2017. október 31., kedd

A boldoggá avatás előtt álló Vándor József szalézi szerzetesre emlékeztek Kubában

Tiszteletre méltó Vándor (Puchner-Wech) József szalézi misszionárius huszonöt évig szolgált Kubában, Santa Clarában. Egykori plébániáján nagy tisztelettel és odaadással ápolják emlékét. Október 8-án, halálának évfordulóján ünnepi megemlékezést tartottak a Kármelhegyi Boldogasszony-templomban.


Wech József néven született 1909. október 29-én Dorogon, és 1979. október 8-án fejezte be földi életét Kubában, Santa Clarában.
1954. december 8-án kezdte meg haláláig tartó szolgálatát a kubai városban, a szaléziak által fenntartott Kármelhegyi Boldogasszony-templomban.

A Szentszék 2016. február 18-án döntött arról, hogy életszentségének híre megalapozott. Földi maradványait ezután exhumálták és a Kármelhegyi Boldogasszony-templomban helyezték el. A Szentek Ügyeinek Kongregációja idén januárban adta közre a dekrétumot, amely elismeri, hogy Vándor József hősies fokon gyakorolta az erényeket. Ez megnyitotta az utat boldoggá avatása előtt.

Santa Clarában október 8-án, a vasárnapi szentmise után kerekasztal-beszélgetésben elevenítették fel a misszionárius életének legfontosabb pillanatait, Heidy Águila Zamora és Yuliana Denis történészek vezetésével. Felolvasták a Rosa Pérez Velasco-iskola (amelyet egykor Vándor József alapított) volt diákjai által továbbított tanúvallomásokat és a szalézi szerzetes barátainak visszaemlékezéseit.
A találkozó végén egy helyi zenész, Pedro OReally Vándor József megzenésített verseit adta elő. A fiatal művész nagy tisztelője a magyar misszionáriusnak, ő maga zenésítette meg verseit.

Forrás: Szaléziak.hu, Vatikáni Rádió

Fotó: Szaléziak.hu
Magyar Kurír
Szent Epimach vértanú.

A szent vértanú Egyiptomból származott. Korán felébredt benne a vágy, hogy egyedül Istennek szolgáljon. Keresztelő Szent Jánost követve sokáig élt pusztai magányosságban a peluziumi hegyen. Amikor a keresztények üldözéséről hallott, bátran bement Alexandriába. A pogány templomban sokak szeme láttára összetörte a bálványszobrokat. Ezért a pogányok elfogták és Apellianus helytartóhoz vitték. A helytartó csodálkozott az egyszerű ruházatú remetén. Megparancsolta, hogy zárják börtönbe, míg kitalálja számára a megfelelő kínzásokat. A börtönben a keresztényeket bátorította a végső kitartásra. Kínzói aztán fára függesztették, vaskampókkal marták testét, de a kínzás közben erős meredt. Végül lefejezés által nyerte el a vértanúi koszorút 250 körül.


BOLDOG ERZSÉBET SZŰZ
*1292/94. +Töss (Svájc), 1336/38. október 31. vagy május 6.
Erzsébet atyja az utolsó Árpád-házi király, III. András (1290-- 1301), anyja a lengyel Kujáviai Fenenna hercegnő volt. Nagynénjei között találjuk Szent Erzsébetet, Szent Margitot, Boldog Kingát, Boldog Jolánt.

Édesanyja fiatalon, második gyermeke szülésében halt meg. III. András egy évre rá újraházasodott, és a Habsburg-házban keresve szövetségest, Habsburg Albert leányát vette feleségül. Gyermekük nem született, így kézenfekvő volt, hogy Ágnes királyné a magyar trón egyetlen örökösét, a kis Erzsébetet vegye anyai gondjaiba. A kislányt Bécsben neveltette, s egy Habsburg érdekeket szolgáló tervnek megfelelően -- ami a cseh és magyar koronát egyaránt a Habsburgoknak biztosította volna -- 1298. február 12-én eljegyeztette II. Vencel cseh király fiával, IV. Béla egyik kései leszármazottjával, Vencellel.

1301. január 11-én gyászba borult az ország: meghalt András, az utolsóÁrpád-házi király. A temetésen Erzsébet is részt vett. A hagyomány szerint amikor a király koporsóján befelé fordították az Árpádok címerét, a kislány ájultan esett össze. Fölfogta vajon, mit jelentett édesapja halála neki és az országnak? Megsejtette, hogy Európában ő lett most az egyik legfontosabb személy: aki őt megnyeri, joggal nyúlhat a magyar koronáért?

Az özvegy Ágnes királyné kincsekkel megrakodva elhagyta az országot, s magával vitte a kis Erzsébetet, a Habsburgok politikai terveinek legfontosabb eszközét.

E tervek azonban egymás után hiúsultak meg. Több szereplő eltűnt a sakktábláról, gyakran maguk a királyi bábuk is cserélődtek, s velük együtt a szempontok és érdekek is. Erzsébet egyszer csak teljesen egyedül találta magát, sőt már útjában volt a Habsburgok újabb terveinek. Megelégelvén ezt, most már maga akarta kezébe venni sorsát. Két nagynénje, Szent Erzsébet és Szent Margit nyomdokait akarta követni: az evangéliumi szegénység, tisztaság, engedelmesség, a közösségben élt testvéri szeretet, a rejtett ima és áldozat útját választotta. Bár mostohaanyja, Habsburg Ágnes szinte bekényszerítette a kolostorba, a döntő szót mégis a fiatal Árpád-házi királylány mondta ki. És e döntésétől kezdve többé nem hagyta magát érzéketlen bábuként kezelni. Isten, mint Szent Margitnak, neki is megadta az alkalmat, hogy mostoha nagybátyja, Habsburg Henrik házassági ostromait visszautasítva, ország-világ előtt bizonyítsa: önként, a maga akaratából választotta jegyeséül a Királyok Királyát, kinek koronáját viselve nem uralkodóként, hanem önkéntes áldozatként akarja szolgálni hazáját.

Döntése legapróbb következményeit is vállalta, semmit sem tartott meg magának: haláláig nem találkozott többé rokonaival, hazájabeliekkel. A svájci Töss domonkos kolostora lett -- ha nem is hazája, de -- lelki otthona. Emlékezetében elhalványultak a gyermekkor meleg képei, édesapja szelíd, édesanyja sugárzó arca, a budai vár pompás termei, az őt meglovagoltató vitézek biztató mosolya. Szívében elhalkultak a magyar dallamok, ajkáról lekopott a magyar szó.

A maga választotta szigorú vezeklő életmódot Jegyese, a Királyok Királya súlyos betegségekkel, külső és belső megpróbáltatásokkal tetézte. A kolostorban töltött 28 év alatt szinte állandóan beteg volt, élete utolsó négy évében pedig fokozatosan teljesen megbénult. Teljes kiszolgáltatottságában, embertelen fájdalmai közepette hasonlóvá lett a kereszten szenvedő Krisztushoz.

Halálos ágyán, az égi haza küszöbén földi hazája felé sóhajtott. Nővértársai ekkor sejtették meg, hogy a köztük élő és elégő magyar királylány legnagyobb szenvedése -- külső és belső megpróbáltatásain túl -- maga a számkivetés volt.

A tössi kolostor lakói nagyon szerették és tisztelték. Szent élete és a közbenjárására történt csodák miatt biztosak voltak abban, hogy Isten gazdagon megjutalmazta, azaz megadta neki az Élet koronáját, melyet egy látomásban megígért mindhalálig hű szolgálóleányának.

A halálhír hosszú hónapok múlva jutott el Magyarországra. Itt akkor már évtizedek óta Anjou Károly Róbert uralkodott, s nevelte utódát, a fiatal Lajost. Már csak a legidősebbek emlékeztek a közel négy évtizede elhunyt III. András király száműzetésbe került leányára. Néhányan azt is tudni vélték, hogy dömés apáca lett, és Margit módjára vezekelt hazájáért. De azután ezek az utolsó emlékezők is meghaltak, és Erzsébetre, legalábbis hazájában -- néhány történészen és hagiográfuson kívül -- senki sem gondolt.

Legendája szerint Boldog Erzsébetet a templom kórusa közelében temették el. Amikor ,,harminc hét'' után áthelyezték a ,,királyi méltóságához és szentségéhez illő'' új sírba, testét teljesen épnek találták. Sírját a protestánsok pusztították el a virágzó kolostorral együtt. Erzsébet sírjának fedőlapját ma a zürichi Landesmuseumban őrzik.

A domonkos rendben boldogként tisztelik május 6-án, de az Egyház hivatalos eljárást még nem folytatott. Az alábbiakban Árpádházi Boldog Erzsébet -- a tössi apácák szóbeli és írásos hagyományaira épülő -- legendájából következnek részletek.


--------------------------------------------------------------------------------

Isten kegyelme megőrizte nekünk ezt a tiszteletreméltó kincset, amiért állandóan dicsérnünk kell Őt és hálát adnunk a mindenható Istennek; ő ugyanis világosan megmutatta csodái által, hogy őt (Erzsébetet) a maga dicsőségére és nem a világ örömeiért teremtette. Most tehát Annak dicsőségére és tiszteletére beszéljük el életét, aki a földön az erények tanítója volt, most pedig az égben megjutalmazója, hogy ily módon mindenki, aki csak hall róla, jobbá legyen.

Ugyanúgy, amint az Úr Magyarország földjét és különösképpen a prédikáló rendet a szent és tiszteletreméltó, ugyanebből a nemzetségből való Szent Margit asszonnyal díszítette, éppúgy megtisztelte ezzel a nemes fejedelemnővel ezt a földet és ugyanazt a rendet, különösképpen a tössi kolostort. Dicsérjük ezért szünet nélkül Isten végtelen jóságát, aki királyi személyének értékes ajándékát nekünk méltóztatott adni, és elvezette őt e kolostor lelki közösségébe. Csodálni való az, hogy a Szentlélek tanácsára és az isteni gondviselés akaratából abból a távoli országból ebbe a kolostorba jött, de mindebben Annak művét is kell látnunk, aki egyesíti a hatalmat, a bölcsességet és az akaratot: kegyelmének erejében ő maga akarta ezt a művet beteljesíteni az általa meghatározott időben.

A nemes hercegnő a tizenharmadik évében volt, amikor kolostorunkba adták, és a Rend szabályai szerint az engedelmesség igájába hajtották. Alázatosan megígérte, hogy önként aláveti magát mindannak, amit Isten és a Rend követel. Ez a nemes hercegnő volt az első leány, akit az új alapítás szentségi oltára előtt fogadtak a Rendbe. Az oltárt azután fölszentelték Miasszonyunk angyali üdvözletének és Szent Erzsébetnek tiszteletére, aki szintén magyar királynő volt, Türingia és Hessen őrgrófnője és Erzsébet rokona.

Amikor az erényes hercegnő már tizenöt hete élte a szerzetesi életet, mostohaanyja megparancsolta, hogy idő előtt adják rá a fátyolt, és tegye le az engedelmesség fogadalmát. Ő alázatosan meghajolt. Mostohaanyja elhozott a friburgi Szent Katalin-kolostorból egy Bussnang nevű asszonyt, Rudolf császár nővérének a lányát, akit udvarhölgyként és gondviselőként állított mellé. Durva és kemény asszony volt, aki oly sok szenvedést okozott neki, hogy mi nem kételkedünk abban, hogy Erzsébetnek a kegyetlenségek miatt vértanúságot kellett elszenvednie.

Történt egyszer, hogy Ausztriai Henrik herceg jött ebbe az országba keresésére. Erzsébet már fölvette a fátyolt, így már lemondhatott róla. De Henrik nem akart lemondani róla, és követelte, hogy vezessék elé. Amikor látta, hogy Erzsébet fölvette már a fátyolt, annyira fölbőszült, hogy lerántotta a fátyolt a fejéről, a földre dobta és rátaposott, mivel nagyon tetszett neki szeretetreméltó személye, és nagyon szerette volna feleségül venni: szép volt, arca nemes vonású, teste igen arányos, a nő minden kelleme megmutatkozott rajta. Ezért állhatatosan kérte, utazzék vele Ausztriába. Nem akarta tudomásul venni, hogy ő már szerzetesnő lett és fogadalmat tett. Erzsébet azt válaszolta, gondolkozni akar. A kórusba ment, térdre hullt a Legszentebb előtt, és Istenhez könyörgött, mutassa meg neki, hogyan ismerheti meg drága akaratát, és hogyan kell helyesen tennie. Először az a gondolata támadt, hogy engedhetne, hiszen a magyar királyságnak ő az egyetlen és törvényes örököse; de abban a pillanatban Isten megértette vele, hogy az ő akarata ez: maradjon a kolostorban, szegényen, száműzötten az ő szerelméért, mint ahogy ő is szegény és száműzött volt az iránta és az emberi nem iránti szerelemből. Ekkor teljesen alárendelte magát Isten akaratának, de olyan fájdalmat érzett, hogy ájultan elterült, szájából és orrából vér folyt. Amikor magához tért, elutasította Henrik urat: nem megy vele, itt folytat szegény életet Isten akarata szerint. A mennyei Atya tehát ugyanazt a hozományt adta neki, mint egyszülött Fiának: száműzetést, szenvedést és szegénységet. Így élt huszonnyolc évet általában az egész közösség és különösképpen több személy épülésére, mivel lelki élete annyira kegyelemmel ékes volt, hogy a nővérek megszentelődtek és megvigasztalódtak általa.

Szavaiban és tetteiben mindig igen alázatos és szelíd magatartást tanúsított az egész közösséggel szemben. Mindent szívesen megtett, amit csak kértek tőle, jóllehet nagy nemessége, fiatalsága és természetes adottságai miatt szíve oly érzékeny volt, hogy a legkisebb dolgok is nagy belső fájdalmat okoztak neki. Egész életét tökéletes tisztaságban töltötte; Urunk Jézus Krisztusért, a tiszta és alázatos szívűek mennyei Jegyeséért megvetette a világot és annak minden vonzását. Nagy szegénységben is élt, és megfosztotta magát a mulandó javaktól.

Történt egyszer, hogy mostohaanyja eljött meglátogatni. (Erzsébet) oly szegény volt, hogy csak az az egyetlen javított és foltozott ruhája volt, amit viselt. (Ágnes) térdre esett előtte, és ezt mondta: ,,Nővér, nem szégyelled magad, hogy bár Magyarország királyának leánya és törvényes örököse vagy, ilyen rossz ruhát hordasz?'' Mindössze harminc schilling évi jövedelme volt. Később az ausztriai ház az Öningennek nevezett majort ajándékozta neki, ami évente negyven mérő gabonát jövedelmezett.

Ez a magas származású, igen nemes hercegnő és nővér Isten kegyelméből gyakran és igen alaposan gyónt, közben bőven omlottak könnyei, és mindig föltárta a gyóntató előtt mindazt, ami szívét szorongatta. Történt egy napon, hogy egy ünnepre igen goromba gyóntatót küldtek. És minthogy az egész közösség meggyónt, ő is elment, és alázatosan bevallotta a hibáit és mindazon szenvedéseit, melyeket a megpróbáltatások és a számkivetés okozott neki. A gyóntató nem ismerte nemes személyét, ezért durván megkérdezte a nevét. Ő alázattal válaszolta: ,,Erzsébet nővér Budáról''. A kérdésre, hogy ott is született-e, így felelt: ,,Igen.'' A gyóntató erre: ,,Nyomorult, szegény teremtmény lehetsz, hogy olyan messze földről ide jöttél száműzetésbe.'' Erzsébet pedig nem fedte föl, kicsoda. A kórusba ment, és az oltár előtt átadta magát Annak, aki minden szív vigasztalója és segítője, reá bízta minden gondját. A gyóntató, miután Erzsébet eltávozott, megérdeklődte kilétét. Megmondták, hogy méltóságos királyi hercegnő, András király leánya. A gyóntató rendkívüli módon megrémült, és azonnal kérte, vezessék Erzsébethez. Amikor előtte állt, leborult a lábaihoz, és alázattal kérte, hogy Isten szerelméért bocsásson meg neki.

Erzsébet alázattal és szeretettel szolgálta a közösséget az asztalnál; és ezt oly buzgalommal tette, hogy megsértették volna, ha nem engedik meg... Annyira szorgoskodott, hogy maga hordta a tálakat, és amikor észrevette, hogy nem akarnak neki gondot okozni, őszintén sírt, és megvetette azt a megtiszteltetést, amit így akartak neki adni... Szeretetreméltó volt minden asztaltársa, öreg és fiatal iránt. Az a nővér is, aki huszonnégy éven át a konyhában szolgált, azt mondta, hogy bármilyen ételt adott neki, soha nem panaszkodott, akár egészséges volt, akár beteg, mindent úgy fogadott, ahogy az Úr küldte.

Jó és hasznos azt is tudni, hogy buzgósággal adta magát az áhítatos vezeklő imára. Szokása volt, hogy bármi jót tett is, imádkozott vagy jót cselekedett, azon igyekezett, hogy senki se beszéljen róla. Mégsem tudta egészen elrejteni; mi láttuk őt imádkozni elmélkedésében elmerülten, és bár teste tántorgott, olyan kemény imára kényszerítette magát, hogy csodálkozva kérdeztük, miképpen tudja elviselni. Különösen nagypénteken mutatott nagy áhítatot és ájtatosságot. Azon a napon Urunk szenvedésének tiszteletére négyszáz véniát tett, egész nap semmit sem ivott, ami pedig olyan szenvedést okozott neki, hogy utána hosszú ideig elgyengült maradt. Néhányszor a kóruson találtuk az ima alatt annyira elaléltan, hogy úgy kellett onnan elvinni.

Ugyancsak bensőséges áhítattal viseltetett Miasszonyunk iránt. Erről sok alkalommal tanúskodott, mivel buzgósággal szolgálta Miasszonyunkat. De különösen nagy áhítattal ülte meg azt az ünnepet, amikor az Angyal tudomására hozta Miasszonyunknak, hogy Isten Anyja lesz. Lelkének egész buzgóságával emlékezett arra az örömre és dicsőségre, amelyben akkor része volt, és ezen öröm tiszteletére ezer Ave Mariát mondott ugyanennyi véniával. Ugyanígy Miasszonyunk minden ünnepén ezer Ave Mariát mondott ezer véniával.

A nemes hercegnőben megvolt az együttérzés erénye mindazok iránt, akiknek fájdalmuk volt vagy szenvedtek. Amikor egy ember fájdalmat okozott neki, és azután hozzá ment elpanaszolni bánatát, tanácsot, segítséget kért tőle, oly nagy jósággal fogadta, mintha az az ember sohasem okozott volna neki fájdalmat.

Biztosan tudjuk, hogy az isteni Gondviselés rendezte el életét. Sok hitelt érdemlő személy megállapította, hogy Urunk nagy életszentségre és jutalomra teremtette és választotta ki... Ennek különösen is bizonyságát adta egy szegény asszony, kinek negyven éve béna volt a keze. Történt egy éjszaka, hogy egy hangot hallott: ,,Menj Magyarország királynőjéhez, kérd, hogy érintse meg a karodat, és meggyógyulsz''. Az asszony azt gondolta, hogy képzelődik, és nem törődött vele, de a következő éjszaka ismét beszélt a hang, és ugyanazokat a szavakat ismételte. Az asszony azt gondolta, hogy Magyarországra kell mennie, s minthogy ezt sohasem tudta volna megtenni, nem volt benne semmi bizalom. De a harmadik éjjel is szólt a hang, és ezt mondta: ,,A tössi kolostorba kell menned, ott van Magyarország királyának leánya. Kérd őt, hogy érintse meg a kezedet, és egészséges leszel.'' Az asszony tehát eljött és elmesélte, hogyan szólt hozzá háromszor a hang, és nagy állhatatossággal és bizalommal könyörgött a nemes hercegnő segítségéért, akit Urunk jelölt meg neki. A nővérek elmentek Erzsébethez, és elmondták ezeket a szavakat. Ő megrémült, mivel még fiatal volt, és alázatosan azt válaszolta, hogy nem illendő az ilyen tett, és nagyon nem szívesen tenné. A nővérek azonban addig unszolták, mígnem beleegyezett. A szegény asszonyhoz ment, megfogta a kezét, és könyörgött Urunkhoz, jutalmazza meg (az asszony) hitét, és segítse meg. Urunk meghallgatta ezt az imát, és teljesen meggyógyította a szegény asszony negyven éve béna kezét. Ugyanez az asszony később különböző dolgokat hozott, amelyeket meggyógyult kezével készített, hogy tanúskodjék a csodáról, melyet Urunk ezen irgalmas hercegnő igaz szeretetének megjutalmazásáért és nagyobb vigaszáért tett.

Urunk szemmel láthatóan fölékesítette őt kegyelmével, hiszen nemes volt születésére nézve, de még nemesebb volt erényeire nézve, amelyekkel Istent és az embereket szerette; de különösképpen azért volt nemes, mivel haláláig kegyetlenül szenvedve, Teremtője nyomdokaiba lépett. Ezáltal mutatta meg nagy türelmét, bár gyakran jóval erején felül szenvedett. És mivel Isten nagy szentségre választotta és teremtette, Ő határozta meg tehát azokat az utakat, amelyeken elő akarta készíteni az igazi és véget nem érő javak befogadására... Elborította tehát már ifjúságát mindenféle betegséggel, hosszú és kegyetlen szenvedésekkel; nem is tudunk mindent elmondani, de azért mégis látni lehet, hogy Isten csak egy egészen rövid időt hagyott neki különleges testi vagy lelki szenvedés nélkül.

A sokféle gyötrelmes szenvedést úgy viselte, hogy soha egyetlen türelmetlen szó sem hagyta el ajkát... Elveszítette a hallását, olykor a látását is; de ezeket a bajokat olyan türelemmel viselte, hogy csak csodálni lehetett és épülni rajta. Egy alkalommal annyira kimerült volt, és hirtelen oly fájdalom lepte meg, hogy azt hittük, ütött az elválás órája. Egy bizonyos idő múltán, amikor a nővérek már aggódtak, vajon idejében érkeznek-e a szentségek, magához tért, s látta, hogy az egyik nővér keservesen sír. Jóságosan így szólt hozzá: ,,Bátorság, Isten senkinek sem ad nagyobb szenvedést, mint amit el tud viselni''.

Mielőtt azonban beteljesedett volna az az idő, amelyet Urunk számára ezen a földön kijelölt, még sokféle szenvedést és rendkívüli betegséget bocsátott rá a halálát megelőző négy évben. Először heves váltóláza volt, ami rettenetesen meggyötörte. Amikor már egy ideje viselte ezt a bajt, olyan fájdalmat okozott neki, hogy rendkívüli módon szenvedett tagjaiban. Azután halálos betegségbe esett, ami miatt olyan gyötrelmeket és szükséget szenvedett, mint azelőtt soha. Teste egészen összezsugorodott. Oly közel jutott a halálhoz, hogy kiszolgáltatták neki a szentségeket, és minden percben a halálát vártuk. Az orvos, aki betegségét már régóta ismerte, ezt mondta: ,,Háromféle történhet: vagy meghal, vagy béna marad, vagy betegsége még súlyosabbra fordul.'' És íme ez történt, ezt szenvedte el teljes nyomorúságában.

Ettől kezdve állandóan feküdt, soha többé nem tett egyetlen lépést sem, úgy kellett fölemelni és lefektetni. Először a lábai bénultak meg, majd a keze. Halála előtt két évvel olyan tehetetlen volt, hogy mások segítsége nélkül nem tudott megfordulni az ágyban. Ez a rendkívüli szenvedés állandóan súlyosbodott és újabb gyötrelmeket okozott, mivel testének különböző részein különféle sebek keletkeztek. Ez minden erőt meghaladó vértanúság volt.

Ezek a fekélyek elterjedtek az egész testén, amelyen legalább tíz nyitott seb volt. A rettenetes gyötrelemben szívbéli buzgósággal mondta: ,,Uram, dicsőítlek téged, és hálát adok azért, hogy tagjaimban és egész testemben béna vagyok a te szerelmedért, hiszen a kereszten te is tehetetlen akartál lenni tagjaidban és egész testedben az irántam való szerelmedben''.

Úgy kellett a szájába tenni az ennivalót, mint egy gyermeknek; mindent alázatosan fogadott a legutolsó konyhalánytól is.... a betegség szünet nélkül tépte a testét, helye sem maradt benne az életnek. Ezt oly jól megértette, hogy maga mondta: ,,Elérkeztem odáig, hogy kívánom azt, amitől minden ember visszariad a természete szerint: a halált.''

Elérkezvén a pillanat, amikor Isten magához akarta emelni az élet száműzetéséből, kérte, nyissák ki az ágya melletti ablakot; az égre tekintett, és buzgón Istenhez fohászkodva, így szólt: ,,Uram, Istenem, Teremtőm, Megváltóm és örök Oltalmazóm! Tekints ma rám végtelen irgalmasságodban. Fogadj be az örök hazába, távol e világ száműzetésétől, kínszenvedésed és fájdalmas halálod érdeme által. Vedd tekintetbe, hogy annyira távol éltem a világtól, hogy családomból soha többé nem láttam senkit, mióta elhagytam hazámat.''

Nemcsak a Rend és a közösség iránti hálájáról tett tanúságot, amelynek utolsó órájáig köszönte a neki nyújtott tiszteletet és minden kapott jót, hanem kinyilvánította Isten iránti lángoló szerelmét is: szívének egész bizalmával hívta Istent, irgalmas jóságának és atyai vigaszának segítségét kérve tőle.

Ebben az összeszedettségben szállt el értékes lelke a meggyötört testből. Elhagyta e tünékeny világ nagy nyomorát az igaz gazdagságért, a könnyek völgyét az örök örömért, a halandó élet törékenységét a teljes egészségért, e múlékony lét száműzetését a mennyei királyság örök otthonáért, ahol birtokába vette, hogy örökké élvezze, az idők kezdetétől neki készített örökséget.

Történt aztán, hogy amikor a kegyelmekkel ékes hercegnő már hosszú ideig a földben pihent, faragott sírhelyet akartak neki készíteni. A köveket úgy rendezték el, hogy értékes maradványai a föld felett nyugodjanak, amint ez királyi méltóságához és szentségéhez illett. Amikor a sír elkészült, kiemelték a testét arról a helyről, ahol már harminc hete nyugodott; a nővérek nagyon kívánták őt újra látni, mivel nagyon szerették őt, de senki sem merte ezt nekik tanácsolni, attól való félelemben, hogy a test már teljesen enyészetnek indult, hosszú, fájdalmas betegsége miatt. Titokban mégis fölnyitották a koporsót, és a testet és a tagokat oly tökéletes állapotban találták, hogy még a bőr sem változott el, bár ruházata már szétfoszlott. Ekkor kezénél és lábánál óvatosan megfogták, és átemelték a fakoporsóból a kőkoporsóba; sem a feje, sem a tagjai nem sérültek meg, szét sem hullottak. Isten csodája valóban, hogy az a test, amely életében elviselhetetlen fájdalmakat tűrt, hosszú ideig kár nélkül szenvedte el a föld nedvességét.

Íme ez a sírjának fölirata:

Anno Domini MCCC XXXVI pridie kalendas nouembris obiit soror Elisabeth filia illustrissimi principis domini Andree quondam regis Ungarorum, soror ordinis nostri, ducens laudabilem vitam in isto conventu Thős XVIII annis, hic sepulta juxta mayus altare.

(Az Úr 1336. évében, november első napjának előestéjén meghalt Erzsébet nővér, a kiváló herceg úr, András, a magyarok egykori királyának leánya, rendünk nővére; huszonnyolc évig dicséretes életet élt e tössi kolostorban; itt van eltemetve a főoltár mellett.)

Isten, aki megjutalmazza valamennyi szentjét, és fölmagasztalja az alázatos és tiszta szívűeket, magához vette ezt az erényes és alázatos hercegnőt, és a tűnékeny javak viszonzásaként az örök dicsőség mindenkor megmaradó kincsét adta neki, amelynek ő nagy örömben és tökéletes biztonságban fog örvendezni mindörökké. E tökéletes boldogság ölén hívjuk őt segítségül. Kérjük, esdjen ki nekünk kegyelmet az Úrnál, hiszen ha földi élete során szeretetében oly sok kegyelmet eszközölt ki felebarátainak, bizton reménykedünk abban, hogy most még inkább segít Őmellette, és meghallgatja imáinkat.''


Szent Sztákisz és apostoltársai.

Szent Sztákiszt András apostol szentelte fel Bizánc püspökévé.,Tizenhat éven keresztül működött, és sok hivőt nyert meg az Evangéliumnak. Békén hunyt el.

Ugyancsak András apostol szentelte fel püspökké Ampliaszt Dioszpolban, Urbánt pedig Makedoniában. Buzgón hirdették a pogányoknak Krisztus tanítását és sok pogány templomot leromboltak. Vértanúhalált szenvedtek a hellénektől és zsidóktól.

Szent Nárcisz Athén püspöke volt, Apellész Herakleában, Arisztobulosz pedig Britaniában volt püspök. Mindhárman sok fáradság és áldozat után adták vissza lelküket Istennek.


FIRENZEI BOLDOG TAMÁS (1375-1447)
Születési éve bizonytalan. Apja firenzei mészáros. Anyja jámborságra nevelte, de ifjú korában szenvedélyei rabja lett. Egy romlott erkölcsu gazdag firenzei férfi szolgálatába fogadta. Tamás meg is tett mindent, amivel ura megbízta, még életét is kockáztatta. Egyszer súlyos vétek gyanújával a hatóság elé idézték. Ez esetben ártatlan volt. Gazdájához fordult, kérve, járjon közben érte. Az azonban ezt nem vállalta, s kijelentette, szégyell vele az emberek elott találkozni. Tamás ekkor rádöbbent, mennyire elhibázta életét. Szakított gazdájával és Istennek akart ezután szolgálni, akiben nem csalódik. Találkozott a szentéletu Stronconei* János testvérrel, a ferences obszervancia egyik neves képviselojével, az Fiesolé*-ben fölvette a rendbe segíto testvérnek. Hamarosan az életszentség feltuno jeleit tanúsította, úgyhogy János társául fogadta obszerváns rendházak alapításánál s a novíciusok képzésénél. Tamás kiváló neveltje volt B. Stronconei Antal is, akivel az eretnek fraticellik ellen prédikált, miután 1420-ban V. Márton pápától erre megbízást kapott. A firenzei Egyetemes Zsinat évében (1439) Sarteanói Albert, a pápa megbízottja (komisszáriusa) magával vitte egyptomi útjára Tamás testvért is, három társával, hogy a keletiek közeledését elomozdítsa. Albert atya a kopt egyház néhány képviselojével visszaindult Firenzébe, Tamásnak és társainak pedig azt a megbízást adta, hogy az abesszin koptokhoz menjen s hívja meg oket a zsinatra. Rendkívül nehéz útra vállalkoztak: gyalog, pénz nélkül nekivágtak a hosszú útnak. Kisázsiában kétszer is fogságba kerültek, de konstantinápolyi kereskedok kiváltották oket. Etiópia határánál újra elfogták oket, s minden bírói ítélet nélkül száraz kútba dobták a gyanús európaiakat. El voltak készülve az éhhalálra. Három hét múlva jószívu emberek naponta vízbe mártott kenyeret dobtak be nekik a verembe. Fogságuk híre valahogy eljutott Rómába, s IV. Jeno pápa tekintélyes összeggel kiváltotta oket három havi fogságukból. 1443-ban hazatértek, de a kiállott szenvedések miatt egymás után haltak meg. Tamás 1447- ben. XIV. Kelemen avatta boldoggá. Benne a Ferenc-rend a nagy bunbánót és a vértanúságra kész misszionáriust tiszteli.
Szent Ferenc tanítása:
„Boldogok azok a férfiak és nok, akik a bunbánat méltó gyümölcseit termik..., mert megnyugszik rajtuk az Úr lelke s lakóhelyet és szállást készít náluk magának. És fiai lesznek a mennyei Atyának, akinek cselekedeteit megteszik.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Tamást különös módon vezetted a bun útjáról az életszentségre s a vértanúsággal egyenlo szenvedések vállalására. Segíts, hogy csodálatos állhatatosságát követni tudjuk s a kitartó huség örök jutalmát elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


REGENSBURGI SZENT WOLFGANG (FARKAS) püspök
*Schwaben, 924 körül. +Pupping, 994. október 31.
Közepes jólétben élő, szabad szülők gyermekeként született, s hetedik életévétől kezdve egy pap oktatta, majd Reichenau akkoriban igen híres kolostori iskolájába került, ahol hamarosan kitűnt tehetségével, jámbor komolyságával és szerénységével. A közösen keresett nagy cél hozta össze itt Wolfgangot Henrikkel, würzburgi Poppo püspök testvérével, a későbbi trieri érsekkel, akivel egész életre szóló barátságot kötött. Wolfgang előtt egyedül a ,,vita monastica'' (szerzetesi élet) lebegett célként, Henriket viszont a világi főpap életpályája vonzotta.

Henrik rábeszélő művészetével elérte, hogy Wolfgang a würzburgi dómiskolában tanult tovább, ahol a jó barátok együtt részesültek a kor híres tanítója, az itáliai Novarából származó István oktatásában. Wolfgangnak a legkülönbözőbb kérdésekben tanúsított éleslátása sem tanulótársai, sem mestere előtt nem maradt rejtve. Ő pedig a püspöki város közepette kezdett mindinkább szakítani a világi becsvággyal. A szerzetesi fogadalom letétele lett legfőbb vágya, de barátja, Henrik egyelőre más irányba terelte Wolfgang életútját: amikor 956-ban I. Ottó császár Henriket meghívta Trier érseki székébe, Wolfgang vele ment, s ott a katedrális kanonokja és tanára lett. E helyzetében is aszketikusan élt, fellépésében szerény maradt. Jellemző volt rá, hogy tanítványaitól nem fogadott el tandíjat, pedig megillette volna. Csakhamar sikerült a trieri káptalan tagjait visszavezetnie a kánonok szerinti, ,,kanonoki'' életre.

Amikor 964-ben Henrik érsek meghalt, még utolsó órájában is magas állást akart közvetíteni Wolfgang számára. Ő azonban elutasította azt, és szerzetes lett Einsiedeln szigorú fegyelméről ismert kolostorában, ahová mint tanár sok hallgatót vonzott.

970 körül az augsburgi Szent Ulrik (lásd: 335. o.) püspök, aki látogatóként tartózkodott a kolostorban, pappá szentelte. Életrajzírói erre az időre vonatkozóan közlik egy látomását, amelyben megjelent neki Szent Otmár (689 körül--759), s tudatta vele ,,szegényes és ínséges'' vándorlásának kezdetét és élete utolsó huszonkét évére megjövendölte számára a püspöki méltóságot.

Wolfgangban felébredt a vágy a missziós tevékenység iránt; elhagyta a kolostort, Csehországon át Magyarországra vándorolt, de lelkében szerzetes maradt egész életén át. Annak felismerése azonban, hogy a kolostor falai mögött nem képes kifejteni képességeit, ismét a világ nyomorúsága felé fordította.

Magyarországon akkor már sikeresen megkezdte a térítés munkáját passaui Szent Pilgrim (lásd: A szentek élete, 879. o.) püspök. Amikor Pilgrim értesült hittérítői buzgalmáról, magához hívatta Passauba. Személyes találkozásuk feltárta számára e férfi jelentőségét. Mint már ifjúkorában is, most újból megkísérelték, hogy Wolfgang képességeit egy püspökség vezetésének javára kamatoztassák; ezúttal sikerrel. Pilgrim mindent gondosan elrendezett; 972 karácsonyán I. Ottó császár a még mindig vonakodó Wolfgangot Regensburg püspökévé nevezte ki; egy olyan püspökségbe, amelynek cseh területen voltak missziós feladatai. Most kellett hát megmutatkoznia, hogy éppen ez a helyzet kínált Wolfgang számára lehetőséget arra, hogy megvalósítsa krisztusi életét. A legszerényebb igények, mindenféle személyes becsvágytól való mentesség, szervezőképesség és áldozatkészség, a helyi adottságokba való beleérzés, valamint szelíd kímélet és irgalmasság jellemezték püspökségét.

Kinevezése utat nyitott Bajorországban a reformra kész szerzetesség számára. ,,Lennének csak szerzeteseink, minden más bőségesen elegendő lenne'' -- ezekkel a szavakkal foglalta össze a programot, amellyel püspöki munkáját megkezdte. Bár a püspökségnek pénzügyi hátrányt jelentett, nem habozott, hogy a regensburgi régi Szent Emmeram kolostort, amely mindig a püspökséghez tartozott, elválassza tőle, és egy rátermett apát vezetése alá helyezze. A bencés regula szigorú figyelembevétele volt a püspök célja székvárosa és egyházmegyéje kolostoraiban. Regensburgban megalapította a bencés nővérek kolostorát (Közép-Münster), s megreformálta Felső- és Alsó-Münster két női alapítását; mindezt a Regensburgban székelő II. Henrik herceg támogatásával. Wolfgang püspöksége idején Regensburg szellemi életében erős fellendülés következett be (könyvkészítés, miniatúrafestészet).

A püspök tettereje és szelídsége, egyszerű prédikációja és szerény életmódja megszerezte számára népe szeretetét. Jellemző rá egy esemény, amelyről életrajzírója, Otloh tudósít: egy nyomorúságosan öltözött szegény ember ellopott egy darabot a püspök értékes ágyfüggönyéből. Az egyik buzgó őr észrevette, s a szerencsétlent ura elé hurcolta. Wolfgang először azokat dorgálta meg, akik oly rosszul őrködtek, hogy kísértésbe vitték a szegény embert. Ezután ,,szívében részvétre indulva'' nagylelkűen megbocsátott a tolvajnak, s a püspöki ruhatárból ruhákat hozatott számára.

Széles egyházpolitikai látóköréről tanúskodik önzetlen együttműködése II. Ottó császárral és Civakodó II. Henrik herceggel, akinek gyermekeit -- a későbbi Szent II. Henrik (lásd: A szentek élete, 345. o.) császárt, augsburgi Brúnó püspököt, Boldog Gizellát (lásd: A szentek élete, 767. o.) és Boldog Brigidát -- egy ideig ő nevelte Regensburgban.

Mivel a csehországi misszió érdekében Ottó császár szükségesnek tartotta egy új cseh püspökség felállítását, Csehország viszont a regensburgi egyházmegyéhez tartozott, küldöttséget menesztett Wolfgang püspökhöz, és beleegyezését kérte. A regensburgi klérus ellenezte az új cseh püspökség felállítását, Wolfgang viszont kinyilvánította, hogy szívesen feláldozza önmagát és minden birtokát, csak hogy Csehországban szilárd alapot nyerjen Isten országa. Lemondott Csehországra vonatkozó püspöki jogairól, II. Ottó pedig 976-ban megalapította a prágai püspökséget.

Wolfgang minden helyzetben hűséget tanúsított a császár iránt. Amikor Civakodó Henrik felkelt Ottó császár ellen (976--977), Wolfgang, hogy bebizonyítsa hűségét, a herceg elől Mondsee kolostorába tért ki, s megreformálta és felvirágoztatta a kolostort. Itteni tartózkodása képezi bizonyára ama legenda történeti magvát, amely szerint Wolfgang remeteéletet élt az Abersee, a később róla elnevezett Wolfgangsee mellett.

Életrajza a nép számára csodásnak tűnő tetteiből meglehetősen sokat közöl -- valamennyi irgalmából fakad. E tudósításokból világosan kitűnik, hogy a legkevésbé sem törődött azzal, hogy csodás tetteivel valamiféle különleges dicsőséget szerezzen a maga számára; ellenkezőleg: akár szembeteget gyógyított ki a szenvedéséből, akár megszállottat szabadított meg, a meggyógyítottat mindig hallgatásra intette, hogy tette ne kerüljön nyilvánosságra. ,,Kiderül, hogy milyen tudatosan és buzgón menekült a számára semmit sem jelentő dicsőítés elől, s inkább szigorúnak tűnt, mint hogy az embereknek akarjon tetszeni!'' -- fűzi hozzá életrajza.

994-ben egy Duna menti utazása alkalmával a felső-ausztriai Puppingben fejezte be életét. Újból rávilágít Szent Otmárhoz való kapcsolatára, hogy a helység templomát az ő tiszteletére emelték; Wolfgang -- huszonkét évvel említett látomása után -- az oltár elé vitette magát, majd miután meggyónt és megkapta a szent kenetet, az október 31-ről november 1-re virradó éjjel meghalt. Holttestét ünnepélyes menetben vitték a regensburgi Szent Emmeram kolostorba. Még ma is ott lévő sírjánál számos csoda történt. Szentté avatására 1052. október 7-én került sor Szent IX. Leó pápa regensburgi látogatása alkalmával.


Példája:
    Nagy tudósok is kudarcot vallanak,
        de csak emberi mércével!
            Nem tudhatjuk, hogy mi lesz a végső eredmény…