TOULOUSE-I SZENT LAJOS
*Brignoles (Provance), 1274 február +Brignoles, 1297. augusztus 19.
Anjou
Lajos a későbbi nápolyi király, II. Anjou Károly második fia és V.
István magyar király unokája volt. 1288-ban két testvérével együtt
túszként III. Alfonz aragóniai király udvarába került, s hét évet
töltött ott.
Fogsága első évét a moncadai várban töltötte,
1289--93-ig Ciurana várában őrizték. Ezután Castile, Barcelona, majd
ismét Ciurana volt a börtöne. Fogságukban két ferences, Francesco Brun
(későbbi gaetai püspök) és Pietro Scarier (későbbi rapollai püspök) volt
mellettük. Leveleztek Olivi Péter ferencessel, aki vigasztalta és
bátorította őket. A fogság alatt Lajosban megérlelődött a papi hivatás, a
ferencesekkel való kapcsolat pedig a rend felé irányította. 1294-ben V.
Celesztin engedélyével fölvette a tonzúrát, s a pápa októberben rábízta
a lyoni érsekséget: ,,annak ellenére, hogy még kiskorú vagy, s hogy
túszként ellenségeid fogságában élsz''. E kinevezést 1295 áprilisában
VIII. Bonifác semmisnek nyilvánította.
1295-ben meghalt II.
Károly elsőszülött fia, Martell Károly, s a trónöröklés Lajosra szállt, ő
azonban ez év októberében kiszabadulva a fogságból, Montpellier-ben be
akart lépni a ferencesekhez. A rendfőnök, félve a király haragjától, nem
engedélyezte a belépést. Lajos tehát Rómába ment, ahol VIII. Bonifác
karácsonykor szubdiákonussá szentelte. Ezután Nápolyba ment és lemondott
a trónról testvére, Róbert javára. Az érsek május 19-én pappá
szentelte.
Már a katalóniai fogság idején föltűnt Lajos
egyszerűsége, alázatossága és jámborsága, melyekben szentelése után
tovább tökéletesedett. Vágya, hogy ferences lehessen, nem csökkent.
Ezért mikor a pápa 1296 decemberében Toulouse püspökévé akarta
kinevezni, csak úgy fogadta el, ha ferences lehet. December 24-én tett
fogadalmat (a ferences ruhát azonban a pápa parancsára nyilvánosan nem
viselhette), 30-án pedig megkapta a püspöki kinevezést. 1297. február
5-én, miután a római Ara Coeli-templomban ünnepélyes misét pontifikált,
levetette püspöki ruháit, és nyilvánosan magára öltötte a ferences
habitust. Atyja emiatt nagyon megharagudott rá.
1297 májusában
érkezett Toulouse-ba, s már júniusban elindult Katalóniába, hogy békét
teremtsen II. Jakab és Foix hercege között. Útjáról visszatérőben
augusztus folyamán megállt szülővárosában, Brignoles-ban, ahol
váratlanul megbetegedett, és augusztus 19-én meghalt. A hagyomány úgy
tudja, hogy csak a halál akadályozta meg, hogy lemondjon püspökségéről. A
marseilles-i ferences templomban temették el. Testét itt őrizték
1423-ig, amikor V. Alfonz aragóniai király ereklyéit átvitette
Valenciába, ahol a katedrálisban helyezték el.
Temetése után a
sírjánál csodák történtek. Boldoggá avatását 1300- ban indították el, és
1317-ben avatták szentté. Ünnepét a rendben augusztus 19-én ülik.
--------------------------------------------------------------------------------
Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:
Lajos,
a szicíliai királynak, Károlynak és V. István leányának, Máriának fia
1274-ben született. Atyját Péter aragóniai király egy tengeri csatában
legyőzte, és a 14 éves Lajost atyjáért cserébe túszként Katalóniába
vitte. Hét évvel később Lajos, megutálván a földi kincseket, s
megtanulván, hogy elméjével és vágyaival többre törekedjék, elhatározta,
hogy belép a ferencesek közé. Oly gyorsan haladt a tudományokban, hogy a
teológiában való jártasságáért a ,,csodálatos'' melléknevet kapta.
Rómában szubdiákonussá, Nápolyban diákonussá és pappá szentelték.
Bonifác pápa kinevezte Toulouse püspökévé, de a kinevezést csak úgy
fogadta el, ha továbbra is megtarthatja a Szent Ferenc szerzetében tett
fogadalmakat. Püspökként is megfeledkezve királyi származásáról, minden
világi pompát távol tartott házától, de még inkább szeretetétől és
érzületétől. A legszükségesebb javain kívül mindent a szegényeknek
adott. Hogy szűzi tisztaságban tudhassa gyenge testét, különféle módokon
sanyargatta: szigorú böjtöléssel, virrasztásokkal, durva ruhákkal, az
Isten kedvéért vállalt gondokkal s fáradozásokkal törte meg testének
erejét. Derekán kötelet viselt sok csomóval, hogy testét alávesse a
léleknek. E kemény élet megtörte egészségét, és a megtört test utat
nyitott a léleknek az ég felé. Míg teste lázban égett, 1299-ben lelke
boldogan szárnyalt az ég felé. Szent testét Marseilles-ben, a ferencesek
templomában temették el. Sírjánál a sántákkal, vakokkal és süketekkel
történt sok csoda mellett a szájából kivirágzott rózsa tanúskodott
szentségéről. 1317-ben történt szentté avatása után unokaöccse, Károly,
Magyarország királya, Lippán ferences templomot és kolostort épített a
tiszteletére.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
örök dicsőség királya, aki Szent Lajos püspöködnek megadtad, hogy a
földi királyságnál többre tartsa a mennyek országát, szűzi tisztaságban
éljen és szeretettel szolgálja a szegényeket, kérünk, segíts minket,
hogy példáját követve mindenben a Te országodat keressük, és elnyerjük
az élet koronáját!
Imádság:
Istenünk,
te Szent Lajos püspököt arra tanítottad, hogy a mennyek országát a
földi ország elé helyezze, és ártatlansággal meg a szegények iránt való
nagy szeretettel ékesítetted, add meg nekünk is, hogy erényeit utánozva:
a földön, vele együtt koronát nyerjünk a mennyben. A mi Urunk Jézus
Krisztus által.
BOLDOG BÁTORI LÁSZLÓ
+Budalőrinc, 1484 körül
Gyermek-
és ifjúkoráról keveset tudunk. A hagyomány szerint a Szent István
korabeli Gutkeled nemzetségből eredő főrangú család, újabb kutatók
szerint egy nyírbátori polgárcsalád sarja volt. Föltehetően Itáliában és
Franciaországban tanult. 1435-ben Somló birtokosa volt. Valószínűleg
részt vett katonáival Hunyadi János oldalán a török elleni harcokban.
Emellett a korabeli főurak életét élte. Mikor azonban látta, hogy V.
László udvara Hunyadi János árvái ellen fordul, a világból kiábrándulva
belépett a pálos rendbe.
Szerzetesi életének java részét a rend
anyaházában, Buda mellett, a hatalmas és népes Szent Lőrinc-kolostorban
élte le. Buzgóságával csakhamar példaképe lett társainak. Mátyás király
is többször fölkereste akolostort. Talán e látogatások elől is menekülve
László engedélyt kért, hogy kiköltözhessen a közeli nagyhárshegyi
barlangba. A kolostorral továbbra is kapcsolatot tartott, napjait
azonban a remeték életrendje szerint osztotta be: imádság, elmélkedés,
kétkezi munka.
Munkájának legbecsesebb gyümölcse a jóformán
teljes első magyar bibliafordítás volt. Mátyás király saját könyvtárában
adott helyet a műnek, mely később sok más Corvinával együtt eltűnt. Nem
maradt ránk az a Szentek élete sem, melyet valószínűleg latinból
fordított.
Élete utolsó szakaszát ismét a kolostorban töltötte.
Halála napján még misézett. A kolostor templomában, a Szent István-oltár
előtt temették el. Sírja a kolostorral és a templommal együtt
elpusztult a török időkben. Egykori barlangját 1911-ben mint
Bátori-barlangot ünnepélyesen megnyitották. 1929-ben oltárt is építettek
benne. Ünnepe a pálosoknál: február 27.
BOLDOG BATTHYÁNY STRATTMANN LÁSZLÓ
*Dunakiliti (Moson vármegye), 1870. október 28. +Bécs, 1931. január 22.
A
honfoglalás koráig visszanyúló magyar főnemesi család sarja. A
családból több egyházfejedelem, törökverő hős, államférfi és politikus
vált híressé.
László tíz éves korától a jezsuiták kalksburgi,
majd kalocsai intézetében nevelkedett. 1890-ben érettségizett, utána a
bécsi Gazdasági Akadémián, majd a Rudolphiana Tudományegyetem kémia
szakán tanult. 1896-ban bölcsészdoktorrá, az orvosi kar elvégzése után,
1900- ban orvosdoktorrá avatták. Orvosi pályáját sebészként kezdte meg.
Közben -- 1898. november 14-én -- feleségül vette Coreth Mária Teréziát.
1901-ben az atyjától kapott köpcsényi uradalom kastélya mellett
húsz- , később harmincágyas kórházat rendezett be szegény betegek
számára. Kórházat létesített a körmendi kastélyában is, s kora
legmodernebb gyógyászati eszközeivel szerelte föl. Maga is készített
ilyen eszközöket. Kórházaiban sebészként főleg szemműtéteket végzett. A
szegényeket ingyen kezelte, látta el orvossággal, a nincsteleneket pedig
ruhával és pénzzel is támogatta. Három vármegye betegei keresték föl,
naponta 60--100 beteg érkezett. Mindig a legelhagyatottabbakkal kezdte, a
gazdagokat lehetőleg más orvoshoz küldte. 1921-től évenként általában
ötezer beteget látott el a körmendi kórházban; életében mintegy 30.000
szemműtétet végzett. A saját költségén segítőtársakat, orvosokat,
ápolónőket fogadott föl. Mindez fölemésztette vagyona nagy részét, az
állam mégis a teljes vagyona után vetette ki az adót, amit ő --
utánajárásra nem lévén ideje -- meg is fizetett.
Az első
világháború alatt a bevonult köpcsényi orvos teendőit is ellátta.
Legfőbb segítsége a felesége volt. 11 gyermekük közül a szent életű Ödön
21 éves korában meghalt.
1907-től haláláig naponta elimádkozta
latinul Szűz Mária kis zsolozsmáját, családjával együtt szentmisét
hallgatott, este rózsafüzért imádkozott. 1916-ban feleségével, Ödön
fiával s sógornőjével (Coreth Lilivel, aki később bencés apáca lett)
belépett a ferences harmadrendbe. Operáció előtt és alatt mindig
imádkozott, s gondoskodott betegei lelki gondozásáról is. Távozásukkor
egy-egy vallásos kiadványt vagy legalább egy szentképre nyomtatott
imádságot adott a kezükbe.
Ritkább műtéteiről orvosi lapokban
számolt be, évi jelentéseit kinyomatta. Több magas kitüntetést kapott,
de legkedvesebb kincse a Mária kongregációs érme volt, melyet halálos
ágyán László fiára bízott. Németújváron temették el a ferences templom
alatti családi sírboltban, az oltár mellett. Boldoggá avatásáért a bécsi
és a szombathelyi egyházmegye fáradozik.
TISZTELETREMÉLTÓ BOGNER MÁRIA MARGIT
November 13.*Melence (Torontál vármegye), 1905. december 15. +Érd 1933. május 13.
A Szeplőtelen Fogantatás ünnepének nyolcadnapján született, a
keresztségben az Etelka Mária Anna nevet kapta. Édesapja, Dr. Bogner
János adóügyi jegyző volt. Édesanyja, Schiller Etelka hat gyermeknek
adott életet. Bognerék mélyen vallásos, bensőséges családi életet
éltek. Az apró termetű, örökmozgó, örökvidám Etelka a ház napsugara
volt, és az maradt mindhalálig, korán megözvegyült édesanyja és --
sokszor a mindennapi megélhetéssel küszködő -- nővértársai számára
egyaránt.
Édesapját 1906-ban Torontál-Tordára helyezik, így Etelka itt kezdi
meg elemi tanulmányait. Az iskolában korán kitűnik rendkívüli értelmi
képességeivel.
1914 őszén súlyos vörhenyen esik át. Közvetlenül utána nem látszik,
hogy nyoma maradna a betegségnek, egy év múlva azonban nem tudja
behajlítani a térdét. Az orvos csípőcsontgyulladást állapít meg. Tíz
hónapig nyújtott lábbal kell feküdnie, kifeszített lábát háromkilós
homokzsák húzza. Így végzi az elemi iskola negyedik osztályát. Vidám
természete most sem hagyja cserben: kézimunkázik, énekelget, olvas,
kérésére édesanyja kinyitja az ablakot, amikor társai a ház előtt
játszadoznak, hogy lássa őket. Nem panaszkodik, szomorúság nem látszik
rajta. Máskor a szomszéd kislányok veszik körül, és a sok játékkal,
babával az ő ötletei, utasításai szerint játszanak. A babáknak
imádkozniuk is kell: amelyik kislány tartja a babát, az imádkozik
helyette. De azért lassan telnek ezek a hónapok, és az eleven kislány
már alig várja, hogy ismét pajtásai között ugrálhasson. Négy hónapig
gipszet visel, utána is csak géppel tud járni. Betegsége hét évig
tart, jobb lába egész életére merev marad.
1915. október 17-én -- Etus későbbi szerzetesi névünnepén -- meghal
az apa. A család megélhetési gondok miatt Nagybecskerekre költözik,
Etus itt kezdi meg a polgárit a Miasszonyunkról nevezett
Iskolanővéreknél. Otthon, amiben csak tud, segít édesanyjának,
kismamaként gondozza két öccsét, legtöbbet azonban derűs természetével
és rendíthetetlen lelkierejével ad sokat nélkülöző és gondok között
őrlődő anyjának és környezetének.
A négy polgári után kereskedelmi szaktanfolyamot végez. Merev lába
ellenére a legelevenebb diákok közé tartozik. A kamasz Etus nem
különösebben vallásos. Előfordul, hogy a diákmise alatt megbeszélik a
napi eseményeket. Megtörténik, hogy hiába várja édesanyja otthon az
ebéddel: tudja, Etust már megint bezárták, mert ismét rossz fát tett a
tűzre. Saját őszinte bevallása szerint ilyesmiket csinált: fölírta a
táblára, hogy elmarad az óra, és a tanár üres tantermet talált;
rendetlenkedett az énekórán; cigarettázott; eljegyzési kártyákat
gyártott és betette a társnői padjába; utánozta a tanárt, és ezzel
megbontotta a fegyelmet.
Mégis mindenki szereti. Tudják róla, hogy félárva, hogy súlyos
anyagi gondokkal küszködnek, mégis mindig megosztja tízóraiját a nála
is szegényebbekkel, ha észreveszi, hogy nincs ennivalójuk. Az előző
napi csínytevések feledtetésére rendszerint nagy csokor virággal (és
huncut mosollyal) jelenik meg az illető tanár előtt. Otthon hosszasan
meséli az iskolai szenzációkat, és akkor boldog, ha mindenki nevet.
Ezen a ,,kis úton'' 1923. június 1-e, Etus bérmálásának napja
mérföldkövet jelent. A Szentlélek veszi birtokába a tizennyolc éves
lány lelkét, hogy előkészítse a kegyelem csodáját, Bogner Etelka
megtérését. Fölhangzik szívében a hívás: ,,Kövess engem!'' -- és ő
visszavonhatatlan Igennel válaszol.
1924-től lelki élete rendezettebbé válik. Többet imádkozik, állandó
gyóntatót választ, teljes odaadással végzi a zárdában szokásos
lelkigyakorlatot. És amint Isten felé fordul, úgy mind jobban
megismeri önmagát és minden hibáját: hiú, sok benne a tetszeni vágyás,
szeret szórakozni, öltözködni... a kötelességteljesítésben felületes,
szétszórt... feledékeny, s ezzel másoknak sok bosszúságot okoz...
gyakran önfejű. Bánattól és szeretettől indítva -- lelkiatyja, a
jezsuita Csávossy Elemér bátorítására -- két örök és egy ideiglenes
fogadalmat tesz: örökös tisztaságot fogad, és kötelezi magát, hogy
utolsó leheletéig küzdeni fog a tökéletességért, azaz ,,mindenben azt
teszi, ami Jézusnak jobban tetszik''. Ettől kezdve (1926 május) minden
törekvése szeretetből vállalt fogadalmának megtartására irányul. Arra,
hogy mindig hűséges legyen Jézushoz. Jelmondatául választja a két
szót: SEMPER FIDELIS.
