SZENT I. CALLISTUS PÁPA
+ Vsz. 222.
A
pápák életéről a 2. századig meglehetősen keveset tudunk. Legtöbbjüknek
csak a neve maradt fenn, sőt néha az is nehezen követhető a hagyomány
folyamatában. A 3. századtól azonban a pápák egyre határozottabb alakot
öltenek mint az egyháztörténelem főszereplői. Közéjük tartozik Callistus
pápa is.
A nevét írták Calixtus, Kallisztosz, Kalistus formában
is. 217--222 között volt Róma püspöke. Fáradságos munka volt a
hagyományában szétválasztani az igaz adatokat a hamisaktól, de miután
megtörtént, aránylag sokat tudunk róla, mégpedig hiteles adatokat.
Kortársa, a római Hippolitus pap a legfontosabb adatközlő. Egyáltalán
nem nevezhető a pápa barátjának, annyira nem, hogy néhány kutató a
Callistussal szemben ellenpápaként fellépett Hippolitussal azonosítja.
Ha ez nem is felel meg a valóságnak, kétségtelen, hogy Hippolitus nem
adott tárgyilagos képet a pápáról.
Egy épületesnek alig, sőt
kifejezetten gyűlölködőnek nevezhető irat töredékeiből (Refutatio IX) a
következőket tudjuk meg: Callistus felszabadított rabszolga volt, és
Zephyrinus pápa idejében lett a római egyház diákonusa. Hivatala
elsősorban az anyagi ügyekhez kötötte, melyekhez értett is, és ezzel
nagy megbecsülést vívott ki magának a hívők körében. Az ő kezelésébe
tartozott a Via Appia Antica mellett lévő katakomba is. Ezért hívják
mind a mai napig Callistus- katakombának.
Zephyrinus halála után
megválasztották pápának. Nagyon súlyos nehézségekkel kellett
megküzdenie: az eretnek Sabellius és követői tagadták a Szentháromságot
azzal, hogy túlhangsúlyozták Isten egységét. Azt hirdették, hogy az
Atya, a Fiú és a Szentlélek nem három önálló személy, hanem egyetlen
személynek különböző megnyilvánulási formái. Callistus ezért Sabelliust
követőivel együtt kiközösítette az Egyházból.
Ennél is égetőbbek
voltak a lelkipásztori kérdések: a bűnbánat, a házasság és a
hittagadókkal való bánásmód kérdései. Az egyre gyarapodó
egyházközségekben napról napra merültek fel ilyen kérdések:
,,Megbocsátható-e, ha valaki eretnekségbe téved? Visszafogadható-e az
Egyházba valaki, ha az üldözés idején gyengének bizonyult, és valamilyen
formában megtagadta a hitét? Vajon érvényes-e az Egyház előtt a szabad
embernek rabszolgával kötött házassága, mert a római jog ezt a
házasságot érvénytelennek tartotta?''
E kérdések megoldásában
két irányzat állt szemben egymással: egy túlzó, szigorú és egy enyhébb,
az átlagember képességeit figyelembe vevő felfogás. A pápa ehhez az
utóbbihoz csatlakozott, amivel elég sok ellenséget szerzett magának. De ő
úgy ítélte, hogy az Egyháznak és a pápának az irgalmasság jövőbe vezető
útját kell járnia.
Erről beszélt később Szent Ágoston, amikor
azt mondta, hogy az Egyház ,,Corpus permixtum'', azaz szentekből és
bűnösökből álló, vegyes közösség.
Callistus haláláról nincsenek
biztos adataink. A 354-ben keletkezett római naptár vértanúként említi. A
Depositio Martyrum október 14-re teszi temetése napját.
--------------------------------------------------------------------------------
A
legenda elbeszéli, hogy Callistus idejében villámcsapás következtében
leégett Róma egyik kerülete, és a tűzben egy Jupiter- szobor jobb karja
is leolvadt. A pogány papok engesztelő áldozatot mutattak be a sérült
bálvány előtt. Ekkor ismét vihar támadt, és most egy villámcsapás
elpusztította az egész bálványt és oltárát is.
A történtekért a
keresztényeket tették felelőssé, ezért Palmatius konzul parancsot
kapott, hogy tartóztassa le Callistust a klerikusaival együtt. El is
fogták őket, de miközben a bíróhoz vezették a foglyokat, a parancsnok és
katonái megvakultak, a foglyok pedig elmenekülhettek.
Az egyik
Vesta-szűz elragadtatásba esett és így kiáltozott: ,,Callistus Istene az
igaz és élő Isten!'' -- Meghallotta ezt Palmatius, és elindult
másodszor a pápához. Mikor rátalált, kérte, tanítsa a keresztény hitre,
majd megkeresztelkedett. Utána sok előkelő embert vitt el Callistushoz,
az egykori rabszolgához, és valamennyien megkeresztelkedtek.
Végezetül
a császár olyan haragra lobbant Callistus ellen, hogy elfogatta, öt
napig étlen-szomjan őriztette a börtönben, majd agyonverette, s hogy az
öngyilkosság látszatát keltsék, kivetették a börtön ablakán. Utána, hogy
nyomtalanul tüntessék el, kútba dobták a testét. Egy Asterius nevű pap
azonban kiemelte a kútból, és tisztességgel eltemette.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
hallgasd meg kegyesen néped imádságát, hogy Szent Callistus pápa,
akinek szenvedése emlékezetét üljük, érdemeivel segítsen minket!
Gondolkozz el!
Rabszolgából, és rabból is lehet pápa, sőt szent!
Isten kezébe kell tennünk sorsunkat!
Páncélos Szent Domonkos hitvalló, † 1060.
SZENT GAUDENTIUS
SZENT GAUDENTIUS
*960--970 között +Gniezno, 1011 után, október 14.
Gaudentius
atyja a csehországi Libice ura, Szlavnik, édestestvére Szent Adalbert,
Prága vértanú püspöke volt. Valószínűleg ő is Magdeburgban tanult, mint
Adalbert. 988-ban a két testvér Rómába indult azzal a távolabbi céllal,
hogy a Szentföldre zarándokolnak. Rómában azonban Gaudentius belépett a
Szent Alexius és Bonifác bencés kolostorba, s valószínűleg itt
szentelték pappá. 996-ban Adalbertet Prágába, majd Lengyelországba is
elkísérte. Részt vett Adalbert Balti- tenger melléki missziójában, és
szemtanúja volt vértanúságának.
997 körül a Szlavnik családot
Csehországban súlyos üldözés érte, ezért Gaudentius egy időre
Lengyelországban, I. Boleszláv udvarában maradt. 997-től 999-ig ismét
Rómában tartózkodott, és valószínűleg része volt annak az
Adalbert-életrajznak a megírásában, melyet II. Szilveszter pápa
készített. 999. december 2-án aláírta III. Ottó oklevelét, mely a Szent
Adalbert érsekről nevezett farfai kolostor alapításáról készült.
A
lengyel krónikák szerint Gaudentiust 999-ben püspökké szentelték, és
1000 tavaszán I. Boleszláv, III. Ottó és más fejedelmek jelenlétében
átvette a gnieznói érsekséget. Gallus Anonymus krónikája beszél egy
kiközösítésről, mellyel Gaudentius érsek Lengyelországot büntette, azt
azonban nem mondja meg, hogy pontosan mikor és ki ellen irányult, csak a
II. Mieszkó király halála után (1034) kitört zavargásokhoz kapcsolja.
Az újabb kutatások szerint 1034--1038 között komoly viták folytak a
latin és a római-szláv rítus hívei között, s Gaudentius valószínűleg a
latin mellett tört lándzsát.
