2019. november 19., kedd

Szent Abdiás próféta
Abdiás (héb. Isten szolgája) a negyedik az u. n. „kis” próféták sorában. Életéről semmi bizonyosat nem tudunk. Működésének ideje vitás. Egyes magyarázók szerint Krisztus előtt a IX. században élt, Jóram júdabeli király idejében. Valószínűbb vélemény szerint Kr. e. 500 körül működött. Könyve egyetlen fejezetből, 21 versből áll. Edom végpusztulását jövendöli meg és az Úr világuralmát hirdeti.


Szent Áza és vértanútársai

Szent Áza Izauriában volt katona Dioklécián császár idején. Egy idő után kivált a hadseregből és elment a pusztába, hogy a mennyei Királynak szolgáljon. Sok csodajelet és gyógyítást tett, közben hirdette az embereknek az evangéliumot Buzgósága miatt Akvilin helytartó elé vitték kihallgatásra. Az érte menő és őt kísérő katonákat útközben tanította a keresztény igazságokra. Azok mindnyájan hittek Krisztusban és kívánták a keresztséget. Áza imádságára forrás fakadt, és mindnyájan megkeresztelkedtek. A helytartó előtt a katonák is keresztényeknek vallották magukat. Ázát megkínozták, de sértetlen maradt. Ezt látva a helytartó felesége és lánya, hittek Krisztusban. A haragvó helytartó lefejeztette őket, aztán a 150 katonát is. Ázának újabb kínzások után fejét vétette. Ez a IV. század elején történt.


Szent Barlaam vértanú

Szentünk a szíriai Antiochiában született. Idősebb korában fogták el keresztény hite miatt Dioklécián császár alatt. Mivel nem akart a bálványoknak áldozatot bemutatni, először megkínozták. Aztán pogány templomba vitték, kezébe égő szenet helyeztek tömjénnel, hogy el nem viselve a forró szén kínját, önkéntelenül mutasson be áldozatot a bálványoknak. Barlaam addig tartotta erősen kezeiben a szenet, amíg ujjai el nem égtek. Ilyen bátor hitvallás után ölték meg kínzói 304 körül. Nagy szent Bazil és Aranyszájú szent János dicsőítő beszédet mondtak a szent vértanúról.


ÁRPÁDHÁZI SZENT ERZSÉBET

a világegyházban november 17. *1207. +Marburg, 1231. november 17.
A ciszterci szerzetes, Heisterbachi Caesarius így kezdi Szent Erzsébet életrajzát: ,,A tiszteletreméltó és Isten előtt oly kedves Erzsébet előkelő nemzetségből származott, s e világ ködében úgy ragyogott föl, mint a hajnalcsillag.'' Erzsébet azok közé a szentek közé tartozik, akiknek sugárzása nem csökken, fénye minden kor minden emberének világít.

Magyarországon született, abban az országban, amelyben a független állami lét és a kereszténység alapjait Szent István király rakta le. Atyja II. András magyar király, anyja a merániai Gertrúd volt. Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. Lajos szülei, Hermann gróf és Zsófia grófnő e házasságtól sokat várt, és reményük igazolását látták abban, hogy a kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.

A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. A leendő anyós, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte a gyermek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni. Nemcsak apró, túlzásnak minősített vallási gyakorlatai zavarták (Erzsébet például ismételten megszakította játékait, hogy, mint mondta, ,,Istent szeresse''), hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Ezt még mind elnézte volna, mint gyermekes jámborságot, azt azonban már nem tudta megbocsátani, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő járást, s ráadásul minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Ezzel egyébként az egész udvar megütközését is kiváltotta, s ha Lajos védelmébe nem veszi az áskálódásokkal szemben, és aránylag korai házassággal meg nem szilárdítja helyzetét a várban, Erzsébetet valószínűleg hamarosan hazaküldték volna Wartburgból Magyarországra.

A házasságkötés azonban megtörtént, és a fiatalok boldogsága teljes volt. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez a szeretet sokkal erősebb kötelékei fűzték, mint a szülők akarata vagy az együtt töltött gyermekkor. Most már nyugodtan függetleníthette magát az udvari etikettől. Ha férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte. Lajos pedig az udvari emberek megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele.

Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. És Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka fölkel mellőle, és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és hombárokat, és ,,kifosztva'' a várat, segített az éhezőkön.

Erzsébet legbensőbb titka s egyúttal legvonzóbb vonása az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre inkább lelkivé vált. Ám ezt cáfolja az a tény, hogy milyen kimondhatatlan fájdalmat érzett akkor, amikor Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Mintha sejtette volna a jövőt, Lajos ugyanis még útközben megbetegedett és meghalt. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással rohant végig a vár termein: ,,Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!''

Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat. A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegénység utáni vágyat, amely Erzsébet szívében állandóan égett, menekülését úgy magyarázták, hogy ,,elűzték a várból''. Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megváltoztatta Erzsébet alakját: egy kitaszított, szegénységbe jutott grófnő, aki csodákat művel, hogy legyőzze környezete gonoszságait, jótettet jótettre halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hívők lelkéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és akinek férje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntartás nélkül kövesse.

Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Lajos még életben volt, amikor Erzsébet már arra a Konrádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fogadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád ferences komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigorú lelkivezető volt: kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. Így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.

De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelkivezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szeretetének tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát. A lelkivezető és rábízottja közti harc egyik mozzanata tűnik föl abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának írt: ,,Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: ťAkkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem!Ť És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindenről le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól...''

Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bizonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ruhájában mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni. Legkisebb lányát, Gertrúdot boldogként tiszteljük (lásd november 13-án!).

1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nővéreket. 16-án éjfél körül halt meg. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták.

Ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba, november 19-re, a temetése napjára. 1969-ben ünnepét visszatették november 17-re, halálának napjára.


--------------------------------------------------------------------------------

A szeretet nagy szentjének életét a wartburgi vár, a benne látható Erzsébet-lakrész, Moritz von Schwindt romantikus képei, valamint sok- sok elbeszélés hozza közel hozzánk.

Erzsébet gyermekkorából egy játszótársa, Guda, a következő epizódot mondta el: ,,Gyermeki szeretetével Szent János apostolt választotta kedves szentjének. Wartburgban ugyanis akkoriban az volt a szokás, hogy évenként mindenki sorshúzással választott magának egy szentet, akit külön is tisztelt és próbált követni. Erzsébet megkérte égi barátját, hogy a sorshúzás alkalmával mutatkozzék meg neki. Az apostolok nevét egy-egy gyertyára írták, majd halomba rakták a gyertyákat, és húztak belőlük. Erzsébet Szent János gyertyáját húzta. Még egy próbát akartunk tenni, ezért ismét összekevertük a gyertyákat, de ő másodszor, sőt harmadszor is ugyanazt húzta ki. Attól a naptól fogva semmit nem tagadott meg, ha Szent János nevében kérték tőle.''

Miután tizennégy éves korában Lajos felesége lett, hatása annyira érezhető lett a fiatal grófon is, hogy Caesarius lelkesen írja: ,,Alattvalói számára boldog idők következtek. Rablás, betörés és erőszakos cselekmények esetében nem volt tekintettel a személyre. A gyilkost, akár lovag, akár nemes, akár paraszt volt, úgy ítélte meg, ahogy megérdemelte''.

Lajos egy alkalommal ellovagolt az Inselberg mellett, és így kiáltott: ,,Ha ez az egész hegy aranyból volna, akkor sem adnám oda érte az én Erzsébetemet!'' Pedig Erzsébet tettei nemcsak az udvar embereit hökkentették meg rendszeresen, hanem olykor Lajostól is nagy megértést kívántak. Példa erre az az eset, amelyet legelső német életrajzírója jegyzett föl: Lajos távollétében Erzsébet befogadott a várba egy leprás beteget, sőt urának ágyába fektette, hogy állandóan mellette lehessen és szolgálhassa. Egy váratlan pillanatban hazatért a férje. Jelentették neki a történteket, s Lajos szívében egy pillanatra borzadás és rosszallás ébredt. Mikor azonban belépett a szobába ,,Isten, az Úr megnyitotta belső látásának szemét'', és meglátta a tulajdon ágyában a megfeszített Krisztust. ,,Lelkesen tekintett Erzsébetre, és így szólt: Erzsébet, édes nővérem! Ilyen vendéget igazán gyakran fektess az ágyamba! Ezt nagyon meg kell köszönnöm neked!''

Amikor Lajosnak hadba kellett vonulnia Itáliába, Erzsébet három éven át helyettesítette a grófság vezetésében. Éppen ezekben az években gyenge aratások és árvizek sújtották a vidéket, úgyhogy a nép éhezni kezdett. Az ifjú grófné pedig nagy határozottsággal és körültekintéssel cselekedni kezdett; a vár alatt ispotályt nyitott, ahol naponta száz szegény kapott ellátást. Gyakran saját kezűleg osztotta nekik a kenyeret és a pénzt. Eladta ékszereit és drága ruháit, gyapjút szőtt a szegényeknek, gyermekágyas asszonyok mellett segédkezett, és méltó temetést adott az elhunytaknak. Mikor hírét vette, hogy Lajos hazatérőben van, elébe lovagolt, és ,,ezernél többször is megcsókolta''. A várnagy panaszt emelt ellene, hogy ,,esztelen bőkezűségével'' eltékozolta urának vagyonát. Igaz, hogy a kamrák és tárházak kiürültek, a nép azonban élt és békét élvezett. Lajos a panaszokra így válaszolt: ,,Engedjétek csak jót tenni, hogy megtegye, amit Istenért tenni akar, és legyen elég nekünk, ha Wartburg és Neunburg várát nem adja el!''

Egy alkalommal Lajos néhány napot barátjánál, a hildesheimi püspöknél töltött. Hazatérése után leült Erzsébet mellé, és mondani akart neki valamit, ő azonban sejtvén, hogy a keresztes háborúról van szó, benyúlt urának zsebébe, és kihúzott belőle egy vörös posztóból készült keresztet. Megdöbbenve ismerte föl, hogy Lajos magára vette a keresztes lovagok jelét, s vállalta, hogy részt vesz a Szentföldért vívott harcban. Erzsébet tudta, hogy ez ura hosszú ideig tartó távollétét, esetleg halálát is jelentheti. Lajos hosszú beszélgetéssel akarta fölkészíteni döntése közlésére Erzsébetet, akire ez a hirtelen fölfedezés olyan erővel hatott, hogy ájultan esett össze. Lajos vigasztalni próbálta, de Erzsébet fájdalmát, aki egész a grófság határáig, Schmalkaldenig elkísérte őt, nem tudta csillapítani.

Egy esztendő múlva hozták haza a türingiai lovagok Lajos holttestét. Erzsébet eléjük lovagolt, és fájdalommal telve borult a koporsóra, de így imádkozott: ,,Istenem, te tudod, mennyire szerettem az uramat. Odaadnám érte az egész világot, ha visszanyerhetném. De akaratod ellenére nem akarom visszahívni még akkor sem, ha csak néhány hajszálamat kellene adnom érte''.

Abból az időből, amikor sógora, Henrik kormányozta a grófságot, elmondják, hogy Erzsébet változatlanul folytatta jótékonyságát a szegények között. Az egyik napon Henrik váratlanul tért haza a vadászatról, és találkozott vele, amint épp kosárral a karján igyekezett valahová. Henrik föltartóztatta, és látni akarta, mit visz a kosárban. Erzsébet engedelmesen átadta neki kosarát, melybe a szegények számára élelmet csomagolt, Henrik azonban illatozó rózsákat látott benne, s megszégyenülve útjára kellett bocsátania Erzsébetet.

Wartburg vára Lajos halálával üres és idegen lett számára. Télvíz idején hagyta el a várat, s lenn a hegy lábánál csak egy nagyon szegényes szállást talált. A ferencesek templomában épp az éjjeli zsolozsmára harangoztak, Erzsébet odasietett, és kérte a barátokat, énekeljék vele a Te Deumot. Később a sógora Eisenachban biztosított számára lakást.

A következő eset mutatja, hogy az emberek milyen gyorsan elfelejtik a kapott jótéteményt, és válnak barátból ellenséggé: Az egyik napon Erzsébet egy szűk utcácskában járt, amely sártenger volt, csak a lerakott köveken lehetett száraz lábbal lépdelni. Szembejött vele egy öregasszony, akivel korábban nagyon sok jót tett, de most nemhogy kitért volna előle, hanem letaszította a kőről, és csúf szidalmakkal halmozta el. Erzsébet megcsúszott és elesett a sárban, de szó nélkül kelt föl, a közeli patakban letisztította a ruháját, és derűs arccal folytatta útját.

