Szent Ediltrúd (Aetheldritha, Audry) szűz, † 679
CAFASSO SZENT JÓZSEF pap
*Castelnuovo d'Asti, 1811. január 15. +Torino, 1860. június 23.
A
szentnek, aki egy jómódú gazda fiaként Chieriben járt iskolába,
kezdetben sokat kellett szenvednie tanulótársaitól kis termete és
púpossága miatt, de csakhamar a tenyerükön hordozták állandóan egyforma
jósága és barátságossága miatt. A szeminarista Giuseppe Cafasso egy
mondása eltörölhetetlen benyomást gyakorolt Bosco Szent Jánosra (lásd: A
szentek élete, 72. o.): ,,Aki pap lesz, az Úrnak adja magát, ezért
semmi sem köti e világhoz, csak Isten nagyobb dicsősége és a lelkek
üdvössége.'' Így megértjük jelmondatát is: Szentnek lenni, hogy a
mennybe jussunk, és lehetőleg sokakat magunkkal vigyünk.
Miután
1833 őszén pappá szentelték, képzésének kiegészítésére Torinóba ment. A
janzenizmus, a szigorúság és államegyháziság szelleme azonban, amely az
érseki szemináriumban és az egyetemen uralkodott, nem volt kedvére.
Szellemi és lelki otthonát az Assisi Szent Ferenc templománál levő papi
konviktusban találta meg, amelyet a tiszteletre méltó Lanteri Pius Bruno
(1759--1830) és a teológiai professzor, Luigi Guala alapított, s amely
mintegy hatvan továbbtanuló papot tudott felvenni. Itt nem a janzenista
félelem és beszűkültség vált uralkodóvá, hanem Szalézi Szent Ferenc
(lásd: A szentek élete, 57. o.) szelleme. Az erkölcsi szigorúsággal
szemben Ligouri Szent Alfonzot (lásd: A szentek élete, 395. o.)
követték, az állami abszolutizmussal szemben pedig, amely megbéklyózta
az Egyházat, az egészséges szabadság alapelveit képviselték.
Kiválóan
végzett tanulmányai után Cafasso az erkölcstan professzora, majd Guala
halála után, 1848-ban rektor lett ebben az intézetben. A papok
legveszedelmesebb ellenségének tekintette az Evangélium szellemével
szemben álló világiasságot. Feladata nem volt könnyű ebben a forradalmi
időben különböző politikai felfogású papjai között. Mivel azonban semmi
mást nem keresett, csak Istent és a lelkeket, s egész lénye jóságot és
szeretetet sugárzott, s mivel a legnehezebb helyzetekben is
rendíthetetlen maradt Istenre alapozott nyugalma, sikerült elérnie, hogy
papjai egy szív és egy lélek lettek és maradtak is.
Cafasso
tevékenysége a piemonti egyházmegye egész papi nemzedékének tanítója- és
nevelőjeként kétségtelenül nagyon áldásos volt. Legfontosabb
küldetésének mégis a lelkivezetés látszik. Mindennap sok órát töltött a
gyóntatószékben. Boldoggá avatási aktáiban ez olvasható: ,,Kortársai
közül (az arsi plébános kivételével) távolról sem mérhető senki Don
Cafassóhoz a tanácsadás nehéz hivatalában, mégpedig a tanácsát kérők
tömege és különfélesége miatt, azután az ügyek sokfélesége miatt,
amelyekben hozzá fordultak és végül annak rendje- módja szerint, ahogyan
ezt a szeretetszolgálatot gyakorolta.'' Az utolsó szavak gyors és
világos felfogására, csodálatosan éles meglátásaira céloznak, továbbá
tömör, pontos válaszaira, amelyeket szemmel láthatóan felsőbb világosság
által megvilágítva, nagy jósággal adott a nehéz kérdésekre. Cafasso
húsz éven át volt Don Bosco lelkivezetője, aki gyakran kinyilvánította:
,,Neki köszönhetek mindent. Atyám és tanácsadóm, vezetőm és segítőm
volt.'' Giovanni Cagliero (1838- -1926) bíboros pedig, Don Bosco
szaléziánusainak első püspöke ezt mondta: ,,Don Bosco erényei és
bölcsessége Don Cafasso dicsősége.''
Különös részvétet érzett
Cafasso a fegyencek iránt; buzgón látogatta és papjaival is látogattatta
őket. Az elítéltekről való gondoskodása miatt sokan az ,,akasztófák
papjá''-nak nevezték. Hatvannyolc halálraítéltet kísért el utolsó útján,
és valamennyiüket olyan jól előkészítette a halálra, hogy nagy
nyugalommal és Isten akarata iránti teljes megadással haltak meg.
Gyakran mondta a vesztőhelyről visszatérőben: ,,Istennek hála, megint
egy lélekkel több imádkozik értünk az égben.'' Ha ezen csodálkoztak, így
szólt: ,,Igen, biztosan sokat vétkeztek, de Isten nem becsüli-e nagyra
bánatukat és töredelmes lelkületüket, amellyel halálukat
gonosztetteikért való engesztelésül fogadták? A magam részéről meg
vagyok győződve arról, hogy az ilyen ember számára nincs már tisztítótűz
sem.'' Szívesen nevezte őket ,,felakasztott szentjei''-nek, és
közbenjárásukat kérte.
Tőle származik ez a csodálatos imádság:
,,Uram, Istenem, már most teljes megadással és készséggel elfogadom a
halál bármilyen fajtáját minden aggodalmával, szenvedésével és
fájdalmával együtt úgy, amint neked tetszeni fog.'' Megértjük, hogy ott,
ahol ez a készség valóban tökéletes, mint ,,felakasztott szentjei''
közül sokakban volt, nincs már nagy szükség a tisztítótűzre sem.
Cafasso
1860. június 23-án halt meg Torinóban. Első életrajzírója, Don Bosco
ezt közli: ,,Hiszem, hogy még a szentek között is ritkán található
olyan, aki személyében annyi bölcsességet, az emberi dolgokban annyi
tapasztalatot, nagylelkűséget, erőslelkűséget, mértékletességet, az
Isten dicsőségéért és a lelkek üdvösségéért való buzgóságot egyesít,
mint amennyi Cafasso papból sugárzik ki.''
Cafassót 1925-ben boldoggá, 1947. június 22-én szentté avatták.
Imádság:
Istenünk,
te Szent Józsefet csodálatos szeretettel és fogyhatatlan türelemmel
ruháztad fel mint lelkiatyát. Add, hogy szívünkön viseljük felebarátaink
üdvét s tudjunk irgalmas szívűek lenni a bűnösök iránt. Krisztus, a mi
Urunk által.
OIGNIES-I (WILLENBROECKI) SZENT MÁRIA szűz
*Nivelles, 1177. +Oignies, 1213. június 23.
Vitry
Jakab (1180--1254), a csalhatatlan ítéletű és igaz férfiú, a későbbi
bíboros jegyezte fel életrajzát. Ő maga is lelki fiának nevezte magát.
1208-tól röviddel a halála előtti időkig tanúja volt szokatlan életének,
és ebben az időben valószínűleg a gyóntatója is lehetett.
Mária
Nivelles-ben született egy nagyon gazdag brabanti család lányaként. A
gyermekben korán felébredt az ellenérzés a túlságosan evilági,
túlságosan bővelkedő és pénzére büszke jómóddal szemben, amelyet a
felvirágzó városok polgárai élveztek. Az a lelkület ez, amely körülbelül
ugyanabban az időben Assisiben Ferencet arra késztette, hogy
felháborodott apja lába elé vesse értékes ruháit, hogy szegényen kövesse
a szegény Krisztust. Mária anyjának is volt elegendő oka arra, hogy
kétségbeesetten tördelje a kezét, mert a leányka állhatatosan vonakodott
attól, hogy olyan pazarlóan engedje magát cicomázni és csinosítani,
mint ahogy az megfelelt volna a család vagyonának és tekintélyének. Az
anya igyekezete, hogy tizennégy éves lányát megfelelően férjhez adja,
végül sikerrel járt. Mária ifjú hitvese telve volt szeretettel és
megértéssel. Teljesen meghiúsította a szülők várakozását, mert már
röviddel a házasságkötés után nyílt titok lett, hogy Máriával nemcsak
imádságait és kemény vezekléseit osztotta meg, hanem hogy -- Krisztus
szeretetének ugyanattól a lángjától hevítve -- a fiatalok megfogadták,
hogy megtartóztatóan élnek. Családjuk rémületére szép, jól berendezett
házukból a hajléktalanok valamiféle menhelyét hozták létre, és rövid idő
alatt olyan pazarló nagylelkűséggel használták fel gazdagságukat a
szegények és betegek szolgálatában, hogy azt a nivelles-i polgárok
botránynak érezték, és mindkettőjüket mint a társadalom ellenségeit
kerülték, vagy mint őrülteket nyíltan kinevették és ócsárolták. Az ifjú
pár -- miközben lelki egyesülésük olyan mértékben nőtt, amilyen
mértékben mindketten feláldozták földi kedvteléseiket -- attól a
kívánságtól vezérelve, hogy Krisztushoz váljon hasonlóvá, tovább haladt
ezen a keresztúton, és végül Nivelles városának peremén, Willenbroeck
lepratelepén kötött ki. Ez volt az utolsó állomás, amelyre együttesen
értek el. Amikor kitörtek a hagyomány és a biztonság szorításából,
mindig Mária volt a merészebb, a mértéktelenebb és hevülőbb. Férje
némiképp az ő árnyékába húzódott, de hallgatag áldozatkészségével is
méltó társa, éber őre, soha nem csüggedő támasza és erősítője volt a
nyílt megvetés vesszőfutásában.
Mindketten bevonultak a leprások
közé egy kis kunyhóba, és ápolták a bélpoklosokban a misztikus test
legborzasztóbban szenvedő tagjait.
Vitry Jakab tanúsítja, hogy
Mária a Megfeszített szemléléséből nyerte az erőt hősies áldozatához. Az
Úr szenvedése volt szemlélődésének csaknem egyedüli tárgya, miután --
még útja kezdetén -- egyszer olyan mélységes megrendülést élt át a
kereszt előtt, hogy könnyek áradatát hullatta, utána pedig hosszú ideig
nem tudott Krisztus szenvedésére gondolni anélkül, hogy az
együttérzéstől el ne veszítette volna eszméletét. Lelkismeretének nagy
gyöngédsége és szívének csodálatos tisztasága a kereszt iránti
szeretetéből fakadt. Mivel az Úrhoz hasonló akart lenni, s mivel
fájdalmát az ő megváltó szenvedésével akarta egyesíteni, vezeklő
buzgóságát az elviselhetőség határáig fokozta: keményen ostorozta magát,
csak egyszer evett napjában, és húst sohasem fogyasztott, bort sohasem
ivott, gyakran a hét felén át sem vett táplálékot magához, vagy egész
hónapon át megelégedett csupán vízzel és kenyérrel. Szíve mindig
egyesült Istennel, munka közben is imádkozott. Gyakori és hosszan tartó
elragadtatásai közepette a természetfölötti valóság is közvetlenül
látható és megtapasztalható lett számára. Vitry Jakab csodálja azt a
belső biztonságot és világosságot, amelyet eközben tanúsított, és
amellyel a démoni képeket meg tudta különböztetni a valódi mennyei
látogatásoktól. Korában teljesen szokatlan volt bensőséges tisztelete az
Oltáriszentségben jelenlevő Krisztus iránt. Életrajza előtt nincs az
egyháztörténelemben ennek az ájtatosságnak írásos bizonyítéka.
Éjjel-nappal sok órát töltött imádkozva az Oltáriszentség előtt, amely
akkoriban egy rendszerint galamb alakú szentségtartóban láncon függött
az oltár fölött. Egyszer egy nagy lelki ínségében hozzá forduló férfinak
azt tanácsolta, hogy lépjen egészen közel a jelenlevő Úrhoz, és neki
panaszolja el bánatát. A férfi azután átélte, hogy a galamb a
szentséggel együtt a fejére szállott, és csodálatosan megvigasztalta az
Úr közelsége. Valahányszor csak megengedték Máriának -- s ez az akkori
időkben nagyon ritkán történt meg --, magához vette az Úr testét. Isten
utáni éhségének és szomjúságának van egy megrendítő bizonysága: néha
megkérte a papot, mise után hagyja kint az üres kelyhet, hogy rátekintve
felüdülhessen.
A willenbroecki kis kunyhót idővel gyakran
ellepték a kíváncsiskodók és a segítséget keresők, Mária pedig belső
parancsot kapott a magányra. Hűséges társa beleegyezett az áldozatba,
hogy ne lássa már többé maga mellett a csöndes, szeretett arcot az
imádság, a szűkös étkezés és az együttes munka alkalmával. Mária
1208-ban visszavonult a félreeső Oignies-be, a Szűzanya Namur
egyházmegyében lévő kis szentélyébe. Az itteni kegykép már akkor az
évenkénti bűnbánó zarándoklatok célja volt, amelyeket a legkeményebb
télben is mezítláb szoktak megtenni. Itt telepedett le Mária néhány
jámbor nővel együtt az ágostonos kanonokok mellett, egy beginaházban és
itt vette át lelki gondozását Vitry Jakab egészen 1213-ig, amikor is --
röviddel Mária halála előtt -- III. Ince pápa elküldte, hogy keresztes
hadjáratot hirdessen az albigensek ellen.
Az utolsó évek Mária
számára a misztikus kegyelmek paradicsomát és a rémes testi szenvedések
poklát jelentették. Nem sokkal halála előtt a templomba vitette és
letétette magát az oltár előtt.
Életrajza szerint utolsó
napjaiban már csak ,,énekelt''. Ez azt jelenti, hogy -- a szeretet és a
fájdalom eksztázisában -- ritmikus prózában vagy versekben beszélt.
1213. június 23-án eljutott az Istennel való végső egyesülésre.
Hivatalosan sohasem avatták szentté, Oignies-ben azonban a halála után
azonnal szentként kezdték tisztelni. Ottani kultuszát egyházilag is
jóváhagyták. Maradványait 1609-ben V. Pál pápa rendelkezésére kiemelték,
és most egy ezüst ereklyetartóban őrzik Oignies templomának oltárán.