgalma, a
kolduló rendek alakulása is. IV. Béla udvarában mind a domonkosok, mind a
ferencesek szívesen látott lelkivezetők és tanácsadók voltak. Így
juthatott Kinga egész fiatalon arra az elhatározásra, hogy szüzességi
fogadalommal életét teljesen Istennek szenteli.
Nem is sejtette,
hogy életéről mások már tárgyaltak -- nélküle. A lengyel származású
Szalóme vetette föl a Boleszláv krakkói és szandomiri herceggel való
házasság gondolatát az öt éves Kinga szüleinek. Ők azonban akkor még
hallani sem akartak róla: előkelőbb, nagyobb tekintélyű férfit szántak
leányuknak. Midőn azonban a tatár hordák vészfelhői tornyosultak az
ország egére, többé nem a dinasztikus tervek, hanem a gyorsan és
közvetlenül kapható katonai segítség lett a döntő szempont. Így azután
1239-ben igent mondtak a szomszédos lengyel fejedelem leánykérő
küldöttségének, és leányuk pár napos vívódás után beleegyezett
akaratukba. Talán éppen Kálmán herceg és Szalóme józsefházassága
lebegett a szeme előtt, s bízott benne, hogy ha Isten sugallta neki
szüzessége fogadalmát, lehetővé teszi majd annak teljesítését az új
életformában is. Krakkóba vezető útja az akkori Észak-Magyarországon és
Szandecen keresztül valóságos diadalmenet volt, mert életszentségének és
szépségének híre ezrek kíváncsiságát ébresztette föl.
Az
országra szóló esküvő és lakodalom után nem egykönnyen sikerült királyi
férjét rávennie, hogy tartsa tiszteletben szüzességi fogadalmát, sőt,
maga is tegyen ilyen fogadalmat. Mindkettejük buzgósága segítette elő
1253-ban Szent Szaniszló, Krakkó hajdani vértanú-püspöke (+ 1079)
szentté avatását. A tatárok a muhi csata évében Lengyelországon is
végigszántottak. A királyi pár előbb a szepességi Podolinba menekült,
majd a Dunajec bal partján épült Csorsztin sziklavárában húzta meg
magát. Kinga a tatárok elvonulása után hazalátogatott Magyarországra, s
az apjától kapott bányászok segítségével 1251-ben megnyittatta a híres
bochniai sóbányákat (Wieliczka).
Férje hosszabb betegeskedés
után, 1279-ben meghalt. Temetésén Kinga már a ferences apácák
(klarisszák) ruhájában vett részt, így is jelezve élete özvegyi
szakaszának irányát és tartalmát. Jolán húga társaságában -- aki fél
évvel előbb szintén megözvegyült -- abba az ószandeci klarissza zárdába
lépett, amelyet annak idején a férjével együtt építtetett és látott el
javadalmakkal. Jótékonykodással és önmegtagadó imaéletben teltek napjai.
A nővérek 1284-ben főnöknőjükké választották. 1287-ben egy tatár
betörés elől ismét Csorsztin sziklavárába menekült, nővértársaivai
együtt. Az ostromlókat Baksa Simonfia György vitéz és maroknyi magyar
csapata futamította meg egy éjjeli rajtaütés alkalmával. A szandeci
kolostort a tatárok földúlták, és Kingának 63 évesen az újjáépítés
munkáját kellett irányítania...
E sok viszontagság bizonyára
szintén hozzájárult életereje felőrlődéséhez. 1291 őszén betegeskedni
kezdett, és 10 hónapi betegség után 1292 júliusában állapota válságosra
fordult. Maga kért papot, hogy szentségekkel megerősítse, majd július
24-én, Szent Jakab apostol vigíliáján befejezte áldásos földi pályáját.
Még holtában is ellenséges betörés zavarta a kolostor életét: cseh
csapatok garázdálkodtak a környéken. Tőlük való félelmükben a nővérek 3
napig titkolták főnöknőjük halálának hírét... 1690-ben VIII. Sándor pápa
avatta Kingát boldoggá. Öt évvel utóbb pedig XII. Ince Lengyelország
egyik védőszentjévé tette.
--------------------------------------------------------------------------------
,,Ne
félj, Mária, könyörgésed meghallgatásra talált az Úr előtt. Íme, olyan
gyermeket szülsz, aki néked és a népnek mondhatatlanul sok örömet fog
szerezni. Mert az Úr ezen gyermek életével, példájával és érdemével
szándékozik megvilágosítani és megsegíteni egy veletek szomszédos
nemzetet.'' (Kinga édesanyja látomásban hallotta e szavakat, kevéssel a
szülés előtt.)
Amikor a tatárjárás után hazalátogatott, édesapja
kíséretében eljutott a máramarosi sóbányákba is. A kíváncsiság levitte
őket az egyik aknaszlatinai tárnába is, amelyet később róla neveztek el
Kunigunda-tárnának. Kinga gyönyörködve nézte a csillogó, hófehér
sótömböket. De mindjárt eszébe jutottak lengyel alattvalói, akik csak
sós forrásokból párologtatott, ún. főtt sóval kénytelenek beérni.
Felhasználva az alkalmat így szólt atyjához: ,,Atyám, add nekem ezt a
sóaknát, és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba vihessék a
sótömböket.'' A király tüstént teljesítette leánya kérését. Kinga pedig
lehúzta ujjáról a jegygyűrűjét, és az akna birtokbavételének jeléül a
mély aknába dobta. Amikor később megnyitották a wieliczkai sóbányát, az
első kitermelt sótömbben megtalálták a királyné gyűrűjét.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
ki Boldog Kingát elhalmoztad édességed áldásával, és szüzességét a
házasságban is megőrizted, kérünk, közbenjárására add meg, hogy tiszta
életünkkel mindig a tieid lehessünk!
Imádság:
Istenünk,
te megismertetted Szent Kingával a kegyelmi élet édességit és arra
indítottad, hogy szüzességét a házasságban is megőrizze. Add kérünk,
hogy közbenjárására mindenkor tiszta élettel szolgáljunk neked, és őt
követve mi is örvendező lélekkel jussunk el hozzád. A mi Urunk Jézus
Krisztus által.
Példája:
Királynőként, vagy özvegyként, de akár egyszerű tanulóként imádkozz, segíts másokon...!
SZENT KRISTÓF
+250 táján
Kristóf
azon szentek sorába tartozik, akiknek a létezését történetileg nem
lehet egyértelműen igazolni, mégis oly nagy tiszteletnek örvend, hogy e
téren igen sok történetileg bizonyíthatóan létezett szentnek fölötte
áll.
A hagyomány szerint Kristóf a 3. század derekán Szamóban
(Lükia) adta életét Krisztusért. Az útonjárók patrónusáról, akinek képét
ma is sok autós és motoros magával hordja, a Legenda Aurea szerzője
rajzolta a legszínesebb képet:
Az óriás Kristófot az a vágy
fűtötte, hogy szolgálatait a leghatalmasabb úrnak ajánlja fel. Először
egy király szolgálatába állt, de mert ez félt az ördögtől, ott hagyta,
és az ördög szolgálatába szegődött. Csakhogy az ördög is félt a kereszt
jelétől -- így jutott el Kristóf végül Krisztushoz.
Amikor
Krisztust kereste, egy remete azt a tanácsot adta neki, hogy ha
Krisztussal akar találkozni, keresztelkedjék meg és legyen a felebarátai
szolgálatára. Kristóf megfogadta a tanácsot.
Volt ott egy
hatalmas folyó, melyen a zarándokok mindig csak nagy félelemmel tudtak
átkelni. A remete azt ajánlotta Kristófnak, hogy hatalmas erejét itt
állítsa az emberek szolgálatába, azaz ha a folyóhoz érkezik valaki és
fél a víz sodrától, segítsen az átkelésben. Kristóf megfogadta a
tanácsot. Készített magának egy kunyhót a folyó partján, abban élt, s
egy nagy botra támaszkodva sorra átvitte a folyón az utasokat.
Egy
éjjel úgy hallotta, mintha a nevén szólították volna. Egy szegényes
külsejű gyermek állt kunyhója előtt, és a segítségét kérte. Kristóf
szívesen teljesítette kérését, már csak azért is, mert a kicsi könnyű
tehernek ígérkezett hatalmas vállai számára. Amint azonban a folyó
közepe felé tartott, a teher mind nehezebb lett, mintha ólmot cipelt
volna. Csaknem a víz alá merült a súlya alatt, s minden erejét össze
kellett szednie, hogy átérjen a túlsó partra.
Ott azután a
kisfiú elmagyarázta Kristófnak a keresztség misztériumát, és azt mondta:
,,Ami a válladat nyomta, több volt, mint az egész világ. A Teremtőd
volt az, akit áthoztál, én ugyanis az a Krisztus vagyok, aki a
leghatalmasabb és akinek szolgálni akartál.''
És az isteni Gyermek jutalmul megajándékozta őt a vértanúság koszorújával.
Mert
Kristóf ezután fáradhatatlanul térítette az embereket Szamóban. Jó
szolgálatot tett neki a botja, amely a földbe szúrva menten kizöldült.
Nemcsak azok a katonák tértek meg szavára és csodáira, akiket az
elfogatására küldtek, hanem az a két szolgálólány is bátran vállalta a
vértanúhalált, akiknek a börtönben el kellett volna őt csábítani.
Miután
Kristófnak sem a máglya tüze, sem az izzó sisak nem ártott, kirendeltek
négyszáz katonát, hogy nyilakkal célba vegyék, de a nyilak egy
kivételével megálltak a levegőben. Az az egy a bíró szemébe repült.
Végül lefejezték Kristófot, de még a vérében is erő volt: meggyógyult
tőle a bíró szeme.
Szent Krisztina vértanúnő
Krisztina
Tirusból származott. Szülei nemes emberek, de pogányok voltak.
Leánygyermeküknek a Krisztina nevet adták nem pogány okoskodásuk
alapján, hanem Isten elrendeléséből. Amikor 11 éves lett, rendkívüli
szépséggel rendelkezett. Atyja meg akarta óvni minden káros befolyástól
és azért külön lakrészben tartotta, a legjobb szolgálókat rendelve
mellé. Körülvette leányát arany és ezüst bálványszobrokkal és
megparancsolta, hogy mindennap mutasson be előttük áldozatot. Szépsége
miatt sok kérője akadt, de az atya senkinek sem adta őt, hanem a pogány
bálványok szolgálatára akarta rendelni. A leány, ablakán kinézve sokat
gondolkozott az igaz Isten felől. Egy angyal, megjelenvén neki,
kioktatta az igaz hitről, de a vértanúságról is. Krisztina buzgóságában
összetörte az összes bálványszobrot. Pogány atyja Urbán ezért
megkorbácsoltatta és börtönbe vetette. Állhatatosságát sem ő sem
hivatali utóda nem tudta megingatni a keresztény hitben. Végül, 12 éves
korában karddal és lándzsákkal átszúrva nyerte el a vértanúságot 300
körül.
Szent Vladimir hitvalló, † 1015