Egyes
szerzok állítják, hogy a ferences III. rend tagja volt. O a Katolikus
Legényegylet (Kolping-család) alapítója. Mint cipészinas, a maga sorsán
szerzett tapasztalatokat ifjú iparostársai kiszolgáltatottságáról. A
mesterek kihasználták munkaerejüket, a kizsákmányolás valóság volt.
Felszabadulásuk után a segédek vándorútra keltek, más országokba is
elmentek, hogy pénzt keressenek. Ez azonban újabb hányódást, sokszor
lezüllést vont maga után. Kolpingot egyre jobban foglalkoztatta a
gondolat: az ifjú iparosok egyesületbe való tömörítése, ezáltal
felemelése s védelmük biztosítása. Közben a papi hivatás is
megérlelodött benne. 24 évesen kezdte bepótolni középiskoláit, 28 évesen
kezdte el a teológiát, 32 évesen szentelték pappá a kölni minoriták
templomában. Utána segédlelkésszé nevezték ki egy Köln közelében lévo
községbe. Hamarosan gyárvárosba került, a munkások közé. Itt kezdett
komolyan foglalkozni az iparoslegényekkel, akik gyorsan megszerették. A
kezdeti nehézségek, elöljárói ellenzése nem törték le lelkesedését. Négy
év múlva Kölnbe helyezték, itt szervezte meg igazán egyletét s innen
terjesztette tovább. Ekkor 36 éves volt. Még 16 év adatott neki, hogy
muvét felépítse, kiterjessze s beírja nevét a történelembe. Róla írták:
„Kolping volt az újkor elso katolikus papja, aki teljesen a szociális
munkának tudta szentelni magát.” A Kolping-mu arra akarja tagjait
képessé tenni, hogy a világban, foglalkozásukban, házasságukban és
családi életükben, az Egyház, a társadalom, az állam javára
keresztényként megállják a helyüket. Az alapító 52 éves korában, a
munkától felorlodve, szívbántalmakkal kórházba került, ahol dec. 4-én
elhunyt. II. János Pál 1991-ben avatta boldoggá. Kolping muve halála
után sem fejlodött vissza. Fennmaradását annak is köszönhette, hogy o a
tagokat önállóságra nevelte. A II. Vatikáni Zsinat után a mozgalom meg
tudott újulni. 1991-ben a Kolping család több mint 30 országban 300.000
taggal muködött szerte a világban. Székhelye Köln. Magyarországon is
létezik, 1989 után kezdhette meg újra tevékenységét.
II. János Pál mondotta róla:
„Ilyen vonzó példaképekre van szüksége a mai embernek, mint amilyen Kolping Adolf volt.”
Imádság:
Istenünk,
te megadtad Boldog Adolfnak, hogy a munkásság felemelésére és a
vallásban való megtartására világméretu szervezetet alapítson; add, hogy
az o lelkülete továbbra is eleven maradjon Egyházadban és a munkás
társadalomban. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
SZENT BORBÁLA
+Nikomédia, 306 körül
Minden
történetkritikai megállapítás ellenére fény és vonzerő árad Szent
Borbálából. Szent Cecíliához és Alexandriai Szent Katalinhoz hasonlóan
Borbála tisztelete is jóval megelőzi a 7. századból ránk maradt latin,
görög, szír és örmény nyelven megírt legendát, függetlenül attól, hogy a
hitelesnek tekintett történeti források nem beszélnek róla.
Borbála/Barbara
(kinek neve a Barbarus, azaz barbár szó nőnemű alakja) egy pogány apa
nagyon szép leánya volt. Valahányszor az apa kereskedelmi útra ment,
leányát egy magas toronyba zárta. Egy ilyen távollétet ragadott meg
Borbála arra, hogy miután már régóta vágyott a keresztségre, fölvételét
kérje az Egyház közösségébe. A Szentháromságba vetett hite jeleként a
torony falába, amelyen addig csak két ablak volt, vágatott egy
harmadikat is. Atyja hazatérve az ablakok számából fölismerte, hogy
leánya elhagyta ősei hitét. Emiatt azonnal meg akarta ölni, ám
Borbálának sikerült elmenekülnie, mert a torony fala és a sziklák
megnyíltak előtte.
A hegyek között egy barlangban rejtőzött, de
egy pásztor elárulta atyjának a rejtekhelyet. A pásztor árulásának
büntetéseként Isten a bárányait ganajtúró bogarakká változtatta. Ez
azonban nem tartotta vissza az atyát attól, hogy leányát a bíró elé
hurcolja.
A bíró megfélemlítésül keresztényeket gyötörtetett
Borbála szeme láttára a legválogatottabb kínzásokkal. Krisztus azonban
erőt öntött lelkébe, s hogy ne féljen, társnőnek adta mellé Juliannát.
A
város kormányzója akkor a megszégyenítés eszközéhez folyamodott:
megparancsolta, hogy ruhátlanul pellengérezzék ki a piacon, minden
kíváncsi tekintet prédájául. Borbála azonban most is az Úrhoz menekült,
és meghallgatásra talált: a földből felszálló köd és az égből
leereszkedő felhő úgy beburkolta a testét, mintha teljesen föl lett
volna öltözve. Végül a bíró fővesztésre ítélte, és ekkor történt a
legszörnyűbb: az apa, aki korábban esztelen féltékenységgel óvta a
leányát, most maga ragadta meg a kardot és fejezte le. Mikor azonban
hazafelé ment, villám sújtotta őt, és nem maradt belőle más, csak egy
maréknyi hamu.
Egy Valerianus nevű ember gondoskodott arról,
hogy Borbála és a vele együtt lefejezett Julianna teste méltó temetésben
részesüljön. A sírnál pedig hamarosan megkezdődtek a csodák.
Borbála
vértanúságának időpontjául a legenda különböző változatai más és más
időpontokat jelölnek meg: Maximinus Thrax (235--238), Maximianus
(286--305) vagy Maximinus Daia (308--313) uralkodását. Lakóhelyéül
Antiochiát, Héliopoliszt mondják, vértanúsága helyéül pedig egyes
források Nikomédiát, mások Toszkánát, sőt olyan is van, amelyik Rómát
jelöli meg.
Ezeket az ellentmondó adatokat lehetetlen tisztázni.
Elégedjünk meg tehát azzal a ténnyel, hogy Borbála tisztelete legkésőbb
a 9. század óta Keleten és Nyugaton egyaránt elterjedt. Ez keleti
származására utal, mert a nyugati egyház sok keleti szent tiszteletét
átvette, fordítva ellenben nagyon ritkán történt.
Annak
ellenére, hogy a történeti források nem szólnak róla, többfelé
tisztelnek Borbála-ereklyét, és több ereklyeátviteli ünnepet is számon
tartanak. Így Velence, Konstantinápoly, Róma és Ó-Kairó büszkélkedik
azzal, hogy ereklyét őriz a vértanú szűztől; de olyan kis helyek is
állítják ugyanezt, mint Plaisance és Rieti. Fejét Novgorodban őrizték.
Borbála tisztelete Brémából terjedt Litvánia és Finnország felé.
A
13. században az aragóniai királyság folytatott tárgyalásokat a kairói
szultánnal, hogy megkaphassa a szent ereklyéit. Szeretik és tisztelik
Borbálát Ciprus szigetén, az Égei-szigeteken, Görögországban, a Balkánon
és Örményországban éppúgy, mint Grúziában. Nyugat-Európában:
Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban, Svájcban, Ausztriában és
Magyarországon is nagy tekintélynek örvend. A népi tisztelet a legenda
különböző elemeihez kapcsolódik. Így a ,,hirtelen és készületlen halál''
elleni oltalmazónak tekintik, mivel atyja ezzel bűnhődött
gonoszságáért. Gyakran így imádkoznak: ,,Add meg, ó Urunk, hogy Szent
Borbála közbenjárására halálunk előtt részesülhessünk szentségeidben.''