Az egyik udvari ember házában adtak szállást Erzsébetnek és gyermekeinek. A háziúr nagyon gorombán bánt vele, úgy kezelte mint egy bolondot, és lépten-nyomon sértegette. Amikor Erzsébet elhagyhatta ezt a szállást, a falaknak és a tetőnek megköszönte, hogy oltalmazták, és hozzátette: ,,Szívesebben mondanék köszönetet az embereknek is, de nincs miért''.

Egy közmondás szerint ha a füvet este letiporják, reggelre talpra áll. Erzsébet is ilyen volt. A barátainak sikerült elérniük, hogy megkapja özvegyi részét és a gyermekeit illető örökséget. A kapott javakból ünnepet rendezett, és vagyona negyedrészét saját kezűleg osztotta szét a szegények között. Beesteledett, mire mindenkinek átadhatta adományát. Mikor látta, hogy az öregek és betegek arra készülődnek, hogy a szabadban töltsék az éjszakát, kenyeret adott nekik, nagy tüzet rakatott, hogy melegedhessenek, és elrendelte, hogy mossák meg a szegények lábait. Az egyik ember dúdolni kezdett egy dalt, s hamarosan mindenki énekelt a tűz körül. Erzsébet boldog volt, és azt mondta társnőinek: ,,Látjátok, mindig mondtam, hogy csak vidámmá kell tenni az embereket!''

Marburgban a szállására fogadott egy vak és béna gyermeket, akinek nagyon kellemetlen betegsége volt. Mindaddig maga gondozta, amíg karjai között ki nem lehelte lelkét. Utána egy leprás kislányt fogadott magához. Mikor szigorú lelkiatyja ezt megtudta, kegyetlenül megbüntette.

Az egyik napon megjelent nála egy magyar küldöttség, élén egy tekintélyes úrral. András király azért küldte őket, hogy vigyék haza Erzsébetet Magyarországra. Mikor végre rátaláltak, foltozott ruhában a rokka mellett ült. A küldöttséget vezető úr felkiáltott elkeseredésében: ,,Ki látott már királylányt rokkánál!''

Erzsébet mindössze huszonnégy éves volt, amikor földi életét befejezte. Magas láz vett erőt rajta, és a fal felé fordulva vacogva feküdt az ágyán. Egyszer csak a körülötte lévők arra lettek figyelmesek, hogy halkan, magyarul énekel. Később megmagyarázta nekik: ,,Egy kismadár ült le mellém, és olyan édesen dalolt, hogy kénytelen voltam vele énekelni. Hirtelen fölült, és elborzadva kiáltotta: ,,Mit tegyünk, megjelent az ördög! El innen, de mindjárt!'' -- aztán megnyugodott, és így szólt: ,,Beszéljünk inkább a Gyermek Jézusról, hisz hamarosan itt a karácsony, amikor megszületett, és jászolba fektették''. Aztán felsóhajtott: ,,Itt az óra, amikor a Mindenható magához hívja barátját'' -- és elszenderült.

Halálának híre megindította az egész tartományt. Szegényes, harmadrendi ruhájában ravatalozták föl az ispotály kápolnájában. Az emberek pedig seregestül jöttek, hogy utoljára láthassák jóságos anyjukat. Amikor megkezdték a gyászmisét, a templom tetejére leszállt egy nagy, fekete madár, és örömteli dalba kezdett.


--------------------------------------------------------------------------------
Irgalmas Istenünk, kérünk, világosítsd meg híveid szívét, és Szent Erzsébet közbenjárására segíts minket, hogy a világ által fölkínált jólétet megvessük, és mindig égi vigasztalásodnak örvendjünk!

Imádság:
Istenünk, te Szent Erzsébetnek megadtad, hogy a szegényekben Krisztust lássa és tisztelje; az ő közbenjárására nekünk is add meg, hogy a nyomorgókat és a bajbajutottakat lankadatlan szeretettel szolgáljuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Heliodor vértanú
Aurelián császár uralkodása alatt (270-76) a pamfiliai Magida városában bátran hirdette a keresztény hitet egy Heliodor nevű jámbor ember. Ezért elfogták, a parancsnok elé vitték kihallgatásra. Sokféle kínzás után fára függesztették, testét szaggatták, és végül lefejezték 273 körül.


Szent Ponciánusz     pápa, † 235.

2019. november 18., hétfő

A SZENT PÉTER- ÉS SZENT PÁL-BAZILIKÁK FELSZENTELÉSÉNEK ÉVFORDULÓJA

A 11. századtól kezdték ünnepelni Rómában a vatikáni Szent Péter-bazilikának Szent Szilveszter pápa általi 4. századi felszentelését, majd 1624. november 18-i újra felszentelését; valamint az ostiai úton levő Szent Pál-bazilikának Szent Sziricius pápa általi felszentelését, majd 1854. december 10-én történt újra felszentelését.

Ez a megemlékezés az újkorban az egész római szertartású Egyházra kiterjedt, ezen a napon a két főapostolt tiszteljük.

Gondolat:

Szent Péter és Szent Pál apostolok tisztelete
        juttassa eszedbe, hogy Egyházunk apostoli…



Szent Barulás     vértanú, † 303. 


DUCHESNE SZENT FILIPPINE apáca

*Grenoble, 1769. augusztus 29. +Saint-Charles, Saint-Louis mellett, 1852. november 18.
1769. augusztus 29-én született Grenoble-ban. Apja egy hitetlen ügyvéd volt, akit áthatottak a 18. század filozófiai eszméi, és hosszú időn át rokonszenvezett a forradalommal. A Duchesne család nem mindennapi tetterejéből és szívósságából Filippine is örökölt valamit. Apja nézeteire való tekintet nélkül jó kereszténynek nevelték. Saját közlése szerint már nagyon fiatal korában az volt a vágya, hogy misszióba mehessen, s remélte, hogy majd vértanúságot is szenved. A szerzetesi életre való elhivatottsága határozott módon csak később mutatkozott meg. Némi családi ellenállás után megkapta az engedélyt, hogy kövesse hivatását. Egyaránt vonzotta a szemlélődő és az apostolkodó szerzetesélet. Úgy vélte, hogy eszményét a grenoble-i vizitációs kolostorban találja meg. A kolostornak nevelőintézete is volt, s ott Filippine nevelői képességeit is gyakorolhatta.

1785-ben vette fel a vizitációs nővérek ruháját. Noviciátusi éve után azonban apja nem akart hozzájárulni ahhoz, hogy szerzetesi fogadalmat tegyen. A jövő mind bizonytalanabb lett, és az apa nem akarta, hogy lánya elkötelezze magát a szerzetesi életre. Aggályai jórészt megalapozottak voltak. A forradalom eseményei éppen Grenoble-ban vezettek különösen tragikus fordulathoz. Több incidens után 1791 elején arra kényszerítették a vizitációs nővéreket, hogy saját maguk oszlassák fel magukat. Filippine-nek Grane-ban (Drőme) levő családi birtokán kellett menedéket keresnie. A tétlenség azonban, amelyre ott kárhoztatva volt, ránehezedett, ezért néhány hónap múlva visszatért Grenoble-ba. Rendíthetetlen bátorsággal szentelte magát a politikai foglyok, mindenekelőtt a papok és szerzetesek megsegítésének. 1794-ben a forradalom idején lefoglalt és a ,,nép tulajdoná''-nak nevezett egyházi javakat és épületeket árverésre bocsátották. Ezt arra használta fel Filippine, hogy visszaszerezze a vizitációs kolostor fogháznak használt épületeit.

La Louvesc-ba, Régis Szent Ferenc János (lásd: 309. o.) sírjához tett zarándoklata után azt hitte: az a feladata, hogy újból összegyűjtse kolostorból szétszéledt társnőit. Ilyen irányú kísérletei azonban sikertelenek maradtak. Ekkor egy véletlen folytán kapcsolatba került Joseph-Desiré Varinnal (1769--1850), aki röviddel azelőtt Barat Szent Magdolna-Zsófiával (lásd: 285. o.) együtt Amiens-ben megalapította az ,,Institut du Sacré-Coeur''-t, a Szent Szív Intézetét. Ignáci veretű apostoli felfogásában Filippine felismerte személyes útját. Késedelem nélkül felvette a kapcsolatot Barat anyával, és az alapítónő hamarosan Grenoble-ba érkezett. 1804. december 13-án megalapította a grenoble-i Szent Szív Intézetet. Ezt követően még egy évnél tovább Grenoble-ban maradt, hogy maga vezesse Filippine és néhány más jelöltnő noviciátusát. A két alapítónő kiválóan megértette egymást, mély barátság szövődött közöttük, s ez egész további életükön át tartott. 1805. november 21-én Filippine és első társnői letették fogadalmaikat; néhány héttel későbben Barat anya visszatért Amiens-be, Filippine-nek pedig át kellett vennie a grenoble-i nevelőintézet vezetését.

Néhány hónap múlva azonban, egy átutazó szerzetes által hozott különféle hírekkel kapcsolatban felébredt gyermekkorának missziós irdeklődése. Ez csakhamar olyan erőssé fokozódott: hogy benne Isten felszólítását látta. Kívánságai és tervei mindenekelőtt Észak-Amerikára irányultak. Többször fordult ebben a tekintetben Barat anyához, aki alapjában véve pozitív, de lényegében halogató választ adott, mert úgy gondolta, hogy a Sacré-Coeur még nem eléggé érett ilyen alapításokra. 1815-ben Filippine-t a kongregáció általános titkárnőjévé nevezték ki, és Párizsba kellett költöznie, de ő továbbra is rendíthetetlenül bízott tervei megvalósulásában.

1817 májusában határozott kérés érkezett a louisianai Dubourg püspöktől. Most végre engedett Barat anya. 1818. március 19-én Filippine négy más szerzetesnővel együtt Bordeaux-ban hajóra szállt. Május 29-én érkeztek New Orleansba. Azonnal hozzáfogtak, hogy Saint- Charles du Missouriban ingyenes iskolát nyissanak, anyagi körülményeik azonban túlságosan szegényesek voltak. Tovább kellett menniök Fleurissant-ba, ahol sikerült egy nevelőintézetet létesíteniük. Amikor az első amerikai hivatások jelentkeztek, 1821-ben noviciátust rendeztek be. 1822-ben a nővérek megnyitottak egy másik házat a louisianai Grand Cőteau-ban. Új alapításaik száma csakhamar tekintélyes lett (Saint- Michel, 1826; Saint-Louis, 1827).

A csodálatos fejlődés Duchesne anya műve volt. Társnői tisztelték szentségének erős kisugárzását és határtalan felebaráti szeretetét, tekintélyét azonban mégis kikezdték. Feltétel nélküli engedelmességében Duchesne anya az intézet szabályzatát legapróbb részletében is változtathatatlannak tartotta. A szerzetesnők közül néhányan azt kívánták, hogy a szabályzatot alkalmazzák a helyi körülményekhez, az országhoz és éghajlatához. Ebben a tekintetben azonban Filippine hajthatatlannak mutatkozott.

1840-ben ismét egyszerű szerzetesnő lett Saint-Louis-ban. A következő évben új alapítást terveztek a Missourival szomszédos területeken, Sugar Creekben, a potowatomi keresztény indián törzs vidékén. Kérte, hogy részt vehessen benne, egészségi állapotának fokozódó romlása azonban nem tette lehetővé, hogy hosszabb időt tölthessen az új alapításban. Már 1842 júliusában arra kényszerült, hogy visszavonuljon Saint-Charles-ba. Itt még tíz évig élt alázatosságban és imádságban. Békésen halt meg 1852. november 18-án. Emlékét a legnagyobb tiszteletben őrizték meg. 1940. május 12-én boldoggá, 1988. július 3-án szentté avatták.


Szent Jenő


CLUNYI SZENT ODÓ bencés apát

*Déols, 878/79. +Tours, 942. november 18.
909. szeptember 2-án Aquitániai Vilmos herceg baume-i Boldog Berno (850--927) apát rendelkezésére bocsátotta a burgundiai Cluny vidékét, hogy ott Péter és Pál patronátusa alatt kolostort építsenek. Ez a kolostor, amelybe Berno a bencés regulát és Anianei Szent Benedek (lásd: 93. o.) szokásait vezette be, egyedülálló lett a nyugati szerzetesség történetében, mert gyorsan fejlődött, ezenkívül az élén csaknem két évszázadon át szent apátok álltak. Odó volt Cluny nagy apátjai közül az első; ő a voltaképpeni kezdeményezője a ,,clunyi reformnak'', amely olyan mélyrehatóan befolyásolta a középkor kultúráját és történelmét. Utódainak egyike, Szent Péter Venerabilis így írt róla: ,,Odó a galliai szerzetesség legfőbb megújítója; a rend első clunyi apátjaként arra törekedett, hogy megújítsa a szerzetesek buzgóságát... A szerzetességből ugyanis csaknem egész Európában már csak az öltözék és a tonzúra maradt meg; Odó egyedül vállalkozott erre az isteni feladatra, és miközben lerakta Cluny alapjait, nem hagyott fel azzal, hogy erre is, arra is elvesse a kolostori élet magvait.''

