Szent Euplusz vértanú
Euplusz
a szicíliai Katána városában volt az egyház diakónusa, Hivatásánál
fogva félelem nélkül hirdette ez evangéliumot az emberek között. Maga
köré gyűjtötte őket, és úgy tanította Krisztus hitére, A hit erejével
még a bálványtemplomokat is le tudta rombolni. A kereszténység
ellenségei elfogták őt egy házban, ahol éppen az evangéliumot olvasta
másoknak. Abban a reményben vitték a helytartó elé, hogy a kínzások
megingatják a diakónus állhatatosságát. Fára függesztették, vaskampókkal
szaggatták testét, de ő mindezek között Istenhez fordulva imádkozott és
tűrt. Utána börtönbe vitték, ott éheztették és szomjúsággal gyötörték
és végül halálra ítélték. A lefejezés előtt időt kért az imádságra. A
vesztőhelyen elővette az evangéliumot és Jézus csodáiról olvasott
belőle. Lefejezés által nyerte el a vértanúságot 304-ben, augusztus
11-én.
Boldog Vernahegyi János hitvalló, † 1322
SZENT KLÁRA szűz, rendalapító (1193-1253)
SZENT KLÁRA szűz, rendalapító (1193-1253)
*Assisi, 1193/94. január 20. vagy július 16. +San Damiano-kolostor, 1253. augusztus 11.
Favarone
lovag és Hortulana asszony elsőszülött leánya volt Klára. Családi
palotájuk Assisi központjában, a San Rufinóról elnevezett székesegyház
terének egyik oldalán állt. Klára még kisgyermek volt, amikor a városban
összetűzések kezdődtek a nemesség és a polgárok között. Családja, amely
az ősi és gazdag Offreducci-Favarone nemzetséghez tartozott,
természetesen az összecsapások középpontjába került. A polgárok egyre
türelmetlenebbül követelték jogaikat, s végül, 1198-ban megostromolták,
bevették és le is rombolták a város felett épült Rocca Maggiorét, amely
az arisztokrácia hatalmának szimbóluma volt. 1202-ben háború tört ki
Assisi és Perugia között, s Klára családjának egy időre el kellett
menekülnie Perugiába, mert nem voltak biztonságban a kereskedőktől és a
polgároktól.
Különös, hogy ezekben az összetűzésekben az
ellenség, a polgárok soraiban küzdött egy ifjú, aki később olyan
meghatározó szerepet játszott Klára életében: a gazdag posztókereskedő,
Pietro Bernardone fia, Ferenc. Klárának két húga volt: Ágnes és
Beatrice. Édesanyjuk, Hortulana asszony mindhármukat őszinte jámborságra
nevelte, és megtanította őket mindarra, amit akkoriban egy előkelő
leánynak későbbi házassága érdekében tudnia kellett. Klára későbbi
írásaiból kitűnik, hogy választékos latinsággal tudott fogalmazni, de a
háztartással kapcsolatos munkák és a hímzés is ismerős volt számára.
Hosszú betegsége napjaiban, amikor már kolostorban élt, nagyon szép
oltárterítőket és liturgikus ruhákat hímzett. Így nőtt fel, mit sem
sejtve abból, hogy Isten milyen életet szánt neki.
A maga
idejében ifjak tűntek fel Klára életében, köztük Bernardo di Ranieri,
aki nagyon komolyan pályázott Klára kezére. Nem is csoda, hiszen Klára
egész lénye megnyerően bájos volt, jóságot és kedvességet sugárzott. A
rokonság biztosra vette, hogy a szokásos pályát fogja befutni: egy
fényes házassággal tovább gyarapítja a család vagyonát, és öregbíteni
fogja hírnevüket is. Klára azonban nem hajlott arra, hogy mások kedvéért
fogadjon el megszokott formákat, s attól még inkább idegenkedett, hogy
megfontolás nélkül alávesse magát a nemzetségfő, Monaldo nagybácsi
terveinek.
Természetesen ő is hallott mindenről, ami Ferenc
körül történt. Tudta, hogy a városból többen is csatlakoztak Ferenchez,
sőt, két unokaöccse, Silvestro és Rufino is követője lett a szegénység
útján. Az is tudomására jutott, hogy III. Ince pápa szóban jóváhagyta
Ferencék életmódját. És 1210-ben Klára meghallotta Ferencet, amint a dóm
mellett prédikált. Szavai, melyekkel a megfeszített Krisztus radikális
követéséről beszélt, megindították Klárát. Csak éppen az nem volt
világos Klára számára, hogy mit tehet? Ekkor Ferenchez fordult
tanácsért, aki által Isten hívő szava eljutott hozzá. A régebbi legenda
elmondja: ,,Szent Ferenc atyánk a világ elhagyására buzdította. Élénk
érveléssel mutatta meg neki, hogy milyen ostoba a világ reménysége,
milyen álnok a világi dicsőség, és arra tanította, hogy a szüzesség
drágagyöngyét őrizze meg annak a csodálatos Vőlegénynek, aki az emberek
iránti szeretetéből lett emberré.''
Mindezekből egyértelműen
következett, hogy Klárának el kell szakadnia a gazdagságtól, csak az nem
volt világos, hogy utána hogyan kell élnie. Egyelőre azonban Istenre
bízták a dolgot, aki meghívta, hogy Ő majd megmutatja a folytatás útját
is. Ferenc azt tanácsolta Klárának, hogy Virágvasárnap -- 1211. március
18-án -- ünnepi öltözékben menjen a székesegyházba misére. A püspököt
értesítették Klára tervéről, ezért, miután megszentelte a pálmaágakat a
körmenet előtt, lejött a szentély lépcsőjén, és egy ágat a lépcső
aljában álló Klára kezébe adott, jelezvén ezzel, hogy a maga részéről
hozzájárul kolostorba vonulásához.
Klára tudta, hogy a családja
minden erejével ellenezni fogja kolostorba lépését, ezért a következő
éjszaka egy barátnője kíséretében megszökött szülei házából. Maguk
mögött hagyták a várost, és lefelé ereszkedtek a síkságon levő erdő
felé, amelyben a Porciunkula nevű Szűzanya-kápolna állt. E kápolnában
Klára letette minden ékességét, és Szent Ferenc kezéből magára öltötte a
bűnbánók szürke ruháját, fátylát, és derekára kötötte a bűnbánat
kötelét.
Ami ezen az éjszakán történt, az egy végsőkig elszánt
lélek bátor tette volt. A rokonok teljesen elképedtek, amikor másnap
kiderült, hogy mit tett Klára, aki akkor már a Bastia melletti Szent Pál
bencés apácakolostorban volt, ahova az éjszaka folyamán Ferenc elvitte
őket. A rokonok minden módon, szépszerével és erőszakkal vissza akarták
vinni Klárát a városba, de nem tudták eltántorítani szándékától. Mikor
már sokáig húzódott a meddő vita, Klára az egyik kezével megragadta az
oltárterítőt ezzel a régi szokás szerint menedékjogot kért a templomtól
--, másik kezével pedig lekapta fejéről a kendőt, s a rokonok meglátták
lenyírt fejét. Ebből megtudhatták, hogy Klára visszavonhatatlanul
Istennek szentelte magát.
Mikor a rokonok elmentek, az apácák
úgy határoztak, hogy a várható zaklatások miatt jobb lesz, ha Klára és
barátnője elhagyják a kolostort, és máshova mennek. Ezért mentek át a
Panso melletti San Angelo-kolostorba. Itt egyszer csak bezörgetett a
húga, Ágnes, hogy ő is apáca akar lenni. Ettől aztán a családfő, Monaldo
nagybácsi elvesztette a türelmét. Elküldött egy csoport férfit, hogy
erőszakkal hozzák vissza Ágnest. Ők meg is jelentek a kolostorban, de
Klára imádsága erősebbnek bizonyult náluk, így Ágnes is hamarosan magára
öltötte Szent Ferenc kezéből a bűnbánó nővérek ruháját. Az apácák
azonban itt is féltek a további következményektől, ezért április végén
útjukra bocsátották a ,,szökevényeket''. Ferenc ekkor úgy határozott,
hogy véglegesen az Assisi melletti San Damiano-kápolna mellett telepíti
le őket. Itt alakult meg a ferences apácák első kolostora.
Klára
haláláig a kolostor lelki anyja volt. Sokan határozták el, hogy
csatlakoznak hozzá. Nemcsak a legkisebb húga, Beatrice, hanem édesanyja,
Hortulana asszony is, amikor megözvegyült, felvételét kérte a
kolostorba. De a San Damianóban csak az tudott megmaradni, aki szerette a
szegénységet, mert ezeknek a nővéreknek a szegénység nem valami
ábrándos kényelem, hanem kegyetlen valóság volt. Klára tett ugyan
csodákat, s amikor az üres olajoskorsót áldásával megtöltötte, vagy
kenyeret szaporított, örömmel adtak hálát, mindazonáltal a kolostorban
igazán szegénység uralkodott. És Klára mégis ujjong Prágai Szent
Ágneshez írt levelében: ,,Ó, boldog Szegénység! Örök gazdagságot rejt
magában azok számára, akik szeretettel ölelik magukhoz! Ó, szent
Szegénység! Isten a mennyek országát ígéri és a boldog élet
hervadhatatlan koszorúját adja annak, aki birtokolja a szegénységet és
törekszik utána. Ó, Szegénység, mennyire tetszel Istennek! Az Úr Jézus
Krisztus, ki a mennyet és a földet kormányozza és vezérli, aki szólt, és
mindenek lettek, páratlanul magához ölelt!''
De ezért a
szegénységért Klárának hosszasan meg kellett küzdenie. Az Egyház ugyanis
a IV. lateráni zsinaton, 1215-ben úgy rendelkezett, hogy az új
szerzetesi közösségnek a már meglevő regulák közül kell megválasztaniuk
életszabályukat. Kláráék számára legkézenfekvőbb a bencés apácák
regulája lett volna, de ez a regula azt a szegénységet, amelyet Klára
Ferenctől megismert, nem biztosította. A régi rendeknél ugyanis
általános volt, hogy a szerzetesek és apácák személy szerint lemondtak
minden vagyonról, a rendnek azonban, s az egyes kolostoroknak is volt
ingatlan vagyona, amiből a szerzetesi közösségek ellátását tervszerűen
biztosíthatták. Ferenc pedig olyan regulát adott testvéreinek és
nővéreinek is, amely szerint nemcsak egyenként, hanem közösségben sem
birtokolhatnak semmit, és megélhetésükért koldulniuk kell. Ahhoz pedig,
hogy törvényesen élhessenek ebben a formában, Klárának meg kellett
szereznie a pápai jóváhagyást. Ezért harcolt a szó szoros értelmében
mindhalálig. Nem türelmetlenkedett, nem lázadozott, de harcolt, nagyon
következetesen.
Először azt sikerült elérnie, hogy III. Ince
pápa megadta a klarissza apácáknak a szegénység privilégiumát, ami
annyit jelentett, hogy a ferences apácákat senki nem kényszeríthette
arra, hogy vagyont fogadjanak el. Ehhez azonban a pápai kancelláriának
nem volt kész formulája, mert ilyen még nem fordult elő a
joggyakorlatban. Ezért maga a pápa fogalmazta meg ezt a különös
jogszabályt. A regula jóváhagyását IV. Ince adta meg 1253. augusztus
9-én, Klára a halála napján vette kézhez. Életének ez volt a legnagyobb
öröme. Amikor 1253. augusztus 12-én eltemették, e bulla egy példányát a
kezébe tették, és úgy helyezték sírba.
Nagy elszántsággal kezdte
kolostori életét, és nagyon sokat követelt önmagától, annyira, hogy
Szent Ferencnek kellett közbeszólnia, és a vezeklésnek korlátot szabnia.
Nővéreitől azonban nem kívánta meg ezt a szigort, sőt, állandóan
mérsékletre és józanságra intette őket a vezeklésben.
1244-től
kezdve szinte egyhuzamban ágyban fekvő beteg volt, a nővéreit mégis
anyai gondoskodással irányította. Minden nehézségen csodálatos
energiával lett úrrá.
IV. Ince pápa két alkalommal is
felkereste. Megrendítő találkozások voltak ezek a pápa és a szegény,
ágyban fekvő apáca között. Az egész pápai udvarból leginkább Hugolino
bíboros fogta fel a szent jelentőségét, az a Hugolino, aki később IX.
Gergely pápa lett. Így írt Klárának: ,,Rád bízom a lelkemet, és úgy
ajánlom a gondjaidba, ahogyan Krisztus a kereszten Atyjának ajánlotta a
lelkét. Az ítélet napján majd számot adsz róla, ha nem fogsz gondoskodón
törődni a lelkemmel. Én ugyanis bizonyos vagyok abban, hogy eléred a
legfőbb Bírónál azt, amit állhatatos önátadásoddal és számtalan
könnyeddel kérsz.''
A bíboros ezzel kifejezte azt, amit Klára is
világosan tudott, sőt ebben látta a szerzetesi élet legmélyebb
jelentését az Egyházban: másokért állni az Úr színe előtt. Prágai
Ágnesnak ezt írta egy alkalommal: ,,Hogy az Apostol szavaival éljek,
Isten segítőtársnőjének tekintelek, és támasz vagy az ő titokzatos teste
törékeny tagjai számára.'' E szavakkal Klára a saját korát messze
túlhaladó megértésről tanúskodik. Ő ugyanis a kolostor csendjében,
kiszakítva a világ forgatagából, abból a felismerésből formálta meg az
életet, hogy a szerzetesek az egész titokzatos test minden tagjáért
felelősek, életük összefügg az összes keresztény életével, és sokaknak
segítségére vannak. Ezzel elzárt szegénységük apostoli távlatokat nyert.
Amikor Klára 1253. augusztus 11-én meghalt, a pápa bíborosaival
együtt eljött Perugiából a temetésére. 1255. augusztus 15-én avatták
szentté. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, augusztus 12-re.
1969-től augusztus 11-én ünnepeljük.
--------------------------------------------------------------------------------
Szent
Kláráról, aki volt annyira bátor, hogy Szent Ferenc szavára teljesen
megtérjen a szegény Krisztus követésére, majd egy új női rend alapítója
lett, amelyet róla később a klarisszák rendjének neveztek, a saját
levelei és Szent Ferenc életrajzírói tudósítanak.
Amikor
nyilvánvaló lett, hogy Klára megszökött az atyai házból -- tizennyolc
éves volt, és jelentőségteljesen a ház kiskapuján távozott, amelyen át a
halottakat szokták kivinni --, a felháborodott rokonok a kolostorába
siettek, hogy hazavigyék. Amikor sem szép szóra, sem fenyegetésekre nem
változtatta meg a szándékát, már csak azon sopánkodtak, hogyan tudott
ilyen nyomorúságos sorsot választani magának. De amikor hat nappal
később Ágnes nevű húga is követte, a rokonság magán kívül volt a
haragtól. Tizenkét erős férfi kelt útra, hogy ők majd hazahozzák ezt a
bolond leányt. Megjelentek a kolostor előtt, és kiadását kérték. Mikor
ez nem történt meg, egyikük berontott, és a hajánál fogva kifelé
vonszolta Ágnest, a többiek pedig ütötték és rugdosták. Ágnes
kétségbeesetten kiáltott Klárához segítségért. S akkor hirtelen --
mondja a legenda -- Ágnes teste olyan nehéz lett, hogy meg sem tudták
mozdítani. Mind a tizenkét férfi nekifeszült, hogy kimozdítsák a
helyéből, de sikertelenül. Végül Klára megeskette őket, hogy felhagynak
zaklatásaikkal, és békében hagyják húgát. Akkor megszégyenülten és
dolguk végezetlenül tértek haza.
Amikor évekkel korábban Ferenc
helyreállította az összedűlőfélben lévő San Damiano-templomocskát, így
hívta segítségül a környéken dolgozó parasztokat: ,,Gyertek és
segítsétek felépíteni a San Damianót, mert itt egykor apácák fognak
élni, akiknek szent élete örömére szolgál majd a mennyei Atyának és a
szent Egyháznak egyaránt.'' Ide hozta a két nővért, és hamarosan több
Istennek szentelt szűz is csatlakozott hozzájuk. A nép pedig, találóan,
Damianói Szegény Nővéreknek nevezte el őket.
A Klára körül élő
nővérek szegénysége olykor olyan méreteket öltött, hogy napokon át nem
volt mit enniük, és nyilvánvaló csoda mentette meg őket az éhenhalástól.
Egy alkalommal -- ez akkor történt, amikor a vidéken egy szűk esztendő
rossz aratása miatt éhínség támadt -- a nővéreknek mindössze egy kenyere
volt. Klára pedig, Istenbe vetett bizalma jeleként, kezébe vette,
megáldotta és osztotta a nővéreknek mindaddig, amíg valamennyien ettek
és jóllaktak. Máskor meg egy korsót töltött meg olajjal az áldásával. A
laikus testvér, aki jött, hogy elinduljon a városba olajat koldulni a
nővérek számára, és a csodáról mit sem tudott, félig ámulva, félig
bosszankodva mondta: ,,Ezek a nővérek bolonddá akartak tenni, hiszen a
korsó tele van olajjal!''
Amikor évekkel később a pápa mégis rá
akarta beszélni, hogy a tulajdonjogot valahogyan vegye bele a regulába
-- így akarta megóvni a nővéreket a végső szükségtől --, Klára első
megdöbbenésében szóhoz sem jutott. Aztán nagy elszántsággal így szólt:
,,Szentatyám, én soha nem egyezem bele abba, hogy feloldozzál engem
Krisztus követése alól!''
E szegénység szellemében válaszolt
Klára nagyon talpraesetten akkor is, amikor a ferencesek főnöke
visszahívta a nővérek lelki gondozását végző ferences papot, mondván,
hogy egy apácakolostorban semmi keresnivalója nincs egy papnak. A
nővérek nehezen viselték az intézkedés következményeit, Klára pedig
rövid úton elbocsátotta azt a két laikus testvért, akiket a rend azért
állított melléjük, hogy számukra kolduljanak, és ne kelljen elhagyniuk a
klauzúrát. Ezt mondta: ,,Üzenem a miniszter generálisnak, hogy nincs
szükségünk a testi kenyerünkről gondoskodó emberekre, ha megvonják
tőlünk a lelki táplálékot.'' Ez a szó Rómáig elhatott, és a pápa
elrendelte, hogy a kolostor kapja vissza a papját.
Abban az
időben, amikor Ferenc még gyakran megfordult a San Damianóban, hogy
lelki beszélgetéseket folytasson a nővérekkel, Klára ismételten kérte,
engedje meg, hogy még egyszer lemehessen a Porciunkula-kápolnába, és
imádkozhassék ott, ahol megkezdte a szerzetesi életét. Ferenc a kérését
következetesen elutasította mindaddig, amíg a többi testvér szemére nem
vetette keményszívűségét. Akkor engedett a kérésnek és meghívta Klárát a
Porciunkulába. Parancsára a testvérek a puszta földre terítettek
asztalt abban a házikóban, amelyet a kápolna mellé építettek. Mikor
pedig imádság után asztalhoz telepedtek, Ferenc beszélni kezdett. Oly
szépen beszélt Istenről, hogy teljesen megfeledkeztek az étkezésről, és
valamennyien elragadtatásba estek, a környék lakói pedig úgy látták,
hogy a kápolna lángokban áll. Sietve jöttek, hogy oltsák a tüzet, de
látták, hogy valamennyien sértetlenek, és elragadtatásban az Úrnál
vannak.
Amikor Szent Ferenc a halálán volt, egy testvért
felküldött a San Damianóba ezzel az üzenettel: ,,Menj föl, és mondd meg
Klára nővérnek, hogy tegyenek félre minden bánatot és fájdalmat amiatt,
hogy többé nem látnak engem. Legyenek nyugodtak, mert fognak még látni,
és megvigasztalom őket.'' És valóban: a temetési menet, amely a
Porciunkulából vitte fel a városba a szent testét, kitérőt tett és
érintette a San Damiano-kolostort is. ,,Az ablak elől, amelyen át a
nővérek az Úr szent testét szokták magukhoz venni, eltávolították a
vasrácsot. A testvérek leemelték a hordágyról Ferenc testét, karjukra
vették és hosszasan ott tartották az ablak előtt, hogy Klára anya és
leányai láthassák. S jóllehet siratták és fájlalták elvesztését, nagy
vigasztalásban volt részük, hiszen Isten után Ferenc volt a vigaszuk
ebben a világban.''
Egy másik történet mutatja, hogy mennyire
becsülte Klára a tudományt és az alázatosságot. Egyszer egy teológiai
doktor jött a kolostorba, és prédikált. A prédikáció közepén egyszer
csak Egyed testvér fölkiáltott: ,,Hallgass, most én akarok prédikálni!''
A szónok azonnal elhallgatott, és Egyed testvér ajkáról áradt a
kegyelem elragadtatott igéje. Bizonyos idő múltán, befejezve a szólást,
mondta a tudós teológusnak: ,,Most pedig, testvér, fejezd be a
prédikációdat!'' -- és a magiszter be is fejezte. Emiatt Klára igen
örült és azt mondta: ,,Ma beteljesedett Ferenc atyánk szívének vágya,
aki egyszer azt mondta nekem: ťAzt szeretném, ha összes paptestvéreim
olyan alázatosak lennének, hogy még a teológiai doktor is félbeszakítaná
a beszédét, ha egy laikus testvér szólni akar.Ť Mondom nektek,
testvérek -- zárta le a dolgot Klára --, ez a tudós jobban épülésemre
szolgált, mint ha a szemem láttára egy halottat támasztott volna fel.''
1240-ben,
amikor II. Frigyes szaracén katonái átvonultak Umbrián, veszedelem
fenyegette a kolostort is. A katonák úgy vélték, könnyű zsákmány lesz a
város falai előtt védtelenül álló kis kolostor. Mikor feltűntek a
környéken, az apácák megrémültek, csak Klára anya nem veszítette el a
bátorságát. Imádságban így könyörgött: ,,Uram, óvd meg a te
szolgálóidat, akik magukat nem tudják megvédeni ebben a veszedelemben!''
Akkor egy fiú hangja szólalt meg: ,,Mindig megőrizlek titeket!'' Klára
megparancsolta a nővéreknek, hogy tovább már ne féljenek. Betegágyát a
kolostor kapujához vitette, és megkérte a kolostor papját, hogy hozza ki
az Oltáriszentséget a támadók ellen. A szaracénok pedig, akik már fenn
voltak a falakon, ebben a pillanatban rémülten meghátráltak. Néhány
évvel később, amikor Aversai Vitalis állt seregével Assisi előtt,
ugyancsak Klára imádsága fordította el a veszedelmet.
Röviddel a
halála előtt igen heves fájdalmak lepték meg, és Rainald testvér
türelemre akarta inteni. Ő így válaszolt: ,,Kedves testvér, amióta Isten
szolgája, Ferenc közvetítésével megismertem az Úr Jézus kegyelmét,
semmiféle fájdalom nem teher, semmi vezeklés nem nehéz, és semmiféle
betegség nem elviselhetetlen számomra.'' És ő vigasztalta síró nővéreit.
Majd így szólt magához: ,,Most indulj bátran, hiszen jó vezetőd van!''
És az egyik nővér a könnyein keresztül látta, hogy odalép az ágyhoz egy
ragyogó női alak, kíséretével együtt, átöleli Klárát, s az egyik
kísérője ékes köpenyt borít a vállára.
Imádság:
Istenünk,
te Szent Klárát irgalmasan a szegénység szeretetére vezetted,
közbenjárására add meg nekünk, hogy a lelki szegénységben Krisztust
kövessük, és szent színed látására jussunk a mennyben. A mi Urunk Jézus
Krisztus által.
Példája:
Boldogok a szegények…
Szent Tibor (Tiburciusz) vértanú, † ~304
Szent Zsuzsanna és vértanútársai
Szent Zsuzsanna és vértanútársai
Zsuzsanna
egy római áldozópap egyetlen leánya volt, akit a keresztény hitben és
jámborságban neveltek szülei. Világi tudományokban jártas lévén képzett
leány volt. Ezenkívül kitűnt testi szépségével és tisztaságával is. Erős
hittel és Krisztus iránt nagy szeretettel rendelkezett.
Visszautasította a házasságot Galeriussal a későbbi császárral.
Dioklécián, hogy megváltoztassa elhatározását, udvarába vitte és
feleségének Szerénának gondjaira bízta. Szeréna titokban keresztény
volt. Örült Zsuzsanna erős elhatározásának. Megtudván a császár, hogy
Zsuzsanna keresztény, először tisztaságát akarta elvétetni fia által,
majd megkínoztatta, és atyja házában lefejeztette. Szülei és testvére
Cajus pápa szintén vértanúhalált haltak utána. Szent Klaudiusz,
Zsuzsanna nagybátyja, feleségével és két fiával együtt kereszténnyé
lévén, vagyonából segítette az üldözött keresztényeket. Testvére Maxim
követte példáját. Mindnyájukat börtönbe zárták Osztiában, utána
elégették őket. Ezek 295-ben, vagy 296-ban történtek.