Ez a magyarázata annak, hogy a művészek gyakran ábrázolják Borbálát úgy,
hogy a kezében cibóriumot és felette ostyát tart. Ugyanezen az alapon
számtalan azon jámbor testvérületek száma, amelyek a ,,Jó halál'' nevét
viselik, és védőszentjüknek Borbálát tekintik.
Apja villám
általi halála miatt a villámcsapás és tűzvész ellen is kérik oltalmát,
ezért a vészharangra rá szokták vésni a képét. Ezáltal lett a harangok
és a harangöntők védőszentje, de neki ajánlották a hegycsúcsokat és az
erődítményeket is. A puskapor feltalálása után, amelyet úgy tekintettek,
mint a villám és a tűz egyesült erejét, ez a gyenge és minden
erőszaktól távol álló szűz hamarosan a tüzérek védőszentje lett.
Védőszentjüknek tekintik a hegymászók, akiket útjaikon vihar és
villámcsapás veszélye fenyeget, de ugyanígy a bányászok is, akik a
sújtólég veszélyében dolgoznak. Végül a torony miatt, amelyben lakott, s
amellyel oly gyakran ábrázolják, a régi építőmesterek és kőművesek
védőszentje lett.
A gazdag népszokás-anyagból csak egyet
említünk, a Borbála-ágat. Ha a cseresznyefa ágát Borbála napján beviszik
a szobába, karácsonyra kivirágzik. Ez a szokás nemcsak Jessze
kivirágzott vesszejére emlékeztet, hanem Borbálán keresztül arra is,
hogy a mi szívünkben is kivirágzik a szeretet, ha Krisztus benne él.
Ha
történetileg lehet is kifogásokat emelni Borbála legendájával szemben,
két dolgot mindenképpen el kell fogadnunk: a vértanú szűz alakja és
tisztelete olyan erővel sugárzik mintegy másfél évezreden át, ami fölér a
történeti adatokkal. Borbála Krisztus tiszta tükre volt, ezért képes
sugározni az örök szentség világosságát.
Julianna,
aki látta Borbála szörnyű és bátorsággal elviselt szenvedéseit, szemére
hányta a parancsnoknak kegyetlenségét. Ezért kínzások után őt is
lefejezték Borbálával együtt.
DAMASZKUSZI SZENT JÁNOS
*Damaszkusz, 650 körül +Jeruzsálem, 750 körül
A
keleti Egyház nagy szentjéről, Damaszkuszi Szent Jánosról sem a pontos
születési évet, sem halálának dátumát nem őrizte meg a hagyomány.
Valószínűnek látszik, hogy 650 körül, tehát húsz évvel Mohamed halála
után született, és 750 körül halt meg. Az adatok hiányának nem az az
oka, hogy a világ egyik eldugott sarkában élt. Szülővárosa, Damaszkusz,
ahol élete első fele is zajlott, mozgalmas hely, 660-tól a kalifák
székhelye volt. Innen irányították az iszlám szellemi és vallási életét
egészen 750-ig, amikor ezt a vezető szerepet Bagdad vette át.
János
atyja -- Sargun ibn Manszurnak hívták -- keresztény volt, de a
kalifátus pénzügyminiszteri tisztét töltötte be. Nagy gondot fordított
arra, hogy János és fogadott fia, Kozmász alapos műveltséget
szerezzenek, s így készüljenek föl a későbbi, magas hivatalok
betöltésére. Az ellen sem volt kifogása, hogy János a trónörökös
barátja, a leendő Jazid kalifa játszó- és asztaltársa legyen.
Amikor
János elérte a férfikort, először munkatársa, majd utóda lett atyjának a
pénzügyminiszteri poszton. A 7. század végén azonban megváltozott a
keresztények helyzete a kalifátusban. Az új uralkodó, Abd-el-Malek
(685--705) bizalmatlan volt velük szemben, s ezt János családja is
nagyon hamar megérezte. Éppen ezért, hogy elkerüljék a nagyobb bajokat,
fogadott testvérével, Kozmásszal együtt elhagyták Damaszkuszt, és
Jeruzsálembe települtek át. Ott beléptek a világszerte ismert Mar
Szabbasz-kolostorba. Mindez 700 körül történhetett. Nem sokkal később a
jeruzsálemi pátriárka, V. János (706--735) pappá szentelte Jánost. Ettől
kezdve János a pátriárka tanácsadója lett, s egyre inkább be kellett
avatkoznia az egyház életébe. Elkezdte írói tevékenységét is. A
mindenfelé dúló viták és bizonytalanságok miatt sokan fordultak hozzá
tanácsért, segítségért.
Jánost a kortársak s az utókor is nagyon
becsülte és értékelte. A középkor után Kelet Aquinói Szent Tamásának
nevezték, ami ellen ő maga tiltakozna a legjobban. János ugyanis korának
gyermeke volt, s ezt a kort az utánzás és a gyűjtés jellemezte. A 4. és
5. század az Egyház szellemi életében a nagy lángelmék kora volt, a
6--7. század csak rendszerezte és őrizte a nagy elődök hagyományát,
anélkül, hogy átfogó szintézist, rendszert készített volna. János annyit
akart, hogy a megtámadott igazságot megvédje. Önmagát egy helyen a
méhhez hasonlítja, amely mindenféle virágról összegyűjti a mézet. Fő
teológiai műve, A megismerés forrása a korábban élt keleti atyák
írásaiból és a zsinati aktákból hihetetlen szorgalommal összeállított
gyűjtemény.
A maga korában a képrombolással kapcsolatos vita
tette híressé. Három nagy beszédet írt a képek tisztelete érdekében,
amely ellen a képrombolók III. Leó császár vezetésével (717--741)
könyörtelen támadást indítottak. A szentképek tisztelete körül korábban
is akadtak már nézeteltérések. A kérdés gyökere az Ószövetségbe nyúlik
vissza, ahol a mózesi törvény szigorúan megtiltja minden képmás, szobor
vagy kép készítését, hogy a bálványimádás veszedelmétől megóvja az igaz
Isten tiszta kultuszát. Az Újszövetség ezt a törvényt hatályon
kívüliként kezelte, de a nép körében mindig óvakodtak attól, hogy
közvetlen tiszteletet adjanak a képmásoknak. A kérdést az iszlám
megjelenése élezte ki a maga kivételt nem ismerő képtilalmával, amely --
mivel az iszlám egyre nagyobb hatalomra tett szert -- az Egyházra is
hatást gyakorolt.
Lehetséges, hogy III. Leó császár, aki kiváló
államférfi és hadvezér volt, az iszlám oldaláról várható kritika
elkerülése végett fordult a képtisztelet ellen. A mohamedánok ugyanis
bálványimádással vádolták a keresztényeket. Bizonyára nem véletlen, hogy
a császári intézkedés szinte egybeesik II. Jazid kalifa 720-ban
kiadott, képeket eltiltó rendeletével. Ez azonban csak mellékes hatás
lehetett, a fő indíték az Egyházon belül támadt azzal, hogy a régóta
vitatott kérdésben a császár személy szerint a képtisztelet ellen
foglalt állást. Meggyőződése volt, hogy a képek ,,bálványozása'' Isten
haragját hívja ki a birodalom ellen, melyet neki minden veszedelemtől
óvnia kell. Kötelességének érezte tehát, hogy hatalmi szóval avatkozzék a
vitába. 726-tól egyre keményebb intézkedéseket hozott, végül 730-ban
nyílt rendeletet adott ki, amely megtiltotta a szentek képeinek
készítését és tiszteletét (ekkor Krisztus és Mária ábrázolása még
kivételt képezett).
A rendelet Keleten fölháborodást és
tiltakozást váltott ki. Ebben az időben lépett föl János, s megírta
beszédeit a képrombolók ellen. Nem a képekkel kapcsolatos visszaéléseket
vette védelmébe, hanem világos különbséget tett a csak Istent megillető
imádás és a képeken ábrázolt szenteknek szóló tisztelet között. Minden
erejével a képek tisztelete mellett foglalt állást. Ezzel a későbbi kor
számára ,,a képtisztelet klasszikus teológusa lett''. Csodálatos a
bátorsága, amellyel szembeszállt a császárral, s még a kiközösítést is
föl merte hozni fenyegetésül.
E két említett munka mögött
háttérben marad János minden egyéb írása. Mindazonáltal lenyűgöző a
tudása és széles körű az érdeklődése. Nemcsak dogmatikus és apologéta,
hanem egzegéta, filozófus és hagiográfus is volt. Ezenkívül mint
himnuszköltő vált nagyon híressé a keleti Egyházban, ahol mindmáig
éneklik a liturgiában a himnuszait.
A bizánci hagyomány úgy
tudja, hogy Damaszkuszi Szent Jánost december 4-én temették el.
Valószínűbb azonban, hogy ezen a napon halt meg. A római naptárba
1890-ben vették föl az ünnepét, március 27-re. 1969-ben az ünnepet
december 4-re helyezték át.
--------------------------------------------------------------------------------
Műveiből három fő jellemvonás rajzolódik ki:
Elsőként
egyszerű alázatossága. Gazdag és tekintélyes családból származott,
életének első fele a legmagasabb körökben zajlott, de amikor a Mar
Szabbasz-kolostor szerzetese lett, mindez mintha nem is létezett volna.
Elvonulva a világtól egyedül Istennek akart szolgálni. Nagyon művelt és
tudós szellem volt, ennek ellenére ,,haszontalan és utolsó
rabszolgának'' tartotta magát, akinek ,,jobb lett volna, ha Isten előtt
csak a bűneit vallja meg'', mint hogy beavatkozzék a teológia és az
egyházpolitika kérdéseibe. Mindazonáltal engedelmességből harcba szállt a
megtámadott igazságért.
Másik vonzó jellemvonása a hagyományhoz
való hűség volt. Igaz, korának lelkületére jellemző volt, hogy az
áthagyományozott kincsek őrzését tekintették a legfőbb feladatnak, és
nem az újdonságokat hajhászták, mégis Jánosban a hagyomány tisztelete
erkölcsi alapállás lett. Az igazság iránti tisztelet tanította meg arra,
hogy önmagát és a saját ötleteit távol tartsa a kapott és továbbadandó
üzenettől. E hűségében lett közvetítő az első századok és a középkor
között.
Harmadik vonása az Egyház iránti szeretete. Éber
készenlétben nyilvánult ez meg, amellyel a veszélybe került Egyház
segítségére sietett, nem törődve az őt fenyegető megtorlásokkal, még a
leghatalmasabbakkal sem. Nem kereste a vitákat, de ha az Úr ügyéről volt
szó, félelem nélkül szállt harcba az igazságért.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
kérünk, add, hogy Szent János áldozópapod könyörgése segítsen minket,
és az igaz hit, melyet ő oly buzgón tanított, legyen mindenkor
világosságunk és erősségünk!
Példája:
dolgodat szorgalmasan végezd, ne követeljed a magad dicsőségét!
Polivoti Szent János atya
Fiatal
korától erényes életet élt. A VIII. században Polivot püspökévé
szentelték az ázsiai Frigiában. Ezután még jobban kitűnt erényes
tetteivel. Izauri Leó császár képromboló törekvései ellen fel melte
szavát, és nyáját megőrizte ettől a tévelytől. Szent életéért Isten
gyógyító, és ördögűző erővel ajándékozta meg. A VIII. században halt
meg.
Aranyszavú (Krizológus) Szent Péter egyháztanító, † 450