Odó I. Ebbónak, a burgundiai Déols urának a fia volt. Apja Szent Mártonnak (lásd: A szentek élete, 650. o.), Tours püspökének ajánlotta. Ő maga közli ezt az epizódot, amely az életében olyan nagy szerepet játszott. Ebbo, akinek jogi ismereteit és a Szentírás iránti szeretetét különösen magasztalja, a karjára vette, és így szólt: ,,Márton, ki a papság gyöngye vagy, fogadd el ezt a gyermeket.'' Odót később Aquitániai Vilmos udvarába küldték, ahol a fiatal nemesek szokásos életét élte, és különös öröme telt a vadászatban. Lelke mélyén azonban kielégületlen maradt. Egy karácsony éjjel így imádkozott Szűz Máriához: ,,Irgalmasság asszonya és anyja, aki ezen az éjszakán az Üdvözítőt ajándékoztad a világnak, könyörögj érettem! Dicsőséges és hasonlíthatatlan szülésedhez folyamodok, ó, Irgalmas; hajtsd füledet jóságosan az imádságaimhoz! Félek, hogy életem nem tetszik a Fiadnak; és mivel Ő általad nyilvánult meg a világnak, kérlek, járj közben értem, hogy ne késlekedjék, hanem legyen részvéttel irántam.'' Ez a bizakodó imádság meghallgatásra talált. 19 éves korában Odó papi pályára lépett, és csakhamar kanonok lett a tours-i Szent Márton katedrálisban. Már ekkor kialakult a Szűzanya és Szent Márton iránti különleges tisztelete, ami egész életében jellemezte.

Életrajzírója, Salernói János, aki itáliai utazásai során ismerte meg és el is kísérte, arról tudósít, hogy Máriát mindig így nevezte: ,,az Irgalmasság Anyja''; Szent Márton tiszteletére pedig tizenkét antifonát és négy himnuszt szerzett. Mint tours-i kanonok szigorúságban és szellemi munkában töltötte az életét. A tökéletesebb élet után vágyódva 909-ben a baume-i kolostorba ment, amely abban az időben Berno apát vezetése alatt állott. A kolostori iskola tanítója lett. Alázatossága és egyszerűsége elnyerte az apát bizalmát, úgyhogy pappá szentelte, majd 927-ben kinevezte Cluny apátjává. XI. János pápa (931--935) felhatalmazta Odót, hogy reformáljon meg számos kolostort Galliában és Itáliában; ennek olyan mértékben eleget tett, hogy kortársa, a Reimsi Flodoard (893/94--966) krónikás ,,a kolostorok reformátorának és a szent regula megújítójának'' nevezi.

Odó nagyon magas követelményt támasztott a szerzetesség iránt, s ezt számos írásában és beszédében kifejtette. Ezek nagyon érdekes utalásokat tartalmaznak különféle teológiai problémákra s megnyilvánul bennük patrisztikus és humanista képzettsége is. Leghíresebb költői műve, amely az Occupatio címet viseli, kétkötetes, terjedelmes fejtegetés az üdvtörténetről. Annak a nyomorúságos helyzetnek a hatására, amely évszázadában az Egyházat terhelte, hangsúlyozta, hogy a szerzetesek ,,apostoli élete'' pünkösd ünnepének megújító és megtisztító misztériumát folytatja. Különösen fontosnak tartotta Odó a szegénységet, mert a pénz rendetlen szeretete az önzés, a büszkeség és minden bűn forrása, s ezek a szemlélődés útjában állnak. A clunyi apát szemében a szerzetesek szerepe az Egyházban az, hogy az ősegyház életét folytassák a jelenben; a kolostori élet így a mennyországra tekint, mert beteljesülését csak a mennyei Jeruzsálemben éri el. Ezt a tanítást Nagy Szent Gergely pápa (lásd: A szentek élete, 511. o.) írásai befolyásolták, akinek Jób könyvéhez írt kommentárjából Odó összefoglalást készített.

Odó reformtevékenységét néha maguk a szerzetesek akadályozták. A pápák bizalma azonban segített neki, hogy határozottan véghezvigye ezt a művet, amely az egész Egyháznak érdekében állott. 936-ban megbízták, hogy a clunyi szokásokat vezesse be a Róma falain kívüli Szent Pál apátságban (San Paolo fuori le Mura), és valamennyi római kolostor főapátjává nevezték ki. Ugyanebben az évben, majd még egyszer 939-ben VII. Leó pápa felhívta, hogy közvetítőként lépjen fel különféle vitás ügyekben, amelyekben a római Egyház érdekei forogtak kockán. VIII. István pápa 941-ben hasonló missziót ruházott rá.

Odó egész életét rendkívüli események jellemzik, amelyek kortársai szemében szentségét tanúsították. Így értesülhetünk arról, hogy egy napon, amikor még fiatal szerzetes volt, s Berno jelt adott egy étkezés befejezésére, Odó még néhány kenyérdarabot tartott a kezében, és éppen arra készült, hogy megegye őket. Mivel nem akarta megszegni a fegyelmet azzal, hogy távoztában kenyeret morzsolgat, úgy vonult el, hogy a kezében maradtak; amikor az étkezés utáni hálaadás után visszatért a templomból, bevádolta önmagát Bernónál. Ez azután csodálkozva megkérte, hogy nyissa szét a kezét: íme, a kenyérmorzsák drágakövekké változtak. Egy másik esetben -- így közlik -- a jelenléte megakadályozta egy csónak elmerülését; barátságossága és nyájassága megtérített egy fiatal rablót. Maga Odó épületes történetekkel szőtte át az írásait; gyakran nagyon realista nyelvet használt, s ez stílusának erőt és tekintélyt kölcsönzött.

942 körül ismét Rómában tartózkodott. Makacs láz gyötörte, és csakhamar belátta, hogy Isten hazahívja, de látni kívánta még egyszer Szent Márton sírját. November 1. előestéjén érkezett meg Tours-ba; szerzetesektől körülvéve halt meg november 18-án. Ereklyéit a l'Isle- Jourdainen (Gers) őrzik.


Szent Platon és Román vértanúk

Szent Platon vértanú a galáciai Ankirából származott, keresztény szülőktől. Szent Antioch vértanúnak volt a testvére. Fiatal kora ellenére érett elméjű volt. A keresztény hitet terjesztette embertársai között. Ezért Agrippin helytartó elé vitték, aki Zeusz isten templomában hallgatta ki. Mivel nem tudta hittagadásra bírni, megparancsolta 12 katonának, hogy váltakozva kínozzák. A katonák hamarabb fáradtak ki az ütlegelésben, mint a vértanú a türelemben. Utána három órán keresztül tüzes ágyon szenvedett. Bátran tűrte a lángokat, a babiloni 3 ifjú példájára. Ezután testét éles vasakkal szaggatták, végül 306-ban lefejezték.

Szent Román Palesztinából származott, és a cezareai egyház diakónusa volt. A keresztényüldözés idején Antiochiában élt. Ott hirdette a hitet és bátorította az üldözötteket. Amikor Aszklepiád helytartó le akarta a keresztény templomot rombolni, Román ellenállásra buzdította a keresztényeket. Egy pogány ünnepen nagy tömeg vonult a bálványtemplomhoz, ott volt Aszklepiád is. Román, a tömegbe vegyülve, nagy hangon szólt a bálványok ellen. Ezért a helytartó megfogatta, megverette és más módon is kínoztatta. Román, a kínzások között sem szűnt meg Krisztust megvallani. Kínzásai között meglátott egy keresztény gyermeket: Barult. Azt mondta róla, hogy okosabb mint a kínzója, mert ő az igaz Istent ismeri. Románnak ezért kivágták a nyelvét és felakasztották 303-ban. Ezután az ifjút kérdezték hite felől. Bátran megvallotta hitét, és leleplezte a bálványimádás értelmetlenségét. Olyan bátran és okosan beszélt a továbbiakban, hogy csodálkoztak rajta. Erősen megvesszőzték, kínjai között vizet kért. A tömegben levő anyja bátorította a kitartásra a vértanúi koronáért. A gyermek türelmesen viselte további kínjait. Ezért a helytartó fejét vétette 303-ban.

BOLDOG TEMESVÁRI PELBÁRT
*Temesvár, 1435 körül +Buda, 1504. január 22.
Gyermekkorát nem ismerjük. Első emléke a krakkói egyetem évkönyvében van: 1458-ban iratkozott be, 1464-ben fejezte be filozófiai tanulmányait, és 1471 körül mint teológiai doktor hagyta el Krakkót. Belépett az obszerváns ferences rendbe, 1480-ban az ozorai kolostorban élt. Hamarosan nagy hírű hitszónok lett. Írásra a Boldogságos Szűz iránti tisztelete késztette: 1480 táján az országban pestisjárvány volt, s Pelbárt testvér többször is elkapta a betegséget. Vallomása szerint egyedül a Boldogságos Szűz jósága mentette meg a haláltól. Ezért írta meg Mária magasztalására, Jézus Krisztus dicséretére, Szent Ferenc atyának és minden szenteknek tisztességére a Stellariumot. Könyvével forrást akart adni kevésbé művelt testvéreinek és a falusi lelkipásztoroknak, hogy prédikációikat könnyebben elkészíthessék. Elöljárói Budára küldték a provincia növendékeinek tanítására. 1483- tól Budán és Esztergomban fölváltva tanított. A Stellarium oly hasznosnak bizonyult, hogy szerzetestársai lemásolták és a kolostorokban terjesztették. Elöljárói parancsára készítette 1485-- 1500 között a három részből álló nagy beszédgyűjteményét, a Pomeriumot. Első részében a szentekről, második részében az ünnepekről, harmadik részében a nagyböjt hétköznapjairól szóló beszédeket közöl. Tanári munkásságának gyümölcse a zsoltárokat és énekeket magyarázó Expositio és a hittételekkel foglalkozó Aureum rosarium. Kéziratait 1495 után Hagenauba vitték és sokszor kiadták.

Mélyen hívő, nagy olvasottságú skolasztikus író volt. Eredetiségre nem törekedett, hanem alaposan ismerve az egyházi irodalmat (Boëthiustól a maga koráig), idézetekkel bizonyított és tanított. Szónoklataiban az életből vett képekkel szemléltetett, s a királyi udvar közvetlen közelében is bátran ostorozta az erkölcsi visszaéléseket.

Istenünk, Pelbárt szolgád igehirdetésével és írásaival Egyházad javát szolgálta. Segíts bennünket is, hogy képességeinket Isten dicsoségére és embertársaink javára kamatoztassuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Zakeus és Álfeus vértanúk

A palesztinai Cezareában Dioklécián császár uralkodásának l0. évfordulóján a bebörtönzöttek szabadságot nyertek. A kerület parancsnoka azonban a keresztényeket nehéz kínok alá vetette. Keresztény hite miatt elfogták a gadarai egyház diakónusát Zakeust. Kihallgatás és kínzás után börtönbe vetették. Ezalatt megfogtak egy másik keresztényt is Alfeust. Ő Zakeusnak rokona volt, és a cezareai egyházban felolvasó. A keresztények ellen támasztott üldözés olyan nagy volt, hogy sokan megtagadták hitüket, és készek voltak a bálványoknak áldozni. Ezért, Alfeus a hitehagyó tömeg közé lépve el akarta őket vinni a bálványimádástól. Ezért elfogták és bilincsbe verve a börtönbe zárták. Úgy kínozták mint Zakeust, végül mindkettőjüket kalodába zárták. Mivel tovább is hirdették Krisztust, mindkettőjüket lefejezték 303-ban.

2019. november 17., vasárnap

Alexandriai Szent Dénes     püspök és hitvalló, † 265.


ÁRPÁDHÁZI SZENT ERZSÉBET
a világegyházban november 17. *1207. +Marburg, 1231. november 17.
A ciszterci szerzetes, Heisterbachi Caesarius így kezdi Szent Erzsébet életrajzát: ,,A tiszteletreméltó és Isten előtt oly kedves Erzsébet előkelő nemzetségből származott, s e világ ködében úgy ragyogott föl, mint a hajnalcsillag.'' Erzsébet azok közé a szentek közé tartozik, akiknek sugárzása nem csökken, fénye minden kor minden emberének világít.

Magyarországon született, abban az országban, amelyben a független állami lét és a kereszténység alapjait Szent István király rakta le. Atyja II. András magyar király, anyja a merániai Gertrúd volt. Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. Lajos szülei, Hermann gróf és Zsófia grófnő e házasságtól sokat várt, és reményük igazolását látták abban, hogy a kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.

