Krétai születésű volt, és a
képromboló Konstantin Kopronimosz császár uralkodása alatt élt. Először
Kréta szigetén a pusztalakók szent életét élte, és mindnyájan
tisztelték, akik ismerték. Tudomást szerezve a szentképek elleni
üldözésről, Konstantinápolyba ment, hogy a császárt jobb belátásra bírja
a szentképek iránt. Útközben megkínzott főpapokat, megbilincselt és
börtönbe vetett híveket látott, akik a szentképek miatt szenvedtek. A
fővárosba érkezve, Szent Mamász templomába ment. Ott a jelenlevő
császárt bátran leleplezte cselekedetei miatt. A katonák megkötözve
Andrást, ütlegelni kezdték, de a császár leállította, és palotájába
hivatta. A szent pusztalakó bátran kifejtette a császár előtt a
szentképek tiszteletének helyességét. Rávilágított, hogy, ha büntetés
jár a császári szobrok megsértésért, mennyivel Isten ellenesebb dolog
üldözni Krisztust az Ő szent képeiben. A császár megkínoztatta ezért
Andrást és börtönbe záratta. Majd kivitték a városon át a vesztőhelyre
és megkövezték. Egy eretnek baltával támadt rá és megölte. Ez 767-ben
volt.
CLAVARIOI BOLDOG BALTAZÁR (1419-1490)
Családi
neve: Ravaschieri*. Gazdag grófi családból született a liguriai
tengerparti Clavario*-ban. Életrajza kiemeli, hogy édesanyja vallásosan
nevelte s különösen a szent tisztaság szeretetére, úgyhogy - tanúk
állítása szerint - egész életében nem vétett a tisztaság erénye ellen.
Ennek alapján ot ferences Szent Alajosnak nevezhetjük. Családi
körülményeik is hasonlók voltak. A gazdagság, foúri udvar nem kedvez az
ártatlanság megorzésének.. Szent Alajos is kiskorában illetlen szavakat
tanult el a katonáktól, melyeket egész életében siratott, mintha bunök
lettek volna. A tisztaság megorzése nála is küzdelmet kívánt: az érzékek
fékezését, imát, önmegtagadást. S aki ilyen módon tiszta marad, annál a
szerzetesi, papi hivatás jó talajra talál. Szent Alajos jezsuita lett,
Baltazár ferences. Egész biztosan hatással volt hivatása kialakulására
az akkoriban bontakozó obszerváns mozgalom. Sienai Szent Bernardin és
Sarteanoi Albert éppen Baltazár ifjúsága idejében járt észak-Itáliában.
Kiváló szellemi képességekkel rendelkezett: pappá szentelése után évekig
a teológiát tanította a genuai rendtartományban, majd tartományfonök
lett. Természetesen o is az obszervancia híveként vezette tartományát, s
olyan erényekkel is ékeskedett, melyek nem voltak magától értetodok egy
grófi sarjnál. Keményen böjtölt, zöldségen, fozeléken, kenyéren és
vízen; kopottas ruhában járt, s nem uraskodott, hanem úgy szolgált a
testvéreknek, mint aki a legutolsó. Mint más, korabeli ferences szónok, o
is fényes sikereket ért el, a nép özönlött szószékéhez, s csak Isten a
tudója a gazdag aratásnak, mely munkája nyomán termett. A
tartományfonökség letelte után egy eldugott helyet választott magának
Binasco* közelében, mely még a genuai provinciához tartozott; s ott
folytatott benso életet, de amellett igét hirdetett, gyóntatott, ezt még
akkor is tette, amikor betegsége miatt már a templomba se tudott
elmenni. A hagyomány tud róla, hogy egyszer az erdoben, ahol imádkozott,
havazás közben rá nem esett hó, egyszer pedig cellájában a Boldogágos
Szuz megjelenésével tuntette ki. 73 évesen hunyt el: halálakor magától
megszólalt a rendház harangja. Mindjárt szentként kezdték tisztelni:
épségben maradt holttestét a templomban márványsírban s a földtol
felemelve tisztelik. Tiszteletét XI. Plusz pápa 1930- ban erosítette
meg.
„Igehirdetésünk nem megtéveszto vagy hamis szándékból ered, és
csalással sem jár, hanem úgy beszélünk, mint akiket Isten alkalmasnak
ítélt, hogy rájuk bízza az evangélium hirdetését.” (1 Tessz 2, 3-4.)
Imádság:
Istenünk,
te botladozó szolgáid elott az üdvösség útját szentjeid példájával és
közbenjárásával egyengeted. Add meg jóságosan, hogy Boldog Baltazár
példája közelebb segítsen minket hozzád. Ki élsz és uralkodol
mindörökkön örökké.
BOLDOG CONTARDO FERRINI hitvalló
*Milánó, 1859. április 4. +Suna, 1902. október 17.
,,Az
ő állásában és napjainkban gyakorolt hite és keresztény élete valóságos
csodának tűnik számomra'' -- jelentette ki Contardo boldoggá avatási
perében az Ambrosiana Könyvtár akkori vezetője, msgr. Ratti, a későbbi
XI. Pius pápa (1922--1939). Az Itália egyesítése utáni évtizedek
folyamán a politikában, a sajtóban, az irodalomban, az iskolákban,
különösen a főiskolákon éles egyházellenes szellem uralkodott. Contardo
apja a milánói műegyetem tanára volt. Legidősebb fia ragyogó tehetségű
tanulónak mutatkozott, bár gyermekként nem volt mentes a szokásos
gyermeki csintalanságoktól. Életében a fordulatot, vagyis a teljes,
korlátozás nélküli Istenhez fordulást első szentáldozása idézte elő,
tizenkét éves korában. Kilenc évvel később ezt írta Antónia húgának első
áldozása alkalmával: ,,Egy örök, kimondhatatlan szövetség napja ez, s
ennek következtében nem akarunk többé mást, csak a jót, mindig csak a
jót és mindenféle jót. Egy múlhatatlan szeretet igénye ez, egy szegény
teremtett szív feláldozása, amely másként nem tudja viszonozni
Teremtőjének szeretetét.''
Gimnazista korában Contardo a
Szentírás iránti szeretetből héberül tanult. Az Ambrosiana Könyvtár
vezetőjénél tanult szírül, valamint koptul és szanszkritül is.
Kimondhatatlan adottsága volt a nyelvek iránt; később olvasott a
fontosabb modern nyelveken, s könnyedén írt németül, latinul és görögül.
A papi hivatás terhétől és felelősségétől való bizonyos félénk
visszahúzódás hatott pályaválasztására. Döntő volt számára Isten
akarata, ez pedig tudósként akarta őt világába helyezni; nem a papságra
érezte magát hivatottnak. Egyik anyai nagybátyja a római jog professzora
volt, s ez a szakterület Contardót különösen érdekelte. Tizenhét évesen
kezdte meg jogi tanulmányait Páviában. A Borromei kollégiumban lakott. A
kollégium tanulószobáiban léha szellem uralkodott. Contardónak
rendkívül éber volt a lelkiismerete. A hitetlenség, erkölcstelenség és
lelki sivárság egymással versengve őt tette gúnyolódásának céltáblájává.
Következménye: vallásos igyekezete annál erősebb lett, minden szabad
percét a tanulásnak szentelte; megragadta az a gondolat, hogy
környezetének apostola legyen, de még nem tudta ennek pontos formáját.
1880-ban benyújtotta doktori értekezését, amelynek ez volt a címe:
,,Haszon, amit a jogtudós húzhat Homérosz és Hésziodosz költészetéből a
büntetőjog történetére nézve''. Görögül fogalmazta meg, és professzora
kívánságára latinra fordította. Az egyetem költségén kinyomtatták, s ez
berlini ösztöndíjat hozott számára. Két éven át ott tanult.
Berlinben
volt akkor a legjelentősebb egyetem a római jog és jogtörténet
tanulmányozása számára. Professzorai biztatták, hogy adja ki
Theophilosznak, egy régi bizánci jogtudósnak Jusztiniánusz császár
törvényeihez írt magyarázatát kritikai kiadásban, mégpedig latin
fordításban. Ezután következtek később a római-bizánci jogforrások
kiadásai. Éppen a bizánci jog nem ritkán csak szír fordításban volt
elérhető, palimpszeszt[18] kéziratokban. Érthető, milyen fáradságos
munka volt ezt az olvashatatlanná tett írást egy kvarclámpa segítségével
többé-kevésbé ismét láthatóvá tenni. Éppen az ilyenféle
kisilabizálásokról mondta XI. Pius, aki a Vatikáni Könyvtár későbbi
vezetőjével, Mercatival együtt az Ambrosianában segített Contardónak
ebben a munkában: ,,Olyan fáradságos munka volt, amelyet csak az tud
méltányolni, aki tapasztalatból ismeri; olyan munka, amelyet valódi és
állandó vezeklőövhöz lehet hasonlítani... Könnyen elolvasta a nehéz,
ismeretlen szövegeket az elmúlt századok olvashatatlannak tűnő
írásaiban: latinul, görögül, szírül; azonnal felfogta értelmüket, és
száguldó tollal írta le latin vagy olasz fordításukat.'' Ferrini 1882-
től húsz éven át volt a római jog és jogtörténet professzora Páviában,
Messinában, Modenában, majd (1894-től) ismét Páviában. Ezekben az
években több mint kétszáz tudományos munkát tett közzé.
