Roberto de Mattei: Szent X. Pius pápát Kasper bíboros előfutáraként beállítani akkora sértés, amelyhez viszonyítva Melloni megvető kifejezése, „a modernisták veszedelme” bókká válik.

Halálának századik évfordulóján Szent X. Pius pápa alakja fájdalmasan és méltóságteljesen emelkedik ki az Egyház égboltján. A szomorúság, mely Sarto pápa tekintetét utolsó képein beárnyékolja, nem csak a halála előtt három héttel kitört világháború katasztrofális következményeit előlegezi meg. Ami az ő lelkét nyomja, az sokkal súlyosabb valami, mint a 20. század háborúi és forradalmai: Arról a hitehagyásról van szó, amely nemcsak a népeket, hanem az egyházi vezetőket is sújtani fogja az elkövetkezendő évszázadban.

Az elsőszámú ellenségnek, amivel Szent X. Pius pápának fel kellett vennie a harcot, ő maga adott nevet: ez a modernizmus [„comulatio omnium haeresium”, „minden eretnekség gyűjtőmedencéje” – lásd a Pascendi Dominici Gregis enciklikát]. A modernizmussal szembeni kérlelhetetlen harc kitörölhetetlenül jellemezte pontifikátusát, és szentségének egyik alapvető elemét alkotja. „Az a világosság és szilárdság, amellyel X. Pius a modernizmus hibái elleni harcot győzelemre vitte – mondja XII. Pius Sarto pápa szentté avatási beszédében – tanúsítják, hogy mily hősi fokon égett a hit erénye szent szívében (…)”.
     [Bárcsak győzelemre vitte volna, de mint tudjuk, nem vitte győzelemre, sőt, még feltartóztatni sem tudta, csak a föld alá szorította egy időre. Hogy XII. Pius mégis győzelemről beszél, nos ez csak azon furcsa adatok sorát szaporítja, melyek közé például a Bugnini-nak adott megbízás a liturgia megreformálására, a Bea bíborossal és Mgr. Montinival való szoros barátsága, az ős-bumm kitalálójához fűződő szoros barátsága, ennek támogatása és elismerése stb. stb. tartozik. Ez utóbbi furcsasággal kapcsolatban lásd a következő cikkeket: „Ist der Gott des Urknalls der Gott der Katholiken?” (= Az ősrobbanás istene valóban a katolikusok Istene?) – amiből ez a megállapítás való: „Az evolúció teóriájának megítélése ezért egyúttal mindig elárulja, hogy az illető hogyan áll a modernizmushoz.” (Darum ist das Urteil über die Evolutionstheorie zugleich auch immer ein Modernismustest.”) És ezt „Der heilige Thomas und der Urknall” (= Szent Tamás és az ősrobbanás), ahol ez az adat olvasható: „Georges Lemaître, az »ős-robbanás« teóriájának megalapítója ugyanis katolikus pap volt, akit 1940-ben XII. Pius a Tudományok Pápai Akadémiájára hívott meg tanítani, és aki 1960-tól haláláig ezen akadémia elnöke volt. 1951. novemberében az akadémia konferenciáján XII. Pius pápa egy előadáson kifejtette, hogy az »ősrobbanás-teóriája« biztos bizonyítéka a világ teremtésének és ezzel Istennek, mint teremtőnek.” („Der Begründer der „Urknalltheorie“, war nämlich katholischer Priester und wurde 1940 von Pius XII. in die päpstliche Akademie der Wissenschaften berufen, deren Präsident er dann von 1960 bis zu seinem Tod gewesen ist. Und bei einer Tagung dieser Akademie im November 1951 führte Papst Pius XII. in einem Vortrag aus, daß die „Urknalltheorie“ ein sicherer Beweis für die Erschaffung der Welt und somit für Gott als Schöpfer sei.”)]

A modernizmus ellenében, amely egyetemes aposztáziát proponált úgy a hittől, mint az Egyháztól, Szent X. Pius autentikus reformot indított, amelynek lényegét a katolikus hitigazság védelme és továbbadása jelentette. A Pascendi kezdetű enciklika (1907), amellyel a modernizmus hibáira csapott le, a 20. századi katolikus Egyház legfontosabb teológiai és filozófiai műve. Szent X. Pius pápa azonban nem szorítkozott arra, hogy az eszmékben lévő rosszal vegye fel a harcot, mintha azok a történelemben testetlenül léteznének, hanem a hibák történelmi hordozóira is le akart csapni, s így nem hezitált cenzúrát alkalmazni, ellenőrizni a szemináriumokat és a hittudományi egyetemeket és minden pappal letettetni az antimodernista esküt.

Ez a fajta következetesség a doktrína és a pápai gyakorlat között erőszakos támadásokat váltott ki a kripto-modernisták részéről. Amikor XII. Pius előbb boldoggá (1951), majd szentté (1954) avatásához adta támogatását, Sarto pápát ellenfelei azzal vádolták, hogy korának termékeny újítóival nem tudott azonosulni és a modernizmust brutális, krimibe illő eszközökkel nyomta el. XII. Pius megbízta Ferdinando Antonellit, a későbbi püspököt, hogy állítson össze egy történelmi Disquisitio-t, melynek feladata az volt, hogy tanúvallomások és dokumentumok alapján eloszlassa az elődjével szemben felhozott vádakat. Napjainkban azonban ezek a vádak újra reneszánszukat élik, azt a cikket is beleértve, amellyel az Osservatore Romano újságírója, Carlo Fantappié emlékezett meg X. Piusról éppen augusztus 20-án, halála évfordulóján az újság hasábjain.

Professzor Fantappié, a Szentszék napilapjában méltatja Gianpaolo Romanato: „X. Pius: Napjaink katolicizmusának gyökerei” című művét (Lindau, Torino 2014), és abbéli igyekezetében, hogy megfelelő távolságot tartson a „lefebvriánusok manipulációitól” – ahogyan szerencsétlenül megfogalmazta, egy „ilyen, teológiai jelentést nélkülöző kifejezést használva” – odáig jut el, hogy átveszi a modernista történészek nézeteit. Ugyanis írásában X. Piusnak „autokratikus vezetési módszer”-t tulajdonít, amelyet ráadásul „tendenciózus defenzív viselkedés kísért a társadalmi rendszerrel és bizalmatlanság a saját munkatársaival szemben, akiknek hűségét és engedelmességét nem ritkán kétségbe vonta”.
     Ennek alapján „az is érthetővé válik, hogyan volt lehetséges az, hogy a pápa titkolózásokba bocsátkozzon vagy éppen rendkívüli módon gyanakvó és kemény legyen bizonyos bíborosokkal, püspökökkel és papokkal szemben.
     Romanato, a vatikáni irattárban végzett legutóbbi kutatásoktól megszédülve véglegesen szakít azokkal a hipotézisekkel, amelyek megpróbálták a rendőri módszerek alkalmazásának felelősségét a pápa helyett inkább a közvetlen munkatársakra hárítani”.

Tehát ezekben az írásokban ugyanazokról a kritikákról van szó, melyekkel néhány évvel ezelőtt Alberto Melloni illette X. Piust, a „modernisták veszedelmét”. E szerint a vatikáni irattár anyagai segítségével „meg tudjuk határozni az évet, amelytől fogva X. Pius tudatos és aktív részese volt az antimodernisták által gyakorolt intézményes erőszaknak” (Corriere della Sera, 2006. augusztus 23.).

Ezen neo-modernisták szerint az alapprobléma nem az, hogy „milyen módszerekkel lett elnyomva a modernizmus, hanem hogyan jöhetett ez létre és érvényes volt-e”. Szerintük X. Pius vízióját a történelem „túlhaladta”, mert nem volt képes integrálni a teológia és az ekkleziológia 20. századi fejlődését. „Alakja alapvetően dialektikus antitézise a teológiai modernitás tézisének”. Fantappié végül azzal zárja, hogy X. Pius szerepe az lett volna, hogy a katolicizmus hajóját átvezesse a restauráció struktúráitól és mentalitásától az intézményi, jogi és lelkipásztori modernitásba”.

Hogy ki tudjunk szabadulni ebből a zűrzavarból, forduljunk Cristina Siccardi könyvéhez, amelyet a San Paolo kiadó nemrégiben jelentetett meg „Szent X. Pius: a pápa, aki rendbetette és megreformálta az Egyházat címmel, és Raymond Burke bíboros, az Apostoli Szignatúra Legfelsőbb Bíróságának vezetője őeminenciájának értékes előszavával.

A bíboros előszavában visszaemlékezik arra, hogy X. Pius pápa már első enciklikájától, az E supremi apostolatustól fogva (1903. október 4.) hogyan hirdette meg pontifikátusa programját a világban uralkodó zűrzavar, hitbéli és egyházbéli tévedések és a tömegek hitének elveszítése ellenében. A szent pápa ezzel az aposztáziával Szent Pál szavait állította szembe: hogy Krisztusban, mint főben foglaljon össze mindent, hogy minden dolgot Krisztusra vezessen vissza.
     Krisztusban foglalni össze mindent [„Mindent megújítani Krisztusban” = „instaurare omnia in Christo”] ez valóban Szent X. Pius pápa uralkodásának az összegzése – írja Burke bíboros – mindent föltenni arra, hogy újra keresztény hitre térítsük a társadalmat, melyet megtépázott a liberális relativizmus, amely lábbal tiporja Isten jogait egy olyan „tudomány” nevében, mely minden, a Teremtőjével való kötelékétől elszabadult.

Ebben a környezetben helyezkedik el Szent X. Pius pápa reformeri munkája, amely mindenekelőtt is katekétai munka, mert megértette, hogy a túláradó hibákkal szemben a hit mindig mélyebb megismerését kell állítani és terjeszteni a legfiatalabbaktól, a gyerekektől kezdve. 1912 vége felé vágya megvalósult a Katekizmus kiadásával, amely tőle kapta nevét és amelyet először csak a római egyházmegyének szántak, majd később az ország és a világ összes egyházmegyéjében elterjedt.

Szent X. Pius pápa hatalmas reformáló és restauráló munkája saját egyházi köreiben is értetlenségbe ütközött. „Szent X. Pius – írja Cristina Siccardi – nem kereste a római kúria egyetértését, a papokét, a püspökökét, a bíborosokét, a hívőkét; s legkevésbé sem kereste a világ egyetértését, hanem mindenkoron és csakis az Istenét, akár a saját magáról alkotott kép kára árán is. Így tévén, kétségkívül rengeteg ellenséget szerzett magának már életében és még inkább halálában.”

Ma elmondhatjuk, hogy a legrosszabb ellenség nem az, amely nyíltan támadja őt, hanem azok, akik megpróbálják a művét kiüresíteni, és őt úgy beállítani, mintha a zsinati és a zsinat utáni reformoknak az előfutára lett volna.

A Tribuna di Treviso című napilap arról értesít, hogy Szent X. Pius pápa halálának 100. évfordulója alkalmából a Trevisoi Egyházkerület „megnyitotta a kapukat az elváltak és az együttélők előtt”, meghívta őket az egyházmegye öt templomába, köztük a Riesi templomba is, ahol Giuseppe Sarto született, hogy együtt imádkozzanak az októberi családügyi szinódus jó kimeneteléért. Amellyel kapcsolatban Kasper bíboros már megszabta az irányvonalat, a február 20-i konzisztórium alkalmával.


(forrás: http://www.riscossacristiana.it/memoriam-il-vero-volto-di-san-pio-di-roberto-de-mattei/)
http://katolikus-honlap.hu/1402/xpius.htm