Szent Benedek atya
Benedek 480 táján született a közép-itáliai Nursziában. Előkelő család sarja volt, jó nevelésben részesült. Magasabb tanulmányait Rómában végezte. Keresztény lelke nagy megdöbbenéssel nézte a világot, kísértéseivel, romlottságával együtt. 14 éves korában elhagyta a világot. A szabin hegyek közé indult Tivoli felé, Subiacó mellett állapodott meg. Egy szerzetes feladta neki a szerzetesi öltönyt és egy kis barlangot keresett számára. Három évet töltött itt szent magányban. Pásztorok akadtak rá és elvitték hírét. Ezután sokan kezdtek hozzá járni tanácsért, mert bölcsességgel teljes lélek lakozott benne. Egy másik kolostor szerzetesei főnökükké választották. Hosszabb gondolkodás után elfogadta, de mivel a laza életű szerzetesek meg akarták mérgezni, visszatért régi helyére. Két évtizedig volt ezen a helyen. Közben mások is csatlakoztak hozzá. Számukra egymás után építette a kolostorokat. Közel járt már az 50. évéhez. El kellett hagynia eddigi helyét és a Montekasszinó hegyén állapodott meg. Itt 14 évet töltött el. Szentünk 543. március 21-én hunyt el. Holttestét szerzetesnő húga mellé temették el egy régi pogány szentély helyén emelt templom főoltára elé.
Szent Euszchimon hitvalló
Szentünk lampszakai püspök volt. Fiatal korától erényes életet élt és tökéletes emberré alakult. Szerzetes lett és egész buzgóságával harcolt a tévtanítás ellen. Studita Szent Teodor kortársa volt. Elnyerve a püspöki méltóságot, üldözte a képrombolás tévtanát. Ezen közben csodákat is tett, a vadállatokat elűzte a vidékről, amikor azok kárt okoztak. A képromboló Teofil császártól börtönt, száműzetést szenvedett el, ahol meg is halt a IX. században.
SZENT MATILD királyné
*Enger, 895 körül. +Quedlinburg, 968. március 14.
Amikor 785-ben Widukind szász nemes megkeresztelkedett, és egyben felhagyott az ellenállással a keresztapjává lett Nagy Károllyal szemben, új fejezet kezdődött a frank, sőt a nyugati történelemben. A szász törzsek hajoltak meg utolsóként a germánok közül a frank fennhatóságnak, és azontúl az egyetemes birodalomnak mindinkább egyenrangú tagjaivá lettek. Károly és utódai sokat fáradoztak azért, hogy Szászországban megalapozzák a keresztény kultúrát és erkölcsöt.
Matild Widukind fejedelmi nemzetségéből származott, és mintegy száz évvel ősapja megkeresztelkedése után született, anyja a fríz nemességből való volt. Szülei kisgyermekkorától a herfordi kolostorban neveltették, ahol nagyanyja volt az apátnő. Életrajzírói nemcsak tanulékonyságát és a sokféle művészetben megmutatkozó ügyességét magasztalják (a miniatúrafestészettől a latin nyelv ismeretéig), hanem nagy szépségét és bájosságát is. Hírneve áthatolt a kolostor falain, és egy napon megjelent Henrik (876 körül--936) herceg, a későbbi I. (Madarász) Henrik, hogy megnézze magának a nemes hajadont. Matild megnyerte a tetszését, s megkérte a kezét az apátnő-nagyanyától, és fejedelmi kísérettel vezette az esküvőre Wallhausenbe.
Matild bizonyára szívesen követte. Szeretettel ragaszkodott a férjéhez, az ő oldalán nőtt hercegnővé és királynővé, lett öt gyermek édesanyja, és egyben szász hazájának anyja is. Csodálatos harmóniában élt és uralkodott ez az első német királyi pár. Amikor Henrik a határokon és a birodalom belsejében uralmának a megerősítéséért és kiterjesztéséért harcolt, Matild intézte a királyi ház ügyeit jóságosan és fáradhatatlanul. Henrik hazatérése után újból megnyerte őt fejedelmi szépségével, együtt örült vele a győzelmeinek, s harcokban eldurvult érzületét mind újból megszelídítette és igazságosságra vezette. Együttesen szentelték magukat templomok és kolostorok alapításának. Így Quedlinburgban új női kolostort alapítottak, s ez iránt különleges szeretettel viseltettek.
Henrik 929-ben teljesen hitvesének ajándékozta Quedlinburgot. Hét évvel később Matild ott temette el férjét.
