MÓR SZENT BENEDEK szerzetes
*San Fratello, 1526. +Palermo, 1589. április 4.
Benedek élete huszonegy éves korától kezdve a kész, fáradhatatlan, mindig Istennél és Istenben élő szent benyomását kelti. (Előző éveiről nagyon keveset tudunk.) A magányosság és visszavonultság embere volt. Külső élete három szicíliai színhelyen játszódott le: huszonegy éves koráig a pásztor magányosságában, tizenöt éven át egy hegyvidéki erdőség remeteségében, majd huszonhét éven át a Palermo melletti Santa Maria di Gesů kolostorában.
Szülei feketék voltak, s Etiópiából kerültek rabszolgaként a szicíliai királyságba, és a Messina melletti San Fratellóban egy nagyon gazdag és úgy tűnik, jószívű úr, Vincenzo Menasseri szolgálatában álltak. Nem lehet biztosan tudni, hogy a szülők keresztény családban születtek-e, vagy csak később tértek a katolikus hitre. Szorgalmasak, békés természetűek, és nagy szegénységük ellenére önzetlenek, segítőkészek, jóságosak és jámborak voltak. Menasseri ezért visszaadta szabadságukat.
Első fiúkat, Benedeket, aki természeténél fogva vonakodott a lármától és a hangos sürgés-forgástól, de nagyon tehetséges és gyors felfogóképességű volt, jóravaló, szorgalmas, kemény munkához és fáradsághoz szokott emberré nevelték. Ifjúságát szüleihez hasonlóan Menasseri úr szolgálatában töltötte; elsősorban a juhokat és a teheneket őrizte. Olyan foglalatosság volt ez, amely tovább erősítette magányosságra való hajlamát. Szorgos munkájával húszéves korára két ökröt szerzett. Sokat jelentett ez számára: hűséges szolgálatának megérdemelt gyümölcsét és jó alapot a jövőhöz. Gondolatai, tervei és vágyai végül mégis egészen más irányba vonzották.
Egy gazdag nemesifjú, Lanza Jeromos 1545-ben visszavonult a magányba, hogy szemlélődésben, vezeklésben és imádságban töltött remeteélete Istenhez vezesse. Példája csakhamar követőkre talált; valamennyien a minoriták regulájának legszigorúbb formáját (obszervánsok) akarták követni. Benedek is érezte Istennek a szerzetesi élet eme formájára való meghívását, amely jól megfelelt a csendre és szemlélődésre való hajlamának. Úgy tűnik, hogy a közvetlen ösztönzést Lanza Jeromostól kapta, aki a legelőn találkozott Benedekkel és megszólította: ,,Benedek, mit csinálsz itt? Rajta, add el ökreidet, és gyere velem a remeteségbe!'' Benedek számára olyan volt ez a felszólítás, mintha mennyei hang lett volna. És az Evangéliumnak megfelelően késedelem nélkül elindult, eladta mindkét ökrét és egyéb javait, pénzét szétosztotta a szegények között, és mindentől megszabadulva 1547-ben elindult a Caronia melletti Santa Domenica remeteségébe Lanza Jeromoshoz és társaihoz.
Beöltözött ferences remetének, és örömmel vállalta társai szigorú életét. Hozzájuk hasonlóan a három szerzetesi fogadalomhoz egy negyediket is fűzött: a hét három napján teljesen böjtöl, a többi napon pedig csak keveset és egyszerű ételt eszik, bort sohasem iszik, szomjúságát csak vízzel csillapítja. Mindezekhez járultak az egyéb nélkülözések, és a legszigorúbb vezeklési gyakorlatok; így ezek a remeték sem maradtak el az egyiptomi remeték mögött.
Kézi munkával is foglalkoztak: kosarakat fontak, seprűket készítettek. Benedekről ekként szól a tudósítás: ,,Krisztus új katonája olyan szent buzgósággal kezdett el harcolni zászlója alatt, hogy -- bár csak novícius -- úgy látszik, már célba ért az Istenhez vivő úton. Becsületessége, jámborsága, tisztasága, alázatossága, önmegvetése, engedelmessége és az imádságban való buzgósága kezdettől fogva szentnek tüntették fel társai szemében: úgy tisztelték, mint valami angyalt''.
A remeték s mindenekelőtt a Benedek szent életéről elterjedt hír azt idézte elő, hogy a hívők csapatostul sereglettek hozzájuk; néhányan bizonyára csak kíváncsiságból, sokan azonban azért, hogy tanácsot kapjanak tőlük, és imáikat kérjék. A remeteközösségnek négyszer kellett lakhelyet változtatnia, hogy ismét csendben és békében maradhasson. Utolsó tartózkodási helyük Palermo közelében a Monte Pellegrino nyúlványain volt. Amikor ott meghalt Lanza Jeromos, a testvérek Benedeket választották elöljárójuknak; ez annak a jele, hogy a fekete rabszolga fiát nagyra becsülték, és megajándékozták bizalmukkal. 1550- ben III. Gyula pápa (1550--1555) megerősítette a remeteközösséget, IV. Pius (1559--1565) viszont 1562-ben feloszlatta, és elrendelte, hogy a remeték választásuk szerint lépjenek be egy jóváhagyott rendbe.
Benedek az obszerváns ferencesek Palermo peremén levő Santa Maria di Gesú konventjébe kérte felvételét. Kérését teljesítették, s munkahelyéül a konyhát jelölték ki. Ez megegyezett elképzeléseivel: kevésre becsült munkaterület, ahol csendben szolgálhat a testvéreknek. Hosszú éveken át szorgalmasan és türelemmel végezte a legalantasabb munkákat is, emellett szolgált a vendégeknek, és teljesítette nekik a lábmosás szolgálatát. Így is maradt némi szabad ideje az imádságra és szemlélődésre; de Assisi Szent Ferenc útmutatása szerint ,,az imádság és az Istennek való önátadás lelkületét'' mindenkor harmonikusan össze tudta kapcsolni a testvérek szolgálatával. Addigi életének szigorúságát továbbra is megtartotta.
Nem tudjuk, hogy vették fel Benedeket a kolostorba, és hogyan viszonyultak hozzá új testvérei. A noviciátust és fogadalmát bizonyára nem kellett megismételnie, mivel már tett fogadalmat a minorita regulára. Bizonyos, hogy jó híre megelőzte. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy éveken át a legegyszerűbb és legalacsonyabb rendű szolgálatokra osztották be. Próbára akarták tenni, vagy ügyet sem akartak rá vetni? Testvérei előtt semmi esetre sem maradhatott elrejtve Istenhez kötöttsége, ,,más volta'', Krisztus-követésének feltétlen komolysága. Ezután megtörtént a bámulatos esemény: 1578-ban a kolostor gvárdiánjává, házfőnökévé választották. A kolostorban éppen akkoriban fogtak hozzá az élet megreformálásához. 1239 óta a minoriták rendjében a laikus testvérek ki voltak zárva a házfőnöki tisztség viseléséből. Az itáliai obszervánsok megkísérelték, hogy újból életre keltsék a rend eredeti szokását, amely szerint laikus testvérek is lehettek elöljárók. Amint Benedek megtudta, hogy át kell vennie az elöljárói hivatalt, védekezett ellene, és közölte, hogy nem tud sem olvasni sem írniˇ és ha a Monte Pellegrino remetéi elöljárójuknak választották is, azok mégiscsak kevesen és valamennyien laikusok voltak. És -- tette még hozzá -- ha a remeték egyszer áldozatul estek is annak a tévedésnek, hogy őt megválasztották, ennek még egyszer nem szabad megtörténnie.
Benedek szavai mindenesetre az ellenkezőjét érték el annak, mint amire irányultak: az elöljárók nemcsak szentségét és példamutatását ismerték meg, hanem okosságát, jóságát, szilárdságát és állhatatosságát is a cél elérésében; és éppen e tulajdonságai tették különösen alkalmassá mint elöljárót a reform véghezvitelére. Három éven át vezette a kolostort, és sikeresen végrehajtotta a reformot; a következő három évre vikáriussá (az elöljáró helyettesévé) választották. Utána teljes alázatossággal és szerénységgel visszatért a konyhai szolgálathoz.
Rendíthetetlen volt a bizalma Isten jóságában és gondviselésében. ,,Bíznunk kell Istenben -- mondogatta gyakran --, mert Isten gondviselése mindenkor jelen van, éspedig fölös mértékben''. Jó néhány csodás eseményt is tulajdonítottak eleven hitének és hatékony imájának. A nap sok órájában, ha a munkája engedte, és éjszakákon át térdelt Isten előtt imádságban. Nagyon szerette az Úr szegénységét. A külső szegénységben eljutott az emberi lehetőségek határáig, hogy semmije se legyen és semmit se birtokoljon. Isten iránti hálája, s jótevőinek a munkája és vesződsége iránti tisztelete egy napon teljes komolysággal ezt mondatta vele fiatal testvéreinek, akik valami kis ételmaradékkal meggondolatlanul bántak: ,,Vigyázzatok, ez jótevőink vére!'' A semmivel sem rendelkezés és semmit bírni nem akarás belső magatartásává lett. Szent Ferenc igaz fiaként járta az alázatosság és engedelmesség, azaz a lelki szegénység útját, ami az embert szabaddá és nyitottá teszi Isten szeretete számára.
A megfeszített, szegény Krisztus követésével Benedek élete a papi és világi fejedelmek s a jómódú lakosság körében tapasztalható elvilágiasodás, jólét, élvezetvágy és gazdagság idejében csendes, de beszédes tiltakozássá és a csak Istenben föllelhető értékek melletti tanúsággá lett. Ennek a szegény, alázatos életnek olyan kisugárzása volt, hogy szegények és gazdagok, magas és alacsony állásúak, világi és egyházi méltóságok egyaránt Benedek elé járultak. A szent nem tartotta helyénvalónak ezt az áradatot. És ha a látogatás alkalmával valaki tiszteletből meg akarta csókolni a kezét, akkor ügyesen szerzetesi ruhájának ujját nyújtotta oda neki e szavakkal: ,,Én mégsem vagyok rá méltó, csak a szerzetesi ruha ér valamit!''
Négyheti betegség után halt meg 1589. április 4-én este. Halálhírére az emberek akkora csapatokban sereglettek Palermóból és a távolabbi vidékekről is, mintha egy pápa vagy király halt volna meg. VII. Pius 1807-ben avatta szentté Benedeket. Napjainkban különösen az amerikai négerek tisztelik, és tekintik ügyeik védelmezőjének.
Benedek élete huszonegy éves korától kezdve a kész, fáradhatatlan, mindig Istennél és Istenben élő szent benyomását kelti. (Előző éveiről nagyon keveset tudunk.) A magányosság és visszavonultság embere volt. Külső élete három szicíliai színhelyen játszódott le: huszonegy éves koráig a pásztor magányosságában, tizenöt éven át egy hegyvidéki erdőség remeteségében, majd huszonhét éven át a Palermo melletti Santa Maria di Gesů kolostorában.
Szülei feketék voltak, s Etiópiából kerültek rabszolgaként a szicíliai királyságba, és a Messina melletti San Fratellóban egy nagyon gazdag és úgy tűnik, jószívű úr, Vincenzo Menasseri szolgálatában álltak. Nem lehet biztosan tudni, hogy a szülők keresztény családban születtek-e, vagy csak később tértek a katolikus hitre. Szorgalmasak, békés természetűek, és nagy szegénységük ellenére önzetlenek, segítőkészek, jóságosak és jámborak voltak. Menasseri ezért visszaadta szabadságukat.
Első fiúkat, Benedeket, aki természeténél fogva vonakodott a lármától és a hangos sürgés-forgástól, de nagyon tehetséges és gyors felfogóképességű volt, jóravaló, szorgalmas, kemény munkához és fáradsághoz szokott emberré nevelték. Ifjúságát szüleihez hasonlóan Menasseri úr szolgálatában töltötte; elsősorban a juhokat és a teheneket őrizte. Olyan foglalatosság volt ez, amely tovább erősítette magányosságra való hajlamát. Szorgos munkájával húszéves korára két ökröt szerzett. Sokat jelentett ez számára: hűséges szolgálatának megérdemelt gyümölcsét és jó alapot a jövőhöz. Gondolatai, tervei és vágyai végül mégis egészen más irányba vonzották.
Egy gazdag nemesifjú, Lanza Jeromos 1545-ben visszavonult a magányba, hogy szemlélődésben, vezeklésben és imádságban töltött remeteélete Istenhez vezesse. Példája csakhamar követőkre talált; valamennyien a minoriták regulájának legszigorúbb formáját (obszervánsok) akarták követni. Benedek is érezte Istennek a szerzetesi élet eme formájára való meghívását, amely jól megfelelt a csendre és szemlélődésre való hajlamának. Úgy tűnik, hogy a közvetlen ösztönzést Lanza Jeromostól kapta, aki a legelőn találkozott Benedekkel és megszólította: ,,Benedek, mit csinálsz itt? Rajta, add el ökreidet, és gyere velem a remeteségbe!'' Benedek számára olyan volt ez a felszólítás, mintha mennyei hang lett volna. És az Evangéliumnak megfelelően késedelem nélkül elindult, eladta mindkét ökrét és egyéb javait, pénzét szétosztotta a szegények között, és mindentől megszabadulva 1547-ben elindult a Caronia melletti Santa Domenica remeteségébe Lanza Jeromoshoz és társaihoz.
Beöltözött ferences remetének, és örömmel vállalta társai szigorú életét. Hozzájuk hasonlóan a három szerzetesi fogadalomhoz egy negyediket is fűzött: a hét három napján teljesen böjtöl, a többi napon pedig csak keveset és egyszerű ételt eszik, bort sohasem iszik, szomjúságát csak vízzel csillapítja. Mindezekhez járultak az egyéb nélkülözések, és a legszigorúbb vezeklési gyakorlatok; így ezek a remeték sem maradtak el az egyiptomi remeték mögött.
Kézi munkával is foglalkoztak: kosarakat fontak, seprűket készítettek. Benedekről ekként szól a tudósítás: ,,Krisztus új katonája olyan szent buzgósággal kezdett el harcolni zászlója alatt, hogy -- bár csak novícius -- úgy látszik, már célba ért az Istenhez vivő úton. Becsületessége, jámborsága, tisztasága, alázatossága, önmegvetése, engedelmessége és az imádságban való buzgósága kezdettől fogva szentnek tüntették fel társai szemében: úgy tisztelték, mint valami angyalt''.
A remeték s mindenekelőtt a Benedek szent életéről elterjedt hír azt idézte elő, hogy a hívők csapatostul sereglettek hozzájuk; néhányan bizonyára csak kíváncsiságból, sokan azonban azért, hogy tanácsot kapjanak tőlük, és imáikat kérjék. A remeteközösségnek négyszer kellett lakhelyet változtatnia, hogy ismét csendben és békében maradhasson. Utolsó tartózkodási helyük Palermo közelében a Monte Pellegrino nyúlványain volt. Amikor ott meghalt Lanza Jeromos, a testvérek Benedeket választották elöljárójuknak; ez annak a jele, hogy a fekete rabszolga fiát nagyra becsülték, és megajándékozták bizalmukkal. 1550- ben III. Gyula pápa (1550--1555) megerősítette a remeteközösséget, IV. Pius (1559--1565) viszont 1562-ben feloszlatta, és elrendelte, hogy a remeték választásuk szerint lépjenek be egy jóváhagyott rendbe.
Benedek az obszerváns ferencesek Palermo peremén levő Santa Maria di Gesú konventjébe kérte felvételét. Kérését teljesítették, s munkahelyéül a konyhát jelölték ki. Ez megegyezett elképzeléseivel: kevésre becsült munkaterület, ahol csendben szolgálhat a testvéreknek. Hosszú éveken át szorgalmasan és türelemmel végezte a legalantasabb munkákat is, emellett szolgált a vendégeknek, és teljesítette nekik a lábmosás szolgálatát. Így is maradt némi szabad ideje az imádságra és szemlélődésre; de Assisi Szent Ferenc útmutatása szerint ,,az imádság és az Istennek való önátadás lelkületét'' mindenkor harmonikusan össze tudta kapcsolni a testvérek szolgálatával. Addigi életének szigorúságát továbbra is megtartotta.
Nem tudjuk, hogy vették fel Benedeket a kolostorba, és hogyan viszonyultak hozzá új testvérei. A noviciátust és fogadalmát bizonyára nem kellett megismételnie, mivel már tett fogadalmat a minorita regulára. Bizonyos, hogy jó híre megelőzte. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy éveken át a legegyszerűbb és legalacsonyabb rendű szolgálatokra osztották be. Próbára akarták tenni, vagy ügyet sem akartak rá vetni? Testvérei előtt semmi esetre sem maradhatott elrejtve Istenhez kötöttsége, ,,más volta'', Krisztus-követésének feltétlen komolysága. Ezután megtörtént a bámulatos esemény: 1578-ban a kolostor gvárdiánjává, házfőnökévé választották. A kolostorban éppen akkoriban fogtak hozzá az élet megreformálásához. 1239 óta a minoriták rendjében a laikus testvérek ki voltak zárva a házfőnöki tisztség viseléséből. Az itáliai obszervánsok megkísérelték, hogy újból életre keltsék a rend eredeti szokását, amely szerint laikus testvérek is lehettek elöljárók. Amint Benedek megtudta, hogy át kell vennie az elöljárói hivatalt, védekezett ellene, és közölte, hogy nem tud sem olvasni sem írniˇ és ha a Monte Pellegrino remetéi elöljárójuknak választották is, azok mégiscsak kevesen és valamennyien laikusok voltak. És -- tette még hozzá -- ha a remeték egyszer áldozatul estek is annak a tévedésnek, hogy őt megválasztották, ennek még egyszer nem szabad megtörténnie.
Benedek szavai mindenesetre az ellenkezőjét érték el annak, mint amire irányultak: az elöljárók nemcsak szentségét és példamutatását ismerték meg, hanem okosságát, jóságát, szilárdságát és állhatatosságát is a cél elérésében; és éppen e tulajdonságai tették különösen alkalmassá mint elöljárót a reform véghezvitelére. Három éven át vezette a kolostort, és sikeresen végrehajtotta a reformot; a következő három évre vikáriussá (az elöljáró helyettesévé) választották. Utána teljes alázatossággal és szerénységgel visszatért a konyhai szolgálathoz.
Rendíthetetlen volt a bizalma Isten jóságában és gondviselésében. ,,Bíznunk kell Istenben -- mondogatta gyakran --, mert Isten gondviselése mindenkor jelen van, éspedig fölös mértékben''. Jó néhány csodás eseményt is tulajdonítottak eleven hitének és hatékony imájának. A nap sok órájában, ha a munkája engedte, és éjszakákon át térdelt Isten előtt imádságban. Nagyon szerette az Úr szegénységét. A külső szegénységben eljutott az emberi lehetőségek határáig, hogy semmije se legyen és semmit se birtokoljon. Isten iránti hálája, s jótevőinek a munkája és vesződsége iránti tisztelete egy napon teljes komolysággal ezt mondatta vele fiatal testvéreinek, akik valami kis ételmaradékkal meggondolatlanul bántak: ,,Vigyázzatok, ez jótevőink vére!'' A semmivel sem rendelkezés és semmit bírni nem akarás belső magatartásává lett. Szent Ferenc igaz fiaként járta az alázatosság és engedelmesség, azaz a lelki szegénység útját, ami az embert szabaddá és nyitottá teszi Isten szeretete számára.
A megfeszített, szegény Krisztus követésével Benedek élete a papi és világi fejedelmek s a jómódú lakosság körében tapasztalható elvilágiasodás, jólét, élvezetvágy és gazdagság idejében csendes, de beszédes tiltakozássá és a csak Istenben föllelhető értékek melletti tanúsággá lett. Ennek a szegény, alázatos életnek olyan kisugárzása volt, hogy szegények és gazdagok, magas és alacsony állásúak, világi és egyházi méltóságok egyaránt Benedek elé járultak. A szent nem tartotta helyénvalónak ezt az áradatot. És ha a látogatás alkalmával valaki tiszteletből meg akarta csókolni a kezét, akkor ügyesen szerzetesi ruhájának ujját nyújtotta oda neki e szavakkal: ,,Én mégsem vagyok rá méltó, csak a szerzetesi ruha ér valamit!''
Négyheti betegség után halt meg 1589. április 4-én este. Halálhírére az emberek akkora csapatokban sereglettek Palermóból és a távolabbi vidékekről is, mintha egy pápa vagy király halt volna meg. VII. Pius 1807-ben avatta szentté Benedeket. Napjainkban különösen az amerikai négerek tisztelik, és tekintik ügyeik védelmezőjének.
Szent György atya
A hallgatag György atya a malei hegyen Peloponézoszon él te szerzetesi életét. Ezért kapta a „malei” nevet. Tiszta szívvel élt, alázatossággal ékesítette életét, hittől és kegyelemtől ragyogott. A IV. században élt.
SEVILLAI SZENT IZIDOR
*Sevilla közelében, 556 körül +Hispala, 636. április 4.
Izidor olyan korban élt, amikor a világ újrarendeződött. A római birodalom összeomlása után fölvirradt a germán népek napja. Az Egyház keretein belül fokozta a nyugtalanságot a katolikusok és az ariánusok heves harca.
Izidor apja Athanagild gót király tekintélyes tisztje és magas beosztású tisztviselője volt. Szüleinek korai halála után Izidor nevelését bátyja, Leander vette kézbe, aki apátként egy kolostort vezetett. Keze alatt Izidor kora ifjúságától megismerte a szerzetesi jámborságot és a tudományt. Testvérének szerető, de ugyanakkor szigorú nevelése alatt átfogó képzettségre tett szert. Fiatalon magára öltötte a szerzetesruhát, és fölvették a kolostori közösségbe. Átélte a politikai harcokat, amelyek az egyházat sem kímélték. Csodálattal tekintett föl Leanderre, akinek ebben a küzdelemben kimagasló szerep jutott. Amikor harmincéves korában bátyja utódaként átvette az apáti hivatalt, e szavakkal körvonalazta föladatát: ,,Az apát életével legyen az engedelmesség tökéletes példaképe szerzetesei előtt, abban a meggyőződésben, hogy nem szabad olyan rendelkezést hoznia, amelyet előbb maga meg nem valósított. Mindenkit egyénileg kell lelkesítenie, s vérmérséklete és a követelmények szerint intenie.''
Mércéje a szigorú igazságosság volt, minden alárendeltjéhez ugyanazzal az atyai szeretettel közeledett. A kolostori életről írott könyve, a Regula monachorum a törvény embereként mutatja be. Ezzel a művével Izidor a kolostorbeli fegyelmezetlenségek ellen lépett föl, amelyek korának szerzetességét erősen fenyegették. A kolostori élet számos előírását rendezte és egyszerűsítette. Egész életében a rend és a világosság emberének bizonyult: számára a szerzetes életet a teljes lemondás önmagáról, a szegénység, az állhatatosság, a liturgikus ima, a lelkiolvasmány és a munka jelentette. Tőle ered a jogi értelmű mondás: ,,Mindazt, amit a szerzetes szerez, nem magának, hanem kolostorának szerzi.'' A fegyelem szigorát azonban Izidor csak akkor tartotta értékesnek, ha nem vált öncélúvá. Szerzetestestvéreinek vétségeit atyai jósággal ítélte meg. Írásműveiben a keleti remete- irodalom kitűnő ismerőjének bizonyult. Rájuk és példájukra hivatkozva magyarázta a fő erényeket, amelyeknek a szerzetesben meg kell lenniök.
Különös szeretettel vonzódott a tudományokhoz. Páratlanul gazdag könyvtárát szinte szentélynek tekintette. Előkelő helyet foglaltak el benne a korai keresztény írók művei, elsősorban Origenészé, aki az alexandriai iskola legnagyobb tanítója volt. Jól ismerte a költőket, filozófusokat, történészeket és természettudósokat. Az ókor átfogó műveltségének birtokában volt, az antik kultúrában élt, hogy annak kincseit megőrizze, és hasznosítsa a jelen számára.
Könyvei közt a díszhelyet a Biblia foglalta el. A Biblia magyarázatában Izidor szorosan követte Jeromost. Izidor új kritikai szentíráskiadása, amely kitűnt a szöveg tisztaságával, spanyol földön mindenütt elterjedt. Mint az alexandriai iskola tisztelője, vonzódott az allegorikus értelmezéshez. Főműve a Questiones in Vetus Testamentum (Ószövetségi kérdések).
600 táján bátyjának, Leandernek utódjaként sevillai érsek lett. Alázatosan vette magára a sokféle teendő terhét, mert ,,egy rejtett rendelkezés rótta rá azt''. Több mint harmincéves hivatali ideje alatt megtestesítette az igazi püspök ideálját. Egyetemes képzettsége lebilincselő ékesszólással párosult. Püspöki programjának talán leglényegesebb pontja a papság képzése volt. A sevillai iskola olyan tekintélyre emelkedett, hogy Spanyolország legjelentősebb központja lett az új generáció kiképzése terén. Azokat a klerikusokat, akik csak a jogaikkal törődtek, rávette kötelességeik teljesítésére. Itt is a rendről, fegyelemről és egyetértésről alkotott elképzeléseit követte. Püspöki törekvéseinek végső célja a tiszta, bensőséges életmód és a vallásos lelkesedés volt. Ő maga egyszerűen élt, s példaképe volt minden klerikusnak és hívőnek. Bölcs és messzire tekintő szervezőkészsége egyházmegyéje határain túl is olyan visszhangot keltett, hogy az egész ország egyházi kormányzására kihatott.
Az akkori gyakorlatnak megfelelően püspöki állása egyházmegyéje területén össze volt kapcsolva a legfőbb állami hivatalokkal. Ő azonban mindenekelőtt az Egyház javával törődött. Teljhatalmával biztosította a törvény sérthetetlenségét, s különösen azon fáradozott, hogy a védteleneket megóvja a hatalmasok erőszakoskodásaitól.
Izidor munkálkodásában érződik hazaszeretete is. Bár a kelet-római birodalom kulturális örökségét nagyra becsülte, a bizánci császár hódító törekvéseit gyanakvó szemmel nézte. A gótokat viszont egész életén át kedvelte: egy új korszak erőtől duzzadó kezdetét látta bennük.
Az ő vezetésüktől várta Spanyolország egyesítését a kereszt zászlaja alatt. Mint fejedelmek és királyok tanácsadójának szava volt az ország politikai vezetésében. Egyházpolitikája -- a konstantini korszak szellemében -- arra irányult, hogy a világi és egyházi hatalom között szoros legyen a kapcsolat. Bár ezáltal a királyi udvar lett az egyházkormányzat középpontja, és fenyegetett az a veszedelem, hogy a hatalmak megengedhetetlen módon egymásba fonódnak, Izidor szorgalmazta az egységesítést. Ebből az általa támogatott törekvésből következett, hogy a királyi város, Toledo nemcsak az országnak lett fővárosa, hanem a püspöki szék rangjának emelkedésével egyházi rangja is nagyobb lett. A királynak az egyház belső ügyeibe való beleszólásának visszaszorítására vagy megszüntetésére irányuló későbbi kísérletek szükségszerűen kudarcot vallottak, mert a baj gyökerei nagyon mélyre nyúltak.
Izidor írásművei egy nagy szellem mozgékonyságáról és gazdagságáról tanúskodnak. Nála már érezhetők a skolasztikus módszer kezdetei, minden lényeges elemükkel együtt. Mint a keresztény gondolkodás kincseinek nagy áthagyományozója, Izidor utolsó egyházatyaként összefoglalta az elmúlt évszázadok tudását. A zűrzavaros kor kellős közepén alakja az igazhitűség világítótornya. A teológiai viták közben döntő módon szólt hozzá a predestináció és az Eucharisztia-tan kérdéseihez. Sok évi megfeszített munkával készítette el Etymologiae c. művét, amely az ókor egész tudományát egybefoglalta. A középkorban a Szentírás után ezt a könyvet olvasták és másolták a legtöbbet.
Nem sokkal halála előtt adta Izidor a nyugati gót Spanyolországnak a nagy Hispán törvénygyűjteményt, amely az Ibériai-félszigeten egészen a 12. századig érvényben volt.
Izidor életében a csúcspont a toledói általános spanyol zsinat volt 633-ban, amely az egyházi jogok megőrzését és a keresztény élet megújítását tűzte ki célul. A 62 püspök között Izidor foglalta el az első helyet. Mindenki csodálta benne az igazság bajnokát, a páratlan egyházatyát, a fegyelem őrét, s a vallásos és világi tudományok fölülmúlhatatlan ismerőjét.
Bár Izidor az aktív élet képviselője, rendkívüli szónok, reformátor és szervező volt, állandó honvágy élt benne a szerzetesi magány iránt. A toledói zsinaton aratott diadala után fölhagyott irodalmi munkásságával, majd teljesen a lelkipásztori munkának élve készült a közelgő halálra. Barátian tekintett a halálra, mint egy testvérre, és a közel nyolcvan éves bűnbánó tőle várta Isten megváltó kegyelmét. Nem sokkal halála előtt a Szent Vince-templomban nyilvános bűnvallomást tett. Leander és Florentina nővére mellé temették végső nyugalomra. Szentünk kitörölhetetlenül belevésődött népe emlékezetébe: ,,Gazdagon osztott alamizsnát. Vendégszeretetben fölülmúlhatatlan, derűs szívű, szavaiban igaz, ítéleteiben igazságos, az igehirdetésben buzgó, intésben barátságos volt; a lelkek megnyerésében ügyes, a Szentírás magyarázatában óvatos, tanácsadásban bölcs, ruházkodásban szerény, asztalnál mértékletes, az erényért önfeláldozó és a jóságnak minden formájában kiváló.''
A római naptárba 1722-ben vették föl az ünnepét április 4-re.
--------------------------------------------------------------------------------
Erről az erényes és tudós szentről egy kedves, nagyon jellemző történetet ismerünk fiatal korából. Amikor Leander érsek magához vette kisöccsét Sevillába a tudományok megismerésére, buzgón törődött a gyermekkel, de Izidor még nem volt hozzászokva a tanuláshoz, és hamarosan beleunt. Hirtelen elhatározással megszökött. A hosszú úttól kimerülten egy kerekes kút kávájára telepedett, hogy kipihenje magát. S akkor meglátott egy lábánál heverő követ, amelyen igen sok lyuk volt, majd észrevette, hogy a kút dobján, amelyre a húzókötél tekeredett, milyen sok vájat van. Nézte a lyukakat meg a vájatokat, és azt kérdezte magától, vajon hogyan keletkezhettek? Egyszer csak odajött egy asszony, hogy vizet merítsen, és csodálkozva látta az ott ülő, idegen, szép gyermeket. Izidor megkérdezte az asszonytól: ,,Meg tudod mondani, mitől vannak a lyukak a kőben és a vájatok a dobon?'' Az asszony barátságosan magyarázta neki, hogy a számtalan lehulló vízcsepp idővel kivájta a követ, a bevágásokat pedig a kötél okozta a dobon. Akkor úgy tűnt a gyermeknek, hogy egy titkos hang ezt mondja neki: ,,Ha a követ kivájta a szüntelen csepegés, és ha a dobon a vájatok a kötéltől származnak, mennyivel inkább képes vagyok én az alapos tudást magamba szívni, ha mindennap csak egy kicsit is tanulok, de nagyon jól.''
Ez a gondolat fölbátorította, lelkileg fölfrissülten kelt föl a kúttól, és visszatért bátyjához. Kitartó szorgalommal tanult most már, és olyan nagy haladást ért el a tudományokban, hogy a későbbi években kortársai előtt kora legjelentősebb tudósának számított.
--------------------------------------------------------------------------------
Kérünk, Urunk, hallgass meg minket, amikor Szent Izidor püspökről megemlékezve könyörgünk Hozzád, és közbenjárására segítsd meg Egyházadat, hiszen azért adtad őt nekünk, hogy megismerésedre tanítson minket!
Himnuszköltő József atya
József Sziciliában született istenfélő és erényes szülőktől A gyermeket jó erkölcsben a könyvek ismeretében nevelték. Már gyermekkorában észre lehetett venni, hogy erényekben tökéletes ember válik belőle. Szelíd volt, csendes és alázatos. A szent könyveket sikeresen tanulta, Amikor Szicíliára rátörtek a barbárok, szüleivel Görögországba menekült. Ott a szaloniki kolostorba lépett és szigorú életet kezdett. Amikor kitört a szentképek elleni harc, József a legbuzgóbb védelmezői közé tartozott a szent képeknek. Ezért nemegyszer számkivetésbe küldték. Amikor utoljára visszatért a száműzetésből Konstantinápolyba, Ignác pátriárka a Nagy Egyház szent edényeinek őrzőjévé tette meg. Fotiosz pátriárka pedig az egész konstantinápolyi papság gyóntatójává nevezte ki. Isten emberének és az atyák atyjának nevezte, isten a lélekbelátás ajándékával tisztelte meg. Látta azokat a bűnöket, amiket az emberek el akartak előle titkolni. József atya csendesen hunyt el 883-ban az április 3-ról, 4-re virradó éjjel. Istentiszteleteink számára közel 300 kánont írt, ezért kapta a „himnuszköltő” címet.
Szent Plátó hitvalló, † 813
Szent Perbuta vértanúnő és társai
Perbuta szűz testvérével és szolgálójával – Perzsiában szenvedtek vértanúságot 341, vagy 343-ban. A királyi udvarnál szolgálva azzal vádolták meg őket, hogy a királynét meg akarják mérgezni. A varázslók elhitették Szápor királlyal, hogy felesége úgy fog meggyógyulni, ha a keresztény nők szétvagdalt testrészei között megyén át. Ezért vértanúi halálra ítélték őket.
Szent Zoszima atya
Zoszima már gyermekkorától érezte magában a vágyat, hogy Istennek szolgáljon. Palesztina földjén, Tíruszban lett szerzetes, tapasztalt szerzetes lett, imádsággal és kézimunkával töltötte el életét. Egyszer olyan gondolatai támadtak, hogy volna-e valahol tökéletesebb ember. Valaki egy kolostorba irányította a Jordán mellé. A kolostori szokás szerint ő is kiment a pusztába a nagyböjtre. Ott a pusztában találkozott a bűnbánó Máriával. akiről 1-én emlékeztünk meg. További életét a kolostorban töltötte el, meghalt 523-ban, majdnem 100 éves korában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése