SZENT ELZEÁR és BOLDOG DELFINA III. r. (1282-1323 és 1280-1360)
Mindketten
elokelo grófi családból származtak, Elzeár a Sabran*, Delfina a
Glandeves* családból. Szüleiktol kiváló vallásos nevelében részesültek.
Kettejük házassága II. Anjou Károly nápolyi király terve szerint jött
létre 1299-ben: a 17 éves E1zeár feleségül vette a nála pár évvel
idosebb Delfinát. Delfina a házasságkötés után tárta fel Elzeár elott
szüzességi fogadalmát, melyet a házasságban is meg akart orizni. Férje
hajlott felesége kérelmére, így házasságuk Szent József-házasság maradt.
Elzeár halálos ágyán ezeket vallotta: „A gyarló férfit megmentette a
jámbor asszony. Szuzként vettem ot magamhoz, szuzként hagyom itt.”
Mindketten a házasságkötés ideje táján léptek be a ferences III. rendbe,
így Szent Ferenc III. Rendjét az erény új nemével ékesítették. Hét évig
Elzeár nagyszüleinél laktak Rabais*-ban, innen saját otthonukba
költöztek. A ház alkalmazottai (udvari személyzet) számára házirendet
állítottak össze, melyben szerepelt a napi szentmisehallgatás,
szentbeszéd, heti gyónás, havi áldozás, ima és munka beosztása, tilos a
szerencsejáték, a káromkodás, stb. Szinte szerzetesi életvitel! A
házirend általuk bevezetett formája elterjedt más fouri, fopapi házakban
is. Elzeár a nápolyi királyság területén is örökölt egy grófságot
(Ariano), a vidék lakossága a „szegények pártfogói” nevet adta nekik.
Elzeár egy alkalommal részt vett a királyi sereg egyik csatájában,
amiért Krisztustól kemény megrovásban részesült. Gyakran terelte a szót
az örök életre. „Micsoda szomorú dolog - mondta -, azért vagyunk a
földön, hogy kiérdemeljük a mennyországot, és alig beszélünk róla!”
Legjellegzetesebb erénye az imádságos lelkület volt, mely állandóan
biztosította számára Isten közelsége átélését. Egy alkalommal Elzeárnak
hosszabb ideig kellett távolmaradnia feleségétol, ekkor Delfina levelet
küldött utána s hívta haza. A férj azt válaszolta: „Ha látni kívánsz,
keress az Úr Jézus oldalsebében.” Nápolyban Károly Róbert király
megkérte, legyen Károly fia neveloje. Elzeár elvállalta s igyekvése
sikerrel is járt: a rakoncátlanságra hajló királyfi keze alatt
megkomolyodott. A papi zsolozsmát 15 éves kora óta mindennap elmondta.
Súlyos betegségében eros kísértések lepték meg. Az imából merített erot.
1323. szept. 27-én fejezte be életét. Delfína jóval túlélte, kb. 80
éves korában halt meg. Elzeárt V. Orbán pápa (saját keresztfia!) avatta
szentté 1369-ben, Delfina tiszteletét pedig XII. Ince pápa hagyta jóvá
1695 körül. Mindketto sírja a provence*-i Apt ferences templomában van.
Imádság:
Istenünk,
te Szent Elzeár és Delfina házaséletében az erények ragyogó példáját
adtad nekünk. Add, hogy akikre tisztelettel emlékezünk a földön, azokkal
együtt lehessünk a mennyben. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Hittudós Szent János apostol elhunyta
Szent
János a galileai Betszaidából származott. Szülei: Zebedeus és Szalome
voltak. Testvérével Jakabbal és atyjukkal halászok voltak. János először
a próféta Keresztelő János tanítványa volt Jézus, a Genezáreti tó
partján járva, meghívta mindkettőt apostolának. János mindvégig Mestere
mellett élt. Jézusnak legmegbízhatóbb tanítványa lett, akit Jézus nagyon
szeretett. Nagy buzgósága miatt kapta Jakabbal együtt a „mennydörgés
fiai” elnevezést. Jézus életének legkiválóbb eseményeinél vett részt:
színeváltozás a Tábor hegyen, Jairus leányának feltámasztása, Olajfák
hegyi szenvedés. Jézust elfogása után elkísérte a főpap udvarába. A
Titkos Vacsoránál Jézus keblén feküdt. Máriával, Jézus anyjával ott állt
az Üdvözítő keresztje alatt. Hallotta utolsó szavait, látta kimúlását.
Előtte, Jézus, anyját János apostolra, az apostolt pedig anyjára bízta
kölcsönösen. Az apostolok közül az elsők között futott húsvét hajnalban
Jézus üres sírjához.
Jézus mennybemenetele és a Szentlélek
eljövetele után az első időkben a jeruzsálemi egyházban tevékenykedett. A
gondjaira bízott Szűz Mária halála után Kisázsiába ment és kevés
megszakítással Efezusban működött. Domiciánus császár elfogatta és forró
olajba dobatta. Miután ebből sértetlenül kijött, Patmosz szigetére
száműzte. Az ottani lakosokat a keresztény hitre térítette. Isten nagy
látomásban mutatta meg neki ott a jövendőt az Egyház és világ sorsáról.
Ezeket az „Apokalypszis” Titkos Jelenések könyvében írta meg. Mivel a
legtovább élt az apostolok közül, még az Egyházba befurakodott
tévhitűekkel is találkoznia kellett. Az Egyház számára megírta a 4.
evangéliumot, írt három levelet, és az előbb említett Jelenések könyvét,
hogy mindenki elhiggye azt, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia. Késő
öregségben, közel 100 éves korában halt meg békében, ahogy Jézus akarta,
a II. század elején.
SZENT KOZMA és SZENT DAMJÁN
+Cirus, 303.
A
keleti egyház két nagy szentjéről meglehetősen kevés történeti adat áll
rendelkezésünkre. Az első hiteles tanúságot Cirus városának püspökétől,
Theodorétosztól kapjuk, aki az 5. század közepén úgy emlékezik meg a
két szentről, mint a hit jeles bajnokairól és csodálatraméltó
vértanúkról. Vértanúságuk a Diocletianus-féle üldözés idején, 303-ban
történt, s első templomuk a sírjuk fölé épült.
Tiszteletük
először vértanúságuk helyén, Cirus városában, majd Justinianus császár
hatására, aki súlyos betegségéből való gyógyulását a szent orvosoknak
köszönhette, a birodalom egész keleti felében elterjedt. Első római
templomukat IV. Félix pápa (525--530) építtette a Fórumon. Ünnepük a 7.
században került a liturgikus könyvekbe, valószínűleg e bazilika
fölszentelésének napjára, szeptember 27-re. Páli Szent Vince ünnepe
miatt 1969-ben egy nappal korábbra, szeptember 26-ra helyezték át. A
római kánonban velük zárult a fölsorolt szentek sora.
--------------------------------------------------------------------------------
Szenvedéstörténetüket
elbeszélő legendájuk szerint Arábiában születtek és ikrek voltak. Nagy
érdeklődés élt bennük a tudományok, különösen az orvoslás tudománya
iránt, ezért elhagyva szülőföldjüket Szíriába mentek tanulni. Mikor
elvégezték a tanulmányaikat, továbbmentek Kilikiába, és ott Égé
városában telepedtek meg. Mivel azonban keresztények is voltak, nemcsak
orvosai, hanem apostolai is lettek a városnak. Az emberek szeretetét
azzal nyerték meg, hogy soha nem fogadtak el semmi pénzt sem a
gyógyításért, sem a gyógyszerekért. Nagyon sokan tértek meg jóságuk és
prédikálásuk hatására. Ezért, amikor a Diocletianus-féle üldözés vihara a
keleti egyházat is elérte, a helytartó, Lisias elsőként az apostol-
orvosokat állította bíróság elé.
Mivel hitük megtagadására nem
tudták rávenni őket, különféle módokon próbálták megölni mindkettőjüket:
először megkötözve a tengerbe vetették, de a kötelékek a vízben
kioldódtak, és ők kiúsztak a partra. Ezután máglyát gyújtottak alájuk,
de a lángok nem érték őket. Akkor oszlophoz kötötték őket és nyíllal
lőttek rájuk, de a nyílvesszők nem találtak soha célba. Végül karddal
oltották ki az életüket.
Konstantinápolyban épített bazilikájuk
zarándokhellyé vált, és az a különös szokás alakult ki, hogy a betegek a
bazilikában aludtak, mert úgy tapasztalták, hogy álmukban eljön
hozzájuk a két szent orvos, és vagy meggyógyítja őket, vagy néha egészen
rendkívüli gyógymódot javasolnak, amelynek következtében később valóban
elnyerik gyógyulásukat. Ezekről a gyógyulásokról a 6. századig
visszamenő följegyzések tanúskodnak!
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
Szent Kozma és Damján vértanúid ünnepén téged magasztalunk, mert bölcs
gondviseléseddel nekik örök dicsőséget, nekünk pedig pártfogó segítséget
adtál!
Szent Damján Példája:
Ha életedet szentül éled mindvégig, Istentől gazdag jutalmat kapsz!
Szent Kozma Példája:
Isten előtt mindenki egyforma, csak a szent élet tesz kiemelkedővé!
IFJABB SZENT NÍLUS (NEILOSZ) szerzetes
*Rossano, 910 körül. +Szent Ágota-kolostor, Frascati mellett, 1004. szeptember 26.
Nílus (Neilosz) 910 körül született Rossanóban; a dél-itáliai Calabria
bizánci tartomány fővárosában egy görög rítusú családban. Keresztneve
Miklós volt. Gyermekkorában meghaltak a szülei, és nővére vette
magához. Kiváló képzést kapott a görög atyák írásaiból és a
kalligráfiából (a szépírás művészetéből). Amikor nagykorú lett,
megházasodott, volt egy leánya is. Mintegy harmincéves korában
tudatosult benne szerzetesi elhivatottsága.
A 10. században Észak-Calabria hegyvidéke számos kolostorával szinte új
Thébává lett. Nílus azon fáradozott, hogy felvegyék az ottani
kolostorok egyikébe. Rossano hatóságai azonban megtiltották az
apátoknak, hogy Nílust fogadalomhoz bocsássák. Ezért hát a salernói
hercegségben levő Szent Nazarius kolostorba ment, amely kívül esett a
rossanói helytartó hatalmi körzetén. Ott kapta meg szerzetesi ruháját
és szerzetesi nevét, Nílust. Amikor a szomszédos kolostorok egyikének
az apátjává kellett volna lennie, elhagyta kolostorát, és visszavonult
egy remeteségbe.
Igen szigorú életet élt, és különleges gondja volt arra, hogy tudását
Isten szolgálatába állítsa: pontos napirend szerint imádkozott és
dolgozott.
Csakhamar tanítványokat vonzott magához; első egy Rossanóból való, István nevű fiatalember volt, aki élete végéig vele maradt.
Amikor a szaracénok elől (955) a Rossano melletti Sant'Adrianóba
menekültek, hozzájuk csatlakozott egy tizenkét szerzetesből álló
csoport; hasonlóképpen menekültek voltak. Ily módon kolostor jött
létre, és csakhamar hatvan testvér tartozott hozzájuk. Bár a
szerzetesek Nílust elismerték elöljárójuknak és lelki vezetőjüknek, ő
mégis vonakodott attól, hogy elfogadja az ,,apát'' címet; ezt ráruházta
az egyik testvérre; olyan gyakorlat volt ez, amelyet egész élete
folyamán megtartott. Nílus szigorú követelményeket támasztott a
szerzetesközösséggel szemben. Ekképpen mindenben, a címet kivéve, apát
volt. Többre tartotta azonban, hogy remeteként éljen.
Mégis növekvő mértékben belesodródott a világi élet dolgaiba. Egy nemes
végrendeletének végrehajtójává tette, és rábízta a városban alapított
apácakolostor gondviselését. Rossano vezetői megkérték Nílust, hogy egy
perükkel kapcsolatban járjon el érdekükben a helytartónál. Özönlöttek
hozzá a látogatók, köztük császári hivatalnokok és érsekek is, hogy
lássák, tanácsot kapjanak tőle, vagy éppen csak azért, hogy a
kíváncsiságukat kielégítsék.
Amikor Rossano püspöke meghalt, küldöttség ment Nílushoz, és püspöknek
kérték őt. Csak úgy tudott megmenekülni e tisztség elől, hogy
elrejtőzött, amíg a küldöttek el nem hagyták a kolostort. Hírneve
elterjedt egészen a muzulmán világig. Amikor három szerzetest foglyul
ejtettek a szaracén lovasok, Nílus az emír egyik keresztény hivatalnoka
révén elérte, hogy szabadon bocsássák őket. Ez azután nemcsak azt
engedte meg, hogy a szerzetesek visszatérhessenek a hazájukba, hanem
felajánlotta Nílusnak, hogy közösségével együtt telepedjék át
Szicíliába, és a hit gyakorlásának teljes szabadságát ígérte neki, ha
odamegy. Nílus, aki minden nem kereszténnyel szemben türelmetlen volt,
még azt is elutasította, hogy az ajánlatot egyáltalán megfontolja.
Nílus rendelkezett a jövendölés adományával. 980 körül, amikor
hetvenéves lett, előre látta, hogy a szaracénok csakhamar nagyszabású
támadást intéznek Calabria ellen. (Ez a támadás valóban bekövetkezett
987-ben.) Elhatározta tehát, hogy szerzeteseivel együtt elhagyja ezt a
vidéket. Olyan helyre akart vonulni, ahol nem ismerik, hogy egyedül
élhessen. Így jutott el Montecassinóba, amelyet akkoriban a tiszteletre
méltó Aligernus apát vezetett, aki a clunyi hagyományban nevelkedett,
és jóindulatot tanúsított a görög szerzetesek iránt. Nílust és társait
nagy tisztelettel fogadták Montecassinóban. Megkapták a Cassino
közelében, Vallelucében lévő Szent Mihály priorátust. Nílus
messzemenően jó kapcsolatot tartott fenn a latin közösséggel. Csodálta
jó fegyelmüket. Aligernus apát meghívta őt és szerzeteseit is, hogy
Cassino templomában görög nyelven énekeljék az éjszakai zsolozsmát.
Megváltozott a helyzet, amikor Aligernus halála (986) után Manso, egy
világi prelátus lett az új apát. A kolostori fegyelem erősen meglazult.
Nílus félt, hogy szerzeteseit megmételyezi Montecassino lazasága, és
hogy a növekvő jólét károsan hat Valleluce lelki életére. Ezért
társaival együtt (994 körül) a gaëtai fejedelemségben lévő Serperibe
ment, hogy ott szigorúbb életet éljenek.
997-ben a rómaicsászár-ellenes párt kiűzte a városból V. Gergely pápát
(996--999), és rossanói Philagathosz Jánost, Piacenza érsekét, akit
Nílus hiába intett, ellenpápaként (XVI. János) emelte trónra. Dicsősége
rövid életű volt, mert 998-ban III. Ottó császár (983--1002) seregei
ismét hivatalába helyezték V. Gergelyt. Az ellenpápát letették,
megvakították és kegyetlenül bántalmazták. Amikor meghallotta ezt
Nílus, aki akkor már csaknem kilencvenéves volt, Rómába indult, hogy
földije érdekében közbenjárjon a pápánál és a császárnál. Nagy
tisztelettel fogadták: III. Ottó és V. Gergely már Rómán kívülre elébe
ment, a császár pedig felkínálta neki, hogy legyen a kedvelt római
görög kolostor apátja. Attól azonban vonakodott Ottó, hogy egyetértsen
Nílus kérelmével, és megengedje, hogy Philagathosz Nílussal együtt
Serperibe menjen s ott vezeklőként töltse el élete hátralevő részét a
görög szerzetesek között. Ehelyett nyilvánosan megszégyenítette a
szerencsétlen ellenpápát, és Fuldába küldte száműzetésbe. Nílus annyira
elborzadt ettől a kegyetlenségtől, hogy visszatért Serperibe anélkül,
hogy a császártól elbúcsúzott volna.
III. Ottó még ugyanebben az évben elzarándokolt Szent Mihály Monte
Gargano-i szentélyéhez, és Rómába visszatértében ellátogatott
Serperibe. Mélységesen hatott rá Nílusnak és társainak egyszerű élete.
Felajánlotta, hogy kolostort építtet számukra. Nílus elutasította.
Életrajzírója a következőképpen írja le a kilencvenéves szerzetes és a
tizennyolc éves császár találkozását: ,,A szent pedig ujjával a császár
keblére mutatott, és így szólt: ,,Semmit sem kérek császári
Felségedtől, csak azt, hogy mentsd meg a lelkedet; ha császár is vagy,
meg fogsz halni, mint minden halandó ember. A Bíró előtt fogsz állni,
és számot adsz mindarról a jóról és rosszról, amit tettél.'' Amikor a
császár ezt hallotta, keservesen sírt. Koronáját letette a szent
kezébe, fogadta áldását, és útjára indult udvarával együtt.''
1003 körül meghalt István, Nílus első tanítványa. Nílust mélyen
érintette ez; elrendelte, hogy vájjanak ki kettős sírt, és őt is abba
temessék majd, amikor meghal. Amikor meghallotta ezt Gaëta fejedelme,
kifejezte azt a kívánságát, hogy Nílust a városban temessék el, hogy
népének hatalmas pártfogója lehessen. Nílus megrettent az ajánlattól,
mert méltatlannak tartotta magát erre a tiszteletre. Elhagyta hát
Serperit, és északra ment az Egyházi Államba.
A Tusculum közelében lévő kis görög Szent Ágota kolostorban telepedett
le. Amikor a római nemesség meghallotta, hogy Nílus ott tartózkodik,
követséget küldtek hozzá azzal a kéréssel: menjen a városba, és
maradjon ott. Ezt is elhárította magától. Elfogadta viszont Tusculum
grófjának, Gergelynek a javaslatát, hogy birtokán kolostort építtet
neki és társainak. A munkálatokat azzal a házzal kezdték el, amely
Grottaferrata apátsága lett.
Mielőtt az új kolostor elkészült volna, Nílus megbetegedett. A Szent
Ágota kápolnájába vitték. Ott halt meg, amikor az esti zsolozsma
befejeződött, 1004. szeptember 26-án, kilencvenöt éves korában.
Nílus a szerzetesi tökéletességet saját mértéke szerint élte; így szólt
Montecassino latin szerzeteseihez: ,,A szerzetes angyal; munkája
kegyelem, béke és dicsérő áldozat.'' Nemcsak az aszketikus élet kiváló
példája volt azonban, hanem egyben kiemelkedő tudós is; ez tette
lehetővé, hogy a szerzetesség nagy tanítója legyen. A grottaferratai
kolostor, amelynek első tagjait ő oktatta, görög rítusú kolostorként ma
is fennáll, és közösségben él a Szentszékkel.
COUDERC SZENT TERÉZ rendalapító, apáca
*Le Mas de Sabličres, 1805. február 1. +Lyon,1885. szeptember 26.
Marie-Victoire
Couderc 1805. február 1-én született egy tizenkét gyermekes
parasztcsalád negyedik gyermekeként. Szüleitől kapta az alapfokú vallási
oktatást, de olvasni még tízéves korában sem tudott. Jámborsága mélyen
gyökerezett, és korán megmutatkozott szerzetesi hivatása. Szülei a
közeli Vans-ba, a Szent József Nővérek nevelőintézetébe küldték tanulni.
1825-ben, egy sabličres-i népmisszió alkalmával megismerte az
egyházmegye missziós igehirdetőjét, J.-P. Terme atyát, aki megerősítette
szerzetesi hivatásában. 1826 januárjában Aps-ban belépett a Terme által
alapított kis társulatba, és fölvette a Teréz nevet.
Az atya,
aki La Louvesc-ben, Régis Szent Ferenc János (lásd: 309. o.) sírjánál
népmissziós volt, azt tervezte, hogy a zarándokok fogadását néhány
nővérre bízza. Teréz azt javasolta, hogy a zarándokszállásokat alakítsák
át lelki menedékhelyekké. Ebben az időpontban Terme atya már megkezdte
egy zarándokház építését. 1827 nyarán Teréz anya két társnőjével együtt
megérkezett La Louvesc-be. Szerzetesi társulattá szerveződtek, és Teréz
anya lett az újoncmesternő, majd fiatal kora ellenére elöljárónővé
nevezték ki. A kongregáció ekkor Régis Szent Ferenc nevét viselte, csak
később vette fel a ,,Coenaculum'' megjelölést. A nővérek a környező
falvakban tanítottak; a La Louvesc-i ház egyre inkább lelkigyakorlatos
házzá vált, ahol a lelkigyakorlatokat Szent Ignác módszere szerint
tartották.
Amikor 1834-ben meghalt Terme atya, a kis
kongregáción zűrzavar lett úrrá. Teréz anya ekkor a francia jezsuita
tartomány provinciálisához, François Renault-hoz fordult; ő abban az
esetben vállalta a közösség irányítását, ha az kizárólag a
lelkigyakorlatoknak szenteli magát. Így hát 1835--36-ban a kongregáció
tanító ága különvált. A ,,Soeurs de la Retraite'' (lelkigyakorlatos
nővérek) számára a jezsuiták szabályzattervezetet szerkesztettek, s ezt
Viviers püspöke 1836. május 11-én erősítette meg.
Teréz anya a
jezsuiták segítségével nagy lendülettel látott munkához: egy nagy házat
építtetett a lelkigyakorlatokon részt vevők elhelyezésére, továbbá egy
kápolnát is. Mindez súlyos anyagi és egyéb gondokkal járt együtt. Egy
posztulánsnőt adtak melléje intézőként, aki a számlák meghamisításával
arról győzte meg Renault atyát, hogy az adósságok összege 36.000 frank,
holott a valóságban még a 10.000-et sem érte el. Az elöljárónőt egy
tanácsadó gyámsága alá helyezték, de a válság növekedett. Ekkor Renault
atya lemondatta Teréz anyát. Utódaként -- alig egy hónapos noviciátus
után -- 1838. október 23-án madame de Lavilleurnoyt iktatták be.
Vezetése rövid időn belül katasztrófához vezetett. Teréz anyának súlyos
megaláztatásokat kellett elviselnie, de hallgatagon tűrte a
jogtalanságokat. Renault 1839 augusztusában Avignonba hívatta Teréz
anyát, hogy általa tájékozódjék, ő azonban vonakodott attól, hogy bármit
is szóljon elöljárónője ellen. Amikor ez utóbbi 1840 januárjában
elhagyta a kongregációt, arra gondoltak, hogy Couderc anya ismét
elfoglalja korábbi helyét, de ő elérte, hogy Contenet anyát válasszák
általános elöljárónővé, akit alkalmasabbnak tartott magánál. Teréz anya
rövid ideig viselte az asszisztensnő tisztségét, de csakhamar újra
egyszerű nővér lett, és nagyon határozottan éreztették vele, hogy nem
sokra becsülik. Amennyire lehetséges volt, távol is tartották a
közösségtől. Több idős nővért elküldtek, és hogy Teréz anya elkerülte
ezt a sorsot, az csak azért történt, mert a La Louvesc-i birtok
törvényes tulajdonosa volt. Contenet anyát erősen befolyásolta egy
fiatal nővér: Anaďs de Saint- Privat, aki a kongregációt ,,előkelőbbé''
akarta tenni. Hogy megszabaduljanak az egykori elöljárónőtől, 1842
márciusában az újonnan alapított lyoni házba küldték.
Amikor
Anaďs anya egy párizsi alapítás elöljárónője lett, 1855-ben
megkísérelte, hogy szakadást keltsen a kongregáción belül, amennyiben
házát függetlennek jelentette ki. Teréz anyát küldték Párizsba, hogy
tisztázza az ügyeket. 1856-ban hat hónapig a tournoni ház elöljárónője
volt, majd 1857 júniusában visszatért La Louvesc-be. 1858 szeptemberétől
1860 augusztusáig ismét Lyonban tartózkodott, ezt követően
Montpellier-ben, ahol 1867 márciusáig az elöljárónő asszisztensnőjeként
tevékenykedett. Végül egyszerű nővérként tért vissza Lyonba. Mindenütt
önmegtagadásban, alázatosan élt, anélkül, hogy beleavatkozott volna a
kongregáció vezetésébe; arra törekedett, hogy elfelejtesse azt a döntő
szerepet, amelyet kezdetben játszott.
1885. szeptember 26-án
halt meg. Csak a halála után értették meg, hogy ki volt valójában.
Szerény külseje alatt szokatlan mélységű lélek lakott. Kora legvonzóbb
alakjai közé tartozik.
1951-ben boldoggá, 1970. május 10-én szentté avatták.