Még mielőtt a frissen megtértek hibáiba esne és a megtérése előtti
évek miatt aggályossá válna, kezébe kerül Lisieux-i Szent Teréz
önéletrajza, akit 1925-ben avatott szentté XI. Pius pápa. Biztos
ösvényen érzi magát: ,,Bizalommal tettem kezem az övébe, hogy
vezessen... és ujjongó örömmel követem az én kis égi újoncmesternőmet,
lélegzetvisszafojtva hallgatom tanítását. Mindig mellettem van. Mindig
mondja, hogy mit tegyek. Ó, Teréz tudja, hogy az ő kis testvérkéje
nagyon gyönge, gyarló, hogy egyedül éppen semmire sem képes, hát
szorosan mellé áll, hogy a mennyei Jegyes karjaiba vezesse.
Megtanítja, hogy soha egy pillanatra sem szabad elcsüggedni.
Lelki életének központja az eucharisztikus Jézus lesz. Szeretne
meggyógyulni, hogy szerzetes lehessen: hosszú és nehéz küzdelmébe
kerül, hogy elfogadja fizikai gyengeségét, amely leküzdhetetlen
akadályt jelent, akár legnagyobb álmáról, a Kármelről, akár más
szerzetes intézményről legyen is szó. De fogadalma értelmében nemcsak
vállalja az áldozatot, hanem szorosan magához is ölel minden
keresztet. Egyet kér csak: erőt.
A nyári hónapokat rendszerint Zsidópusztán töltik. Itt Etusnak még
az Oltáriszentséget is nélkülöznie kell. Hosszú órákat tölt
imádságban, mindenkitől félrehúzódva elmélkedik.
1926 a lelki megpróbáltatások éve. Nagy kísértések érik, úgy érzi, a
reménytelenség és a kétségbeesés útján jár. Naplójában nem részletezi
a kísértések mibenlétét, csak annyit mond, hogy nem volt olyan oldal
és mód, ahonnan és ahogyan az ördög ne támadta volna. Aztán bénító
fáradtság vesz rajta erőt. Ekkor, ilyen állapotban teszi le a
tökéletességre törekvés örök fogadalmát (eddig alázatból csak
ideiglenes fogadalma volt).
Közben édesanyja megkeresi a lelkiatyját: térítse észre Etust, aki
csak a lelkiekkel törődik, pedig a jövőjére kellene gondolnia. Hiszen
ők szegények, Etusnak magának kell majd gondoskodnia megélhetéséről,
testi fogyatékossága miatt úgysem számíthat arra, hogy szerzetes
lehet. Páter Csávossy, aki már több éve lelkivezetője Etusnak, biztos
a lány hivatásában, megkísérli tehát a lehetetlent. Beajánlja Etust a
pesti angolkisasszonyoknak. A főnöknő első benyomásai a találkozást
követően igen kedvezőek, de az orvos véleménye lesújtó: ilyen
egészséggel Etus pár hónap alatt kidőlne a szerzetben. Krisztus
lélekben már eljegyzett menyasszonya csak később vallja be: szenvedése
szinte elviselhetetlen volt. De szeret, és ezért most is hűséges.
Megéli a nagy istenszeretők tapasztalatát: minél közelebb kerül
Krisztushoz, annál szenvedélyesebben vágyódik utána. ,,Igen, Jézusom,
én nem akarok mást, csak azt, amit te. Csak vonj szorosan magadhoz a
kereszten, olyan szorosan, hogy soha gyengeségből vagy gyarlóságból el
ne hagyhassalak'' -- írja Naplójában.
Kilencedet kezd Kis Szent Terézhez, kérve, adjon valami jelet,
szerzetes lehet-e valaha, vagy sem? A kilenced után álmot lát: látja
magát fiatalon a ravatalon, szerzetesi ruhában. Nagyon örül, de
unokanővérén kívül senkinek sem beszél a dologról. Édesanyja csak a
halála után tudja meg.
1927 elején megbetegszik. A spanyolnátha és a mellhártyagyulladás
annyira legyöngíti, hogy ismét Zsidópusztán kell erőre kapnia. Jót
tesz neki a levegőváltozás és a titkolt remény. S amikor
Zsidópusztáról visszatér, megkapja az értesítést, hogy beléphet a
vizitációs nővérek thurnfeldi kolostorába.
1927. augusztus 6-án búcsúzik a szülői háztól, melyet soha többé nem
lát viszont. Hazáját is el kell hagynia, idegen nyelven kell majd
imádkoznia. Örömmel, sőt ujjongva hagyja el a világot, de szíve nem
érzéketlen szeretteinek fájdalma iránt; és áldozata ezzel nem kevésbé
tökéletes. Augusztus 10-én érkezik a tiroli Thurnfeldbe, este fél
kilenckor lépi át új otthona küszöbét. Édesanyjának hosszú és
részletes levélben számol be az útról és új életének első napjairól.
Levelei mindig csak örömöt sugároznak. Belső küzdelmeiről,
próbatételeiről csak Naplójának sorai sejtetnek valamennyit. Küszködik
a honvággyal, nehézségei vannak a nyelvvel (melyet sohasem tanult meg
tökéletesen), de kifelé mindig csak mosolyog. Úgy, amint ezt a rend
alapítója, Szalézi Szent Ferenc ünnepén megígéri: ,,Jézusom, én
megígérem neked, hogy mindig vidám mosolyt láthatsz arcomon a te
segítségeddel. Én nem akarok soha sírni, ha mégoly nehéz keresztet
küldesz is. Mindig arra gondolok, te a tabernákulumból figyelsz
szívszorongva, mennyire tudlak szeretni... akkor lesz erőm
mosolyogni''. Épp e szavai sejtetik azt, amiről ő konkrétan sohasem
beszélt, hogy Adelhaid nővérnek (mint a rendben hívták) minden
boldogsága mellett megvoltak a maga kis keresztjei.
Míg ő a beöltözés nagy napjára (1928. április 10.) készül, a
Vizitáció Magyarországon való megtelepítésének három évtizedes terve
teljesedőben van. Az Úr őt választotta ki arra, hogy a Szűz Mária
látogatásáról nevezett női szerzetesrend első magyarországi
kolostorában az első novícia, az első fogadalmas nővér és a szeretet
első áldozata legyen. A beöltözéskor a Mária Margit nevet kapja
Alacoque Szent Margit Mária tiszteletére, de nevét megfordították,
mert a vele együtt Érdre készülő főnöknőnek is Margit Mária a neve.
A kis csapat augusztus 2-án hagyta el Thurnfeldet és 4-én, Havas
Boldogasszony vigíliájának estéjén érkezett meg Érdre. Az új kolostor
felavatása előtt nyolcnapos lelkigyakorlatot tartanak. Mária Margit
Naplója sejteti, mennyire fölfokozta Isten lelkében a vágyat a vele
való tökéletes egyesülés és örök találkozás után: ,,Oh, Jézusom, én
nem akarom kutatni a te szent terveidet, hisz tudod, hogy egy
pillanattal sem szeretnék előbb menni hozzád, mint ahogy te akarod, de
valahogy úgy érzem, közeleg életem hajnala... Oh, Jézusom, az én
életem hajnala.. amikor a nevemen szólítasz: Mária!... és én szomjazom
erre a szóra... Jézusom, ugye hamar szólítasz, ugye hamar hívsz.. ,,
Ezt követően hozza meg élete -- saját szavai szerint -- legnagyobb
áldozatát: egészségéért aggódó lelkiatyja és elöljárói szavára
fölajánlja magát Isten előtt a hosszú életre.
Az új alapítás meglehetősen sok tennivaló elé állítja az egész
közösséget. Az intézet egy része majd nevelőotthon lesz, ahol Mária
Margit is tanítani fog (gyorsírást és franciát). Egyelőre azonban
mindenki azt teszi, amire szükség van, keményen dolgoznak reggeltől
estig. Margit lába egyszer fölmondja a szolgálatot, attól kezdve csak
a kevésbé megterhelő munkákat végezheti. Változatlanul vidám és boldog
leveleiben szent gyakorlatiassággal számol be napjaikról: ,,Képzeld
(mamám), konyhamesternői méltóságra emelkedtem pár hét alatt. No csak
ne rémüldözz. Nem is vagyok olyan rém ügyetlen, még különösebb bakot
nem lőttem'', bár: ,,Tisz. anyánk azt állítja, hogy fukar vagyok. De
ez nincs így. Igaz, nehéz 26 emberről gondoskodni, és méghozzá csak
egy tehenünk van, amely a tejadással igazán fukar, bizony sóhajtozok
néha még egy tehénért. De azért mégis szép olyan szegénynek lenni,
mint a Szent Család. Őnekik még kevesebb volt. Nekünk meg igazán
elegünk van. Én is megtértem, bízom, te is meg lennél elégedve, annyit
eszem. A gyorsírás is vígan megy a gyerekeimmel, akik azonban
nagyobbak, mint én.''
1932. május 16-án, Pünkösdhétfőn teszi le örök fogadalmát.
Naplójába, melyet három éve nem vett a kezébe, e napon írja az utolsó
szavakat: ,,Én Istenem... és mindenem...!''
Eddig csodálatosan kitartó egészsége hirtelen gyöngülni kezd, az
orvos szerint mindkét tüdeje meg van támadva, de különösen a bal.
Szeptember 10-én lelkiatyja kezéből fölveszi az utolsó kenetet. Az Úr
azonban nem siet. Mária Margitnak -- mint példaképének Kis Szent
Teréznek is -- a hosszú szenvedés kelyhét kell kiinnia.
Betegségében mindig ugyanolyan vidám, nyájas, sőt tréfás. Csak a
legutolsó időkben, mikor fájdalmai elviselhetetlenekké válnak,
esedezik enyhülésért. Türelmetlennek, követelőzőnek sohasem látta
senki.
Édesanyját, rokonait refrénszerűen vigasztalja s készíti föl
átköltözésére: ,,Legjobb mindent a Szent Szívre bízni''. Közben
azonban egész szívével átérzi édesanyja fájdalmát: utolsó napjaiban
nem tud szabadulni a gondolattól, hogy anyja nem éli túl az ő halálát.
Mikor a főnöknője figyelmezteti, hogy örök fogadalmának évfordulója
következik, így szól: ,,Ezt már az égben szeretném megülni''. És az Úr
teljesítette vágyát.
Május 13-ra virradóan ezt mondta: ,,Ez lesz az utolsó napom''.
Reggel áldozik, aztán megkezdődik haláltusája. ,,Embertelen kínokat
szenvedek'' --sóhajtja, azután segítséget kér. Délután öt körül szólal
meg utoljára:
,,Már nem látok többé!'' És néhány perccel később: ,,Köszönöm!''
Május 15-én temették el, sírjára ez a felirat került: ,,BOGNER MÁRIA
MARGIT NŐVÉR. Élt 28 évet. 1933.V.13.''
Sírja ma az érd-óvárosi templom kertjében van.
Istenünk,
ki az alázatosakat fölmagasztalod
és a téged szeretőket viszontszereted,
tekints kegyesen Mária Margit alázatára és szeretetére,
és add, hogy őt mihamarább
mint a szeretet és a hűség példaképét
oltárainkon tisztelhessük.
Általa ajánlom neked jelen ügyemet...
Kérlek mutasd meg, hogy közbenjárása kedves előtted!
(Ima a boldoggá avatásért)
BOLDOG ESZKANDÉLI MÁTÉ
+14. század első fele
Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:
Eszkandéli
Máté budai polgár volt. Miután megismerte az igazságot a Szent István
király idején fölgyulladt evangéliumi világosságból, zarándokként
Jeruzsálembe indult. Fölkereste Krisztus szenvedésének helyeit, s
annyira fölébredt benne az életszentség utáni vágy, hogy a Sion hegyén,
egy barlangban remeteéletet kezdett. Néhány évet töltött a magányban, s
Istennel eltelve és az ő szeretetétől lángolva másokat is föl akart
gyújtani. Teret keresett az apostolkodáshoz, és csodálatos, mennyi
helyet bejárt. Főleg a pogányság sötétségétől megvakultakat kereste,
hogy megismertesse velük az igaz Istent, és akit ő küldött a földre,
Jézus Krisztust. Legnagyobb vágya az volt, hogy az igaz hit
világosságára vezesse őket. Így tehát jámbor vágyától vezetve -- melyet
mint a későbbiek bizonyítják, Isten ébresztett benne -- elhatározta,
hogy Indiába megy. Nem is késlekedett: hosszú és veszedelmekkel teljes
utazás végén Isten vezetésével elérte Japánt, és egészen az ország
belsejéig hatolt. Nagy bátorsággal kezdte hirdetni Isten országát előbb
szent életével, majd hatásos prédikációval. Isten különleges
ajándékaként nagy csodákat művelt, s ezzel sokakat a keresztény hitre
térített, és annyira meggyökereztette bennük az igaz tanítást, hogy azt
többé nem tudta kiforgatni a lelkekből semmiféle babona. A pogányokhoz
mindig a saját anyanyelvén, azaz magyarul szólt, s beszéde a Szűzanya
tiszteletéről, az ő dicséretéről és kiválóságáról szólt. Mikor pedig
egyre szélesebb körben terjedt szentségének híre, s még a boncok közül
is többen megtértek, a többiek irigységből véget vetettek életének. Az
ottaniak mind a mai napig tisztelik a vértanút.
SZENT I. MIKLÓS pápa
*Róma, 800. után. +Róma, 867. november 13.
Nagy
Károly hatalmát, amely összefogta a korabeli Európa magvát képező
országokat, Róma és a pápaság is elismerte. Károly viszont tisztelte
Péter utódát és az apostolfejedelmek sírjait őrző várost, s az Egyház
védőjének tekintette magát. A pápák ezt el is ismerték. Amikor azonban
egy fél évszázaddal később I. Miklós foglalta el Péter székét,
nyilvánvalóvá és elfogadottá vált a pápaságnak mint isteni alapítású,
lelki hatalomnak az egyéb földi hatalmakat megelőző elsőbbsége.
Miklós
apja művelt római hivatalnok volt, s fiát korán elvezette a világi és
lelki tudományok kincseivel való találkozáshoz. Miklós személye annyira
megnyerte II. Sergius (844--847), IV. Leó (847--855) és III. Benedek
(855--858) pápát is, hogy nagyrabecsülésükkel és kegyükkel folytonosan
növekvő részt vállalhatott a legfőbb egyházvezetés ügyeiben. Így ő volt
az, aki a római zsinat előtt 853. december 8-án felolvasta a pápa
beszédét, s a zsinat aktái között megtalálható Miklós diákonus
aláírása. Különösen bizalmas és szívélyes volt a viszony a jóságos III.
Benedek s diákonusa és utóda között. A Liber Pontificalis, a pápák
életrajzainak ez a régi gyűjteménye azt közli, hogy a pápa jobban
kedvelte őt rokonainál, a nap egyetlen óráját sem akarta nélküle
eltölteni, és egyetlen egyházi ügyet sem akart nélküle eldönteni. Úgy
látszik, hogy hasonló megbecsülést tanúsított iránta II. Lajos császár
(850--875), mert arról értesülünk, hogy Miklósnak III. Benedek utódjául
történt megválasztása inkább az éppen jelenlevő császár kegyéből, mint
a római papság akaratából történt.
Kilenc éven át vezette az
új pápa az Egyházat (858. április 24-től 867. november 13-ig). Olyan
évek voltak ezek, amelyekben egyik viszálykodást a másik követte.
Már
az első év vége felé teljes sikerrel járt egy következményekben gazdag
vitája. A bizánci császári udvar pártviszálykodásai során nemcsak
Teodóra császárnőt taszították le, hanem Szent Ignác (798 körül- -877)
konstantinápolyi pátriárkát is jogtalanul letették. 858. december 25-én
felszentelték az utódját: Photioszt (820 körül--891), a nagy hírű
tudóst, a császár kancellárját, szellemileg bizonyára a legjelentősebb
személyt azok közül, akik valaha is elfoglalták Bizánc pátriárkájának a
trónusát. Ő is, meg a császári erőszakkal letett és elűzött Ignác is
Rómában kereste a jogát és elismertetését. Bár Photiosznak sikerült
elsőként az eset kivizsgálására odarendelt pápai követeket megnyerni a
maga számára, Miklós pápa nem sokáig fogadta ezt el. Miután értesült az
előzményekről, tavasszal zsinatot hívott össze, először a Szent Péter,
majd a Lateráni bazilikába, s Photioszt kiátkozással fenyegette meg
arra az esetre, ha továbbra is pátriárkának nevezi magát, és Ignácot
akadályozza hivatala gyakorlásában. Ezzel megpecsételődött a törés Róma
és Bizánc között, mert Photiosz -- aki meg volt győződve pátriárkává
történt emelésének jogos voltáról, és akit a császár is támogatott --
nem is gondolt arra, hogy meghajoljon a pápa ítélete előtt. Nincs hiány
ma sem olyan megítélésben, amely szerint Miklós pápa az Ignác barátai
révén történt egyoldalú tájékoztatás következtében hamis képet alkotott
magának a Bizáncban lezajlott eseményekről, és jogtalanul járt el
Photiosszal szemben. Mentségére legyen mondva: Miklós tudatosan meg
akart akadályozni egy jogtalanságot, vagy meg akarta azt torolni, és
inkább beletörődött a skizmába, mint hogy feláldozza azt, amit jogosnak
tartott.
A pápa egy másik beavatkozását követelte meg a
viszályt kereső ravennai János metropolita sokféle túlkapása. Amikor
látszott, hogy minden figyelmeztetés hiábavaló és a ravennaiak a pápa
segítségét kérték, I. Miklós Ravennába ment (ez volt az egyetlen
alkalom, hogy pápaként elhagyta Rómát), és anélkül, hogy szigorú
intézkedésekhez kellett volna nyúlnia, sikerült helyreállítania a
rendet.
Teljesen más jellegű volt jogi vitája Hinkmar (806
körül--882) reimsi érsekkel, a frankok birodalmának szellemileg,
jellemében és befolyásában kiemelkedő egyházfejedelmével. Itt Péter
utódának elsőbbségéről volt szó a függetlenné és hatalmassá vált
érsekkel szemben. Vele kapcsolatban aztán Miklós hajthatatlan
szívósságot és megfontolt okosságot tanúsított, míg csak Hinkmár meg
nem hajolt a római Szék tekintélye előtt.
I. Miklós pápa
nemcsak pátriárkákkal és metropolitákkal szemben tudta megvédeni
hivatala jogát és hatalmát. Az előző eseteknél határozottabban kellett
eljárnia II. Lothár királlyal (855--869) szemben, aki házasságtörő
viszonyban élt Valdradával, hitvesével, Teutbergával pedig gyalázatosan
bánt. Ismételt segélykérésére a pápa azt tapasztalta, hogy az ország
püspökei a házasságtörő király oldalára álltak, és Valdradát királynővé
koronázták. Most avatkozott be Miklós pápa. Legátusok küldésével és egy
zsinatnak Metzbe való összehívásával akarta megtalálni a tisztánlátást
és a jogot. A legátusok azonban -- amint egyikük már Bizáncban is tette
-- méltatlanul cserbenhagyták. A pápa írásait csak töredékesen vagy
meghamisítva tárták a zsinat elé, úgyhogy az Teutbergát elítélte, s
jóváhagyta Lothárnak Valdradával kötött házasságát. Gunthar és
Thietgaud érsekeknek kellett a gyűlés aktáit bemutatniok Rómában. Azt
hitték, hogy Miklós nem lát át a hamis játékon, de miközben a két érsek
még Rómában tartózkodott, lesújtott rájuk a pápa ítélete: Lothár kettős
házasságát a legélesebben elítélte, a két méltatlan érseket pedig,
mivel bűnük nyilvánvaló volt, mindenféle formális eljárás nélkül
letette. Most hát bosszút forraltak. Sikerült nekik II. Lajos császárt
a maguk oldalára állítaniok, és a pápa elleni hadjáratra indítaniok.
Január végén egy jól felszerelt hadsereg vonult a semmiféle földi
hatalom által nem támogatott pápa ellen. Ő az imádságban keresett
menedéket: böjtre és vezeklésre hívta fel Róma népét, és körmeneteket
rendelt el. Eközben a császár elfoglalta a várost. Amikor egy körmenet
imádság és ének közepette be akart vonulni a Szent Péter templomba, egy
fegyveres csoport megtámadta, bántalmazta az imádkozókat; széttörték a
kereszteket, eltépték a zászlókat, és a Krisztus keresztjéből való
ereklyét az út porába taposták. A pápának csak nehezen sikerült Szent
Péter sírjához menekülnie. Két nap és két éjjel rejtőzött ott
étlen-szomjan. A kereszt-ereklye meggyalázója azonban hirtelen meghalt,
maga a császár megbetegedett, a rómaiak pedig fellázadtak a frankok
erőszakoskodásai ellen. Erre a császár engedett. Okos hitvese
egyengette a megértés útját. A császár elfordult Thietgaudtól és
Gunthartól, a pápa Lothár házasságával kapcsolatos ítéletének
bírálatáról már nem esett szó. A fegyvertelen győztes lett, Istenbe
vetett szilárd bizalma és az igazság nem csalta meg.
I.
Miklósnak nem jutott osztályrészül nyugalmas uralkodási idő. Sohasem
kereste a harcot, de nem is tért ki előle. Nemcsak hivatala, hanem
jellemének legbensőbb vonása, igazságérzete is arra késztette, hogy
védelmezze hivatalának jogait és méltóságát, ha ellenük támadtak.
Egyetlen jogtalanságról sem hallgathatott, akár ellene követték el,
akár mással szemben. Nem öntetszelgő frázis volt, hanem legbensőbb
érzületének kifejezése, amikor így írt: ,,Az igazságtalanságtól
szenvedő testvéreinknek segítségére kell sietnünk..., ... hogy olyannak
ne mutatkozzunk, mintha a fülünket elzártuk volna a szegények és
elnyomottak segélykiáltása elől.'' Amikor törvényt ült, nagyon
körültekintő volt. Mindig gondolt arra, hogy meghallgassa a másik
oldalt is, ezért némely döntését elhalasztotta, amíg a tényállás meg
nem világosodott előtte. Különösen figyelemreméltó azt látnunk, hogy
még az olyan büszke és keménynyakú ellenfelével is, mint a reimsi
Hinkmár, milyen igazságosan tudott eljárni. Jóllehet Hinkmár néhány
papjának vele szemben igazságot kellett szolgáltatnia, mégis amikor
szerencsét kívánt nekik, egyben intette is őket, hogy érseküktől sohase
tagadják meg a köteles tiszteletet, és többé ne viseltessenek iránta
ellenséges érzülettel, ,,mert -- írja -- a ti talpraállításotokkal
senkit sem akartunk bukásba taszítani, és nem azért akartuk erősíteni
az egyik pártot, hogy a másiknak a méltóságában és jogában kárt kelljen
elszenvednie''. Magához Hinkmárhoz ezt írta: ,,Az igazságosság útját
betartva elhatározzuk: úgy élünk vele, hogy Szentségedet semmiképpen ne
károsítsuk''.
Jelentős államférfiúi képességével, erkölcsi
erejével és nagy akaraterejével jutott el győzelmeire, egyben pedig
elérte, hogy a világ és az Egyház nagyjai meghajoltak hivatalának
méltósága előtt, amelynek isteni alapítását és megerősítését mindenféle
politikai és katonai hatalom nélkül, pusztán akaratának
becsületességével és hitének mélységével állította meggyőzően mindenki
szeme elé.
BOLDOG CSÁK MÓRIC
*Ugod, 1270 körül +Győr, 1336. március 20.
Csák
Demeter fia volt, gazdag és nemes családból származott. (A hagyomány
tévesen sorolta őt a Csáki családba.) 1301 körül feleségül vette Aba
Amádé nádor leányát, Katalint. Háromévi házasság után a házastársak
közös megegyezéssel bevonultak a domonkosok Nyulak szigetén lévő férfi,
illetve női kolostorába. Aba nádor azonban Móricot kiragadta
akolostorból, mert azt akarta, hogy hatalmas örökségét kormányozza.
Látván, hogy Móric erre nem hajlandó, Budán bebörtönözte. Mintegy hat
hónap múlva, kiszabadulván a börtönből, Móric visszatért a domonkosok
közé, ők azonban féltek a nádor és a Csák család haragjától, ezért nem
tartották a szigeten, hanem Bolognába küldték. Így Móric neveltetését és
képzését Itáliában nyerte el, s csak fölszentelése után tért vissza
Magyarországra.
Harminc évet töltött különböző domonkos
konventokban. A győri konventben halt meg, és ott is temették el.
1494-től március 20-án boldogként tisztelték.
--------------------------------------------------------------------------------
Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:
Móricról,
aki a magyarok között nagyon tekintélyes Csák családból származott,
Isten Anyja jelenésben jövendölte meg terhes édesanyjának, hogy a
gyermek kedves lesz Isten és az emberek előtt. Kisgyermek kora után a
tanulásban annyira előrehaladt, hogy a többieknek mindig példaképe volt
jámborságban és a többi erényben is. A tanuláson kívüli időt imádságban
vagy szerzetesekkel folytatott jámbor beszélgetésben töltötte. Nagyon
kedvelte a szerzeteseket. Az egyik domonkos testvért, aki atyai várukban
tartózkodott, térden állva kérlelte, hogy beszéljen neki a szentek
életéről. Az elbeszélést hallgatva könnyekre fakadt, és szívében
megszületett a vágy, hogy amint teheti, ő is szerzetes lesz. Mikor
nagykorú lett, meg is akarta valósítani vágyát, atyja azonban
megtiltotta, és akarata ellenére feleségül adta hozzá Amádé nádor
leányát. Ez azonban csak késleltette, de meg nem változtatta Mór
szándékát. Három évig ugyanis a legszentebb módon éltek együtt, majd
kölcsönösen megegyeztek abban, hogy Móric belép a domonkosokhoz,
felesége pedig kolostorba vonul. Már mindketten elkészültek az útra,
mikor a dolog Amádé nádor tudomására jutott, s mivel Móricot nem tudta
más belátásra bírni, börtönbe zárta. Elvette tőle a szabadságát, de nem a
szándékát. Másfél évig tartották börtönben, s mivel hajlíthatatlan
maradt, végül megengedték, hogy szerzetbe lépjen.
A rendben
harminc kerek esztendeig soha nem evett húst. Éjjel és nappal ciliciumot
viselt, hogy lelke megfékezze a testét. Vácott éjszaka zárt ajtókon át
ment be a templomba, s míg szokatlan fény ragyogta körül, az egész
éjszakát imádságban töltötte. Végül Győrött 1336. március 20-án
szentként fejezte be életét. Életében és halála után csodákat tett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése