+Buda, 1045. szeptember 24.
Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:
Buldust
érdemeiért választotta Szent István egri püspöknek, s a püspök mint jó
pásztor életét adta egyháza védelméért. Mikor ugyanis Szent István
halála után a pogányság sötétsége ismét eltakarta Magyarországot, és a
kegyetlen üldözés vihara teljes erővel tombolt a katolikus hit ellen,
Buldus önmagával és javaival mitsem törődve -- hogy a rábízott nyájat
erői szerint védelmezze -- közvetíteni akart András és Levente
királyságért folyó vitájában. Az isteni gondviselés azonban másként
határozott: miközben övéinek javát kereste, a katolikus hittől elpártolt
martalócok kezébe került, akik Budán először megkövezték, majd látván,
hogy még él, karddal és lándzsával átdöfték. Buldus pedig -- miután
segítségül hívta Jézus, az Isten Fiának nevét, átköltözött az égbe.
Isten
nem hagyta sokáig büntetlenül e gaztettet, mert Leventét is (kinek
hatalomvágya a katolikusok elleni düh fölszítója volt), és a gaztett
többi végrehajtóját is gyors halál emésztette el. Örök figyelmeztetés
lett az utódoknak: Isten nem hagyja büntetlenül a neki szentelt emberek
bántalmazását, mert miként ők szüntelenül Isten dicsőségéért fáradoznak,
úgy ő mindig éberen virraszt ártatlanságuk védelmében. Andrást bánat
fogta el a kegyetlenség láttán, s amiatt, hogy a zűrzavarban nem
támogatta a katolikus hitet úgy, amint kellett volna, azért élete
hátralévő részében szüntelenül bánkódott, és bocsánatért esedezett, s
kétségtelen, hogy ő is a nyomorultan kimúlók sorát gyarapította volna,
ha észre nem tér mások vesztén.
SZENT GELLÉRT
*Velence (Itália), 980 körül +Buda, 1046. szeptember 24.
Szentünk
azoknak a sorába tartozik, akik nem hazánk földjén látták meg a
napvilágot, de életük, működésük és haláluk ide kapcsolja őket. Velence
volt a szülőföldje, az a lagúnák szabdalta szigetföld, amelynek első
lakói a helyi hagyomány szerint Attila hunjai elől menekültek ide a
szárazföld városaiból és falvaiból. Öt éves volt, amikor szülei -- apját
Sagredo Gellértnek hívták -- áteveztek vele a Szent
Márk-székesegyházzal átellenben lévő San Giorgio-szigetre. Úgy látszott
ugyanis, hogy György nevű kisfiúk (Szent György napján született, ezért
kapta a keresztségben ezt a nevet) nem marad életben. Fogadalmat tettek,
hogy ha a gyermek a sziget bencés szerzeteseinek imájára meggyógyul,
Istennek szentelik az életét, és mindjárt a monostorban hagyják. A
gyermek fölgyógyult, ott maradt, és fokozatosan bevezették őt a kor
szellemi és a Szent Benedek rend lelki életébe, fegyelmébe. 15 éves
lehetett, amikor édesapja Jézus iránti szeretetből szentföldi
zarándoklatra indult. Társaival együtt elérte Palesztina partjait, ahol
rabló arabok támadták meg őket. Csatára került a sor, s bár a támadókat
megfutamították, édesapja holtan maradt a csatatéren. Így teljesült az a
vágya, miszerint abban a földben szeretne pihenni, amelyet a Megváltó
vére öntözött... Az ő emlékére vette föl az ifjú György a Gellért nevet.
Nem sokkal később az édesanyját is elvesztette, a San Giorgio monostor
sírboltjába temették el.
Huszonöt éves korában rendtársai őt
tették meg a monostor perjeljévé, majd Vilmos apát javaslatára,
tudásának elmélyítése végett, másodmagával Bolognába küldték, hogy
később elfoglalhassa a kolostori iskola egyik tanári posztját. 32 évesen
tért vissza a Szent György szigeti monostorba, de nem sokáig tanított,
mert Vilmos apát halála után őt választották meg szerzetestársai
apátnak. Talán édesapja emléke vagy a hithirdetés vágya késztette arra,
hogy 3 év múltán lemondjon apáti tisztéről és a Szentföldre induljon.
1015
február vége felé szállt hajóra két társával, hogy Zárába (ma: Zadar)
jusson, s onnan továbbhajózzék Palesztina felé. De a kitört tengeri
vihar miatt Isztria partjai felé sodródtak. Ott a Parenzo (ma Porec)
melletti Szent András-sziget kikötőjében vetettek horgonyt, és a sziget
bencés monostorában találtak menedéket. A több hétre elhúzódott
kényszerpihenő közben Gellértnek nem egyszer nyílt alkalma, hogy
megbeszélje útitervét az ugyancsak ott időző Razina, más nevén
Gaudentius pannonhalmi apáttal, aki szerette volna őt megnyerni
magyarországi kolostoralapítási és térítői tervének. Gellért azzal a nem
titkolt szándékkal engedett unszolásának, hogy Magyarországon keresztül
könnyebben eljuthat majd a Szentföldre. Átkelvén a part menti
hegyláncokon, majd a Dráván, 1015. május 3-án érkeznek Pécsre, Mór
püspökhöz. Vele és Asztrik pécsváradi apáttal onnan Székesfehérvárra,
István királyhoz mennek. Nagyboldogasszony napján járul Gellért a király
elé, és találkozásuk hatására István meghívja őt Imre fiának
nevelőjéül. Nyolc éves volt ekkor Imre, és szentünk 7 évig nevelte az
esztergomi királyi palotában. Tanítványának életszentsége tanúsítja,
hogy nevelő, oktató munkája nem veszett kárba!
Ezután
következtek a bakonybéli remeteség évei. A monostor melletti erdei
kunyhóban tudott leginkább elmélkedni és dolgozni. Ekkor írta
szentírásmagyarázó munkáit, többek között a Zsidókhoz írt levélhez és
Szent János apostol I. leveléhez. Kár, hogy e munkái mind elvesztek. Kb.
1028-ig örülhetett a monostor csendjének és erdei magányának. Ajtony
vezér legyőzése után Szent István hívatta, hogy rábízza a Maros menti
egyházmegye megszervezését. Ajtony annak idején a bizánci császárság
szomszédjaként görög szertartás szerint vette föl a keresztséget, s
telepített Marosvárra néhány görög szerzetest. Csanád vezér ostroma után
ugyan elmenekültek, de pl. Oroszlámoson még a 13. sz. elején is voltak.
Gellért az egyházszervezést azzal kezdte, hogy fölosztotta az
egyházmegye területét 7 főesperességre, s ezek élére a magával hozott
papok közül azokat állította, akik tudtak magyarul. Majd a papi
utánpótlás biztosítására káptalani iskolát szervezett, végül templomokat
építtetett, köztük a székesegyházat és a bencés monostor Boldogságos
Szűz oltalmába ajánlott templomát. Tevékenységét a szent életű király
bőkezűen támogatta. E tekintetben, de más, sorsdöntőbb szempontból is,
végzetes fordulatot jelentett a király halála 1038- ban. Hiába volt az
új király, Péter velencei, akárcsak Gellért, az uralkodáshoz és a
magyarság megnyeréséhez nem értett. Idegenpártolása miatt nemzeti
forradalom űzte el őt a trónról. Utóda, Aba Sámuel sem vitte sokra.
Zsarnoksága miatt 1043-ban a koronát és a húsvét megünneplését is
megtagadta tőle Gellért. A fölfordulásnak ezen évei készítik elő
vértanúságát is. Ha arra gondolunk, hogy a csanádi püspök e vérzivataros
években hittudományos munkákat írt, rádöbbenhetünk, hogy semmiképpen
sem kereste a vértanúságot, hanem inkább csak elfogadta azt.
