2017. november 4., szombat

Krisztus vértanúi és az iszlám barátai – Boldoggá avatják a tibhirine-i trappista szerzeteseket?

1996. március 26-ról 27-re virradó éjszaka terroristák egy csoportja az algériai tibhirine-i trappista monostor kilenc szerzetese közül elrabolt hetet, akiket később kivégeztek. Az Emberek és istenek című filmből ismert szerzetesek boldoggá avatásáról kérdezték Thomas Georgeont, ügyük posztulátorát.

1996. március 26-ról 27-re virradó éjszaka terroristák egy csoportja a tibhirine-i monostor kilenc szerzetese közül elrabolt hetet. (A monostort 1938-ban alapították, Medea városának közelében található, Algírtól 90 kilométerre délre.) Ugyanebben az évben, 1996. május 21-én sikertelen tárgyalások után az úgynevezett Fegyveres Iszlám Csoport bejelentette a kivégzésüket. Május 30-án megtalálták az áldozatok fejét, a holttestek azonban soha nem kerültek elő. A szerzetesek boldoggá avatása folyamatban van. Hogy áll a kanonizációs per? Erről beszélgetett október közepén a Rai News, az olasz közszolgálati média bloggere Thomas Georgeon trappista szerzetessel, az ügy posztulátorával.
– Georgeon atya, Önt 2013-ban nevezték ki posztulátorrá az algériai, tibhirine-i trappista monostor szerzeteseinek boldoggá avatási ügyében, akiket iszlám radikálisok gyilkoltak meg 1996 tavaszán. A perhez tartozik további 12 katolikus szerzetes ügye, akik 1994 és 1996 között estek áldozatául a terrorista erőszaknak. Köztük van Clavérie atya, az algériai egyház egyik kimagasló személyisége. Ön és Algéria püspökei az elmúlt hetekben látogatást tettek Ferenc pápánál. Amint köztudott, ezt az ügyet nagyon a szívén viseli a Szentatya. Hallhatóak voltak bizonyos vatikáni hírek, melyek szerint a folyamat pozitív fordulatot vett. Ez azt jelenti, hogy a boldoggá avatás a küszöbön áll?

– A Szentszék ezt az ügyet már hosszú ideje és nagy körültekintéssel követi. Tiszteletben kell tartanunk a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának eljárásmódját, az utolsó lépés hiányzik még, és reméljük, hogy azt teljesítve rövidesen már a boldoggá avatás következhet. El kell ismernünk, hogy a kongregáció mindig nagylelkű és együttérző volt mind az eljárás, mind a posztulátor iránt, amiért én nagyon hálás vagyok. Ferenc pápa nagy érdeklődéssel fogadott bennünket, jól ismeri az ügyet és a kihívásokat is, melyekkel az jár. A találkozást nagyon pozitívan értékelem; számomra a legszebb és legmeghatározóbb pillanata volt, mikor a Szentatya arról a muszlim fiatalról érdeklődött, akit Clavérie atyával együtt öltek meg. Azt hiszem, ha lehetséges volna, Ferenc pápa őt is hozzáfűzte volna az eljáráshoz! És itt válik világossá számunkra ennek az ügynek a mély és spirituális értelme: ez a muszlimokkal közös vértanúság, nem pedig ellenük történt. A 19 feltételezett mártír úgy döntött, hogy hűségesek maradnak a néphez, a földhöz és az Egyházhoz, amely szenved. Hiszen az igaz barát nem áll odébb, amikor a társa bajban van, hanem mellette marad és együtt szenved.
Szeretném hozzáfűzni, hogy itt kollektív vagy más néven közösségi szentségről van szó, melyet ma az Egyház kezd újra felfedezni (Chiara Lubich egyik nagy intuíciója volt), ami a történelem folyamán gyakran a vértanúság egyik lényegi szempontjának számított. Ez a 19 mártír, ha boldoggá avatjuk őket, nagy fényességet jelenthetnek az Egyház számára mint a keresztények és muszlimok közti párbeszéd leghitelesebb tanúságtevői, a Jézus szeretetéből áradó Fény tanúi.

– Kétségtelen, hogy ezt a boldoggáavatási pert bonyolult szálak kötik az iszlámhoz, Algéria márpedig iszlám föld. Fennáll annak a kockázata, hogy megsértjük az iszlám érzékenységét? Hogyan tekintenek erre az ügyre az algériai iszlám közegben?

– Ferenc pápa arra kért minket, hogy legyünk nagyon tapintatosak, ne okozzunk fájdalmat senkinek, hogy ennek a történetnek a felidézése alkalmat kínáljon egyben a jövő felé is tekinteni. De vitathatatlan, hogy mindig fennáll a veszélye az érzékenység megsértésének. Éppen ezért van szükség arra, hogy erre alkalmas katekézisekben feltárjuk a keresztény vértanúság igazi értelmét. A keresztények számára éppúgy, mint az algériai muszlimoknak. Az a mártír, aki életét adja másokért, nem pedig az, aki a tömegben felrobbantja magát megölve ezzel sokakat. A „mártír” szó „tanúságtevőt” jelent, ebben az értelemben tehát ezek a mártírok Krisztus és a barátság tanúságtevői, azé a barátságé, ami képes arra, hogy szoros kötelékbe fonjon embereket, akár olyanokat is, akik nem egy hitet vallanak. Az ember nem képes megtéríteni másokat, csakis Isten képes erre.
Algéria ma egyértelműen a megbékélés útján jár, és él a vágy begyógyítani a még mindig nyitott sebeket, melyek ott vannak minden muszlim és keresztény közösségben (arról beszélnek, hogy a sötét évtizedben, 1990 és 1998 között több mint 200 ezer áldozat lehetett). Úgy tűnik, hogy egy esetleges boldoggá avatás az Egyház hozzájárulását jelentheti ehhez a folyamathoz. Nyilvánvaló, hogy jól meg kell magyaráznunk, pontosan mi is egy boldoggá avatás; hogy nem egyszerűen a rossz muszlimok által megölt jó keresztényeket akarjuk ily módon felmagasztalni. Úgy tűnik, hogy az ország vezetése pozitívan állna hozzá, ha a boldoggá avatást esetleg Algériában ünnepelnénk. Ellenhangok persze mindig lesznek, még magában az Egyházban is!

– Térjünk vissza a hét szerzetesre, akiknek a nevét is ismerjük: Christian, Luc, Christophe, Michel, Bruno, Celestin és Paul. Különböző tapasztalatokkal érkeztek a monostorba, mégis a reménység jelei voltak Alsó-Algéria népei számára a trappista monostor egyszerűségével, a szemlélődő életvitellel, az Úrral megélt barátsággal és a munka iránti alázatukkal. Hogyan tekintettek ők az iszlámra?

– Az iszlámról alkotott véleményük korántsem volt egységes! Christian élettörténetéből és tanulmányaiból eredően mindannyiuk közül a legerőteljesebben kapcsolódott bele az iszlámmal folytatott párbeszéd folyamatába. Amikor 1984-ben megválasztották a közösség elöljárójává, próbálta testvéreit is erre az útra terelni, ezzel azonban nem mindannyian értettek egyet. Adódtak ebből feszültségek is. Néhány testvér nem az iszlám miatt jött Tibhirine-be, hanem mert ez radikális döntésnek tűnt, vagy a szegénység, az eldugottság miatt… És mindannyian a párbeszéd túlságosan fogalmi teológiájának foglyai voltak. Az üdvösség, a lelkiség és az élet párbeszédének útját választották. Ez a híres „együttélés”, amellyel ma is oly nagyon küszködünk. Az az iszlám, amiről Christian beszélt, egy különös iszlám volt, amely nyitott a dialógusra; a szúfik iszlámja ez, akik olykor a monostorba is ellátogattak – ez azonban nem felel meg az iszlámnak általában véve, ami kevésbé nyitott, és nem annyira vágyik a keresztényekkel való kapcsolat kialakítására.
Christophe számára a muszlim hívőkkel ápolt kapcsolat célja a tanulás volt, annak a megtanulása, amit az Úr rajtuk keresztül akar mondani. Nem hiszem, hogy Christophe önmagát állította volna a tanító szerepébe. Michel a szúfikkal való közös imaalkalmakból táplálkozott; az iszlámról alkotott képe inkább úgy festhető le, mint egy, az Isten felé vezető út, amelyen mindannyian osztozunk, és amelyen kölcsönösen segítjük egymást… Érthető tehát a reményről alkotott víziójuk. Arról a reményről, hogy bárki megértheti Istennek az emberről alkotott tervét, ami az egység, a benne való egység, amely minden embert magába foglal.

– Ha róluk van szó, nem hagyhatjuk szó nélkül Christian de Chergé priort és végrendeletét, amit nem sokkal a meggyilkolása előtt írt. Egy rendkívüli dokumentumról beszélünk. „Ha egy nap megtörténik velem, hogy a terrorizmus áldozatául esem, szeretném, ha úgy emlékeznének rám, hogy életemet Istennek és ennek az országnak adtam” – írja Christian. Egy harmonikusan csengő akkord ez a Ferenc pápának oly kedves perifériák egyházának egyikében. Egy egyház, ami nem prozelitizmusra törekszik, hanem igyekszik Algéria szegényeinek barátságát megnyerni. Jól értelmezem Christian egyháztani vízióját?

– Igen, a „barátság” a helyes kifejezés, találkozni a másikkal az ő különbözőségében, és kölcsönösen gazdagodni. Közeledni Isten felé és a másik ember felé egy és ugyanaz, máshogy nem cselekedhetem, mondta Christian atya. Teljes önkéntességre van itt szükség, és nem lehetséges előrelépés önmagunk levetkőzése és kockázatvállalás nélkül. Mélyen érinti testvéreinek a vágya, hogy elkerüljenek egy olyan kommunitarianizmust, ami kizárja a másik embert. Mindannyiuk meggyőződése volt, hogy ott kell élniük, ahová Isten hívta őket: a találkozás és ima szolgálatában, a baráti látogatásokban. Semmi transzcendens… csak egy ház az iszlám hazájában. Egy kicsi baráti szoba, ami rálátást enged arra, ami egyesít. Christian nem nagyon hitt a teológiai párbeszédben, számára a párbeszéd egzisztenciális volt, a szomszédokkal, az ország lakóival való közös élet a hétköznapi tevékenységek megosztásán és a monostor vendégszeretetén keresztül.

– Algéria mindig is az iszlám és a kereszténység közötti párbeszéd történelmi „laboratóriuma” volt. Egy párbeszédé, ami a XX. században nagy neveket vonultatott fel: Luis Massignon, Charles de Foucault kistestvérei, Duval bíboros (VI. Pál pápa jóbarátja), nem elfeledve a kairói domonkos atyákat és a korban hozzánk legközelebb álló Paolo Dall՚Oglio jezsuita atyát. Mivel járulhat hozzá ma a muszlim–keresztény párbeszédhez „Tibhirine lelke”?

– Tibhirine a szóvá vált csend. Jobban kellene ismernünk, mit is jelent valójában „Tibhirine lelke”. Senki sem ismerte azelőtt… Szegény szerzetesek, akik Algéria hegyei között laktak… „Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket”, ahogy Szent Pál mondja. Íme az első jel… Nem kell félnünk a saját törékenységünktől, kicsinységünktől, el kell fogadnunk és megélnünk, mert abban fogja Isten kinyilatkoztatni nekünk saját magát, és így mutat be minket is másoknak.
Azt hiszem, „Tibhirine lelke” egy olyan spirituális megbízás, amelyet mindannyian megkaptunk: keresni Isten arcát a másikban, még akkor is, ha másban hisz, mint én. Újra értelmet adni a különbözőségnek életünk mindennapjaiban. Ha nem veszünk tudomást a másikról, növekedni fog a kommunitarianizmus, mert azt fogjuk hinni, hogy a másik veszélyt jelent, és jobb, ha bezárkózunk magunk közé, olyanok közé, akik hasonlóak hozzánk. Ez az, amire a tibhirine-i testvérek nem voltak sohasem hajlandóak, még a legkockázatosabb helyzetekben sem.
És talán egy utolsó gondolat, amit ránk hagytak: Isten nélkül nincs értelme az életnek.

– A tibhirine-i monostor egy „hegyre épült jel” volt. Mit gondol az Önök rendje, megérett az idő, hogy visszatérjenek az Atlaszba?

– Sajnos, ennek még nem érkezett el az ideje. Több oka is van ennek, mindenekelőtt azt mondanám, azért nem, mert egy nagyon súlyos örökségről van szó, amit nem szabad alábecsülnünk. Természetesen a környékbeli emberek és az algériai egyház részéről van egy várakozás, egy vágy, hogy újra szerzeteseket láthassanak Tibhirine-ben. A rend megpróbált küldeni egy közösséget Algériába, ennek az egyik tagja én magam voltam. Néhány hónap elteltével, 1998-ban, megértettem, hogy ez még túl korai. Rá kell bízni az időre. Néhány testvér ottmaradt Algírban, nagy bátorsággal, 2001-ig, majd a próbálkozás meghiúsult, biztonsági okok miatt lehetetlen volt élni a monostorban. Jean-Marie Lassausse atya kitartásának és gigászi munkájának köszönhetően a monostor 2001 és 2016 között megmaradt, és zarándoklatok célpontjává vált keresztények és muszlimok számára. Egy éve a Cremini Ne közösség él a monostorban bizonyos folytonosságot biztosítva. Nem könnyű a helyzet, és nem tudni, milyen véget ér. A monostor a közösségünk tulajdonában marad… Ki tudja, egy nap talán újra élnek majd szerzetesek odafent.

– Utolsó kérdés: Önök Thomas Merton közösségéhez tartoznak, aki a XX. század lelkiségének egyik kimagasló figurája. A szemlélődés embere, és egyben az emberiség történelmének egyik prófétai alakja. A kérdésem: miként tud a trappista rend jel lenni a világban?

– Prófétai jel, azt hiszem, azok vagyunk akaratlanul is! Arra vagyunk meghívva, hogy hivatásunkat és megszenteltségünket mindig egyre hitelesebben éljük meg a jelen kor szükségleteire is tekintettel, így válva a kitartó ima, a józanság és a szeretetben megélt egység tanúivá. Ez a rövid összefoglalása Ferenc pápa szavainak, melyeket a generális káptalanunkhoz intézett tavaly szeptember 23-án. Életünk minden elemének arra kell irányulnia, hogy létrejöhessen egy olyan hely a monostor és az ott élők szívében, ahol Isten és Krisztus úgy mutatkozhatnak meg, mint az élet valódi középpontja. Ehhez szükség van a teljes önkéntességre, ami a mai világból nagyon is hiányzik. Annak a bemutatása, hogy az Istennel való egység az életet az Istenben való egységesülése felé vezeti, valódi küldetést jelent a mai Egyházban. Ez magyarázza azt, hogy miért fordul meg egyre több olyan ember a monostorok vendégszobáiban, akik keresik, hogyan találkozhatnának Krisztussal, és ezáltal hogyan adhatnának valóságos értelmet az életüknek. Olyan ma a világ, mint egy modern sivatag, mi pedig próbálunk közösségi életet élni minden emberért, illetve helyileg ott, ahol van, aki szenved és van, aki küzd… A közösség próféciája ez!
Christian de Chergé, a vértanúságot vállaló trappista szerzetesek elöljárójának spirituális végrendelete (Algír, 1993. december 1.):
„Ha egy nap megtörténik velem – és talán épp ma –, hogy a terrorizmus áldozatául esem, amely szemlátomást minden Algériában élő külföldit el akar nyelni, szeretném, ha a közösségem, az egyházam, a családom emlékezne arra, hogy életemet Istennek és ennek az országnak adtam; ha elfogadnák, hogy minden élet egyetlen Mesterétől nem volt idegen egy ilyen brutális távozás […]; ha az én halálomat hozzá tudnák kapcsolni ahhoz a sok, hasonlóan erőszakos halálhoz, amely a névtelenség homályába merül. […] Eleget éltem ahhoz, hogy tudjam, hozzájárultam a rosszhoz, amely sajnos diadalmaskodni látszik a világban, még annak rosszaságához is, aki vakon lesújt majd rám. […] Nem akarhatok magamnak ilyen halált. […] Hogyan örülhetnék annak, ha majd meggyilkolásommal megkülönböztetés nélkül vádolják azt a népet, amelyet annyira szeretek. […] Ismerem, milyen nagy általános megvetés övezi az algériaiakat. Ismerem az iszlámról alkotott torz képeket, amelyeket bizonyos iszlamisták táplálnak. […] Algéria és az iszlám bennem másképp él; egy test és egy lélek. […] Halálom nyilvánvalóan igazolni látszik majd azokat, akik gyorsan idealistának vagy naivnak bélyegeztek. […] De tudniuk kell, hogy végre szabad leszek leggyötrőbb kíváncsiságomtól. Akkor, ha Isten is úgy akarja, tekintetem az Atya tekintetébe olvad majd, hogy vele együtt szemléljem az ő muszlim gyermekeit, úgy, ahogyan ő látja. […] E köszönetmondás mindent elárul eddigi életemről, és természetesen titeket is belefoglallak, tegnapi és mai barátaim […]. És téged is, utolsó órám barátja, ki nem tudod, mit teszel. Igen, neked is köszönetet akarok mondani, és istenhozzádot, amikor szemtől szemben állok majd veled. Adja ég, hogy egykor újra találkozzunk, mint boldog latrok a paradicsomban, ha Isten, mindkettőnk Atyja is úgy akarja. Ámen. Insallah.”
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fordította: Koszoru Péter
Forrás: Pierluigi Mele/Confini.blog.Rainews.it
Fotó: OSCO.org; News.va; Wikiwand
Magyar Kurír
Szent Agricola     vértanú, † 304.         


BOLDOG JÁNOS
*Wildeshausen, 1180 körül +Strassburg, 1252. november 4.
János, akit a kortársai Johannes Teutonicusnak neveztek, egyházi pályára készült, s különösen az egyházjog érdekelte. Bolognában az alapító Szent Domonkos kezéből öltötte magára a rendi ruhát 1220-ban. 1225--27-ben a keresztes háború prédikátora, 1230-ban a pápai legátus, Odo del Carcere Tullianus bíboros tanácsadója és kísérője volt. 1231- ben megválasztották a magyar domonkos provincia vezetőjévé, majd diakóvári püspök lett. Mint boszniai püspök (1233--37) megtérítette Minoslav bánt. 1237-ban pápai legátusként a bolgár fejedelemhez küldték. 1238--40-ig Lombardia provinciálisa volt, majd az 1241. évi párizsi általános káptalanon rendfőnökké választották. A testvérek ,,püspök magiszter testvérnek'' hívták. Öt nyelven tudott prédikálni. Nagy tekintélye volt a pápai udvarban is. IX. Gergely annyira kedvelte, hogy egyik kérésére minden további nélkül így válaszolt: ,,Azonnal bullába foglalom''. Rendi káptalant tartott Párizsban, Bolognában, Kölnben (1245), Montpellier-ben (1246), Treviriben (1247), Londonban (1250) és Metzben (1251). A következő káptalant Budára hirdette meg, de azt már utóda vezette. Kormányzási ideje alatt a vezetést megosztotta. Párizs kezéből kivette a felsőoktatás egyeduralmát, és Montpellier-ben, Bolognában, Kölnben és Oxfordban a párizsihoz hasonló teológiai fakultást (studium generalét) szervezett. Szorgalmazta a domonkos rítus egységesítését. 1245-ben IV. Incénél elérte, hogy a domonkos testvérek csak a generális magiszter engedélyével fogadhassanak el egyházi méltóságot. Halála, amely Strassburgban 1252. november 3-ról 4-re virradó éjszaka érte, a domonkos rend első, arany korszakának végét jelenti. Gyönyörű sírját a protestánsok elpusztították.


--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

János az osnabrücki egyházmegyében lévő Wildesheim városából való. Ifjúkorában kiváló tehetsége miatt filozófiát, polgári és kánonjogot tanult, s doktor lett. II. Frigyes római császár szeretetét és jóakaratát élvezte, s a pápa előtt is igen nagy tekintélye volt, annyira, hogy penitenciáriusa lett. A fejedelmi kegynél azonban Isten kedvét többre becsülte, amikor magára öltötte a domonkos rend ruháját, melyet Isten Anyja mutatott neki. Ezután csak Istennek akart szolgálni. Másokkal is meg akarta ismertetni Istent, ezért fölgyulladt benne a vágy, hogy a magyaroknak hirdesse az evangéliumot. Ezt oly buzgósággal és hozzáértéssel tette, hogy a domonkos rend magyar tartományának provinciálisa lett. A tartományt szeretettel, szelíden és éberen kormányozta, s főként példájának erejével lelkesített a keresztény hit terjesztésére. Mikor a híre elért Rómába, IX. Gergely pápa parancsára -- jóllehet János tiltakozott ellene -- boszniai püspökké tették. Püspökként oly nagy szeretettel volt a szegények iránt, hogy kedves barátja, Cantipratanus tanúsága szerint évi 8000 ezüst márka jövedelméből csak a legszükségesebb részt tartotta meg magának, a többit mind a szegényekre költötte. Elfáradván a lelkipásztori gondokban, sokszor kérte, engedjék visszatérni a szerzet nyugalmába. Mikor végre erre engedélyt kapott, tevékenységet cserélt, és nem pihent meg továbbra sem. Mikor ugyanis a püspökségről való távozásában nyilvánvalóvá vált életszentsége, közkívánatra a domonkos rend generálisává választották. 1241-től mint negyedik generális 12 éven át kormányozta a rendet. 1253. november 4-én Augsburgban hívta el Isten az örök nyugalomba. Életében és halálában sok csodával tündökölt.


Nagy Szent Joannik atya

Joannik a bithiniai Marikatik nevű faluból származott. Amikor felnövekedett, szülei rábízták, hogy őrizze a nyájat. Bár keveset értett a tudományból, mégis felülmúlt értelmében sok tanult embert. Szeretett imádkozni. Olykor egész napra elhagyta nyáját, keresztet vetve rá, hogy magányosan imádkozzék. Isten épségben őrizte meg a nyájat. Így érte el az ifjúkort. Abban az időben a gonosz Leó császár uralkodott. Egész birodalmából fiatal férfiakat keresett és gyűjtött hadseregébe. Követei rátaláltak Joannikra, és éveken keresztül a hadsereg bátor és erős katonája lett. Egy darabig a szentképek elleni mozgalomnak is tagja lett, de Isten kivezette belőle. A harcok befejeztével elhagyta a világ hiuságát ‚ eltávozott az Olimposz hegyére, és sok éven át a vad és puszta helyeken vezeklő életet élt. Állandó testi fáradsággal harcolt szenvedélyei ellen, és nagy tökéletességre tett szert. Isten megajándékozta őt nagy bölcsességgel, csodatevő erővel és a jövőbe látás képességével. Sokan keresték fel őt, hogy imádságait kérjék, lelki tanácsokat kapjanak, és közbenjárónak kérjék fel Isten előtt. Sok lelki segítséget és oltalmat nyertek szent imáiból. Életét 846-ban fejezte be november 4-én, 94 éves korában. Halála napján az Olimposzt lakó szerzetesek tüzes oszlopot láttak a földről az égbe szállani, amelynek angyalok nyitották meg a mennyek ajtaját. Ebből tudták meg az atya halálát.


BORROMEO SZENT KÁROLY III. r. (1538-1584)
*Arona, 1538. október 2. +Milánó, 1584. november 3.
Borromei Károly a milánói hercegség egyik legnevezetesebb családjából származott, amelynek a Lago Maggiore mentén kastélyai és földbirtokai voltak. A család alapítója, egy bizonyos Padovából való Vitaliani, a milánói herceg tanácsosa, miután anyjától fölvette a Borromei nevet, 1445-ben Arona grófja lett. Politikai hatalmuk és tekintélyük nem utolsó sorban a nagy vagyonból fakadt, mert a Borromeiek között bankárok is voltak, és Londonban meg Barcelonában fiókintézetük volt. Ugyanakkor a családtagok a diplomáciában és a politikában is tevékenykedtek, és jól szerepeltek a franciákkal vívott háború idején.

Károly atyja a patrícius családból való Medici Margitot vette feleségül, akinek testvérei igen magas hivatalokba jutottak: egyik bátyja, Gian Angelo bíboros 1559-ben IV. Pius néven pápa lett. Ezáltal a Borromei család számára is út nyílt a magasabb hivatalok felé, különösen a két unokaöccsnek: Károlynak, aki klerikus, és Frigyesnek, aki katona volt. A házasságok révén Károly rokonságba került a Gonzaga, a német Altemps, a római Colonna családdal és az urbinói hercegekkel. Később ezeket a családi szálakat az egyházi megújulás érdekében tudta nagyon ügyesen fölhasználni.

Károly a Lago Maggiore mellett, Arona várában született, Erzsébet és Frigyes után a család harmadik gyermekeként. Egész kicsi korában elvesztette édesanyját. Mostohaanyja, Tassea dal Verme nevelte, s úgy határozott, hogy a család számára fenntartott sok egyházi javadalomra való tekintettel Károly klerikus legyen. E határozat szerencsésen egybevágott Károly elgondolásaival, ezért tizenkét évesen reverendát öltött és fölvette a tonzúrát. Ugyanekkor -- a kor szokása szerint, amit később ,,visszaélésnek'' bélyegeztek -- kommendátor apátja lett a római bencés kolostornak, melynek jövedelmét a Borromeiek már évekkel korábban megszerezték maguknak. Ez azt jelentette, hogy az apátsági jövedelem felett Károly, illetve a család rendelkezett, az apáti tisztet pedig egy szerzetes látta el a kolostorban. Károly évi jövedelme kétezer arany volt, ám ő ahelyett, hogy a család rendelkezésére bocsátotta volna, azonnal sajátjaként kezelte és szétosztotta a szegények között.

Tizenhat éves korában a páviai egyetemre küldték, ahol 1559-ben mindkét jogból doktori fokozatot szerzett. Ekkor már néhány éve ő kormányozta az egész családi birtokot, és a bíboros nagybácsi jóvoltából további két apátság javadalma is az övé volt. Ezáltal jelentősen megnőtt személyes jövedelme, de ugyanakkor a kötelezettségei és kiadásai is.

Néhány héttel Károly egyetemi tanulmányainak befejezése után választották meg IV. Piust, aki az akkor huszonegy éves Károlyt azonnal Rómába hívta. 1560. január 31-én bíborossá, nyolc napra rá, február 8-án milánói érsekké nevezte ki, azzal a kikötéssel, hogy Rómában kell maradnia, az érseki teendőket pedig helynök lássa el. Ezek mellé a pápai kúriában hivatalként kapta a szerzetesrendek felügyeletét és az Egyház politikai ügyeinek vezetését, ami azt jelentette, hogy a pápai intézkedések rajta keresztül kerültek ki a kúriából. Károly ekkor még nem is volt pappá szentelve!

Az Egyház ekkor igen mozgalmas időket élt: a pápa ismét egybehívta a trienti zsinatot, Franciaországban vallásháború dúlt, Angliában Erzsébet királynő lépett a trónra és félbeszakadt a katolikus restauráció, amely Tudor Mária alatt kezdődött; II. Fülöp király birodalmában, Flandriában súlyos vallási politikai feszültségek támadtak, Amerikában ki kellett építeni a lelkipásztori hálózatot. Károly pedig teljes hűséggel, nagy kötelességtudással, minden intrika számára elérhetetlenül és rendkívüli munkabírással hajtotta végre a pápai intézkedéseket.

Rómában kiegészítette szellemi képzettségét a katolikus reform szellemében, és fölszámolva a fejedelmi pompát addigi jogi-diplomata alapszemléletét teológiai irányba változtatta meg. Mikor a család Frigyes halála miatt azt kívánta, hogy térjen haza és vegye át a család vezetését, az Egyház iránti elkötelezettségének pecsétjeként pappá szenteltette magát. Hamarosan püspökké szentelték, most már átvehette a milánói egyházmegye tényleges kormányzását.

1565 szeptemberében vonult be Milánóba, olyan pompával, ami akkoriban egy püspököt és bíborost megilletett. Ugyanerre az időpontra hívta össze a tartományi zsinatot, amelyre Lombardia, Piemont, Liguria és Emilia püspökei voltak hivatalosak. A trienti zsinat határozatai alapján e tartományi zsinaton Károly érsek az egyházi élet minden területén: a liturgiában, a javak kezelésében, a klérus képzésében, a jótékonyság ellenőrzésében, az anyakönyvek vezetésében reformokat léptetett életbe. A tartományi zsinat határozatai és Károly intelmei a néphez a többi itáliai püspök számára is mintául szolgáltak.

E határozatok megvalósítása és a fölmerülő nehézségek leküzdése érdekében, továbbá hogy megfelelő munkatársai legyenek és számot adjon azoknak, akik kérdőre vonták, nagyon kiterjedt levelezést folytatott. A milánói Ambrosiana könyvtárban 100 kötetet töltenek meg a hozzá írott levelek!

Fennmaradt levélvázlataiból rekonstruálható munkamódszere: minden kérelmet mérlegelt, és szakértelemmel vetette össze saját véleményét másokéval. Ha egyszer döntött, azt kitartóan védte, és határozottan föllépett mindazokkal szemben, akik találva érezhették magukat, akár Rómában, akár Madridban vagy Milánóban.

Reformjai végrehajtása közben egyre több oldalról támadt ellenállás az érsekkel szemben: a világi klérus (különösen az előkelő családból származó kanonokok), a szerzetesek, a hivatalnokok (a városi helytartó, a szenátus, a spanyol udvar) felől. Amikor föloszlatta a ferencesek humiliáták nevű ágát, egy barát, belopakodva az érsek kápolnájába, rálőtt. Az Egyház bírói joghatósága ügyében nyílt összeütközésbe került II. Fülöp helytartójával, s ezért kiközösítette a helytartót, tudván, hogy ezért a király el is űzheti a püspöki székéből. De ezekből a harcokból Károly győztesen került ki, amit nem annyira szerteágazó kapcsolatainak, mint életszentsége egyre inkább növekvő hírének köszönhetett.

Az érseknek nem voltak illúziói afelől, hogy rendelkezései és reformjai teljesen megszüntetik a visszaéléseket. Ezért teljes erejével a jövő számára perdöntő papnevelés ügye felé fordult, úgy, ahogy azt a trienti zsinat elrendelte. A papságra készülők számára internátust és iskolát nyitott 1565-ben; ez lett a milánói szeminárium őse. A képzésben a világi és az egyházi tudományok összekapcsolódtak, a nevelésben azonban a hangsúly a személyes életszentségre való törekvésre és a jó példára került. Két szemináriummal indult, az egyik a városi, másik a vidéki papságot nevelte. Hamarosan egy harmadikat is nyitott vidéken, majd a svájci völgyekbe küldendő papok számára, akiknek ott protestánsok között kellett működniük, megnyitotta a negyedik, helvét szemináriumot.

E szemináriumok a papság képzését, egy másik intézmény, a Castellis da Castello által 1536-ban alapított ,,Hittaniskola'', amit Károly érsek fölkarolt, a nép javát szolgálta. Az érsek ugyanígy támogatta az Oltáriszentség Konfraternitásokat, amelyek szentségimádással engesztelték az Eucharisztiában jelenlévő Krisztust azért a sok a hitetlenségért és káromlásért, amit a svájci reformátoroktól kellett elszenvednie.

Károly érsek a műveltebb hívők lelki képzésére is gondolt. Páviában megnyitotta a Borromeum intézetet, amely egyetemisták számára -- a világi tudományok mellett -- hitbeli képzést biztosított. Az intézet a Borromeo család nevét és címerét (Humilitas felírással) kapta meg, s vele együtt a család vagyonából is egy részt. IV. Pius az alapítást 1561-ben hagyta jóvá, és egyházi javadalmakból is juttatott számára, az intézet mégis csak 1581-ben nyílhatott meg tíz növendékkel. 1569- ben volt már Páviában is egy hasonló rendeltetésű ház, a Ghislieri diákotthon, Milánóban egy nemesi kollégium, a Colleggio dei Nobili, ezenkívül pedig a híres milánói Jezsuita Intézet és Gimnázium, amely a föloszlatott Humiliáták házában kapott otthont.

A szent érsek tevékenységének legfontosabb területe azonban mégsem ez volt, hanem egyházmegyéjének látogatása. Az erkölcsi és vallási megújulást leginkább ezzel érte el. Nagyon rendszeresen végezte e főpásztori látogatásokat, nemcsak azért, mert a zsinat így rendelte, hanem mert meg volt róla győződve, hogy csak személyes jelenlétével, buzdításaival és példájával tudja kiirtani a visszaéléseket, és csak így tudja a papokat és a híveket a megújulás útján elindítani és vezetni. Nagyon sok tennivalója volt: helyre kellett állítani az egyházmegyei fegyelmet, a nép körében emelni kellett az erkölcsi élet színvonalát, és föl kellett számolni sok visszaélést a liturgiában. Utazásai közben -- az egyházmegyéhez tartozott Graubünden kanton három völgye is! -- mindenütt tárgyalt a vezető személyiségekkel, tájékozódott a nép és a papság élete felől, megtudta, mennyire tartják meg az egyházi törvényeket, a szülők mennyire törődnek a gyermekneveléssel, milyen fényűzés folyik a papok öltözködésében, mennyire tartják meg a klauzúra törvényét a kolostorokban, s hogyan kezelik az alapítványokat. Mindezt számadásszerűen rögzítették, hozzátéve az érsek intelmeit és büntető ítéleteit is. Különös figyelmet szentelt a svájci völgyek egyházaira, ahol igen nagy visszaélések történtek: a papok nősültek, gyermekeiket a plébánián nevelték, hit dolgában nagyon sok volt a bizonytalanság; babonák, mágia és halottidézés is gyakori volt. Károly reformtevékenysége minden lehetséges lelkipásztori eszközt, de diplomáciai, politikai, sőt katonai támogatást is igénybe vett.

Lelkipásztori buzgóságát, nagylelkűségét és szervezőkészségét különösen a nagyon veszélyes időszakokban mutatta meg, pl. 1576 nyarán, amikor pestis pusztított Milánóban, s ezt később ,,Szent Károly pestisének'' nevezték el. A járvány terjedésével egyre többen menekültek el a városból, a város vezetői mind eltűntek, különösen akkor, amikor a közrend és közellátás egyre súlyosabb kérdéssé vált. Akkor az érsek vette kezébe a gyeplőt, és részben a saját javaival, részben a gazdagok adományaival segített, ahogy csak tudott: ruhát, élelmiszert, gyógyszert adott az embereknek, menhelyeket állítottak föl, a betegeket ideiglenes kórházakba gyűjtötték össze, ahol ápolták őket, és megkapták a szükséges lelki ellátást is. A járvány tetőpontján zárlatot kellett elrendelni mindazok számára, akik saját házukban maradtak. Ezeknek az érsek ambuláns szolgálatot szervezett, főleg a betegek és haldoklók számára. Mivel a templomokat a fertőzés veszélye miatt bezárták, az utcasarkokon és útkereszteződésekben állítottak föl oltárokat, és a papok ott miséztek.

Károly érsek lelki élete, mint a katolikus megújulás valamennyi nagy szentjénél (Loyolai Szent Ignác, Néri Szent Fülöp, Keresztes Szent János), egészen Krisztus követésére irányult. Az Ő szenvedésén elmélkedett, és engesztelését tűzte ki célul. Ebből született az az elhatározása, hogy saját életében Krisztus keresztútját akarja megélni. Így érthetjük meg, hogy Károly miért szerette annyira a Novara közelében lévő Monte di Varallót, melynek oldalában oszlopok álltak, rajtuk a megváltás misztériumának képei. Élete utolsó évében itt akarta a Virágvasárnapot megülni, s itt végezte általános gyónását a jezsuita Adorno páternál. Életének minden hibáját meg akarta gyónni, böjtöléssel és kemény vezekléssel fenyítette magát.

Amikor Milánóba visszatért, az orvosok már csak azt tudták megállapítani, hogy testi ereje elfogyott. Károly teljes nyugalommal fogadta ezt, majd fölvette a betegek szentségét, és 1584. november 3- án Milánóban meghalt. V. Pál avatta szentté 1610-ben. Ünnepét 1613-ban vették föl a római naptárba november 4-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Erről az energikus egyházi férfiról, aki a trienti zsinat idejében ,,meg akarta újítani Rómát'', egy korabeli protestáns így nyilatkozott: ,,Ha minden püspök és pap olyan lett volna, mint ő, nem került volna sor a hitszakadásra.'' Életéről saját írásai és életrajzírók dokumentumai vallanak.

Mikor az ifjú jogi doktor Rómába érkezett, a pápa nagybácsi -- a kor szokásait követve -- elhalmozta fényes pápai hivatalokkal, noha sem teológiát nem végzett, sem pappá nem volt szentelve. Akkori levelei még a főúri életet kedvelő, öntudatos ifjúról tanúskodnak. Nemességére hivatkozva százötven személyes udvart tartott. Nagyon türelmetlenül várta a családi címer megérkezését. Azon a napon, amikor bíborosi kinevezését megkapta, egyik nővérének, Camillának azt írta, hogy mától kezdve kettővel több udvarhölgyet tartson. Kiváló ízléssel gyűjtött műkincseket, labdajátékkal, sakkal és vadászattal pihente ki magát. A német nunciusnál vadászkutyákat rendelt. Szerette a zenét, maga is játszott csellón. De szokatlanul nagy volt a munkaszeretete már ekkor is: a római kúriában addig soha nem intézték oly gyorsasággal az ügyeket, mint Károly alatt.

Rajongva szeretett bátyjának, Frigyesnek a halála hozta el a megtérés napját. Akkor ezt írta: ,,Ez a csapás oly szörnyű, hogy semmiféle emberi megfontolás nem tud megvigasztalni. Ez a veszteség, belátom, nagy lépéssel vitt előre engem a kegyelem útján.'' Amikor pappá, majd püspökké szentelték, szolgáinak nagy részét elbocsátotta, sok címét és hivatalát visszaadta a pápa kezébe, és engedélyt kért, hogy püspöki városába távozhasson.

A milánóiak készültek a fogadására: a püspöki palota falait földíszítették a Borromeiek és őseik képeivel és címereivel. Károly pedig, amint megérkezett, ezeket eltávolíttatta, és Szent Ambrus és más milánói püspökök képét tétette föl. Azt mondotta: ,,Amíg gróf Borromei Károly voltam, tiszteletreméltó elődeim nyomába törekedtem; mióta azonban a Santa Praxedes bíborosa és Milánó érseke vagyok, érsek elődeim a követendő példaképeim.''

Milánóban akkor hihetetlen viszonyok uralkodtak. A hívők nem ismerték a Miatyánkot, voltak papok, akik nem tudták a feloldozás szavait. Sok templomból, amit fölkeresett, iszonyattal fordult ki. A San Satiro-templomban éppen papok és világi urak lakomáztak és mulattak amikor belépett; a San Maurizio-templomban ugyan sok embert látott, de azok mit sem törődtek az oltárnál folyó liturgiával, csak beszélgettek és nevetgéltek egymás között. Részeg férfiak és ízléstelenül kifestett nők járultak az áldoztatórácshoz. Más templomokban táncoltak vagy gabonát tároltak; a körmenet -- ha volt -- inkább karneváli fölvonuláshoz hasonlított. Az egyik helyen pápai oklevelet hamisítottak és árulták. Látván ezt, így írt a pápának: ,,El vagyok szánva arra, hogy a trienti reformot a prelátusok között fogom kezdeni. Ez volna a legjobb út arra, hogy egyházmegyénkben az engedelmesség föléledjen. Nekünk kell elöl járnunk, a hívek majd jönnek utánunk.''

Az érsek maga járt elöl jó példával. Környezetében megbízott két papot, hogy ha valami hibát vesznek észre benne, kíméletlenül mondják meg, és minden megkötés nélkül figyelmeztessék a gyöngeségeire. De amikor arra figyelmeztették, hogy legyen tekintettel meggyöngült egészségére, így válaszolt: ,,Aki a lélek szolgálatára szánta el magát, annak legalább három lázt ki kell hordania, mielőtt ágynak dől!'' -- csakhogy az ágyát már régen elajándékozta, és egy szalmazsákon aludt.

Egyik vizitációs útján Svájcban egyik kísérője látta, hogy az erős fagyban a fűtetlen szobácskában az érseken nincs más, mint egy vékony, használt köntös, s kérte, hogy öltözzön fel melegebben. Károly erre azt válaszolta, hogy csak ez a köntös a személyes tulajdona, a többi ruhája a bíboroshoz tartozik, és csak szolgálat közben viselhető.

Amikor a bíboros az addigi szokás szerint messze a nagyböjtbe nyúló farsangi mulatságokat a városban a hamvazószerdával betiltotta, ellenségei -- főleg a spanyol helytartó -- bepanaszolták a pápánál. Sok mindent felhoztak, többek között a következő történetet is:

A városba érkezése után hamarosan meglátogatta a híres dómot. Benn a templomban járva egyszer csak különös zajra lett figyelmes. Körülnézett, és látta, hogy egy lovag teljes fölszerelésben lovagol át a templomon. A nyomában egy csacsifogat kocogott, majd emberek jöttek, csoportosan nevetgélve és beszélgetve, mások terheket cipeltek. Kiderült, hogy régi szokásjog alapján átjáróháznak használják a dómot: ahelyett, hogy megkerülnék, az egyik oldalajtón be, a másikon ki közlekednek. Az érsek azonnal elhatározta, hogy ennek véget vet, nem tűri ezt a visszaélést. Kiadta a rendeletet, és másnap az emberek meghökkenve álltak a zárt oldalkapuk előtt. Panaszt emeltek a magisztrátusnál, ez továbbította az ügyet a helytartóhoz, az pedig kapott az alkalmon, hogy megmutassa, ki az úr a városban. Hivatalos levélben követelte a püspöktől a kapuk kinyitását, Károly azonban udvariasan azt válaszolta, hogy a kapu zárva marad. A herceg tombolt dühében -- de hiába. Mikor aztán éjszaka erőszakkal feltörték a dóm oldalkapuit, az érsek befalaztatta a bejáratokat.

Károly megbízatást kapott a humiliáták teljesen elvilágiasodott rendjének megreformálására. Mivel első rendelkezéseit figyelmen kívül hagyták, erélyesebb eszközökhöz folyamodott. Ezért a szerzetesek között gonosz terv született: páter Farina vállalta, hogy megöli az érseket. Három rangjától megfosztott prépost sok pénzt ígért neki, és biztosították, hogy segítik elrejtőzni. Farina sok pénzt követelt, ezért az összeesküvők elloptak egy kelyhet a templomból, és eladták. Farina a kehely árával Korfuba menekült, s csak két év múlva tért vissza, hogy tervét végrehajtsa. Este lopakodott be az érseki palotába, ahol népével együtt az érsek éppen imádkozott. Pisztollyal rálőtt. Az érsek kezével a hátához nyúlt, majd folytatta az imádságot. Karingén egy fekete, a hátán pedig egy piros folt maradt a lövés nyomán, de a golyó a lábánál hevert. Csoda! -- kiáltották az emberek. Az érsek megparancsolta, hogy ne üldözzék a merénylőt, de később a pápa elé került az ügy, és az összeesküvőket kivégezték.

A Santa Maria Scala-templom kanonokjai is szembeszálltak a reformokkal. Az érsek bejelentette, hogy látogatást tesz náluk, mire ők visszaüzenték: nem fogják bebocsátani. Két hónappal később az érsek ünnepélyes kísérettel jelent meg a templomuk előtt. A kanonokok kirohantak, és a menet elején haladó lovasokat erőszakkal kergették el. Maga az érsek így jegyezte föl a történteket: ,,Amikor odaértem, láttam, hogy embereimet, akik a temető kapuján át vonultak be, fegyverekkel és minden erővel kituszkolják. Ezért elszántam magam, leszálltam a lóról, kezembe fogtam a keresztet, és így nagy nehezen tudtam tenni néhány lépést. Amikor azonban benn voltam már az épületben, kardokat szegeztek nekem, és nagy ordítozás közben kituszkoltak, majd bezárták a kaput.'' -- Amikor a lázadókat a pápánál bepanaszolták, s az nyilvános bocsánatkérésre kötelezte őket, bűnbánó körmenetben a dómhoz vonultak, és térden állva kérték az érsek bocsánatát. Ő ezzel fogadta őket: ,,A testvéretek vagyok!''

Amikor a pestis pusztította a várost, az érsek állt a segítők élén. Rendeleteket bocsátott ki, melyekkel igyekezett a fertőzés veszélyét a legkisebbre csökkenteni. Személyes elszántságát egy szemtanú a következőképpen írta le: ,,A bíboros gyakran ment el a kórházba, vigasztalta a betegeket, bátorította a betegápolókat, látogatta a temetőt, a barakkokban lakókat és a házakban vesztegzár alatt levőket. Mindenkit vigasztalt, mindenkivel szóba állt, és a saját háza javait is beleszámítva mindenével segített, amije csak volt. Most viszont már nincs semmije az életén kívül, teljesen szegény lett... A városnak más vigasztalása nincs. Ő ellenben majdnem olyan, hogy a puszta jelenlétével életre kelti az embereket.'' A végén azért, hogy a szegény betegeknek takarójuk legyen, leszedette ablakairól a függönyöket és a falakról a tapétát, sőt a bíborosi köpenyét is odaadta. Mint szegény koldus ment végig a városon a bűnbánati körmenetben: gyalog, a nyakában kötéllel, a vállán kereszttel, megfosztva méltóságának minden jelvényétől.

Egy év múlva a járvány megszűnt, és a megszökött helytartó, Ayamonte visszatért. De az érsek hősiességét, amely a tulajdon gyávaságát annyira nyilvánvalóvá tette, nem bírta elviselni, ezért bevádolta a pápánál: az érsek a pestis idején nem tartotta be a városi törvényeket! A bíborost Rómába idézték, de elindulása, s főleg a visszatérése valóságos diadalmenet volt.


--------------------------------------------------------------------------------
Kérünk, Istenünk, őrizd meg Egyházadban azt a lelkületet, amellyel Borromei Szent Károlyt eltöltötted, hogy Egyházad mindig megújulhasson, és meg tudja mutatni a világnak a te Fiadat, a mi Urunkat, Jézus Krisztust!

Imádság:
Urunk, Istenünk, őrizd meg népedben Borromeo Szent Károly püspök lelkületét, hogy Egyházad szüntelenül megújuljon Fiad képmására, és így megismertesse Krisztust a világgal. Aki veled él és uralkodik mindörökkön örökké.

Tanulság:
    A szent élet biztos eredmény!



Szent Piérius     hitvalló, † ~310.         


Szent Nikander és Hermeász felszentelt vértanú

Mindketten Titusz apostoltól hallották a keresztény tanítást, és tőle kapták felszentelésüket is. Nikander Myra püspöke volt, Hermeász pedig áldozópap. Sok pogány hellént térítettek a keresztény hitre.

Ezért megkötözték őket, és Libanius városparancsnok elé vitték. Büntetésül szilaj lovakhoz kötözték őket, és futniuk kellett utánuk. Vérük pirosra festette az utat. Börtönbe kerültek, éhséggel és szomjúsággal kínozták, de az Úr mennyei étellel táplálta őket, és meggyógyította sebeiket. Újabb kínzások után elevenen eltemették őket.


Szent Vitális     vértanúk, † 304.