A
dél-itáliai Apulia Lucera* városában született szegény szüloktol. 14
éves korában lépett be a minorita rendbe. A teológiai tanulmányokat
Assisiben végezte, a közeli San Quirico*-ban szentelték pappá.
Lelkipásztori helye Lucera lett, ahol 35 éven át apostolkodott. Kiváló
szónoki képességgel és magas teológiai képzettséggel rendelkezett.
Rómában elnyerte a Magister Theologiae címet, ezért élete végéig „Padre
Maestro”* néven szólították. Igen sok embert vezetett a bun útjáról az
erényes életre. Naponként órák hosszat ült a gyóntatószékben. A püspök a
börtönlelkészi feladatot is rábízta. A foglyoknak nemcsak lelki
vigasza, de anyagi támasza is volt. Szívén viselte a szegények sorsát.
Ha egy hiányos öltözetu megjelent a kolostorban, végigjárta a cellákat,
ki tud egy ruhadarabot nélkülözni. A betegeket szorgalmasan látogatta. A
Harmadik Rend helyi közösségét igazi evangéliumi szellemre vezette.
Ekkora buzgalma ellenére voltak irigyei, akik rávették tartományfonökét,
hogy helyezze el. Számuzetése nem tartott sokáig, a rendi generális
hamar visszahelyezte Lucerába. Utána régi jóbarátja, Antonio Lucci*
(boldoggá avatva) lett a tartományfonök, aki kijárta a generálisnál,
hogy Ferenc Antal legyen az utóda (1720). Három évig volt
tartományfonök, ezalatt az ido alatt a Sant Angelo tartomány nagy lelki
megújuláson ment át. Utána novíciusmester lett, majd gvardián. Nagy
Mária-tisztelo volt. A Szeplotelen Fogantatás tiszteletének apostola.
Hét, a Mária- ünnepekre elokészíto kilencedet is írt. A szakadatlan
munka, a sok önmegtagadás és imádságos virrasztás felorölte erejét.
1742. nov. 29-én halt meg - az érte imádkozó rendtársai körében. A
lucerai Szent Ferenc templomban temették el. XII. Piusz 1951-ben
boldoggá, II. János Pál 1986-ban szentté avatta. Emléknapja nov. 27-én
van.
„Hiszek Istenben, s hiszem mindazt, amit kinyilatkoztatott úgy,
ahogy azt Szuz Mária hitte. Remélem, hagy elnyerem az örök életet - úgy,
ahogy azt Szuz Mária remélte. Szeretem a végtelenül jó Istent - úgy,
ahogy ot Szuz Mária szerette.”
Részlet a Szeplotelen Szuz kilencedbol.
Imádság:
Istenünk,
te Boldog Ferenc Antalt, a buzgó szerzetest és lelkipásztort sokféle
kegyelmi adományoddal kituntetted. Add, hogy példáját követve
tökéletesedjünk, közbenjárására pedig minden rossztól megszabaduljunk.
Krisztus, a mi Urunk által.
Perzsiai Szent Jakab nagyvértanú
Szentünk
Perzsiában született keresztény szülőktől. Jámbor nevelést kapott
tőlük. Keresztény nőt vett féleségül, akivel gazdagságban és
tiszteletben éltek. Izdigerd perzsa királynál és utódánál is kegyben
állott. Ez utóbbi udvara vezetőjévé tette. Ezek miatt, elkábulva a
világi tisztségektől, keresztény hitét megtagadta és imádta a
bálványokat. Anyja és felesége levelet írtak neki, hogy megszakítanak
vele minden közösséget. Ezt elolvasva, megszomorodott és nagy bűnbánatot
is tartott hitehagyása miatt. A király előtt újra kereszténynek
vallotta magát. A király hiába próbálta hitében megingatni, nem ért el
semmi sikert. Ezért különös kínzást gondolt ki számára nehogy a többi
perzsa is elforduljon a bálványoktól. Megparancsolta, hogy testének
minden tagját egyenkint vágják le róla és szaggassák darabokra Szent
Jakab Krisztusért ezeket a szörnyű kínokat is elszenvedte, és imádsággal
ajkain halt meg 421-ben.
PIGNATELLI SZENT JÓZSEF MÁRIA jezsuita
*Zaragoza, 1737. december 27. +Róma, 1811. november 15.
A
nápolyi királyság dinasztikus kapcsolatai révén évszázadokon át a
legszorosabban kapcsolódott Spanyolországhoz. Jellegzetes példa erre a
Pignatellik családjának története. Itáliában éppúgy, mint
Spanyolországban jelentős helyeket foglaltak el a család tagjai, hiszen a
római birodalom hercegei közé számítottak, és a 12. század elejétől
lehet őket nyomon követni Nápolyban.
A 17. század végén a család
egyik tagja, Antonio Pignatelli egészen a pápai székig emelkedett, és
XII. Inceként 1691-től 1700-ig vezette az Egyházat. A pápa fivére volt a
szent nagyapja; nagyanyja az Aragóniai házból származott.
Giuseppe
Maria Pignatelli a hetedik gyermek volt családjában. Már négyévesen
elvesztette anyját. 1744-ben az apa a gyermekekkel együtt Nápolyba
költözött, ahol két év múlva meghalt. Legidősebb nővére vette magához az
árvákat. 1749-ben Józsefet legfiatalabb testvérével együtt visszaküldte
Zaragozába, hogy ott a jezsuita kollégiumban tanuljanak. A két testvér
-- József 1753-ban, testvére valamivel később -- belépett a jezsuita
rendbe. József Tarragonában eltöltött noviciátusa után tanulóévek
következtek Manrézában, Calatayudban és Zaragozában, ahol 1762-ben pappá
szentelték. Tanulmányai befejezése után latintanárként kezdte meg
munkáját a zaragozai kollégiumban.
1759-ben a jezsuitákat
kiutasították Portugáliából és távoli gyarmatairól is, majd két évvel
később Franciaországban is megkezdődött üldözésük, végül 1764-ben
valamennyi jezsuitát kiutasították az országból. Ebben az évben a két
Pignatelli jezsuita atya idősebb testvére Spanyolország követeként
érkezett a francia udvarba; erősen befolyásolta a felvilágosodás korának
szelleme, és úgy tűnt, hogy inkább Voltaire követőinek és az
enciklopédistáknak szellemi rokona, mint fivéreinek. Mialatt a spanyol
kormányzat látszólag barátságos magatartást tanúsított a jezsuiták
iránt, a legszigorúbb titoktartás mellett előkészítették valamennyi
házuk megszüntetését és a rendtagok kiutasítását. Az erről szóló
határozatot 1767. február 27-én írta alá III. Károly. Április 2-áról
3-ára virradó éjjel egész Spanyolországban megszállták a rendházakat, és
letartóztattak minden jezsuitát. Portugáliai mintára a foglyokat az
Egyházi Államba száműzték. A szállítóhajók viszont nem kaptak kikötési
engedélyt, és csak a túlzsúfolt, primitíven felszerelt hajókban megtett
negyvennapos tengeri út után tudtak a száműzöttek végül partra szállni
Korzikában, miután még tíz napig kellett Bastia előtt a kikötőben
várakozniok.
A provinciális már Spanyolországban rábízta az
egész csapat vezetését Pignatelli Józsefre, aki Korzikából ezt írta egy
római barátjának: ,,A fogságban és az olyannyira hosszú tengeri utazás
alatt biztos, hogy érezhető volt sok nehézség, de Urunk és Istenünk
jósága olyan nagy, hogy minden nehézséget megédesít; s valamennyien
teljesen nyugodtak vagyunk, és valódi öröm tölt el minket, amely
visszatükröződik atyáink és testvéreink tekintetében. Így hát Szent
Ignác igaz fiainak mutatkoznak.