Mint szeretete a király életében, olyan mély volt fájdalma a halálakor. Gondoskodott arról, hogy misét mondjanak Henrik lelki üdvéért (és királyi módon hálás maradt az azt bemutató papnak), utána azonban kimondhatatlan fájdalommal omlott össze a ravatalnál, és csak nagy nehezen talált vissza a hétköznapok most következő keménységébe. A király halála sürgetővé tette az utódlás kérdését. Matild három fiút szült. A legfiatalabbat, (Szent) Brúnót (925--965) papi pályára szánták (Köln érseke lett). A középső, Henrik volt anyja kedvence. Szelíd, derűs lelkületével annyira hasonlított az apjához, hogy Matild a férje iránti szeretetét teljesen őreá vitte át, és szívesen látta volna utódaként. A haldokló király azonban felismerte legidősebb fiának, Ottónak (912--973) képességeit, s őt jelölte ki utódául. (Ő a későbbi I. vagy Nagy Ottó császár.) Amikor az aacheni választáson minden német herceg Ottóra adta a szavazatát, Matild magától értetődően mondott le dédelgetett kívánságáról. S ha Henriket élete végéig megkülönböztetett szeretettel vette is körül, királyi tapasztalatát és tekintélyét teljesen Ottó fiának adta át. Anyai büszkeséggel látta felemelkedését Németország, majd Itália királyává, végül pedig római császárrá.
Szerető és önzetlen magatartása a menyei: az angol fejedelemnő, Editha (+946), majd a burgundi-itáliai királynő, Szent Adelheid (lásd: 625. o.) iránt, állandó szorgoskodása a fiai közti egyetértésért a nagy királyi család középpontjává tették. Hogy mekkora nagylelkűséget és milyen belső önzetlenséget kívánt ez a szerep a büszke szász nőtől, ragyogóan megmutatkozott egy alkalommal, amelyről a világtörténelem nem sokat tud közölni, de amely Matild életrajzíróját annál inkább megragadta. A királynő özvegyi vagyonából és más, rendelkezésére álló forrásokból folytonosan és számlálatlanul ajándékozott és adományozott. A szegények százai tartoztak mindennapi vendégei közé, vándorok és zarándokok mindenkor megvendégelésre találtak házában; templomok, kolostorok és alapítványok szüntelenül tapasztalták nagylelkűségét. Ez a fiaival való összeütközéshez vezetett. Miután különféle rágalmak gyanakodóvá tették őket, kifaggatták, sőt ki is fosztották anyjuk küldönceit, hogy megálljt parancsoljanak a királyi javak általuk jogtalannak vélt ,,eltékozlásá''-nak. Matild mély fájdalommal hagyta el özvegyi javadalmait és Engerbe, vesztfáliai birtokára vonult vissza. Szánakozó környezete sajnálkozását azzal a derűs megjegyzéssel fogadta, hogy szívesen elvisel mindent, amit a fiai elkövetnek ellene, ha ily módon egységben maradnak.
A királyi családot ért szerencsétlenség, elsősorban pedig a fiatal királyné, Editha befolyása Ottóval lassan beláttatta, hogy igazságtalanságot követett el anyjával szemben. Követet küldött hozzá, és a bocsánatát kérte. Az anyakirálynő tüstént elhagyta önkéntes száműzetését, és a fiához sietett. Henrik is, akinek hűtlensége anyját -- ha lehetséges -- még fájdalmasabban érintette, szerető megbocsátásra talált. Hamarosan nagy fájdalom érte Matildot: Henrik -- gyermekei közül elsőként -- 955-ben meghalt. Matild akkor éppen Quedlinburgban tartózkodott. Arról értesülünk, hogy egy egész napig feldúltan járkált a házban, minden vigasztalást elutasított, minduntalan mély imába merült. ,,Utána felkelt, és lassú léptekkel Henrik király síremlékéhez ment, fejét lehajtva könnyek között mondta: Ó, én uram, mennyivel boldogabb voltál, mint mi, mert a fájdalomnak ilyen keserűségét nem kellett elviselned halandó életed pályáján. Valahányszor eszembe jutott halálod keserű napja, egyedül az vigasztalt, hogy még életben van szeretett fiunk, Henrik, aki viselkedésében, arcvonásaiban és nevében is leginkább képviselt téged.'' Miután így mintegy másodszor is átélte férje halálát, letette pompás királyi öltözékét, és ettől kezdve egyre visszavonultabban élt özvegyi állapotában. Arra azonban mindenkor kész volt, hogy fiai birodalmának szolgáljon, ha a szolgálatát kívánták. Ottó a Lech-mezőn 955-ben a magyarokon aratott győzelme után rábízta, hogy készítse elő a győzelem egyházi megünneplését. Amikor 962-ben Ottó Rómába vonult, hogy megszerezze magának a császári koronát, hatéves fiát, a már királlyá koronázott Ottót az ő oltalma alatt hagyta, s a gyermek nagybátyja, kölni Brúnó és bátyja, mainzi Vilmos (929?--968) érsek mellett távolléte idejére őt tette felelőssé a birodalom jólétéért. Ebben az évben Matild utolsó kolostoralapításának, a nordhauseni bencés apátságnak szentelte magát. Az apácákban, különösen Richburg apátnőben meghitt társnőkre lelt, és csaknem állandóan köztük tartózkodott. 966-ban itt, Nordhausenben búcsúzott el Ottótól újabb itáliai útja előtt. Matild tudta, hogy a földön nem látja már viszont.
967 telén érezte, hogy közeledik a halála. Fogyó erejével Quedlinburgba vonszolta magát, hogy ott haljon meg, és ott temessék el, ahol a férjét. Utolsó királyi gesztusként elajándékozta a birtokait, csak egy skarlát színű köntöst tartott meg, hogy majd abba burkolják a holttestét. Unokája, Vilmos mainzi érsek szolgáltatta ki neki a szentségeket; hálából neki adta ezt a köntöst, mert előre látta, hogy még őelőtte szüksége lesz rá. Az érsek valóban hirtelen meghalt hazautazása közben, tizenkét nappal megelőzve Matildot, aki 968. március 14-én hunyt el.
Hivatalosan nem avatták szentté, a szász és német nép azonban mindenkor első szent királynőjeként tisztelte és szerette.
Szent Paulina
Boldog Trejai Péter hitvalló, † ~1300.
FLESCH* RÓZA szűz, III. r., rendalapító (1826-1906)
A Rajna melletti Schönstadt-ban született. Gyermekkorában elemi iskolái elvégzése után gyógyfüvek árusításával és napszámos munkával kereste meg a kenyerét, de közben bensoséges életet élt. Gyakran ellátogatott a wiedtali Szent Kereszt kápolnába. 26 éves korában lépett be Szent Ferenc III. rendjébe, s utána betegápolással és árva gyermekek nevelésével foglalkozott. 1861- ben néhány társnojével a Szent Kereszt Kápolna közelében (Waldbreitbach városban) szerény otthon építésébe kezdett. Még nem gondolt szerzetalapításra. Anyai szeretettel ápolta társnoivel az árvákat. De nemsokára megkapta a Gondviselés intését. 1862-ben jelen volt a városban a ferences testvérek fogadalomtételénél. A szertartás olyan nagy hatással volt rá és társnoire, hogy elhatározták, ok is fogadalmas szerzetesekként élnek, hogy így több kegyelmet nyerjenek. A következo év márciusában a trieri fopásztor engedélyével o és két társnoje a waldbreitbachi plébános kezébe letették a szerzetesi fogadalmakat. Ez volt az „Angyalokról nevezett Szent Szuz Ferences Novérei” társaság születésnapja. A közösség egyre gyarapodott Róza anya vezetésével, aki példájával mutatta, hogyan kell ferences szellemben felkarolni a legszegényebbeket és legelhagyatottabbakat. Igénytelenségre és arra tanította novéreit, hogy akkor is teljesítsék huen kötelességeiket, amikor az emberek nem becsülik meg fáradozásaikat. Annál nagyobb lesz érte a jutalom Istentol. A kezdetben létesült szerény otthon helyén késobb nagy anyaház épült, bizonyságául annak, hogy Isten az alázatos és kicsiny lelkekkel nagy dolgokat muvel. Isten és a felebarát szolgálatában eltöltött áldozatos élet után 80 éves korában halt meg. Mint értékes örökséget hagyta leányaira a ferences észszeruséget, az áldozatos szeretetet és a vidám lelkületet.
„Maradjatok bennem, s akkor én is bennetek maradok... Aki bennem marad, s én obenne, az bo termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek... Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok. Azáltal dicsoül meg Atyám, hogy bo termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.” (Jn 15, 4, sk.)
Imádság:
Istenünk, te Róza szolgálódat arra indítottad, hogy a szegények, magukra hagyottak felkarolására új szerzetes társulatot alapítson. Segíts, hogy példájára mi is áldozatos és segítokész lelkülettel közeledjünk felebarátainkhoz s velük sok jót tegyünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Boldog Kadlubek Vince hitvalló, † 1223.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése