Ed West, a Catholic Herald újságírója, a második gyermeke születése utáni nehéz pillanatokban egy mártírhalált
halt iraki paphoz imádkozott segítségért. Mivel a kisfiú nem lélegzett
és semmire nem reagált, riasztották a többi orvost is, és a szülőszobán
már mindenki a legrosszabbtól tartott. A tragikus pillanatban az apa
letérdelt és Ragheed Ganni közbenjárását kérte: az iraki papét, akit
2007 júniusában gyilkoltak meg Moszulban.
Mint később az orvosok közölték velük, teljes két percig kellett várniuk rá, míg a baba végre felsírt. A gyermek sírásának hallatán túláradó boldogság árasztotta el a szülőket. Az apa köszönetet mond Ragheed Ganninak, és az ő áldozatkész életét állítja példaként elénk. Az alábbiakban részleteket közlünk Ed West írásából.
Ragheed
Ganni, a káld szertartású katolikus pap egyike volt azoknak az iraki
keresztényeknek, akiket meggyilkoltak a 2003-as koalíciós inváziót
követő pogrom során. A keresztényüldözés 2010. október 31-én érte el
tetőpontját, amikor 52 hívőt öltek meg egy bagdadi katolikus templomban.
Ez az üldöztetés és vérfürdő meglehetősen kevés publicitást kapott a
nyugati sajtóban, – leszámítva a keresztény médiát –, és csak a
közelmúltban, az Egyiptomban egyre gyakoribb keresztények elleni erőszak
és a szíriai polgárháború hatására kezdtek többet foglalkozni a
kérdéssel.
A
világ egyik legrégebbi keresztény közösségét ért rettenetes
megpróbáltatások eredménye, hogy a háború előtti egymilliós lélekszám ma
150 000 körül jár, ennek is jelentős hányada idős ember, és több mint
60 templomot bombáztak le.
Mindezek
ellenére, Ragheed atya története inspiráló, lélekemelő: a tökéletes
önfeláldozásról, hitről, megbocsátásról és barátságról szól. Ragheed az
észak-iraki Moszulból származott, mely évszázadokig a szír kereszténység
központjának számított; világvárosnak, ahol asszírok, arabok, kurdok,
törökök, zsidók, perzsák, valamint kisebb népcsoportok éltek egymás
mellett. Jelentős káld szertartású katolikus közösség élt Moszulban, bár
a lélekszámuk egyre apadt a 20. század folyamán az üldöztetés, a
diszkrimináció és a kivándorlás következtében.
Ragheed
1972-ben született Moszulban, 1993-ban szerzett mérnöki végzettséget.
Három évvel később Rómába ment teológiát tanulni az Angelicumban, ahol
végül ökumenikus teológiára specializálódott. 2001 októberében
szentelték pappá Rómában. Folyékonyan beszélt arabul, olaszul, franciául
és angolul.
Még
szeminarista volt a szeptember 11-i terrortámadások idején, melynek
következményeként háborút indítottak szülőhazája ellen. A Pápai Ír
Kollégiumban lakott Rómában, a nyarakat pedig a Donegal megyei Loch Derg
mellett töltötte Írországban.
Nagyon
megrázta, amikor kitört a háború, és rendkívül aggódott családjáért,
akiket akkor már hét éve nem látott. Úgy érezte, vissza kell térnie
Irakba, és ott kell végeznie papi szolgálatát, bármennyire veszélyes is,
mert oda tartozik, az az otthona. Akkor még optimistán írt egy szabad
társadalom újjáépítéséről: „Szaddam megbukott, új kormányt
választottunk, megszavaztuk az alkotmányt!” Teológiakurzusokat
szervezett Moszulban, fiatalokat, szegényeket és betegeket gondozott,
többek között egy gyermeknek segített, akinek szemműtétre kellett Rómába
utaznia.
Az
iraki keresztények elleni erőszak 2006 januárjában felerősödött: több
templomot ért bombatámadás Moszulban és Bagdadban egyaránt. A szunnita
és a síita milícia is támadni kezdte a keresztényeket az amerikai
invázió miatti megtorlásként; sőt, néhányan közülük egyenesen a pápát
hibáztatták a háborúért, holott II. János Pál mindent megtett, hogy
megakadályozza annak kitörését.
Ragheed
szülővárosában a helyzet kritikussá vált. 2006. augusztus 4-én, amikor
Ragheed plébániájából 80 gyermek lett elsőáldozó, utcai harcok törtek ki
a templom előtt, s a gyerekek rettegve hallgatták a gépfegyverek és
rakéták hangját. A jó pásztor bátorította őket. Mint Ragheed az Asia
News hírügynökségnek elmondta, „bár itt hozzá vannak szokva ehhez az
emberek, és viszonylag nyugodtak maradtak, nem voltak biztosak abban,
hogy hazajutnak-e az otthonaikba. Tisztában voltam vele, mekkora öröm a
80 gyermeknek, hogy elsőáldozók lehettek, ezért igyekeztem viccesen
kezelni a helyzetet, és azt mondtam nekik: 'Ne féljetek, ez csak
tűzijáték. A város is velünk ünnepel.' Aztán mondtam nekik, hogy gyorsan
és csendben hagyják el a templomot.”
Az
azt követő hónapban XVI. Benedek regensburgi beszéde ürügyén támadtak
meg keresztényeket, egy moszuli papot lefejeztek. Októberben Ragheed azt
írta egy barátjának: „A Ramadán rettenetes volt itt Moszulban.
Keresztény családok százai menekültek el a városból, az én családom és a
nagybátyáim is. Körülbelül harminc embert megfenyegettek, ők mindent
hátrahagyva elmenekültek. Nem könnyű a helyzet, de az Úr kegyelme erőt
ad nekünk. Itt minden nap szembe kell néznünk a halállal.”
A
barátai később, visszaemlékezve erre az időszakra, megemlítették, hogy
egyre fáradtabb és elgyötörtebb lett. Amikor a plébániáját érte támadás
2007 virágvasárnapján, azt írta: „Együttérzünk Krisztussal, aki úgy
vonult be Jeruzsálembe, hogy tudta: az emberek iránti szeretetének a
következménye a kereszt lesz. Így aztán, miközben golyók csapódtak
folyamatosan a templom ablakainak, fölajánlottuk szenvedéseinket
Krisztus iránti szeretetünk jeleként.”
2007-ben a bombázások és a túszejtések sűrűsödtek, a víz- és áramellátás egyre gyérebbé vált.
Egyik
utolsó emailjében Ragheed atya azt írta: „Minden nap várjuk a végső
csapást, de nem hagyjuk abba a misézést, a föld alatt fogjuk folytatni,
ott biztonságosabb. Megerősít ebben az elhatározásomban a hívek ereje
is. Ez háború, valódi háború, de bízunk benne, hogy a végsőkig tudjuk
hordozni a keresztet az isteni kegyelem segítségével.”
Húsvétkor,
május 27-én bomba robbant a templomban, két biztonsági őr sebesült meg.
Másnapi utolsó, az Asia Newsnak szóló tudósításában azt írta: „Az
összeomlás határán állunk... Irakban lesz-e egyáltalán hely a
keresztényeknek? Senki sem támogat minket, semmilyen csoport nem harcol
az ügyünkért; elhagyatottak vagyunk. Irak megosztott, soha nem lesz már
olyan, mint volt. Milyen jövő vár a mi egyházunkra?”
Egy
héttel később, 2007. június 3-án, mise után, Ragheed atya épp a
templomtól indult el három diakónussal, amikor fegyveresek közeledtek.
Az egyik diakónus felesége szintén velük volt az autóban, őt külön
állították a férfiaktól. Az asszony később így emlékezett vissza arra a
napra: „Az egyik gyilkos rákiáltott Ragheedre: 'Mondtam, hogy zárd be a templomot, miért nem tetted meg? Miért vagy itt még mindig?' Ragheed
csak annyit válaszolt: 'Hogy zárhatnám be Isten házát?' Rögtön a földre
lökték, csak annyi ideje volt még, hogy intsen nekem a fejével, hogy
meneküljek el. Aztán tüzet nyitottak rájuk és mind a négyüket megölték.”
Ragheed
Ganni élete a kiengesztelődés és megbocsájtás csodálatos üzenetét
hordozza. Muzulmán barátainak egyike, Adnam Mokrani professzor így írt
róla a halálát követő napon: „A halál mely istenének nevében gyilkoltak
meg téged? Milyen pogány elképzelés nevében feszítettek keresztre?
Tudták egyáltalán, mit tesznek? Testvérem, nem hiába ontották
véredet...”
2005-ben, az eukarisztikus kongresszuson Ragheed azt mondta: „Vannak
napok, amikor gyengének érzem magam, és tele vagyok félelemmel. De
amikor a kezemben tartom az Oltáriszentséget, és azt mondom: Íme, az
Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit – akkor érzem az Ő erejét
bennem. Amikor a kezemben tartom Jézust, akkor valójában Ő tart a
tenyerén engem és mindnyájunkat, dacolva a terroristákkal, és egységben
tart minket az Ő határtalan szeretetében.”
„Az
Ő határtalan szeretete” – Ragheed Ganni beszédének ezek a szavai
maradtak meg az újszülött gyermek édesapjában, ezeknek a szavaknak
tulajdonítja, hogy azokban a pillanatokban, amikor a legnagyobb félelmet
élte át, Ragheed Ganni jutott eszébe és hozzá könyörgött. így a kisfiú
kapott a James mellé még egy szokatlan keresztnevet is.
Catholic Herald/Magyar Kurír