1046
szeptemberében a lengyelországi száműzetésből hazatérő Vászoly fiak,
Endre és Levente fogadására igyekezett püspöktársaival, Böddel és
Benetával együtt. Mivel a hercegek még nem érkeztek meg
Székesfehérvárra, továbbutazik Diósdig. Az éjjelt itt töltvén, reggel a
Szent Szabina-templomban mondott miséje közben látomása volt közelgő
vértanúságukról. Az ún. pesti révhez közeledve Vatha pogány lázadói
kőzáporral törtek rájuk. Kiráncigálták Gellértet a szekeréből,
hozzákötötték egy kordéhoz, és a később róla elnevezett Kelenhegy
szikláiról a mélybe taszították. Holttestét ideiglenesen a pesti
Boldogasszony-templomban (a mai Belvárosi Főplébániatemplomban) temették
el, később átszállították Csanádra. Szentté avatása Szent László
királysága idején történt.
--------------------------------------------------------------------------------
Egy
kis részlet Szent Gellért művéből, melyben a tüzes kemencében éneklő
három ifjú himnuszát magyarázza. Az itt következő sorokban Gellért
azokról beszél, akik hódoltak a bálvány előtt (Hajdu Tibor
fordításában):
,,Hogyan is beszélhetnénk a király tetszése
ellenére? Megharagszik, indulatba jön, s mi mégis beszéljünk? Inkább
színlelik a jókedvet, s vele együtt akár kacagnak, mintsem hogy ki
mernék mondani Isten hathatós igéjét. Ezt pedig azért teszik, hogy se
rokonaik el ne veszítsék a nekik adott hivatalokat, se őtőlük el ne
vegyék a polyvát. Mikor pedig valaki emberi tekintetek, avagy földi
dolgokhoz való ragaszkodás miatt fél a halandó embertől, és ilynemű
dolgok miatt kíván tetszeni annak, aki ma van, másnap reggel pedig már
nyoma sincs a földön, akkor, úgy látszik, semmiben sem különbözik
azoktól, akik a babiloni király bálványszobrát imádták.''
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
ki Szent Gellért püspöknek vértanúságáért megadtad a halhatatlanság
koronáját, engedd jóságosan, hogy akinek emlékezetét áhítattal üljük itt
a földön, annak szüntelen pártfogása védelmezzen minket a mennyben!
Példája:
Mindég az állapotbeli kötelességedre összpontosíts!
Szent Kopriosz
Szentünk
Nagy Szent Teodóz kolostorának közelében született egy trágyadombon.
Édesanyja ott is hagyta, hogy az ellenségtől menekülve a kolostorban
oltalmat találjon. Az ellenség elvonulása után a szerzetesek nevelték
fel. További életét a kolostorban élte le. Nagy Szent Teodóz különösen
megkedvelte őt. Istenfélő életéért hamar a Szentlélek lakásává vált. Még
az oktalan állatok is hallgattak rá. Kilencven évet élt és a
szerzetesek között úgy ragyogott erényeivel, mint a Nap. Rövid betegség
után hunyt el 530 körül.
SZENT PACIFIK (1653-1721)
Közép-Olaszországban,
San Severino*-ban született. Korán árvaságra jutott, ekkor egy pap
nagybátyja vette magához, de inkább illendoségbol, mint igaz
szeretetbol. A cselédek látták, hogy nagybátyja éppen csak megturi,
ezért megvetették, bosszantották. Ha valami rosszat tettek, ráfogták.
Így gyakori szidásban volt része. O azonban mindezt türelemmel viselte: a
béketurés iskolájában edzodött meg az Istennek tetszo életre. Iskolába
azért járhatott. Tanítói és társai egyaránt szerették, tisztelték.
Jelenlétében nem mertek illetlen szót mondani. Gyóntatóatyjával történt
megbeszélés után 17 éves korában jelentkezett ferencesnek. A foranói
kolostorban végezte a novíciátust. A szerzetesi fegyelem, a szentek
példája nyomán gyorsan haladt az életszentség útján. A fogadalom
letétele után bölcseletet és teológiát tanult s készült a
papszentelésre. Gyakran fohászkodott: „Én Istenem, én mindenem! Csak
tebenned tudok megnyugodni. Te vagy egyedül a Jó, a magasztos. Nálad van
a teljes vigasztalás. Te vagy egyedül a szépség és a szeretet. Te a
szentség és maga a fölség.” Ez az áradozó, lelkendezo odaadás nyert
szentségi megpecsételést az 1677. jún. 4-i papszentelésen. Utána egy
ideig a filozófia tanára volt, szíve azonban a lelkipásztorkodás felé
vonzotta. Vágya hamarosan teljesült: az Appenninek hegyei közt élo,
sokszor templomtól, paptól messze eso nép gondozását bízták rá. Egész
lélekkel végezte feladatát, fáradságot nem kímélve járta a vidéket,
prédikált, kiszolgáltatta a szentségeket. Pár év múlva lábai felmondták a
szolgálatot, ekkor fo feladata a gyóntatás lett. Egy ideig házfonök is
volt. A szegénység, alázat jó példájával járt elo szerzettársai elott.
40 éves korában elvesztette hallását, már nem tudott gyóntatni sem.
Elfogadta betegségeit, fölajánlotta áldozatul Istennek. Az Úr rendkívüli
kegyelmekkél ha1mozta el: a szemlélodés magas fokára jutott,
szentmisébe közben gyakran esett elragadtatásba. Ilyenkor arca úgy
ragyogott, mint egy szeráfé. Késobb meg is vakult. Most már nem is
misézhetett. „Legyen úgy, ahogy az Úr akarja” - mondta. Ekkor
legtöbbször a templomban, az Oltáriszentség elott idozött. 1721.
szeptemberében érkezett szenvedései végére. Mikor ágyánál a haldoklók
imáját mondták: „Költözzél el keresztény lélek” - mosolyogva s a szent
engedelmesség nevében indult útnak Isten mennyei országába. 1784-ben
boldoggá, 1839-ben szentté avatták.
„Nagy, rendkívüli kegyelmeket
kapott Istentol, mégis egyetlen biztos útnak a ferences szabályt
tekintette. Meg is tartotta utolsó betuig, másoknak is ezt ajánlotta.
Igehirdetésének, lelki irányításának ez volt a témája: huség a
mindennapi kötelességek teljesítésében.”
Életrajzából.
Imádság:
Istenünk,
te nekünk Szent Pacifikot a béketurés, az apostoli buzgóság és az
imádságos lelkület példaképéül adtad. Közbenjárására segíts minket, hogy
mindennapi kötelességeinket huségesen teljesítsük és szenvedéseinket
türelemmel viseljük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Tekla társapostolnő
Szent
Pál és Barnabás apostolok, igehirdető útjukban Ikoniumba érkeztek.
Oneziforusz házában megszállva, hirdették Jézus tanítását. Élt akkor
Ikoniumban egy gazdag és szép leány, akinek Tekla volt a neve. Szülei
eljegyezték őt egy gazdag nemes ifjúnak. Tekla, hallgatva az apostol
tanítását, és látván a csodákat, hitt Jézus evangéliumának. Anyja és
vőlegénye igyekeztek őt eltéríteni a keresztény hittől, de hasztalan
volt fáradozásuk. Kínzásokat szenvedett anyjától, sőt az máglyahalálra
ítélte. A tűz lángjai szétváltak a leány mellett, egy nagy eső pedig
kioltotta a tüzet. Tekla sértetlenül maradva, elment a városból és
megkereste Pál apostolt, aki szintén eltávozott már a városból. Üldözői
utána mentek Teklának és vadállatok elé vetették. A vadállatok nem
tettek semmi kárt a szent szűzben. Sőt, az egyik oroszlán, lábait
nyalva, takarta el Tekla meztelenségét.
Tekla, elhagyva földi
vőlegényét Krisztusért, mennyei Vőlegényéért, Szent Pál útitársának
szegődött. Sok embernek hirdette ő is Jézus tanítását. Sok embert
vezetett el a pogányságból a keresztény hitre. Ezért is kapta a
„társapostol” elnevezést Egyházunktól. Ezután az izauriai Szeleukia
vidékére jött. Ott gyalázatos lelkű fiatalok akartak vele
tiszteletlenséget elkövetni. Tekla futásnak eredt, a fiatalok pedig
utána futottak. Amikor egy hegynél utolérték, Isten rendeléséből a hegy
megnyílt, és befogadta szűzi testét. Ott adta vissza lelkét Istennek,
Krisztus születése utáni 40-es években.