Halála évét nem ismerjük, bizonyos,
hogy 1011-ben még élt, s valószínűleg jóval később halt meg. A gnieznói
katedrálisban temették el, és szentként tisztelték anélkül, hogy
hivatalos eljárást folytattak volna. 1038-ban a testét átvitték Prágába.
--------------------------------------------------------------------------------
Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:
Gaudentius
nemcsak vér szerint és a szerzetesi életben volt testvére Szent
Adalbertnek, hanem mint apostoltársa is, mert ugyanaz a buzgóság
hevítette az igaz hit terjesztéséért. Itáliából ugyanis más kiváló
férfiakkal együtt Adalbert Gaudentiust is magával vitte Csehországba,
ahol a brewnowi kolostorban -- melyet Jámbor Boleszláv fejedelmi
bőkezűséggel látott el -- kezdték meg a szent életet, s hamarosan
példaképei lettek a szerzetesi tökéletességnek. Adalbert magával hozta
testvérét Magyarországra is, hogy azt a lelkületet, melyet Gaudentius a
kolostori magányban kialakított, most napvilágra hozza; hogy aki
korábban a hit terjesztéséért a falak között lelkesedett, most a
küzdőtéren tanúsítsa buzgóságát, és egy pogány nép megtérítéséért
fáradozzon. Gaudentiust nemcsak a saját szíve, hanem testvére is
lelkesítette, ezért oly serényen és állhatatosan apostolkodott, hogy
abban az időben egész Magyarországon nem volt párja abban, ahogyan módot
talált a magyar lelkek Krisztus igájába hajlításához. A legnehezebb
munkát is vidáman vállalta, és semmit el nem mulasztott, amit a nép
fiatal hitének ápolására alkalmasnak látott. Amikor Adalbert
Lengyelországba távozott, Gaudentius is vele ment, és Gniezno püspöke
lett. Feladatát fáradhatatlanul töltötte be, úgyhogy nyájának nagy
hasznára volt, s maga is igen sok érdemet szerzett Istennél, akihez,
hogy jutalmát az égben átvegye, jámbor halállal átment.
Szent Helén
BOLDOG CERCHI* HUMILIÁNA özvegy, III. r. (1219-1246)
BOLDOG CERCHI* HUMILIÁNA özvegy, III. r. (1219-1246)
A
firenzei osi nemesi Cerchi családból született. 18-an voltak testvérek.
Apja 15 éves korában odaígérte egy nemesembernek feleségül. A leány
apjának akaratát teljesítve hozzáment a férfihez, akitol öt évig igen
sok megbántásban volt része. Hosi erényei különösen kituntek, amikor
férje súlyosan megbetegedett. Nemcsak áldozatos lélekkel ápolta
haláláig, hanem hozományát is férje adósságainak kifizetésére ajánlotta
fel. Aztán visszatért a szüloi házba. Mivel nem akart másodszor is
férjhez menni, apja és rokanai zaklatták. Még a szolgáló is büntetlenül
bántalmazhatta. Ekkor újból elhagyta családját, belépett a ferences III.
rendbe, a Szent Kereszt templomban felvette a rendi ruhát.
Elvonultságban élt, onnan csak akkor jött elo, amikor a templomba ment
vagy a szegényeket, betegeket látogatta. Apja erre megfosztotta minden,
ot illeto tulajdonától. De Humiliána, mint Szent Ferenc hu tanítványa,
örömét lelte abban, hogy szegénynyé lett. Hogy az Istennek szentelt
szüzeken segítsen, koldult számukra. A szegényeknek akárhányszor a maga
szájától vonta el a falatot vagy saját ruháját adta oda. Vágyott arra,
hagy Istenért vártanúságot szenvedjen vagy a legnagyobb kínokat
elviselje. Erre módja is volt hosszantartó betegsége idején és a sátán
zaklatásai közepette, akit a szent kereszt jelével futamított meg.
Betegségét, fájdalmait nemcsak, türelemmel, hanem hálaadással viselte.
Az önsanyargatásban alig ismert határt. Isten rendívüli karizmákkal
ajándékozta meg: a jövobe látott, imádság közben gyakran esett
elragadtatásba, saját leányát, aki hirtelen meghalt, imájával életre
keltette. Egy férfi súlyos betegségét, szeretettol indíttatva, magára
vállalta. Az valóban meggyógyult, míg o maga nagy kínokat viselt el,
miktol a neki megjeleno Krisztus szabadította meg. Cellája olykor
mennyei fényben ragyogott. Mikor közelinek érezte elmúlását, gyóntatója
kérte, emlékezzen meg majd róla Istennél. O azt felelte, erre nem sokáig
lesz módja, mivel o is hamarosan követni fogja. Ez be is következett.
Halála után a nép mindjárt szentként kezdte tisztelni, ezt a tiszteletet
XII. Ince pápa hagyta jóvá.
„Krisztus, ártatlanul magára vállalja
minden ember szenvedését, mivel bunüket veszi magára... Szenvedését
mondhatjuk helyettesíto szenvedésnek, de mindenekfölött „megváltó
szenvedésnek”... Szenvedésével azért töröltetnek el a bunök, mert csak
egyszülött Fiúként vehette magára oket, azzal az Atya iránti
szeretettel, amely legyozi a minden bun mélyén rejlo rosszat.”
II. János Pál Salvifici Daloris körlevelébol.
Imádság:
Istenünk,
egyedül te vagy igazán szent, és nélküled senki sem lehet jó. Boldog
Humiliána közbenjárására alakíts minket tetszésed szerint, hogy egykor
részesei legyünk örök dicsoségednek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Jusztusz püspök és hitvalló, † ~390.
Szent Nazár, Gerváz, Protáz és Celzus vértanúk.
Szent Nazár, Gerváz, Protáz és Celzus vértanúk.
Szent
Nazár Rómában született zsidó atyától és keresztény anyától. Amikor
Nazár felnőtt lett, elhatározta, hogy anyja hitét követi. Szent Linus
római püspök keresztelte meg. Sokat törődött nemcsak a maga keresztény
életével, de a másokéval is. Sokakat térített Krisztushoz. Hamarosan
eltávozott Rómából, elvíve magával szülői örökségét. Milánóba került,
ahol vagyonával sok jót tett főleg a foglyok között. Az istentelen Néró
császár ugyanis nagy üldözést támasztott a keresztények ellen és sokakat
börtönbe vetett. Közöttük volt Gerváz és Protáz is. Nazár látogatta,
vigasztalta és segítette a börtönben hittársait. Egy éjjeli látomásban
megjelent neki édesanyja és Gallia földjére küldte a keresztény hitet
terjeszteni. Melia városában egy hívő asszony hároméves leányát: Celsiát
megkeresztelte és nevelni kezdte. A jó nevelést kapott kislány
mindenüvé követte tanítóját miután felnőtt, és sokat segített neki
hithirdető munkájában. A vidék kormányzója erről tudomást szerezve,
megfogatta őket, de felesége közbenjárására szabadon engedte
mindkettőjüket. Ezután Trier városába mentek és ott folytatták térítő
munkájukat, utána visszatérve Milánóba, Gerváz és Protáz vértanúkat
életben találták. Néró császár, tudomást szerzett róluk, Nazárt és
Celzust megöletni parancsolta. Mindkettőjüket lefejezték. Nemsokára a
pogány papok kérésére Gerváz és Protáz vértanúkat is megölték. Gerváz az
ütlegelések közben, Protáz pedig kard által halt meg. Ereklyéiket
387-ben találták meg és ma Milánóban nyugszanak.
Szent Szilván felszentelt vértanú.
Gáza
városából származott. A város papja volt. Azért a buzgóságért, hogy a
keresztény hitet terjesztette, bányamunkára ítélték büntetésül. Végül,
40 keresztény katonával együtt karddal lefejezték őket. Ez 311-ben
történt.