Szentünk
Kelet-Szíriából származott. Az istenfélő Markián császár uralkodása
idején Konstantinápolyba jött. Két ember segítségével a városban
kolostort alapított, ahol kitűnt erényességével és csodás tetteivel.
Sokan éltek kolostorában, számuk elérte a 300-at is. Sok embert
gyógyított meg betegségéből. Késő öregségében halt meg az V. században.
SZENT DÁNIEL ÉS TÁRSAI vértanúk (1227)
A
Ferenc-rend elso vértanúi (Berárd és társai) után hét évre Illés
testvérnek, a rend fonökének engedélyével újabb hét ferences indult el
Marokkóba, hogy ott a mohamedánoknak hirdesse Krisztus tanítását és
vállalja a vértanúságot. A misszió vezetoje Dániel atya, a többiek
(Angelus, Samuel, Donnulus, Leo, Nicolaus, Hugoninus) többnyire laikus
testvérek voltak. A spanyol kikötovárosból, Tarragonából indultak hajón s
eljutottak az afrikai kikötovárosba, Ceutá*-ba. Itt néhány napig
európai katolikus kereskedok (genovaiak, pizaiak, Marseilles-iek) között
hirdették az igét, majd megtanácskozták; hogy vasárnap a mohamedánoknak
is prédikálnak. Elozo nap, szombaton elvégezték szentgyónásukat,
megmosták egymás lábait (ez a nagycsütörtöki lábmosás szertartása),
megáldoztak és imádkozva s egymást buzdítva készültek a másnapra.
Vasárnap kora reggel titokban bementek a városba, s egyik térrol a
másikra szaladva hirdették: Csak Jézus nevében van az üdvösség. A
szaracénok rájuk támadtak, ütötték-verték oket, s gyalázó szavakkal
illették. Elfogták s megkötözve az emírhez vezették oket. Az tolmács
segítségével kihallgatta s eloször eszelosöknek tartotta s
udvartartásával együtt kigúnyolta oket. Majd börtönbe záratta s nyolc
napon át válogatott kínzásokkal törekedett hittagadásra bírni oket.
A
börtönbol levelet juttattak ki a város keresztényeihez (ismerosökhöz),
melyben többek közt ez állt: „Habár sokat szenvedünk, mégis sok
vigasztalásban van részünk, s reméljük, Isten elfogadja életünk
áldozatát. Egyedül neki legyen tisztelet és dicsoség mindörökké.” 8 nap
múlva az emír elé vezették oket. Az kérdezte, megbánták-e, hogy Mohamed
ellen és az o törvénye ellen beszéltek. Ok egyöntetuen válaszolták:
semmit sem vonnak vissza, és hogy másképp nem üdvözülhetnek, csak ha
hisznek Jézusban és megkeresztelkednek. A mohamedánok tanácskoztak,
aztán egyenként ígéretekkel hitük elhagyására akarták rávenni oket. Ok
inkább készek voltak a halált vállalni, mint hitüket elhagyni. Mire
lefejezésre ítélték oket. A hat nagy örömmel futott Dánielhez, kezét és
ruháját csókolták s kérték, áldja meg oket. „Add rám, atyám, áldásodat, s
adj engedélyt, hogy testemet halálra adjam Krisztusért!” Dániel könnyek
közt adta rájuk áldását. Akkor ruhájuktól megfosztották, kezüket
hátrakötözték s a kivégzés helyére hurcolták, majd lefejezték oket 1227.
okt. 10- én. Földi maradványaikat késobb a keresztények Spanyolországba
vitték, ahol sírjuknál csodák történtek. X. Leó pápa 1520 körül avatta
szentté oket. Amit Szent Berárd és társai vértanúságánál (jan. 16.)
megjegyeztünk, itt is áll: ellen lehet vetni, hogy nem cselekedtek
emberi okosság szerint s hogy provokálták a vértanúságot. Mindezt
azonban ellensúlyozza jószándékuk és oszinte szeretetük Krisztusért,
hogy érte kínzást s vértanúságot vállaljanak.
Imádság:
Mindenható,
örök Isten, te megadtad Szent Dánielnek és társainak a kegyelmet, hogy
Krisztusért szenvedhettek; siess esendo természetünk segítségére, hogy
mint a vértanúk, akik nem vonakodtak érted meghalni, mi is készek
legyünk hitünkben huen kitartani. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Eulamp és Eulampia vértanúk.
Maximián
császár nagy keresztényüldözést rendelt el. Sokan, félve a kínzásoktól
barlangokba, hegyekbe menekültek és rejtőzködtek. Nikomédiában élt egy
nemesi származású Eulamp nevű keresztény ifjú. Ő is elrejtőzködött
sokakkal együtt, de visszaküldték a városba, hogy szerezzen nekik
kenyeret. A városban kinevette a császár keresztények üldözését
elrendelő parancsát. Elfogták érte és a bíró elé állították. A bíró,
látva Eulamp szépségét és fiatal voltát, felszólította, hogy áldozzon az
isteneknek. Mivel ezt megtagadta különféle kínzásoknak vetette alá az
ifjút. Isten azonban sértetlenül őrizte meg mindenben. Testvére,
Eulampia, amikor meghallotta, hogy testvérét kínozzák, hozzá futott, és
nagy hangon bátorította a kitartásra. A bíró mindkettőjüket forró vízzel
telt üstbe dobatta, de sértetlenül kerültek ki belőle. A tüzes kemence
sem vette el életüket. Végül mindkettőjüket lefejezésre ítélték. Eulamp
maga hajtotta fejét a kard alá, Eulampia még az úton meghalt, azért már
nem vágták le fejét. Ez a vértanúság 303 körül történt.
BORGIA SZENT FERENC jezsuita generális
*Gandia, 1510. október 28. +Róma, 1572. október 1.
Ferenc
nagyon előkelő spanyol család gyermeke. Apja, Roderigo de Borgia Gandia
hercege, anyja, Aragóniai Janka Ferdinánd király unokája volt. Az
édesanyja Assisi Szent Ferenc iránti tiszteletből adta az elsőszülött
fiúnak a Ferenc nevet, aki a hercegség várományosa volt. Ferenc tízéves
korában elveszítette anyját, s egy lázadás miatt a nevelőjének
menekítenie kellett őt. Ezután a nagybácsi, a zaragózai érsek udvarában
nevelkedett. Tizennyolc évesen a királyi udvarba került és a király, V.
Károly csakhamar a barátságába fogadta.
1529-ben házasságot
kötött Eleonóra Castro udvarhölggyel és tízéves házasságuk alatt nyolc
gyermekük született. Amikor Izabella császárné 1539 nyarán váratlanul
meghalt, Ferencnek kellett a koporsót Toledóból Granadába kísérnie.
Granadába érve a temetés előtt neki kellett a felnyitott koporsóban
azonosítani a holttestet. A kétnapos halott látványa úgy megrendítette,
hogy elfordul korábbi életétől. Még nem tudta rászánni magát, hogy
teljesen megváltoztassa azt. 1539-től 1543- ig viselte Katalónia
alkirályának hivatalát. Alig vette át apja halála után Gandia
hercegségét, 1546 tavaszán elveszítette hitvesét. Ekkor merész lépésre
határozta el magát: felvételét kérte Jézus Társaságának csak néhány
évvel azelőtt megalapított rendjébe. Alkirályként megismert már néhány
jezsuitát. 1545 végén így értesítették a rend generálisát, Loyolai Szent
Ignácot (lásd: A szentek élete, 387. o.): ,,Szívvel- lélekkel
érdeklődik a társaság iránt, és azt beszélik róla, hogy ha szabad lenne,
be is lépne''.
Ferenc ebben az időben székvárosában, Gandiában
kollégiumot és főiskolát alapított, és átadta a jezsuita rendnek. Ignác
1546. október 9-én felvette rendjébe a főnemesi jelöltet. ,,Belépéséből
az isteni gondviselés, mint reméljük, gazdag termést és lelki áldást
fakaszt majd... Mi pedig a társaságban felbuzdulunk, hogy új örömmel
szolgáljunk mennyei Atyánknak, aki ilyen testvért ajándékozott nekünk.''
A hercegnek azonban először még gondoskodnia kellett valamennyi
gyermekéről, emellett teológiát kellett tanulnia, és lehetőség szerint
meg kellett szereznie a doktori fokozatot, de -- Ignác szavai szerint --
,,mindezt egyelőre titokban, mert ilyen hatalmas csattanást nem bír el a
világ füle''.
Így a herceg elhatározása még öt éven át titokban
maradt. A fiatal rend ellen éppen Spanyolországban áskálódtak nagyon; ő
azonban leplezetlenül támogatta a jezsuitákat tanáccsal és tettekkel
egyaránt. Életmódjában -- így napirendjében is -- akkora szigorúságot
tanúsított, hogy a rend generálisa többször intette: tartson mértéket,
és kerülje a túlhajtást. Egy Gandiába látogató spanyol püspök barátjának
ezt írta: ,,A herceget, aki fejedelemként és nemesemberként egyaránt
csodálatra méltó, teljesen alázatosnak és szentnek, valóban Isten
emberének láttam. Látása megerősíti azt a hírt, amelyet erényei és jó
kormányzása terjesztenek. Mélyen megszégyenített annak gondolata, hogy
papi és püspöki életem, összehasonlítva ennek a világinak az életével,
milyen csekély gyümölcsöt hozott.''
1550-ben a jubileumi év
kedvező alkalmat kínált Ferencnek, hogy feltűnés nélkül Rómába utazzon.
Elutazása előtt közölték családja tagjaival a herceg lényeges
állapotváltoztatását. Legidősebb fia átvette a hercegség kormányzását, s
többi gyermekéről is gondoskodott Ferenc. Nagy kísérettel tette meg az
utat Spanyolországon, Franciaországon és Észak-Itálián át; a főnemesség
és a fejedelmek mindenütt rangjához méltóan fogadták. Rómában a jezsuita
rend generálisának házát választotta szálláshelyéül. Ünnepélyes
kihallgatása alkalmával így nyilatkozott III. Gyula pápa (1550--1555):
,,Volnának csak ilyen fejedelmeink, jobban állna a kereszténység ügye''.
Ferenc Rómából V. Károly császár tudomására hozta elhatározását, és
kérte beleegyezését. 1551 februárjában még mindig ismeretlen
jezsuitaként indult vissza Spanyolországba; Baszkföldön, a rendalapító
szülőföldjén kapta meg a császár Augsburgból küldött beleegyező írását.
Most végre nyilvánosan is megvallhatta, hogy hova tartozik;
elsőszülöttje javára lemondott az uralomról és minden főnemesi
kiváltságáról. Néhány nappal ezután pappá szentelték. Ennek az
eseménynek a híre messze túlszárnyalta Spanyolország határait, és a még
csak tízéves jezsuita rend vonzóerejét jelentősen megnövelte. Alig egy
évvel később Károly császár, majd később fia, II. Fülöp (1556--1598)
spanyol király azon fáradozott, hogy a pápánál kijárja az egykori herceg
bíborossá emelését. Ignác csak a legnagyobb elővigyázattal tehette meg
ellenintézkedéseit, mert a császár egyébként is nagyon tartózkodóan
viselkedett a jezsuita renddel szemben. Ferenc viszont nem tudott
határozni, mert a pápa kívánsága volt számára mérvadó. A rend generálisa
azonban végül meg tudta győzni arról, hogy a pápa a császár kifejezett
kívánsága ellenére sem késztethetné soha akaratával szemben a bíborosság
elfogadására. Ezúttal is, mint más esetekben, amikor a jezsuita rend
tagjait egyházi méltóságokra javasolták, Ignác veszélyeztetve látta
fiatal rendjét, és ezért mindent megmozgatott, hogy keresztezze az
ilyenféle terveket. Mindig sikert is ért el.
Bár Borgia Ferenc
személy szerint inkább vonzódott a zárt élethez és a magányossághoz, a
szemlélődő imádsághoz, ésszerűtlen lett volna, hogy a lélekgondozás
érdekében ki ne használják a helyzet kínálta lehetőségeket. A spanyol és
a portugál udvarban személyes befolyása által néhány dolgot el is
tudott érni. 1554-ben Ignác kinevezte az Ibériai-félsziget valamennyi
jezsuita alapításának általános felügyelőjévé. Az uralkodáshoz szokott,
de a rend mindennapi életében még tapasztalatlan elöljáró bizonyos
nehézségekkel került szembe. Elmúlt életének utórezgése volt, hogy
1554-ben a császár anyjának, Őrült Johannának betegágyához hívták
Tordesillasba, s vele is maradt annak haláláig; az is idetartozik, hogy
V. Károly, miután 1555-ben az uralkodásba belefáradva lemondott a
koronáról, egykori alattvalóját és barátját többször is magához hívta.
Tekintélye és befolyása számos ellenséget szerzett neki. Az inkvizíció
1559-ben a tiltott könyvek jegyzékére tett egy könyvet, amely Gandia
hercegének neve alatt (de beleegyezése nélkül) jelent meg, és amelyből ő
maga csak néhány oldalt írt.
Ez volt a kezdete annak a
támadásnak, amely elől Ferenc gyors, csaknem meneküléshez hasonló
utazásával Portugáliába távozott. Onnan 1561-ben Rómába ment. Most
minden másként volt, mint tíz évvel azelőtt. Menekülőként érkezett; hívő
voltát, sőt még személyes életmódjának feddhetetlenségét is kétségbe
vonták; intézkedései ellen vádló hangok hallatszottak, és a spanyol
királynál sem látták már szívesen. Először teljes elrejtettségben élt. A
rend generálisa, Diego Lainez megnyugtatóan írta Spanyolországba:
,,Idős és beteges, teljesen az imádságnak él, szent békében szeretné
befejezni napjait''. Tekintélye azonban Rómában töretlen volt: úgy
tisztelték, mint ,,aki egykor herceg volt, most pedig szent''. Lainez
generális halála után a rend második általános gyűlésén a
harminckilencből harmincegy szavazattal őt választották meg harmadik
generálisnak.
A pogány missziók mellett különleges gondot
fordított az Alpoktól északra fekvő országokra. Ez pedig azokból a
tényekből fakadt, amelyekről így írt egyszer a délnémet rendtartomány
provinciálisának, Canisius Szent Péternek (lásd: A szentek élete, 719.
o.): ,,Biztosíthatom, hogy Németország érdekében olyan sokat teszünk,
mint talán a társaság összes többi tartományáért együttvéve, úgyhogy ez
itt már azt a hatást kelti: nincs más gondunk, mint hogy embereket
kerítsünk Németország számára. Legyen tehát nyugodt, mi itt többet
teszünk, mint amennyit tudunk.''
1570 nyarán Szent V. Pius pápa
(lásd: A szentek élete, 187. o.) a generálist kísérőül rendelte Bonelli
bíboros mellé, akinek legátusként a török elleni szövetséget kellett
szorgalmaznia a spanyol és portugál királyi udvarban.
,,Semmire
sem gondoltam kevésbé -- írta Ferenc az egyik lányának --, mint egy
ilyen utazásra, és nem is bízhatok az utazás céljának elérésében, ha
koromra és szokásos betegségemre tekintek... Bízom mégis az
engedelmesség erejében.'' A diplomáciai küldetés eredménye nem is felelt
meg teljesen a reményeknek, de a törökökön Lepantónál aratott tengeri
győzelem (1571) mégiscsak látható sikernek számított. Ferenc számára a
küldetés annak örömével járt, hogy viszontláthatta gyermekeit, akikkel
mindig szoros levélbeli kapcsolatban maradt. A Fülöp királlyal kialakult
korábbi feszültség régen feledésbe ment. Spanyolországban és
Portugáliában tolongott a nép, hogy -- mint nevezték -- a ,,szent
herceget'' láthassa és hallhassa. Róma utasítására kiterjesztették
utazásuk programját; a francia udvart is meg kellett látogatniok. Ottani
eredményük az eddigieknél is csekélyebb volt. Amikor február végén hír
érkezett a pápa súlyos betegségéről, meg kellett szakítaniok ottani
tartózkodásukat. Téli utazásuk az Alpokon át még súlyosabbá tette a
beteg generális egészségi állapotát. Torinótól kezdve a Pó mentén
haladtak, majd Ferrarában hosszabb ideig megállapodtak a betegre való
tekintettel. Csak szeptemberben folytatták útjukat. Gyaloghintójában,
amelyet nem tudott többé elhagyni, írta egy barátjához utolsó levelét:
,,Úton vagyok ama végső utazásomban, amelyről nem jön vissza senki.
Kívánom, hogy láthassam Önt Rómában. Ha megérkezésekor nem lennék már
életben, hanem ott lennék, ahová minden kívánságom és az Úr nagy
irgalmasságába vetett remény vonz, akkor ajánljon Ön az Úrnak; életemben
és halálomban ugyanezt teszem Önért.''
Szeptember 28-án
érkezett a kis menet a súlyos beteggel Rómába. A szeptember 30-áról
október 1-ére virradó éjszaka meghalt Borgia Ferenc. Halála után száz
évvel, 1671-ben avatták szentté. A szent testét, amelyet eredetileg
Rómában, az új Gesů templomban temettek el, már 1617- ben átszállították
Madridba, a jezsuiták templomába. Miután még egyszer átvitték egy másik
templomba, földi maradványai áldozatul estek a kolostor 1931. évi
ostromának.
Nagy Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.)
egy levelében méltó emléket állított a szentnek: ,,Ebben az időben
érkezett ide P. Francisco, Gandia egykori hercege, aki néhány évvel
ezelőtt mindent elhagyott, és belépett a Jézus Társaságba... Tudtam,
hogy nagyon tökéletes férfi, s Isten nagy kegyelmekkel áldotta meg és
halmozta el; az Úr ugyanis már ebben az életben is viszonozta neki, hogy
érette olyan sokat feláldozott.''
Határozd el:
Hivatásodat soha nem fogod elnémítani!
BERTRÁN SZENT JÁNOS LAJOS domonkos, misszionárius
*Valencia, 1526. január 1. +Valencia, 1581. október 9.
Juan
Luis Bertrán 1526. január 1-én született a Földközi-tenger spanyol
partja mellett fekvő Valenciában. A katolikus reformmozgalom szelleme és
az Újvilág fölfedezése valódi megújulást jelentett Spanyolországban.
János Lajos gyóntatóatyja vezetésével már gyermekként szigorúan vezeklő
életet élt, amint a szentek életéről szóló olvasmányaiból megismerte.
Egészen
fiatalon kérte felvételét a domonkosoknál, de gyenge egészségi állapota
miatt ismételten elutasították. Végül 1544. augusztus 26-án megkapta e
16. században olyan rendkívüli módon virágzó, sok teológust és
hithirdetőt adó rend fehér ruháját. Novíciusként szigorú életet élt.
1545. augusztus 27-én tett szerzetesi fogadalmat. Rendkívül szigorú
vezeklő élete oda vezetett, hogy teljesen elzárkózott. Egészségi
állapota egyre rosszabb lett, ám a következő időkben mégis nagy
veszedelmeket, egészségtelen éghajlatú vidékeket és életformákat kellett
vállalnia és elviselnie. Eleinte, mint a lelki élet sok nagyja, ő is
elutasította a skolasztikus teológiai tanulmányokat; idővel mégis
felismerte, hogy igazi és szilárdan megalapozott lelki élet lehetetlen
teológia nélkül. Aquinói Szent Tamás (lásd: A szentek élete, 67. o.)
teológiájával foglalkozott, és szeretettel, megértéssel otthonossá is
lett benne, miután felfogta a skolasztikus rendszert és terminológiáját.
1547 októberében mondta első miséjét. Ezután a Valencia
közelében levő Bombaybe küldték. Hamarosan újoncmesterré választották;
olyan tisztség volt ez, amelyre különösen alkalmassá tette buzgó
imaélete, állandó vezeklése, szolgáló szelleme, valamint a mindennapi
életben gyakorolt felebaráti szeretete. Amilyen jóságos és szeretetre
méltó volt minden szerzetestársa iránt, olyan rendkívüli szigorúságot
tanúsított önmagával szemben, és mégis folytonosan aggályoskodott. Bár
novíciusai lelki előrehaladását többre becsülte, megkövetelte a
megfelelő szellemi képzést is. Ő maga is nagyon sokat olvasott, és mivel
nem volt jó az emlékezőtehetsége, mindig kellett egy bizonyos idő, amíg
az olvasottakat el tudta raktározni magában.
Ezután az Albaida
grófságban levő Santa Anába küldték, ahol kezébe vette a konvent
újjászervezését. A népnek tartott prédikációival elnyerte hallgatói
szeretetét, mert személyes példáján túl szavait mindenkihez, még a
tudatlanokhoz is intézte. Valenciába való visszatérése után, 1557-ben
fáradhatatlanul dolgozott a várost sújtó pestisjárvány idején. 1560-ban
ismét újoncmesterré tették.
Egy latin-amerikai indió, aki
konventjébe érkezett, tájékoztatta az újonnan felfedezett világrész
helyzetéről. A hallottak mélyen érintették lelkiismeretét és keresztény
felelősségtudatát, és azt kérte, hogy osszák be hittérítőnek. Hazája,
Katalónia kevéssé volt kapcsolatban Amerikával, mert az mindenekelőtt
Kasztília és Aragónia hatáskörébe tartozott, ezért nem volt könnyű
számára megszerezni a misszionáriusi küldetést. Végül 1562-ben mégis
hajóra szállhatott Sevillában, s Új-Granadába és Tierra Firmébe (a mai
Venezuelába és Kolumbiába) vitorlázott. Cartagena kikötőjében lépett
amerikai földre. Először a domonkos kolostorban lakott.
Egy idő
múlva elhagyta a kikötővárost, és beljebb ment Tubará vidékére, ahol
három éven át hirdette az Evangéliumot az indióknak. Nem tudta jól
elsajátítani a bennszülöttek nyelvét, mégis -- elsősorban felebaráti
szeretetével -- sikerült megnyernie és megkeresztelnie a környék 3.000
indióját. Összetörte a bálványképeket, és azon fáradozott, hogy
megtérítsen egy bennszülött varázslót. Eleinte sikertelenül, de egy
halálos veszélyben a varázsló -- miután látta a szent csodás tetteit --
kérte a keresztséget. Minden indió, akiknek a közösségében élt, jól
ismerte, mégsem sikerült neki, hogy teljesen behatoljon hitvilágukba.
Többek között a cipavák és a paluatók között munkálkodott, és mint
beszélték, mintegy 15.000 bennszülöttet térített meg. Végül kinevezték a
Santa Marta egyházmegyében lévő Tenerife plébánosává, s ez lehetővé
tette számára, hogy a mai Kolumbia egész északi részén, a
Goajira-földnyelvtől az Urabá-öbölig hirdesse az Evangéliumot. Ezenkívül
meglátogatta még a Leeward-, San Thomé- és Windwards-szigeteket is.
Mivel ismerte az indiókat, jó kapcsolata volt a spanyolokkal és
önfeláldozó keresztény életet élt, kinevezték a bogotai konvent
priorjává (1568), de nem foglalta el új hivatalát, hanem visszatért
Spanyolországba.
Váratlan visszatérésének oka kétségtelenül
összefügg spanyol telepesekkel szemben tanúsított magatartásával. Hála
Bartolomé de Las Casas (1474--1566) fáradozásainak, aki domonkosként
végzett hosszú tevékenysége után Chiapa püspöke lett, a domonkosok a
szószékről fölemelték szavukat a jogtalanság ellen, amelyet a telepesek
követtek el az indiókon, amennyiben rabszolgákként bántak velük, bár
külsőleg egyenlőek voltak a bérmunkásokkal (amint azt a spanyol királyok
által az indiók számára kibocsátott törvények: Leyes de Indias
kívánták). Új- Granada egy része tiltakozott az atyák beállítottsága
ellen. Ezért tért vissza Bertrán János Lajos 1569-ben Spanyolországba;
nem volt ugyanis olyan harcos természetű, mint Las Casas, inkább a
szemlélődés és az emberi jóság felelt meg természetének.
Amerikai
tevékenysége kétségtelenül mély nyomokat hagyott hátra. Először is a
domonkos rendben, azután a Santa Marta egyházmegyén belül az indiók
iránt tanúsított nyitottságával egy olyan élet jó emlékét hagyva, melyet
az Evangélium betű szerinti követésében, a vezeklésben és
szolgálatkészségben töltött.
1570-ben a San Onofrio konvent
priorjává választották. Ezután Valenciában lett újoncmester és prior. Ez
alatt az idő alatt levelezésben állt Avilai Nagy Szent Terézzel (lásd: A
szentek élete, 589. o.), tanácsadója volt Boldog Ribera János
(1533--1611) pátriárkának, Boldog Nicolás Factornak (1520--1583) és más
kiemelkedő személyiségeknek. 1581. október 9-én írta le ezeket a
szavakat: ,,Úr Jézus Krisztus, bárcsak meghalnék a szereteted iránti
szeretetből, Érted, aki az én szeretetem iránti szeretetből meghaltál a
kereszten''.
Ezen a napon visszaadta lelkét az Úr kezébe.
1608-ban
V. Pál pápa boldoggá, 1671. április 12-én X. Kelemen szentté avatta.
1690-ben VIII. Sándor Új-Granada királyságának (ma Kolumbia) fő
patrónusává nyilvánította.
Szent Gereon vértanú, † 304
Szent Paulinusz püspök és hitvalló, †644
Szent Teofil hitvalló.
Szent Paulinusz püspök és hitvalló, †644
Szent Teofil hitvalló.
Szentünk
istenfélő bolgár szülőktől származott. Hároméves korában a szent
keresztségben részesült. Egy alkalommal szüleivel együtt elmentek egy
hegyre, hogy ott István atya áldását kérjék. Az atya elbeszélgetett
velük, majd megáldva mindnyájukat, haza bocsátotta. Ettől kezdve Teofll
nagy előrehaladást tett a Szentírás könyveinek olvasásában az
alázatosságban és a többi erényben. Tizenhárom éves korában visszament
István atyához, hogy vele szerzetesi életet éljen. Három év múlva István
atya bemutatta őt a kolostor főnökénel, és átadta, hogy szerzetessé
tegye. A főnök ezt megtette, Teofil a kolostorban maradt. Mint tökéletes
és kipróbált szerzetes élt a többiek között.
Izauri Leó
uralkodása idején üldözés támadt a szentképek tisztelői ellen. Teofil
atyát is megkínoztatta állhatatossága miatt. Ő békén tűrt el mindent a
szentképekért. A kínzások után visszatért kolostorába. Halálának idejét
istentől megtudva, békén távozott el a világból a VIII. században.
Szent Teoteknosz vértanú.
Maximián
császár, egyszer Antiochiába jövet nagy ünnepséget rendezett, ahol a
pogány isteneknek kellett áldozatot bemutatni. A katonák között sok volt
a keresztény, akik inkább elhagyták a hadsereget és a vértanúságot
vállalták, de nem akartak áldozatot bemutatni. Közöttük volt egy nemes
katona, Teoteknosz, aki Antiochiából származott és az egész városban
ismeretes volt. Mivel megtagadta az áldozat bemutatását, a császár női
ruhába öltöztette gúnyból, majd különféle kínzások után a börtönbe
vetette. Ott volt két fiatal keresztény lány is. Az egyikkel Teoteknosz
ruhát cserélt, hogy elmenekülhessen a leány. Az őrző pogány százados,
miután rájött erre a cserére, megkínoztatta Teoteknoszt. Végül a nyakába
követ kötve a folyóba dobatta. Testét később Kilikiában találták meg,
ahol a keresztények eltemették hazájában, a III. század végén vagy a IV.
század elején.