Szent Fókász felszentelt vértanú.
Pamfil
és Mária nevű szülőktől származott szentünk és Szinópé városában élt.
Isten fiatal korától olyan erőt adott neki, amivel ördögöket űzött ki és
betegségeket gyógyított. Felnőtt korában szülővárosa püspökének
választották. Erényes életével és tanításaival sok tévelygőt térített az
igaz útra. Isten egy látomásban megmutatta neki vértanúi koronáját.
Traján császár uralkodása idején bátorságáért, hogy nem akart a pogány
isteneknek áldozatot bemutatni, kínzások alá vetették. Testét sebek
bontották, de ő a legnagyobb Szenvedőre, Jézusra tekintett. Ő erősítette
meg a Mennyből szenvedő szolgáját. A börtönben mennyei fény ragyogta
körül és angyalok vigasztalták. Végül felforrósított gőzfürdőbe zárták.
Ott adta vissza lelkét Istennek, és nyerte el a látomásban megmutatott
vértanúi koronát 171-ben. Szent testét a hívek temették el. Sírjánál sok
csoda történt.
Szent Fókász kertész-vértanú.
Szintén
Szinópéban, de későbbi időben élt egy Fókász nevű férfi. Egy kis kertje
volt a városban, amiben megtermelte magának az életéhez szükséges
növényeket. Szívesen segítette a kert terméséből a szegényeket,
vándorokat, rászorulókat. Istenfélő életének híre messzire elterjedt.
Hallott róla azon országrész istentelen fejedelme is. Jelentették neki,
hogy nemcsak Fókász a keresztény, hanem másokat is magával visz.
Szolgákat küldött érte. Szent Fókász előbb megvendégelte őket, és
éjszakára is magánál tartotta. Mivel tudta, miért keresik, kertjében
megásta sírját, vagyonát szétosztotta szegények között, az éjszakát
imádságban töltötte a halálra készülve. Másnap kinyilvánította magát a
szolgák előtt, és kérte, hogy szabadítsák meg őt testétől. A szolgák
lefejezték és így nyerte el a vértanúi koronát ő is 320 körül. Szent
testét az általa kiásott sírba temették, majd föléje templomot
építettek.
Szent Jónás próféta.
Szent
Jónás, a kis próféták sorában az ötödik, Geth Ofira helységben
született. II. Jeroboám Izraeli király alatt jövendölt, Kr.e. a IX.
században. A próféta életét és cselekedeteit a nevét viselő ószövetségi
szent könyvből ismerjük. Istentől Ninivébe, a bűnbánat hirdetésére
küldött próféta nem akart odamenni. Hajóra szállva ellenkező irányba
ment, de egy tengeri vihar lecsendesítésére a tengerbe vetették. Egy
cethaltól elnyeletve, és abból 3 nap múlva épségben kijutva, Ninivébe
ment, hogy isteni küldetését teljesítse. A ninivei emberek, hallva a
próféta beszédét, bűnbánatot tartottak és Isten irgalmát elnyerték. Az ő
3 napos tartózkodása a cethalban és kijövetele előképe volt a Megváltó 3
napos síri nyugalmának és feltámadásának. Ezt Jézus kijelentéséből
tudjuk.
Szent Jónás atya.
Szent
Jónás atyja volt a kánonokat szerkesztő Teofánnak és a „megbélyegzett”
Teodornak. Istenfélő és erényes ember volt, kitűnt az idegenek
befogadásában és a keresztény irgalmasság cselekedeteiben. Fiait nagy
gondossággal maga nevelte a keresztény életre. Amikor megöregedett,
meghalt felesége. Úgy határozott, hogy hátralevő életét Isten tökéletes
szolgálatában fogja élni. Elvonult Megszentelt Száva atya kolostorába,
ahol azelőtt fiai is éltek. Szerzetessé lett és nagy félelemmel
munkálkodott üdvösségén. Sokat imádkozva, imádságában mindenkiről
megemlékezett. Hosszú életet élt, Istentől a gyógyítás adományát
megkapva. Békésen fejezte be életét a IX. sz. első felében.
SZENT MÓR és TÁRSAI vértanúk
+Agaunum, 284--293 között(?).
