ASSISI SZENT ÁGNES szűz, II. r. (1197-1253)
Szent
Klára huga, keresztneve Katalin volt. Beöltözésekor adta neki Szent
Ferenc az Ágnes nevet. Alighogy Klára elhagyta a szüloi házat és mint
szerzetesno Istennek szentelte életét, Katalin, aki 4 évvel volt
fiatalabb Kláránál, 16 nappal késobb követte novére példáját: titokban
Klárához ment s kijelentette, o is Istennek akarja szentelni életét.
Klára igen megörült huga döntésének s hálát adott Istennek, hogy
meghallgatta kérését: „utáltassa meg hugával a világot és ízleltesse meg
vele az isteni édességet; és a földi házasság szándékáról vezérelje át
az o szeretetében való egyesülésre” (Celano I/24). A rokonok Ágnes
szökésén még jobban fel voltak háborodva és 12-en érte mentek, hogy
erovel hazavigyék. Mikor megragadták, Katalin Klárához kiáltott: „Segíts
rajtam, édes néném, s ne engedd, hogy elszakítsanak Krisztus Urunktól!”
Klára könnyek között kérte, adja meg Isten hugának az állhatatosságot
és hogy az isteni hatalom gyurje le az emberi erot. Kérése
meghallgattatásra talált, az eros férfiak nem tudták Ágnest elmozdítani
helyérol. „Nagybátyja, Monaldus úr halálos csapást készült rá mérni,
mikor felemelt karjába hirtelen éles fájdalom hasított bele és azt
hosszabb idore lebénította.” Így a rokonok elálltak szándékuktól s
elmentek. Ágnes szintén Szent Ferenc kezébol vette át a rendi ruhát s
néhány évig együtt élt Klárával. Élte a Szegény Úrnok életét
önmegtagadásban, imában és munkában. A zsolozsmáskönyv rendkívüli
jelenségekrol (extázisok, látomások, levitáció) számol be. 1220 táján
Szent Ferenc Firenzébe küldte új zárda alapítására (Monticelli). Ágnes
bölcs tanításokkal, jó példájával vezette be a jelentkezoket a
klarisszák életébe. Egy levele maradt fönn, melyet novérének, Klárának
írt 1232 körül, ebben megvallja, milyen nehezen él távol novérétol, de
jelzi azt is, hogy az új közösség ot elfogadta és huségesen ragaszkodnak
az eredeti szigorú szellemhez. Lehetséges, hogy más városban is (pl:
Mantova) vállalt hasonló feladatot. Végül visszatért Assisibe, s utolsó
éveit Klára közelében élte le erényekben gazdagon. Néhány hónappal élte
túl Klárát. XIV. Benedek pápa avatta szentté 1750 körül.
IX. Gergelynek a Szegény Úrnokhöz írt levelébol:
„Mindnyájatokat
buzdítunk az Úr Jézus Krisztusban, hogy amint tolünk tanultátok, Lélek
szerint járjatok, felejtsétek el az Apostollal, ami mögöttetek van, és
feszüljetek neki az elottetek lévoknek (Fil 3,13), a kiválóbb
adományokra törekedve, hogy erényekben egyre bovelkedjetek, dicsoítsétek
meg Istent magatokban.”
Imádság:
Istenünk,
te Szent Ágnest sok szuznek példaképül adtad a szeráfi tökéletességben.
Kérünk, add, hogy itt a földön erényeit követve, örökkétartó örömöket
élvezhessünk a mennyben. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Fulviusz (Máté) fejedelem
Ő
volt az az etióp fejedelem, aki Szent Máté apostolt tűzhalálra ítélte.
Amikor látta a csodás dolgokat: 12 bálvány elégett körülötte, Máté
teste sértetlen maradt, hitt Krisztusban. Máté néven megkeresztelkedet,
és hirdette Krisztus hitét. Szent élete miatt püspökké szentelték.
Békében halt meg.
HELFTAI SZENT GERTRÚD
*1256. január 6. +Helftai kolostor, 1301/02. november 13.