Ne nyugtalankodjék tehát, amiért
ilyen nehézségek szakadnak ránk! Nem is ijeszthetnek meg hát minket,
amíg az Úr szolgái mellett áll, s mindent az ő nagyobb dicsőségére és
anyánkként szeretett rendünk javára fordít.''
Újabb nehézségek
támadtak aztán olyan oldalról, ahonnan éppen nem várták volna. A
diplomáciai szolgálatot teljesítő Pignatelli a spanyol királyhoz
fordult, és írásában két dolgot hangsúlyozott: sok szóval mentegetőzött
amiatt, hogy két testvére a király által betiltott rendhez tartozik, és
azt bizonygatta, hogy soha nem értett egyet öccseivel. Megígérte
továbbá: minden hatalmában álló eszközzel megkísérli, hogy testvéreit
rávegye a rendből való kilépésre. Ilyen értelemben írt Józsefnek, és
biztosította: egész befolyását latba veti Rómában, hogy a pápa megadja a
szükséges engedélyt a rendből való kilépésre. József válasza határozott
volt: ,,Nem látok okot arra, hogy elhagyjam a rendet; el vagyok szánva
arra, hogy benne éljek és haljak.''
Az életpályája és a családi
,,becsület'' miatt aggódó testvért mégsem győzte meg ez a válasz. Mivel
nem tudta elérni, hogy testvérei elhagyják a jezsuita rendet,
megérlelődött benne az a terv, hogy befolyását más irányban érvényesíti.
Azon munkálkodott ugyanis a francia udvarban, hogy a katolikus államok
közösen lépjenek fel a pápánál a gyűlölt rend végleges feloszlatása
érdekében. És lehet, hogy ennek a később csakugyan foganatosított
tervnek az első kigondolása tőle származott.
Időközben a spanyol
jezsuitáknak el kellett hagyniok Korzikát, mert a sziget francia
tulajdonba került. Most hát az Egyházi Államban találtak menedéket.
Pignatelli, aki még mindig a csoport elöljárója volt, rendtársait el
tudta helyezni Ferrarában, és ott szerény körülmények között rendezett
közösségi életet tudtak élni. XIV. Kelemen (1769-- 1774) idejében a rend
élethalálharcát vívta, míg aztán 1773. augusztus 16-án (július 21-i
dátummal) a rend megszüntetéséről kiállított okmány napvilágot látott.
Ezzel
tehát Pignatelli, mint minden rendtestvére is, megszűnt jezsuita lenni.
Egyszerű világi pap lett, akinek azonban a feloszlató rendelet szerint
tilos volt a lelkipásztori tevékenység mindenféle formája. Visszavonult
Bolognába, mint világi pap ismét felvette eredeti nemesi címét, és
idejét újabb tanulmányoknak szentelte. A spanyol király neki és vele
együtt élő testvérének is kegydíjat juttatott, úgyhogy biztosítva volt
állapotuknak megfelelő életmódjuk. Ez a kegymegnyilvánulás bizonnyal
idősebb testvérük közbenjárására történt, aki 1772-ben elhagyta
Franciaországot, és azóta Madridban élt. Míg a fiatalabb testvér az új
körülmények között csakhamar megfeledkezett egykori eszményeiről, és
elvált Józseftől, hogy nagyvonalúbban élhessen, József a
Spanyolországból számára érkező anyagi eszközökkel egykori rendtársait
támogatta, akik a legnagyobb ínségben tengették életüket. Az itáliai
főnemességhez fűződő rokoni kapcsolatait is arra használta fel, hogy
kiterjessze segítségét. Az Egyházi Állam északi részében élő, volt
spanyol jezsuitákról történő gondoskodás lett a következő évtizedekben
Pignatelli József voltaképpeni és kiemelkedő feladata.
A
jezsuiták egy kis csoportja az egykori lengyel vidékeken és Fehér-
Oroszországban a megszokott módon élte tovább közösségi szerzetes
életét, mert II. Katalin cárnő a pápai rendelet semmibevételével
megtartotta a rendet Oroszországban. Az ottani jezsuiták számára, akik a
rend feloszlatása után voltaképpen már nem is léteztek, nem kis
problémát jelentett ez a helyzet. VI. Pius (1775--1799) még a Bourbon
udvarok nyomása alatt állt, s ezek semmiféle engedékenységet nem akartak
tanúsítani a jezsuita rend feloszlatásának kérdésével kapcsolatosan.
Csak amikor a francia forradalom hatására alapvetően megváltozott egész
Európa politikai helyzete, tudta a pápa a Fehér- Oroszországban még
meglevő házakat formálisan jóváhagyni, és engedélyezni számukra, hogy
más országokból származó volt jezsuiták ismét csatlakozhassanak a
rendjükhöz. 1797. július 6-án tette meg Pignatelli József ezt a lépést.
1799-ben
Pármában megalakult azoknak a jezsuitáknak közössége, akik még mindig a
rend fehér-oroszországi ágához tartoztak. Csakhamar akadtak olyan
fiatalemberek, akik a társasághoz akartak csatlakozni. Pignatelli lett
az első újoncmester. 1803-ban a rend fehér-oroszországi általános
helynöke Itália provinciálisává nevezte ki. 1806-tól kezdve Pignatelli
József Rómában élt, miután előzően két évet töltött Nápolyban.
1808-ban
francia csapatok elfoglalták Rómát, és 1809-ben formálisan megszűnt az
Egyházi Állam, a pápát elhurcolták, és betiltottak minden szerzetet.
Ezekben az években Pignatelli Rómában keresett lelkipásztor volt, és
vigyázott kis közösségére.
Ott is halt meg hetvennégy éves
korában. Bámulatos, hogy gyenge egészségi állapota mellett el tudta érni
ezt a magas kort. Élete nagy kívánságának beteljesülését: rendjének
végleges és általános visszaállítását nem érte már meg. Elég jelentős
volt azonban a pápa szándéka, hogy az 1773-ban kikényszerített
határozatot visszavonja. A körülmények, mindenekelőtt elhurcolása
azonban nem tették ezt lehetővé. Szükség volt még a felszabadító háború
nagy eseményeire, Napóleon bukására és a pápa Rómába való
visszatérésére. Csak ezután, 1814. augusztus 7-én teljesedett Pignatelli
és oly sokan mások kívánsága: a Sollicitudo omnium Ecclesiarum bullával
VII. Pius (1800--1823) visszaállította a feloszlatott Jézus Társaságot.
Pignatelli József személye és életműve áthidalja az 1773--1814
közötti 40 esztendőt. A ,,régi'' Jézus Társaságból való volt, hiszen
húsz évet eltöltött a rendben feloszlatása előtt. Az ,,új'' Jézus
Társaság pedig joggal tekinti őt atyjának, aki egyike volt azoknak, akik
hűségesek maradtak a rend szelleméhez, és továbbadták azt az új
nemzedéknek.
Józsefet 1933-ban boldoggá, 1954-ben szentté
avatták. Teste a római Gesů templomban nyugszik, ahol a rend
alapítójának síroltára is áll.
Csodatevő Szent Román
A
szíriai Antiochia közelében Roszban született az V. században. Idős
korában beköltözött Antiochiába. A város falain kívül egy szűk kunyhóban
élt vezeklő életet. Eledele kenyér, só és víz. Vezeklő életéért Isten a
betegségek gyógyító adományával ruházta fel. Sokan keresték fel, és ő
mindenkinek tudott útmutatást adni, ami az ő életéhez volt különösen
alkalmazva. Késő öregségben hunyt el.
Szent Virgil püspök és hitvalló, † 784.
