*Örményország, 260 körül. +330 körül
Örményország,
amely a Kr. e. 6. századtól Armenia néven volt ismert az ókori
világban, nagyon korán találkozott a kereszténységgel. A hagyomány
szerint Abgár király levelet váltott magával az Úr Jézussal, és
meghívta, hogy jöjjön el hozzá, ő megosztja vele országát. Jézus erre
azt válaszolta, hogy ő nem, de egy apostola majd elmegy.[17] Pünkösd
után Szent Tádé (lásd: A szentek élete, 632. o.) és Szent Bertalan
(lásd: A szentek élete, 490. o.) lett az örmények apostola. E legenda
mögött történeti mag rejlik, mert a 2--3. században már tekintélyes
számú keresztény élt az országban, s a 3. században több üldözés is volt
ellenük.
Az egész országot megtérítő apostolnak mégis
Világosító Szent Gergely püspököt tartják, nevét is innen kapta: ő
világosította meg az élet világosságával, az Evangéliummal az örmény
népet. Legendás elemeket is tartalmazó életrajzát az 5. században írták.
Atyja Anak pártus fejedelem volt, akit Artasir perzsa király
azzal küldött Örményországba, hogy orvul gyilkolja meg Koszrov királyt.
Anak át is települt Örményországba, családostól már hosszabb ideje itt
élt, amikor végrehajtotta a merényletet. Őt magát azonban elfogták, és a
haldokló király megparancsolta, hogy irtsák ki Anak egész családját,
vele együtt. Meg is történt, a kisgyermek Gergelyt azonban egy
keresztény dajka megmentette és Cézáreába menekült vele. Itt
kereszténynek nevelték, és egész fiatalon feleségül vett egy Julitta
nevű keresztény leányt. Két fiúk született: Arisztakesz és Vártán.
Valószínű, hogy Gergelyt még Cézáreában pappá szentelték.
Közben
a meggyilkolt Koszrov király fia, Tiridat, aki a római császárhoz
menekült, visszatért. Részt vett Galerius győztes hadjáratában 297-ben a
perzsák ellen, s ezután Diocletianus katonaságot adott melléje, hogy
foglalja vissza ősei trónját. Tiridat diadalmenettel tért vissza
országába, és Gergely csatlakozott hozzá, még mielőtt átlépte volna az
ország határát. Az első városban, Erzinkanban Tiridat vallási ünnepet
rendezett: a városban tisztelt Anahita istennőnek mutatott be
hálaáldozatot, s ezt kíséretétől is elvárta. Gergely megtagadta, ezért
megkínozták, majd egy hírhedt föld alatti börtönbe vetették, ahol
életrajzírója szerint 15 éven át (298-- 313) raboskodott a
legelvetemültebb gonosztevők között. Tiridat trónfoglalása után üldöző
rendeletet adott ki a keresztények ellen.
Szodzomenosz (+425
után) történetíró szerint Tiridat és országa megtérése egy csoda
következménye volt. Tiridat ugyanis feleségül akarta venni Szent
Ripszimát, aki a római birodalomból menekült Örményországba a
keresztényüldözés elől. Mivel nem hajlott a szavára, kivégeztette, s
utána megőrült: éjszakánként farkasüvöltéssel bolyongott a palotában.
Miután minden orvos kudarcot vallott gyógyítási kísérletével, a király
nővére álmában kinyilatkoztatást kapott, hogy egyvalaki tudja
meggyógyítani a királyt: Gergely. Azonnal kihozták a börtönből, és
valóban meggyógyította Tiridatot. Mindjárt hirdetni is kezdte neki és
egész udvarának Krisztust, akinek erejével meg tudta gyógyítani.
Tiridat
meg is tért, és olyan buzgó hívő lett, hogy elrendelte: az egész ország
legyen kereszténnyé. A pogány kultuszt beszüntette, és felhatalmazta
Gergelyt, hogy a szentélyeket templommá alakítsa át. Gergely a
szentélyeket megtisztította, keresztet állított bennük, de úgy gondolta,
hogy a keresztséget és a templomszenteléseket mégis püspöknek kellene
elvégeznie, püspök pedig nem volt az országban.
