*Saint-Martin de Limouze, 1787. szeptember 6. +Villefranche, 1852. szeptember 19.
Emilia-Maria-Vilma
de Rodat ahhoz a vidéki nemességhez tartozott, amelynek a 19. századi
Franciaország néhány szeretetre méltó alakját köszönheti. 1787.
szeptember 6-án született Dél-Franciaországban, a rodezi egyházmegyében
lévő Saint-Martin de Limouze plébánia Druelle nevű családi székhelyén.
Kisgyermek korában anyai nagyanyjára bízták, és gyermekségének
legnagyobb részét Ginal várkastélyban töltötte. Nevelését nagynénje,
Agathe de Pomairols vizitációs nővér vette át, akit a forradalom
elüldözött kolostorából. Emília gondos képzést és mélyreható, kissé
szigorú vallási nevelést kapott tőle. Már igen fiatalon buzgón szentelte
magát az imádságnak, és úgy tűnik, misztikus élményei is voltak. Már
akkor erős szeretetet tanúsított a szegények iránt. Tizennegyedik évétől
kezdve mégis kifejezetten világias korszakot élt át, és sokféle, bár
teljesen ártatlan szórakozás és élvezet ejtette rabul. Ez a korszak 1804
úrnapján ért véget, amikor hirtelen visszatért a korábbinál mélyebb
vallási életéhez.
Időközben Emília nagyanyja visszavonult
Villefranche-de Rouergue-ba, a madame de Saint-Cyr egykori szerzetesnő
által alapított szerzetesházba. 1805 márciusában Emília is ebbe az
otthonba költözött. Villefranche szent életű káplánjának, Marty abbénak
vezetése alatt bontakozott ki lelki élete. Különféle lelki írók,
elsősorban Avilai Nagy Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.), és
Szalézi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 57. o.) műveit olvasta, és
katekizmusoktatást tartott szegény lányoknak. A szerzetesélet vonzotta,
ezért magánfogadalmat tett, anélkül azonban, hogy egy meghatározott
szerzetbe kötelezte volna el magát. 1809-ben két sikertelen kísérletet
tett, hogy szerzetbe lépjen: az elsőt Figeacban a nevers-i nővéreknél, a
másikat Cahors-ban az örökimádó Picpus nővéreknél. Éppoly kevés
sikerrel járt 1812-ben a Moissacban újból megalapított irgalmas nővérek
rendjében való próbálkozása. Végre 1815 májusában egy szegény nő
panaszai (hogy az anyagiakkal nem rendelkező emberek számára nincs
ingyenes oktatás) ráébresztették igazi hivatására: eldöntötte, hogy
szegény gyermekek nevelésének szenteli életét.
Három leánnyal,
akiket Saint-Cyr házában ismert meg, együttesen elhatározták, hogy
megalapítják a Szent József Intézetet. (Ez 1822-ben a Szent Család
Intézete nevet vette fel.) Klauzúrás kongregáció formájában rendezkedtek
be, s a szegény vagy kevéssé ellátott gyermekek ingyenes oktatásának
szentelték magukat. Az oktatás alapfokú iskolai szinten mozgott, így nem
volt szükséges hozzá semmiféle pedagógiai képzettség. Bár az új
létesítmény megfelelt a szegények tényleges szükségletének, Emíliát
kezdetben mégis erősen bírálta környezete, és a villefranche-i papságtól
sem kapott megfelelő támogatást. 1816. április 30-án társnőivel együtt
megtelepedett egy szegényes házban, megnyitott két iskolai osztályt, és
befogadott néhány árva gyermeket. Anyagi feltételeik nyomorúságosak
voltak, de 1817-ben valamivel jobb körülmények között telepedhettek le,
1819. június 29-én pedig beköltözhettek az egykori ferences kolostorba.
Marty abbé lelki vezetésével az új kongregáció fejlődésnek indult, és
számos új tag jelentkezett felvételre. A viszonylag sok haláleset
azonban, amely bizonyára rossz anyagi feltételeikkel állt
összefüggésben, megritkította soraikat. Emília egy ideig arra gondolt,
hogy közösségét egyesíti Mária Lányaival; ezt a szervezetet madame de
Trenquelléon alapította meg Agen-ban. Az egyesülés előkészítése közben,
1822-ben kiderült, hogy a nővérek nem akarnak mást elismerni
elöljárójuknak, mint Rodat anyát.
Emília egyéni életében ez az
időszak a nagy próbatétel korszakát jelentette. 1818-ban kinövés
keletkezett az orrán, és sokáig azt hitték, hogy rákban betegedett meg.
1821-ben megoperálták, de állapota folytonosan rosszabbodott, és néhány
év múlva csaknem teljesen meg is süketült. Ezenkívül 1820. augusztus
9-től heves lelki szenvedés gyötörte, s ez mindenekelőtt a teljes
elhagyatottság érzésében és a hit elleni erős kísértésekben nyilvánult
meg.
Ez a szenvedés rövid megszakításokkal csaknem élete végéig
tarthatott. A megpróbáltatások nem akadályozták meg abban, hogy
messzemenően tevékeny elöljáró legyen; a Szent Család Intézet azonban
csak nagyon lassan fejlődött. Első elágazása 1822-ben Aubinben valósult
meg, s ez egy kisebb nézeteltéréshez vezetett az alapítónő és Marty abbé
közt; ez utóbbi egyébként 1823 júniusában Rodez általános helynöke
lett. Csak 1832-ben hajtott a kongregáció új sarjat Livinhacban, ahol
magába olvasztotta a helybeli kis közösséget, a Nővérek Szövetségét
(Soeurs de l'Union). Ugyanebben az évben kapta meg az intézet
szabályzatát, amelyet Marty abbé szerkesztett, aki azután 1835. november
15-én meghalt.
Rodat anyának új gondokkal kellett megküzdenie.
1834-ben Decazevilleben, egy csak röviddel azelőtt kialakult
bányavidéken új alapítást hoztak létre. Csakhamar megmutatkozott
azonban, hogy a bányászok közti apostolság nem egyeztethető össze a
klauzúrával. Létrejött tehát egy klauzúra nélküli ág, s ez nagyon hamar
fejlődésnek indult. Most azonban magától értetődően számos nehézség
támadt a kongregáció két ága közti szervezeti összefüggés miatt. 1835
után gyorsabb ütemben következtek az új alapítások, bár nagyjából csak
Aveyonra és a vele szomszédos közigazgatási kerületekre korlátozódtak.
Sok új házat nyitottak, ám a szükséges anyagi feltételek nélkül; Emília
anya mindenütt ugyanazt az Istenre hagyatkozást és önzetlenséget
tanúsította. Kihasználta azt a számos lehetőséget is, amelyet a társulat
klauzúra nélküli ága kínált, és az oktatás feladatköréhez új működési
területeket csatolt: házi betegápolást, fogolylátogatást, menedéket a
bűnbánó nőknek.
A Szent Családról nevezett kongregációnak új
válságot kellett kiállnia. A Marty abbé által szerkesztett szabályzat
csakhamar nem felelt meg az új helyzetnek, és 1844-ben elengedhetetlenné
vált átdolgozása. A feladatot Barthe abbéra, egy rodezi papra bízták,
aki azt javasolta, hogy a társulat két ágát olvasszák egybe, és
mindkettő számára töröljék el a klauzúrát. Az alapítónő ezzel nem értett
egyet, mert határozottan ragaszkodott a klauzúrához. Barthe abbé
szerencsére engedett, és a két ág továbbra is elkülönült egymástól. A
társulat sok nővére bírálta az alapítónő anyagi kérdésekben tanúsított
derűlátását, és feltétlen, szinte kizárólagos bizalmát a gondviselésben.
Így hát az 1846-ban fogalmazott új szabályzat szerint teljhatalmát
ebben a pontban korlátozta egy tanács; ez azonban csak még inkább
növelte a pénzügyi nehézségeket.
1852 márciusában Emília anya
bal szemén daganat keletkezett. Ettől kezdve megszűntek lelki
szenvedései. Megértette, hogy ez a közelgő vég jele, és alázatosan
kérte: szabadítsák meg minden vezető tevékenységtől. Mivel egészségi
állapota folytonosan rosszabbodott, augusztus végén teljesítették
kérését. Gyóntatóatyjának engedelmeskedve szeptember 7. és 10. között
lediktálta életrajzát; ez nagy értékű vallási dokumentum, bár belső
életének misztikájáról csak nagyon mértéktartóan nyilatkozik meg benne.
1852. szeptember 19-én halt meg.
1940. június 9-én boldoggá, 1950. április 23-án pedig szentté avatták.
BOLDOG BERZOI INCE k:apucinus áldozópap (1844-1890)
Brescia*
közelében Niardo községben született. Pappá szentelése után néhány évig
egyházmegyés papként szemináriumi vicerektorként muködött, de
szerzetesi hivatása egyre jobban érlelodött benne. 30 éves korában
belépett a kapucinusok közé. Több rendházban is lakott, legtöbb ideig
Bornoban. Itt a novíciusok segédmagisztere, a jelöltek magisztere volt.
Nevelési elve: figyelembe kell venni kinek-kinek adottságát,
természetét. Egyiknek több kíméletre van szüksége, mint a másiknak. Van,
aki jobban bírja az önsanyargatást, a másik kevésbé. A böjtrol azt
vallotta: óvakodni kell az evésben, ivásban a mértéktelenségtol, de a
böjtölésben is a túlzástól. A testnek meg kell adni, ami szükséges.
Isten irgalmasságot akar inkább, mint áldozatot. A külso önmegtagadásnál
fontosabb a belso. A külso szigor belso önuralom nélkül képmutatás és
értéketlen zsarnokság, amely elobb utóbb felforduláshoz vezet. Szerette a
rábízottakat, s azok is szerették ot. Néha vállalta lelkigyakorlatok
tartását (Milánóban, Albinoban, Bresciában. Bergamoban), vagy ha a
szükség úgy hozta, az alamizsnagyujtés feladatát is. Alázatos,
magánykedvelo szerzetes volt. Szentségének alkotóelemei az ún. „negatív”
erények (alázatosság, szegénység, lemondás), de ezek teszik ragyogóvá
alakját. Kerülte a külso szereplést, feltunést. Bergamoban halt meg 56
éves korában, de Bornoban temették el. XXIII. János pápa avatta boldoggá
1961-ben.
Részlet VI. Pál pápának bíboros korában mondott beszédébol:
„Itt
egy igaz ferences van, egy igazi fia Assisi Ferencnek, akit 7 évszázad
után is csodál a világ… Amitol az emberek félnek, a szegénységben és a
földi javakról való lemondásban találjuk szószerinti, szinte
fényképszeru megegyezést Szent Ferenc és Ince között – és ez nem kis
dolog. Azt jelenti, hogy Boldog Ince valóban belép azon „hitelesek”
sorába, akik valóban követték a Ferences Család szent alapítójának
példáját.”
Imádság:
Istenünk,
te megadtad Boldog Incének a kegyelmet, hogy tökéletesen kövesse a
szegény és alázatos Krisztust. Add meg nekünk is, hogy hivatásunkhoz
híven éljünk, elnyerjük a.tökéletes szeretetet, amelyet
kinyilatkoztattál nekünk Fiadban, aki veled él és uralkodik a
Szentlélekkel egységben Isten mindörökké.
Hallgató Szent János hitvalló † 558,
SZENT JANUARIUS PÜSPÖK és TÁRSAI
SZENT JANUARIUS PÜSPÖK és TÁRSAI
+Puteoli, 300 körül
A
dél-itáliai Benevento püspöke, Januarius hatodmagával lett vértanú:
Festus, Desiderius, Sossus, Procolus, Eutüchész és Acutius voltak a
társai abban a dicsőséges küzdelemben, amelyben a Diocletianus-féle
üldözés (284--305) alatt győztek Krisztus nevében.
A 7. századi
vértanú-akta szerint -- adatai meglehetősen hézagosak, de a legkorábbiak
-- egy harminc esztendős misenói diákonus, Sossus megtudta, hogy
Pozzuoliba érkezett a beneventói püspök, Januarius a diákonusával,
Festusszal és a lektorával, Desideriusszal.
Sossus többször is
fölkereste őket, de mindig titokban, mert a cumanai Szibillához
zarándokló pogány tömeg veszélyes volt a keresztényekre. Sossust minden
óvatossága ellenére fölfedezték, s mint keresztényt Dracontius bíró
parancsára bebörtönözték. Ekkor Januarius és két kísérője elment hozzá.
Amikor megvallották, hogy ők is keresztények, mindhármukat
letartóztatták és a bíró elé vitték. A bíró felszólította őket, hogy
áldozzanak az isteneknek, s mivel nem voltak hajlandók, kimondta az
ítéletet, hogy Sossusszal együtt mind a négy keresztényt vessék medvék
elé Puteoli amfiteátrumában. Ezt az ítéletet azonban megváltoztatta, és
kard általi halálra ítélte őket.
