Szent Alexandra
Szent Erik vértanú, † 1151.
Svédország
később lett keresztény, mint Dánia vagy Norvégia. A XI. században főleg
angolszász hittérítők tevékenykedtek az országban, de krónikák tanúsága
szerint Uppsalában még 1075 körül is bálványokat tiszteltek a pogány
nemzeti szentélyben, s a szent berekben ember- és állatáldozatokat
mutattak be. A brémai érsek több püspökséget is alapított, ám a svédek
csak Sverker király (kb. 1130–1156) uralma idején tértek át a
kereszténységre; az első kolostorokat is akkor alapították.
CANTALICE*-i SZENT FÉLIX kapucinus (1515-1587)
Szent Erik vértanú, † 1151.
Május
18-án Svédország védőszentjére emlékezik az Egyház. Erik király vezette
be a kereszténységet hazájában. Az igazságosság szellemében és a közjót
szem előtt tartva uralkodott körülbelül 1156 és 1160 között.
Szentségének első bizonysága az uppsalai püspökség 1198. évi naptára,
amelyben május 18-án szerepel Hericus Rex ünnepe. 1256-ban pápai bulla engedélyezte ünnepnapját.

Sverker király lázadás áldozata lett, utódjául Erik Jedvardsont választották meg.
Erik
svéd király életéről a források keveset árulnak el: körülbelül 1156 és
1160 között uralkodott. Származását homály fedi, valószínűleg
parasztcsaládban született Uppsalában (a pogány korban is fontos város
Svédország egyházi központja, 1164 óta a svéd érsek székvárosa lett).
Az ország északi részén 1150-ben választották meg I. Sverker
ellenkirályává.
Az általa 1154–1155-ben vezetett keresztes
hadjárat során hű barátjával és munkatársával, Henrik uppsalai
püspökkel és seregével partra szállt Finnországban, hogy megerősítse a
svéd befolyást és előmozdítsa a keresztény missziót. A finnek csatát
vesztettek. A legenda szerint Erik könnyezett az elesett finnek láttán,
amiért megkereszteletlenül kellett meghalniuk. Hazatérvén, Erik
Henriket Finnország első püspökeként Turkuban hagyta. Henrik püspök
életével fizetett, amikor egy gyilkost rá akart venni a megtérésre.
Finnország nemzeti szentjeként és apostolaként temették el Turku
katedrálisában.
Svédország másik királyának, I. Sverkernek meggyilkolása után
választották
meg Eriket az egész ország királyává, így egyesíthette az országot.
Dániai Krisztinával (1125–1170), I. Erik dán király dédunokájával
házasodott össze, négy gyermekük született. Királyi udvarát Uppsalában
rendezte be.

Az Erik-legenda mai változata egy jóval korábbi
eredetin alapszik, amely fő vonásaiban történelmileg hiteles: eszerint
Erik az egyházhoz hű király volt, aki az igazságosság szellemében és a
közjót szem előtt tartva uralkodott. Különös gondot fordított a
templomok építésére; kiváltságokkal látott el egy ciszterci kolostort.
Erik király alapította az uppsalai püspökséget, mely később, 1164-ben
Svédország legfőbb főegyházmegyéje lett.
Szigorú aszkézis
jellemezte. Sok új törvényt hozott a régi, pogány szellemű törvények
helyett. Emlékére a svéd törvénykönyvet Szent Erik törvényének nevezték
el.
A svédek szentéletű királya erőszakos halált szenvedett.
Legendája szerint ellenfelei a dán trónkövetelő, Magnus Henriksson
vezetésével 1160-ban, Krisztus mennybemenetele ünnepén támadtak a
szentmisét hallgató Erikre. A király meg akart küzdeni a támadókkal, ám
túl kevés harcos volt vele – támadói leterítették és megölték. Csontjai
fennmaradtak, egy nyakcsigolyája tanúsítja a halálnemet.
Szentségének első bizonysága az uppsalai püspökség 1198. évi naptára, amelyben május 18-án szerepel Hericus Rex ünnepe.
1256-ban pápai bulla engedélyezte ünnepnapját. A Szent Eriknek ajánlott
gótikus uppsalai székesegyház a világ egyik leghatalmasabb temploma.
Ma is itt lehet megtekinteni a III. János király által 1574-ben
készíttetett aranyozott ezüst szarkofágot, amelyben Erik ereklyéit
őrzik.
A kései középkorból szép liturgikus szövegek örökítik meg Erik Svédország nemzeti szentjeként való tiszteletét.
Magyar Kurír
CANTALICE*-i SZENT FÉLIX kapucinus (1515-1587)
*Cantalice, 1515. +Róma, 1587. május 18.
1525-ben
jött létre a kapucinus rend a ferencesek obszerváns mozgalmából, s a
ferences eszménynek életmódban és lélekgondozás terén történt megújítása
által a katolikus megújulás fontos forrásává vált. 1542-ben azonban
váratlanul -- az évszázad szelleme és a Krisztus- követés közti
feszültségben -- a rend veszélyes válságba került, amikor általános
vikáriusa, Bernardino Ochino (1487--1565) a protestánsok táborába állt
át, majd az inkvizíció elől Genfbe menekült. Szenzációt keltő botránnyá
azért dagadt az eset, mert Ochino nemcsak feddhetetlen életű, ünnepelt
bűnbánathirdető volt, hanem egyben olasz is. A kibontakozó reform
jövőjéért aggódva III. Pál pápa (1534--1549) így nyilvánította ki
félelmét: ,,Hamarosan nem lesz már többé kapucinus!''
A pápa
azonban tévedett, mert nem gondolt azoknak a szerény és egyszerű
testvéreknek tevékenységére, akik a maguk módján ébren tartották Assisi
Szegényének és Balgájának szellemét. Lengő szakállal, hegyes csuklyával
és koldustarisznyával, kevés szóval és tanultsággal prédikálták az
Egyház gazdagságra és hatalomra törekvő tagjainak és a törtető világnak a
szegény és szolgáló Krisztus üzenetét. Így történt a kicsinyek és
egyszerűek egyikével is, aki jámbor halálával újból beszéd tárgyává
tette a kapucinusokat: 1587 pünkösdjén futótűzként terjedt el a hír az
örök városban, hogy meghalt ,,Deogratias testvér''. (Így nevezték a
rómaiak tréfásan és szeretettel a városszerte ismert Félixet az általa
folytonosan ismételt ,,Deo gratias'', ,,hála Istennek'' szava miatt.) A
testvéreknek hamarosan be kellett zárniok a templomot és a kolostort is,
olyan hatalmas tömegben áradtak az emberek. A temetés után maga V.
Sixtus pápa (1585--1590) is megjelent bíborosai kíséretében, hogy
ország-világ előtt kinyilvánítsa: mennyire tisztelte az egyszerű
testvért. Ő indította el boldoggá avatási perét is, amelyben tanúként
lépett fel, mert csupán ő maga az elhunyt tizennyolc csodáját ismerte.
Az
alázatos szent haláláról való értesülésen túl az egyházi felsőbbség
tudomást szerzett arról is, hogy Deogratias testvér lelkülete a
kapucinusok rendje számára is legyűrte a kezdeti idők válságát; néhány
évtizeden belül tagjainak és alapításainak száma ötszörösére nőtt. Azt a
veszélyt, amelybe a nagy tehetségű és ékesszavú Ochino által került a
rend, Isten elűzte az Abruzzókból való egyszerű paraszti szolga élete és
példája által. Pál apostol keresztről szóló prédikációja az olyan
emberekben, mint Deogratias testvér a Krisztussal egyesült élet
engedelmesen és örömmel fogadott megtapasztalásává lett: ,,Isten azt
választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a
bölcseket; s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy
megszégyenítse az erőseket...'' (Kor 1,27-28).
Félix testvér a
gyalázat napjaiban megtalálta az utat a kapucinusokhoz. Azzal a
kívánsággal ment közéjük, hogy egész életén át testvéreinek szolgáljon;
az Úr volt a mintaképe, aki szintén azért jött, hogy mindenkinek
szolgája legyen. ,,Nem testvér vagyok -- lehetett hallani gyakran
ajkáról --, hanem csupán a testvéreknél lakom, és a teherhordó állatuk
vagyok.'' Amikor a rend protektor bíborosa és generálisa az idős és
hasgörcsöktől kínzott Félixnek könnyítést javasoltak, ezt kapták
válaszul: ,,A katonának fegyver alatt, az igásállatnak nyereg alatt kell
meghalnia.''
Negyven éven át járta a szent kolduló barátként a
reneszánsz épületekkel pompázó Rómát, hogy a testvérek létfenntartásához
szükségeseket összekoldulja. A Poverello hűséges tanítványaként mindig
mezítláb és köpeny nélkül járt, még télen is, egy zsákszerű,
agyonfoltozott csuhában. Deogratias testvér úgy hozzá tartozott Róma
városképéhez, mint azon idők ismert szentjei: Loyolai Ignác (lásd: A
szentek élete, 387. o.), Borgia Ferenc (lásd: 524. o.), Gonzaga Alajos
(lásd: A szentek élete, 274. o.), V. Pius pápa (lásd: A szentek élete,
187. o.), Borromei Károly (lásd: A szentek élete, 637. o.), Lellisi
Kamill (lásd: A szentek élete, 348. o.) és Néri Fülöp (lásd: A szentek
élete, 227. o.).
Valamennyien ismerték, tisztelték és szerették a
szent koldust, a város kedvencét. Montalto bíboros, a későbbi V. Sixtus
pápa Félix tarisznyájából egy darab kenyeret kért, Néri Fülöpöt
megkínálta korsójából borral, amelyet kolduló útjain kapott. Tápláléka
egy kevés kenyérhéj volt, néhány deszka szolgált nyugvóhelyéül, egy
rőzsenyaláb vánkosául, és elegendő volt számára két-három órai alvás. Az
éjszaka többi óráját imaapostolsága számára tartotta fenn.
,,Imádsága
és Istennel való állandó kapcsolata volt egész művészete és
szentségének titka.'' Egy életrajzírójának e megállapítása bizonyára a
legjobban illik rá. Nem esett nehezére, hogy éjszakákat virrasszon át a
szentségházban lévő Üdvözítő előtt térdelve. A rendi szokásnak
megfelelően hosszú időn át három-négyszer áldozott hetenként, életének
utolsó tizenöt évében naponta, s ez az akkori időkben nagy ritkaságnak
számított. Imádságait a liturgiából merítette. Mivel nem tudott olvasni,
évek alatt kívülről megtanulta a misszále és a breviárium nagy részét.
Könnyű volt hát számára, hogy az oltárnál levő pappal ,,lélekben együtt
celebráljon'', amint megszabták a rend szabályzatai. A breviárium
laudesének és vesperásának csaknem minden antifonáját fejből tudta. Egy
antifonával, egy evangéliumi vagy szentlecke- perikópával (napi
olvasmányok) kezdte éjjeli imádságát.
Szelíd jóságával sokakat
visszatartott a bűntől, vagy meg tudott téríteni. Egy alkalommal éppen
akkor tért be koldulni egy megvesztegethető bíró házába, amikor valaki
egy borjút hozott, hogy kedvező ítéletben legyen része. A borjú Félix
láttán bőgni kezdett, mire ő azt mondta a bírónak: ,,Látja, uram,
mennyire könyörög ez a borjú ajándékozójának érdekében?'' -- mire a bíró
megtért.
Más alkalommal egy ügyvéd a könyvtárába vezette és
mutogatta neki híres gyűjteményét. Félix a feszületre mutatva jegyezte
meg: ,,Uram, ha ezt a könyvet nem tanulmányozza, minden másból több
igazságtalanságot, mint igazságot fog tanulni!''
A jövendölés és
csodatétel adománya, amellyel Isten gazdagon ellátta, ráirányította a
nyilvánosság figyelmét. Így X. Ince pápának (1644-- 1655) előre
megmondta pápává választását. Amikor megjövendölte a tiarát Montalto
bíborosnak, a későbbi V. Sixtus pápának, ezzel a merész utalással tette:
,,Majd ha pápa lesz, pápaként is cselekedjék Isten dicsőségére és az
Egyház javára; máskülönben jobb lenne Önnek, ha megmaradna kisebb
testvérnek'' (Montalto ugyanis a minoriták generálisa volt).
Utolsó
nyolc évében a szent súlyos szenvedéseket állt ki betegsége miatt, ez
azonban egyáltalán nem gátolta lelki buzgóságában. ,,Rózsák ezek,
virágok'' -- vélekedett szenvedéséről Deogratias testvér a Megfeszített
iránti izzó szeretetében. Amikor az orvos arra intette, hogy kérjen
Istentől enyhületet, ezt a választ kapta: ,,Még ha tudnám is, hogy Isten
kérésemre egészségessé tenne, akkor sem kérném ezt tőle. Ha Isten
fájdalmat küld rám, miért ne szenvedném el iránta való szeretetből?''
,,Ebben
a szegényes, szűk kuckóban lakott Isten szolgája negyven éven át'' --
mondta XII. Ince pápa (1691--1700) a kíséretében lévő bíborosoknak,
amikor 1700-ban belépett a cellájába. ,,Ő, aki itt a földön csak
egyszerű testvér és testvéreinek alamizsnagyűjtője volt, most Istennel
együtt uralkodik a mennyben, és tisztelik a világ nagyjai és előkelői,
ezzel pedig megszégyeníti a világ minden fejedelmének és uralkodójának
dicsőségét.''
1625-ben boldoggá, 1712. május 22-én szentté avatták.
Imádság:
Istenünk,
te Szent Félixben az evangéliumi egyszerűség és ártatlan élet példáját
adtad a ferences családnak és az egész Egyháznak; add meg nekünk, hogy
nyomdokain járva egyedül Krisztust igyekezzünk szeretni és örvendezve
követni. Aki veled él és uralkodik mindörökké.
SZENT I. JÁNOS PÁPA
+Ravenna, 526. május 18.
Római
hagyomány szerint János Toszkánából származott és 523. augusztus 13-án
lett Hormisdas pápa utóda. Hároméves pápasága (523-- 526) nem állt
kedvező csillagzat jegyében. Itáliában a keleti gótok voltak az urak
Nagy Theodorich alatt (471--526), Konstantinápolyban Jusztinosz császár
uralkodott (518--527). János sorsát csak a kor Kelet- és Nyugat-Róma
között fennálló egyházi és politikai feszültségének ismeretében lehet
megérteni. Theodorichot 498-ban elismerték Itália uralkodójának, és mint
a kelet-római császár helytartója uralkodott Ravennában. Ravenna
műemlékei mindmáig tanúskodnak uralkodói öntudatáról és a klasszikus
műveltségnek az ő uralma alatt bekövetkezett jelentős utóvirágzásáról. A
nagy műveltségű Cassiodorus segítette a királyt a régi római örökség
megőrzésében.
A római püspök és egyháza iránt Theodorich
jóindulatú és nagyvonalú volt. Ariánus keleti gótjai és a bennszülött
katolikus lakosság között igyekezett fenntartani a békét és az
egyetértést. A római egyháznak a politikai támogatásra szüksége volt,
mert a kelet-római egyháztól gyűlölködő szakadás választotta el. A
kalcedoni zsinat (451) teológiai döntése a bizánci egyházban
elkeseredett viszálykodást támasztott. Ismételten kísérletet tettek a
harcoló pártok békítésére. Teológiai kompromisszum-formulákat tettek az
asztalra, de azok nem feleltek meg sem a zsinat szándékának, sem az
ellenfeleknek. Zénó császár 482-ben Akakiosz pátriárka beleegyezésével
kihirdetett egy ilyen egységesítő formulát -- ez az ún. Henotikon. Róma
azonban tiltakozott, és ez a két egyház szétszakadását eredményezte
(akakioszi szakadás). Róma szemében a bizánci egyház és császár
eretneknek számított.
A Bizánccal való teológiai nézeteltérés jó
irányban hatott Theodorichra a római egyházhoz fűződő viszonyában.
Rómának ugyanis Theodorich hatalma biztosította, hogy a bizánci
hitvallást ne lehessen rákényszeríteni. Amikor azonban Hormisdas pápa
alatt 519-ben megszűnhetett a szakadás, és a két egyház újra egyesült az
egy hitben, Itáliában döntően megváltozott a helyzet. A római
hagyománynak megfelelően inkább kedvelték a kelet-római császárt, mint a
keleti gót Theodorichot. Theodorich nagyra törő terveket szőtt egy
nyugat-római- germán állam alapításáról. Ennek állt volna útjában és
meghiúsulását jelentette volna, ha sikerül kiterjeszteni a kelet-római
befolyást más germán államokra, pl. Sigismund király Burgundiájára vagy
az észak- afrikai vandálokra. Ilyen körülmények között a Kelet-Római
Birodalommal való rokonszenv vagy barátság felségárulás számba ment. A
király hosszú éveken át legbizalmasabb embere, a politikus és filozófus
Boëthius ennek a gyanúnak esett áldozatául 524-ben.
A császári
politika zordságát hamarosan megérezte I. János római püspök is.
Theodorich a gótok szószólójának tartotta magát bizánci területen is,
ahol Jusztinosz császár fölújította a régi római eretnek- törvényt, és
524-ben az ariánus gótok ellen fordult. Ez kényszer- megtérésekhez
vezetett. Az ariánusoktól elvették templomaikat, és katolikus
istentiszteleti célokra használták őket. Félő volt, hogy a császár és
Theodorich versengése vallásháborúba csap át. Ebben a feszült helyzetben
Theodorich Róma püspökét tette meg a bizánci udvarba menesztett egyik
küldöttség vezetőjének. A katolikus főpásztornak kellett az ariánus
gótok érdekében közbenjárnia és a császárt kártérítésre fölszólítania.
Elutazása előtt János Ravennában ezt mondta a királynak: ,,Tedd
hamarosan, amit tenni akarsz. Szilárdan állok előtted. Nem ígérem neked,
hogy megteszem, amit kívánsz. Nem fogok a császárnak ilyet mondani.''
Jánost
a keleti útra politikai parancs kényszerítette, amely szinte
lehetetlent kívánt tőle. Ez volt az első pápai utazás a bizánci udvarba.
Két évszázadon át kényszerültek ezután római pápák -- többnyire
kritikus helyzetekben és megalázó körülmények között -- erre a tengeri
útra. Most azonban Jánost teljes tisztelettel fogadták
Konstantinápolyban. 526 húsvétján a bizánci szertartások értelmében ő
tehette a császár fejére a koronát. Küldetésében, amelyet maga sem
tudott egész szívvel vállalni, természetesen nem érhetett el teljes
sikert. A keleti-gót országban a katolikusok ellen kilátásba helyezett
megtorlások tanácsossá tették, hogy a császár megígérje az ariánus
templomok visszaadását. A kényszer-megtérések visszavonását azonban nem
biztosították. Biztos, hogy a pápa nem is erőltette Theodorich e
követelését. Theodorich számára tehát üres kézzel tért vissza a pápa
Itáliába. A felségárulás gyanúja igen kézenfekvő volt. A pápát a
ravennai udvarban fogva tartották, s néhány nap múlva, 526. május 18- án
meg is halt ott. Holttestét Rómába szállították, és a Szent Péter-
bazilika előcsarnokában temették el.
Az utókor vértanúnak
tekintette a pápát. Ravennai kényszertartózkodását hosszú rabságnak
tekintették, hirtelen halálát a börtönben elszenvedett nélkülözésekkel
magyarázták. Sírfelirata is küldetésének és halálának ilyen értelmezését
tükrözi: ,,Krisztus vágóáldozata.'' A hagyomány további fejlődésében
megerősödött a meggyőződés János pápa vértanúságáról. Theodorich képe
közben komor és ellenséges lett. Dühöngő katolikus-üldözővé lett, akire
sokat átruháztak abból, amit a régi egyház az üldözőkről elbeszélt. Nagy
Szent Gergely elmondja egy remete látomását, amelyben János pápa és a
Theodorich által megöletett római Symmachus a gót királyt egy vulkán
kráterébe taszította (Dialogus IV, 30). Az így értelmezett történetben a
pápa egyoldalúan az egyházi szabadság állhatatos védelmezője lett, aki
azonban elbukik a világi hatalom túlerejével szemben. A szentek
tiszteletében János így típusa lett az egyházi férfinak, aki csak
szenvedve tud győzni.
Ünnepét a 12. században vették föl a római
naptárba, május 27-re, amikor a Szent Péter-bazilikában történt
temetésére emlékeztek. 1969- ben áthelyezték halála napjára.
--------------------------------------------------------------------------------
A
szent pápáról, akit a későbbi egyház ,,Krisztus vágóáldozata'' névvel
tisztelt meg, nem sok személyes és egyéniségére jellemző esetet
ismerünk, inkább csak történeti eseményeket. Egy legendásan kibővített
elbeszélés elmondja, hogyan érkezett meg a Boszporusz-melléki
császárvárosba.
Amikor elterjedt Konstantinápolyban a pápa és
küldöttsége irkezésének a híre, az ünnepi ruhába öltözött nép több
órányi járásra elébe ment. Ünnepélyes körmenetben, kereszttel,
lobogókkal és égő gyertyákkal fogadták Róma püspökét. Nyilvános ünnep és
általános öröm kísérte érkezését. Mindenki a magas vendég áldását
várta. A császár maga is kiment elébe udvarával együtt, leborult előtte,
és rendkívüli tiszteletadásban részesítette.
János az
úgynevezett Aranykapun vonult be a városba. A kapu ívei alatt egy vak
borult le előtte. Arra kérte, hogy Krisztus helytartójaként segítse
szeme világához, ahogyan Krisztus is megtette ezt. János megérintette a
vak szemét, keresztet vetett rá, és az rögtön látott.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
hívő lelkek oltalmazója, ki ezt a napot Szent János pápa vértanúságával
szentelted meg, kérünk, hallgasd meg néped könyörgését, és engedd, hogy
akik tiszteljük őt, hitének állhatatosságában követhessük!
Szent Péter és vértanútársai
Décius
császár üldözése idején a helieszpontuszi Lampszaka városában elfogták
Pétert, aki ékes tekintetű, testben, és lélekben erős keresztény ifjú
volt. Hitében való állhatatossága miatt lefejezték. Ebben az időben
fogták el és zárták börtönbe Dénest a keresztény katonát, majd Andrást
és Pált, majd Krisztinát, Herakleát? Paulint és Benedimot. Az első 5
vértanú Lerapszakában szenvedett vértanúságot, az utóbbi hármat pedig
Athénban dobták tüzes kemencébe 250-ben.
Szent Simeon és vértanútársai
Simeon,
Izsák és Bachtisz, mindhárman Perzsiából származtak. Keresztény hitük
miatt II. Szápor király alatt megkötözték őket és kényszerítették, hogy
áldozzanak a napnak és a tűznek. Mivel ezt megtagadták, börtönbe
vetették, megkínozták őket, végül pedig lefejezték a IV. vagy V.
században.
Szent Teodót és vértanútársai
Teodót
Dioklécián császár uralkodása idején élt Ankyrában. Vendégfogadót
tartott fenn, és abban menedéket adott a keresztényeknek. A börtönben
levőket maga látogatta meg és vigasztalta, kiszolgálta őket,
holttestüket pedig eltemette. Házában tartották a keresztények titokban
az istentiszteleteket. A parancsnok hosszú ideig nem hallott Teodót
áldásos tevékenységéről. Abban az időben 7 keresztény nőt fogtak el,
mivel megtagadták, hogy megmossák a bálványszobrokat. A legidősebb:
Tekusza, Teodótnak nagynénje volt. Kínzások után mindnyájakat, nyakukra
követ kötve, a tóba fullasztották. Éjszaka, egy csodálatos lámpás
segítségével, Teodót kihúzta a tóból a szent nők tetemeit és eltemette
őket. A következő napon a hóhérok kiásták a vértanúnők testét és
elégették azokat. Teodótot pedig tettéért megkínozták. A vértanú lelki
erővel megerősödve a kínok között nem szűnt meg elmarasztalni a
pogányság tévelygéseit. Lefejezés által nyerte el a vértanúságot
303-ban. Testét el akarták égetni, de a nagy vihar megakadályozta a
hóhérokat, így a testét a keresztények temettek el.