Már
a 2. századból maradtak fenn tudósítások, amelyek arról értesítenek,
hogy keresztények csoportosan lettek vértanúk. Különösen a császári
hadseregben fordult ez elő, mert az üldöző rendeletek a katonákra
fokozott szigorral voltak érvényesek. A keleti egyház a negyven
szebasztei vértanút (lásd: 136. o.) ünnepli, a latin egyház pedig a
thébai légióról emlékezik meg.
Mauritius és társai (név szerint:
Exsuperius, Candidus, Victor, Innocentius és Vitalis) a thébai légió
katonáiként szolgáltak. A légió onnan kapta a nevét, hogy tagjai az
alsó-egyiptomi Théba környékéről származtak. Ez a vidék nagyon korán
befogadta az Evangéliumot, ezért semmi lehetetlenség nincs abban, hogy
ezek a katonák valamennyien keresztények voltak.
A hagyomány
szerint vértanúságuk helye a mai Svájc területén lévő Agaunum (a mai
Saint-Maurice, a Genfi-tótól keletre). 293 előtt kellett meghalniuk
Krisztusért, mert Nagy Konstantin atyja, Konstantius Chlorus ezt a
területet 293-ban kezdte kormányozni, és arról volt nevezetes, hogy
egyetlen embert sem végeztetett ki keresztény hite miatt.
A thébai légió vértanúságát Szent Eucherius lyoni püspök (+450 körül) régi hagyomány alapján így beszéli el:
Maximianus,
Diocletianus társcsászára a keresztények üldözésére indult. Aki meg
merte vallani Krisztust, megkínoztatta vagy megölette. S ha éppen nem
kellett hadat viselnie, katonáit is a keresztények ellen vetette be.
Volt a hadseregében egy légió, melynek katonái Thébából valók voltak,
,,járatosak a hadviselésben, erényekben nemesek, de még nemesebbek a
hitükben; a császárért bátorsággal, Krisztusért áhítattal harcoltak.
Fegyverben sem feledkeztek meg az evangéliumi parancsról, mert megadván a
császárnak, ami a császáré, Istennek is megadták, ami Istené. Amikor
megérkezett a császári parancs, hogy a sereg induljon a keresztények
ellen, ez a légió megtagadta az engedelmességet.
Maximianus ott
járt a vidéken, nem messze a légió táborhelyétől. Amikor jelentették
neki a történteket, éktelen haragra gyulladt... Megparancsolta, hogy
tizedeljék meg őket és akire a sors esik, karddal öljék meg. Így akarta
megfélemlítéssel engedelmességre kényszeríteni a többieket. Amikor az
első tizedelés megtörtént, megismételte a parancsot, ami együtt járt az
indulás előtti áldozatbemutatással is. A thébaiak tábora nyíltan
megtagadta mind az áldozatbemutatást, mind az indulást. Megvallották,
hogy csak az örökkévaló Istent imádják, s inkább meghalnak, mint hogy
keresztény hitük ellen tegyenek. A császár tehetetlen dühében ismét
tizedelést rendelt el''... Ekkor Mór volt a többiek lelkesítője. Így
beszélt a császárhoz:
,,A katonáid vagyunk ugyan, Császár, de
szabadon megvalljuk, hogy Isten szolgái is vagyunk. Neked katonai
szolgálattal, neki ártatlansággal tartozunk, Tőled zsoldot kapunk, Tőle
az élet kezdetét kaptuk. Abban, amit parancsolsz, neked nem
engedelmeskedhetünk, mert nem tagadhatjuk meg a teremtő Istent, aki a mi
teremtőnk, de akár akarod, akár nem, neked is Urad és Teremtőd. Ha nem
olyasmit parancsolsz, amivel őt megbántanánk, ahogy eddig, most is
engedelmeskedünk, de ha másként van, akkor inkább engedelmeskedünk Neki,
mint neked. Felajánlottuk neked, hogy ellenségeid ellen harcolunk, de
gonoszságnak tartjuk, ha ártatlanokra emelünk kezet. A gonoszok és
ellenségek ellen jobbunk fegyvert ragad, de képtelen ártatlan polgárokat
megsebezni.
