SARZIANOI ALBERT (1384-1450)
A
toszkánai Sarzianoban született elokelo szüloktol. 15 éves korában a
ferencesekhez adták magasabb tanulmányokra, késobb maga is a rend tagja
lett: nagytudású és erényekben is kíváló tagja. Latinosan Sarteanoina.k
is nevezzük. A 15. század olasz obszerváns mozgalom négy oszlopos
tagjainak egyike. Ezek: Sienai Bernardin, Kapisztrán János, Sarteanoi
Albert és Márchiai Jakab. Firenzében Guarino mester eloadásait
hallgatta, a görög nyelvet tanulta nála. Itt ismerkedett meg Szent
Bernardinnal, akinek tanítványává szegodött. Mint igehirdeto nagy
eredménnyel muködött az 1420-as, 30-as években. Szószékét néha 50 ezer
ember is körülvette. Egyesek a szónokok királyának, Kapisztrán Szent
János a Szentlélek trombitájának nevezte. Beszédeinek hatására jellemzo,
amit egy ferrarai egyetemi tanár mondott tanítványainak: „Tolem azt
hallottátok, amit tudnotok kell, most hallgassuk meg Albertet, hogy
halljuk azt, amit tennünk kell.” IV. Jeno pápa 1439-re Firenzébe
egyetemes zsinatot hívott össze, ezen célul tuzte ki az egység
elomozdítását a keleti egyházakkal. Pápai megbízottnak kinevezte
Albertet India, Ethiópia, Egyptom és Jeruzsálem komisszáriusává. Albert
hatalmas utakat tett meg. 40 hithirdetovel Velencébol indult
Jeruzsálembe, Konstantinápolyba, Perzsiába, majd Egyptomba. Abessziniába
nem tudott eljutni, ideje nem futotta, de az egyptomi kopt pátriárka
követeivel elindult a zsinatra. (Megbízottai, Firenzei Tamás testvér és
társai késobb sikertelenül próbálkoztak bejutni Ethiópiába.) A firenzei
zsinat eredménye rövid életu volt, a keleti papság, szerzetesség és nép
igazában nem fogadta el az egyesülést. 1442-ben, amikor mind a
konventuálisok vikárius generálisa (Casali Vilmos), mind az
obszervánsoké (Sienai Bernardin) lemondott, IV. Jeno Sarteanoi Albertet
nevezté ki az egész rend generális vikáriusává. A következo évben
azonban a Páduában tartott választási káptalanon a konventuálisok Albert
ellen szavaztak, mivel hogy obszerváns volt, így Albert kénytelen volt
visszavonulni. Érdemekben gazdagon, szentség hírében halt meg Milánóban
1450. aug. 15-én. Kapisztrán János látta lelkét az égbe szállni. Ha
nincs is hivatalosan boldoggá avatva, a kiváló szentéletu testvérek
között tartjuk számon. 1439 nyarán két csapat találkozott össze Cortona
határában: az egyik élén Albert lovagolt a pápai követ jelvényeivel,
kíséretével, a másik csapat Vincenzo testvér és Bernardin volt. Amint
Bernardin szeretett tanítványa közelébe ért, az úton keresztbeállította
csacsiját, s ezeket mondta Albertnek: „Albert testvér, gondolj a
halálra!” Albert sohasem felejtette el az alázatosságnak ezt a
tanítását.
Imádság:
Istenünk,
te boldogemléku Albert testvért rendje és Egyháza szolgálatában naggyá
tetted. Segíts, hogy példájára hivatásunkban huségesen kitartsunk és
eljussunk a tökéletességre, melyet megmutattál nekünk Fiadban, Jézus
Krisztusban. Aki veled él és uralkodik mindörökké.
Szent Brúnó püspök és vértanú, † 1009.
Szaloniki Új Eutim atya.
Szaloniki Új Eutim atya.
Istenfélő szülőktől született a galáciai Opszó helységben. Az erényes
életben nevelkedve, atyja halála után megnősült, hogy anyját segítse.
Egy kislánya született. Amikor 18 esztendős lett, titokban elhagyta
anyját, feleségét és leányát, egy Olimposz hegyi kolostorba ment és ott
15 évet töltött szent életben. Innen az Athosz hegyére ment, és zárt
életet élt. Fensőbb intésre innen Szalonikibe ment, ahol a város keleti
részén levő hegy tetején élt szerzetesi életet. Kolostort is alapított
és hamar megtelt a hozzá jövő emberekkel. Sokan hagyták ott a világi
életet mindenféle hivatásból és vezetése alá helyezkedve szerzetesek
lettek. Mindezek által a kolostor bőségesen jutott anyagi javakhoz és
gyorsan meggazdagodott. Rövidesen Tesszaloniki környékét új kolostorok
ékesítettek. Ezeket szintén Eutim atya alapította, nővérei számára.
Ezeket a kolostorokat Eutim atya 14 éven át irányította. Később
elnyerve a felmentést alóla, visszatért az Athosz hegyére. Ott egy
magányos helyen fejezte be életét 889-ben. Holttestét Szalonikibe
vitték vissza.
Szent Lucián áldozópap vértanú.
Szent
Lucián a szíriai Szamoszata városában született jámbor szülőktől.
Tizenkét éves korában árvaságra maradt. Ezután elosztotta vagyonát a
szegények között, majd Edessza városába ment. Ott, Makarius hitvalló
vezetése alatt a Szentírás tanulmányozásának szentelte életét. Eközben
szigorú szerzetesi életet élt. Szigorú élete, és nagy buzgósága miatt,
amivel a keresztény hitet terjesztette a zsidók és pogányok között,
Antiochiában áldozópappá szentelték. Nagy képzettsége miatt az
antiochiai iskola vezetésével is megbízták. Sok tanítványa volt, akiket a
könyvbeli és lelki bölcsességre tanított. Különös szolgálatot tett az
Egyháznak abban, hogy a Szentírás eretnekek által kifordított szövegeit
javítgatta. Erényes életének híre messzire elterjedt. Maximián császár,
aki szerette volna birodalom keleti részében a keresztény hitet
kiirtani, elhatározta, hogy Luciánt megöleti. Egy eretnek ember
feljelentése alapján Nikomódiába kellett menni, és a császár előtt
megjelenni. Ott sok ismerősére talált, akik között ingadozók is akadtak a
hitben. Őket és mindnyájukat megerősítette a vértanúság elviselésére.
Mivel nem akart a pogány isteneknek áldozni, megkínozták és a börtönbe
vetették. Amikor eljött az Úrjelenés napja, a szent vértanú, a földhöz
kötözve úgy végezte a Szent Liturgiát, hogy a kenyeret és bort mellére
tétette. Így, mindnyájan részesedhettek a Szent Titkokban. Másnap, a
császári szolgák megjelenvén a börtönben, háromszor jelentette ki
előttük, hogy keresztény. Ezzel visszaadta lelkét Istennek. Ez 312-ben
történt. A császár megparancsolta, hogy holttestét vessék a tengerbe. 30
napig maradt a vízben. Ezután delfinek vitték a partra, ahol
keresztények vártak rá, és eltemették testét. Szent Ilona császárnő
templomot emelt sírja fölé.
Szent Szabin püspök.
Szent
Szabint kiváló erényei és okossága miatt a szicíliai Katánia püspökévé
választották meg és szentelték fel. Később megvált főpásztori székétől,
hogy magányba vonuljon. Olyan buzgósággal törekedett a tökéletes életre,
hogy Isten megadta neki a csodatevés és a jövőbelátás ajándékait.
Sokakat meggyőzött, hogy hagyják el a világ hiúságait és egyedül
Krisztusnak szolgáljanak. Békében hunyt el 76o körül.
Szent Szarvilasz és Bebea vértanúk.
