Nagy Szent Vazul (Basiliusz)
*Cézárea (Kappadókia), 330 körül +Cézárea, 379. január 1.
Cézárea,
Kappadókia tartomány fővárosa -- mai nevén Kayseri Törökországban -- a
4. században jelentős és művelt város volt. Mint a többi nagyvárosnak,
megvoltak a maga színházai, fürdői és híres ünnepei. Filozófusaival és
rétoraival jogosan büszkélkedett, örök hírnevet azonban három keresztény
tanító szerzett neki, a három ,,nagy kappadókiai'': Vazul, Nisszai
Gergely és Nazianzi Gergely. A tartományban a3. század óta terjedt a
kereszténység. A társadalom minden szintjéről kerültek ki a megtérők.
Vazul előkelő családból származott, nagyszülei --a tartomány
apostolának, Csodatévő Szent Gergelynek a tanítványai -- a római
császárok üldözéseinek idején kivették részüket a szenvedésből.
Vazul
tehát ízig-vérig keresztény családból származott. Négy fivére és öt
nővére volt, atyja hivatásos rétor volt. Egészsége már fiatalon
meggyengült, májbaja végigkísérte egész életén. A telek zordsága és a
magára vállalt aszkétikus életmód csak súlyosbította állapotát.
Családjának
vagyoni helyzete megengedte, hogy hosszú időn át csak tanulmányainak
éljen. A tanulást Cézáreában kezdte, majd Konstantinápolyban folytatta
-- itt lépett életre szóló barátságra Nazianzi Gergellyel -- és Athénben
fejezte be. Athénben költőkkel, filozófusokkal, történetírókkal és
rétorokkal barátkozott. Széleskörű tudást és szellemi műveltséget
szerzett.
Jól fölismerte, hogy a klasszikus irodalomban, az
akkori művelődés fő anyagában olyan csábító erő rejlik, amely
veszélyeztetheti a hitet. Ezért később unokaöccseinek szakszerű
tanácsokat adott, hogyan válogassanak az antik írók közül.
Tanulmányai
befejezése után Vazul hazatért Cézáreába. A közéletben ragyogó
pályafutás lehetősége állt előtte. Több várostól kapott ajánlatot rangos
hivatalok vállalására, ő azonban elutasította az ajánlatokat és
megkeresztelkedett. ,,Mintha mély álomból ébredtem volna --írta akkor
--, hogy meglássam az evangélium igazságának csodálatos világosságát.''
A
fiatal kappadókiai nem sokkal azután, hogy a nyilvánosság előtt is a
hitre tért, szerzetessé lett. Úgy érezte, hogy amikor a szerzetesi
életet vállalja, eltölti az ősegyház erős hite, és ez nagyon megfelelt
tökéletességet kereső vágyainak.
Az Írisz folyó partján volt
birtoka, ide vonult vissza egy távoli völgy mélyére. Örömmel fogadta
hasonló felfogású társak csatlakozását, mert véleménye szerint az
istenszeretet akkor hiteles, ha közös élet és másokat átölelő testvéri
szeretet áll mögötte. Szerzetesi szabályokat fogalmazott. A fegyelem
szigorú, az engedelmesség feltétel nélküli volt. Az élet imádságban és
munkában telt, de úgy, hogy megmaradt az egyén belső és szellemi
szabadsága. A sivatagi atyák gyakorlatával szemben ez az életmód
lényeges újítást hozott: bőséges teret biztosított a szellemi munkának,
elsősorban a Szentírás tanulmányozásának. Vazul azonban nem sokáig
élvezhette ezt a békés nyugalmat.
Konstantin császár türelmi
rendelete (313) után új szakasz kezdődött az Egyház történetében. Az
üldözések helyébe a hitbeli viszálykodások léptek, amelyek során a
császárok önkényesen beavatkoztak a hit ügyeibe.
Vazul a tettek
embere volt, és nem maradhatott tétlen, amikor az Egyház ekkora
veszélybe került. 360-ban püspöke kíséretéhez tartozott, amikor
teológiai megbeszélést tartottak Konstantinápolyban. Két évvel később
Cézárea új főpásztora rávette, hogy lépjen az Egyház szolgálatába.
364-ben pappá szentelték. Vazul azonban nem termett beosztottságra.
Vitába keveredett saját püspökével is, az viszont volt annyira bölcs,
hogy maga mellé vette segédpüspöknek. Halála után pedig, 370-ben, nehéz
választás után Vazul lett az utódja.
Ettől fogva főpásztor volt a
szó legteljesebb értelmében. Ügyelt az egyházi fegyelemre, keményen
lesújtott minden visszaélésre, fölszámolta a botrányokat és gondoskodott
alkalmas püspökök választásáról. Nem elégedett meg azzal, hogy hivatali
tekintélyének súlyával intézze el az ügyeket, hanem arra törekedett,
hogy másokkal is megértesse, mi indította éppen az adott döntésre.
Elegendő emberi nagysággal és nagyvonalúsággal rendelkezett ahhoz, hogy
tévedéseit beismerje. Bármilyen nagy volt is azonban a lelkiereje,
nagyon szenvedett, ha fáradozásai nem jártak eredménnyel. Egy levelében,
amelyet a római Egyháznak küldött, nem tudta elfojtani panaszát, s így
írt: ,,Némileg könnyítünk szenvedéseink terhén, amikor tájékoztatunk
titeket, szerető testvérek, arról a sok balszerencséről, amelyek minket
értek.''
A cézáreai püspök hamarosan népszerű lett
egyházmegyéjében. Örökölt vagyonát már régen szétosztotta a szegények
között. Előkelő családból származott, mégis szószólója és atyja lett az
ínségeseknek. Püspöki beszédeiben nyomatékosan rámutatott a tulajdonjog
határaira: a gazdagok csak kezelői vagyonuknak, javaiknak csak kezelését
bízta rájuk Isten. Az a kötelességük, hogy a szegények szükségleteit
ugyanúgy kielégítsék, mint a sajátjukat. Ha megteszik, a felebaráti
szeretetből testvériség lesz. Vazul így ostorozta a gazdagok
kapzsiságát: ,,A ruhák, amelyeket ládáitokban őriztek, elegendőek
volnának egy egész didergő nép felöltöztetéséhez.'' Kíméletlenül támadta
az uzsorásokat: ,,Pénzt csikarsz ki a síróból, fojtogatod a ruhátlant
és vered az éhezőt.''
Nem elégedett meg azzal, hogy csak
prédikáljon a szociális igazságosságról. Tettekkel harcolt a nyomor
ellen, és jótékonysági intézményeket hozott létre. Népkonyhát állított
fel, amely nyitva állt a nem keresztény polgárok előtt is. Karitatív
tevékenységére egy nagy szociális központ létesítésével tette fel a
koronát: segélyszervek, szálláshelyek, menedékek és otthonok, valamint
különféle kórházak találtak helyet benne. Az utókor Baszileiásznak,
Vazul-intézetnek nevezte el ezt az alapítványt.
Vazul jó pásztor
volt az anyagi ügyekben, de még nagyobb volt lelkivezetőnek és
teológusnak. A görög egyházatyák közül ő az első irodalmi értelemben
vett képzett szónok. A rétorika szabályait töviről- hegyire ismerte, és
értette a módját, hogy Athénban szerzett műveltségét sokoldalúan
értékesítse. Szentírásmagyarázó homíliái máig megőrizték
időszerűségüket.
A szellemi harcok kora volt ez, de a teológiai
vitatkozásban Vazul nem magáért a szellemi élvezetért vett részt. Jól
ismerte tudásának korlátait. Legfőbb törekvése az volt, hogy híveit az
isteni titok imádására vezesse el. Ezt tartotta minden hittudomány
céljának. A parancsolatok megtartása fogékonyabbá teszi az embert Isten
iránt, mint azok tudóskodásai, ,,akik olyan dolgokon törik a fejüket,
amelyek meghaladják az emberi elmét''.
Korának szellemi
küzdelmei őt is belesodorták a teológiai harcokba, amelyek csak
élesebbek lettek attól, hogy a világi uralkodók beavatkoztak e vitákba.
Vazul teljes erejével síkra szállt az egyház egységéért és békéjéért.
Jól látta azokat a veszélyeket, amelyeket a császári kegy jelent az
egyház számára. Valens császár elől sem hátrált meg, s a császár végül
is nem merte száműzetésbe küldeni ezt a nagyszerű és igaz embert.
Vazul
csiszoltabb modorú volt, mint Alexandriai Atanáz, de jellemerősségben
sem maradt el mögötte. Amikor nem engedett a császárnak, nem azért
tette, hogy a saját akaratát érvényesítse, hanem hogy az igazságot
szolgálja. Kappadókiában diadalra segítette az igaz hitet. Közben mindig
gondja volt az egész egyházra, a testvériség szellemére, a tettekben
megnyilvánuló és látható egységre. Hűséggel és éles elmével védelmezte a
hitet úgy, ahogy azt a niceai zsinat (325) hitvallásba foglalta.