Nem felejtettük el, hogy a polgárokért és nem a
polgárok ellen álltunk fegyverbe. Mindig az igazságosságért, a jóságért,
az ártatlanok megvédéséért harcoltunk, eddig ezekért vállaltuk a
veszélyt. Harcoltunk hűségből, de hogyan lehetnénk hűek hozzád, ha most
hűtlenek lennénk Istenhez? Először Istenre, utána a császárra esküdtünk;
ha megszegjük az elsőt, ki kötelezhet a második megtartására?
Azt
parancsoltad, hogy induljunk és kutassuk fel a keresztényeket. Ne
keress másutt keresztényeket, előtted állnak, akik vallják mindenek
teremtő Atyaistenét és hiszik az ő Fiát, Jézus Krisztust mint Istent.
Láttuk, hogy öletted meg társainkat, vérükből ránk is hullott, mégsem
siratjuk szent bajtársaink halálát és nem temetjük őket jajgatással.
Inkább hálát adunk értük és örömmel állunk testük mellett, mert méltónak
találtattak arra, hogy Istenért szenvedjenek.
És most, lássad,
az életveszély nem indít zendülésre, nem ragadunk fegyvert ellened,
jóllehet nincs reményünk az életre. Kezünkben a fegyver és lásd, nem
állunk ellen: mert meghalni akarunk, s nem azt, hogy lemészároljatok, s
inkább akarunk ártatlanul meghalni, mint gonoszul életben maradni.
Bármit parancsolsz, hogy megégessenek, megkínozzanak, karddal
megöljenek, elfogadjuk. Keresztények vagyunk, nem lehetünk katonáid a
keresztények üldözésében.''
A császár parancsot adott, hogy a
légió minden tagját karddal öljék meg. Ők pedig mint a bárány, letették
fegyverüket és szelíden várták a halált.
A vértanúk sírja fölé
hamarosan templom épült. Ezt az idők folyamán átépítették, kibővítették,
majd kolostor épült melléje és a Szent Mórról elnevezett apátságban
mindmáig őrzik a vértanú katonák tiszteletét. Mórt a neve miatt a késő
középkorban sötétbőrű lovag vagy katona képében szokták ábrázolni. A
középkori lovagrendek és katonák a védőszentjüknek tekintették.
Szent Móric (Mauricius) vértanú † ~ 300
Szent Péter, az előbbi vámos.
Szent Péter, az előbbi vámos.
Szent
Péter I. Jusztinián császár alatt adószedő volt Afrikában. Keményszívű
lévén, nem szeretett alamizsnát adni. Egy alkalommal egy szegény
állhatatos kérésére, haragjában, a szegény ember arcába vágott egy
kenyeret. Utána látomásban meglátta, hogy ennek a kényszerű
jótéteménynek nagy értéke volt Isten előtt. Ettől kezdve, angyali
figyelmeztetésre, szívesen adott alamizsnát a rászorulóknak. Máskor egy
hajótöröttnek adta oda drága felsőruháját. Éjszakai látomásában Jézust
látta felöltözve ruhában. Ezután Péter elosztotta vagyonát a szegények
között, elbocsátotta egy kivételével szolgáit, és ketten Jeruzsálembe
mentek. Ott Péter eladta magát rabszolgának. Egy keresztény úrhoz
kerülve neki szolgált szegénységben és munkában. Meghalt a VI.
században.
VILLANOVAI SZENT TAMÁS érsek
*Fuentellana, 1488. +Valencia, 1555. szeptember 8.
Tamás
Fuentellanában született, és Villanueva de los Infantesben nőtt fel.
Apja, aki molnár volt, a péntekenként őrölt lisztet elosztotta a
szegények között. Anyját is jótékonyságáról ismerték. Tamás utánozta a
szüleit: gyermekként gyakran elajándékozta a reggelijét, sőt még
ruhadarabjait is a szegényeknek.
Korán megmutatkozott, hogy
átlagon felüli képességekkel rendelkezik, így hát tizenhat évesen az
alcalái egyetemre küldték. Két évvel később meghalt az apja; egy házat
és némi pénzt hagyott rá. Tamás hazatért, a pénzt szétosztotta a
rászorulók között, a házat pedig anyja beleegyezésével kórházzá
alakította át. Ezután visszament az egyetemre és teológiát tanult. Már
huszonhat évesen filozófiát és teológiát tanított az alcalái egyetemen.
Ragyogó tanár hírében állt. Kétévi tanító tevékenység után ott hagyta a
professzorságot, és belépett az ágostonosok rendjébe. Rendtársai
csodálták a csendes, szerény novíciust.
1518-ban pappá
szentelték. Most már a kolostorban is kellett teológiát tanítania.
Csakhamar keresett gyóntatóatya és igehirdető lett. V. Károly császár
udvarába akarta vitetni, ez azonban nem valósult meg.
1519-ben
házfőnök, 1527-1529 között az andalúziai, 1534-1537 között a kasztíliai
rendtartomány elöljárója lett. Egész csoport hithirdetőt küldött az
Újvilágba, akik Mexikóban ma is létező rendtartományt alapítottak.
Imádság
közben, különösen a szentmise alatt Tamás gyakran élt át misztikus
eksztázisokat. Ezek gyakran kínosak voltak számára, és mindent megtett,
hogy elrejtse őket. Így egy beöltözéskor mondott prédikációja alkalmával
negyedórán át nem tudott beszélni. Amikor magához tért, bocsánatot
kért: ,,Gyenge a szívem -- mondta --, és szégyellem, hogy ilyen
alkalmakkor olyan könnyen elerőtlenedek. Megkísérlem, hogy
megszabaduljak e hibámtól.''
Amikor 1542-ben a granadai érseki
szék megüresedett, V. Károly császár érsekké akarta tenni, ő azonban
olyan határozottan védekezett, hogy a tervről le kellett mondani. Amikor
azonban nemsokára meghalt Valencia érseke, ellenvetése semmit sem
használt; 1544-ben Valladolidban püspökké szentelték.
A
következő reggel gyalog indult Valenciába. Anyja kérte, hogy útja során
látogassa meg, de ő a Biblia szavaival válaszolt: ,,... az ember
elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik...''. Úgy
tekintette most magát, mint aki ,,házasságot kötött'' egyházmegyéjével.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy anyját kevésbé szerette vagy
elhanyagolta volna; később úgy intézte, hogy egy szabad hónapját vele
tölthette.
Amikor az új érsek szerény, elhordott
szerzetesruhájában a nép ujjongása közepette bevonult székesegyházába,
kanonokjait részvét fogta el a szegény ember iránt. Négyezer koronát
küldtek neki, hogy magát és rezidenciáját is méltóságához illően rendbe
hozhassa. A legbarátságosabban megköszönte, a pénzt pedig elküldte egy
kórháznak. ,,Jobban dicsőíti Istent -- mondta --, ha a pénz a szegény
betegek javát szolgálja, akiknek éppen égető szükségük van rá, mintha én
adnám ki. Ugyan miért lenne szüksége egy szegény szerzetesnek
bútorra?''
A székesegyház kanonokjai, akik sokat adtak a
méltósággal teli fellépésre, gyakran szégyenkeztek érsekük miatt.
Egyikük meglepte egy alkalommal, amikor éppen szerzetesruháját foltozta.
,,De excellenciád, ezt mégiscsak megcsinálja önnek bármelyik szabó
egypár fillérért!'' -- vélte kissé bosszankodva. ,,De az a pár fillér
egy szegény embernek talán az ebédjét jelenti'' -- jegyezte meg halkan
az érsek. ,,Nagyon lekötelez a személyem körüli szorgoskodásával, de
tudja, hogy sem az állásom, sem a kötelességem nem a ruházatomtól függ.
Csak a rám bízott lelkekről kell gondoskodnom.'' -- mondotta más
alkalommal. Amikor a kanonokok arra késztették, hogy hordja legalább a
selyem püspöki kalapot, végre engedett. Olykor azonban rámutatott a
kalapra, és nevetve mondta: ,,Ez az érseki méltóságom! Elöljáróim, a
kanonok urak szükségesnek tartják, hogy hordjam, mert különben nem
lennék érsek!''
Lelkiismeretesen látogatta egyházmegyéjének
minden plébániáját. Mindenütt prédikált, és mindenütt érezhetővé vált a
vallási élet új felvirágzása. Sikeresen fáradozott azon, hogy
megvalósítsa a ma olyan magától értetődő területi püspöki
konferenciákat; együttesen vitatták meg azután a visszásságokat,
különösen a papság körében tapasztalható hibákat.
Tamás érsek
mindig, minden munkája közben talált időt arra, hogy sok órát töltsön az
Oltáriszentség előtt. Beosztottai nem szívesen zavarták meg, ha imába
merülve látták. Amikor ezt észrevette, kiadta a parancsot, hogy azonnal
hívják, ha látogatója érkezik; senkit sem akart megvárakoztatni.
Mindennap
több száz szegény kereste föl az érseki palotát; mindegyikük kapott
meleg ételt, egy pohár bort és pénzt. Az érsek gondoskodott a szegény
árvákról is. Akkoriban igen gyakran megtörtént, hogy a nem kívánt
gyermekeket kitették. Tamás érsek jutalmat ígért minden szolgájának, aki
talált gyermeket visz a palotába.
Gyakran mondták neki, hogy a
koldusok közt sok a munkakerülő csavargó, és az ilyenek nem érdemelnek
támogatást. ,,Ha munkakerülők és csavargók -- válaszolta --, a kormányzó
vagy a rendőrség dolga, hogy tegyenek valamit ellenük; az én
kötelességem azonban az, hogy támogassam azokat az embereket, akik az
ajtómhoz jönnek.''
Ami különösen feltűnt Tamásban, az a jósága
és szelídsége volt, amely minden szívet megnyert számára. Amikor a
tanácsosai egyszer szigorúbb intézkedésre ösztökélték, ezt válaszolta:
,,Az embereket inkább megnyerni, mint megharagítani akarom.''
Az
egyik kanonok élete botrányt okozott. Tamás érsek különféleképpen
megkísérelte már, hogy megtérésre késztesse, de hiába. Közölte a
kanonokkal, hogy egy római útra kell vállalkoznia helyette, és ezért
előzően egy időre az érseki rezidenciába kell beköltöznie. Az utazás
kezdetét azonban újból és újból elodázta. Egy fél év alatt megtérítette a
kanonokot az érsekkel való érintkezés; más emberként hagyta el a házat.
Környezete pedig azt hitte, hogy Rómában töltötte el a hat hónapot.
Egy
másik alkalommal, amikor egy papot kellett megintenie az életmódja
miatt, az dühösen távozott. ,,Hagyják -- mondta az érsek a tanácsosainak
--, az én hibám. Túl keményen bántam vele.''
Mindemellett, ha
az egyházi fegyelemről vagy a jó példáról esett szó, szigorú volt. A
fülébe jutott, hogy egy pap a nagypénteki liturgia alatt átkozódni
kezdett, mert a kórus elfelejtett valamit. Erre a papra vezeklésül
háromnapi szigorú böjtöt rótt ki, továbbá, hogy háromszoros alamizsnát
adjon a szegényeknek, ezenkívül pedig két héten át nem volt szabad
miséznie. Egy másik papot, aki megsértette a gyónási titkot, egész
életére bebörtönöztetett.
Különlegesen törődött az úgynevezett
moriszkókkal, az iszlám konvertitákkal, akiket Spanyolországban
másodrendű keresztényeknek tekintettek, és akiknek nagy nehézségekkel
kellett megküzdeniök. Rávette a császárt, hogy alapítványt létesítsen,
amelyből sajátosan erre a munkára képeztek ki papokat; ő maga iskolát
alapított e megtértek gyermekei számára.
A sok rábízott lélekért
való felelősségérzet súlyosan nehezedett Tamásra. ,,Sohasem féltem
annyira, hogy kirekesztenek a választottak közül, mint amióta püspök
vagyok'' -- szokta mondani. Különösen óvakodott attól, hogy e föld
nagyjainak kegyét keresse. Egyszer magához hívatta V. Károly császár.
Tamás püspök éppen egy prédikációját készítette és kimentette magát.
,,Bárcsak minden szerzetesnek ilyen lelki szabadsága volna, mint neki!'' -- kiáltott fel a császár.
1555-ben
Tamás érsek úgy érezte, hogy meggyengült egészsége miatt hivatalát már
nem tudja ellátni, ezért vissza akart vonulni. Mielőtt azonban erre sor
került volna, meghalt. Előzően mindenét elajándékozta, még az ágyát is;
csak azt kérte, hogy kölcsönvehesse addig, amíg szüksége lesz rá, hogy
rajta halhasson meg.
Tamás érseket 1618-ban boldoggá, 1658-ban pedig szentté avatták.