Szarvilasz
Traján császár uralkodása alatt élt. Először Edesszában pogány pap
volt. Aztán egy keresztény püspöktől megtanulta a keresztény hit
igazságait és nővérével: Bebeával együtt megkeresztelkedett. Mivel
megvádolták keresztény hite miatt az edesszai parancsnoknál, kínokat
szenvedett. Hétszer kötözték tölgyfához és mindannyiszor verték és
fáklyákkal sütögették. Szentünk Istenhez fordult, ő pedig enyhítette
szenvedéseit. Akkor Bebea, szintén megvallotta, hogy ő is keresztény. Őt
is megkínozták és börtönbe vetették. Szarvilaszról lenyúzták a bőrt, de
ennek ellenére még lélegzett. Végül mindkettőjüket karddal fejét
vették, a II. század elején. A keresztények temették el őket.
AVILAI NAGY SZENT TERÉZ
*Avila, 1515. március 28. +Alba de Torres, 1582. október 4.
Teréz
abban a történeti korszakban élt, amikor a spanyol királyság kultúrája
fénykorában és hatalma csúcsán állt. A család ősei oroszlánként
harcoltak a mórok ellen, és ismételten inkább felgyújtották a várukat,
mintsem átadják az ellenség kezére. Teréz szintén harcra született.
Apja
Don Alonzo Sanchez de Cepeda, édesanyja Donna Beatriz de Ahumada volt.
Tizenkét gyermekük közül három volt leány. Közülük kettő férjhez ment,
csak Teréz határozott úgy, hogy kolostorba vonul.
E lépése
egyáltalán nem volt szükségszerű, s nem is menekülést jelentett valami
kilátástalan helyzetből. Tizennégy és tizennyolc éves kora között Teréz
is a szépségre, a kellemre és a gazdagságra gondolt, és komolyan
foglalkozott a férjhez menés gondolatával. Gyermekkorától kezdve nagyon
impulzívnak, kívánságaiban és döntéseiben temperamentumosnak
mutatkozott, de azért meggondolatlanságokat nem követett el. Nagy
szeretetkészség élt benne, amely spontán módon nyilatkozott meg, arra
azonban ügyelt, hogy olyan helyzetbe ne kerüljön, ami miatt adott szavát
vissza kelljen vonnia. Nagy tudásvágy is égett benne, amelyet csak
nehezen tudott csillapítani, ezért mindig új könyvekhez akart jutni.
Személyének, szellemességének, beszédének és magatartásának varázsa már
gyermekkorában sok játszópajtást vonzott köréje, és szórakoztatta,
nevettette társait. Ezt a művészetet, hogy ,,embereket megvidámítson, és
nevetésre indítson'', mindhalálig megőrizte.
Amikor köztudottá
vált, hogy belép a Kármelbe, mindenki megdöbbent - - ő maga is.
Elhatározása mögött nem szerelmi csalódás, nem is természetes hajlam
vagy a kolostori élet utáni vonzódás állt, nem is valami megfoghatatlan
érzés, ami gyakran rejlik egy hivatás hátterében. Teréz az üdvösséget
kereste, mégpedig ,,nagy áron''. Egyszerűen és őszintén azt látta be,
hogy az ő természetével és a szeretet vonalán szerzett tapasztalataival a
világban élve nem fog sikerülni az üdvössége. De a kolostorba lépése
drámai, fájdalmas lépés volt: ,,Elhatároztam, hogy közlöm atyámmal, és
ez nekem ugyanannyit jelentett, mintha beöltöztem volna, mert
becsületbeli kérdés volt számomra, hogy hű maradjak a mondott szóhoz.''
Apja azonban megtagadta a beleegyezését. Ettől a naptól fogva Teréz
jámborsága épp annyira ingerelte, mint korábban a világiassága. Ezért
Teréz, amikor tizennyolc éves lett, titokban hagyta el a szülői házat,
és felvételét kérte az avilai Megtestesülés-kolostorba. Később azt
mondta: ,,Nem hiszem, hogy a halál fájdalmasabb lesz a szívemnek, mint
az a perc, amikor elhagytam a szülői házat. Úgy éreztem, hogy ízekre
szakadok.''
Amibe pedig belekezdett, tudniillik hogy apáca
legyen, azt nagyon komolyan tette. Annyira komolyan, hogy a
megerőltetéstől egy év után fizikailag is, idegileg is összeomlott.
