P. Boros Fortunát (1895-1953)
Kiváló történész, szerkeszto, a ferences könyvkiadás igazgatója. 1942-48-ig az erdélyi ferences tartomány fonöke. 1951-ben Brassóból elhurcolták kényszermunkára a Duna-csatornához. Betegen a Capu1 Midiai börtönben 1953. márc. 16-án lapáttal agyonverték. Sírja ismeretlen helyen van.


P. Écsy János (1919-1982)
Szintén az erdélyi rendtartomány tagja. Eloször 1951-ben hurcolták el, majd 1961-ben internálták. 1964-ben szabadult. 1970-tol a csiksomlyói rendház fonöke volt. 1982. ápr. 12-én gépkocsival ment káplánjával, Anaklét atyával Gyulafehérvárra. Visszautaztában a medgyesi ún. halálkanyarban egy autó szabálytalan elozéssel beléjük rohant. Écsy atya szörnyethalt, a többiek is súlyosan sebesültek. Nem baleset, hanem a Szekuritaté által megrendezett gyilkosság áldozata lett. Sírja Csíksomlyón van.


Szent János püspök

János Palesztinából származott. 18 éves korában megkeresztelkedett és szerzetessé lett. Kitűnt a böjtölésben. Erényes életéért Damaszkusz érsekévé választották. Rövid idő múlva úgy ítélte meg, hogy érseki teendőit nem tudja összeegyeztetni a szerzetesi élettel. Ezért titokban elhagyta Damaszkuszt és Barszonofiosz néven, mint egyszerű zarándok a Nitria hegyére ment. Ott egy kolostorba lépve buzgón szolgálta a közösség tagjait. Később mégis felismerték, amiért Egyiptomba menekült. Elhunyt az V. század II. felében, több lelkileg hasznos iratot hagyva maga után.


Szent Kasszián atya

Kasszián atya Rómából származott. Kora fiatalságában kimutatta vonzódását a Szentírás könyvei iránt. Éles elméje lévén, először filozófiát, asztronómiát tanult és utána fordult a Szentírás felé. Tisztaságát testben és lélekben őrizte. Elhagyván hazáját Aranyszájú Szent Jánost kereste fel Konstantinápolyban, akitől új ismereteket sajátított el. Mint szerzetes, Betlehemben, Thébában és Nitriában élt. Aranyszájú Szent János diakónussá szentelte. Ezután Rómába ment. Ott áldozópappá szentelték, ami után eltávozott Marseillesbe. Ott két kolostort, egy férfit és nőit alapított. Kasszián atya néhány oktatóbeszédet is írt, olyan tartalommal, hogy mindenki, aki kézbe veszi, lelki hasznot merít belőle. Írt még Nesztor tévtanító ellen is Isten Fiának megtestesüléséről és az Istenszülő tiszteletére. Hosszú időt élvén könyveivel sok hasznot hajtott szerzeteseinek. Meghalt 435. július 23-án.


Szent Theoktériszt vértanú

Szentünk a Prussza melletti pelikitszki kolostor elöljárója volt. A VIII. században Konstantinosz Kopronimosz uralkodása (741-75) alatt szenvedett a szentképek tisztelete miatt. Orrát és kezeit gyantával égették. Új Szent István vértanúszenvedéseinek volt társa.

Alexandriai névtelen betegápoló szentek,     † ~260   


FIRENZEI Boldog ANTÓNIA II. r. (1401-1472) Elokelo firenzei családból származott. Szülei akaratából korán házasságra lepett, de férje halála után ellenállt rokonai unszolásának, hogy újabb házasságot kössön. A tökéletesség vágyával belépett a Boldog Angelina által akkoriban alapított szerzetes III. rendi Szent Honufriusz kolostorba. Miután erényességét sokszorosan igazolta, elobb Folignoba*, majd Aquilába küldték, ahol a Szent Erzsébetrol nevezett kolostort 14 éven át kormányozta. O azonban többre vágyott. Kapisztrán Szent Jánossal is megbeszélte a dolgot, hogyan térhetne át a Szent Klára eredeti Regulája szerint folytatott életre, hogy minél inkább élje az Istennel egyesült életet. V. Miklós pápa jóváhagyásával (1450 körül) Aquilában a Krisztus Teste kolostorban 14 novérrel Szent Klára Regulájára fogadalmat tett, s ezzel a várost új szerzetesközösséggel gyarapította. A kolostort azóta „Szegény Szent Klára” kolostornak nevezték. Kapisztrán Szent János rendelkezésére a novérek vezetojévé lett, s legfobb törekvése arra irányult, hogy a novéreket, foképp saját példájával, a szerzetesi tökéletességre vezesse. Alázatára vall, hogy a legalantasabb munkákat magának tartotta fenn. A türelem gyakorlására alkalmat adott neki hozzátartozói molesztálásai, igazságtalanságok, rágalmak, mik ártatlanul érték, és 16 évi betegsége. S nehogy a test a lélek ellen lázadjon, a test ellenállását kemény munkával és önmegtagadásokkal igyekezett megtörni. A szegénységet, sot az élet fenntartásához legszükségesebb dolgok hiányát is örömmel viselte el, csak viselt ruhát hordott, sohasem újat. Ami szabad ideje maradt, imádságra fordította. Éjszakákat imádkozott át, néha extázisban. Szeretetét mindenki megtapasztalta, foként a betegek. Éjjel-nappal ágyuknál volt, anyai gondoskodással vette oket körül, testi enyhülést, lelki- erosítést nyújtott nekik: Elore tudva elköltözése idejét, a novéreket a Regula megtartására, egymás iránti szeretete buzdította. Az Egyház szentségeivel megerosítve 71. évében költözött át a szebb hazába. Erényeinek fennmaradó emléke, a sírjánál történo csodák eredményeképp IX. Piusz 1847-ben boldoggá avatta.
„Intem és buzdítom az Úr Jézus Krisztusban összes novéreimet, hogy mindig iparkodjanak utánozni a szent egyszeruség, alázatosság és szegénység útját, valamint a szent szerzetesi életmódot, miként maga Krisztus és boldogságos Ferenc atyánk tanította megtérésünk óta.”
Szent Klára Végrendeletébol.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Antóniát életútján Szent Klára rendjébe vezetted. Segíts,
hogy érdemei és példája által a földön téged egyre igazabb szeretettel szeressünk, a boldog örök életben pedig színrol színre láthassunk. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Bazil hitvalló

Szent Bazil a képrombolá Izauri Leó császár uralkodása idején élt. Elhagyván a világot, belépett egy kolostorba és ott erényes szerzetesi életet folytatott. Amikor a szentképek elleni harc megkezdődött, Bazil bátran ellentállt neki. Ezért elfogták, és kínzások alá vetették. Ennek ellenére Bazil elvetette a képüldözők tévtanítását, és szent Prokóppal együtt vére ontásáig kiállt az igaz tanítás mellett. Amint Prokópot is, egész testében kínozták, majd börtönbe zárták. Sok ideig szenvedtek a börtönben, az istentelen császár haláláig. Ezután minden börtönben szenvedőt kiengedtek a börtönből. Szentünk tovább élte addigi szerzetesi életét. Istennek kedves élet után halt meg 750 körül.


Boldog Hedvig     † 1399   


Leoniszai Szent József     hitvalló, † 1612   


Szent Manna és Kira anyák

Mindketten a kisázsiai Beria városából származtak, nemes szülőktől. Nem törődve magas származásukkal, egy kis szögletben húzták meg magukat a városon kívül, ajtaját elfalazták, csak egy kis nyílást hagytak meg, hogy valaki ételt juttasson be rajta. Állandó hallgatagságban éltek, hideget és meleget, az időjárás viszontagságait türelmesen viselve. Több mint 50 évet éltek így, és békében hunytak el 450 körül.


Szent Nesztor püspök

Szentünket különös szelídség jellemezte. Imádság közben fogták el saját házában. Magidisz város parancsnoka Irenarch Pergiába küldte. Az úton Nesztort égi hang, de földrengés is megrősítette. Szörnyű kínzások után keresztre feszítették 250 Décius császár idején.


Szent Oszvald
       

Szent Protériosz főpap

Az alexandriai pátriárkai székre akkor választották meg, de mikor a chalkedoni zsinat elítélte és megfosztotta attól Dioszkurt. Az eretnekek által felizgatott nép 457-ben, a keresztelő kápolnában verte agyon a főpapot, holttestét az utcákon vonszolták, aztán elégették.

  

Szent Román     apát és hitvalló, † 463   

BOLDOG CHAPDELAINE ÁGOSTON és TÁRSAI vértanúk

*La Rochelle, 1814. január 6. +Si-linkien, 1856. február 27.

Anglia Kína elleni szerencsétlen ópiumháborúja 1842-ben a nankingi szerződéssel fejeződött be, amely Kínát arra kényszerítette, hogy öt kikötőjét nyissa meg az angol kereskedelem számára. Ugyanezeket az előjogokat megszerezte több európai hatalom is. Franciaország már az 1844. évi vhampoai szerződésben rögzítette a vallásgyakorlás szabadságát az öt kikötőre vonatkozóan. A kínai tárgyalófelek viszonylag könnyen és gyorsan engedtek a franciák kívánságának, nem annyira az általuk nem ismert keresztény vallás iránti tiszteletből, inkább azért, mert azt hitték, hogy Franciaországban szövetségest találnak Anglia ellen. Amikor ebbeli reményeik szétfoszlottak, a vallásszabadságot sem vették túlságosan komolyan. Ezek az események megingatták a Középső Birodalom belső biztonságát, s a folyamatot az ún. Tajping-lázadás csak elmélyítette. A lázadás (1850--64) Kantonból indult ki és Nanking elfoglalásával (1853) érte el tetőpontját. Kirobbantói vallási rajongók voltak, akik keresztény elemeket építettek be a konfuciánus világnézetbe, ezért a keresztényeket azzal gyanúsították -- ezúttal az ország déli részén --, hogy együttműködnek a forradalmárokkal. Ebbe a zűrzavarba került bele a fiatal francia hithirdető, amikor 1852-ben partra szállt Hongkongban.

Auguste Chapdelaine (1814--1856) egy La Rochelle közelében lakó, mélységesen vallásos családból származott. Szívósságát és megtörhetetlenségét családi örökségként, közelebbről az apjától kapta, aki a forradalom utáni nehéz években az Egyházhoz hű katolikusok és a gyakran rejtekhelyről rejtekhelyre igyekvő papok támasza volt. Ezek az események, amelyek születésekor még eleven emlékekként éltek családjában, a kis Ágostonra minden bizonnyal mély hatást gyakoroltak; már korán felébredt ugyanis benne a vágy, hogy pap legyen. Ám kemény mezei munka közben kellett várakoznia a huszadik évéig, amíg megkezdhette a tanulmányait.

A coutances-i szemináriumban, ahol 1843. június 10-én pappá szentelték, érlelődött meg elhatározása, hogy hithirdető lesz. Türelmének azonban ismét kemény próbát kellett kiállnia. Az egyházmegye általános vikáriusa megmagyarázta neki, hogy nincs kétsége ugyan missziós hivatása felől, de bizonyos okokból, amelyeket nem közölt vele, egy ideig még várakoznia kell kívánsága teljesülésére. A fiatal pap minden további nélkül engedelmeskedett, és káplán lett Boucayban. Plébánosa később úgy nyilatkozott arról a két évről, amely alatt hűségesen szolgált nála, hogy missziós eszménye tántoríthatatlanul a szeme előtt állott, és hogy vezeklési gyakorlatokkal készült majdani megvalósítására (hetenként háromszor böjtölt és gyakran ostorozta magát).

Végre 1851. február 16-án beléphetett Párizsban a külföldi missziók szemináriumába. Egy évvel később, 1852 áprilisában az egykori boucayi segédlelkész már megkapta beosztását a Kvantung és Kvangszi tartományokban levő kínai misszióba. Április 29-én elutazott. Kína déli részeinek misszionálását 1848-ban a párizsi missziós szemináriumra bízták. 1853-ban Zefirin Guillemint (1814--1886), Ágoston földijét nevezték ki ezeknek a vidékeknek apostoli prefektusává; ő a vele egykorú Ágostont küldte Kvangszi tartományba, ahol a missziós munkát újra kellett kezdeni, mert másfél évszázad óta nem lépett hithirdető ebbe a kiterjedt tartományba. Első kísérlete alkalmával nem jutott nagyon messze. Megtámadták és kifosztották, ezért vissza kellett térnie Kantonba. Második útján eljutott legalább a szomszédos Kveicsu tartományba, ahol egy kiemelkedő misszionárius, a későbbi apostoli vikárius és püspök, Lions (+1893) vezette be a missziós életbe és a kínai nyelvbe.

Eközben Kvangszi tartományban egy buzgó világi apostol tevékenysége következtében kialakult egy új keresztény közösség magva. Hírét vették, hogy a tartományuk számára kijelölt hithirdető Kveicsuban tartózkodik. Küldöttek mentek érte; öt napig tartó meneteléssel érte el végül missziós vidékét Silin-him kerületi székhely közelében. Azonban már tíz nap múlva négy másik katolikussal együtt elfogták, és kihallgatásra a kerület székhelyére vezették. A jóakaratú mandarinnak meg kellett állapítani, hogy az elfogottak nem tartoznak sem a (tajpingi) forradalmárokhoz, sem a mohamedánokhoz, akik hasonlóan zendülést támasztottak. Hogy azonban biztos legyen a dologban, a periratokat el kellett küldenie a tartomány kormányzójához, és meg kellett várnia annak döntését. Így hát a hithirdetőnek és a katechumenoknak a karácsony ünnepnapjait fogságban kellett tölteniök. A követek azonban forradalmárok kezébe kerültek, kirabolták és további utazásukban akadályozták őket. Visszaérkezésük után a keresztényeket szabadon engedték. Ágoston végre elkezdhette tulajdonképpeni missziós munkáját.

1855. július 10-i levelében nagy örömmel értesíti párizsi elöljáróját, hogy 170--180 katechumennel megkezdte a keresztségre való előkészületet. Az első keresztségeket Szent Józsefnek, a kínai egyház védőszentjének ünnepén szolgáltatta ki. Elsőként az a világi apostol keresztelkedett meg, akinek a buzgóságát tanúsította mindenekelőtt a katechumenek csapata. A József nevet kapta. Az év folyamán valószínűleg további keresztelendők is megkapták a keresztség szentségét.

A hithirdető azonban nem túl sokáig örülhetett fárasztó, mégis boldogító apostoli munkájának. Már 1856 februárjában újból üldözni kezdték az ifjú közösséget. Ágoston a kerületi székhely egy katolikus írójánál keresett először menedéket; ahelyett azonban, hogy a még nyugodt, szomszédos Kveicsu tartományban igyekezett volna biztonságba jutni, a nyájánál akart maradni. Már a következő napon elfogták, és a kerületi mandarin elé vezették. A vád zendülésre való felbujtás volt, és azzal a felszólítással végződött, hogy rossz vallásáról mondjon le. Ágoston áthagyományozott válasza így hangzott: ,,Mivel vallásom az igazi, nem mondhatok le róla. Egyébként nincsenek rossz szándékaim. Arra intem az embereket, hogy tegyék a jót, és így kiérdemeljék a mennyország boldogságát.'' Erre a fogoly 300 ütést kapott a talpára és 300 ütést bambusznáddal a testére. Vérrel és súlyos sebekkel borítva szó nélkül szenvedett. Súlyos éjszaka után, bilincsbe verve, amely még csak mozgást sem engedett neki, a következő reggel halálra ítélték, de a február 26-ról 27-re virradó éjszaka belehalt sebeibe; csak ezután fejezték le, és holttestét az állatok elé vetették.

Bármilyen kicsi és jelentéktelen volt is Ágoston első kialakuló közössége, két tagjának, a fiatal Pei-mu Lőrincnek és egy ifjú özvegynek, Csau-Kong Ágnesnek meg kellett osztania papjukkal a vértanúságot. Lőrinc már Ágostonnal volt a körzet székhelyén, amikor menedékhelyén megjelent közösségének néhány asszonya kisgyermekével együtt. Férjük már fogságban volt. Ágoston segítségét és tanácsát kérték, s abban egyeztek meg, hogy az asszonyok gyermekeikkel együtt a mandarin lába elé borulnak, hogy férjük és apjuk életéért könyörögjenek. Mivel mégsem volt bátorságuk az ilyen, kínai viszonyok között rendkívüli lépéshez, Lőrinc vezetőként élükre állt. Ekkor a mandarin egész dühe ellene fordult. Mialatt az asszonyokat kegyetlenül megverték és fogságba vetették, neki borzasztó kínvallatást kellett kiállnia, s ez azzal a felszólítással végződött, hogy tagadja meg hitét. Bátor magatartása a mandarin dühét a végsőkig fokozta, úgyhogy őt még Ágoston elfogása előtt kivégezték.

Csau-Kong Ágnes Kveicsu szomszédos tartományából való volt, ott született 1833-ban. Fiatalon férjhez adták egy keresztény férfihoz, majd annak halála után nem ment ismét férjhez, hanem iskolába járt, és tudását az Egyház szolgálatába állította. Amikor Ágoston Lions nevű társától alkalmas hitoktatónőt kért leendő közössége asszonyai és lányai számára, Ágnes ajánlkozott erre a feladatra. Úgy látszik, hogy önfeláldozó és sikeres tevékenysége magára vonta üldözői figyelmét, mert már a férfiak első csoportjával együtt elfogták és fogságba vetették. A bírósági tárgyalás napján, amikor Ágoston sorsa is eldőlt, igen kiemelkedő bátorságot tanúsított. Sem ígéretek, sem fenyegetések nem tudták eltántorítani hitétől. Az elítélése előtt mondott és áthagyományozott kevés szava az ókeresztények kihallgatásaira emlékeztet. Ugyanazzal a halállal sújtották, mint Ágostont. Négy nappal később halt meg sebei következtében.

Ezekről a Kvangszi tartományban végbement eseményekről Guillemin, a távoli Kanton missziójának elöljárója csak július elején értesült hírnökök és levelek útján, s elküldte az első tudósítást Lyonba, a Hitterjesztés Művének vezetőségéhez. Ezen alapulnak a fentiek is. A püspök írása végén kifejezett kívánsága, tudniillik, hogy a vértanúk vére szolgáljon Kvangszi egyházának javára, meglepő módon beteljesedett: a tartománynak a kínai hierarchia felállításakor már három püspöke volt. Ágostont két társával, Lőrinccel és Ágnessel együtt 1900. május 27-én avatták boldoggá.


Szent Baldomér     hitvalló, † 660   


BACHSTEIN FRIGYES és társai prágai vértanúk (1611)

A hitújítás idején több országban kegyetlen üldözést kellett kiállania a katolikusoknak, köztük a ferenceseknek. Legismertebb ferences vértanúk: a) az angliai vértanúk, élükön Morus Szt. Tamással (1535), b) a németalföldi (gorkumi) 11 szent vértanú, c) a franciaországi vértanúk (1560-80 között a hugenotta háború folyamán mintegy 200 ferences vértanú). Hozzájuk csatlakoznak a csehországi vértanúk. Az elso üldözési hullámban, mely Husz János máglyahalála után (1415) tört ki, sok pap, szerzetes halt meg. A 17. században a vallásháborúk korában lett vértanú Prágában a 14 ferences szerzetes: Bachstein Frigyes házfonök és 13 társa. (Igaz, voltak eroszakosságok, kivégzések, kitelepítések katolikus részrol is, ezek közt a leghírhedtebb: 42 protestáns lelkész gályarabságra ítélése 1675-ben Pozsonyban, de ezeket az eseteket a protestáns részrol történt kegyetlenségek mindenképpen felülmúlták.) Csehországban a huszita „cseh testvérek” és a kálvinisták régóta vártak az alkalomra, hogy a katolikus vallás hu képviseloit az útból eltávolítsák. Különösen szálka volt a szemükben a II. Rudolf császár által Prágában alapított „Havas Boldogasszony” ferences kolostor. Az alkalom megjött, amikor a császárellenes Mátyás foherceg megjelent csapataival a város elott. 1611. febr. 15-én reggel a dühöngo protestánsok megtámadták a templomokat, kolostorokat, azokat feldúlták, kirabolták. A ferences kolostorba is behatoltak. A spanyol P. Martinez János atya menteni akarta az Oltáriszentséget. Karddal levágták a kezét, mire leesett a cibórium, a szentostyák szétgurultak. Szörnyu káromkodások közt taposták szét a kálvinisták a szentostyákat. János atya ezt meg akarta akadályozni, erre leütötték a fejét. Aztán sor került a kolostor többi lakójára: Frigyes atyának a szívét szúrták keresztül. Hasonló véget ért két másik páter, az egyik francia, a másik olasz volt. Egy diákonus, egy szubdiákonus, két klerikus, négy laikus testvér és két novícius lettek vértanúk. Hármukat felkergették a templom tetejére, hogy ott lojjék le oket, élvezve, mint esnek le sebesülten a földre. Többeket kardokkal, bárdokkal ízekre szabdaltak. A vértanúk tetemét csak harmadnapra bátorkodott néhány hu katolikus összeszedni s egy kápolnába elvinni. Isten számos csodával dicsoítette meg hu szolgáit. Boldoggá avatási eljárásuk folyamatban van.

„A minden kegyelem Istene, aki Jézus Krisztusban örök dicsoségre hívott meg benneteket, rövid szenvedés után maga fog majd titeket tökéletessé tenni, megerosíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni. Neki legyen dicsoség mindörökkön örökké. Ámen.” (1 Pét 5,10-11)

Imádság:

Istenünk, növeld bennünk a hitet, amely Frigyes atyát és vértanú társait

mindhalálig huségessé tette és diadalra vezette. Add, hogy mi is ezt a hitet kövessük, és benne üdvösségre találjunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Gábor     hitvalló, † 1862        

BOLDOG IZABELLA klarissza, szűz (1225-1270)

Az Izabella név az Erzsébet név változata. IX. Szent Lajos király huga. Anyja Blanka királyno, aki példaadó vallásossággal nevelte gyermekeit. Még a szerzetbe lépése elott a királyi palotában is már szinte szerzetesi életet élt, s Istennek szüzességet fogadott. Amikor II. Frigyes császár Konrád fia nevében megkérte a kezét, o hivatkozott fogadalmára. Mivel a házasságot a pápa, IV. Ince is szorgalmazta, levelet írt a pápának, melyben a szuzi életet magasztalta. Buzgó imaélete, önmegtagadása dolgában nem maradt el bátyja mögött. Hogy melyik évben lépett be a klarissza rendbe, pontosan nem tudjuk, csak azt, hogy a Párizs melletti Longchamp* zárdát 1261-ben alapították s ebben élt kilenc évig. Beöltözésekor „az alázatos Miasszonyunkról nevezett Izabella” nevet vette fel. Több udvarhölgye is követte példáját s vele együtt szerzetessé lett. „Megvetve evilág csalárdságait, inkább akart mennyei Jegyesének alázatban és szegénységben szolgálni, mint királynoként uralkodni. Sok csodával is tündökölt” - írja róla a ferences Martyrológium. Szent Lajossal egy esztendoben, 1270-ben halt meg Longhampban febr. 23-án. X. Leó pápa (1513-1521) avatta boldoggá. Szent Bonaventúra, aki az 1250-es években Párizsban tanított, lelki kapcsolatban volt a párizsi klarisszákkal, egy muvet (De perfectione ad Sorores) az o számukra írt. A longchampi klarisszák elfogadták IV. Orbán pápa Reguláját (1263), mely enyhített az eredeti Regula szigorúságán, így az ún. „urbanista” klarisszákhoz tartoztak. (Orbán latinul Urbanus.)

Kortársa és barátnoje írta róla:

„Az ártatlanság tükrét láttuk benne s amellett a bunbánat csodálatraméltó példáját; a szívtisztaság liliomát, a türelem és önmegtagadás illatos virágát, a jóság és irgalmasság kimeríthetetlen forrását.”

Imádság:

Istenünk, te megadtad Boldog Izabellának, hogy a világi örömök helyett

Krisztus követésének keskeny útját válassza. Segíts minket, hogy a világ kísértéseit legyozzük és dicsoségünket szent Fiad keresztjében leljük meg. Krisztus, a mi Urunk által.

GORZEI SZENT JÁNOS bencés apát

*Vandičres, 900 előtt. +Gorze, 976. március 7.

A Metztől délre fekvő Gorze híres kolostorreformjának kezdetei elválaszthatatlanul összekapcsolódnak vandičres-i János nevével.

Nem sokkal 900 előtt született egy nemes vagy szabad paraszt fiaként a Mosel mellett Vandičres-ben, nem messze Pont-ŕ-Moussontól. Apja taníttatta a tehetséges ifjút. Metz és Saint Mihiel iskoláinál azonban nem jutott tovább; apja korai halála visszaszólította a családi gazdaságba. A metzi papokkal és a Szent Péter-kolostor bencés nővéreivel való kapcsolata felébresztette benne a szerzetesi hivatást. Néhány éven át Argonne vidékén élte a legkeményebb remeteéletet. Római útja és Montecassino megismerése sem tudta eltéríteni a remeteség eszményétől. 933-ban Metz püspöke felhívta János figyelmét a düledező Gorzera. Itt megtalálta társaival a keresett magányosságot, keménységet.

A bencés regula útmutatása szerint heten tettek fogadalmat; Einold lett az apátjuk. Buzgón igyekeztek elsajátítani az istenszolgálat és az engedelmesség szabályát. Később innen indult el a megújulás, majd átterjedt a többi lotharingiai szerzetesközösségre, sőt rajtuk túl is. A fiatal szerzetesközösség buzgósága túlment a regula követelményein. Az imádság kötelezettsége, a vezeklésük szigorúsága messze felülmúlta Szent Benedek (lásd: A szentek élete, 339. o.) mértékét. János járt elöl jó példájával. Imádságos szelleme és aszkézisének keménysége mindenkit magával ragadott, s kitűnt az atyák írásainak tanulmányozásában is. A gondnok (cellárius) tisztével együtt rábízták a roskatag kolostor gazdasági fellendítésének gondját is.

János sikeres tevékenysége nem maradt elrejtve. Nagy Ottó császár 953- ban Abderrahman córdobai kalifa udvarába küldte. Három évig tartó megbízatását bátran teljesítette.

Einold halála után, 959-ben vagy 960-ban apáttá választották. 976. március 7-én halt meg.

Szent Julián     vértanú, † 251   

Boldog Báthory László     hitvalló, † ~1484   

Február 27-én Bátori László pálos rendi szerzetesre emlékezünk. A XV. század első felében élt, a budaszentlőrinci pálos kolostorban, majd a Nagy Hárs-hegy remetebarlangjában. Ő készítette el az első, majdnem teljes magyar nyelvű bibliafordítást. Magyarul írt szentírásmagyarázata Mátyás király könyvtárába került, ám a török hódoltság korában nyoma veszett. A pálos rendben boldogként tisztelik. Emlékét ma is őrzi a nagyhárshegyi Bátori-barlang.

Bátori (egyes források szerint Báthory) László gyermek- és ifjúkoráról keveset tudunk. A hagyomány szerint a Szent István korabeli Gutkeled nemzetségből eredő főrangú család, újabb kutatók szerint egy nyírbátori polgárcsalád sarja volt. Nyírcsászáriban született, 1420-ban. Fiatal éveit Közép-Szolnok és Kraszna vármegyében töltötte. Itáliában és Franciaországban végezte iskoláit. Hazatérte után katonáival aktívan részt vett Hunyadi János oldalán a török elleni harcokban, s élte a főurak korabeli szokványos életét. Szilágysomlyó birtokosa volt. Mivel 1438-ban nem vonult hadba a török ellen, erdélyi birtokait a vajda elkobozta, de Erzsébet királyné visszaadatta.

Mikor látta, hogy V. László udvara Hunyadi János árvái ellen fordul, a világból kiábrándulva, belépett a magyar pálos rendbe. Szerzetesi életének java részét a rend anyaházában, Buda mellett, a hatalmas és népes Szent Lőrinc-kolostorban élte le. A budaszentlőrinci kolostort 1290-ben kezdték építeni, és 1310 körül fejezték be. Mátyás uralkodása idején a rendház és a hozzátartozó templom, valamint a gazdasági épületek tovább bővültek, s a kolostor ebben az időben élte fénykorát. Az ország legnagyobb rendháza volt. Mátyás király is többször fölkereste a kolostort.

László kitűnt buzgóságával, alázatosságával és aszketikus életével. A hittudományoknak szentelte életét. Engedélyt kért, hogy kiköltözhessen a közeli a Nagy-Hárshegy egy barlangjába. A kolostorral továbbra is kapcsolatot tartott, napjait azonban a remeték életrendje szerint osztotta be: imádság, elmélkedés, kétkezi munka. Hunfalvy János szerint húsz évig remetéskedett itt.

Elkészítette az első majdnem teljes magyar nyelvű bibliafordítást.  A kötet Mátyás király saját könyvtárában, Corvinái között is helyet kapott, később azonban, a török hódoltság korában eltűnt, akárcsak a latinból fordított Szentek élete című munkája is.

A barlangban végzett bibliafordítási munka az életébe került: a vezekléstől, böjtöléstől elgyengülve tért vissza a budaszentlőrinci pálos kolostorba. Megromlott egészsége ellenére folytatta az aszketikus és áhítatos életet. Halála napján még misézett. Budalőrincen halt meg, 1456. február 27-én. A kolostor templomában, a Szent István-oltár előtt temették el. Sírja a kolostorral és a templommal együtt elpusztult a török időkben. A pálos rendben boldogként tisztelik.

Egykori barlangját 1911-ben, Bátori-barlang néven nyitották meg. 1929-ben oltárt is építettek benne. Munkásságát megörökítő fekete márványtáblát helyeztek el, a bejárata előtt kis faházat létesítettek, majd 1931-ben Havran Imre iparművész tervei alapján egy márványoltárt alakítottak ki, amiből mára már csak a márványtábla összetört darabjai maradtak meg. Bátori László pálos rendi szerzetesnek, az első magyar nyelvű Biblia fordítójának nincs emléktáblája a helyen, és a barlangra is csupán egy felirat nélküli vasajtó utal.

Reményik Sándor Báthori László barlangja előtt című versével emlékezik meg a boldogként tisztelt pálos bibliafordítóról.

Magyar Kurír

SEVILLAI SZENT LEANDER püspök

*Cartagena, 549 előtt. +Sevilla, 600. március 13.

Leander olyan családból származott, amely négy szentet ajándékozott az Egyháznak: öccsét, Izidort (lásd: A szentek élete, 146. o.), aki utóda lett Sevilla püspöki székében, bátyját, Fulgentiust, aki Astigi püspöke volt és nővérét, Florentinát, aki egy női kolostor élén vált szentté.

Leander 549 előtt született Cartagenában; akkoriban kellett apjának, Severianusnak az ariánus nyugati gótok által feldúlt Cartagenából Sevillába menekülnie. Fiatal koráról csak azt tudjuk, hogy nagyon korán bencés szerzetes lett. Valószínűleg már ekkor hatott Szent Hermenegildre (lásd: 208. o.), az ariánus Leovigild nyugati gót király fiára. Hermenegildet és testvérét, Rekkaredet Leovigild a társuralkodójává tette Sevilla székhellyel. Amikor Hermenegild felvette a katolikus hitet, Leovigild száműzte Leandert, mert segítette fiát az áttérésben. Hermenegild ezután nyíltan fellázadt az apja ellen, és megkezdődött a polgárháború, amelyben mindkét oldal külföldi segítségre akart támaszkodni. Leander Hermenegild megbízásából Konstantinápolyba indult, hogy a katolikus párt számára támogatást keressen. II. Tiberius császárt azonban, mivel háborús viszálykodásba bonyolódott az avarokkal, longobárdokkal és perzsákkal, még Gergely pápai apokrisziár (követ), a későbbi Nagy Szent Gergely (lásd: A szentek élete, 511. o.) pápa közbenjárására sem sikerült arra indítani, hogy csapatokat küldjön Hispániába. Csakhamar szívbeli barátság szövődött Leander és Gergely között. Leander ösztönzésére Gergely kommentárt szerkesztett Jób könyvéhez. A Leandernek ajánlott mű előszavában ezt írja Gergely: ,,Már sok ideje, kedves testvérem, hogy Konstantinápolyban megismertelek, amikor az Apostoli Szék döntése engem odakötött, téged pedig a hit ügyét képviselő megbízásod vezetett oda.'' Hispániába való visszatérése után, 584-ben Leandert Sevilla püspökévé és Andalúzia metropolitájává emelték. Ezzel egyidőben véget ért a négyéves polgárháború: Hermenegildet foglyul ejtették, száműzték, majd 585-ben kivégezték.

Az ariánizmus hispániai diadala azonban rövid ideig tartott. 586-ban meghalt Leovigild; az új király, Rekkared pedig nem folytatta apja valláspolitikáját. Néhány hónappal uralomra lépése után Leander hatására letette a katolikus hitvallást. A katolikus vezetők kezdetben még kételyeket támasztottak áttérésének őszinteségét illetően; Gergely intette Leandert: vigyázzon, hogy a jól indult mű jó véget is érjen majd. Leander minden elgondolható buzgósággal és ügyességgel megvalósította ezt a tanácsot. Alig lehet eléggé értékelni részvételét a király és végül az egész nyugati gót nép megtérésében, amelyet a harmadik toledói zsinaton, 589-ben ünnepélyesen megpecsételtek. Ezen a zsinaton Leander elnökölt és az Egyháznak egy egész nép megtérése és a szerencsétlen vallási harcok befejeződése fölötti öröme nyilvánult meg a záróbeszédében: ,,Isten szent Egyháza, te egyedül ismered a próféták jövendöléseiből, az Evangélium szavaiból és az apostolok tanúságaiból, hogy milyen édes a szeretet és milyen csodálatos az egység. Nem hirdetsz mást, mint a népek összetartozását, nem is kívánsz mást, mint a nemzetek egységét, nem vetsz mást, mint a béke és szeretet magvait. Örülj tehát az Úrban, mert kívánságod nem marad beteljesületlen. Azokat a népeket ugyanis, amelyeket oly sokáig hordtál anyai öledben sóhajtások és imádság közepette, most váratlanul az örömre szülted.''

Amikor 590-ben Nagy Szent Gergelyt pápává választották, Leander írásban gratulált neki. Hogy azonban Leander a pápával való levelezése során nemcsak régi barátságuk ápolását tartotta szem előtt, hanem a hispániai és a római egyház szoros egységét is, kitűnik abból a tényből, hogy vitás egyházi kérdésekben hozzá fordult döntésért. Leandernek az Apostoli Szék iránti hűségét Gergely nagyon megbecsülte, és 599-ben a pallium megküldésének e korban rendkívüli tiszteletnyilvánításával is jutalmazta. 699. március 13-án, egy évvel a nemes Rekkared király halála előtt halt meg Leander.

Sajnos a történeti források életének sok részletéről hallgatnak. Még testvére, Szent Izidor is megelégszik azzal, hogy röviden bemutatja őt mint püspököt, teológiai írót és liturgikust. Leander azonban kétségtelenül a hispániai egyház legbefolyásosabb személyisége volt a 6. század végén.

Szent Prokóp hitvalló

Prokóp a Tízváros környékéről származott. Innen a neve is: Dekapolita, görögül tízváros. Éles elméjű, a szerzetesi életben kipróbált ember, híres és nevezetes volt a szerzetesek között. Abban az időben kezdődtek a képrombolás eretnekségének súlyos idői. Izauri Leó császár a szentképek tiszteletét bálványimádásnak bélyegezve, a képek eltiprásán fáradozott. A szentképek védelmezői súlyos kínokat és üldözéseket szenvedtek el. A szenvedésekben Prokóp is részesült. A császár parancsára elfogták, megkötözték. Kegyetlenül verték, testét sütögették, utána sötét börtönbe vetették. Sokat szenvedett benne többedmagával. A börtönből csak a császár halála után jöhetett ki. További életét szerzetesként élte és békében halt meg.

Szent Thalaleosz atya

Szentünk Kilikiából származott. Megvetvén a világi hiúságokat, először Szent Száva kolostorában lett szerzetes. Néhány évet töltött itt buzgó szerzetesi gyakorlatokban és méltó lett a papszentelés kegyelmére. Ezután Szíriába ment, ahol még szigorúbb életre adta magát.

Különös lakóhelyet csinált magának, ahol összegörnyedve, lehajtott fejjel ült. Istentől megkapva a csodatevés ajándékát gyógyította az embereket is, az állatokat is imádságának erejével. Ezzel igyekezett a még bálványimádásban élő embereket rávenni, hogy a keresztény hitre térjenek. Elhunyt hosszú élet után 460. vagy 490. évben.

Szent Edina
             

Szent Nesztor     vértanú, † 251


Szent Porfir püspök

Tesszalonikában született 352-ben. Szülei jómódú keresztények voltak. Fiúkat gondos nevelésben részesítették. Ő azonban szerzetesi életre vágyott. 26 éves korában szétosztotta vagyonát és az alsó-egyiptomi szkétiszi pusztaságban lett szerzetes egy kolostorban. Öt év alatt teljesen elsajátította a remete élet művészetét. Elöljárói engedélyével a Szentföldre ment, hogy felüdítse lelkét. Utána a Jordán völgyében egy barlangban újabb öt évet töltött. Jeruzsálemben Márk remetét vezette hozzá Isten, aki társa lett. Ezután ketten éltek munkás életet. János jeruzsálemi püspök, amikor értesült életmódjukról, Porfirt áldozópappá szentelte. Néhány év múlva a gázai püspök halála után a hívek őt kívánták főpásztoruknak. Kissé vonakodva, de vállalta a püspökséget. Tanítványa kíséretében elmentek Gázába. A város akkor inkább pogány város volt. Lakosai eleinte bizalmatlanul fogadták a püspököt, de egy csoda a kereszténység felé fordította szívüket. Egymásután rombolták le a pogány szobrokat, templomokat. Eudoxia császárné is segítségére volt Konstantinápolyból. 26 évi működése alatt a pogány Gáza szín keresztény várossá alakult át. Meghalt 421-ben.

Szent Sándor     püspök és hitvalló, † 325 

Szent Cezáriusz (Cézár)     hitvalló, † 369   


Boldog SEBESTYÉN (ab aparicio) (1502-1600)
Mellékneve: „ab aparicio” megjelenésrol nevezett, ti. a gyakori angyali jelenések miatt. Spanyolországban Gudiva nevu helységben született. Szülei vallásosan nevelték. Jó ideig pásztorkodott. 12 évesen súlyosan megbetegedett. Legendaszerű gyógyulása története: egy elhagyatott kunyhóban várta a halált. Egy farkas azonban hozzá menve gennyes sebét kiszívta, minek következtében jobban lett. Mikor anyja rátalált, már túl volt az életveszélyen. Ifjú korában Salamancában egy gazdánál földműves munkákat végzett. Romlott társai háromízben is parázna nőkkel bűnbe akarták vinni, ő mindhárom alkalommal elkergette a csábítókat. E környezetből szabadulni akart, ezért elhatározta, hogy Mexikóba utazik. Itt is földműves munkát vállalt, de közben a bennszülötteket kocsi, eke s egyéb szerszámok készítésére tanította. Útépítésben is részt vett: a Zacatecastól Mexikó-városig épített út (kb. 500 km hosszú) az o kezdeményezésére valósult meg. S amit keresett, azt leginkább a szegények megsegítésére fordította. Egyszer egy eladósodott embert megmentett a börtöntől: kifizette helyette tetemes adósságát. Jótékonykodása az indiánok előtt is tiszteletet váltott ki iránta. A főváros közelében kis birtokot vásárolt. Kétszer meg is nősült, de mindkét feleségével szűzi életet élt (az ő beleegyezésükkel). Közben a gonoszlélek gyakran támadta, különféle vadállat vagy csábító no alakjában; ő győzedelmeskedett a kereszt jelével. Második felesége halála után 70 évesen belépett a Ferenc-rendbe, a laikus testvérek közé, miután minden vagyonát a szegények s a klarissza nővérek javára fordította. Fogadalmait letéve erényekkel tündökölt: egyszerűség, őszinteség, szelídség, engedelmesség, türelem. Böjtök, önmegtagadásai, virrasztások érdemessé tették arra, hogy angyalok jelenjenek meg neki, akik elhagyatott helyeken táplálták, sötétben titokzatos fénnyel vették körül, esőtől, hótól védelmezték, helyes útra terelték egyik helyről a másikra vitték. Jövendő dolgokat előre mondott, a szívekbe belelátott, vadállatok felett tökéletes uralmat gyakorolt. Halálos ágyán az Oltáriszentséget már nem tudta magához venni, csak maga elé tétette. Istennek hálát adva 98 évesen hunyt el. Halála után arca megszépült, csodás illat vette körül, VI. Piusz avatta boldoggá.
„És én két kezemmel dolgoztam és akarok tovább dolgozni. És határozottan kívánom, hogy a többi testvér is dolgozzon, ahogy a tisztesség kívánja. Akik nem tudnak dolgozni, tanuljanak meg; nem kapzsiságból, nem a munkabér megszerzéséért, hanem a példaadás kedvéért és s henyélés elkerülése végett.”
Szent Ferenc Végrendeletéből.

Imádság:

Istenünk, te megadtad Boldog Sebestyénnek, hogy szíve egyszerűségében
neked tetsző életet éljen. Add kegyelmedet, hogy közbenjárása által tiszta szívvel szolgáljunk neked és kegyelmed adományait elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Taráz főpap

Taráz előkelő konstantinápolyi családból származott. Szüleitől jó keresztény nevelést kapott. Mint hithű ember ellensége volt az akkor dühöngő képrombolásnak. Eleinte magas rangú császári hivatalnok volt. Iréné császárnő idejében, aki igyekezett a képrombolást megszüntetni, a pátriárka lemondása után Tarázt, a világi embert választották meg helyébe. Taráz csak azzal a feltétellel vállalta, ha rövidesen egyetemes zsinat rendezi a képvitát. A zsinat nemsokára összeült Nikaiában, 787-ben és lezárta a régóta tartott háborúskodásokat. Taráz azonnal foganatosította a zsinat rendelkezéseket. Aztán az Egyház bajainak rendbetételére fordította figyelmét. Magán kezdte és a legegyszerűbb életet élte. Sokat törődött a szegényekkel, árvákkal, bántalmazottakkal, és igyekezett bajaikat orvosolni. Élete végén súlyos betegségbe esett. Meghalt idős korban, 806-ban. Konstantinápolyban temették el.

Szent Viktóriusz

Szent János fejének I. és II. megtalálása

Keresztelő János fejét Heródiás egy tisztességtelen helyen rejtette el. Erről Heródes helytartójának felesége: Johanna tudott, akinek nevét szent Lukács említi. (8,3.) Ő, szánakozva az előhírnök halálán, a fejet titokban eltemette egy edényben az Olajfák hegyén. Később egy nemes ember, Ince, vásárolt magának földet az Olajfák hegyén, Heródes birtokán. Kívánva egy kis templomot is építeni, az alapot ásva, megtalálta a próféta fejét és magánál tartotta. Halála előtt azonban, félve, hogy a szent fejet a hitetlenek kigúnyolják, újra a földbe rejtette azon a helyen, ahol megtalálta. Nagy Konstantin császár idején két szerzetes jött Jeruzsálembe, hogy felkeresse a szent helyeket. Egyiküknek megjelent az Előhírnök, és kérte, hogy ássák ki a földből fejét. Ettől az időtől ünnepelték a szent fej I. megtalálását. A szerzetesek, hazatérve egy fazekassal Emesszából, könnyelműen neki adták csomagjukat a szent fejjel. A fazekas háza erre eltelt mindenféle földi jóval. Halála előtt ő átadta a fejet nővérének őrzésre, aztán az ereklye egyik helyről a másikra vándorolt, amíg egy Euszthát nevű ariánus szerzeteshez jutott. Ő elrejtette a fejet egy barlangban Emessza közelében. Később ezen a helyen kolostor épült, és isteni kinyilatkoztatás folytán Marcell főnök 452-ben másodszor is megtalálta az Előhírnök fejét. Azután a fejet Khalkedonba, majd Konstantinápolyba vitték.


Szent Etelbert     hitvalló, † 616   


Boldog MARCONI* MÁRK remete, III. r. (1430-1510)
1480-ban a Mantua közelében lévo Milliarinoban született egyszeru és szegény szülok gyermekeként. Kora ifjúságától fogva buzgóságra és életszentségre törekedett. Abban az idoben Mantuában tevékenykedett Boldog Pisai* Péter harmadikrendi közössége, a Szent Jeromosról nevezett szegény remetéké. Itália sok városában voltak ilyen remeteközösségek, ezek Szent Ferenc III. rendjének szabályait követték. Márk a Mantuában muködo Szent Máté remeték közé lépett be, amely közösség nemrég alakult meg. Ettol kezdve úgy élt, mint egy szerzetes, és ezáltal elnyerte a többi remete csodálatát. Mindig vidám volt és készséges bármely gyakorlat végzésére, akár egyszeru, akár nehéz volt az. Legfobb óhaja volt, hogy egyre tökéletesebb legyen Krisztus követésében. Isten kitüntette ot a jövendölés és csodatevés adományával. A nép szentként tisztelte, és szerencsésnek tartották, ha érinthették ruháját. Márk csupán 30 éves volt, amikor 1510. febr. 24-én elhunyt. Teste épen maradt meg, s a mantuai katedrálisban tisztelik mint „Mantua dicsoségét”. Boldog Márk tiszteletét, mely évszázadokon át folytatódott, X. Plusz pápa 1906-ban hagyta jóvá. Ünnepét a Jeromos-remeték jan. 25-én tartják.
„Akkor, (ti az ítéletkor) örvend minden Istennel törodo ember, és kesereg minden istentelen. Akkor jobban vigad a megsanyargatott test, mint amelyik mindig gyönyörökkel lakott jól. Akkor fényessé változik a kopott köntös, s elsötétül a finom öltözet… Mert az, aki egész szívvel szereti Istent, sem haláltól, sem büntetéstol, sem ítélettol, sem kárhozattól nem fél: a tökéletes szeretet biztos utat nyit Istenhez.” (Kempis 1,24.)

Imádság:
Istenünk, te szentjeid megdicsoítésével szeretetednek új bizonyítékát adod nekünk. Kérünk, hogy Boldog Márk közbenjárása segítsen egyszülött Fiad huséges követésére. Krisztus, a mi Urunk által.


SZENT MÁTYÁS nem szerepel a 12 apostol névsorában. Júdás helyébe választotta a tizenegy apostol, a 72 tanítvány közül, azok közül, akik mindvégig együtt voltak az Úrral, mert így lett létszámuk újra teljes. Sorshúzás döntötte el megválasztását. Megválasztását részletesen olvashatjuk az Apostolok Cselekedeteiben (ApCsel 1, 15-26).

Egy ideig Júdeában, Etiópiában és Antiochiában térített. Működéséről, hithirdetéséről nem sokat tudunk. Régi írások szerint a Kolchisz tartománybeli Szebasztopol városában keresztre feszítették, vagy egy másik változat szerint megkövezték, majd bárddal lefejezték.

Ereklyéinek egy része, Szent Ilona császárné segítségével a Németországi Trier városba kerültek, itt a város védőszentjének tisztelik még manapság is. Az ereklye többi része Rómában a S. Maria Maggiore-templomban nyugszik.

Ünnepét a koptok március 4-én, a bizánciak augusztus 9-én ünneplik. A Római Egyház a 11. századtól 1970-ig ezen a napon ünnepelte, ekkor azonban május 14-re helyezték át az ünnepet, mert az közelebb van Jézus mennybemenetele ünnepéhez. A Magyar Naptárban megmaradtunk a februári ünneplésnél, mert több népi szokás is fűződik ehhez az időponthoz.

Szent Mátyás a szabók, a cukrászok, a kovácsok védőszentje. Szekercével, vértanúságának eszközével a kezében szokták ábrázolni. A népi hagyomány ennek nyomán alakította ki a "jégtörés" tavaszi szólását: "Jégtörő Mátyás ha nem talál jeget, majd hoz."

Példája:
    Légy mindvégig Jézus hűséges követője, mert lehet, hogy Téged is kiválasztott!


SZENT MONTANUS, LUCIUS és TÁRSAIK, vértanúk
+Karthágó, 260. május 23. és 25.
Éppúgy, mint Szent Marián és Jakab (lásd: 246. o.), ők is a karthágói papsághoz tartoztak. Diákonusként tevékenykedtek Karthágó szűkebb körzetében, s elnyerték az ottani keresztények szeretetét és bizalmát. Legszebb és tiszteletre legméltóbb feladataik közé tartozott az oltárszolgálat. Szent Ciprián (lásd: A szentek élete, 524. o.) püspök különösképpen a diákonusaira bízta a Szent Vér kiszolgáltatását a hívők számára. Ezek a klerikusok közreműködtek a kereszteléskor, és feladatuk volt, hogy gondoskodjanak a közösség szeretetének helyes fegyelméről és rendjéről.

Ciprián megengedte, hogy klerikusai teljesen önállóan működjenek, de ügyelt arra, hogy mintaszerű életet éljenek. Amikor Cipriánt 258 őszén vértanúhalála elragadta a közösségétől, Montanus, Lucius és a legtöbb diákonus még nagyobb buzgalommal teljesítette feladatát. Ez nem tarthatott sokáig, mert ők is áldozatul estek Valerianus (253--269) császár ediktumának, amely elrendelte minden klerikus kivégzését.

Sok keresztény elfogására szolgáltatott alkalmat a karthágói felkelés, amely Galerius Maximus prokonzul ellen irányult. Általános volt az elkeseredés ennek a zsarnoknak a kemény uralma ellen, de a prokonzul a keresztények üldözéséhez fogott. Ez oda vezetett, hogy őrizetbe vették Montanus, Lucius, Julianus, Victoricus és Flavianus diákonusokat néhány világival együtt, akik éppen velük voltak a házukban. A börtönben összetalálkoztak a letartóztatottak Victor pappal és egy Quartillosa nevű nővel.

A letartóztatottak ellen a bűnvádi eljárás hónapokig elhúzódott. Galerius Maximus időközben meghalt, és az egykori prokurátor, Szolón láthatóan nem siettette a keresztények elleni per lebonyolítását. Hetek vagy hónapok múlva vezették eléje első ízben a foglyokat, de csakhamar visszaküldte őket a börtönbe. A szenvedés hosszú és kemény idejét kellett kiállniok egy sötét, teljesen elhanyagolt zárkában, elegendő táplálék nélkül. Az elfogott világiak -- Primolus, Donatianus és valószínűleg Renus is -- meghaltak a börtönben a mértéktelen nélkülözések és szenvedések következtében. Donatianus, aki letartóztatásakor még katechumen volt, röviddel a halála előtt, a fogságban keresztelkedett meg.

Csak az új prokonzul hivatalba lépése után, 259 tavaszán kezdték meg újra az eljárást a letartóztatott keresztények ellen. Flavianus diákonus azután levélbeli értesítést küldött a közösségnek a perről és a vértanúk élményeiről.

,,Teljesítenünk kell a feladatunkat irántatok, nagyon szeretett testvérek -- kezdi Flavianus a levelét --, azt mondtátok ugyanis, hagy Isten szolgáinak és Krisztus felszenteltjeinek nincs más tennivalójuk, mint hogy testvéreik nagy csapatára gondoljanak. Megfontoltuk ezt, s a szeretet és kötelességtudat késztet minket erre a levélre...''

Flavianus ,,Isten szolgái''-nak és ,,Krisztus felszenteltjei''-nek nevezi magát és a többi diákonust is. Akit a püspök kézrátételével diákonussá, vagyis ,,szolgává'' és ,,szolgálattevővé'' szentelt, az egész különleges módon Jézusnak, Isten Izajás próféta által megígért szolgájának képmásává lett.

Miként Jézus a saját szavai szerint ,,nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért'' (Mk 10, 45; Mt 20, 28), úgy kell a diákonusnak is mindhalálig hűségesen feláldoznia az életét sokak szolgálatában.

Flavianus arról tudósít, hogy az időközben meghalt prokonzul tüstént a letartóztatásuk után elevenen akarta őket elégettetni, de az Úr ,,megmentette szolgáit a tűzhaláltól''; a már meggyújtott máglyát ugyanis váratlan esővel eloltotta. A vértanúk annak jelét látták ebben, hogy minden szorongattatás és megpróbáltatás ellenére teljesen elrejtőzhetnek Isten kezében.

Az új prokonzulnál lefolytatott első kihallgatásról Flavianus nem mond közelebbit. Eredménytelenül folyt le, és a foglyoknak vissza kellett térniök a börtönbe, ahol ,,éhséggel és szomjúsággal akarták őket megtörni.''

Az ínség próbatétének idejében Victor presbiter egy napon álmában az Urat látta, amint vigasztalóan szólt hozzá: ,,Még egy keveset szenvednetek kell. Valami még hátravan. Legyetek bátrak! Veletek vagyok!'' Ezután hozzáfűzte: ,,Mondd meg nekik (a fogolytársaknak): dicsőséges koszorút nyertek majd''. Ilyen és hasonló álomképekből merítettek új erőt. Egy napon, amikor már több mint negyvennyolc óra óta semmit sem kaptak enni, hirtelen előttük termett Herennianus szubdiákonus Januarius katechumen kíséretében. Sikerült bejutnia a zárkába. Az éhezőknek elhozta az ,,örök élet kenyerét'', az Úr testét. ,,Megerősödve általa -- mondja Flavianus -- a betegek és mindazok, akik nyomorúságosan érezték magukat, újból erőre kaptak. Azok, akiket a nélkülözések, a rossz kenyér és víz megbetegített, újból egészségessé váltak ettől az eledeltől. Ezért a csodás segítségnyújtásért valamennyien hálát adtunk Istennek.''

Ez az élmény ismét ráébresztette a bebörtönzött diákonusokat, hogy az Úr testével való közösség mennyire Isten szeretetének kifejezése, egyben pedig felhívás is a testvéri szeretetre. Intették hát a testvéreket is a kölcsönös szeretetre, mert nagyon jól tudták, hogy a közösségben néhány nézeteltérés fordult elő. ,,Mindig meg kell őriznünk az egyetértést és a szeretetet -- írta ezért Flavianus --, akkor leverjük az ördögöt, akkor elnyerjük az Úrtól, amit kérünk tőle. Semmilyen más módon nem érhetjük el az örök életet. Kíséreljük meg, hogy már itt is olyanok legyünk, amilyenek odafent leszünk majd!''

Hónapokig tartó fogság után végre megindult a bírósági eljárás az új prokonzul előtt. Minden vádlott megvallotta hitét. Néhány nem keresztény hallgató megkísérelte mégis, hogy rokonszenvből megmentse Flavianus diákonust; vitatták, hogy valóban diákonus, amint maga állította. Erre a többieket halálra ítélték, Flavianust pedig visszavitték a börtönbe.

A kivégzés helyére vezető úton az elítéltek ,,sugárzó arcáról belső boldogságot lehetett leolvasni'', hangsúlyozza az ókeresztény tudósító. Isten mellettük volt végső megpróbáltatásuk órájában. Útközben még alkalmat találtak arra, hogy az odasiető testvéreket szavaikkal bátorítsák. Lucius gyenge alkata következtében megbetegedett és testileg teljesen megtört. Amikor a testvérek kérlelték: ,,Gondolj ránk!'', egyszerűen így válaszolt: ,,Inkább ti gondoljatok rám!'' Tudta, hogy a harcot még nem állta ki véglegesen.

Montanus azonban ,,testben és lélekben erősen'', búcsúbeszéddel intette a jelenlevőket. Ereje nyilvánvalóan megnövekedett az előtte álló vértanúhalál kegyelméből. ,,Álljatok szilárdan, testvéreim, és harcoljatok derekasan!'' -- mondta. ,,A példa a szemetek előtt van. Ne engedjétek, hogy az elesettek hűtlensége titeket is a szakadékba rántson! Erősítsen meg inkább benneteket is türelmes kitartásunk a Krisztusról való tanúság vágyában!'' Végül az ég felé tárta a kezét, és kérte Istent, hogy Flavianus is követhesse őket a legközelebbi harmadik napon. Kettétépte a kendőt, amellyel a szemét kellett bekötnie, és úgy rendelkezett, hogy egyik felét őrizzék meg, és azzal majd Flavianus kösse be a szemét a közösség jeleként. Azt is meghagyta, hogy Flavianusnak tartsanak fenn közöttük sírhelyet. Ezután valamennyiüket kivégezték.

Montanus kérése két nap múlva valóban beteljesedett: Flavianust a harmadik napon hasonlóképpen halálra ítélték. Amikor a kivégzés helyére vezették, a testvérek nagy csapata követte. Egy váratlan eső, amely elriasztotta a kíváncsi nézelődőket, a testvéreknek még alkalmat adott arra, hogy ,,békecsókot'' váltsanak, amilyent a diákonus a szentmisében kapott és adott. Az eső pedig Flavianus szavai szerint érkezett: ,,hogy víz és vér keveredjék, mint az Úr szenvedésekor''.

Mihelyt az eső elállt, Flavianus elhagyta a pajtát, amelyben meghúzódtak, egy kiemelkedő helyre lépett, a kezével hallgatást intett és ezt mondta búcsúzóul: ,,Szeretett testvéreim, akkor nyeritek el majd az igazi békét velünk együtt, ha békében kitartotok az Egyházzal, és egymás közt is megőrzitek az egyetértést és a szeretetet. Ne gondoljátok, hogy ez csekélység!'' Végül Flavianus kijelölte még Lucianus presbitert mint a legalkalmasabbat arra, hogy Ciprián utóda legyen a püspöki hivatalban. Lucianust valóban csakhamar a püspöki méltóságra emelték.

Flavianus ezután bekötötte a szemét a hátrahagyott fél kendővel, letérdelt és ,,imádkozva végezte be passióját''.

Emlékezés Bonajunkta, azaz Kisatyára - ahogy a lelki gyermekei szólítottuk.

Kisatya mindig ezt mondta: "Figyeljünk az indításra!" Ő beszélte el, hogy amikor az Egyházüldözés elkezdődött, az egyik nap kora hajnalban már 2 órakor fölébredt. Összecsomagolt, és az első vonattal Szegedről Budapestre utazott. Ekkor már szerzetes pap volt. Utólag értesült róla, hogy aznap reggel berontottak a szobájába, mindenét feltúrtak, de őt magát már nem tudták elhurcolni. Így úszta meg a börtönt, és esetleg a kivégzést. Milyen nagy ajándék volt ő nekünk, hogy 86 évet élt a jó Isten gondoskodó szeretetéből.

30 évig gyóntatott Makkosmárián. Az ország minden részéből, de még külföldről is jártak hozzá. Ott szólította meg az Úr Jézus a templomban az oltárnál. Így emlékezett rá: Jézus: "Józsi! Kérek tőled valamit." Józsi: "Bármit kérsz Uram, örömmel teljesítem." Jézus: "Tudod, amikor a Szentmisén felolvasod az Evangéliumot, ott vagyok köztetek, de abban hinni kell. Amikor felmutatod az Oltáriszentséget, abban is jelen vagyok, de ebben is hinni kell. Szeress mindenkit az Én szeretetemmel! Ebben nem kell hinni, és az emberek megtapasztalják, hogy köztük élek."

Kisatya ezt mondta: "Egy világ fordult meg bennem." Megkérte, hogy az Úr Jézus szeressen általa. Ő mindig csupa szeretet volt, türelmes, jóságos, és így még jobban tudta Jézushoz vezetni az embereket. 350 lelki gyermeke volt. Akik még élünk azok közül, akik ismerték, most is könnyes szemmel gondolunk rá.

Mindezt azért írtam le, hogy kérd az ő közbenjárását!
Most ezekben a nehéz, zavaros időkben különösen időszerű, hogy kérd minden nap a Szentlelket! Imádkozd el a Szentlélek himnuszt: "Ó Alkotó Lélek jövel..." kezdetűt. Csak Ő tud megvilágosítani. Kérd Tőle magadra és a családodra a tisztánlátás kegyelmét. A Szentlélek állandóan könyörög bennünk, értünk, mert csak Ő ismeri Isten ránk vonatkozó örök szent tervét.

Mária Julianna

Szent Alfréd

Boldog János     hitvalló, † ~1240        


Arató Szent János     hitvalló, † 1127   


Szent János és társai

Mindnyájan a szíriai pusztában voltak remeték az V. században. János, Szent Limnosz tanítványa, követte az ő vezeklő életét A folyó partján egy nyitott dombot találva, ott élt lakóhely nélkül 25 évig. Étele és ruházata a legegyszerűbb volt. Nem keresett árnyékot, mindenben igyekezett megtagadni magát. Mózes atya, akit lelkesített János atya élete, mindenben igyekezett őt követni. Antioch atya egész életét egy teljesen puszta helyen élte le, amelyet egy kis kerítés vett körül. Már nagyon idős volt, amikor meghalt. A szintén öreg Antonin atya mindenben követte őt: ételben, italban, ruházatban és a virrasztásokban. Idős koruk ellenére vezeklő életüknek minden kellemetlenségét türelemmel viselték. Ifjúi erőt éreztek magukban arra, hogy Istennek éljenek. Zebin atya egy hegyen élt. Egy kis lakhelyet építve magának, ugyanazon helyen élt vezeklésben késő öregségig. A körülötte levő helyek lakosai sokszor fordultak hozzá és nagy hasznuk lett imáiból. Polychroniosz atya Zebin atya tanítványa volt és mindenben utánozta szent életét. Vasbilincset ugyan nem viselt magán, de másként vezekelt testét sanyargatva. Istentől csodatevő erőt is kapott.
    

Szent Polikárp főpap
*69 előtt +Szmirna, 155. február 23.
Polikárpnak, a szmirnai püspöknek erőteljes, ugyanakkor szeretetreméltó egyénisége megérezteti velünk, hogy micsoda szellemi ösztönzések indulnak ki egy, az életet a maga realitásaiban maradéktalanul megélő személyiségből. Antiochiai Szent Ignác írta búcsúlevelében Polikárpnak: ,,Boldognak tartom magam, hogy láthattam tiszta arcodat; bárcsak tovább örvendhetnék neki Istenben.'' Dicséri Polikárpot azért, mert lelkülete Istenben vert erős gyökeret, és biztosítja, hogy korának úgy kell ő, mint viharvert hajósnak a kikötő.

E szavak igen találóak. Polikárp a maga egyenességével közvetlen hatást gyakorolt korának embereire. Nemcsak tanításával, hanem még inkább tevékenységével, életével és halálával az Egyház igazi pásztorának bizonyult.

Polikárp ifjú korában hallgatója és tanítványa volt János apostolnak és nyilván más apostoloknak is; tanításukat szóban és írásban hamisítatlanul továbbadta. Sőt egy korai hagyomány szerint Polikárpot ,,az apostolok'' tették Szmirna püspökévé. Ireneus, aki Polikárpot még személyesen ismerte, biztosan állítja, hogy ennek az igazán apostoli püspöknek az igehirdetése teljesen egybehangzott azzal, amit ő Jézus szemtanúitól és tanítványaitól hallott. Ezek szerint Polikárp egyik jelentős megalapozója volt az őskeresztény hagyománynak. ,,Tanításával egyetértenek az összes asiai (kisázsiai) egyházak.''

Szent Ignác leveleiből tudjuk, hogy a szmirnai püspököt nemcsak a nem keresztény polgártársai részéről érték támadások, hanem saját egyházközségében is küzdelmei voltak. Mint a kor más kisázsiai egyházközségeiben, neki is súlyos problémái voltak egy csoporttal, mely nem értett egyet azzal, hogy az egyházi élet egyre inkább a püspök körül kristályosodott ki. Kezdetben ugyanis az egyházi szolgálat megoszlott: a püspök volt a közösség hivatalos ,,felügyelője'' (episzkoposz) és vezetője, a ,,próféták és tanítók'' pedig az istentiszteletnek és tanításnak éltek. Lassanként azonban a prófétaság torzulásai következtében egyre inkább a rend és törvényesség egyházi elve lépett előtérbe. Ez a fejlődés a püspök vezető állását eredményezte.

Ennek a történelmileg szükségszerű fejlődésnek ellenzői vonakodtak részt venni a püspök vezette istentiszteleteken, és külön liturgiát tartottak maguknak. De az igehirdetésben is eltértek az apostoli tanítástól. Polikárp egész életén át fáradozott azon, hogy megtérítse ezeket a szakadárokat, és mindent megtett, hogy egyházközségét külsőleg és belsőleg egységesítse. A zűrzavaros viszonyok között is szakadatlan türelmével és szeretetével kiérdemelte az igaz hívők egyre növekvő ragaszkodását és tiszteletét. Ahol azonban szükséges volt, példás energiával és határozottsággal lépett föl. Így a gnosztikus Markiont, aki megkísérelte, hogy megszerezze jóváhagyását, kemény szavakkal rótta meg. Komoly intő levelet írt a szomszédos egyházközségeknek is, amelyek ugyanazokkal a nehézségekkel küzdöttek, mint a szmirnaiak. Sajnos, ez a levél nem maradt ránk.

Ma Polikárpnak csak a filippi egyházközségnek írt levele van a kezünkben. A filippiek hittani eligazítást kértek tőle, és azt, hogy küldje meg nekik Ignác leveleit. Levelében fölszólította a filippieket, hogy vállalják a ,,kereszt vértanúságát''. Itt esik szó először a keresztény irodalomban a ,,vértanúságról'', méghozzá egy püspök szájából, aki maga is a Megfeszített vértanúja lett.

Előbb azonban Polikárpnak az egész Egyház történetére kiható feladatot kellett teljesítenie. A 2. század közepe táján Rómába utazott, hogy Anikétosz pápával a keresztény gyakorlat kérdéseiről tárgyaljon, nevezetesen a húsvét ünneplésének időpontjáról. Polikárp más kisázsiai egyházközségekkel együtt kitartott annál a Szent Jánostól eredő hagyománynál, hogy húsvét napját Niszan hónap 14. napján kell ünnepelni, míg a rómaiak Szent Péterre visszamenő hagyomány szerint a rá következő vasárnapon ünnepelték. Bár ebben a pontban nem tudtak egyezségre jutni, mindketten ,,közösségben maradtak''. Anikétosz tiszteletből megengedte Polikárpnak, hogy a templomban (nyilván húsvéti) Eucharisztia-ünnepet tartson, és békében váltak el egymástól. Milyen testvéri megértés a különféle hagyományok elismerése mellett!

Nem sokkal hazatérése után Polikárpot letartóztatták. Az alkalmat az adta, hogy egy bizonyos Fülöp, aki tagja volt Asia tartományi gyűlésének, ünnepi játékokat rendezett állatviadalokkal és egyéb látványosságokkal. Polikárpot a zsúfolt színházban vonták felelősségre keresztény hitvallása miatt. A jelenlevő prokonzul rá akarta venni az ősz püspököt, hogy tagadja meg Krisztust. Polikárp egy jó állapotban ránk maradt tudósítás szerint erre így válaszolt: ,,Nyolcvanhat éve szolgálom Őt, és sohasem bántott meg. Hogy mondhatnék átkot Királyomra és Üdvözítőmre?''

Polikárp elszenvedte a vértanúhalált, mely mintegy ,,pecsétje volt és véget vetett'' az őt ért üldözéseknek. Tanúságtétele nem maradt hatás nélkül. Halálával sokkal inkább atyja lett azoknak, akik tanúságát elfogadták, mint életével. Nagyságának alapja az volt, hogy példamutatóan ragaszkodott Krisztushoz. A halál színe előtt Jézus Krisztus imádkozta Polikárpban és Polikárp által azt a megragadó hálaadást, amely Isten hű szolgájának életáldozatát mintegy konszekrálta. Az Istennel eltelt püspök utolsó imádsága így hangzott: Mindenható Úristen, Atyja szeretett és áldott Fiadnak, Jézus Krisztusnak, aki által ismerünk téged, az angyaloknak, hatalmasságoknak, az egész teremtésnek és a belőled élő igazak nemzetségének Istene! Magasztallak téged, amiért méltónak találtál erre a napra és erre az órára, hogy a vértanúk seregében részem legyen Krisztusod kelyhében a test és a lélek örök életre szóló föltámadására a Szentlélek romolhatatlanságában. Fogadj el ma engem köztük mint igaz és kedves áldozatot, amint előkészítetted, megjövendölted és most teljesíted, te, igaz Isten, aki nem ismersz hazugságot. Ezért és mindenért dicsérlek, dicsőítlek és magasztallak örök mennyei főpapod, Jézus Krisztus, a te Fiad által. Általa és vele a Szentlélekben tiéd a dicsőség világossága most és az eljövendő örökkévalóságban. Amen.

Keleten már a 4. században február 23-án ünnepelték. Róma a 13. században tette át az ünnepet január 26-ra, amely napon addig Niceai Szent Polikárp temetéséről emlékeztek meg. 1969-ben halála napjára, február 23-ra került ünnepe a római naptárban is.


--------------------------------------------------------------------------------

Szent Polikárp életéről a szmirnai egyház részletes levele tájékoztat minket. A kisázsiai testvéregyházaknak írták, és részletesen elbeszélik benne vértanúhalálának körülményeit.

Mivel a püspök tudta, hogy veszélyben forog, nem sokkal elfogatása előtt visszavonult egy kis vidéki birtokra, ahol az éjjelt és a nappalt imában töltötte. Amikor a poroszlók egy rabszolga árulása folytán végül rátaláltak, nem akart elmenekülni. Így szólt: ,,Legyen meg az Isten akarata!'' Az érte küldött lovasokat szeretetreméltó házigazdaként fogadta, és ,,enni, inni adatott nekik, amennyit csak akartak''. Eközben a szent püspök közel két órán keresztül kiterjesztett karokkal imádkozott ,,minden emberért, akivel valaha is dolga volt, kicsinyekért és nagyokért, előkelőkért és egyszerűekért, sőt a földkerekségen lévő egész katolikus Egyházért''. Az őrség tagjai restellvén, hogy ilyen tiszteletre méltó idős embert kell elővezetniük, megengedték, hogy szamárháton tegye meg a városig az utat. Útközben Heródes rendőrfőnök és annak atyja, Nikétész a kocsijába vette, és megkísérelte hittagadásra bírni. Mivel ez nem sikerült nekik, végül ismét kilökték kocsijukból.

A stadionban hangos üvöltéssel fogadta a nézők tömege. Statius Quadratus prokonzul vezette a kihallgatást, és megkísérelte Polikárpot eltántorítani a kereszténységtől. ,,Gondolj idős korodra -- biztatta - - térj magadba! Kiáltsd: Vesszenek az ateisták!'' (Így hívták akkoriban a keresztényeket.) Az agg püspök elismételte ugyan utána ezeket a szavakat, de közben jobbját sóhajtva a tomboló tömeg felé emelte. Mivel a prokonzul további igyekezete is hiábavalónak bizonyult, egyre inkább kijött a sodrából, és egy hírnökkel kikiáltatta: ,,Polikárp beismerte, hogy keresztény.'' Akkor fölkiáltott a stadionban lévő tömeg: ,,Ő egész Asia tartomány tanítója! Ő a keresztények atyja, isteneink megvetője! Mindenkit rávesz, hogy ne áldozzon többé nekik, és ne imádja őket többé!'' -- És követelték, hogy a játékok vezetője bocsássa Polikárpra az oroszlánokat. Amikor az kijelentette, hogy a műsor szerint már vége a játékoknak, azt kívánták, hogy elevenen égessék el Polikárpot.

Sietve fát és rőzsét hordtak össze a szomszédos műhelyekből és fürdőkből. Polikárp maga vetette le ruháit és húzta le saruit. Amikor egy cölöphöz akarták szögezni, ezt kérte: ,,Hagyjatok úgy, ahogy vagyok! Aki erőt ad nekem, hogy a tüzet elviseljem, erőt ad arra is, hogy erős szögeitek nélkül is bátran kitartsak a máglyán!'' Így csak megkötözték. Amint a tudósító följegyezte: ,,Hátrakötött kezeivel Polikárp hasonlított a nagy nyájból kiválasztott koshoz, amelyet fölkészítettek, hogy szeplőtelen égőáldozat legyen Isten előtt'', vagyis hasonló lett Krisztushoz, Isten Bárányához, akit megöltek a világ bűneiért. Polikárp pedig az égre emelte szemét, és halotti imát mondott.

Amikor meggyújtották a máglyát, a lángok, mint egy hajó vitorlái, körülölelték Polikárp testét, anélkül, hogy hozzáértek volna. Végül egy hóhért küldtek oda, és az tőrt döfött a mellébe. Azután elégették a holttestet félelmükben, hogy a keresztények majd ,,elhagyják a Megfeszítettet, és őt, Polikárpot imádják!'' A keresztények pedig összegyűjtötték csontjait, hogy méltó helyen eltemessék, és évenként megünnepeljék vértanúságának emlékezetét.

--------------------------------------------------------------------------------

Mindenek Teremtője, Istenünk, aki Szent Polikárp püspököt vértanúid sorába emelted, közbenjárására engedd, hogy mi is igyunk Krisztus kelyhéből, és így boldog örök életre támadhassunk föl!

Az eugéniumi vértanúk ereklyéinek megtalálása

Az istentelen római császárok uralma alatt sok keresztény szenvedett vértanúságot. Holttestüket a keresztények titokban összegyűjtötték és titkos helyeken, házakban vagy földeken eltemették. Így, Konstantinápoly kapui előtt, amelyet Eugéniumnak neveztek, Arkád és Honorius császárok uralkodása alatt, egy jámbor férfinak történt kinyilatkoztatás alapján sok szent vértanúnak a földi maradványait találták meg. A vértanúk neveit egyedül csak Isten ismeri. A megtaláláskor jó illat terjengett a levegőben, gyógyulás is történt. A főpap, a papság és a nép ünnepélyes menetben vitték el a szent ereklyéket a templomba.


Szent Péter apostol székfoglalása
       
Szent Péter 42-ben Rómába ment és ott megalapította a római püspökséget. 49-ben megjelent a jeruzsálemi (első) apostoli zsinaton, majd csaknem egy évtizeden át Antióchia püspöke is volt. Ennek emléke a mai ünnep. Innen küldte Márkot, kedves munkatársát Egyiptomba.

 A 354-ben készült "Depositio Martyrum", az egyik legrégibb egyházi naptár erre a napra tette ezt az ünnepet, a "Natale Petri de cathedra" néven. Az ünneppel kifejezzük a Péter apostolra alapozott Egyház egységét.

Szent Péter székének maradványait ma a Szent Péter-bazilikában a főoltár mögött őrzik egy bronz tartóban.

Jófeltétel:
    Töretlenül hűséges leszek Péterhez (a pápához),
        és mindenkori megbízottjához (a püspökömhöz).




Szent Arisztion     hitvalló, † ~100   


Szent Atanáz hitvalló

Atanáz Konstantinápolyban született. Szülei istenfélők és gazdag emberek voltak. Gyermekkorától jó erkölcsű volt, fiatal korában a szerzetesi élet volt a vágya. Miután felnőtt, elhagyva a fővárost, Nikomédiában levő Péterpál kolostorban lett szerzetes. A képromboló Örmény Leó császár idején a szentképek tisztelete miatt megkínozták, elűzték és sok szenvedésben volt része. Elhunyt 821-ben.


Szent Baradát remete

Szentünk Antiochiából származott. Először Antiochia vidékén egy hegyen élt teljesen magányos életet böjtben, imádságban, virrasztásban, Istent szüntelenül dicsérve. Aztán felment egy sziklára, és ott egy ládában lakott. Állandóan görnyedt testtartásban élt, tűrte az időjárás viszontagságait a szellős láda miatt. Szent Teodót, antiochiai pátriárka meglátogatva őt, azt tanácsolta, hogy hagyja el az alkalmatlan lakást. Azután álló helyzetben élt, kezeit állandóan az ég felé tarva és az égre nézve. Gyenge testben erős lélek lakozott nála. Mivel sokan keresték fel tanácsért, útbaigazításért, a remete mindenkinek okos és hasznos tanácsokat adott. Közben óvakodott mindenféle gőgtől. Az V. században élt.


JORDÁN MAI (1866-1922)
Westfalia egyik községében született szegény, de vallásos és munkás szüloktol. Akkori nevén Henrik, egyszeru munkásként élt 29 éves koráig, amikor, 1895-ben belépett a Ferenc-rendbe és mint dolgozó testvér, több kolostorban tevékenykedett. Utolsó 15 évét a dortmundi kolostorban töltötte, itt bontakozott ki igazán életszentsége. Aki csak közel került hozzá, úgy ismerte, mint csendes, rendkívül lelkiismeretes, szolgálatkész és alázatos testvért, aki szeretett visszavonultan az imának élni. A misztikusok benso életét élte, amit kívülrol alig lehetett észrevenni. Szentáldozásai után szemébol mennyei boldogság sugárzott. Mindig alárendelt szerepet vállalt. Ezt az alázatosságot a Szuzanya példájából merítette, s többször emlegette, sajnálja, hogy a lorettói litániából kimaradt a megszólítás: „Alázatos Szuz, könyörögj érettünk!” Felebaráti szeretetét jellemezte, hogy senki, aki érintkezett vele, nem emlékszik arra, hogy szóval vagy tettel a szeretetet megsértette volna. Mindig azon volt, hogy szeretetszolgálatot tegyen másoknak. Különösen szeretett a szentmisénél az oltárnál szolgálni. Amellett ferences vidámság töltötte el egész lényét. Hogy mennyi jót tett, imádkozott, engesztelt életében a bunösökért, csak Isten tudja. Amikor közel volt halála órája, azt mondta gyóntatóatyjának: „Most a mennybe megyek.” Hogy valóban oda ment, bizonyítják a rendkívüli imameghallgatások, amelyek oly sokfélék, hogy „dortmundi Szent Antalnak” nevezik. Sok tiszteloje reméli, hogy az Egyház, belátható idon belül a boldogok sorába iktatja. Boldoggá avatási pere megindult.
„A különféle életformákban és hivatásokban ugyanazt az életszentséget ápolják mindazok, akiket Isten Lelke sürget, és engedelmeskedve az Atya szavának, lélekben és igazságban imádva az Atyaistent - követik a szegény; alázatos és keresztjét hordozó Krisztust, hogy részesei lehessenek az o dicsoségnek.”
A II. Vatikáni Zsinat konstitúciója az Egyházról 41.

Imádság:

Istenünk, te boldogemléku Jordán testvért nekünk az alázat és a szeretet példájaként adtad. Add, hogy erényeit kövessük, és a szeretet útján örvendezo szívvel mi is elobbre jussunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

CORTONAI SZENT MARGIT ferences nővér
*Laviano,1247. +Cortona, 1297. február 22.
Margitba jámbor anyja beléplántálta az imádság iránti nagy szeretetet, de amikor hétéves lett, ez a fejlődés hirtelen megtört. Édesanyja meghalt, s két év múlva apja elvett egy másik nőt, aki azonban nem lett a gyermek második anyja. Ahogy fejlődött Margit, egyre jobban kibontakozott a szépsége, de annál nagyobbakká váltak a feszültségei; a biztonság, az elismerés és a szeretet utáni éhsége nem csillapodott. Megnyílt hát annak a szeretetnek, amelyet más helyen talált: tizenhét évesen elhagyta a szülői házat, és egy montepulcianói nemes kedvese lett. A szegény parasztlány drága ruhákba öltözött, haját aranyláncokkal díszítette, lovon vagy díszhintón járt. Látványosan büszkélkedett kedvese gazdagságával.

A pompázatos feltűnősködés mellett azonban megmutatkozott már valami más is, amit lelkivezetője feljegyzéseiből ismerünk. ,,Emlékezz vissza -- mondta neki később Krisztus --, hogy én magam is a tanítód és vezetőd voltam, s valódi részvétet csepegtettem beléd a szegények és szomorkodók iránt, amikor még a világ tetszését kerested, s a sötétség, vétek és bűn életét élted.''

Kilenc év telt el. A fiatal lányból érett nő lett, amikor, 1273-ban megtörtént a fordulat. Az év kezdetén a férfi egy reggel elhagyta a házat, csupán a kutyája kísérte. Két nap múlva a kutya ura nélkül jött vissza. Nyugtalan vonításával Margitot Petrignano erdőségébe vezette, ahol rátalált kedvese szúrásokkal átvert holttestére. Hogy mi játszódott le ebben a pillanatban Margitban, arról nem szól a krónika, de csakhamar megmutatkozott, hogy nemcsak egy világ dőlt össze számára, de új életre is felszabadult.

Vissza akart térni apjához. Gyászöltözetben, a bánattól megtörve kopogtatott a szülői ház ajtaján, mostohaanyja hatására azonban apja ajtót mutatott neki és gyermekének.

Életének ebben a kritikus pillanatában meghallotta Krisztus hangját. Egy volt a célja: a vezeklés. Az utat Szent Ferenc fiai mutatták meg neki. Kimerülten ért a cellei ferences kolostor kapujához és vezeklőruhát kért. A bánat nem pusztította el arca szépségét. Jóságosan, de mégis elutasítóan válaszolt neki a kolostor gvárdiánja: ,,Lányom, nagyon fiatal és túl szép vagy.'' Giunta Bevegnati testvér azonban jámbor asszonyok közbenjárására és provinciálisa parancsára átvette Margit lelki vezetését. Nem bízott túlságosan a huszonhat éves nő állhatatosságában. Attól tartott, hogy szépsége ismét a régi útra viszi, ha beleun a vezeklésbe. Margitnak évekig kellett várakoznia, míg 1276-ban felvehette a vezeklőruhát, a ferences harmadrend öltözetét.

Szépsége sodorta a bűnös élet útjára, szépsége lett annak akadálya, hogy a vágyott vezeklőruhát hordhassa. De most szeretni tudók könyörtelen következetességével kezdte el Margit a szépsége elleni harcot: lenyírta a haját, az arcát korommal kente be, lomposan öltözött, böjtölt, piszkos munkákat végzett a betegek és öregek szolgálatában. Odavetette a testének: ,,Legyőztél, de most én győzlek le.'' Szépsége azonban ellenállt minden támadásnak. Késsel akarta hát az arcát elcsúfítani. Giunta testvérnek egész tekintélyét be kellett vetnie, hogy megakadályozza ebben a tettében.

Egy napon Margit arra kérte Krisztust, hogy nevezze a leányának. Félelmetes komolysággal jutott el hozzá az Úr hangja: ,,Most még nem nevezlek a lányomnak, mert a bűn leánya vagy.'' Isten rányitotta a szemét életének hibáira és bűneire. Megérintette az isteni tisztaság kérlelhetetlen fénysugara. Margit magába fogadta ezt a fényt, hogy azután majd a bűnbánat szentségében megnyíljon Isten kegyelme számára. Amikor a következő reggel a szentáldozáshoz járult, meghallotta Krisztus hangját: ,,Leányom.'' Ennek a szónak a boldogságától áthatva újból és újból ezt rebegte: ,,A leánya vagyok. Ő mondta. Ó, Istenem végtelen édessége! Ó, régen vágyott szó, amelyért olyan állhatatosan könyörögtem! Az a szó, amelynek édessége felülmúl minden édességet! Az öröm óceánja! Leányom! Az én Istenem mondta! Leányom! Jézus nevez így engem!''

Az öröm óceánja! Milyen volt ez az óceán Margit életében? Margit átélte és látta a bűn rettenetességét. Számára csak akkor lehet valódi az öröm, ha Krisztussal, szerelmével együtt hordozza a bűnteher keresztjét. Ez a kereszt nem valami romantikus, hanem nagyonis könyörtelen valóság az életében. Hallotta Krisztus hangját: ,,Szeretnél becézett gyermekem lenni, ám a keserűség gyermeke leszel.'' Margit örömét a szenvedés és a keserűség sem tudta eloltani, mert a kegyelem növekedésével növekedett ereje is a kereszt számára.

Könyörtelenül vívta a teste, bűnének eszköze elleni harcát. A 13. század emberei másként viszonyultak az önként vállalt kereszthez, mint mi. Csakhamar meglátták Margitban a szentet. Ijesztő felismerés volt ez Margit számára! Úgy érezte, ha így félreismerték, akkor ki kell kiabálnia a bűneit. Az éjszaka csendjében kiáltozásával felverte az alvókat, és megvallotta nekik ifjúsága bűneit, de éppen az ellenkezőjét érte el vele. Elrejtőzött hát egy félreeső cella magányosságában, elrejtette a könnyeit, hogy senki se láthassa többé fájdalmát. Ez azonban nem felelt meg Krisztus akaratának. ,,Egykor könnyeiddel nyilvánítottad ki a fájdalmat, amelyet az én szenvedésem láttán éreztél. Most hallgatásra késztet a fecsegéstől való aggódás, az a félelem, hogy azt gondolják: hiú dicsőséget keresel. Kelj fel és sírj a lábamnál! Fájdalmadat ne tartsd vissza, ne is rejsd el!''

Kilenc évig élt Margit a bűnben. Ez az idő mély nyomokat hagyott a lelkében, s újból és újból fájdalmasan figyelt fel rájuk. Valóban megbocsátotta-e Isten a bűneit? Nem csinált-e mindent rosszul? Ekkor érte el a sátán kísértése: ,,Tudd meg: Isten sohasem bocsátja meg a bűneidet, hiába kéred szüntelenül, mert önsanyargatásoddal a halálra adtad magadat.'' Hallotta azonban Margit Krisztus szavát is: ,,Leányom.'' Tapasztalta szeretetének vigasztalásait. De a sátán kísértő hangja gúnyos nevetéssel vetette ellene: ,,Nem Krisztus, nem is valami angyal nyújtotta neked azt a vigasztalást, amelyet Krisztusnak tulajdonítasz, hanem én voltam az.''

Lelki fejlődésének egy nyugodt szakaszában bizonyára könnyen lepergett volna Margitról az ilyen szó. Most úgy tűnt neki, mintha minden összeesküdött volna ellene. Rágalmakat szórtak rá, a lelkivezetője bizalmatlan lett vele szemben, majd hét évre Sziénába helyezték át. Krisztus elfordult tőle? Sötétségében mégis eljutott hozzá a szava: ,,Veled leszek, és mégsem leszek veled. A kegyelmembe öltöztetlek, de úgy véled: kivetkőztél belőle, mert bár teljesen nálad maradok, nem leszel képes felismerni engem.'' Mire képes az ilyen szó, ha áthatolhatatlan sötétség burkolja be az embert: ,,Talán elfordul tőlem? Talán bűneim nagysága ragadta el mellőlem végül is?''

Margit életének utolsó évei rejtve maradnak számunkra.

1297. február 22-én halt meg ötvenéves korában. XIII. Benedek 1728 pünkösdjén felvette a szentek sorába.


Szent Móric vértanú és társai

Makszimián császár (305-11) azt gondolta, hogy ha végigjárja országát, megerősíti benne a régi bálványimádást. Ezzel a céllal jött Rómából a szíriai Apameába. Ott a pogány papok jelentették neki, hogy Móric hadvezér 70 társával együtt a keresztény hitet vallja. Maga elé hivatta őket kihallgatásra. Amikor látta, hogy állhatatosak keresztény hitükben, először megkínoztatta őket, utána elvitték őket egy mocsaras helyre, és ott fákhoz kötözték őket. Tíz napot töltöttek el így, miközben a rovarok halálra csipkedték őket. Ezekben a kínokban adták vissza lelküket Istennek 350 körül. A vértanúk között volt Móric fia Fotinosz, ismeretesek még: Teodor és Fülöp vértanúk.


Szent Papiás     püspök és hitvalló, † ~150   


Szent Thalasszosz atya

Szentünk még fiatal korában épített magának egy hegyen lakóhelyet és ott élt. Mivel tisztaságot szerető és elázatos volt, vonzalmat érzett magában a szerzetesi élet iránt. Tartal falu közelében elment egy hegyre, ott élt 38 esztendeig vezeklésben, senkivel nem találkozva. Később sokan keresték fel, mivel hallották hírét, és látni kívánták őt. Sokan azért keresték meg, hogy társai lehessenek a szent életben. Ezek számára kolostort alapított, megosztva velük azt, amit tisztelőitől kapott. Békében hunyt el.

Szent Eleonóra     özvegy, † 1292   

Szent Eusztát püspök

Szentünk a pamfíliai Szidában született. Először a szíriai Beria püspöke volt, de a nép és az I. egyetemes zsinat atyáinak határozata alapján az antiochiai püspöki székre helyezték át. Tanult főpap, és az igaz tanítás bátor védelme volt az ariánus tévtanítással szemben. Ezzel magára haragította az ariánusokat. Az ariánus püspökök vádjai és feljelentései folytán megfosztották püspöki székétől és Thrákiába száműzték. Ott meg is halt 360 körül. Holttestét visszavitték városába.


Szent György püspök

Szülei: Teodor és Migethusza nemesi származásúak voltak és istenfélő életet éltek. Eleinte gyermektelenek voltak, idős korukban született meg fiúk: György, a paflagóniai Kromnában a Fekete tengernél. Amikor nagykorú lett és befejezte tanulmányait a pusztába ment a szirakuzai hegyre, ott egy remete vezérlete alatt élt szigorú böjtben és szüntelen imádságban. Szent élete miatt, amikor meghalt Amasztrida püspöke, őt választották meg utódának. Konstantinápolyba ment felszentelésre, és Szent Taráz pátriárka szentelte püspökké. Székvárosában sok jót tett a rászorulókkal. Isten életében is, halála után is csodákkal dicsőítette meg. Meghalt a IX. század elején.


DAMJÁNI SZENT PÉTER
*Ravenna, 1027. +Faenza, 1072. február 22.
Damjáni Péter sokgyermekes család utolsó gyermekeként született Ravennában. Szülei szegény napszámosok voltak, állandóan a nyomor ellen küzdöttek, s korán meg is haltak. A rendkívüli tehetségű Péter iskolai tanulmányait egyik bátyja segítette. Több városban tanult, többek között Faenzában és Pármában, ahol elsajátította a középkor ,,szabad művészeteit'', köztük az írásbeli és szóbeli kifejezés tudományát.

Kevesen váltak ezzel a vitatkozás olyan mesterévé, mint ő. Nem messze attól a vidéktől, ahol ifjúságát töltötte, volt Fonte Avellana remetesége, ahol elevenen élt egy rendkívüli szent szelleme és emléke: Szent Romuáldé, aki a 10. században számos kolostorban fölszította a régi tüzet, kolostorokat és remeteségeket alapított, s lankadatlanul tanította, hogy nemcsak a kifogástalan erkölcsű élet, hanem az életszentség is lehetséges cél az ember számára.

Damjáni Péter mintegy 28 éves korában belépett Fonte Avellanába. Első írásműve Szent Romuáld életrajza volt. Maga is ebből merítette életének programját: a Romuáld által végbevitt tetteket utánozta, őt tekintette példának. A remeték elöljárójukká választották, és több kolostor apátja arra kérte, hogy írásban vagy szóban adjon tanácsot és szilárd tanítást. Megszervezte Fonte Avellanát, szabályzatot fogalmazott. Akkoriban kezdett lelki könyveket is írni, miközben azokról se feledkezett meg, akik a kolostoron kívül éltek.

Abban az időben rövid időközönként követték egymást a pápák: amikor megválasztották őket, rendszerint már igen agg korban jártak. Az erős tekintély hiánya kedvezett mindenféle visszásságnak. Damjáni Péter, mint az Egyház embere reagált ezekre: a nagyokhoz fordult, intette, szükség esetén korholta őket. A papság elé tárta, milyen súlyos vétek a simónia, vagyis az egyházi hivatalok adása-vétele és a szentségek pénzért történő kiszolgáltatása; teljes szigorúsággal emlékeztetett a papi nőtlenség követelményeire.

Péter nem maradhatott állandóan remeteségében. Tizenöt évvel azután, hogy elrejtőzött, IX. István pápa 1057-ben kinevezte bíborossá, a Róma melletti Ostia püspökévé és grófjává. Ez arra kényszerítette Pétert, hogy az Örök Városba költözzék. Ott egy másik nagy férfiúval került kapcsolatba, akivel különböző zsinatokon már találkozott Rómában: Hildebrand szubdiákonussal, akinek akkoriban igen nagy befolyása volt, s később VII. Gergely néven pápa lett. Ez a két nagy reformer nem járt ugyan mindig ugyanazon az úton bizonyos gyakorlati problémák megoldásában, de összekötötte őket a közös meggyőződés, hogy az uralkodó visszás állapotokat csak az erkölcsök kitartó javításával és az egyházi intézmények megerősítésével lehet megszüntetni. Damjáni Péter azonban azon a véleményen volt, hogy hasznosabban tudna ilyen értelemben munkálkodni, ha remeteségben élhetne. Ezért mind Hildebrandhoz, mind a pápákhoz leveleket és beadványokat intézett, amelyekben kérte fölmentését hivatala alól. Ezt azonban nem kapta meg.

Így hát tovább végezte püspöki munkáját. 1059-ben részt vett egy római zsinaton. Utána Milánóba küldték, mert ott a papság és a nép között szakadás támadt, mivel egy csoport nem volt hajlandó a római zsinat határozatát végrehajtani. Lényegében akörül folyt a vita, hogy mi az értéke a simónia útján szerzett szenteléseknek. Ékesszólása és mérsékelt magatartása révén sikerült az ügyet elrendeznie.

II. Miklós halála után 1061-ben Cadalus néven ellenpápa lépett föl a törvényes pápával, II. Sándorral szemben. Damjáni Péter oly hévvel, olyan tűzzel és oly kemény szavakkal vetette magát a harcba, hogy az időnként még a szeretet határait is sérteni látszott. Kétségtelen, hogy korának szónoki gyakorlata megengedte, de szentünk vérmérséklete is magyarázza az ilyen kemény kirohanásait. A szándék azonban, amely vezette, minden kétségen felül magasztos volt.

Damjáni Péter a szerzetességen belül is folytatta reformáló tevékenységét. Védelmébe vette az önkéntes korbácsolást, ezt az ősi egyházi gyakorlatot, amelynek megengedhetősége mindig vitatott volt.

E harcok után Damjáni Péter végre megkapta az engedélyt, hogy ismét visszavonulhasson. Bíborossága csak néhány évig tartó közjáték lett. 1063-ban visszatért Fonte Avellanába; 1067-ben letette ostiai püspöki hivatalát is. De a következő időkben is nem egy megbízást kellett végrehajtania az Egyház szolgálatában: 1063-ban Clunybe küldték, hogy elsimítson egy viszályt a kolostor és a szomszédos püspök között; 1069- ben pápai legátusként szerepelt IV. Henrik császár mellett Frankfurtban; 1071-ben Montecassinón találjuk. Egyre inkább írni kezdett azon ügyek érdekében is, melyekért addig az élő szó hatalmával küzdött: az Egyház reformjáért, a lelkiélet fejlődéséért és a lelkek istenszeretetéért.

1072. február 22-én halt meg Faenzában, hazatérőben szülővárosából, Ravennából, ahol azért járt, hogy a várost Istennel és az Egyházzal kibékítse, miután a pápa felhatalmazásából föloldotta a kiközösítés alól.

Damjáni Péter egész élete ellentmondásosnak tűnő módon megoszlott a magány keresése és az Egyház nagy problémáiban való tevékeny részvétel között. Remeteségében éppen annyit írt remeték és szerzetesek számára, mint pápáknak, püspököknek, papoknak és laikusoknak. Számos levelet, értekezést, prédikációt és költeményt hagyott ránk, amelyek kiérdemelték számára az egyháztanító címet. Az egységes alapgondolat, amely végigvonul minden megnyilatkozásán, az a meggyőződés: minél többet fáradozik egy keresztény önmaga megszentelődésén, annál inkább hozzájárul Krisztus egész Testének, azaz az Egyháznak épüléséhez. Az egyes keresztényeket úgy szemlélte, mint az egész egy tagját, mely részesül az egész életében, s tevékenysége és imája jelentős az egész számára. Minden hívő -- amint megfogalmazta: ,,az Egyház kicsinyben'' -- képes arra, hogy magában megvalósítsa a Krisztus és az Egyház között fennálló kapcsolat teljességét, a szeretetnek azt a misztikus egységét, amely kibontakozik az egész életében Krisztust követő emberben. A remeteélet ennek a misztériumnak megnyilvánulása, eszköz ennek eléréséhez. Már itt a földön lehetővé teszi, hogy megvalósuljon a mennyei Jeruzsálem élete.

Ünnepét a római kalendáriumba 1823-ban vették föl, február 23-ra. 1969-ben Szent Polikárp ünnepe miatt áthelyezték február 21-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Az erőteljes nyelvezetű Damjáni Péter egyháztanító írásaiból árad az Egyház szentségéért lelkesedő, energikus, szinte zordon buzgóság illata. A tollából származó, élesen fogalmazott aforizmák, harcos értekezések és bátor levelek elevenen szemünk elé állítják e nagy ember megragadó jellemét.

Komor színekkel festi korának állapotait: ,,Egyre mélyebben hempereg a romló világ a mocsárban. A szemérem kihalt, a becsületérzés kialudt, a vallás omladozik. Mindenki azt keresi, ami hasznos neki, a menny utáni vágyódás nélkül, kielégíthetetlenül hajszolják a földi dolgokat. Látjátok, hogy az egész világ hogyan rohan hanyatt-homlok a bűn síkos útján a szakadék felé; hogyan sokasodnak a bűntettek, ahogy a szakadék közeleg. Az egyházias lelkület kimúlt, a papoknak nem fogadnak szót. A lopás, rablás, hamis eskü, fajtalankodás és szentségtörés mindennapos esemény. A legszörnyűbb tettektől sem riadnak vissza, és úgy látszik azért, mert itt vannak azok az utolsó idők, amelyekről az Apostol beszél.''

A lesüllyedt papságnak ezt veti a szemére: ,,Ó fájdalom! A papsággal már odáig fajultak a dolgok, hogy éppen azok vakítják el az embereket sötét, helytelen tanításukkal, akiknek világoskodniuk kellene a világ előtt! Régen elmúltak azok az idők, amikor a tiszteletreméltó fegyelmet, az illő komolyságot és a papi szellemiséget megtartották. Ma papi összejövetelek alkalmával számtalan tréfát, könnyelmű szójátékot, profán fecsegést és a finom városi élet hízelkedő beszédeit lehet hallani, úgyhogy a papok inkább haszontalan frátereknek és bohócoknak tetszenek, mint az Egyház szolgáinak és Jézus Krisztus fölkentjeinek. Mi vagyunk az oka, hogy a papok iránti tisztelet kipusztul. Életünk, amelynek tükörnek kellene lennie a hívők előtt, rászolgál, hogy a kevés jó lélek sírjon fölötte. A püspököt nem a klerikusok sora követi, mint illene, hanem hadi tábor és parittyás zsoldosok serege. Naponta királyi lakomákat rendez. Amivel a szegényeket kellene táplálnia, azt bohócok kapják. Ahelyett, hogy a szegényeket megajándékozná, barátait tömi tele a püspöki asztalnál. A báránybőrt megvetik, hermelin, nyest és róka prémje kell nekik.''

A szerzetesek kapzsisága ellen így ír: ,,Pénzsóvárgás és szerzetesség nem fér össze. A kapzsi mehet és építtethet templomot, hirdetheti buzgón az Isten igéjét, naponta bemutathatja a szent áldozatot és távol tarthatja magát a világ zűrzavarától: amíg a pénz szerelmét ki nem oltja magában, erényeinek minden virága száraz marad. Hagyjunk föl a világi pompa hajszolásával, az ékszerek és divatos ruhák halmozásával, vessünk véget az ételben és italban való tobzódásnak! Pénzünk hadd vándoroljon a szegények kezébe! Az legyen a mi kincsünk és nyereségünk, hogy lelkeket szerzünk.''

Bíborostársaihoz így kiált, önmagát sem kímélve: ,,Én, aki kénytelen vagyok most magamat azok közé számlálni, akik az egyházi hadsereg sátrait őrzik, felemelem nyers hangomat, hogy felriasszam magunkat az álomból; nem is annyira titeket, akik lelkiismeretesen vigyáztok másokra, hanem önmagamat, aki -- ó szégyen -- langyosan és lustán állok a csatamezőn. Gyakran úgy tanul az ember, hogy tanít. Saját szánk ösztönöz minket, hogy azt tegyük, amire másokat biztatunk. Látjátok, kedveseim, hogy a világ a rosszból a még rosszabba zuhan. Akik kereszténynek mondják magukat, csak látszatra azok. Mi, akik prédikációinkban az angyal feladatát vállaljuk magunkra, hirdessük az ilet igéjét szóval és példával. A prédikált szó a nyelvből ered, erejét a prédikáló életmódjától kapja.''

Egy levélben így ír a római egyház kancellárjának: ,,Ha a Római Szék nem tér vissza a helyes állapotába, az egész világ megmarad a tévedésben. A régi Egyház lelkületéhez való visszatérés feltétlenül szükséges.''

II. Kelemen pápa előtt intő beszédet tartott: ,,Mit ér, ha azt mondjuk, hogy az Apostoli Széket visszavezettük a sötétségből a világosságra, és közben ugyanabban a sötétségben járunk? Mit használ, ha bőséges eledelünk van elzárva, és közben éhenhalunk? Mit ér, ha éles kard függ az övünkön, de nem húzzuk ki a rohamozó sorok előtt? A mindenható Isten téged állított maga helyett oda, hogy eledelt ossz a népnek. Tebenned adott fegyvert Egyházának az ellenség támadásai ellen. Tőled vártuk, hogy Izrael szabadítója légy! Ezért, Szentatya, törekedj arra, hogy az elvetett és eltiport igazságosságot újra fölemeld!''

--------------------------------------------------------------------------------

Kérünk, mindenható Istenünk, engedd, hogy Damjáni Szent Péter püspököd tanítását és példáját követve semmit se tartsunk előbbrevalónak Krisztusnál, és mindenkor Egyházad szolgálatára törekedve az örök világosság örömeibe eljuthassunk!

Maviméni Szent Péter     vértanú, † 743        


TREJAI Boldog PÉTER áldozópap (kb. 1225-1304)

A Marche tartomány Treja nevu helységében vallásos szüloktol született. Monticelli-nek is nevezik. Gyermekkoráról fennmaradt egy sokatmondó esemény: Azt kérdezték tole: Mi akarsz lenni? „Szent akarok lenni” - válaszolta. S valóban az is lett. Szent Ferenc rendjébe lépve a fogadalmak letétele után nagy elorehaladást tett az életszentségben és a tanulmányokban. Pappá szentelése után nagy buzgósággal munkálkodott mások üdvösségén. Az anconai rendtartomány Forano-i kolostorában együtt lakott Offidai Konrád testvérrel, akivel meleg baráti kapcsolatba került. A Fioretti 42. fejezete beszámol róla, hogy tanúja volt a jelenésnek melyben Szuz Mária a kisded Jézust Konrád karjaiba tette. O is érezte ekkor ugyanazt a lelki örömet, amit barátja érzett. Konrád titoktartást kért tole, amit o meg is ígért. „Attól a naptól kezdve oly nagy szeretet fuzte oket össze, mintha mindenben egy szív és egy lélek lettek: volna. Meg is egyeztek abban, hogy bármilyen ajándékával lepi meg oket Isten végtelen jósága, kölcsönös bizalommal beszámolnak róla egymásnak… Konrád és Péter a markai tartomány fénylo csillagai.” Egy másik fejezetben (44.) olvassuk, hogy egy alkalommal Péter testvérnek egyszerre jelent meg a Boldogságos Szuz Szent János apostollal és Szent Ferenccel. Pétert már rég foglalkoztatta a kérdés: vajon ki érzett nagyobb fájdalmat a három szent közül Krisztus kínszenvedése fölött. Most megkapta a választ Szent Jánostól: „Krisztus Anyja és én éreztünk minden teremtménynél mélyebb fájdalmat, de utánunk Szent Ferenc.” (Híres festok e látomás nyomán festették meg a kereszt alatt Szuz Máriát Szent Jánossal és Ferenccel. Így Giotto, Fra Angelico.) Egyszer az anconai kolostor gvárdiánja szemtanúja volt annak, amikor Péter a templomban a feszület elott imádkozott és közben 2-3 méter magasságba emelkedett. Szent Mihályt is nagyon tisztelte, az o közbenjárására sok kegyelemben részesült. Hosszú, érdemekben gazdag élete 1304- ben ért véget. VI. Piusz avatta boldoggá.

Szent Ferenc intelme:

„Boldog a szolga, ki az emberek magasztalása és dicsoítése közepett nem gondolja magát különbnek, mint amikor hitványnak, együgyunek és megvetésre méltónak tartják. Mert az ember annyit ér, amennyit Isten szemében ér, és semmivel sem többet.”

(Péter magát nagy bunösnek tartotta.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Péter lelkét mennyei kegyelmekkel halmoztad el. Add,
hogy a földön pártfogását tapasztaljuk, a mennyben pedig társaságának örvendhessünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Boldog Pipin hitvalló,     † 640    


Szent Timót atya

Timoteus fiatal korától kezdve egy puszta helyen, melynek Szimboli volt a neve, volt szerzetes egy kolostorban. Jóságos, irgalmas, szelíd és igazsággal ékes szerzetes volt. Testi és lelki tisztaságát fiatal korától őrizte. Szép életéért Isten a csodatevés és ördögűzés ajándékaival tüntette ki. Késő öregségben hunyt el a IX. század elején.