A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. A leendő anyós, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte a gyermek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni. Nemcsak apró, túlzásnak minősített vallási gyakorlatai zavarták (Erzsébet például ismételten megszakította játékait, hogy, mint mondta, ,,Istent szeresse''), hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Ezt még mind elnézte volna, mint gyermekes jámborságot, azt azonban már nem tudta megbocsátani, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő járást, s ráadásul minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Ezzel egyébként az egész udvar megütközését is kiváltotta, s ha Lajos védelmébe nem veszi az áskálódásokkal szemben, és aránylag korai házassággal meg nem szilárdítja helyzetét a várban, Erzsébetet valószínűleg hamarosan hazaküldték volna Wartburgból Magyarországra.

A házasságkötés azonban megtörtént, és a fiatalok boldogsága teljes volt. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez a szeretet sokkal erősebb kötelékei fűzték, mint a szülők akarata vagy az együtt töltött gyermekkor. Most már nyugodtan függetleníthette magát az udvari etikettől. Ha férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte. Lajos pedig az udvari emberek megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele.

Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. És Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka fölkel mellőle, és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és hombárokat, és ,,kifosztva'' a várat, segített az éhezőkön.

Erzsébet legbensőbb titka s egyúttal legvonzóbb vonása az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre inkább lelkivé vált. Ám ezt cáfolja az a tény, hogy milyen kimondhatatlan fájdalmat érzett akkor, amikor Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Mintha sejtette volna a jövőt, Lajos ugyanis még útközben megbetegedett és meghalt. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással rohant végig a vár termein: ,,Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!''

Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat. A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegénység utáni vágyat, amely Erzsébet szívében állandóan égett, menekülését úgy magyarázták, hogy ,,elűzték a várból''. Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megváltoztatta Erzsébet alakját: egy kitaszított, szegénységbe jutott grófnő, aki csodákat művel, hogy legyőzze környezete gonoszságait, jótettet jótettre halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hívők lelkéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és akinek férje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntartás nélkül kövesse.

Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Lajos még életben volt, amikor Erzsébet már arra a Konrádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fogadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád ferences komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigorú lelkivezető volt: kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. Így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.

De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelkivezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szeretetének tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát. A lelkivezető és rábízottja közti harc egyik mozzanata tűnik föl abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának írt: ,,Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: ťAkkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem!Ť És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindenről le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól...''

Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bizonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ruhájában mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni. Legkisebb lányát, Gertrúdot boldogként tiszteljük (lásd november 13-án!).

1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nővéreket. 16-án éjfél körül halt meg. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták.

Ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba, november 19-re, a temetése napjára. 1969-ben ünnepét visszatették november 17-re, halálának napjára.


--------------------------------------------------------------------------------

A szeretet nagy szentjének életét a wartburgi vár, a benne látható Erzsébet-lakrész, Moritz von Schwindt romantikus képei, valamint sok- sok elbeszélés hozza közel hozzánk.

Erzsébet gyermekkorából egy játszótársa, Guda, a következő epizódot mondta el: ,,Gyermeki szeretetével Szent János apostolt választotta kedves szentjének. Wartburgban ugyanis akkoriban az volt a szokás, hogy évenként mindenki sorshúzással választott magának egy szentet, akit külön is tisztelt és próbált követni. Erzsébet megkérte égi barátját, hogy a sorshúzás alkalmával mutatkozzék meg neki. Az apostolok nevét egy-egy gyertyára írták, majd halomba rakták a gyertyákat, és húztak belőlük. Erzsébet Szent János gyertyáját húzta. Még egy próbát akartunk tenni, ezért ismét összekevertük a gyertyákat, de ő másodszor, sőt harmadszor is ugyanazt húzta ki. Attól a naptól fogva semmit nem tagadott meg, ha Szent János nevében kérték tőle.''

Miután tizennégy éves korában Lajos felesége lett, hatása annyira érezhető lett a fiatal grófon is, hogy Caesarius lelkesen írja: ,,Alattvalói számára boldog idők következtek. Rablás, betörés és erőszakos cselekmények esetében nem volt tekintettel a személyre. A gyilkost, akár lovag, akár nemes, akár paraszt volt, úgy ítélte meg, ahogy megérdemelte''.

Lajos egy alkalommal ellovagolt az Inselberg mellett, és így kiáltott: ,,Ha ez az egész hegy aranyból volna, akkor sem adnám oda érte az én Erzsébetemet!'' Pedig Erzsébet tettei nemcsak az udvar embereit hökkentették meg rendszeresen, hanem olykor Lajostól is nagy megértést kívántak. Példa erre az az eset, amelyet legelső német életrajzírója jegyzett föl: Lajos távollétében Erzsébet befogadott a várba egy leprás beteget, sőt urának ágyába fektette, hogy állandóan mellette lehessen és szolgálhassa. Egy váratlan pillanatban hazatért a férje. Jelentették neki a történteket, s Lajos szívében egy pillanatra borzadás és rosszallás ébredt. Mikor azonban belépett a szobába ,,Isten, az Úr megnyitotta belső látásának szemét'', és meglátta a tulajdon ágyában a megfeszített Krisztust. ,,Lelkesen tekintett Erzsébetre, és így szólt: Erzsébet, édes nővérem! Ilyen vendéget igazán gyakran fektess az ágyamba! Ezt nagyon meg kell köszönnöm neked!''

Amikor Lajosnak hadba kellett vonulnia Itáliába, Erzsébet három éven át helyettesítette a grófság vezetésében. Éppen ezekben az években gyenge aratások és árvizek sújtották a vidéket, úgyhogy a nép éhezni kezdett. Az ifjú grófné pedig nagy határozottsággal és körültekintéssel cselekedni kezdett; a vár alatt ispotályt nyitott, ahol naponta száz szegény kapott ellátást. Gyakran saját kezűleg osztotta nekik a kenyeret és a pénzt. Eladta ékszereit és drága ruháit, gyapjút szőtt a szegényeknek, gyermekágyas asszonyok mellett segédkezett, és méltó temetést adott az elhunytaknak. Mikor hírét vette, hogy Lajos hazatérőben van, elébe lovagolt, és ,,ezernél többször is megcsókolta''. A várnagy panaszt emelt ellene, hogy ,,esztelen bőkezűségével'' eltékozolta urának vagyonát. Igaz, hogy a kamrák és tárházak kiürültek, a nép azonban élt és békét élvezett. Lajos a panaszokra így válaszolt: ,,Engedjétek csak jót tenni, hogy megtegye, amit Istenért tenni akar, és legyen elég nekünk, ha Wartburg és Neunburg várát nem adja el!''

Egy alkalommal Lajos néhány napot barátjánál, a hildesheimi püspöknél töltött. Hazatérése után leült Erzsébet mellé, és mondani akart neki valamit, ő azonban sejtvén, hogy a keresztes háborúról van szó, benyúlt urának zsebébe, és kihúzott belőle egy vörös posztóból készült keresztet. Megdöbbenve ismerte föl, hogy Lajos magára vette a keresztes lovagok jelét, s vállalta, hogy részt vesz a Szentföldért vívott harcban. Erzsébet tudta, hogy ez ura hosszú ideig tartó távollétét, esetleg halálát is jelentheti. Lajos hosszú beszélgetéssel akarta fölkészíteni döntése közlésére Erzsébetet, akire ez a hirtelen fölfedezés olyan erővel hatott, hogy ájultan esett össze. Lajos vigasztalni próbálta, de Erzsébet fájdalmát, aki egész a grófság határáig, Schmalkaldenig elkísérte őt, nem tudta csillapítani.

Egy esztendő múlva hozták haza a türingiai lovagok Lajos holttestét. Erzsébet eléjük lovagolt, és fájdalommal telve borult a koporsóra, de így imádkozott: ,,Istenem, te tudod, mennyire szerettem az uramat. Odaadnám érte az egész világot, ha visszanyerhetném. De akaratod ellenére nem akarom visszahívni még akkor sem, ha csak néhány hajszálamat kellene adnom érte''.

Abból az időből, amikor sógora, Henrik kormányozta a grófságot, elmondják, hogy Erzsébet változatlanul folytatta jótékonyságát a szegények között. Az egyik napon Henrik váratlanul tért haza a vadászatról, és találkozott vele, amint épp kosárral a karján igyekezett valahová. Henrik föltartóztatta, és látni akarta, mit visz a kosárban. Erzsébet engedelmesen átadta neki kosarát, melybe a szegények számára élelmet csomagolt, Henrik azonban illatozó rózsákat látott benne, s megszégyenülve útjára kellett bocsátania Erzsébetet.

Wartburg vára Lajos halálával üres és idegen lett számára. Télvíz idején hagyta el a várat, s lenn a hegy lábánál csak egy nagyon szegényes szállást talált. A ferencesek templomában épp az éjjeli zsolozsmára harangoztak, Erzsébet odasietett, és kérte a barátokat, énekeljék vele a Te Deumot. Később a sógora Eisenachban biztosított számára lakást.

A következő eset mutatja, hogy az emberek milyen gyorsan elfelejtik a kapott jótéteményt, és válnak barátból ellenséggé: Az egyik napon Erzsébet egy szűk utcácskában járt, amely sártenger volt, csak a lerakott köveken lehetett száraz lábbal lépdelni. Szembejött vele egy öregasszony, akivel korábban nagyon sok jót tett, de most nemhogy kitért volna előle, hanem letaszította a kőről, és csúf szidalmakkal halmozta el. Erzsébet megcsúszott és elesett a sárban, de szó nélkül kelt föl, a közeli patakban letisztította a ruháját, és derűs arccal folytatta útját.

Az egyik udvari ember házában adtak szállást Erzsébetnek és gyermekeinek. A háziúr nagyon gorombán bánt vele, úgy kezelte mint egy bolondot, és lépten-nyomon sértegette. Amikor Erzsébet elhagyhatta ezt a szállást, a falaknak és a tetőnek megköszönte, hogy oltalmazták, és hozzátette: ,,Szívesebben mondanék köszönetet az embereknek is, de nincs miért''.

Egy közmondás szerint ha a füvet este letiporják, reggelre talpra áll. Erzsébet is ilyen volt. A barátainak sikerült elérniük, hogy megkapja özvegyi részét és a gyermekeit illető örökséget. A kapott javakból ünnepet rendezett, és vagyona negyedrészét saját kezűleg osztotta szét a szegények között. Beesteledett, mire mindenkinek átadhatta adományát. Mikor látta, hogy az öregek és betegek arra készülődnek, hogy a szabadban töltsék az éjszakát, kenyeret adott nekik, nagy tüzet rakatott, hogy melegedhessenek, és elrendelte, hogy mossák meg a szegények lábait. Az egyik ember dúdolni kezdett egy dalt, s hamarosan mindenki énekelt a tűz körül. Erzsébet boldog volt, és azt mondta társnőinek: ,,Látjátok, mindig mondtam, hogy csak vidámmá kell tenni az embereket!''

Marburgban a szállására fogadott egy vak és béna gyermeket, akinek nagyon kellemetlen betegsége volt. Mindaddig maga gondozta, amíg karjai között ki nem lehelte lelkét. Utána egy leprás kislányt fogadott magához. Mikor szigorú lelkiatyja ezt megtudta, kegyetlenül megbüntette.

Az egyik napon megjelent nála egy magyar küldöttség, élén egy tekintélyes úrral. András király azért küldte őket, hogy vigyék haza Erzsébetet Magyarországra. Mikor végre rátaláltak, foltozott ruhában a rokka mellett ült. A küldöttséget vezető úr felkiáltott elkeseredésében: ,,Ki látott már királylányt rokkánál!''

Erzsébet mindössze huszonnégy éves volt, amikor földi életét befejezte. Magas láz vett erőt rajta, és a fal felé fordulva vacogva feküdt az ágyán. Egyszer csak a körülötte lévők arra lettek figyelmesek, hogy halkan, magyarul énekel. Később megmagyarázta nekik: ,,Egy kismadár ült le mellém, és olyan édesen dalolt, hogy kénytelen voltam vele énekelni. Hirtelen fölült, és elborzadva kiáltotta: ,,Mit tegyünk, megjelent az ördög! El innen, de mindjárt!'' -- aztán megnyugodott, és így szólt: ,,Beszéljünk inkább a Gyermek Jézusról, hisz hamarosan itt a karácsony, amikor megszületett, és jászolba fektették''. Aztán felsóhajtott: ,,Itt az óra, amikor a Mindenható magához hívja barátját'' -- és elszenderült.

Halálának híre megindította az egész tartományt. Szegényes, harmadrendi ruhájában ravatalozták föl az ispotály kápolnájában. Az emberek pedig seregestül jöttek, hogy utoljára láthassák jóságos anyjukat. Amikor megkezdték a gyászmisét, a templom tetejére leszállt egy nagy, fekete madár, és örömteli dalba kezdett.


--------------------------------------------------------------------------------
Irgalmas Istenünk, kérünk, világosítsd meg híveid szívét, és Szent Erzsébet közbenjárására segíts minket, hogy a világ által fölkínált jólétet megvessük, és mindig égi vigasztalásodnak örvendjünk!

Imádság:
Istenünk, te Szent Erzsébetnek megadtad, hogy a szegényekben Krisztust lássa és tisztelje; az ő közbenjárására nekünk is add meg, hogy a nyomorgókat és a bajbajutottakat lankadatlan szeretettel szolgáljuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Csodatevő Szent Gergely főpap

Neocezárea városából származott. Szülei pogányok voltak, de hamar elvesztette őket. Tanulmányaiban a görög bölcseletet tanulta, és ez rávezette az igazi bölcsességre, az igaz Isten ismeretére. Tanítómestere Origenész volt. Tanulmányai befejezése utána elvonult a pusztába, hogy ott a magányban, teljesen az imádságnak és a Szentírás tanulmányozásának éljen. Fedim, Amazia püspöke ki akarta hívni innen, hogy pappá szentelje. Gergely méltatlannak tartva magát, elrejtőzött. Mégis megkapta a felszentelést, Neocezárea püspöke lett. A városban csak 17 keresztény élt, a többi lakos pogány volt. Gergely nagy buzgósággal fogott hozzá a pogányok megtérítéséhez. Tanító tevékenységét sok csodával kísérte és erősítette meg, ezért a „csodatevő” elnevezést kapta. Decius keresztényüldözése idején elrejtőzött, és ezt tanácsolta félénkebb híveinek is. Az üldözés után visszatért hozzájuk, és megújította az üldözés alatt összeomlott rendet. Késő öregségben halt meg 266-70 között. Amikor meghalt, a városban csak 17 pogány maradt.


Szent Hilda


AVALONI SZENT HUGÓ püspök

*Avalon, 1140. +London, 1200. november 16.
A burgundiai királyságban lévő Avalon urának fia volt. Anyja halála után a Villard-Benoît-i ágostonos kolostorba lépett. Mintegy húszéves volt, amikor a nagy karthauzi kolostorban (Grande Chartreuse) tett látogatását követően karthauzi lett.

1180-ban rendje priorként küldte az első angol karthauzi kolostorba, a somerseti Withambe, melyet II. Henrik építtetett Becket Szent Tamás (lásd: A szentek élete, 738. o.) meggyilkolása vállalt vezeklése részeként. Hugó jól megalapozta a kolostort, amelybe számos különféle rendű és rangú jelentkező kérte fölvételét; köztük volt a skót Ádám, Dryburgh premontrei apátja is.

1186-ban II. Henrik meghívta Hugót Lincolnnak, Anglia legnagyobb egyházmegyéjének püspökévé. Az új püspök egyik első tevékenysége volt, hogy újjáépíttette székesegyházának keleti kereszthajóját, amely egy évvel korábban földrengés következtében részben leomlott. Ez az új épületrész az angol gótika legkorábbi példáihoz tartozik. Hugó püspök a székesegyház kanonoki stallumait rendszerint jól képzett férfiakkal töltötte be, és ily módon megalapozta a lincolni teológiai iskola hírnevét. Walesi Gerald (Giraldus Cambrensis, 1147--1223), aki maga is ebben az iskolában tanult, két életrajzot is szerkesztett Hugó püspökről, s ezek értékes kiegészítései a Magna vitának, amelyet káplánja, Eynshami Ádám írt.

Hugó püspök az Egyház és a lincolni püspöki szék jogainak erőteljes védelmezője volt az angol királlyal szemben. Felszentelése után nem sokkal nagyon megharagította II. Henriket, mert egyik udvari főerdészét kiközösítette, és megtagadta, hogy egy királyi hivatalnokra kanonokságot ruházzon, de a király kérésére létrejött találkozásuk alkalmával kibékültek.

Később Hugó ellentéte I. Richárddal abból fakadt, hogy elrendelte a király: az angol nemesség támogassa őt háromszáz lovaggal, s ezek egy évig álljanak a szolgálatára Franciaországban. Hugó püspök elutasította ezt a méltánytalan kívánságot, majd Franciaországba utazott, hogy kibéküljön Richárddal. A középkor más szentjeihez hasonlóan Hugó is különleges szeretettel törődött a bélpoklosokkal; gyakran meglátogatta kórházaikat, gazdag ajándékokat vitt nekik, intette őket, hogy türelemmel viseljék szenvedéseiket, és gyengéden megcsókolta azokat, akiket leginkább csúffá tett a betegség. -- Tevékeny szeretete kiterjedt a zsidókra is, akiket az üldözések idején támogatott. Amikor Hugó földi maradványait Lincolnba vitték, a zsidók úgy siratták, mint Isten hűséges és hívő szolgáját. -- Különleges szeretetet és jóindulatot tanúsított a gyermekek és az állatok iránt is.

Bár Hugó Lincoln püspöke volt, a későbbiekben Witham karthauzi kolostorát is vezette, s minden év őszén ott töltött egy-két hónapot. Röviddel halála előtt még egyszer meglátogatta a nagy karthauzi kolostort; áthaladt Párizson, ahol a professzorok és diákok lelkes fogadtatásban részesítették. Visszafelé utaztában Londonban halt meg 1200. november 16-án. Azon a napon, amelyen holttestét visszavitték Lincolnba, több csoda történt. Nagy sokadalom jött össze a városban; fejedelmek, püspökök és nemes urak vetélkedtek a tisztességért, hogy koporsóját vihessék az utcán.

Hugót 1220-ban avatták szentté. Az arany ereklyetartót, amelyben maradványait őrizték, a reformáció idején elpusztították, ereklyéi elvesztek.


Szent Lázár atya

Szentünk Konstantinápolyban élt. Ifjúságától fogva szerzetesi életet élt. Főként az irgalmasság gyakorlásában tűnt ki, az éhezők táplálásában és a mezítelenek ruházásában. Szent élete miatt pappá szentelték. A képromboló Teofil császár idején sokat szenvedett a szentképek tisztelete miatt. Egyébként Lázár atya szentképek festésével is foglalkozott. Hogy ne tudjon festeni a császár tüzes vassal megégette ujjait a börtönben. Csak Teodóra császárnő közbenjárására szabadulhatott a börtönből. A császár halála után még imádkozott is üldözőjéért. III. Mihály császár idején követként küldték III. Benedek pápához. (856-58.) Az úton visszafelé meghalt. Ereklyéit Konstantinápolyba vitték.


RÓKUS GONZÁLEZ és TÁRSAI vértanúk
*Asunción, 1576. +Caaró, 1628. november 15.
A Paraguay folyó középső folyásánál terül el Asunción városa. A 16. században a mai Argentína, Paraguay, Uruguay, Dél-Brazília (Rio Grande do Sul) egész vidékének, valamint Bolívia és Chile egy részének fővárosa volt. Bár az 1537-ben alapított és 1547-ben püspöki székhellyé emelt város nem lett olyan gazdag, mint Lima, mégis -- mint Buenos Aires is -- ott állt a latin-amerikai kultúra és civilizáció kezdeténél.

Roque González de Santa Cruz 1576-ban született; apja Don Bartolomé González de Villaverde gazdag földbérlő nemes, anyja Dona Maria de Santa Cruz. Születésének sem a hónapját, sem a napját nem ismerjük. Két fivére, Pedro és Gábriel pap volt, Francisco nevű testvére pedig Asunción kormányzójának a helytartója; egy másik fivére, Mateo ügyvéd volt San Juan de Verasban, az utolsó pedig vezető helyet töltött be Santa Fé város alapításában. Nővére, Francisca Asunción királyi főkincstárnokával kötött házasságot.

Rókust jó keresztény családja mellett a jezsuiták nevelték. Buzgó volt az imádságban és szerette a visszavonultságot. Társai szentnek tekintették. Emellett irodalmi műveltsége a legjobb volt, amelyet ebben a városban szerezni lehetett. Jól ismerte országa természeti viszonyait, már ifjú korában gyakorlottá vált a lovaglásban, s szülőföldjének hatalmas folyamain és vad folyóin biztonságosan közlekedett. Apja földbirtokának (encomiendájának) indióival együtt megtanulta a kézműves mesterségek mindenféle fajtáját: a kőművességet, ácsmunkát, kovácsolást, gyapjúfonást és szövést. Egyúttal megismerte az indiókat is, és már gyermekként lelkesedéssel tanulta meg az őslakók guarani nyelvét. Az indiókkal való érintkezése kötetlen volt és magától értetődően természetes; egyszerűen emberként bánt velük, és csakhamar megismerte hitvilágukat, vérmérsékletüket, valamint gondolkodás- és életmódjukat.

Amikor Tucurnán püspöke Asunciónban bérmált, többen is kérték, hogy a fiatal Rókust szentelje pappá. Maga Rókus azonban nagy alázatosságában először elutasította ezt a lehetőséget. Végül a püspök rábeszélésére 1598 ádventjében pappá szentelték.

Asunciónban ő volt az első helyben született pap. Haladéktalanul hozzáfogott a bennszülöttek térítéséhez. Elhagyott mindent: otthonát, testvéreit, addigi életének szokásait, és teljesen új munkájának szentelte magát. Felkereste az indió falvak lakosait, nevelte és tanította őket és gazdag termést takarított be náluk. Missziós területe átfogta a Jejui-folyótól a Maracayú-hegységig terjedő vidéket; az itteni indiókat többé-kevésbé meghódította Irala generális, és beletagolta őket az encomiendába, Martin Ignacio de Loyola (1550 körül- -1612) püspök, a Jézus Társaság alapítójának unokaöccse 1603. évi rendelkezései szerint, amennyiben ,,városokon kívül indió-plébániákat'' rendezett be. Rókus úgy kezdte meg missziós munkáját az indiók között, mint számtalan más világi pap. Olyan eredményesen dolgozott, hogy a város a székesegyház plébánosává javasolta. Nagy sajnálkozással búcsúztak el tőle az indiók; 1600-ban pedig átvette a spanyolokból és kreolokból álló új plébániáját. ,,A nép véleménye az volt róla, hogy szent, s ezt mindig meg is mutatta azzal a gondossággal, amellyel a misét mondta, valamint pontosságával és mindenki iránti nagy testvéri szeretetével'' (Boldoggá avatási pere, 1630.). 1609-ben a püspök Asunción del Paraguay általános püspöki helynökévé nevezte ki. A világi tisztelet elutasítása, nagy alázatossága és az immár kilenc éve elhagyott indiók iránti szeretet arra indította, hogy megváltoztassa életmódját. Mivel ismerte a Jézus Társaság fáradozásait az indiók missziójának újjászervezése érdekében, 1609. május 9-én, harminchárom éves korában felvételét kérte a rendbe.

A missziós tevékenység utolsó szakasza Bartolomé de Las Casas (1474-- 1566) sikertelen kísérletével kezdődött. Az úgynevezett ,,redukciók'' jegyében állott: az addig szétszórtan élő indiókat plébániákon vonták össze. Diego de Torres atya, Paraguay jezsuita provinciálisa kezdte el ezt az új missziós rendszert, amennyiben Vincente Grifit és Roque Rodriguezt a guaycuruk vidékére küldte. Ezek a még teljesen civilizálatlan indiók a Paraguay folyó túlsó partján telepedtek meg, amelyen Asunciónt is alapították. -- Gyakran rátámadtak a spanyol telepesekre, elrabolták a nyájat, a terményeket, a gyermekeket, ,,sőt végül még Hernandarias kormányzó nővérét is'' (Levél 1512. február 15- éről). Elképzelhetjük tehát, hogy mennyire elámultak és megindultak Rókus honfitársai, barátai és hozzátartozói, amikor értesültek arról a szándékáról, hogy hajók és fegyverek nélkül átkel a folyón, s behatol ezekbe az óriási mocsarakkal és lapályokkal tarkított, harcias vadak által bizonytalanná tett őserdőkbe. Ünnepélyesen elbúcsúzott az egész néptől és a papságtól, s a püspök áldásával elindult egy társával és két spanyol ifjúval együtt. Rövid idő múlva jelentették az indiók hangjelzéseikkel a hithirdetők jelenlétét. Végtelen nehézségek közepette érkeztek el végül az első helységhez, és kérték, hogy beszélhessenek a törzsfőnökkel. Guarani nyelven megmagyarázták: csak arra kérnek engedélyt, hogy békében megtanulhassák a nyelvüket (ezek az indiók ugyanis más nyelven beszéltek). A nyelv tanulásával együtt elkezdték az Evangélium hirdetését. A változás meglepő gyorsasággal következett be: csakhamar felbukkantak Asunciónban olyan indiók, akik békésen kínáltak halat és más egyebet is eladásra. A spanyol telepesek rémületére Diego provinciális elhatározta, hogy maga is megtekinti a missziót. Fogadták és nagy tiszteletnyilvánítással a kazikenhez, a bennszülött törzsfőnökhöz vezették. Diego de Torres erre engedélyezte egy redukció alapítását, mint ahogy a rend Mexikóban és Peruban már megvalósította. A nomádokként ide-oda kóborló indiókat, akik vadászatból és halászatból éltek, először is le kellett telepíteni, s parasztokká, kézművesekké és saját ügyeik intézőivé kellett nevelni.

Mindez szédítő gyorsággal történt. Rókus volt az egész kereszténnyé tétel és civilizálás összetett vállalkozásának lelke. Fáradozásának első közvetlen gyümölcse a guaycuruk törzsfőnöke fiának nyilvános, és ünnepélyesen Asunción városában végbement megkeresztelése volt. Miután Rókus megszervezte az első redukciót, átvette San Ignacio Guazú redukcióját. 1612 májusában váltotta itt fel Lorenzana atyát, aki már megkeresztelt 300 indiót. Először a falu megtervezéséhez fogott: az egyéni tulajdon rendszere volt ez összekötve a közösség igazgatásával. Emellett az indiók megválasztották saját képviselőiket és vezetőiket. Felépítése a gyarmat igazgatásának mintájára történt.

Mindez ennek a maroknyi hithirdetőnek, mindenekelőtt a latin-amerikai jezsuita atyának, Roque Gonzáleznek a műve volt.

Az egész szervezet végül mégse lett egyszerű másolat; gondosan hozzá kellett illeszteni az indiók lelkületéhez és sajátosságaihoz. Állandó önmegtagadásban és önátadásban, amely egyben a keresztény életvezetés maradandó példáját nyújtotta az indióknak, a hithirdetőknek elképzelhetetlenül sokat kellett szenvedniök a magányosság miatt. Rókus a már virágzó San Ignacio redukcióját elhagyva egyre újabb redukciókat hozott létre: Encarnaciónt (1615), Santa Ana Yaguapoát. Ez azonban minden alkalommal azt jelentette, hogy addig ismeretlen törzseket kellett megnyerni, letelepedésre alkalmas helyet kellett keresni számukra, s az embereket meg kellett tanítani a földművelésre, kézművességre és hasonlókra. Mindeme alapítások után első ízben hatolt be egy olyan vidékre, ahol még spanyol nem járt előtte: az Uruguay folyótól keletre eső területre. Ott megalapította a Concepción redukciót (1619). Ebben a redukcióban hét évig kellett maradnia. Ezt az indián telepet olyan gyakran érték aszályok és járványok, hogy Rókusnak el kellett mennie az emberi lehetőség határáig: egyetlen éjszaka sem aludt; inge leszakadt róla, s nem jutott ideje arra, hogy kimossa; dolgozott a mezőn, dolgozott a betegek mellett, a liturgia begyakoroltatásában, a hitoktatásban és a tanításban; harcolt a varázslók ellen, akik minden ,,szellemet'' lekönyörögtek a keresztény indiók kis csapata ellen. Csakhamar megkezdődött azonban Concepciónban a normális élet. Rókus tovább ment, és megalapította az ezután következő redukciót: San Nicolást (1626), s ezt továbbiak követték.

1628-ban egy további redukció alapításához fogott Caaró vidékén, az Yjuhi folyó partja mentén, ahol egy Nezú nevű varázsló döntő befolyást gyakorolt. Augusztus 15-én Juan del Castillóval (Boldog Castillo János) együtt megalapította Asunción redukciót. Rókus atya távollétében a fiatal Juan del Castillo, aki még nem rendelkezett nagy tapasztalattal, hirtelen szembetalálta magát a Nezú varázsló által szőtt lázadással. Rókus Alonso Rodriguezzel (Boldog Rodriguez Alfonz) együtt visszatért Caaró vidékére, és lerakta a Todos los Santos redukció alapkövét. 1628. november 15-én, miközben misézett, a Nezú varázsló által felizgatott indiánok megtámadták a redukciót. Rókus a mise után a falu számára egy új kis harangot akart felfüggeszteni egy gerendára, amikor egy doronggal fejbe verték; azonnal holtan esett össze. Alonso Rodriguez atya hasonló sorsra jutott. Rókus szívét átszúrták és a tűzbe dobták; a szív azonban épen maradt. Ez több ízben megismétlődött. November 16-án Juan de Castillo atya is vértanúhalált halt az Asunción redukcióban. A keresztény indiók -- újjászervezésük után -- legyőzték a lázadókat, és arra is kötelezték őket, hogy tartsák meg a békét a ,,Republica Guarani''-ban. Így jött létre egy indió hadsereg; indiók hozták létre és vezették, hogy megvédelmezzék az atyákat és a falvakat.

Rókusnak és társainak boldoggá avatási perét már 1629 februárjában kezdeményezték Asunciónban. XI. Pius pápa 1934. október 14-én valamennyiüket boldoggá, II. János Pál 1988. május 16-án szentté avatta.


BOLDOG SZALÓME
*Krakkó, 1211. +Skala, 1268. november 17.
Szalóme Szőke Leszek krakkói herceg leánya volt. Atyja és II. András magyar király között megegyezés született, hogy az akkor három éves Szalómét eljegyzik András király hat éves fiával, Kálmánnal, akit III. Ince pápa fölhatalmazása alapján az esztergomi érsek halicsi fejedelemmé koronázott. E fejedelemség mindössze három évig volt a gyermekeké, mikor Misztiszláv fejedelem elfoglalta, őket pedig fogságba vetette. Kálmán és Szalóme a fogság idején tisztasági fogadalmat tettek, s nemsokára visszatértek a magyar udvarba.

Szalóme 1227-ben nagykorú lett, de kifejezte, hogy tartja magát szüzességi fogadalmához, Kálmán pedig, amíg atyja élt, Dalmácia és Szlavónia kormányzója volt. 1241-ben egy tatárok elleni ütközetben esett el. Szalóméról ebben az időszakban csak annyit tudunk, hogy támogatta a ferences és domonkos kolostorokat, és tevékenyen részt vett Boldog Kinga és Boleszláv házasságának megkötésében. 1242-ben hazatért Lengyelországba, ahol három évvel később belépett a szandeci klarisszákhoz. Testvérével, Boleszlávval együtt templomot és kolostort alapított a ferencesek és a klarisszák számára Zawichostban, ahová maga is átköltözött. A tatároktól félve 1259 márciusában a nővérek egy része Skalába települt, ahol Szalóme egy új kolostort alapított. Hercegnő létére engedelmességével tűnt ki a többiek közül. 1268. november 17-én halt meg. Testét később a krakkói ferencesekhez vitték át, ahol ma is őrzik. Boldoggá avatását 1650-ben kezdték meg, tiszteletét 1672-ben hagyták jóvá.


--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

Szalome, akit Szalonikának is mondanak, Szandomiria hercegének leánya, Szemérmes Boleszláv lengyel király nővére volt. Három éves korában Magyarországra hozták, hogy megismerje az itteni szokásokat, mert András magyar király fiának, Kálmánnak, a későbbi halicsi fejedelemnek menyasszonyául szánták. Életmódja már gyermekkorában annyira szent volt, hogy a király előtt hamarosan világossá váltak azok a vágyak, melyeket a Szentlélek ébresztett Szalome szívében. Jegyesével együtt tanult, és a tudásban annyira előre haladt, hogy a misében a latinul hallott evangéliumot otthon magyarul is el tudta ismételni. Mikor eljött az ideje, Kálmán hitvese lett. A királyi menyegző befejeztével közös szándékkal megegyeztek abban, hogy külön ágyuk lesz, és tisztaságukat mindketten szűzen megőrzik, Isten és az Ő Szeplőtelen Anyja iránti szeretetből. Szalome az éjszakákat imádságban és virrasztásban töltötte, amennyire csak erejéből tellett. Nagyon egyszerű ruhákban járt, hogy alattvalói fényűző öltözködését fékezze. Testének és lelkének tisztaságát oly gondosan őrizte, hogy a legkisebb veszedelem elől is félve menekült. A kísértések erőssége szerint kétszeres vagy háromszoros ciliciummal sanyargatta testét, hogy a belső ellenségeken erőt vehessen. Mikor hitvese 1241-ben elköltözött az élők közül, Szalome elhagyta a fejedelmi udvar hiúságait. Egyedül Istennek akart élni, ezért vagyonát a szegényeknek, a ferences testvéreknek és a klarissza nővéreknek adta. A klarisszák közé lépett, és az általa előre megmondott napon, 1268. december 15-én jámbor módon meghalt. A körülötte imádkozó apácák a lelkét csillagként látták az égbe szállni.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Boldog Szalómét megtanítottad arra, hogy a földi uralkodás helyett a te országodat szeresse, közbenjárására kérünk, add, hogy tiszta és alázatos szívvel szolgáljunk Neked, és Benned megtaláljuk igazi életünket!

Imádság:
Istenünk, te Boldog Szalómét a földi királyság világi gondjaiból a tökéletes szeretetre hívtad. Példájára és közbenjárására add, hogy tiszta és alázatos szívvel szolgálhassunk neked, és elnyerjük az örök dicsoséget. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Viktória

2019. november 16., szombat

ASSISI SZENT ÁGNES szűz, II. r. (1197-1253)
Szent Klára huga, keresztneve Katalin volt. Beöltözésekor adta neki Szent Ferenc az Ágnes nevet. Alighogy Klára elhagyta a szüloi házat és mint szerzetesno Istennek szentelte életét, Katalin, aki 4 évvel volt fiatalabb Kláránál, 16 nappal késobb követte novére példáját: titokban Klárához ment s kijelentette, o is Istennek akarja szentelni életét. Klára igen megörült huga döntésének s hálát adott Istennek, hogy meghallgatta kérését: „utáltassa meg hugával a világot és ízleltesse meg vele az isteni édességet; és a földi házasság szándékáról vezérelje át az o szeretetében való egyesülésre” (Celano I/24). A rokonok Ágnes szökésén még jobban fel voltak háborodva és 12-en érte mentek, hogy erovel hazavigyék. Mikor megragadták, Katalin Klárához kiáltott: „Segíts rajtam, édes néném, s ne engedd, hogy elszakítsanak Krisztus Urunktól!” Klára könnyek között kérte, adja meg Isten hugának az állhatatosságot és hogy az isteni hatalom gyurje le az emberi erot. Kérése meghallgattatásra talált, az eros férfiak nem tudták Ágnest elmozdítani helyérol. „Nagybátyja, Monaldus úr halálos csapást készült rá mérni, mikor felemelt karjába hirtelen éles fájdalom hasított bele és azt hosszabb idore lebénította.” Így a rokonok elálltak szándékuktól s elmentek. Ágnes szintén Szent Ferenc kezébol vette át a rendi ruhát s néhány évig együtt élt Klárával. Élte a Szegény Úrnok életét önmegtagadásban, imában és munkában. A zsolozsmáskönyv rendkívüli jelenségekrol (extázisok, látomások, levitáció) számol be. 1220 táján Szent Ferenc Firenzébe küldte új zárda alapítására (Monticelli). Ágnes bölcs tanításokkal, jó példájával vezette be a jelentkezoket a klarisszák életébe. Egy levele maradt fönn, melyet novérének, Klárának írt 1232 körül, ebben megvallja, milyen nehezen él távol novérétol, de jelzi azt is, hogy az új közösség ot elfogadta és huségesen ragaszkodnak az eredeti szigorú szellemhez. Lehetséges, hogy más városban is (pl: Mantova) vállalt hasonló feladatot. Végül visszatért Assisibe, s utolsó éveit Klára közelében élte le erényekben gazdagon. Néhány hónappal élte túl Klárát. XIV. Benedek pápa avatta szentté 1750 körül.
IX. Gergelynek a Szegény Úrnokhöz írt levelébol:
„Mindnyájatokat buzdítunk az Úr Jézus Krisztusban, hogy amint tolünk tanultátok, Lélek szerint járjatok, felejtsétek el az Apostollal, ami mögöttetek van, és feszüljetek neki az elottetek lévoknek (Fil 3,13), a kiválóbb adományokra törekedve, hogy erényekben egyre bovelkedjetek, dicsoítsétek meg Istent magatokban.”

Imádság:
Istenünk, te Szent Ágnest sok szuznek példaképül adtad a szeráfi tökéletességben. Kérünk, add, hogy itt a földön erényeit követve, örökkétartó örömöket élvezhessünk a mennyben. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Fulviusz (Máté) fejedelem

Ő volt az az etióp fejedelem, aki Szent Máté apostolt tűzhalálra ítélte. Amikor látta a csodás dolgokat: 12 bálvány elégett körülötte, Máté teste sértetlen maradt, hitt Krisztusban. Máté néven megkeresztelkedet, és hirdette Krisztus hitét. Szent élete miatt püspökké szentelték. Békében halt meg.


HELFTAI SZENT GERTRÚD
*1256. január 6. +Helftai kolostor, 1301/02. november 13.
Szent Gertrúd külsőleg látható életét egyetlen mondattal össze lehet fogni: az öt éves kislányt -- valószínűleg árva volt, a családjáról a források nem mondanak semmit -- a helftai kolostorba vitték, és ott élt haláláig, negyven éven át. Az okos kislányt az apátság kitűnő iskolájában nevelték, s hamarosan magára öltötte a fátyolt. Huszonhat évesen már fogadalmas apáca, amikor az életét megváltoztató látomásban van része-, a ,,megtérésben'', melynek hatására fölhagyott az addig annyira kedvelt tudományos tevékenységgel, hogy teljesen és fönntartások nélkül átadja magát Isten akaratának és szeretetének. Élete hátralévő két évtizede számára nem volt más, mint az önátadás egyetlen mozdulata. És Krisztus válaszolt neki, amennyiben egyre mélyebben bevonta őt a maga misztériumába.

Gertrúd az írásaiban tesz olyan apró megjegyzéseket, amelyeket ha összerakunk, egész részletesen kirajzolódhat előttünk a kolostor, amelyben élt. A helftai kolostort 1258-ban alapította egy Mansfeldi gróf, Eisleben közelében egy nagyon szép völgyben. A kolostor falai aránylag nagy területet öleltek körül. Egy kis patak futott végig a rétek között és a gyümölcsöskert közepén, s mindezeket még erdő övezte a falakon belül. Amikor Gertrúd a kolostorba került, a szerzetesi élet virágkorát élte. Az apácák Szent Benedek regulája szerint éltek, s anélkül, hogy Citeaux-hoz kifejezetten csatlakoztak volna, átvettek néhány ciszterci szokást. Emellett, mint az akkoriban a női kolostoroknál általános volt, lelkiségük nyitott volt a ferences és domonkos hatás irányában is. Gertrúdnak is egy ideig egy domonkos páter volt a lelkivezetője. Ez a nyitottság az egyébként teljesen zárt bencés apácakolostorokban a 13. század végén általános volt.

Az apátnő 1251-től 1290-ig Hackeborni Gertrúd, Szent Mechtild nővére volt. Gazdag lelkű, szentéletű apáca volt, akinek vezetése mellett úgy fölvirágzott Helfta, hogy két másik kolostort kellett alapítaniuk. Ez a külső terjeszkedés a kolostoron belül folyó élet mélységéből és erejéből fakadt. A környék nemes családjai szívesen adták leányaikat a kolostorba nevelésre. És sok leány, aki eredetileg azért jött, hogy varrni, hímezni, olvasni és énekelni, némi latin és görög nyelvet tanuljon, látván a nővérek őszintén Istennek ajándékozott, bensőséges életét, fölserdülvén, ahelyett, hogy visszatért volna atyja várába, magára öltötte a fátyolt. A kolostornak az iskola mellett híres íróműhelye volt, ahol a kódexeket másoló apácák között ott dolgozott Mansfeldi Erzsébet és Zsófia (testvérek voltak), és egymás után adták ki kezükből a könyvmásolás és miniatúrafestés mestermunkáit.

Ám ez a sokféle külső tevékenység -- miként ez egy jól vezetett bencés kolostorban magától értetődött -- teljesen alá volt rendelve a liturgiának. Gertrúd írásaiból megtudhatjuk, hogy Helftában törekedtek a szentmise és a zsolozsma lehető legtökéletesebb végzésére. Erről Hackeborni Mechtild, a kántornő gondoskodott, akivel Gertrúd bensőséges barátságban volt, s aki hozzá hasonlóan sok misztikus kegyelem részese volt.

Írásaiból látszik, hogy Gertrúd számára a liturgia olyan volt, mint a levegő, amelyből élt, s amely mindent áthatott. Életének minden napja és órája a liturgia által kapott értelmet és tartalmat. Majdnem minden látomását és megvilágosodását egy ünnep váltotta ki vagy arra irányult. Ezért emlegeti írásaiban oly sokszor a zsolozsmát, és idéz szentírási helyeket és zsoltárverseket. A zsolozsmával való szoros kapcsolat alapozta meg azt, hogy Szent Gertrúd egész jámborsága -- bármennyire bensőséges és személyes jellegű is -- a liturgiára támaszkodik, s az abban hangzó isteni Ige lelkesíti és táplálja.

De nem csupán ezeket részleteket, hanem Gertrúd személyiségének vonásait is nagyrészt a Legatus Divinae Pietatis (Az Isteni Jóság Küldötte) c. könyvből tudjuk, amely Gertrúd összegyűjtött kinyilatkoztatásait és elmélkedéseit tartalmazza. Öt könyvből áll: az elsőt a nővértársak állították össze Gertrúd halála után; ebben különösen sok részlet világosodik meg a kolostor életéből. A harmadik, negyedik és ötödik könyvet szintén azok írták, akik közeli kapcsolatban álltak vele. Csak a második könyv származik magától Gertrúdtól, és elkülönül a másik négy könyvtől nagyszerű latin stílusával. Aki írta, jól ismerte a klasszikus próza művészetét; s világosan, plasztikusan, képekben gazdagon fejezi ki magát, miközben művészien alkalmazza az antik próza eszközeit. Belső formája szerint is elválik ez a könyv a másik négytől. Azok kissé bőbeszédűek, ez szentírási idézetekben gazdag, Gertrúd stílusa belső világának kifejezője.

Szellemi képességei messze túlszárnyalták az átlagost. ,,Megtérése'' előtt -- saját szavai szerint -- eltökélte, ,,hogy egy férfi mögött sem akar elmaradni képzettség tekintetében''. S valóban, csodálatra méltó, hogy milyen átfogó műveltsége volt ennek az apácának, aki 5 éves kora után valószínűleg egyetlen egyszer sem lépte át a kolostor küszöbét. Ugyanakkor nagyon finom érzéke volt a szép iránt, erős művészi képzelő- és formálóereje volt.

Igazi gazdagsága azonban a szívében rejlett, amellyel Isten ajándékozta meg; szívében, amely képes és készséges volt a túláradó szeretetre. Hackeborni Mechtilddel és Magdeburgi Mechtilddel való lelki barátsága a szentek történetének leghíresebb barátságai közé tartozik. De Gertrúd szíve akkor is tágas és erős volt, amikor arra kérték, hogy mások lelkiismereti bajában vagy tanácstalanságában segítsen. Bátor volt és belsőleg teljesen szabad, s így alkalmas arra, hogy a föld nyomorúságát és szépségét, saját és mások lelkének boldogságát és kínjait magára vegye és Isten elé vigye. Ez az igény, hogy a világ megszentelésére szolgáljon, nagyon jellemző Gertrúd lelkületére. Így a klauzúra falain messze túl sugárzott lelkének ereje és világossága, annak ellenére, hogy tenni többet nem tudott, mint hogy szentírási szövegeket fordított nővértársainak, és magyarázta e részeket, illetve hosszasan ült a beszélőszoba rácsánál, és hallgatta a tanácsot és segítséget kérők szavát. Misztikus kegyelmei legfőbb értelmét ebben látta: a vigasztalás forrásának kell lennie mások számára. Egyedül ezért jegyezte föl a kinyilatkoztatásokat is.

Életének titka az, hogy az az áthatolhatatlan fal, amely a földön ilő ember elől még eltakarja Isten dicsőségének ragyogását, Gertrúd számára áttetszővé vált. Isten kegyelme olyan elevenné és erőssé tette a hitét, hogy már itt a földön sokszor a látásba ment át.

Gertrúd írásaiban egyszerűen és magától értetődően beszélt a természetfölötti valóság ilyen tapasztalatairól. Számára a kapott üzenetek és megvilágosodások mindig valóságosabb tények, mint számunkra a nyilvánvaló földi dolgok. Krisztus, az angyalok és a szentek állandó vendégek nála, jönnek-mennek, és úgy beszélgetnek vele, mint a legjobb barátok vagy testvérek.

Különleges jelentőségű számára a megtestesülés misztériuma, amely sok jelenésben és kinyilatkoztatásban megvilágosodik előtte: mindig újra látja Jézust, a megtestesült Istent a szenvedésben, a Megváltót megnyitott Szívvel, az Emberfiát, aki ugyanakkor a megdicsőült Úr, az örök Főpap, s aki az ég örök liturgiájában vagy az Egyház misztikus áldozatában mutatkozott meg neki. Ezek a látomások elmélyítették benne az Egyház misztériumának megértését, és szüntelenül erősítették a készséget, hogy ,,saját testében egészítse ki azt, ami Krisztus szenvedéséből még hiányzik''. Emiatt nem kímélte magát. A szerzetesi élet látszólagos idillje mögött, amely a kolostort földi paradicsomkertnek festi, a Legatus ujjongása mögött kegyetlen vezeklés, testi nélkülözések, félreértettség, szenvedés és magány rejlett. Igaz, hogy Gertrúd személyesen és szenvedélyesen élte meg az Isteni Szív szeretetének áradását mint kimondhatatlan boldogságot, de amit ,,menyasszonyságnak'' nevezett, az számára mindig az Egyház, a Krisztus Jegyese iránti tökéletes odaadást jelentette. Azt a közelséget, amelyben Krisztust állandóan maga mellett érezte, mindig úgy élte meg, mint áldozatkészséget. Tudta, hogy ezáltal válhat egyre inkább eggyé Krisztus megváltó akaratával.

Halála után a közelállók megpróbálták megörökíteni lelki kincseit, ezért állították össze a Legatus című gyűjteményt. A következő időkben azonban Gertrúdot szinte teljesen elfelejtették. Csak 1550 után -- és a következő két évszázadban, amint Franciaországban a Jézus Szíve- tisztelet egyre inkább elterjedt -- fedezték föl és adták ki a műveit. E kiadásoknál a hangsúlyt főképp Jézus emberi Szívének tiszteletére helyezték át, jóllehet Gertrúd lelkisége sokkal tágasabb, s jámborsága a Megtestesülés misztériumának egészére támaszkodik.

Anélkül, hogy hivatalosan szentté avatták volna, ünnepét 1738-ban fölvették a római naptárba, november 16-ra. 1739-ben áthelyezték november 15-re, de amikor Nagy Szent Albert ünnepét 1932-ben bevezették, 16-ra került vissza.


--------------------------------------------------------------------------------

A szent egyszerű szavakkal beszéli el a döntő pillanatot, a látomást, mely igazi megtérésre késztette, vagyis arra, hogy élete további részében egészen átadja magát Istennek. Maga előtt látta Krisztust és hallotta a szavát: ,,Ne félj! Meg akarlak menteni és szabaddá akarlak tenni. Te mindezideig ellenségeimmel együtt a föld porát etted, és a föld töviseiből szívtál magadba néhány csepp mézet. Jöjj hozzám, én isteni erőmmel akarlak megitatni téged.'' Az Úr és Gertrúd között azonban egy sűrű tüskebokor állt. Az Úr félrehajtotta, és Gertrúd meglátta egészen közelről az Úr kezének sebeit, amelyek úgy ragyogtak, mint a drágakövek. És akkor az Úr kézen fogta őt.

Gertrúd ezt a leírást a következő imádsággal zárja: ,,Én Teremtőm és Megváltóm, az én ellentmondó érzületemet édes igád alá hajtottad. Attól az órától fogva a lelkem vidám volt és békességben élt. Kezdtem ,,futni keneteidnek illata után s hamarosan tapasztaltam, hogy szerelmed igája, amely korábban oly elviselhetetlennek tűnt, szelíd és könnyű.''

Leírja azt is, hogy Szent János evangélista ünnepén látta a szeretett tanítványt. János beszélt neki arról, hogy a lelke mennyire elmerült Krisztus lelkében az utolsó vacsorán, amikor a fejét a keblére hajthatta. Gertrúd a maga természetes egyszerűségében megkérdezte tőle: ,,Miért nem írtál ezekről a dolgokról?'' János pedig azt válaszolta neki, azért, mert először Krisztusnak az Egyház iránti szeretetének kellett kibontakoznia; s mert Jézus Szíve dobbanásának először az elöregedett és kihűlt szeretetű világot kellett fölhevítenie.