Szent
Gertrúd külsőleg látható életét egyetlen mondattal össze lehet fogni:
az öt éves kislányt -- valószínűleg árva volt, a családjáról a források
nem mondanak semmit -- a helftai kolostorba vitték, és ott élt haláláig,
negyven éven át. Az okos kislányt az apátság kitűnő iskolájában
nevelték, s hamarosan magára öltötte a fátyolt. Huszonhat évesen már
fogadalmas apáca, amikor az életét megváltoztató látomásban van része-, a
,,megtérésben'', melynek hatására fölhagyott az addig annyira kedvelt
tudományos tevékenységgel, hogy teljesen és fönntartások nélkül átadja
magát Isten akaratának és szeretetének. Élete hátralévő két évtizede
számára nem volt más, mint az önátadás egyetlen mozdulata. És Krisztus
válaszolt neki, amennyiben egyre mélyebben bevonta őt a maga
misztériumába.
Gertrúd az írásaiban tesz olyan apró
megjegyzéseket, amelyeket ha összerakunk, egész részletesen
kirajzolódhat előttünk a kolostor, amelyben élt. A helftai kolostort
1258-ban alapította egy Mansfeldi gróf, Eisleben közelében egy nagyon
szép völgyben. A kolostor falai aránylag nagy területet öleltek körül.
Egy kis patak futott végig a rétek között és a gyümölcsöskert közepén, s
mindezeket még erdő övezte a falakon belül. Amikor Gertrúd a kolostorba
került, a szerzetesi élet virágkorát élte. Az apácák Szent Benedek
regulája szerint éltek, s anélkül, hogy Citeaux-hoz kifejezetten
csatlakoztak volna, átvettek néhány ciszterci szokást. Emellett, mint az
akkoriban a női kolostoroknál általános volt, lelkiségük nyitott volt a
ferences és domonkos hatás irányában is. Gertrúdnak is egy ideig egy
domonkos páter volt a lelkivezetője. Ez a nyitottság az egyébként
teljesen zárt bencés apácakolostorokban a 13. század végén általános
volt.
Az apátnő 1251-től 1290-ig Hackeborni Gertrúd, Szent
Mechtild nővére volt. Gazdag lelkű, szentéletű apáca volt, akinek
vezetése mellett úgy fölvirágzott Helfta, hogy két másik kolostort
kellett alapítaniuk. Ez a külső terjeszkedés a kolostoron belül folyó
élet mélységéből és erejéből fakadt. A környék nemes családjai szívesen
adták leányaikat a kolostorba nevelésre. És sok leány, aki eredetileg
azért jött, hogy varrni, hímezni, olvasni és énekelni, némi latin és
görög nyelvet tanuljon, látván a nővérek őszintén Istennek ajándékozott,
bensőséges életét, fölserdülvén, ahelyett, hogy visszatért volna atyja
várába, magára öltötte a fátyolt. A kolostornak az iskola mellett híres
íróműhelye volt, ahol a kódexeket másoló apácák között ott dolgozott
Mansfeldi Erzsébet és Zsófia (testvérek voltak), és egymás után adták ki
kezükből a könyvmásolás és miniatúrafestés mestermunkáit.
Ám ez
a sokféle külső tevékenység -- miként ez egy jól vezetett bencés
kolostorban magától értetődött -- teljesen alá volt rendelve a
liturgiának. Gertrúd írásaiból megtudhatjuk, hogy Helftában törekedtek a
szentmise és a zsolozsma lehető legtökéletesebb végzésére. Erről
Hackeborni Mechtild, a kántornő gondoskodott, akivel Gertrúd bensőséges
barátságban volt, s aki hozzá hasonlóan sok misztikus kegyelem részese
volt.
Írásaiból látszik, hogy Gertrúd számára a liturgia olyan
volt, mint a levegő, amelyből élt, s amely mindent áthatott. Életének
minden napja és órája a liturgia által kapott értelmet és tartalmat.
Majdnem minden látomását és megvilágosodását egy ünnep váltotta ki vagy
arra irányult. Ezért emlegeti írásaiban oly sokszor a zsolozsmát, és
idéz szentírási helyeket és zsoltárverseket. A zsolozsmával való szoros
kapcsolat alapozta meg azt, hogy Szent Gertrúd egész jámborsága --
bármennyire bensőséges és személyes jellegű is -- a liturgiára
támaszkodik, s az abban hangzó isteni Ige lelkesíti és táplálja.
De
nem csupán ezeket részleteket, hanem Gertrúd személyiségének vonásait
is nagyrészt a Legatus Divinae Pietatis (Az Isteni Jóság Küldötte) c.
könyvből tudjuk, amely Gertrúd összegyűjtött kinyilatkoztatásait és
elmélkedéseit tartalmazza. Öt könyvből áll: az elsőt a nővértársak
állították össze Gertrúd halála után; ebben különösen sok részlet
világosodik meg a kolostor életéből. A harmadik, negyedik és ötödik
könyvet szintén azok írták, akik közeli kapcsolatban álltak vele. Csak a
második könyv származik magától Gertrúdtól, és elkülönül a másik négy
könyvtől nagyszerű latin stílusával. Aki írta, jól ismerte a klasszikus
próza művészetét; s világosan, plasztikusan, képekben gazdagon fejezi ki
magát, miközben művészien alkalmazza az antik próza eszközeit. Belső
formája szerint is elválik ez a könyv a másik négytől. Azok kissé
bőbeszédűek, ez szentírási idézetekben gazdag, Gertrúd stílusa belső
világának kifejezője.
Szellemi képességei messze túlszárnyalták
az átlagost. ,,Megtérése'' előtt -- saját szavai szerint -- eltökélte,
,,hogy egy férfi mögött sem akar elmaradni képzettség tekintetében''. S
valóban, csodálatra méltó, hogy milyen átfogó műveltsége volt ennek az
apácának, aki 5 éves kora után valószínűleg egyetlen egyszer sem lépte
át a kolostor küszöbét. Ugyanakkor nagyon finom érzéke volt a szép
iránt, erős művészi képzelő- és formálóereje volt.
Igazi
gazdagsága azonban a szívében rejlett, amellyel Isten ajándékozta meg;
szívében, amely képes és készséges volt a túláradó szeretetre.
Hackeborni Mechtilddel és Magdeburgi Mechtilddel való lelki barátsága a
szentek történetének leghíresebb barátságai közé tartozik. De Gertrúd
szíve akkor is tágas és erős volt, amikor arra kérték, hogy mások
lelkiismereti bajában vagy tanácstalanságában segítsen. Bátor volt és
belsőleg teljesen szabad, s így alkalmas arra, hogy a föld nyomorúságát
és szépségét, saját és mások lelkének boldogságát és kínjait magára
vegye és Isten elé vigye. Ez az igény, hogy a világ megszentelésére
szolgáljon, nagyon jellemző Gertrúd lelkületére. Így a klauzúra falain
messze túl sugárzott lelkének ereje és világossága, annak ellenére, hogy
tenni többet nem tudott, mint hogy szentírási szövegeket fordított
nővértársainak, és magyarázta e részeket, illetve hosszasan ült a
beszélőszoba rácsánál, és hallgatta a tanácsot és segítséget kérők
szavát. Misztikus kegyelmei legfőbb értelmét ebben látta: a vigasztalás
forrásának kell lennie mások számára. Egyedül ezért jegyezte föl a
kinyilatkoztatásokat is.
Életének titka az, hogy az az
áthatolhatatlan fal, amely a földön ilő ember elől még eltakarja Isten
dicsőségének ragyogását, Gertrúd számára áttetszővé vált. Isten kegyelme
olyan elevenné és erőssé tette a hitét, hogy már itt a földön sokszor a
látásba ment át.
Gertrúd írásaiban egyszerűen és magától
értetődően beszélt a természetfölötti valóság ilyen tapasztalatairól.
Számára a kapott üzenetek és megvilágosodások mindig valóságosabb
tények, mint számunkra a nyilvánvaló földi dolgok. Krisztus, az angyalok
és a szentek állandó vendégek nála, jönnek-mennek, és úgy beszélgetnek
vele, mint a legjobb barátok vagy testvérek.
Különleges
jelentőségű számára a megtestesülés misztériuma, amely sok jelenésben és
kinyilatkoztatásban megvilágosodik előtte: mindig újra látja Jézust, a
megtestesült Istent a szenvedésben, a Megváltót megnyitott Szívvel, az
Emberfiát, aki ugyanakkor a megdicsőült Úr, az örök Főpap, s aki az ég
örök liturgiájában vagy az Egyház misztikus áldozatában mutatkozott meg
neki. Ezek a látomások elmélyítették benne az Egyház misztériumának
megértését, és szüntelenül erősítették a készséget, hogy ,,saját
testében egészítse ki azt, ami Krisztus szenvedéséből még hiányzik''.
Emiatt nem kímélte magát. A szerzetesi élet látszólagos idillje mögött,
amely a kolostort földi paradicsomkertnek festi, a Legatus ujjongása
mögött kegyetlen vezeklés, testi nélkülözések, félreértettség, szenvedés
és magány rejlett. Igaz, hogy Gertrúd személyesen és szenvedélyesen
élte meg az Isteni Szív szeretetének áradását mint kimondhatatlan
boldogságot, de amit ,,menyasszonyságnak'' nevezett, az számára mindig
az Egyház, a Krisztus Jegyese iránti tökéletes odaadást jelentette. Azt a
közelséget, amelyben Krisztust állandóan maga mellett érezte, mindig
úgy élte meg, mint áldozatkészséget. Tudta, hogy ezáltal válhat egyre
inkább eggyé Krisztus megváltó akaratával.
Halála után a
közelállók megpróbálták megörökíteni lelki kincseit, ezért állították
össze a Legatus című gyűjteményt. A következő időkben azonban Gertrúdot
szinte teljesen elfelejtették. Csak 1550 után -- és a következő két
évszázadban, amint Franciaországban a Jézus Szíve- tisztelet egyre
inkább elterjedt -- fedezték föl és adták ki a műveit. E kiadásoknál a
hangsúlyt főképp Jézus emberi Szívének tiszteletére helyezték át,
jóllehet Gertrúd lelkisége sokkal tágasabb, s jámborsága a Megtestesülés
misztériumának egészére támaszkodik.
Anélkül, hogy hivatalosan
szentté avatták volna, ünnepét 1738-ban fölvették a római naptárba,
november 16-ra. 1739-ben áthelyezték november 15-re, de amikor Nagy
Szent Albert ünnepét 1932-ben bevezették, 16-ra került vissza.
--------------------------------------------------------------------------------
A
szent egyszerű szavakkal beszéli el a döntő pillanatot, a látomást,
mely igazi megtérésre késztette, vagyis arra, hogy élete további
részében egészen átadja magát Istennek. Maga előtt látta Krisztust és
hallotta a szavát: ,,Ne félj! Meg akarlak menteni és szabaddá akarlak
tenni. Te mindezideig ellenségeimmel együtt a föld porát etted, és a
föld töviseiből szívtál magadba néhány csepp mézet. Jöjj hozzám, én
isteni erőmmel akarlak megitatni téged.'' Az Úr és Gertrúd között
azonban egy sűrű tüskebokor állt. Az Úr félrehajtotta, és Gertrúd
meglátta egészen közelről az Úr kezének sebeit, amelyek úgy ragyogtak,
mint a drágakövek. És akkor az Úr kézen fogta őt.
Gertrúd ezt a
leírást a következő imádsággal zárja: ,,Én Teremtőm és Megváltóm, az én
ellentmondó érzületemet édes igád alá hajtottad. Attól az órától fogva a
lelkem vidám volt és békességben élt. Kezdtem ,,futni keneteidnek
illata után s hamarosan tapasztaltam, hogy szerelmed igája, amely
korábban oly elviselhetetlennek tűnt, szelíd és könnyű.''
Leírja
azt is, hogy Szent János evangélista ünnepén látta a szeretett
tanítványt. János beszélt neki arról, hogy a lelke mennyire elmerült
Krisztus lelkében az utolsó vacsorán, amikor a fejét a keblére
hajthatta. Gertrúd a maga természetes egyszerűségében megkérdezte tőle:
,,Miért nem írtál ezekről a dolgokról?'' János pedig azt válaszolta
neki, azért, mert először Krisztusnak az Egyház iránti szeretetének
kellett kibontakoznia; s mert Jézus Szíve dobbanásának először az
elöregedett és kihűlt szeretetű világot kellett fölhevítenie.
Misztikus
kegyelmeivel, Krisztussal való közvetlen találkozásaival és
beszélgetéseivel kapcsolatban -- amit mi, ,,normális'' emberek nem
kapunk meg itt a földön -- nem tehetünk mást, mint hogy beszélni hagyjuk
őt magát. Azt írja, hogy a szíve megkapta Krisztus öt sebét. Karácsony
idején a Szűzanya átadta neki a Gyermek Jézust, hogy a szívében mint
jászolban őrizze őt. Az Úr hét különleges kegyelmi ajándékot ígért neki,
s ennek jeleként egyszerre hét aranygyűrű ragyogott a kezén. Amikor a
megfeszített Krisztust látta, hogy elviselhetetlen kínjaira választ
adjon, Gertrúd kihúzta a szegeket, és illatozó szegfűket tett a
sebhelyekbe.
Mindezek közben Gertrúd úgy érezte magát, mint egy
,,csatorna, melyen keresztül Isten kegyelmet áraszt az emberek felé''.
Nem lehet megszámlálni azokat, akiknek segítséget és vigaszt nyújtott.
Mindemellett ez a művelt apáca a Szentírást németre fordította
nővértársainak, hogy azok könnyebben megérthessék Isten szavát.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
ki Szent Gertrúd szüzet boldoggá tetted azzal, hogy szívében hajlékot
készítettél magadnak, kérünk, az ő közbenjárására világosítsd meg
irgalmasan szívünk sötétségét, hogy örömmel tapasztalhassuk: jelen vagy
és munkálkodsz bennünk!
Fontold meg:
Jézus életét adta érted, annyira szeretet.
Szentséges Szíve megérdemli a tiszteletedet!
Első péntekeken áldozzál Szent Szíve tiszteletére.
SKÓCIAI SZENT MARGIT
*Reska, 1047. +Edinburgh, 1093. november 16.
Margit
sorsát, születésétől haláláig a világtörténelem jobban meghatározta,
mint a többi fejedelmi családból született gyermekét. Ezt életrajzírója,
Durmferline-i Theoderich szerzetes is érezhette, mert a szent
életrajzában -- amelyet Margit leányának, Matildnak, Anglia
királynőjének írt -- a szokásosnál nagyobb helyet szentelt a történeti
eseményeknek.
Mintegy két évvel Margit születése előtt Nagy
Alfréd utódait letaszították a trónról és elűzték Angliából. Erre okot
is szolgáltattak. Dédapjuk, akit a nép ,,Tanácstalan Ethelréd''-nek
nevezett, a dánokkal régóta meglévő szövetséget, amely biztosította az
angolszász királyságot, tönkretette azzal, hogy az Angliában lévő
dánokat orvul meggyilkoltatta. A dán király bosszúhadjáratában Ethelréd
életét vesztette, első házasságából való fiát, Ironside Edmundot pedig
később gyilkolták meg. Dánia királyát, Knudot ismerték el Anglia új
uralkodójának. Trónja megerősítése érdekében Knud feleségül vette
Ethelréd második feleségét, a normann Emma hercegnőt. Emma két kiskorú
fia nagybátyjukhoz menekült Normandiába.
A fiúkat először
Norvégiába vitték, amelynek királya, Szent Olaf mint viking Ethelréd
szolgálatában állt. Amikor tíz évvel később Knud Norvégiát is
meghódította, a két fiú, bizonyára Olaffal együtt, akinek a sógora
Kijevben uralkodott, Kelet-Európába jött. Az első biztos adat, amellyel
Margit atyjáról, Edmundról rendelkezünk, az, hogy Magyarországon élt, és
Szent István király rokonságából vette feleségül Ágotát (aki egyes
történészek szerint Szent István húga, mások szerint Gizella rokona
volt).
Margit valószínűleg 1047-ben született, s az e
házasságból származó három gyermek közül a legidősebb volt. Edmund jól
érezhette magát Magyarországon, hiszen atyjának mostohatestvére, Eduárd
1041-ben elfoglalta Anglia trónját, tehát már nyugodtan hazatérhetett
volna. Amikor ugyanis Knud mindkét fia meghalt, Eduárdot hazahívták,
hogy véget vessenek az idegenek uralmának Angliában. De tudomásul
kellett venniük, hogy a korábbi idegen uralmat egy másikkal cserélték
föl. Eduárd ugyanis egész ifjúságát Normandiában töltötte. Amikor Anglia
királya lett, majdnem kizárólag normannokkal vette körül magát. Anglia
egyháza és kultúrája az ötvenéves dán fennhatóság alatt nagy sebeket
kapott, kézenfekvő volt tehát az új király számára, hogy a püspöki és
apáti székekbe képzett, a clunyi reform szellemét képviselő normann
klerikusokat hozzon. A hivatalnokok is mind Eduárd ifjúkori, normann
barátai lettek. Házassága gyermektelen maradt, s lassan közismertté
vált, hogy a trónt elígérte Normandiai Vilmosnak, a nagybátyjának. Ilyen
ígéretre Eduárdnak nem volt joga, mert Angliában a királyság nem
vröklődött, hanem választás útján szállt tovább. A ,,Bölcsek Tanácsa''
volt arra hivatva, hogy az örököst megválassza. Az uralkodó dinasztiának
csupán hagyományos joga volt ahhoz, hogy a választás lehetőleg egy
családtagra essék. Így a Bölcsek Tanácsa, ez a tősgyökeresen angolszász
hivatal elérte, hogy Alfréd utolsó életben lévő ivadékát visszahívják a
trónra.
Küldöttség indult tehát Magyarországra, hogy a király
unokaöccsét és családját visszahozzák Angliába. 1057-ben vagy valamivel
korábban érkezett Edmund a feleségével, Ágotával s gyermekeivel:
Margittal, Krisztinával és Edgárral Anglia földjére, amely természetesen
idegen volt számára. Margit ekkor tíz éves lehetett, s hogy miként
fogadta ezt a hazatérést, arról életrajzírója nem emlékezett meg.
Edmundot királlyá koronázták, de néhány év múlva meghalt.
Ezáltal
ismét előtérbe került a trónutódlás kérdése, mivel gyermekeket nem
szoktak királlyá választani. A figyelem egyre inkább a mindenki által
szeretett, bátor Harald, az angolszász Edán nemesi párt jelöltje felé
irányult.
Normandiai Vilmos korábban, amikor Harald hajótörés
miatt a normann partokra vetődött, megeskette, hogy támogatni fogja az ő
trónkövetelését. Amikor Eduárd 1066-ban meghalt, Harald ezt az esküt,
mert kikényszerített volt, érvénytelennek nyilvánította és elfogadta a
királyválasztást. A folytatás az lett, hogy uralkodása nem tartott egy
évig sem, mivel a hastingsi csatában elesett. A Bölcsek Tanácsa most,
utolsó kísérletként Anglia függetlenségének megvédésére, a fiatal
Edgárt, Edmund és Ágota fiát, Margit testvérét választotta királlyá. De
Hódító Vilmossal szemben a gyermek Edgárnak nem voltak esélyei, már csak
azért sem, mert a legfontosabb állami hivatalok normannok kezében
voltak, akik hercegüket, Vilmost ujjongva ünnepelték mint királyt.
Edgár,
anyjával és nővérével Margittal együtt, Anglia ősi ellenségéhez,
Skóciába menekült. Akkor Malcolm uralkodott Skóciában, akit alattvalói
,,Véres''-nek hívtak. Félelmetes kegyetlenséggel állt bosszút Macbeth
hívein, aki atyját megölte és elragadta a trónt. Anglia határvidékének
lakói is többször megszenvedték ezt az irtóhadjáratot. Malcolm Anglia
belső bizonytalanságát és az angolszász uralkodócsalád távollétét arra
használta föl, hogy újra meg újra betört az országba. Ugyanakkor
megszerezte magának Margit kezét, aki csak családjának sürgetésére
mondott igent a házasságra.
Margitról attól az időtől kezdve
kapunk élesebb vonásokkal rajzolt képet, hogy Skócia királynéja lett.
Életrajzában ez áll: ,,Malcolm a legnemesebb családból vett magának
feleséget, aki még nemesebb volt bölcsességében és jámborságában..
hatására a király elhagyta vad szokásait... Egész környezete
megváltozott Margit körül... Előtte többé egy durva szót ki nem
ejtettek.'' Életrajzírója azt is közli, hogy Margit -- és nem a király
-- összehívta a skót egyház zsinatát, hogy a római egyház szokásaitól
eltérő szokásoktól, amelyek az egykor Írország felől megtérített skót
egyházban még mindig föllelhetők voltak, megszabadítsa a skótokat. A
királyné a zsinaton tárgyalt teológiai kérdésekhez is hozzászólt.
Akkoriban éles viták folytak arról, hogy a bűnös embernek egyáltalán
szabad-e Krisztus Testét magához vennie. Margit azt a nézetet képviselte
a zsinat előtt, hogy - - jóllehet valamennyien bűnös emberek vagyunk --
ha valaki meggyónt, megbánta bűneit, megtette az elégtételt, és hittel
járul a szentáldozáshoz, az a Szentírás szerint nem ítéletre, hanem
bűnei bocsánatára méltó.
Nemcsak az életrajzíró Theoderichtól,
hanem más forrásokból is tudjuk, hogy Skócia népe hálás szeretettel
tisztelte Margit királynőt, aki templomokat és kolostorokat épített, és
minden nyomorúságos szenvedőn segített. Az irgalmasság tetteinek
gyakorlásával emléket állított az emberek szívében. Margit, aki Alfréd
családjának utolsó királynéja volt, minden angol királynő anyja is lett
azáltal, hogy leánya, Matild Hódító Vilmos legkisebb fiának, a Vilmos
utódjává tett I. Henriknek lett a felesége.
Margit 1093.
november 16-án halt meg, négy nappal azután, hogy a férje, Malcolm és
idősebb fia az angolok elleni csatában elestek. A nép körében azonnal
szentként kezdték tisztelni; ünnepélyes szentté avatása 1261-ben
történt. Margit és Malcolm földi maradványait a reformáció idején
Spanyolországba menekítették, az Escorial templomában nyugszanak.
Ünnepét 1673-ban vették föl a római naptárba, június 10-re. 1969-ben november 16-ra helyezték át.
--------------------------------------------------------------------------------
Theoderich
a következő jelenetet örökítette meg röviddel a szent halála előtt:
,,Amikor a királyné halálán volt, belépett hozzá a szobába egyik fia.
Éppen a harctérről jött, a lelke súlyos bánattal volt teli, hiszen
anyjának azt kellett volna jelentenie, hogy atyja és testvére a
csatatéren maradtak holtan, és most anyját is halálán látja. Miközben
szívét eltöltötte a keserűség, a királyné összeszedve utolsó erejét,
megkérdezte, mi van férjével és a másik fiával. A fiú, arra gondolva,
hogy ha az igazat mondja, azzal megöli édesanyját, csak annyit
válaszolt, hogy ťjól vannakŤ. A királynő azonban fölsóhajtott, és ezt
mondta: ťTudom, tudom, de megesketlek téged a kezemben lévő keresztre,
mondd el nekem a valóságot.Ť Így a fiú elmondta a történteket. S ekkor
Margit ahelyett, hogy asszonyoknál szokásos jajgatásban tört volna ki,
ez a keresztény lélek az égre emelte a szemét és két karját, majd az
Istent dicsérte azért, hogy élete utolsó órájában még ilyen nagy
szenvedésben lehetett része.''
A szentté avatás alkalmával
ereklyéit kiemelték, s a legenda szerint a következő történt.
Felnyitották a sírt, és a maradványokat egy ezüst ravatalra helyezték,
hogy a templom szentélyébe vigyék át. Amikor a menet Malcolm király
sírboltja előtt haladt el, meg kellett állniuk, mert az ereklyét vivők
nem tudtak továbbmenni. Akkor egy öregember azt tanácsolta, hogy emeljék
ki Malcolm csontjait is, és helyezzék oda Margit mellé. Mikor ez
megtörtént, folytathatták útjukat.
Ez a csodás elbeszélés azt a meggyőződést tükrözi, hogy Margit megszelídítette és szentségben maga mellé vette Malcolmot.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
ki Szent Margitot arra választottad, hogy különös szeretettel szeresse a
szegényeket, kérünk, segíts, hogy közbenjárására és példáját követve mi
is megmutathassuk felebarátainknak, mennyire jó vagy!
Példája:
Légy jóságos, minden helyzetben legyél kiválló!
Szent Máté apostol és evengélista
Eredetileg
Lévinek hívták. Atyja Alfeus volt. Kafarnaumban élt és hivatására nézve
vámos volt. Egyszer Jézus, elhaladva a vámszedő asztal mellett, Lévit
apostolának hívta. Ő azonnal követője lett Jézusnak. (Mt. 9, 9.) Neve
az apostolok jegyzékében mindenütt szerepel. Az apostolok szétoszlása
után, a hagyomány szerint, Palesztinában, Szíriában, a médeknél,
Perzsiában, Indiában és Etiópiában hirdette az evangéliumot. Egyébként
életéről biztosat nem tudunk. Szintén a hagyomány szerint, tűzhalállal
szenvedett vértanúságot 60. körül. Neki köszönhetjük az első hiteles
evangéliumot. A legjobban ő mutat rá arra, hogy az ószövetségi
jövendölések Jézus Krisztusban teljesedtek be.
Cantenbury-i Szent Ödön hitvalló, † 1242.