Előadásaiban
sikerült pedagógiai okossággal alkalmazkodnia hallgatóihoz, úgyhogy
órái nagyon látogatottak voltak. Messzemenően segítőkész volt, és
támogatta diákjait munkájukban. Professzori tevékenysége -- anélkül,
hogy ezt a látszatot keltette volna -- valódi apostolság, s az általa
gyakran megvallott hit védelme volt. A jog története és fejlődése, s a
törvényalkotás az ő számára csak az Istenben és Isten által megalapozott
erkölcsi törvény alkalmazását jelentette. Bár szenvedélyes kutató volt
-- szívesen nevezte a tudományt menyasszonyának --, fő szenvedélye, ha
szabad így mondanunk, Isten volt, aki minden jog forrása és minden jó
végső oka. Hozzászokott, hogy mindennap a szentmise előtt egy negyedórát
imádkozzon, munkája közben gyakran emelje szívét Istenhez, és ha jutott
rá ideje, órák hosszat is tudott imádkozni a Legszentebb előtt, s
éjszakákat is képes volt imádságban átvirrasztani. XI. Pius elmondta,
hogy nemegyszer térdelt Ferrini mellett ugyanabban a padban, és benne
megvalósulni látta azt a gyakran hallott kifejezést, hogy angyalként
imádkozik. A szentségház előtti imádkozása némelykor eksztázishoz
hasonlított. Amikor egy vasárnap beszélni akart vele valaki, a portás
így válaszolt: ,,Vasárnap nehezen lehet megtalálni a professzor urat,
mert a templomban van, és ott mindig sok a tennivalója.''
Lelkivezetője engedélyével már 1881-ben letette a tisztasági fogadalmat. 1886-tól Szent Ferenc harmadrendjébe tartozott.
A
Ferrini családnak volt a Lago Maggiore mellett egy kis nyaralója. Az
apa és a fiú íróasztala egymással szemközt állt benne. Apjával, aki a
legjobb barátja volt, szívesen ment úszni a közeli tóba. Egyéb
felüdülést csak a hegyi sport jelentett számára. A hegyek nagyon
vonzották. Egy ilyen hegyi túrán ivott egy patakból, amelyről nem tudta,
hogy frissen trágyázott réten folyt keresztül. Tífuszba esett.
Lázálmaiban öntudatlan imákat mormolt az ajka. Ha a közeli kikötőben
megszólalt a hajóharang, ezt suttogta: ,,Misére harangoznak.'' Gyakran
tette fel a kérdést: ,,Teljesítettem a kötelességemet?'' Békésen és
nyugodtan halt meg Sunában, a Lago Maggiore mellett. Harminc éven át itt
töltötte csaknem minden szünidejét. Társai kezdetben gúnyból Szent
Alajosnak nevezték. Lassanként aztán így hívta mindenki, de már nem
gúnyból. És amikor a lakosság általános részvéte mellett eltemették,
csak a legközelebbi ismerősei tudták, hogy a neve valójában nem Alajos,
hanem Contardo volt.
XII. Pius pápa 1947. április 13-án avatta
boldoggá Contardo Ferrinit, ,,korunk katolikus férfi mintaképét''. [18]
Palimpszeszt: ,,újra írt'', azaz másodszor is felhasznált pergamen. A
korábbi, jelentéktelennek ítélt szöveget eltüntették, a pergament
elsimították és újra írtak rá. Különféle eljárásokkal az eltüntetett
szöveg újra előhívható.
ANTIOCHIAI SZENT IGNÁC
*Szíria, 50 körül +Róma, 110--115 között
Ignác
püspököt, akit Theophorosznak, azaz Istenhordozónak is neveztek, joggal
számláljuk az apostoli atyák közé. Nem csupán azért, mert még
személyesen ismerhetett több apostolt is, hanem mert kiemelkedik azok
közül, akik az apostolok után következő nemzedékben folytatták az Egyház
alapjainak építését. Ignác nemcsak oszlop volt az épülő Egyházban,
hanem levelei által századokon át, egész a mai időkig megvilágosítja a
hívők szívét. Igaz, mindössze hét levele maradt ránk, de ez a csekélynek
látszó örökség cáfolhatatlanul bizonyítja Krisztus követése útjának
járható voltát.
Ignác az igazi püspök példaképe volt. Benne a jó
pásztort lehetett látni, aki Mestere példája szerint életét adta a
juhokért. ,,A püspököt úgy kell tekinteni, mint magát az Urat'' --
mondja az efezusiaknak írt levelében (6,1). Életével és halálával adott
példát arra, hogyan kell ennek az igen magas követelménynek eleget
tennie egy püspöknek.
Életrajzi adataiból nem sokat ismerünk. Az
1. század közepe táján született, valószínűleg Szíriában. Vértanúsága
körülményeiből arra következtethetünk, hogy rabszolga származású volt.
Szent Péter és Evodiosz után harmadikként volt Antiochia városának
püspöke. Antiochia a római birodalom keleti részének és a hellén
kultúrának volt a központja, ugyanakkor Jeruzsálem mellett az egyik
egyházi centrum is lett. Ebben a városban alakult ugyanis az első
pogányokból megtért keresztény közösség. E közösség mellett, tőle
meglehetősen elkülönülten, zsidó-keresztény közösség is élt a városban.
Ez utóbbiak szigorúan ragaszkodtak a mózesi törvény szokásaihoz, a
pogányokból megtértek pedig velük szemben már a keresztény szabadság
szellemében formálták életüket. Emiatt az antiochiai egyház kormányzása
nagyon kényes feladat volt (vö. ApCsel 15. fejezet).
Ignác
püspöknek egész életében harcolnia kellett a gnosztikusok ellen, akik a
Jeruzsálem pusztulása miatt csalódott és kiábrándult zsidók között
terjesztették tévtanaikat.
Lelkipásztori gondját súlyosbította a
Domitianus császár által elrendelt üldözés, amely elvileg a lázadozó
zsidók ellen irányult, de alig tett különbséget a zsidók és keresztények
között, azzal a megindoklással, hogy a kereszténység nem önálló vallás,
hanem csupán egy zsidó szekta.
Domitianus halála után egy kis
ideig békesség volt, Traianus császár alatt azonban Asia provinciában
ismét üldözni kezdték a keresztényeket. A császár ugyan a bithiniai
helytartó, az ifjabb Plinius kérdésére úgy válaszolt, hogy nem kell
nyomoztatni a keresztények után, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a
feljelentettekkel szemben eljárást kell indítani, s ha valakire
rábizonyul a kereszténység és nem hajlandó megtagadni a hitét, azt el
kell ítélni.
E császári rendelet értelmében jártak el
Antiochiában is a keresztények ellen, egy pontosan meg nem határozható
évben, 110--115 között. A püspököt is elfogták és felelősségre vonták.
Mivel az egész városban tisztelték, letartóztatása felháborodást
keltett, nemcsak a keresztények, hanem a zsidók és a pogányok, sőt az
eretnek gnosztikusok körében is.
Ignácot megbilincselték és
katonai őrizet alatt hajón Rómába indították. A halálos ítéletet, mely
úgy szólt, hogy vadállatok elé kell vetni, Rómában hajtották végre.
Mivel azonban a hajó, számunkra ismeretlen okok miatt kitérőt tett és
érintette az Asia provinciabeli kikötővárosokat, alkalom nyílt arra,
hogy a keresztények felkeressék a fogoly püspököt. Szmirnában különösen
hosszú ideig vesztegeltek, itt felkereste Ignácot a város püspöke,
Polikárp (lásd február 23-án), de járt nála az efezusi, magnésziai és a
tralleszi egyház küldöttsége is. E látogatásokra válaszolva Ignác
leveleket intézett ezekhez az egyházakhoz. Figyelmüket szeretettel
megköszönte és élt az alkalommal, hogy atyai intelmeket intézzen a
hívekhez, mert mint a tartományi főváros püspöke felelősnek érezte magát
a többi város híveiért is.
Ugyancsak Szmirnából levelet
intézett a római egyházhoz, s ebből láthatjuk, milyen kegyetlenül bántak
vele útközben a katonák: ,,Szíriától Rómáig, szárazon és vízen, éjjel
és nappal vadállatokkal küzdök, tíz leopárdhoz (azaz egy katonai
osztaghoz) kötözve. A jótékonyságra ezek csak rosszabbakká válnak.
Sértegetéseik közepette még inkább tanítvánnyá válok...'' (5,1). Ebben a
levélben Ignác felfedi szívének izzó vágyakozását, amellyel átadja
magát a vértanúságnak. Ír egy titokzatos benső hangról, amely az Atyához
hívja. Könnyek között kéri a rómaiakat, ne tegyenek semmit a
kiszabadításáért, mert: ,,soha többé nem lesz ilyen lehetőségem arra,
hogy Istenhez jussak''. Mert -- írja Isten tanúja -- ,,szép dolog
eltávozni ebből a világból, eltűnni belőle, és Istenhez menni, hogy
benne feltámadjunk''. Egyébként ez a levél az első dokumentum arról,
hogy a keleti területek egyik püspöke nyilvánvalóan elismeri a római
egyház elsőbbségét.
Troász kikötőjéből Ignác még három levelet írt: a filadelfiai és a szmirnai egyháznak és Polikárp püspöknek.
E
hét levélnek ma is igen nagy jelentősége van (magyarul olvashatók az
Ókeresztény írók sorozat 2., Apostoli atyák kötetében a 161--197.
oldalon), mert világosan szemünk elé állítják a püspöki hivatal
jelentőségét az Egyházban. Ignác az akkoriban mindenfelé terjedő
eretnekségekkel szemben egyetlen menedéket lát: a hívő közösség szoros
kapcsolatát a püspökével. Boldognak mondja azt az egyházközséget, amely
olyan szoros kapcsolatban áll a püspökével, ,,mint az Egyház Jézus
Krisztussal, és mint Jézus Krisztus az Atyával, hogy az egységben minden
összhangban legyen'' (Ef 5,1).
A szmirnai híveknek ezt írta:
,,Ahol a püspök megjelenik, ott legyen a sokaság, ahogyan ahol Krisztus
van, ott van a katolikus Egyház'' (8,2).
Elsőként beszél a
katolikus Egyházról, és a katolikus nála egyetemest jelent, és a
püspökkel közösségben lévő egyházra gondol. Nyomatékosan felhívja a
figyelmet, hogy ennek a püspökkel való egységnek elsősorban a közös
imádságban és az Eucharisztia közös ünneplésében kell megnyilvánulnia.
Megerősíti: ,,Senki ne legyen tévedésben! Aki nincs az oltár kerületén
belül (azaz az áldozatbemutatás helyén), az megfosztja magát Isten
kenyerétől. Ha egyik vagy másik imádságnak oly nagy ereje van, mennyivel
több a püspök és az egész egyház imája!'' (Ef 5,2). ,,Arra
törekedjetek, hogy Eucharisztiátok egy legyen. Egy ugyanis a mi Urunk
Jézus Krisztus teste, és a kehely az ő vérének egységére, egy az
áldozati oltár, ahogyan egy a püspök a papsággal és a diákonusokkal,
hogy Isten szerint cselekedjétek, amit cselekedtek'' (Fil 4).
Nagyon
jellemző a szent püspökre az alázatosság, amellyel a diákonusokat, akik
hűséges segítségei voltak Rómába vivő útján is, ,,szolgatársak''-nak
nevezi.
Mikor végre megérkeztek Rómába, sietve vitték az
amfiteátrumba, mert egy ünnep alkalmával gladiátorokra volt szükség. A
tömött színház szeme láttára Ignácot felfalták a vadállatok.
Ami
a testéből megmaradt, azt a keresztények magukhoz vették, és
eljuttatták Antiochiába. Az ereklyéket később különböző helyeken
őrizték, míg végül a fiatalabb Theodóziosz császár idejében egy régi
Fortuna-szentélyből kialakított keresztény bazilikában találtak
nyugvóhelyet.
A római martirológium úgy tudja, hogy az ereklyéket Antiochiából átvitték Rómába és a Szent Kelemen-bazilikában helyezték el.
A
latin egyház korábban a vértanúság napján, december 20-án ünnepelte
Antiochiai Szent Ignácot. Később, nyilvánvalóan másolási hiba
következtében általánossá vált a február elsejei megemlékezés. Az új
római naptár a szír egyháztól vette át az október 17-i ünnepet.
--------------------------------------------------------------------------------
A
mintaszerű püspök, aki még az apostoli időkben építette minden erejével
az Egyház alapjait, és akit lángoló hitéért ,,Istenhordozónak''
neveztek, hét levelében képet hagyott ránk önmagáról is. De a legendája
azt is elmondja róla, hogy nem csupán az egyik apostol, nevezetesen
Szent János tanítványa, hanem egyenesen az evangéliumokban szereplő
személy! E legenda szerint ugyanis Ignác volt az a kisgyermek, akit
Jézus a tanítványok körében magához vont, és azt mondta nekik: ,,Ha
olyanok nem lesztek, mint ez a gyermek, nem mentek be a mennyek
országába!''
A legenda részletes leírást ad a szent utolsó
órájáról is. Mikor az ősz püspököt a hosszadalmas és keserves utazás
után Traianus császár elé állították, a császár megkérdezte tőle:
,,Ignác! Miért térítetted az antiochiaiakat a keresztény hitre, és miért
lázítod őket ellenünk?'' Ignác erre így válaszolt: ,,Milyen szívesen
megtérítenélek téged is, hogy elnyerhetnéd az örök birodalmat!''
Traianus felszólította: ,,Áldozz isteneinknek, és megteszlek első
főpapnak a papjaink között!'' Erre Ignác: ,,Nincs szükségem tőled kapott
méltóságra. Tedd, amit tenni akarsz, a hitemet nem változtatod meg.''
Akkor
Ignácot az arénába vezették. Amint meghallotta az éhes vadállatok
ordítását, megismételte azokat a szavakat, melyeket korábban a római
egyháznak írt: ,,Én Isten gabonája vagyok, és a vadállatok foga őröl,
hogy tiszta kenyér lehessek. Ösztökéljétek a vadállatokat, hogy azok
legyenek a sírom, és semmit meg ne hagyjanak belőlem, nehogy bárkinek a
terhére legyek!''
Mikor a vadállatok széttépték a szentet,
Traianus elismeréssel így nyilatkozott: ,,Nagy a keresztények bátorsága!
Hol van egy görög, aki így tudna meghalni a maga isteneiért?''
Levelei
némi betekintést nyújtanak a jó pásztor lelkébe, és láthatjuk hitének
izzását, amely miatt a vértanúságtól sem riadt vissza. Újra meg újra
felbukkan leveleiben a gondolat: ,,Váltságdíj vagyok értetek...
engesztelő áldozat leszek helyettetek... feláldozom az életemet
értetek!''
A rómaiaknak ezt írta: ,,Szívesebben meghalok, hogy
megnyerjem Krisztust, mint hogy király legyek az egész föld felett.'' A
szmirnaiakat pedig biztosítja: ,,A kardhoz közel Istenhez vagyok közel. A
vadállatok között Isten környezetében vagyok: egyedül Jézus Krisztus
nevében... mindent elviselek, hogy vele együtt szenvedjek, mert Ő tesz
képessé rá, aki teljesen emberré tett'' (4,2).
Mindazonáltal
tudatában volt gyöngeségének, és tudta, hogy a halál pillanatáig
meginoghat a szenvedések előtt, ezért kérte a tralleszieket,
imádkozzanak érte, hogy a próbatétben üdvösséget találjon:
,,Imádkozzatok értem, nehogy olyannak találtassam, aki nem állta ki a
próbát. Még veszélyben vagyok. Hűséges azonban az Atya Jézus
Krisztusban, hogy beteljesítse az én kérésemet és a tiéteket'' (13,3).
Miközben
a vértanúság felé hurcolták, a láncait ,,lelki gyöngyöknek'' nevezte és
haldokolva a vallási eltévelyedésekkel teli világba kiáltotta:
,,Mindazok, akik nem Jézus Krisztusról beszélnek nekem, számomra csak
síremlékek és sírkövek!''
--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható,
örök Isten, ki Egyházadat vértanúid halálával ékesíted, kérünk, engedd,
hogy Szent Ignác ma ünnepelt szenvedése, mely neki örök dicsőséget
szerzett, legyen számunkra szüntelen oltalom!
Bajban ne ess kétségbe! Az élet nem állhat meg! Reménykedj!
Arábiai Szent Kozma és Damján orvosok.
Édestestvérek
voltak, Arábiából származtak. Felnőve, kitanulták az orvosi
mesterséget, és sokféle betegséget gyógyítottak. Helységről helységre
vándorolva, nem annyira füvekkel és ezekhez hasonlókkal gyógyították a
betegségeket, hanem Jézus Krisztus erejével. Gyógyításaik közben
hirdették az Evangéliumot is. Miután gyógyító és igehirdető
tevékenységük messzire elterjedt, Dioklécián és Maximián császárok alatt
őket is elfogták. Ciliciába vitték őket és Licius helytartó elé kellett
állniuk. Mivel nem akartak áldozni a pogány isteneknek, a helytartó
megverette őket, majd megkötözve a tengerbe dobatta. Isten angyala
feloldotta kötelékeiket és a szárazra vezette. Ezek után a börtönbe
kerültek. Újabb kínzások után kard által nyerték el a vértanúi koronát.
Velük együtt szenvedtek még: Leontin, Antim és Eutróp vértanúk a III.
század végén, vagy a IV. sz. elején. Rajtuk kívül még két hasonló nevű
ingyenes gyógyító orvospár emlékét ünnepeljük.
Modénai Boldog Márk hitvalló, † 1498.
Szent Ózeás próféta.
Szent Ózeás próféta.
Az
ószövetségi Szentírásban első helyen szerepel a 12 kis próféta között.
Isszakár törzséből származott. Jövendölt Oziás, Joatám, Acház és Ezekiás
júdeai királyok idejében, és II. Jeroboám izraeli király uralkodása
alatt. Jövendöléseit leírta, és ezzel például szolgált a többi
prófétáknak is. Isten segítségével, mint aki a jövendőt úgy látta mintha
az jelenvaló lenne, megjövendölte, hogy Istennek igaz ismerete elterjed
az egész földön, megszűnnek az ószövetségi áldozatok Áron papságával
együtt és a gyermek Jézus visszatér Egyiptomból. Hosszú élet után halt
meg a Megváltó születése előtt 820 évvel.
Szent Rudolf
SZENT ZSUZSANNA (SUSANIK) vértanú asszony
SZENT ZSUZSANNA (SUSANIK) vértanú asszony
+Grúzia, 475.(?) október 17.
A
grúz irodalom legrégibb ránk maradt művében, a ,,Szent Susanik
vértanúságá''-ban gyóntatóatyja, Csurtavi Jakab tudósít ennek az örmény
fejedelmi nemzetségből való nőnek az életéről.
Örményországot
429-ben meghódították a perzsák. A keresztény örmények Zsuzsanna
apjának, Szent Vardan Mamikoniannak vezetésével fellázadtak, de 451-ben
leverték őket. Ettől kezdve a perzsa elnyomás még erősebb lett, sőt a
Zarathusztra-vallást is rá akarták kényszeríteni az örményekre. Több
fejedelem hajlott a kényszer alatt, mert úgy vélte, hogy kíméletet és
bizonyos előnyöket biztosíthat területe népe számára.
Ehhez a
megalkuvó irányzathoz tartozott Zsuzsanna férje, a grúziai Varsken
fejedelem is, aki a perzsa király katonai parancsnokaként a Tbiliszitől
délre fekvő Csurtaviban ütötte fel székhelyét. Varsken, aki Arsusa
fejedelem keresztény családjából származott, kijelentette, hogy
elfogadja Zarathusztra tanítását, és megígérte, hogy feleségét és
gyermekeit is megnyeri a perzsák vallásának. Ez a szándéka azonban
meghiúsult hitvese tántoríthatatlan hithűségén.
Zsuzsanna az
örmény főnemességből származott. Apja, Szent Vardan Mamikonian 451-ben
életét áldozta keresztény hitéért és Arménia szabadságáért. Róla
nevezték el a lányát Vardennek (Rózsának); beceneve azonban Susanik (Kis
liliom) vagy Zsuzsanna volt. Varskennel már több év óta házasságban
élt; házasságukból három fiú és egy leány származott. Amikor Zsuzsanna
értesült férje szégyenletes elbukásáról, elhagyta csurtavi palotáját, és
gyermekeivel együtt a templomba ment, s könnyek között imádkozott
férjéért, a maga számára pedig erőért könyörgött, hogy az előre nem
látott nehézségeket el tudja viselni. Aphot, Varsken udvari püspöke és
Csurtavi Jakab, a fejedelemnő gyóntatóatyja és életrajzírója értesült
Zsuzsanna súlyos helyzetéről, és meglátogatták a templom közelében lévő
kunyhójában, ahová visszahúzódott. Három nap múlva hazaérkezett a férje,
s elküldte a papokat, hogy Zsuzsannát vigyék vissza a palotába.
Különösen Dsodsik, Varsken fivére, a felesége és Aphot udvari püspök
kísérelt meg mindent, hogy Zsuzsannát rábeszélje a férjéhez való
visszatérésre. Hosszú ellenállás után engedett. Magával vitte az
evangéliumoskönyvet és a vértanúk könyveit, de nem saját lakrészébe
indult, hanem a palota egy kis kamrájába. Két nappal ezután Varsken a
testvérével és annak feleségével együtt lakomát tartva ünnepelte meg
hazatérését, és Zsuzsannát is odavitette. Amikor ő megtagadta, hogy
helyet foglaljon, a sógornőjének pedig szemrehányást tett, amiért a
férfiakkal együtt étkezik, Varsken önuralmát elvesztve úgy megütötte a
feleségét, hogy az összeesett, majd megkötözve bezáratta a kamrájába.
Miközben Varsken vadászatra indult, Jakab pap titokban a fejedelemnőhöz
ment, és bátorságot öntött belé. Sámuel érsek és János püspök is
igyekezett enyhíteni a sorsán.
A perzsa király ekkor Varskent
meglepetésszerűen a hunok ellen küldte. A következő böjti időt Zsuzsanna
egy kunyhóban töltötte imádsággal és szigorú böjtöléssel. Húsvét
hétfőjén Varsken visszatért a hun csatározásból, és még egyszer
megkísérelte, hogy feleségét visszavigye a palotába. Amikor ezt
Zsuzsanna állhatatosan megtagadta, háromszáz ostorcsapást méretett rá,
és megkötözve a palota egy mély pincéjébe vettette. Nemsokára végleges
fogságába vitték. Varsken lovon kísérte a szomorú menetet, elzavarta az
együttérző nézőket, és hitvesének szemébe mondta, hogy ezt a fogságát
nem hagyja el többé élve.
Egy erődítmény föld alatti
helyiségében tartották Zsuzsannát megkötözve, szigorú fogságban. Néha
sikerült gyóntatóatyjának, Jakabnak felkeresnie. Hat évet töltött
börtönében. Eközben volt még ereje vallási gyakorlatokra: tartós
böjtölésre, éjszakai virrasztásra, fáradhatatlan imádkozásra és a
Szentírás ismételt elolvasására. Szent életének híre elterjedt egész
Grúziában és Örményországban, és sok hívő zarándokolt börtönéhez, hogy
ügyeiket imádságába ajánlják. Ekkor egy új, súlyos csapás érte:
gyermekei, akik mindaddig hozzá tartoztak, engedtek apjuk késztetésének,
és a perzsák vallására tértek. Férje még egyszer megkísérelte, hogy
áttérítse, de most is amikor minden hozzátartozója elhagyta --
állhatatos maradt.
Időközben már hat börtönév volt mögötte. A
fogság nélkülözései és önkéntes vezeklési gyakorlatai lassanként
összetörték elgyengült testét. Sógora, aki többször védelmébe vette
Varskennel szemben, a családjával együtt meglátogatta még utoljára,
megvallotta a bűneit, és kérte a pártfogását. Sámuel érsek és János
püspök is felkereste még egyszer. Amikor Zsuzsanna érezte, hogy
közeledik a halála, magához hívatta Aphot udvari püspököt és
gyóntatóatyját, Jakabot, s közölte velük, hol akarja, hogy Csurtaviban
eltemessék, majd a jelenlétükben meghalt. Nyughelyét kívánságának
megfelelően Csurtavi templomában találta meg, grúz vidéken, ahol a misét
még hosszú évekig örmény nyelven mondták, s ahol grúzok és örmények
egyaránt tisztelték közös szentjükként. Később átvitték testét a
tbiliszi Netechi-templomba.