Tiridat és
fejedelmei úgy látták, leghelyesebb lesz, ha Gergely lesz az első és fő
püspök Örményországban. Ezért elküldték a kappadókiai Cézáreába, hogy
szenteljék püspökké. Cézárea püspöke, Leontius zsinatot hívott össze, és
314-ben fel is szentelték Gergelyt, akit 13 fejedelem és nagy sereg
kísért el útjára. Gergely mint püspök a pogányság fellegvárát, Asztiszat
városát kapta székhelyül, de a városlakók fegyverrel fogadták. A
kíséretében lévő hercegek azonban katonáikkal elfoglalták a várost, és
Gergely a magával hozott Keresztelő Szent János-ereklyét elhelyezve egy
kápolnában, elfoglalta székét. Mint főpüspök, katholikosz hozzáfogott az
egyházszervezéshez: 12 püspökséget és számos plébániát alapított.
Gondoskodott a klérus képzéséről, de ekkor még szír és görög nyelvet
használtak, mivel az örmény ábécét csak száz évvel később Szent Meszrop
(lásd: 648. o.) alakította ki.
Gergely két fia eddig Cézáreában
élt. Tiridat király most hazarendelte mindkettőt. Arisztakesz remeteként
élt, s csak nehezen engedelmeskedett. Hazatérve püspökké szentelték és
Gergely segédpüspöke lett, a niceai zsinaton is részt vett. Amikor
Tiridat Rómába utazott Nagy Konstantin császárhoz, Gergely elkísérte,
majd visszavonult és Arisztakesznek adta át a püspöki hivatalt. Mivel
hamarosan meghalt, a másik fiú, Vartan lett Gergely utóda. Mindkettőt
szentként tisztelik az örmény egyházban.
Gergely teljes
magányban halt meg, és Throdanban temették el. Ereklyéinek megtalálása
mellett ünneplik megkínzásának, bebörtönzésének és kiszabadulásának
emlékét is. Az örmény egyház az 5. század elején perzsa fennhatóság alá
került, s ennek következtében a 6. század elején monofizita lett. Ekkor
vette fel Világosító Szent Gergelyről a gregoriánus egyház nevet.
1198-ban egyesültek a római egyházzal, de ez az unió csak 1375-ig
tartott, amikor a törökök újra elszakították őket. Ma uniós és
monofizita örmény egyházak élnek, s mindegyik katholikosza azzal
bizonyítja jogos hivatalviselését, hogy őrzik Szent Gergely
karereklyéjét. [17] A levélváltást szír eredetiből beleszőtte
Egyháztörténetébe
Cézáreai Euszebiosz. Magyarul is olvasható az Ókeresztény írók 4.
SZENT JEROMOS
*Stridon, 347 körül +Betlehem, 419/420. szeptember 30.
Jeromos
(Hieronymus) 347-ben, a Dalmácia és Pannónia határán fekvő Stridon
városában született. Szülei ugyan keresztények voltak, de őt kiskorában
nem keresztelték meg. Iskoláit szülővárosában kezdte, s mindjárt az első
időkben kitűnt, hogy tehetséges, de fegyelmezetlen, nehezen kezelhető,
büszke lélek lakik benne. Eleven ésszel és jó gondolkodókészséggel volt
megáldva, ám rendkívül érzékeny, szenvedélyes, gyanakvó és rátarti
jellem volt. Egész fiatalon Milánóba, majd Rómába küldték retorikát és
filozófiát tanulni. Róma, a birodalom fővárosa elbűvölte a vidéki ifjú
lelkét.
Tanulta az emelkedett, művészi latin nyelvet, féktelen
kíváncsisággal falta a latin klasszikusokat, akik nyelvezetére,
gondolkodására is nagymértékben hatottak. Később csak azért bírálta
Cicerót, mert elhatározta, hogy megszabadul a hatásától. Valójában
azonban mestereitől soha nem tudott teljesen elszakadni. Róma és a
klasszikus írók annyira beleivódtak emlékezetébe, hogy a latin
szerzőkkel szemben nem tudta megtartani azt a derűs nyugalmat, amellyel a
kappadókiai atyák tudtak bánni a klasszikus görög szerzőkkel.
A
megfeszített tanulás sem akadályozta Jeromost abban, hogy kivegye
részét a szórakozásokból. Úgy tűnik, e szórakozásokba is természete
féktelenségével vetette bele magát: később Kalkisz pusztájában gyötrik
is az emlékképek, melyeket ez időtájt szedett össze.
Mély és
tartós barátságot kötött Bonosiusszal és Rufinusszal, s velük együtt
látogatta a katakombákat, hiszen Róma a vértanúk városa is volt.
Jeromos
lelke azonban sokkal igényesebb volt annál, semhogy a felszínes
szórakozás és a világi tudomány ki tudta volna elégíteni. 366
nagyböjtjének kezdetén Bonosiusszal együtt fölvételét kérte a
katechumenok közé, és húsvétkor Liberius pápa megkeresztelte őket. Ezzel
új életet kezdett.
Nem sokkal húsvét után elindult Gallia felé,
de csak Trierig jutott. Itt újra tanulni kezdett, s egyszer csak
fölfedezte a szerzetesi életet. Elhatározta, hogy visszatér Itáliába,
mégpedig Aquilejába, és ott elmélkedő-aszketikus életet kezd: ,,Ott majd
lesz rá idő, hogy Isten dolgaival foglalkozzam.'' Bármennyire
kételkedett elhatározása komolyságában a családja, barátaival együtt
Chromatius szerzetes vezetésére bízta magát.
A kis szerzetesi
közösség életének középpontjában a Szentírás tanulmányozása állt. Ám ez
az idilli állapot nem tartott soká, mert ,,kitört egy vihar'' -- mondja
később Jeromos, és a közösség szétszóródott. Ő maga a próbatétben is
állhatatos maradt, és bátorságát nem veszítette el. Útra kelt, hogy
keletre menjen, ahol -- mint tudta -- a pusztákban virágzó szerzetesi
közösségek éltek. A könyvtárát és a Rómában készített följegyzéseket
azonban magával vitte. Utazása szakítást jelentett a családjával, ami a
szívében mély sebet ütött. Később ezt írta Héliodorosznak: ,,Nekem
pontosan azokat a fájdalmakat kellett átélnem, amelyektől te annyira
félsz.''
Keleti tartózkodása alkalmat adott Jeromosnak arra,
hogy Antiochiában tökéletesítse Szentírás-ismeretét, Tiberiásban pedig
megtanuljon héberül. Ezután elvonult Kalkisz pusztájába, hogy a
remetékhez csatlakozva magányban, virrasztásban, vezeklésben és munkában
éljen.
Csak éppen összes természetes adottsága ellenkezett
ezzel az életformával. Súlyos vívódás kerítette hatalmába, őrlődött a
szelleme és a lelke, azaz kulturális és vallási érdeklődése között.
,,Amikor Izaiás prófétát olvastam, meg kellett állapítanom: ťMily
bárdolatlan beszéd ez, és milyen hanyag stílus!Ť S miután virrasztva
végigimádkoztam egy éjszakát, visszatértem Vergiliushoz, Ciceróhoz és
Platónhoz.''
Egyszer azonban volt egy álma, amelyben azt a
figyelmeztetést kapta, hogy még egyáltalán nem él keresztény életet.
Ezen lelke mélyéig megdöbbent. Különféle kísértések is próbára tették, s
főleg könnyelmű római életének képei jártak vissza a képzeletébe.
És
ez még nem volt minden. Az ariánus vita és az antiochiai egyházszakadás
a pusztákon is végigviharzott, és fölkorbácsolta a remeték lelkét is. A
szerzetesek között pártok alakultak: ,,Zsákba öltöztünk, és hamut
szórtunk a fejünkre, de kiközösítettük a püspököket'' -- írja később
ironikusan. Végül belefáradt a vitákba, és nem akarván többé tudni a
,,piszkos, műveletlen és perlekedő szerzetesekről'', visszatért
Antiochiába.
Paulinus, a város püspöke pappá akarta szentelni.
Ehhez Jeromos csak azzal a föltétellel adta beleegyezését, hogy hű
maradhat szerzetesi hivatásához és megőrizheti mozgási szabadságát.
Szentelése után hamarosan útra is kelt: 380/381-ben Konstantinápolyban
tartózkodott és a város könyvtárában dolgozott. Nagy hatással volt rá
Nazianzi Szent Gergely, aki ,,ezt az ércből való lelket''
föllelkesítette Origenész iránt. Első lelkesültségében le is fordított
Origenésztől huszonnyolc homíliát, de később alábbhagyott a lelkesedés,
sőt, hátat is fordított neki.
Közben Damazusz pápa kieszközölte a
császárnál, hogy 382-re zsinatot hívjon össze. Paulinus püspököt
Jeromos kísérte el a zsinatra, melynek végeztével könyveivel és
jegyzeteivel együtt Róma felé vette útját. Ekkor harmincöt éves volt, és
nagy feladat várt rá: Damazusz pápa, aki maga is művelt szellem volt,
bevonta legszűkebb munkatársi körébe és megtette a titkárjává. Hamarosan
még ennél is fontosabb feladattal bízta meg: az evangéliumok latin
fordítását kellett átvizsgálnia. Ez a munka azonban nem egyszerűen
szövegvizsgálat, fordításrevízió volt, hanem fordítás is; és nem
korlátozódott csupán az evangéliumokra, hanem idővel kiterjedt az egész
Szentírásra, és húsz éven át foglalkoztatta Jeromost, aki ebben a
munkában minden tehetségét és addig szerzett tudását az Egyház
szolgálatára szentelte.
Hamarosan közismertté vált Rómában, és
voltak olyanok, akik Damazusz pápa utódát látták benne. Közben azonban
néhány római matróna és úrnő kérte a lelki vezetését, és ezek a nők
gyermekien szomjas érdeklődéssel fordultak hozzá a Szentírással
kapcsolatos kérdéseikkel is. Jeromos az Aventinuson épült luxusvillában
magyarázta nekik a Szentírást. Fegyelmezett buzgósága vonzotta ezeket a
lelkeket, akik éppen emiatt biztonságban érezték magukat Jeromos
vezetése alatt. Közéjük tartozott Paula, Marcella és Eustochium. De
minél feddhetetlenebb volt Jeromos, a városban annál több pletyka
keringett róla. Amikor rosszallóan megkérdezték, miért csak nőket tanít,
így válaszolt: ,,Kevesebbet foglalkoznék nőkkel, ha férfiak többet
érdeklődtek volna nálam a Szentírás felől!''
Bizonyos római
körök, főleg a lanyhább lelkületű római papság zokon vette a művelt
szerzetestől, hogy belegázol addig zavartalanul űzött játékaikba, s
ezenfelül még arra is kényszeríti őket, hogy az addig megszokott
szentírási szövegek helyett egy új fordítás használatával vesződjenek. A
pápa Jeromos iránti megbecsülése és jóakarata azonban egyelőre olyan
védelmet biztosított számára, hogy végső soron mindenkinek tiszteletben
kellett őt tartania.
A körülötte kialakuló ellenséges légkörben
azonban Jeromos nem volt egészen ártatlan. Félreértéseivel a legjobb
kezdeményezéseket is zátonyra futtatta, s lobbanékony, vitára hajló
természete, csipkelődő, sőt nem egyszer gúnyos stílusa sok ellenséget
szerzett.
Amikor Damazusz pápa meghalt és utóda nem biztosított
már számára védelmet, Jeromos elhagyta Rómát, és testvérével együtt újra
keletre ment. Néhány római hölgy is követte barátnőikkel és
szolgálóikkal együtt. Betlehemben telepedtek meg, ahol Jeromos két
kolostort alapított: egyet a férfiak számára, ezt ő maga irányította;
egyet pedig a nők számára, s annak vezetését Paulára bízta.
Ekkor
egy hosszú, irodalmi téren nagyon termékeny időszak következett, amely
harmincöt esztendeig tartott. A tudósnak segítségére volt nagy könyvtára
és sok följegyzése, melyeket a korábbi évek utazásai során gyűjtött.
Mindenekelőtt
eredeti nyelvből lefordította a Szentírásnak majd minden könyvét. Ez
önmagában olyan teljesítmény, amellyel kivívta magának a kortársak
bámulatát. Megteremtette azt az alapszöveget, amelyet Vulgata néven a
latin egyház egészen a legutóbbi időkig hivatalos szentírási szövegként
használt.
Mikor a fordítással elkészült, hozzáfogott a szövegek
magyarázatához. E magyarázatok rendkívül gazdag lelki és régészeti
tudásról tanúskodnak; teológiai tartalmuk már szegényesebb, a formájuk
pedig egészen laza. Ennek magyarázata az, hogy Jeromos tudományosan
művelt, az átlagosnál jóval olvasottabb, de nem teológus és nem
misztikus szellem. Ezért kellett szakítania Origenésszel is.
Történeti
írásai, főleg a De viris illustribus (A kiváló férfiakról) című munkája
sok érdekes adatot tartalmaz. Ránk maradt százötvenhét levele is,
melyek szerint a legváltozatosabb kérdésekkel fordultak hozzá tanácsért.
E levelek Jeromost úgy mutatják be, mint szigorú aszkétát, keménykezű
lelki vezetőt, aki metsző iróniáját mindvégig megőrizte, ugyanakkor
mélyen meg tudott rendülni és tudott forró könnyeket is sírni.
Munkával
töltött magányából nemsokára teológiai harcba szólították a
körülmények, nevezetesen a ciprusi Szalamisz város püspöke, Epifaiosz. A
püspök összeállított egy eretnekség-gyűjteményt, melynek a
Méregszekrény címet adta, s ennek fiókjaiba helyezte el az általa ismert
és eretneknek ítélt tanításokat és tételeket. E szekrény hatvannegyedik
fiókjába tette Origenészt. Az ünnepelt alexandriai tanítóval szemben
olyan vádakat hozott fel, amelyekkel egész Palesztinát fölháborította. E
viták hullámai oly magasra csaptak, hogy Jeromos is beavatkozott,
mégpedig Origenész ellenében. Ezáltal a jeruzsálemi püspökkel éppúgy
szembekerült, mint korábbi barátjával, Rufinusszal. A harc elkeseredett
vita formájában zajlott, s csak egyszer szakította félbe egy
fegyverszünet-féle. Közben az egész Egyház, főleg Szent Ágoston,
botránkozva figyelte e háborút. Jeromos olyan hévvel harcolt, hogy még
Rufinus halála (411) sem tétette le vele a tollat.
Életének
utolsó éveit fájdalmas szenvedések tisztítótüzében töltötte. Egészsége
meggyengült, látása egyre inkább romlott, és egymás után elvesztette
hűséges kísérőit. Ehhez járultak a nyugtalanító politikai események: a
barbár gótok betörtek Itáliába, s 410-ben elfoglalták és kifosztották
Rómát. A Város pusztulását -- a városét, amelyben a világ úrnőjét látták
-- a kortársak olyan fájdalommal szemlélték, mint korábban a zsidók
Jeruzsálem pusztulását. Jeromos lelke mélyéig megrendült: ,,Rómát ostrom
alá fogták. Sírás fojtogat, miközben diktálok. A várost, amely az egész
világ felett uralkodott, elfoglalták!''
412 körül portyázó
szaracénok veszélyeztették a betlehemi kolostorokat, s egy napon sietve
menekülnie kellett. Aztán még egyszer föllángolt a pelagianizmus elleni
harc, és Jeromos teljes szenvedélyességével kivette belőle a részét.
Csak az eretnekség legyőzése nyugtatta meg: utolsó levelében Ágostonnak
gratulál a győzelemhez.
Az évek múlásával Isten lassan mindentől
megfosztotta, és Jeromos kezdett eltávolodni mindentől, ami korábban
oly közel állt a szívéhez: ,,Aki a halálra gondol, az hamarosan mindent
megvet''. Kimerülten és vakon tért meg Urához 419. (vagy 420.)
szeptember 30-án. Élete szakadatlan harc volt.
Önmagát úgy
jellemzi, hogy ,,filozófus, rétor, grammatikus és dialektikus egyszerre,
továbbá három nyelvnek; a hébernek, görögnek és latinnak ismerője''.
Különösen ez utóbbi háromnyelvűség, a héber ilyen szintű ismerete volt
akkoriban rendkívüli.
Élete végéig megőrizte a legszigorúbb
aszkézis gyakorlatait, de elkísérte betegesen izgulékony és érzékeny
természete is. Ha vitatkozott, bántó éllel is tudott fogalmazni.
A
római hölgyek kissé meg tudták szelídíteni ezt a heveskedő aszkétát
azzal, hogy saját szakterületén, a Szentírás kérdéseiben szóra bírták.
Tudományosságát elismerték, és néha nem tudott ellenállni a kísértésnek,
hogy ezt az elismerést személyes célja szolgálatába állítsa. S ha
tanítványai felé nem is tudta képviselni az evangéliumi szelídséget,
ezek a nők a maguk intuitív módján megérezték, hogy Jeromosban minden
keménység és szigor ellenére nagyon érzékeny és finom lélek lakik.
Munkáiban
olykor védekezés nélkül föltárja saját gyengeségeit, s ezzel különösen
is hat olvasóira. Munkabírása, a Szentírás szolgálatába állított
tudásszomja, önmagával szemben tanúsított szigora föltétel nélküli
tiszteletet parancsol. Az Egyház iránti szeretete és soha meg nem ingó
igazhitűsége mindenkihez közel hozta ezt a tudós aszkétát. Utolsó
éveinek szenvedései megtisztították, s Isten elvezette lelkét a
tökéletességhez.
Az 5. századi források 420. szeptember 30-ra, Betlehembe teszik temetése napját. Rómában a 8. század óta ünneplik.
--------------------------------------------------------------------------------
A szent egyháztanító életéről elsősorban a saját írásaiból ismerünk meg jellegzetes részleteket.
Leírja
egy látomását, amely nagyon megrendítette, amikor már a szíriai
pusztaságban élt, de még a klasszikus szerzők szerelmese volt:
,,Lélekben a Mindenható bírói széke elé ragadtattam. Olyan világosságba
kerültem, hogy a szememet nem mertem fölnyitni. Kérdés hangzott felém,
hogy milyen hitű vagyok. ťÉn keresztény vagyokŤ -- feleltem. ťNem az
igazat mondod --válaszolta az, aki a bírói széken ült --, te Cicero híve
vagy, nem pedig keresztény. Ahol a kincsed, ott van a szíved is!Ť''
Erre semmi védekezést nem tudott fölhozni, s az ostorcsapások alatt,
melyeket az Örök Bíró ítélete szerint mértek rá, jajgatva fogadkozott:
,,Uram, ha még egyszer világi könyvet veszek a kezembe olvasásra, akkor
foglak megtagadni téged!'' -- E látomás után természetesen még
foglalkozott profán irodalommal, de már egészen a Szentírás felé fordult
érdeklődése.
A pusztában igen heves kísértések érték. A római
táncos mulatságok emlékei makacsul visszatértek képzeletébe: ,,Ó, amikor
a pusztában éltem, abban az elhagyatottságban, ahol csak a remeték
találtak otthonra, ahol perzselőn tűzött a nap, milyen sokszor képzeltem
azt, hogy újra Rómában vagyok, az ottani szórakozások közepette!
Táncoló lányok körében láttam magam. Arcom összeaszott a böjtöléstől, de
kiaszott testemben lángok lobogtak, és a szenvedély tüze hevítette egy
majdnem holt ember testét. Annyira jutottam, hogy éjjel és nappal
hangosan kiáltoztam, és szünet nélkül vertem a mellemet. Féltem a
cellámtól, mert az ismerte az én gonosz gondolataimat. Szomorúsággal és
önmagam iránti haraggal eltelve hatoltam egyre mélyebben a sivatagba.''
Amikor
már újra Rómában élt, szigorú erkölcsi prédikációi miatt néhányan
megnehezteltek rá és ellenségei lettek. Mivel ellenállhatatlan
vonzerővel prédikált a szüzességről, a pogányok attól kezdtek félni,
hogy elnéptelenedik a város. A szigorú aszkéta keményen ostorozta az
özvegyeket, akik ,,feltűnést keresve, pompás öltözékben sétálnak az
utcákon föl és alá, mintha nem is veszítették volna el a férjüket, hanem
a következőt keresnék!'' Ostorozta a ,,finomkodó klerikusokat, akik
gondosan kiöltözve illatfelhőbe burkolóznak. Kényesen ápolt hajjal és
gyémántgyűrűvel az ujjukon járják az utcákat, óvakodva cipőik
beszennyezésétől, miközben mint országos hírnökök viszik a pletykákat
házról házra''. Különösen azokra öntötte ki a haragját, akik a jámborság
köpenyébe burkolózva a legszörnyűbb gazságokat vitték végbe.
Egy
napon meghalt Blaesilla, Paula asszony leánya, aki mértéktelen
buzgalommal gyakorolta az aszkézis különböző formáit. A nagy pompával
megrendezett temetésen Paula nem bírta elviselni a fájdalmat és
összeesett. Többen Jeromost hibáztatták a leány haláláért s az anya
fájdalmáért, mire ő ,,könnyek és fájdalmak közepette'' búcsút vett
Rómától és lerázta a lábáról Babilon porát.
Betlehemben végre
békés körülmények között a munkának szentelhette minden idejét.
Kolostorának szerzetesei könyvek másolásával foglalkoztak. Ő maga több
írnoknak diktált, olykor naponta ezer sornyi anyagot. A többiek
sokszorosították a szövegeket, de az írás közben elvétett szavak miatt
Jeromos elég sokszor neheztelt rájuk. Közben állandóan tovább tanult:
rabbi Bar Anina tanította a kaldeus nyelvre és vezette tovább a héber
nyelv ismeretében. A csendes kolostor hamarosan zarándokhely lett, s a
zarándokok mind szerettek volna magukkal vinni egy levelet vagy más
szöveget a híres mestertől. Olyanok is voltak, akik írnokot hoztak
magukkal, hogy minél hosszabb szövegeket másoltathassanak maguknak.
Dürer híres metszete, a ,,Szent Jeromos a házában'' mutatja, hogy a
középkorban hogyan képzelték a szent életét.
Ebben az időben
történt -- mondja a legenda --, hogy egy sánta oroszlán baktatott be a
kolostorba. Az összes testvér rémülten szaladt szét, Jeromos azonban
elébe ment, és úgy fogadta mint kedves vendégét. Akkor az oroszlán
nyögve tartotta a mancsát Jeromos elé, és látszott, hogy belelépett egy
hatalmas tövisbe. Jeromos kihúzta a tövist, majd kötést tett a sebre, s
ettől kezdve az oroszlán úgy ragaszkodott hozzá, mintha csak a macskája
lett volna.
Hatalmas méretű irodalmi munkásságának természetesen
voltak bírálói is. Sokan inkább ,,szép, hibátlan kéziratokat''
szerettek volna tőle, mint mindig új, de olykor javításokkal zsúfolt
lapokat. Ezért egyszer így panaszkodott: ,,Ha gyékényt fonnék, vagy
pálmarost-szövetet szabnék, senki nem szapulna, senki nem dorgálna. Most
azonban, hogy az Üdvözítő szavait magyarázom, maradandó eledelt
készítek és a szent könyvek ösvényét szeretném megszabadítani a
bozóttól, kétfelől is verik az arcomat.''
Ezekielhez írt
kommentárjában rejtőzik egy egyéni megjegyzése, amelyből megláthatunk
valamit az öreg tudós szenvedéséből: ,,Mécsesem pislákoló fénye mellett
diktálom ezt a néhány oldalt. A szent szöveg magyarázata enyhíti egy
kissé lelkem szomorúságát, mert a lelkem nagyon háborog. A külső
szorongatásokhoz járul még koromnál fogva meggyengült és vaksággal
fenyegető látásom, valamint az a nehézség, hogy e gyér világosságnál
olvassam ki a héber szöveget, amelynek írásjelei olyan kicsinyek, hogy
még a teljes napvilágnál sem könnyű megfejteni őket.''
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
ki Szent Jeromos áldozópapodba odaadó és minden áldozatra kész
szeretetet oltottál a Szentírás iránt, kérünk, add, hogy néped is
megtalálja Igédben az élet forrását, és egyre többet merítsen belőle!
Példája:
Soha ne szünj meg igaz célodért harcolni!
BOLDOG FURCA* PALENAI MIKLÓS pap, remete, III. r. (1350-1449)
Valahol
Közép-Itáliában, egy kis községben született. Ifjú éveit imában,
jámborságban töltötte. Belépett Szent Ferenc III. rendjébe, majd pap
lett és szüloföldjén muködött éveken át. A magány utáni vágy azonban
egyre erosödött benne. Minden bizonnyal püspöke engedélyével Rómába ment
és néhány társával remeteéletet kezdett. Majd Nápoly közelében vállalta
egy remeteközösség vezetését, ahol Szuz Mária tiszteletére rendházat is
létesített. Újra viszszatért az Örök Városba, ahol találkozott Boldog
Gambacorti Péterrel, aki hozzá hasonló remeteközösséget vezetett.
Közösen elhatározták, hogy a két közösséget egyesítik s a Ferences III.
Rend Reguláját követik. Miklós kiválóságát IV. Jeno pápa is értékelte s
Firenzébe küldte néhány monostor fegyelmének helyreállítása végett. Ezt a
feladatot elvégezve visszatért Rómába, itt a Gianicolo* dombot
választotta tartózkodási helyéül, ahol a világ zajától távol élhette
társaival remeteéletét. Itt tíz évvel halála elott kápolnát és
remetekolostort épített és idos korához mért vezeklést folytatott
társaival együtt. Különösen a szemlélodésben, a böjt és önmegtagadás
gyakorlatainak végzésében tunt ki. Rendkívüli kegyelmi adományokkal és
csodákkal ékesen 100. Évében távozott a földi életbol. Tiszteletét XIV.
Kelemen pápa hagyta jóvá.
„Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a
világban van. Aki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete.
Minden, ami a világon van: a test kívánsága, a szemek kívánsága és az
élet kevélysége, nem az atyától származik, hanem a világtól. De elmúlik a
világ és annak bunös kívánsága. Csak aki megteszi Isten akaratát, az él
örökké.” (1 Jn 2, 15-17.)
Imádság:
Istenünk,
te Boldog Miklóst a remeteélet felvirágoztatására kiváló erényekkel és
karizmákkal ruháztad fel. Add, hogy közbenjárására Istennek tetszo módon
éljünk. A mi Urunk...
Szent Ripszima és Gajána vértanúnők
A szent vértanúk Örményországban szenvedtek hitükért Tiridát király
alatt, a IV. században. Dioklécián császár üldözése alatt 37 szűz a
Római Birodalomból Örményországba menekült. Rendkívüli szépséggel
megáldott Ripszima megtetszett Tiridát királynak, aki tisztátalan
vágyakkal közeledett felé. Ripszima ellenállt ezeknek a vágyaknak,
ezért a király kínzásoknak vetette alá, társnőivel együtt. Ripszima
testét darabokra szaggatták és úgy ölték meg, a többieknek pedig fejét
vették.
Szent Zsófia, Pisztisz és Agapé vértanúk † ~ 120