Vérszegény lett, köszvényszerű ízületi bántalmak támadták meg, melyek
végül egy négynapos merevgörcsbe mentek át. Már elkészítették a sírját,
és néhány kolostorban elimádkozták érte a halotti zsolozsmát, ám a görcs
egyszer csak feloldódott, Teréz magához tért, és sajátkezűleg
távolította el a szeméről a megszentelt viaszt, amivel a halottak szemét
szokták lezárni. De csak Don Alonsónak, a kolostor gyóntatójának
gondoskodása és sejtelme akadályozta meg, hogy Terézt elevenen el ne
temessék.
Ezután következett tizennyolc hosszú esztendő, és
közben nem történt Teréz életében semmi. Az átlagosnál nem rosszabb, de
nem is jobb apáca volt. A Megtestesülés-kolostorban akkor
százharminc-száznyolcvan között változott a nővérek száma. A kolostor
nem buzdította tagjait a tökéletességre, s főleg nem nyújtott hozzá
vezető kezet. Ezen a téren minden az egyéni buzgóságtól függött, de ha
valaki megpróbált jobb, tökéletesebb lenni, annak számolnia kellett a
kockázattal, hogy kitűnik a többiek közül és sok kellemetlen helyzetben
lesz része.
Donna Tereza Ahumada szívesen vállalkozott volna a
tökéletességre való törekvés megkísérlésére, de nagyon kevesen
csatlakoztak volna hozzá. Másrészt ez a középszerű kolostori élet
meglehetősen kényelmes volt. Valamennyi nővér szívesen vette maga mellé
társként Terézt, s mint valami látványossággal, minta-apácával vonultak
vele a beszélőszobába, vagy a város palotáiba.
Önéletrajzi
feljegyzései azonban ezekről az évekről is egy nagy és mély lélek arcát
sejtetik: mélységes csalódást érzett, ugyanakkor hallott valami
titokzatos hívást a bensőségesebb életre. Kapott egy látomást a
pokolról, elolvasta Szent Ágoston vallomásait -- ezek elvezették a
megtéréshez.
Egy alkalommal úgy érezte, hogy Isten egészen
áthatja: ,,Lehetetlen volt abban kételkednem, hogy Ő bennem van, és én
elmerülök Benne.'' Ekkor Teréz negyven esztendős volt. ,,Az, amit addig
éltem, az én életem volt. Az pedig, ami ekkor kezdődött, Isten élete
bennem.''
Végleges megtérése után, amelyben belátta addigi
tévedését és meglátta, hogy Isten őt ,,nem az emberekkel, hanem az
angyalokkal való társalgásban akarja látni'', készségesnek mutatkozott a
hívás követésére. Teljes erővel belevetette magát a küzdelembe, hogy a
szívét ,,összhangba hozza'' Krisztus szívével.
Belső élete ettől
kezdve gyorsan és meredeken emelkedett fölfelé a misztikus
magasságokba. Isten valósága olyan erővel tört rá, hogy gyakran a
legnagyobb kín és gyönyörűség egyszerre kerítette hatalmába. Egyik
levelében ezt írta: ,,Úgy támolygok, mint egy részeg.'' Ismételten
látták a nővérek, hogy a templomban egy méter magasan lebeg a padló
felett és az arcából különleges fény sugárzik. Neki magának e jelenségek
nagyon kellemetlenek voltak, és kérte Istentől, őrizze meg a kegyelem
külső megnyilvánulásaitól, s vezesse őt más utakon. Közben azonban
mindig józan kritikával élt a rendkívüli jelenségekkel szemben, nehogy a
képzelet játékát misztikus víziónak lássa.
De bármilyen
alázatos és tartózkodó volt a kolostori életben, az Istentől kapott
kinyilatkoztatások miatt nővértársai üldözni kezdték. Azzal vádolták,
hogy látomásai nem Istentől, hanem az ördögtől valók. E kínos helyzetből
négy szent: Borja Szent Ferenc, Bertran Szent Lajos, Alcantarai Szent
Péter és Keresztes Szent János tanúságtétele szabadította meg, mert ők
igazolták Teréz misztikájának igaz voltát.
Mint minden igazi
misztikus, Teréz is úgy érezte, hogy cselekednie kell, apostoli életre
küldik és szeretetben kell tevékenykednie: ,,Cselekedeteket kell
végrehajtani, mindig csak cselekedeteket'', hiszen ,,nem arról van szó,
hogy sokat kell gondolkodni, hanem arról, hogy nagyon kell szeretni''.
Teréz
mindenekelőtt ,,igen hűséges akart lenni a rendi regulához'', mert
megtapasztalta, hogy mennyire eltávolodtak az eredeti kármelita
szellemtől. Miután engedélyt kapott a pápától és az avilai püspöktől,
egy árva fillér nélkül hozzálátott Avilában egy kis kolostor építéséhez.
1562-ben nyitotta meg, és elszánva magát arra, hogy a kármelita életet a
maga eredeti szigorában fogja élni, lehúzta a saruját és nevet
változtatott: ettől fogva Jézusról nevezett Teréz volt a neve.
Bár
igen sokan szembeszegültek vele, egyik kolostoralapítását követte a
másik. Sokan és nagy lelkesedéssel csatlakoztak hozzá. Jelentős támaszt
kapott Keresztes Szent János és Grácián Jeromos személyében, akik
mellette álltak akkor is, amikor a kármelita rend sarus ága 1575-ben
elkeseredett támadást indított ellene.
Az Isten dicsőségéért és a
tévtanítások által meggyötört és elcsúfított Egyház megszépítéséért égő
buzgósága nem hagyta nyugton. Kitárult előtte Isten titkainak kapuja,
és leomlott számára az idő és az örökkévalóság közötti válaszfal.
Mindezek következtében Teréz üzeneteket, parancsokat, reményeket és
válaszokat közvetített.
Életének utolsó huszonkét esztendeje
ebben a tevékenységben telt el, és könyveiben -- önéletrajzában, amely
Az Úr irgalmasságának könyve címet viseli, a Tökéletesség útjában, a
Lelki várkastélyban és Az alapításokban -- misztikus magasságokban járó
lírával hagyta ránk mesteri tanítását.
Szinte lehetetlen
jelentőségének megfelelően értékelni Nagy Szent Terézt.
Megszámlálhatatlan azoknak az embereknek a serege, akik tanúként állnak
életszentsége mellett: a legműveltebb teológusok, számtalan püspök,
különböző szentek, királyok, egyszerű parasztok -- köztük egy húsz éves
ember, aki naponta hálaimát mondott egy pohár vízért --, egy könnyűvérű
madridi leány és mind, akik életet merítettek a tanításából. Mint Mózes,
úgy élte át imádságaiban a trienti zsinat gondjait és kínjait, a
lepantói csata napjait, hazája eseményeit és Amerika misszionálását:
,,Ezek az indók sokban vannak nekem'' -- mondta egyszer, és
vigasztalhatatlanul sírt, amikor értük imádkozott. De pihenést nem
ismerő tevékenysége semmi gátló hatást nem jelentett misztikus belső
életére.
Életének utolsó napjáig viselte a sok utazás, az
alapítások, a legkülönfélébb tárgyalások terhét, s közben az egészsége
már nagyon rossz állapotban volt. Utolsó hónapjait -- főleg néhány
hatalmaskodó kolostori elöljárónő láttán -- szenvedés, keserűség és
csalódás nehezítette. Ez volt utolsó megpróbáltatása.
A
,,szegény, bűnbánó apáca'', ez a beteges, gyenge nő haláláig -- az
ellenségeskedő világban és rendszerint drámai körülmények között --
tizenhét női és tizenöt férfi kolostort alapított a sarutlan kármeliták
számára.
Teréz 1582. október 4-én halt meg. Utolsó láza csak az
egész életét átható tűz folytatásának és beteljesedésének látszott,
amely isteni türelmetlenséggel várta azt az elragadtatást, amelyet az
emberi természet már nem bír elviselni. Szeretettől izzó élete
jelképeként Alba de Torresban ma is épen őrzik a szívét!!!
VI.
Pál pápa 1970. szeptember 27-én az egyháztanítók közé emelte. Olyan
megtiszteltetés ez, amely a szent nők között rajta kívül máig csak
Sziénai Szent Katalinnak (lásd április 29-én) jutott osztályrészül.
Avilában,
október 4-ről 5-re virradó éjszaka halt meg, épp akkor, amikor
bevezették a Gergely-féle naptárreformot, minek következtében a
következő évben az évforduló már október 15-re esett. 1622-ben avatták
szentté, ünnepét 1636-ban vették fel a római naptárba.
--------------------------------------------------------------------------------
Nagy
Szent Teréz -- a nagy misztikus, az Egyház nagy megújítója, aki magáról
így nyilatkozott: ,,Isten olyan bátorságot öntött belém, ami több, mint
az asszonyi bátorság'', s akit ellenségei így tituláltak: ,,ország
csavargója, nyughatatlan nőszemély!'' -- életéből saját írásai mondanak
el megragadó részleteket.
Gyermekkorából tudunk egy esetről,
amely már elárulja szenvedélyes természetét. Még nem volt hét esztendős,
amikor meggyőzte nála négy évvel idősebb bátyját, hogy éjnek idején
szökjenek meg, menjenek a mórok közé, hogy vértanúk lehessenek, mert ez
az örökkévalóságba vezető legbiztosabb út. Az egyik nagybácsi csípte
fülön az utcán és vitte haza a két kis szökevényt.
A
szórakozásokat kedvelő fiatal lány tudatában volt szépségének. Mikor az
egyik úr megjegyzést tett a lábára, Teréz azonnal visszavágott neki:
,,Jól nézze meg, Uram, mert most látja utoljára!''
Egy kármelita
atya, aki jól ismerte Terézt, elmondta: ,,Valójában kicsi hibáit is
nagyon kedvesen tudta megvallani. Az egyik napon ezt mondta nekem:
ťTudja atyám, életemben három dicséretet kaptam. Azt mondták nekem, hogy
okos vagyok, szent és szép. És én azt hittem, hogy e három dicséret
közül kettőre rászolgáltam. Azt hittem, hogy okos és szép vagyok. És ez
igen nagy hiúság volt!Ť '' Később, amikor az egyik testvér portrét
festett róla, így morgolódott: ,,Mit képzel! Micsoda rút, mélyen ülő
szemeket fest nekem!!
Amikor Isten birtokba vette a lelkét, a
megtérése egy pillanat alatt játszódott le. Egy alkalommal ugyanis
meglátott egy szobrot, amely rendkívül hűen ábrázolta az oszlophoz
kötözött és megostorozott Krisztust. Ez a látvány úgy megrendítette az
akkor már húsz éve kolostorban élő apácát, hogy ott helyben megtért. S
közvetlenül azután, hogy Isten nem sokkal később a misztikus
egyesülésben magához vonta, így vélekedett: ,,A tökéletesség legmagasabb
foka nem az elragadtatásokban, nem is a látomásokban van, hanem abban,
hogy akaratunk tökéletesen beleegyezik Isten akaratába.''
Ugyanabban
az esztendőben, amikor a törökök Ciprus szigetén elpusztították az
utolsó kármelita kolostorokat, amelyekben még őrizték az ősi kármelita
fegyelmet, Teréz megnyitotta az első kis kolostort Avilában, a ,,szegény
bűnbánó apácák'' számára. Meg volt róla győződve, hogy ,,jobban teszik a
szülők, ha leányaikat férjhez adják, mint ha laza fegyelmű kolostorba
engedik lépni őket.''
Maga Teréz tudósít arról, hogy az első
alapítás megtörténte után pár nappal néhány tanácstag, a polgármester és
a székeskáptalan tagjai gyűlést tartottak, és egyhangúan
megállapították, hogy az új alapítás tűrhetetlen, mert káros a közjóra
nézve. A polgármester a következő heves támadásban tört ki:
,,Valamennyien tudunk az újításról, amely városunkban a sarutlan
kármelita apácák kolostorának alapításával jelent meg. Újítást mondtam,
és maga ez a szó elegendő ahhoz, hogy belássuk: az alapítás
veszedelmeket hoz magával..., hiszen az újítás természetében rejlik,
hogy rendbontást és lázadást szít, sérti a jó szokásokat, és megbontja a
törvényes rendet. Ez általában érvényes minden újításra. Abban az
ügyben, amellyel foglalkozunk, az a különleges, hogy a jobbítás és a
jámborság fátyolába burkolózik. Már csak ezért is veszedelmesebb minden
más újításnál!'' -- A jelenlévő urak már éppen elhatározták, hogy
kiadják a kolostor lerombolására vonatkozó parancsot, amikor felállt az
egyik városatya és megvédte Terézt, mondván: ,,Nem minden újítás
kárhoztatható csak azért, mert új... Maga a keresztény Egyház nem újul-e
meg állandóan isteni Alapítójától? Egy dolog kétségtelen: ha mi ettől
az újításnak nevezett kísérlettől megrémülünk, soha nem lesz rá mód,
hogy valami új történhessék az Egyházban, bármennyire hasznos és
szükséges lenne is!'' -- Ezek után a kolostort nem rombolták le.
Mintegy
öt évig tartó háború kezdődött, amelyben a kármelita rend ,,mérsékelt''
irányzata szembeszállt a sarutlan, szigorúbb iránnyal. Az általános
káptalan mint pártütőket kiközösítéssel sújtotta az összes sarutlan
rendtagot, feloszlatta az új alapításokat, Terézt pedig megfosztotta
minden hatalomtól, sőt egy kolostorba száműzte. Írásait az inkvizíció
elé terjesztették, és kémeket állítottak melléje. Teréz hűséges
oltalmazóját, Grácián atyát is feljelentették Rómában és kiközösítették.
Avilában megjelent egy pápai küldött, azzal a céllal, hogy
megakadályozza Teréz priórává választását. Mindazokat az apácákat, akik
Terézre szavaztak, kiközösítette. Keresztes Szent Jánost magánzárkába
csukatta, és a testvérei minden nap megostorozták az ebédlőben.
Végül
a spanyol király lépett közbe az üldözöttek érdekében, és az ő szavára
egy pápai dekrétum szétválasztotta a két irányzatot, és a sarutlan
kármelitákat önálló renddé emelte.
Teréz egyszerre volt szent és
zseniális szellem. Nagy diplomáciai érzékkel tárgyalt, épületeket
tervezett. Kolostorai építését maga irányította, saját kezével varrta
nővérei számára a szerzetesi habitust, és érdeklődött a legapróbb dolgok
után is. Nevetve állapította meg, hogy akolostorok építése során olyan
jártasságra tett szert, mintha ,,kofa vagy kereskedő lenne''.
Forróvérű
temperamentuma ismételten elárulta magát. A gyóntatója egyszer így
kiáltott fel: ,,Istenem! Inkább vitatkoznék a világ összes teológusával,
mint ezzel a nővel!'' A rendi generálissal, aki Rómából nagy haraggal
jött ellene, addig tárgyalt, amíg az engedélyezte, amit Teréz kívánt. Az
egyik püspök pedig, akinek jelentették, hogy Teréz új kolostor
alapítását tervezi, szárazon megjegyezte: ,,Akkor az a kolostor már meg
is van alapítva!''
Ha Teréz valami akadályba ütközött, Istenbe
vetett bizalma még magasabb lánggal lobogott fel. Egyszer
elkerülhetetlenné vált egy templom megnagyobbítása. Teréz hívatta a
kolostor gondnokát, és megkérdezte tőle, mennyi pénz van a kasszában.
,,Egy fillér'' -- hangzott a rövid válasz. Teréz megörült a hírnek, és
elrendelte, hogy azonnal fogjanak hozzá az építéshez. Aztán még
hozzáfűzte: ,,A Jézusról nevezett Teréz és három arany dukát, az semmi.
De a Jézusról nevezett Teréz, a három dukát és a Jóisten, az minden!''
Egyszer
az egyik kolostort újjá kellett építeni. Megkérdezte a kőművesmestert:
,,Meddig fog tartani?'' -- ,,Hat hónapig'' -- mondta a mester.
,,Lehetetlen -- válaszolta Teréz --, mi tizennégy nap múlva
beköltözünk!'' Megegyezett a munkásokkal, és két hét múlva valóban
átvehették a kolostort.
Teréz harcos természet volt: ,,Soha nem
fognak meggyőzni valamiről, ha a lelkiismeretemmel ellenkezik, még ha az
egész világ vonul is fel ellenem!'' Egy másik rend főnökének ezt írta:
,,Már régóta nem esett olyan nehezemre semmi, mint a Kegyelmed sorait
olvasni. És soha nem esett olyan jól széttépnem egy levelet...''
Majdnem
egész életében beteges volt, de ha a kolostorok úgy kívánták, habozás
nélkül útra kelt. Olykor nyikorgó ökrösszekéren, nyári hőségben,
porfelhő közepette, máskor csikorgó téli hidegben, öszvérháton ment a
hegyek közé vagy árvíztól sújtott vidékekre. Néha a leglehetetlenebb
helyeken kellett éjszakáznia. Sok esztendő fáradalmait ezzel a vidám
megjegyzéssel összegezte: ,,Adjon még az Úristen sok lehetőséget, hogy
szenvedjünk érte bolháktól, hazajáró lelkektől és utazások
kényelmetlenségeitől''.
A derűjét semmi nem tudta beárnyékolni.
Mikor az egyik nővér meghalt, a többieknek megtiltotta, hogy
gyászénekeket énekeljenek. Vidám vallásos dalokat komponált, melyeket a
nővérekkel énekelt a ravatal körül. Mikor hírét vette, hogy nagyon
szeretett test szerinti nővére, Mária meghalt, ezt írta: ,,Igen nagy
örömet okozott nekem halálhírének vétele.'' Egy másik haláleset kapcsán
pedig ezt mondta: ,,Nem értem hogyan sirathatjuk azt, aki az örök
nyugodalmat elnyerte''.
Azt kívánta, hogy ez a vidám derű
uralkodjék az összes kolostorban: ,,Jobban félnék egy savanyú apácától,
mint egy sereg gonosz lélektől!'' A környezetében nem tűrt meg szomorú
arcot: ,,Isten őrizzen a szomorú arcú szentektől!'' Verte a tamburint,
énekelt, verselt, és vidám kedélyével mindenkit felderített. Ha valaki
emiatt szemrehányást tett neki, így válaszolt: ,,Erre mind szükség van,
hogy elviselhessük az életet''.
Teréz jámborságából is az élet
szeretete áradt. Szerette Istent, anélkül, hogy megvetette volna a
földet. Amikor egy alkalommal vendégségben volt és feltálalták kedvenc
ételét, az egyik apáca lekicsinylő megjegyzést tett az ínyencségről.
Teréz nevetett egyet és megfelelt neki: ,,Dicsérd inkább ennek az úrnak
udvariasságát, és jegyezd meg: ha fogoly, akkor fogoly, ha pedig
vezeklés, akkor vezeklés!''
Rokonaitól szívesen fogadott el
adományokat, hogy néhány vidám sorban megköszönhesse: ,,Kacagnom kell
magamon, hogy a küldött péksüteményért nem tudok mást adni viszonzásul,
csak vezeklő övet''. Öregségében is friss és fiatalosan szép maradt.
Belső harmóniájának titka azokban a szavakban rejlik, melyekkel magát
szokta bátorítani: ,,Semmitől ne félj, semmi meg ne rettentsen. Minden
elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz. A türelem mindent elér. Ha Isten a
tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég!''
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
ki Szentlelked által arra indítottad Szent Terézt, hogy az Egyháznak
megmutassa a tökéletesség útját, kérünk, add, hogy tanítása épülésünkre
szolgáljon, és az életszentség utáni vágy a szívünkben felgyulladjon!
Példája:
Gyengén, betegen is erős az erős!