Kyzike
Mizia kisázsiai területén található város. Mielőtt Nagy Konstantin
császár kormányozta volna a területet, pogány elődei üldözték a
keresztényeket. A keresztények egy része elrejtőzött, más része önként
vállalta a kínzásokat is hitéért és nem rejtőzött el. Ezek közé
tartozott a 9 vértanú. Különféle helységekből származtak, de Kyzikében
gyűltek össze. Mivel bátran leleplezték a pogányokat tévelygéseik miatt,
Dioklécián császár először megkínoztatta őket. Mindnyájan kard által
nyerték el a vértanúságot a III. század végén.
Szent Diodor és Rodopián vértanúk
Á keresztény hit terjesztése miatt Diodor és Rodopián diakónust a kariai Afrodisziában agyonkövezték Dioklécián császár idején.
CLUNYI SZENT HUGÓ bencés apát
*Semur, 1024. +Cluny, 1109. április 28.
A
11. század kiemelkedő személyiségeket állít elénk, akik bevilágítják az
egyháztörténetnek e valóban sötét korszakát. A feudalizmus
invesztitúraharc által megtépázott korában a legfőbb hatalom birtokosai
az egymással szemben álló pápa és német császár. Ez egyben az Egyház
megújításának ideje is, mely Szent VII. Gergely pápa (lásd: A szentek
élete, 216. o.) életművében teljesedett ki. E szellemi mozgalmak és
eszmék Burgundiában is visszhangra találtak, ahol Hugó nagy
határozottsággal vezette Cluny híres apátságát, amelyhez Gallia, sőt
általában a Nyugat szerzeteseinek nagy része kapcsolódott.
Hugó a
nagy középkori apátok típusa volt; szentsége rendkívüli emberi
adottságokkal párosult. A lojális diplomatában és Isten emberében
egyaránt bízott VII. Gergely pápa és IV. Henrik császár: jelen lehetett
az 1077. évi canossai kiengesztelődésnél; hasonlóképpen élvezte más
pápák és császárok nagyrabecsülését is. A pápa megbízásából fontos és
kényes diplomáciai feladatokat kellett teljesítenie Magyar- és
Németországban, de a császárok is többször megbízták, hogy járjon el
érdekükben. Az Egyház azonban nem a diplomatát tiszteli benne, hanem az
alázatos és hűséges szerzetest, aki rendjéért és az emberiség érdekében
szállt síkra.
Hugó 1024-ben született Semurban; nagybátyja,
auxerre-i Hugó püspök nevelte. 1038-ban megérlelődött benne a kívánság,
hogy feleljen Krisztus hívására, és belépett a clunyi bencés kolostorba.
1044-ben szentelték pappá, s 1048-ban már prior volt. Életének már e
korszakában megkezdte közvetítő szerepét. 1049-ben sikerült megoldania
III. Henrik császár és a payerne-i kolostor közti vitát. Míg e
kolostorban tartózkodott, meghalt apátja, Clunyi Szent Odiló (lásd: 18.
o.). Clunybe való visszatérése után testvérei Odiló utódjává
választották. Később teljes egyszerűséggel vallotta be, hogy ha teste
vágyakozott is a megtisztelő apáti méltóságra, lelke védekezett ellene.
1049. február 22-én a besançoni Hugó érsektől kapta az apátáldást.
Akkoriban
kezdődött el a clunyi szerzetesség dicső korszaka. Hugó apát több
zsinaton vett részt Itáliában és Galliában; jelen volt az 1095. évi
híres clermont-i zsinaton, amelyen Szent II. Orbán pápa (lásd: 411. o.)
meghirdette az első keresztes hadjáratot a Szentföldre a mohamedánok
ellen. Ezt követően a pápa, aki maga is Clunyben tett szerzetesi
fogadalmat, 1095. október 25-én felszentelte az apátsági templom
főoltárát. Ez az ünnepélyes cselekmény képezte az apátsági templom
nagyobbítási munkálatainak nyitányát. A kolostor építői a kivitelezésben
és az építési tervben a római Szent Péter bazilikához alkalmazkodtak.
Közel egy évszázadon át Cluny hatást gyakorolt Burgundia,
Dél-Franciaország és a Pireneusi-félsziget építészetére.
Elődeihez
hasonlóan Hugó is a pápaság megbízható támasza volt a nehéz időkben.
Igyekezett elsimítani azokat a viszályokat, melyekben a római Egyház
legfőbb érdekei: a béke és az egység forogtak kockán. A pápákkal és
számos püspökkel együtt harcolt a simónia (az egyházi méltóságok áruba
bocsátása), valamint a méltatlan papság ellen. Hugó kormányzásának
hosszú ideje alatt (1049--1109) a clunyi rend fejlődésének tetőpontjára
jutott. A clunyi apát ugyanis egy egész rend feje volt a szó mai
értelmében, vagyis egy központosított és jogilag elismert egyházi
szervezeté.
Hugó a vezetése alatt álló kolostor számára
összefoglaltatta a rend érvényben levő szokásait és hagyományait, s
ezekből tudomást szerezhetünk a bencés kolostorok mindennapi életéről.
Az az előny, amelyben a közös liturgiát részesítették, nem jelentett
akadályt a munkában és a magánimádságban. Hugó gondoskodott az indokolt
könnyítésekről és felmentésekről, azok számára, akiknek különleges
feladata volt a kolostor életében.
A nagy nyitottság a kor
szükségletei iránt és a mindenkori valóságos követelményekhez való
alkalmazkodás következtében Hugó kolostorának hatása messze kisugárzott.
Kortársai mindenekelőtt tapintatát és türelmét, imádságos,
vezeklő lelkületét, testvéri szeretetét magasztalták. Akitől a világ
nagyjai tanácsot kértek, egyben a rászorulók és nyomorgók jótevője volt,
és több csodás gyógyításáról is beszámoltak. Ily módon mindenütt
ismertté tette Cluny nevét; közösségük létszáma egyre gyarapodott. Hugó
megalapította Marcigny kolostorát, az első clunyi szellemű
apácakolostort, s ezt végrendeletében utódai különleges gondjára bízta.
Elődjének,
Odiló apátnak megsejtése valóra vált: olyan vezető alatt, aki
szerzeteseinek valóban atyja, a clunyi rend bámulatos fejlődést élt át
az Egyház és a nyugati kultúra javára. Emellett Hugó tekintélye is
állandóan nőtt, de valódi nagysága nem diplomáciai küldetéseiben
rejlett, melyeket a pápák vagy világi uralkodók megbízásából
teljesített, hanem ami Isten szemében volt: vagyis igaz szerzetes
voltában.
Élete végén meggyengült egészsége miatt sem akart
lemondani szigorú, vezeklő életmódjáról. 1109 nagycsütörtökén utoljára
intézte szavait az összegyűlt szerzetesekhez, és Krisztus példájára
elvégezte a lábmosás szertartását. Húsvét napján beteg lett. Amikor
kedden, 1109. április 28- án egyik szerzetese megáldoztatta, megkérdezte
tőle, hogy megismeri-e még Krisztus testét. ,,Igen -- válaszolta --
megismerem és imádom.'' E hitvallása után meghalt. 1120. január 1-én
avatta szentté II. Callistus pápa.
COTTOLENGO SZENT JÓZSEF BENEDEK pap, rendalapító
*Bra, 1786. május 3. +Chieri, 1842. április 30.
Giuseppe
Benedetto Cottolengo Itáliában, egy piemonti kis városban, Brában
született 1786. május 3-án. Mélyen vallásos család elsőszülött fia volt
és még tizenegy testvér követte, akik közül később Józsefen kívül még
két fiú lett pap (Luigi világi pap, Alberto domonkos szerzetes). Az
egész családra nagy hatással volt az édesanya rendkívüli szeretete a
szegények és a betegek iránt.
József gyermekkorában a francia
forradalom hatásai érvényesültek Észak-Itáliában is. Amikor papi
hivatást érzett és felvették kispapnak, nem léphetett szemináriumba,
mert az a háborús idők miatt zárva volt. Három évig otthonról járt
iskolába és végezte a filozófiát, illetve a teológia első évét. 1805-ben
végre Astiban újra megnyitották a szemináriumot, s itt fejezte be
tanulmányait. 1811-ben Torinóban szentelték pappá.
Kezdetben
szülővárosában, Brában káplánkodott, majd hamarosan Corneliano d'Albában
lett helyettes plébános. Mivel minden vágya az volt, hogy egy falusi
plébánián szolgálhassa a lelkek üdvösségét, Cornelianóban úgy tűnt,
betelik szívének vágya. Isten azonban arra választotta őt, hogy a
nagyvárosi szegények apostola legyen, s ezzel megmutassa, a szociális
kérdésnek a legnyomorultabb és legelesettebbek között is van megoldása:
az irgalmas szeretet.
Amikor a környékbeli paptársak közelebbről
megismerték, észrevették, hogy Józsefben olyan lelki-szellemi
képességek szunnyadnak, amelyeket ki kell még művelni, ezért
továbbtanulásra buzdították. Be is iratkozott a torinói egyetem
teológiai karára és 1816-ban doktorált. Egy kis időre hazatért Brába,
majd 1818-ban megkapta püspökétől azt a helyet, ahol szociális apostoli
műve megszülethetett: Torinóba helyezte kanonokként a Corpus Domini
templom káptalanjába.
Kilenc évig szentmise -- zsolozsma --
prédikálás -- gyóntatás voltak életének sarkpontjai. Ami szabad ideje
maradt, azt a szegények gondozására fordította. Egy időben Páli Szent
Vince (lásd: A szentek élete, 542. o.) élete volt a lelkiolvasmánya, s
Szent Vince példája különösen felgyújtotta szívében az irgalmas
szeretetet. A nép csak úgy hívta, hogy ,,a jó kanonok''. Egy látszólag
váratlan, de nem rendkívüli esemény hozta élete nagy fordulatát.
1827-ben
egy lyoni család utazott át Torinón, s az asszony súlyos beteg lett.
Férje három apró gyermekkel és áldott állapotban lévő feleségével hiába
keresett menedéket. A kórházban azzal utasították el, hogy a terhes
asszony a szülőotthonba való; a szülőotthon nem fogadta be, mert tbc-s
volt. Végül a város menhelyén találtak menedéket, ahova az utcán
felszedett betegeket szokták egy időre elhelyezni. Az asszony állapota
válságosra fordult, és József kanonokot hívták a haldoklóhoz. Ellátta a
beteget az utolsó útravalóval, mellette volt haláláig, vigasztalta az
özvegyet és az árvákat. Visszatérve a Corpus Domini templomba,
meghúzatta a harangot, és az összegyűltekkel a Szűzanya oltáránál
elimádkozta a Lorettói litániát, melynek végeztével örömtől sugárzó
arccal csak annyit tudott mondani: ,,Megadatott a kegyelem! Áldott
legyen Mária!'' -- ebben az órában ismerte fel ugyanis, hogy Isten őt az
egészen elhagyatottak lelki-testi támaszának rendelte. A litánia
imádkozása közben a Szűzanyától kapta a gondolatot, hogy nyisson otthont
az elhagyatott, szegény betegek számára.
Azonnal ki is bérelte a
templommal szemben lévő ház két szobáját, és a Gondviselésre
támaszkodva megkezdte apostoli munkáját: az irgalmasság testi
cselekedeteinek gyakorlásával hirdette az Evangéliumot és készített utat
a hitnek. Egy fiatal özvegyasszony, Maria Nasa Pullini a munkatársa
lett, és megkezdte a betegápolásra felkészíteni a jelentkező leányokat. A
két szoba napokon belül szűknek bizonyult a betegek számára, ezért
sorra vette bérbe József a szomszédos szobákat és lakásokat. A
szomszédok természetesen idegenkedve nézték, hogyan hozzák egymás után
hordágyon a betegeket, hogyan gyűlnek ebben a nevezetessé váló házban a
kitaszított nyomorultak. Amikor híre jött, hogy kolera ütötte fel a
fejét a tartományban, a városi hatóságokkal eltávolíttatták Józseffel és
munkatársaival együtt a betegeket, a házat pedig bezáratták. 1832.
április 27-e volt. József természetes derűvel fogadta a kilakoltatást:
,,Felénk az a szokás, hogy a káposztapalántát átültetik, hogy jó nagyra
nőjön!'' -- mondta. -- És átköltözött a Valdocco városrészbe, Torino
nyomornegyedébe, ahol húsz évvel később Don Bosco (lásd: A szentek
élete, 72. o.) is otthont talált a módosabb polgárok közül kinézett
fiaival.
József még aznap, amikor átköltözött, útközben felvett a
kocsijára egy fiatal, rákos beteget. A házra, amelyet bérbe vett, ezt
írta ki: ,,A Gondviselés Kis Háza'', és Páli Szent Vince oltalmára bízta
új otthonát. A nyomorultak pedig jöttek: először a súlyos betegek,
úgyhogy egyre több kórházi ágyat kellett biztosítani; aztán a
süketnémák, a magatehetetlen öregek, idegbetegek, nyomorékok... és
József fogadta őket. Minden újabb csoportot külön családnak tekintett,
munkatársait a szolgálatukra nevelte, ő maga pedig a legsúlyosabb
eseteknél teljesített szolgálatot.
A testben nyomorultakkal egy
időben a lelki sérültek is áradni kezdtek hozzá, s egymás után nyitotta
otthonait az árvák, az utcagyerekek, a bukott nők, a veszélyeztetett
leányok s ki tudná elmondani még, hányféle nyomorúság számára. Senkit el
nem utasított, bár semmiféle vagyona nem volt, s ha megkérdezték, hogy
mire alapozza egyre terebélyesedő intézményét, azt válaszolta: a
Gondviselésre. Csúcsára állított piramishoz hasonlította alapítását,
amely az isteni Gondviselésre támaszkodik. A gyóntatója egyszer azt
mondta Józsefről: ,,Cottolengónak egymagának nagyobb hite van, mint
egész Torinónak együttvéve!''
Munkatársait így tanította:
,,Nekünk nem a Kis Ház szükségleteiért kell imádkoznunk és nem
aggodalmaskodnunk kell, hanem csak azzal kell törődnünk, hogy Isten
kedvében járjunk és mindenütt megtegyük Isten akaratát. A mi Urunk
ugyanis arra tanított minket, hogy először Isten országát keressük, és
minden mást ráadásként megkapunk. Amit a szegényeknek adunk, egészen
adjuk oda. Ha visszatartunk valamit, a Gondviselés nem küld semmit, mert
Ő tudja, hogy még van tartalékunk. Ki kell osztanunk, amink van és nem
kell a holnapi napra gondolnunk... A Gondviselés még soha nem juttatott
csődbe minket, és Istennek nem nehezebb ötezret táplálni ötszáznál. Ha
hiányt szenvedünk, azt bizalmunk hiányának kell tulajdonítanunk. A
Gondviselésnek ugyanis az a törvénye, hogy átlagos bizalomra a
megszokott módon, a rendkívüli bizalomra rendkívüli módon válaszol.''
Amikor
a Gondviselés Kis Háza már városrésznyi nagyságot ért el, és a piemonti
király is felfigyelt a dologra, felkínálták Józsefnek, hogy
birtokadományokkal támogatják. Ő ezt a leghatározottabban elutasította,
és azt mondta: ,,A Kis Ház addig fejlődik, amíg nincs semmije, amint
birtokokkal ajándékozzák meg, hanyatlani fog!'' Amikor a király
megkérdezte, gondol-e arra, mi lesz alapításával, ha meghal, azt
válaszolta, hogy nem történik más, mint a királyi udvarban az
őrségváltáskor. Ha Isten akarja, az őrségváltás megtörténik a Kis Házban
is, s az utód pontosan fogja folytatni a művet.
Tíz év alatt a
Kis Ház valóban kibontakozott, és nem ,,nagy ház'', hanem háztömbök
sokasága fogadta be József különböző családjait. Közben egymás után
alapította a szerzetesi kongregációkat férfiakból és nőkből a különféle
szolgálatokra. A betegápolók, tanítók és nevelők mellett gondja volt
örökimádó apácákra is, akik az egész alapítás kegyelmi hátterét vannak
hivatva biztosítani.
Amikor pedig József érezte, hogy eljött az
,,őrségváltás'' ideje, elbúcsúzott övéitől, és Chieribe ment az
öccséhez, hogy családjaitól távol halhasson meg. Amikor búcsúzáskor az
egyik nővér sírva mondta: ,,Atya! Mi lesz velünk?!'', így válaszolt:
,,Légy nyugodt, ha a mennyországban leszek, ahol mindent megtehetünk,
többet fogok segíteni nektek, mint amikor köztetek voltam.
Belekapaszkodom a Szűzanya köpenyébe, és a szememet nem fordítom el
rólatok. De el ne felejtsétek, amit én, szegény ember mondtam nektek!''
Utolsó
szavai a zsoltárt idézték: ,,Vigadtam, mikor nekem azt mondották: Az
Úrnak házába fölmegyünk!'' (122. zsolt.). 1917-ben boldoggá, 1934.
március 19-én szentté avatták.
SZIÉNAI SZENT KATALIN
*Sziéna, 1347. március 25. +Róma, 1380. április 29.