Miközben a vesztőhelyre
kísérték a püspököt és három társát, a puteoli egyház diákonusa,
Procolus és két hívője, Eutüchész és Acutius tiltakozott az igazságtalan
ítélet ellen. Erre elfogták, és velük együtt lefejezték őket is.
A
történészek ma azon a véleményen vannak, hogy e vértanúk valóban éltek
és vértanúk lettek, de nem egyszerre és nem egy helyen. Valamennyien a
Nápoly környékén lévő egyházakhoz tartoztak: Beneventóban halt meg
Januarius, Festus és Desiderius; Misenóban Sossus; Eutüchész és Acutius
pedig Pozzuoliban.
1936-ban látott napvilágot egy olyan
föltevés, mely szerint a Nápolyban tisztelt Januarius azonos a
beneventói vértanú püspökkel, aki a szardikai zsinaton (343) védte az
igaz hitet, ezért Konstans császár száműzetésbe küldte, s vértanú lett.
Egyes történészek elfogadják, más hagiográfusok szerint ennek a
föltevésnek semmi történeti alapja nincsen.
A szent vértanúk
tiszteletét a 4. század óta őrzi a hagyomány. A Jeromos-féle
Martirológium szeptember 19-én hozza Januarius temetését a Nápoly
melletti Puteoliban. A római naptárba 1586-ban vették föl ünnepüket.
--------------------------------------------------------------------------------
A
legenda szerint Dracontius bíró megvakult, amikor kimondta az ítéletet,
hogy medvék elé kell vetni a keresztényeket. Januarius meggyógyította, s
ekkor változtatta az ítéletet fővesztésre. Januarius nevéhez azonban
egy ennél sokkal nagyobb jelentőségű és ma is meglévő csoda kötődik: a
vércsoda.
Ez a csodálatos jelenség abban áll, hogy ampullákban
őrzött, összeszáradt vére időről időre folyékonnyá válik és fölbuzog.
Két nagy ampullát Nápolyban őriznek: a nagyobbik ovális keresztmetszetű,
köbtartalma kb. 60 cm3 a kisebbik hengeres, köbtartalma kb. 25 cm3.
Általában a május első vasárnapja előtti szombaton és szeptember 19-én
történik a csoda, és megmarad nyolc napon át mindkét ünnep után. Utána a
megalvadt vér ismét teljesen beszárad.
Természetes módon nincs
magyarázat erre a jelenségre, mert a történelem folyamán kiderült, hogy
sem időponthoz, sem külső körülményekhez nincs kötve. Nemcsak a
fejereklye jelenlétében, nemcsak nagy sokaság körében történik meg, még
csak a mondott dátumokhoz sincs kötve, mert máskor is, a fejereklyétől
távol és néhány szemlélő szeme láttára is megtörténik. Minden
próbálkozás zátonyra fut, amely e jelenséget meg akarja magyarázni. A
16. század óta a legkülönbözőbb okfejtésekkel próbálkoztak kritikus
elmék: a csalástól az okkult jelenségekig mindent próbáltak fölhozni a
csoda ,,megmagyarázása'' érdekében. Azt is mondták, hogy az egész
jelenségnek semmi köze sincs az emberi vérhez. Miután azonban már
ismerték a vér összetételét, 1902- ben két professzor a szeptemberi
csoda után megvizsgálta a folyadékot, és azt találta, hogy az rendes
emberi vér, és alvadása is ugyanúgy történik, ahogy a friss vér szokott
megalvadni.
Ráadásul a csoda nemcsak Nápolyban, hanem
egyidejűleg Pozzuoliban is történik, abban a templomban, amely a
hagyomány szerint a kivégzés helye fölé épült. Sőt, magánszemélyek
birtokában is van néhány apró vérrög, amellyel ugyanúgy megtörténik a
csoda, mint a főtemplom ampulláiban őrzött vérrel.
A hagyomány
szerint ugyanis egy nápolyi asszony fölfogta a vértanú püspök vérét.
Sokáig magánál őrizte, majd amikor már nagyon öreg lett, 389-ben átadta
az ereklyét a nápolyi egyháznak. És ekkor történt először a csoda: a
nápolyi hívek körmenetben vonultak ki a vér-ereklye fogadására, és
magukkal vitték Januarius püspök fejereklyéjét. Amikor a két ereklye
találkozott, a beszáradt vér folyékony lett.
A csoda első
hiteles leírása 1389. augusztus 17-éről való. Nápoly népe a város fő
patrónusaként tiszteli a vértanú püspököt, és a csoda bekövetkezését a
következő hónapok kedvező vagy kedvezőtlen előjeleként értelmezik.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
ki megengedted, hogy Szent Januarius vértanúd emlékezetét megüljük, add
meg, kérünk, hogy az örök boldogságban társaságának örvendhessünk!
Példája:
A szenvedésnek sohasem tudhatjuk az értelmét,
de bízzunk abban, hogy nem hiábavaló
Carvellói Szent Mária szűz † 1290,
Szent Tódor püspök hitvalló † 690
Szent Trofim, Szabbát és Dorimedon vértanúk.
Szent Tódor püspök hitvalló † 690
Szent Trofim, Szabbát és Dorimedon vértanúk.
A
pisidiai Antiochiáhan, a város lakosai e napon nagy ünnepséget
rendeztek a pogány Apolló isten tiszteletére. Áldozatokat mutatták be
neki, nagy vigasság járt a nyomában és nagy ünneplés. Ekkor érkezett a
városba két ismeretlen vándor: a keresztény Trofim és Szabbatiosz. Mivel
a helybeliek látták, hogy nem törődnek istenükkel, elfogták és
megkötözve a bíró elé vitték őket. Először Trofimot kérdezte ki
a bíró. Kereszténynek vallotta magát és nem volt hajlandó hitét
megtagadni. A bíró parancsára ruháitól megfosztották, a földön
kifeszítették és ütlegelték. Kiomló vérétől piros lett a föld. A verés
után börtönbe zárták. A bíró Szabbatioszt is kikérdezte. Ő is
állhatatosan kereszténynek vallotta magát. A bíró azzal büntette
hitvallásáért, hogy fára függesztették és vassal szaggatták testét. A
kínzás után levették a fáról, eközben lelkét visszaadta Istennek.
A
bíró újra Trofimot vette elő. Mivel látta, hogy hitében állhatatos,
elküldte Szinad városába Dénes kínzóhoz. Lábait hegyes szögekkel kivert
vas cipőkbe helyezte, és gyalog kellett neki a lovon ülő katonák mellett
menni a kijelölt cél felé. Minden egyes lépésnél új fájdalmat okoztak a
cipőkben levő hegyes szegek. Az út három napig tartott. Dénes kínzó,
Szinadában. új kínzások alá vetette. Hogy kínjai nagyobbak legyenek,
sebeibe ecetet és sót öntöttek, utána, börtönbe zárták.
Élt akkor
Szinadé városában egy titkos keresztény szenátor Dorimedon. Gyakran
meglátogatta Trofimot a börtönben és gondoskodott róla. Egy napon a
városban a pogány Kasztor és Pollux istenek tiszteletére nagy ünnepet
rendeztek. Dénes elöljáró, mivel nem látta az ünneplők között
Dorimedont, erőszakkal elővezettette, de nem bántotta, csak őrségre
bízta. Dénes a kínzó hiába próbálta hittagadásra bírni. Nem volt
eredménye. Ruháitól megfosztva verést, fára függesztést szenvedett.
Végül Trofimot és Dorimedont arra ítélte, hogy a cirkuszban vessék
vadállatok elé. A rájuk küldött vadállatok szelíden viselkedtek velük
szemben. Ezután mindketten lefejezéssel végezték be életüket 276-ban.
Szent Zoszimász remete-vértanú.
Dometián,
Cilicia helytartója egy napon vadászni indult. Sok helyen megfordulva,
egyik helyen egy embert talált, vadállatoktól környezve és velük
beszélgetve. Varázslónak gondolva a férfit, megkötözte és a városba
vitte, hogy ítélkezzenek felette. A fejedelem kikérdezte életéről,
varázslásairól. Zoszima megmondta a nevét, és azt, hogy ő nem varázsló,
hanem a szent atyák életét folytatja a pusztában. Ő keresztény. Amint a
fejedelem meghallotta, hogy a „Názáretit” tiszteli, Názáretbe küldte,
hogy ott majd megkínoztassa. Názáretben fejjel lefelé felfüggesztették
és úgy vallatták. Miután levették a fáról, visszaadta Istennek lelkét. A
keresztények tisztelettel temették el holttestét.