„Kezem nem reszket, mert sem börtöntől, sem vérpadtól nem félek”

A románok meg sem várták a trianoni diktátum kihirdetését, már 1919-től próbálták megfélemlíteni sorozatos egyházellenes fellépéseikkel a magyarokat. Az események miatt Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspökre is óriási nyomás nehezedett, de példát tudott mutatni helytállásból utódainak is.

Majláth Gusztáv Károly gróf 1897 tavaszán került az erdélyi egyházmegyébe Lönhárt Ferenc utódlási joggal felruházott segédpüspökének, s alig egy hónappal püspökké szentelése után már követnie kellett elöljáróját a püspöki széken. Majláth György országbíró fia mindössze harminckét éves volt, de lelkiismeretesen megbirkózott az új hivatala támasztotta kihívásokkal.

Erdélyi Római Katolikus Státus
A Szent István által alapított ősi egyházmegye híveit és papságát egyfajta önkormányzat fogta össze, a Státus, mely a 16-17. században született, hogy Erdély katolikusainak védelmet nyújtson a reformáció viharaiban. A Státust, melynek feladata az egyház érdekeinek külső képviselete, illetve az egyházi vagyon fenntartása volt, 1895-ben vette tudomásul a Szentszék, működését pedig 1904-ben hagyta jóvá.

Majláth 1897. augusztus 10-én találkozott először a Státus legfőbb szerve, a státusgyűlés tagjaival, ahol a Magyarország teljes területére kiterjedő katolikus autonómiáról tárgyaltak. Majláth személyében kiváló támogatóra talált a katolikus autonómiamozgalom, hiszen hasonló eszméket vallott Prohászka Ottokárral, akivel esztergomi szemináriumi nevelőként kötött barátságot. Nagy szerepe volt abban is, hogy Prohászka püspöki kinevezésébe belegyezett a magyar kormány és a Szentszék is. Ő maga kétszer állt ahhoz közel, hogy kalocsai érsek legyen: 1905-ben, majd 1914-ben. Mindkét alkalommal X. Piusz pápa lépett kinevezéséért, de a püspök egészségi állapotára hivatkozva elutasította a felkérést. Bár az erdélyi püspökség kormányzása is jó egészségű főpásztort kívánt, Majláth hű maradt egyházmegyéjéhez, mert híveinek és papjainak éppen rá volt szüksége az elkövetkező nehéz időszakban.

A központi hatalmak veresége s a Monarchia 1918. őszi összeomlása nemcsak a megszállva tartott Havasalföld felszabadulását hozta el: a Román Királyság katonái megkezdték a védelem nélkül maradt Erdély elfoglalását. Az erdélyi románság 1918. december 1-jére népgyűlést szervezett Gyulafehérvárra, ahol kimondták Erdély „örök időkre” való egyesítését Romániával. Másnap megalakult az erdélyi román kormány, a Consiliul Dirigent, amely rövid időn belül törvénybe is iktatta a gyulafehérvári határozatokat.

Ajánlott olvasmány
Raffay Ernő: Mit ígértek a románok Gyulafehérváron 1918-ban?

Ezzel új korszak kezdődött az egyházmegye életében is. Gyakorlatilag hatósági intézkedések sora korlátozta a vallásszabadságot. Az egyházi gyülekezést hatósági engedélyezéshez kötötték. Megtiltották a státusgyűlés egybehívását is. A teológiai tanároknak és a főgimnáziumi tantestület egy részének kijárási és vendégfogadási tilalmat léptettek életbe. Majláth püspök mozgásterét már 1919. januártól korlátozták a román hatóságok, az év őszén pedig fegyveres házőrizet alá vették. A püspök, amikor kérdőre vonta Iuliu Mainut, a Consiliul Dirigent elnökét, azt a választ kapta, hogy a házi őrizetet azért kellett elrendelni, mert „állandóan idegeneket fogad”, emellett Magyarország területi integritását védi. Bár a házi őrizet csak nyolc napig tartott, detektívek kísérték a püspök 1919. őszi és 1920. tavaszi bérmaútját.

„Szent vallásunk hónapok óta és állandó üldözésben részesül a románok által megszállott területeken a román hatóságok részéről – panaszolta Majláth 1919. október 11-én Apponyi Albertnak – beleszólnak vallási gyakorlatainkba, lelkiismeretünkkel, egyházunk rendelkezéseivel ellenkező istentiszteleteket rendelnek el, papjaimat minden ok nélkül börtönbe zárják […] minden kihallgatás nélkül. Az elfogatást sosem követi bírói eljárás, hogy magukat tisztázhassák a vádak ellen. […] A nagyra becsült konferencia [ti. a párizsi békekonferencia] s az egész művelt világ előtt felemelem tiltakozó szavamat ez üldöztetések ellen, s kinyújtom kérő kezem, hogy segítsenek rajtunk. Kezem nem reszket, mert sem börtöntől, sem vérpadtól nem félek, s paptársaim is örömmel lépnek a vértanúk nyomába, de legyen igazság!”

Mind az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatok, mind az 1919-ben aláírt párizsi kisebbségi szerződés, de még az 1923-as román alkotmány is a vallásszabadság biztosítását hangoztatta – ám az új határok létrejöttével ebből semmi sem valósult meg. Már 1919-ben, az első agrártörvény meghozatalakor elkezdte a Consiliul Dirigent az egyházi birtokok kisajátítását. A második agrártörvény már az egyházi intézmények birtokait is elvette, a harmadik pedig ezen intézkedések gyorsítását célozta. 1922-re a Romániához csatolt katolikus egyházmegyék birtokainak 98%-át sajátították ki.

Hadat üzentek a magyar nyelvű felekezeti oktatásnak is, mely az 1924-es elemi iskolákról szóló törvény után a magyar nyelv utolsó bástyája maradt. Az 1920-as évek romániai látszat-vallásszabadsága mögött tovább folytatódott a magyar katolikusok zaklatása, az egyházi rendezvények akadályozása, és az erőszakos térítések. Románia 1920-ban kezdte meg tárgyalásait a Szentszékkel, melynek eredménye lett az 1927-ben aláírt, és 1929-ben törvénybe iktatott konkordátum. Románia irreális követeléseket fogalmazott meg a Szentszék irányában, melyek mind a – főként a magyarság által képviselt – latin szertartású katolikusok kárára váltak volna. Hogy mégsem valósultak meg az ez irányú román elképzelések, abban Majláth Gusztáv Károly tiltakozásának is nagy szerepe volt, de a konkordátum még így is sok hátrányt hordozott a latin szertartású katolikusok számára. Veszélybe került a Státus is: még a konkordátum becikkelyezésekor elérték a bukaresti nuncius útján, hogy elveszítse jogi személyiségét.

Majláth püspök a reménytelennek tűnő küzdelem ellenére sem keseredett el. Erdély román megszállása előtt is különös hangsúlyt fektetett az oktatásügyre, az impériumváltás után pedig még inkább előtérbe helyezte a magyar iskolák védelmét, ha kellett, magánvagyonát áldozta a célért. Maga is szívesen időzött a fiatalok körében, így érdemelte ki „a diákok püspöke” nevet. A sok nehézség és támadás komoly próbára tette törékeny egészségét: 1938-ban lemondásra kényszerült, mert betegsége miatt már nem tudta hivatali teendőit ellátni. 1940. március 18-án hunyt el Budapesten, a Vöröskereszt Szanatóriumban.

Felhasznált irodalom
Bíró Vencel: Székhelyi Majláth G. Károly. Kolozsvár, 1940.
Marton József – Jakabffy Tamás: Az erdélyi katolicizmus századai. Kolozsvár, 2007.
Salacz Gábor: A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt. München, 1975.


Benkéné Jenőffy Zsuzsanna