Misztikus kegyelmeivel, Krisztussal való közvetlen találkozásaival és beszélgetéseivel kapcsolatban -- amit mi, ,,normális'' emberek nem kapunk meg itt a földön -- nem tehetünk mást, mint hogy beszélni hagyjuk őt magát. Azt írja, hogy a szíve megkapta Krisztus öt sebét. Karácsony idején a Szűzanya átadta neki a Gyermek Jézust, hogy a szívében mint jászolban őrizze őt. Az Úr hét különleges kegyelmi ajándékot ígért neki, s ennek jeleként egyszerre hét aranygyűrű ragyogott a kezén. Amikor a megfeszített Krisztust látta, hogy elviselhetetlen kínjaira választ adjon, Gertrúd kihúzta a szegeket, és illatozó szegfűket tett a sebhelyekbe.

Mindezek közben Gertrúd úgy érezte magát, mint egy ,,csatorna, melyen keresztül Isten kegyelmet áraszt az emberek felé''. Nem lehet megszámlálni azokat, akiknek segítséget és vigaszt nyújtott. Mindemellett ez a művelt apáca a Szentírást németre fordította nővértársainak, hogy azok könnyebben megérthessék Isten szavát.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Gertrúd szüzet boldoggá tetted azzal, hogy szívében hajlékot készítettél magadnak, kérünk, az ő közbenjárására világosítsd meg irgalmasan szívünk sötétségét, hogy örömmel tapasztalhassuk: jelen vagy és munkálkodsz bennünk!

Fontold meg:
    Jézus életét adta érted, annyira szeretet.
        Szentséges Szíve megérdemli a tiszteletedet!
            Első péntekeken áldozzál Szent Szíve tiszteletére.


SKÓCIAI SZENT MARGIT
*Reska, 1047. +Edinburgh, 1093. november 16.
Margit sorsát, születésétől haláláig a világtörténelem jobban meghatározta, mint a többi fejedelmi családból született gyermekét. Ezt életrajzírója, Durmferline-i Theoderich szerzetes is érezhette, mert a szent életrajzában -- amelyet Margit leányának, Matildnak, Anglia királynőjének írt -- a szokásosnál nagyobb helyet szentelt a történeti eseményeknek.

Mintegy két évvel Margit születése előtt Nagy Alfréd utódait letaszították a trónról és elűzték Angliából. Erre okot is szolgáltattak. Dédapjuk, akit a nép ,,Tanácstalan Ethelréd''-nek nevezett, a dánokkal régóta meglévő szövetséget, amely biztosította az angolszász királyságot, tönkretette azzal, hogy az Angliában lévő dánokat orvul meggyilkoltatta. A dán király bosszúhadjáratában Ethelréd életét vesztette, első házasságából való fiát, Ironside Edmundot pedig később gyilkolták meg. Dánia királyát, Knudot ismerték el Anglia új uralkodójának. Trónja megerősítése érdekében Knud feleségül vette Ethelréd második feleségét, a normann Emma hercegnőt. Emma két kiskorú fia nagybátyjukhoz menekült Normandiába.

A fiúkat először Norvégiába vitték, amelynek királya, Szent Olaf mint viking Ethelréd szolgálatában állt. Amikor tíz évvel később Knud Norvégiát is meghódította, a két fiú, bizonyára Olaffal együtt, akinek a sógora Kijevben uralkodott, Kelet-Európába jött. Az első biztos adat, amellyel Margit atyjáról, Edmundról rendelkezünk, az, hogy Magyarországon élt, és Szent István király rokonságából vette feleségül Ágotát (aki egyes történészek szerint Szent István húga, mások szerint Gizella rokona volt).

Margit valószínűleg 1047-ben született, s az e házasságból származó három gyermek közül a legidősebb volt. Edmund jól érezhette magát Magyarországon, hiszen atyjának mostohatestvére, Eduárd 1041-ben elfoglalta Anglia trónját, tehát már nyugodtan hazatérhetett volna. Amikor ugyanis Knud mindkét fia meghalt, Eduárdot hazahívták, hogy véget vessenek az idegenek uralmának Angliában. De tudomásul kellett venniük, hogy a korábbi idegen uralmat egy másikkal cserélték föl. Eduárd ugyanis egész ifjúságát Normandiában töltötte. Amikor Anglia királya lett, majdnem kizárólag normannokkal vette körül magát. Anglia egyháza és kultúrája az ötvenéves dán fennhatóság alatt nagy sebeket kapott, kézenfekvő volt tehát az új király számára, hogy a püspöki és apáti székekbe képzett, a clunyi reform szellemét képviselő normann klerikusokat hozzon. A hivatalnokok is mind Eduárd ifjúkori, normann barátai lettek. Házassága gyermektelen maradt, s lassan közismertté vált, hogy a trónt elígérte Normandiai Vilmosnak, a nagybátyjának. Ilyen ígéretre Eduárdnak nem volt joga, mert Angliában a királyság nem vröklődött, hanem választás útján szállt tovább. A ,,Bölcsek Tanácsa'' volt arra hivatva, hogy az örököst megválassza. Az uralkodó dinasztiának csupán hagyományos joga volt ahhoz, hogy a választás lehetőleg egy családtagra essék. Így a Bölcsek Tanácsa, ez a tősgyökeresen angolszász hivatal elérte, hogy Alfréd utolsó életben lévő ivadékát visszahívják a trónra.

Küldöttség indult tehát Magyarországra, hogy a király unokaöccsét és családját visszahozzák Angliába. 1057-ben vagy valamivel korábban érkezett Edmund a feleségével, Ágotával s gyermekeivel: Margittal, Krisztinával és Edgárral Anglia földjére, amely természetesen idegen volt számára. Margit ekkor tíz éves lehetett, s hogy miként fogadta ezt a hazatérést, arról életrajzírója nem emlékezett meg. Edmundot királlyá koronázták, de néhány év múlva meghalt.

Ezáltal ismét előtérbe került a trónutódlás kérdése, mivel gyermekeket nem szoktak királlyá választani. A figyelem egyre inkább a mindenki által szeretett, bátor Harald, az angolszász Edán nemesi párt jelöltje felé irányult.

Normandiai Vilmos korábban, amikor Harald hajótörés miatt a normann partokra vetődött, megeskette, hogy támogatni fogja az ő trónkövetelését. Amikor Eduárd 1066-ban meghalt, Harald ezt az esküt, mert kikényszerített volt, érvénytelennek nyilvánította és elfogadta a királyválasztást. A folytatás az lett, hogy uralkodása nem tartott egy évig sem, mivel a hastingsi csatában elesett. A Bölcsek Tanácsa most, utolsó kísérletként Anglia függetlenségének megvédésére, a fiatal Edgárt, Edmund és Ágota fiát, Margit testvérét választotta királlyá. De Hódító Vilmossal szemben a gyermek Edgárnak nem voltak esélyei, már csak azért sem, mert a legfontosabb állami hivatalok normannok kezében voltak, akik hercegüket, Vilmost ujjongva ünnepelték mint királyt.

Edgár, anyjával és nővérével Margittal együtt, Anglia ősi ellenségéhez, Skóciába menekült. Akkor Malcolm uralkodott Skóciában, akit alattvalói ,,Véres''-nek hívtak. Félelmetes kegyetlenséggel állt bosszút Macbeth hívein, aki atyját megölte és elragadta a trónt. Anglia határvidékének lakói is többször megszenvedték ezt az irtóhadjáratot. Malcolm Anglia belső bizonytalanságát és az angolszász uralkodócsalád távollétét arra használta föl, hogy újra meg újra betört az országba. Ugyanakkor megszerezte magának Margit kezét, aki csak családjának sürgetésére mondott igent a házasságra.

Margitról attól az időtől kezdve kapunk élesebb vonásokkal rajzolt képet, hogy Skócia királynéja lett. Életrajzában ez áll: ,,Malcolm a legnemesebb családból vett magának feleséget, aki még nemesebb volt bölcsességében és jámborságában.. hatására a király elhagyta vad szokásait... Egész környezete megváltozott Margit körül... Előtte többé egy durva szót ki nem ejtettek.'' Életrajzírója azt is közli, hogy Margit -- és nem a király -- összehívta a skót egyház zsinatát, hogy a római egyház szokásaitól eltérő szokásoktól, amelyek az egykor Írország felől megtérített skót egyházban még mindig föllelhetők voltak, megszabadítsa a skótokat. A királyné a zsinaton tárgyalt teológiai kérdésekhez is hozzászólt. Akkoriban éles viták folytak arról, hogy a bűnös embernek egyáltalán szabad-e Krisztus Testét magához vennie. Margit azt a nézetet képviselte a zsinat előtt, hogy - - jóllehet valamennyien bűnös emberek vagyunk -- ha valaki meggyónt, megbánta bűneit, megtette az elégtételt, és hittel járul a szentáldozáshoz, az a Szentírás szerint nem ítéletre, hanem bűnei bocsánatára méltó.

Nemcsak az életrajzíró Theoderichtól, hanem más forrásokból is tudjuk, hogy Skócia népe hálás szeretettel tisztelte Margit királynőt, aki templomokat és kolostorokat épített, és minden nyomorúságos szenvedőn segített. Az irgalmasság tetteinek gyakorlásával emléket állított az emberek szívében. Margit, aki Alfréd családjának utolsó királynéja volt, minden angol királynő anyja is lett azáltal, hogy leánya, Matild Hódító Vilmos legkisebb fiának, a Vilmos utódjává tett I. Henriknek lett a felesége.

Margit 1093. november 16-án halt meg, négy nappal azután, hogy a férje, Malcolm és idősebb fia az angolok elleni csatában elestek. A nép körében azonnal szentként kezdték tisztelni; ünnepélyes szentté avatása 1261-ben történt. Margit és Malcolm földi maradványait a reformáció idején Spanyolországba menekítették, az Escorial templomában nyugszanak.

Ünnepét 1673-ban vették föl a római naptárba, június 10-re. 1969-ben november 16-ra helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

Theoderich a következő jelenetet örökítette meg röviddel a szent halála előtt: ,,Amikor a királyné halálán volt, belépett hozzá a szobába egyik fia. Éppen a harctérről jött, a lelke súlyos bánattal volt teli, hiszen anyjának azt kellett volna jelentenie, hogy atyja és testvére a csatatéren maradtak holtan, és most anyját is halálán látja. Miközben szívét eltöltötte a keserűség, a királyné összeszedve utolsó erejét, megkérdezte, mi van férjével és a másik fiával. A fiú, arra gondolva, hogy ha az igazat mondja, azzal megöli édesanyját, csak annyit válaszolt, hogy ťjól vannakŤ. A királynő azonban fölsóhajtott, és ezt mondta: ťTudom, tudom, de megesketlek téged a kezemben lévő keresztre, mondd el nekem a valóságot.Ť Így a fiú elmondta a történteket. S ekkor Margit ahelyett, hogy asszonyoknál szokásos jajgatásban tört volna ki, ez a keresztény lélek az égre emelte a szemét és két karját, majd az Istent dicsérte azért, hogy élete utolsó órájában még ilyen nagy szenvedésben lehetett része.''

A szentté avatás alkalmával ereklyéit kiemelték, s a legenda szerint a következő történt. Felnyitották a sírt, és a maradványokat egy ezüst ravatalra helyezték, hogy a templom szentélyébe vigyék át. Amikor a menet Malcolm király sírboltja előtt haladt el, meg kellett állniuk, mert az ereklyét vivők nem tudtak továbbmenni. Akkor egy öregember azt tanácsolta, hogy emeljék ki Malcolm csontjait is, és helyezzék oda Margit mellé. Mikor ez megtörtént, folytathatták útjukat.

Ez a csodás elbeszélés azt a meggyőződést tükrözi, hogy Margit megszelídítette és szentségben maga mellé vette Malcolmot.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Margitot arra választottad, hogy különös szeretettel szeresse a szegényeket, kérünk, segíts, hogy közbenjárására és példáját követve mi is megmutathassuk felebarátainknak, mennyire jó vagy!

Példája:
    Légy jóságos, minden helyzetben legyél kiválló!



Szent Máté apostol és evengélista

Eredetileg Lévinek hívták. Atyja Alfeus volt. Kafarnaumban élt és hivatására nézve vámos volt. Egyszer Jézus, elhaladva a vámszedő asztal mellett, Lévit apostolának hívta. Ő azonnal követője lett Jézusnak. (Mt. 9, 9.) Neve az apostolok jegyzékében mindenütt szerepel. Az apostolok szétoszlása után, a hagyomány szerint, Palesztinában, Szíriában, a médeknél, Perzsiában, Indiában és Etiópiában hirdette az evangéliumot. Egyébként életéről biztosat nem tudunk. Szintén a hagyomány szerint, tűzhalállal szenvedett vértanúságot 60. körül. Neki köszönhetjük az első hiteles evangéliumot. A legjobban ő mutat rá arra, hogy az ószövetségi jövendölések Jézus Krisztusban teljesedtek be.


Cantenbury-i Szent Ödön     hitvalló, † 1242.