Ugyanakkor nem zárkózott el azok elől, akik a jövőnek dolgoztak és
magától értetődően fölismerték azokat a történeti változásokat,
amelyeket visszafordítani nem lehet. Széles látóköre, amellyel a
dolgokat szemlélte, alkalmassá tette arra, hogy az egész kereszténység
tanácsadója és útmutatója legyen. Többszáz ránk maradt levele tanúskodik
erről.
Amikor szakadás osztotta meg az antiochiai egyházat,
Rómához fordult döntésért. Utána azonban nagyot csalódott Damasus
pápában, és a következő kifakadással jellemezte magatartását: ,,Ez az
ember túlságosan el van telve önmagával.''
Vazul még ötven éves
sem volt, amikor 379-ben meghalt. Életerejét felőrölte a szigorú
aszkézis, a szüntelen megfeszített munka és a betegség. Fáradozásai
azonban megtermették méltó gyümölcsüket: két év múlva a konstantinápolyi
zsinaton a zsinati atyák azt a teológiát fogadták el, amelyet ő és
Atanáz képviselt. Élete folyamán mind a lelkisége, mind a stílusa egyre
józanabb és egyszerűbb lett. A külső sallangokat levetette, miközben
arra törekedett, hogy szolgáljon és az isteni tökéletességet kutassa.
Vazul
felnőtt fejjel tért Krisztushoz, és soha többé nem tekintett hátra.
Szemét állandóan az Úrra szegezte törhetetlen hűséggel, amelyet élete
minden fordulatában megőrzött és hősies fokra emelt. Rendelkezett olyan
kezdeményező erővel és felelősségtudattal, hogy azok révén a
szerzetesből a gyakorlati életben helytálló ember és lelkipásztor
lehessen. A legfinomabb műveltségű és legelőkelőbb lelkületű
szerzetes-püspökök közé tartozik. A bizánci Egyház halála napján, január
elsején ünnepli Szent Vazult. Róma a 12. században ugyanezt a napot
vette át, de a 13. században áthelyezték június 14-re, amely napon egy
9. századi martirológium szerint püspökké szentelték. Mivel erre semmi
történeti adat nincs, 1969-ben január másodikára tették ünnepét, egy
napra Nazianzi Szent Gergellyel.
--------------------------------------------------------------------------------
Szent
Vazul életéből ránk maradt egy történet, amely nagyon jellemző a nagy
kappadókiai egyházatyára. Valens császár, aki a kelet-római uralkodók
közül utolsónak támogatta az ariánus kereszténységet, elismerte, hogy az
ariánusok addig nem boldogulnak, amíg Vazult meg nem nyerik, mert ez a
püspök úgy állt velük szemben, mint egy bástyatorony. Ezért a császár
elküldte Vazulhoz Modesztusz prefektust, hogy fenyegetésekkel vagy
ígérgetésekkel rávegye: vállaljon közösséget a tévtanítókkal.
A
prefektus nyers hangon kezdte: vagyonának elkobzásával, száműzetéssel,
kínzással és halállal fenyegette meg a püspököt. Vazul megkérdezte:
,,Ennyi az egész?'' -- Majd így folytatta: ,,Fenyegetéseid engem nem
érintenek. Akinek semmije sincs, annak a vagyonát nem lehet elkobozni.
Száműzetést nem ismerek, mert Isten nagy világában mindenütt otthon
vagyok. Kínzás nem árthat nekem, hiszen alig van már testem. A halált
pedig örömmel fogadom, mert gyorsan elvezet Istenhez. Nagyobb részem már
halott, és régtől fogva a sír felé tartok.''
A hivatalnok
meglepetten válaszolt: ,,Így még senki sem beszélt velem!'' Vazul csak
ennyit mondott rá: ,,Bizonyára nem volt még püspökkel dolgod.''
A
prefektus jelentést tett urának a dolgok állásáról. A császár
felindultan magához rendelte a püspököt, de semmire sem ment vele. Erre
kimondotta a száműzetésról szóló ítéletet.
Az elbeszélés szerint
Vazul már indulófélben volt a száműzetésbe, amikor a császár fia
súlyosan megbetegedett. Valens ingadozni kezdett, mert összefüggést
látott a baj és a püspök ellen hozott ítélet között. Felesége is
kérlelte, visszavonta hát a parancsot. Nemsokára javulni is kezdett a
trónörökös állapota, s ekkor a császár megbánta engedékenységét, és
újból száműzetésre ítélte a püspököt. Amikor azonban alá akarta írni a
rendeletet, eltörött a tolla. Kért egy másikat, az is eltört, s ugyanígy
járt a harmadikkal is. Haragosan negyediket kért, de íme, ekkor
reszketni kezdett a keze, majd megbénult. Rémület fogta el, széttépte a
papírt, és ettől fogva békén hagyta Vazult.