A
14. században az egyetemes Egyházat két nagy baj gyötörte és
csúfította. A római pápa hetven éven át idegenben, a franciaországi
Avignonban élt, s mivel egymás után hétszer francia pápát választottak, a
pápaságot politikai érdekeknek szolgáltatták ki. A másik nagy baj az
egyre fenyegetőbb török veszedelem volt, amely Palesztinában már a szent
helyek pusztulásához vezetett, és világosan látszott, hogy a török
terjeszkedésnek csak fegyverrel lehet útját állni. Ezekhez járult még
Itáliában a városállamok harca a pápai állam, a császár és egymás ellen.
Ebben a zűrzavaros században született egy leány, aki férfiakat
megszégyenítő elszántsággal és erővel imádkozott, vezekelt és harcolt
Krisztus édes Menyasszonyáért és a földi Krisztusért, ahogy ő az
Egyházat és a pápát szokta nevezni.
Amikor róla beszélünk,
rendkívül szerencsés helyzetben vagyunk, mert nem későbbi századok
történészeire vagy legendáira kell hagyatkoznunk, hanem kortárs tanúk
szólalnak meg. Sziénai Szent Katalin életrajzát ugyanis az írta meg, aki
legbensőbb titkait is ismerte: Capuai Boldog Rajmund domonkos
szerzetes, később általános rendi magiszter. Hat éven át állt mellette
mint gyóntató és lelkivezető, mégpedig Katalin életének utolsó hat
évében. Az életrajzot a szentté avatás érdekében, 1385--1395 között
írta.
A kritikus olvasóban persze fölmerülhet a gondolat: vajon
hitelesnek tekinthető-e Rajmund tanúságtétele? Vajon nem inkább egy
elfogult, jámbor, öreg szerzetesről van szó csupán, aki már a rend
szempontjai miatt is mindent elkövetett lelki gyermeke életszentségének
bizonyítása érdekében? -- Ha csak maga Rajmund tanúskodnék, talán jogos
lehetne ez a föltételezés. Ő azonban fejezetről fejezetre -- mert
ismerte az embert --megnevezi azokat a tanúkat, akiktől a leírt anyagot
hallotta, és gondosan megjelöli a tényeket, melyeket ő maga látott,
elkülönítve azoktól, melyeket Katalin beszélt el neki vagy más
szemtanúktól hallott. Ez utóbbiakat mindig név szerint említi, kezdve az
édesanyján, Lapa asszonyon, és befejezve a sort a tanítványok után egy
római asszonnyal.
Ettől az igen nagy körültekintéssel dolgozó ,,krónikástól'' tudjuk a következőket:
A
sziénai Benincasa Jakab kelmefestő mester és felesége, Lapa asszony
házassága rendkívül termékeny volt: huszonöt gyermekük született. Utolsó
előtti gyermekeik ikrek voltak, két kislány. Egyikük, akit Giovannának
kereszteltek, születése után hamarosan meghalt. A másik kislány Katalin
volt, akit Lapa asszony jobban szeretett a többieknél (talán mert a
legkisebb gyermek lévén sokáig tudta szoptatni).
Katalin egész
kicsi korában a nagy család és a széles rokonság kedvence lett. De már
három éves korában mutatkozott, hogy Istennek különleges tervei vannak e
gyermekkel, aki a jámborság szokatlan jeleit kezdte adni. Ilyen pici
korában szokása volt például, hogy a lépcsőt járva minden egyes
lépcsőfok előtt elmondott egy Üdvözlégyet. Hat éves volt, amikor az első
látomásban részesült: a domonkosok temploma felett -- ez a templom a
házuk közelében állt, és Katalin nagyon szerette -- megjelent neki
Krisztus főpapi ruhában. A kíséretében Katalin fölismerte Szent Pétert,
Szent Pált és Szent János evangélistát. Az Úr Krisztus jóságosan
rámosolygott, majd megáldotta.
Ettől a látomástól Katalin
megváltozott. Felnőttesen komoly lett, imádságos élete elmélyült, és
minden emberi segítség nélkül, csak a Szentlélek irányításával kezdte
gyakorolni a régi remeték vezeklését, böjtjét, imádságait. Lelke oly
gyorsasággal érett, hogy hét éves korában szüzességi fogadalmat tett. És
az imádság, amelybe fogadalmát foglalta, mutatja, hogy részéről ez nem
meggondolatlan gyermekjáték volt, hanem a leendő szent komoly
megnyilatkozása.
A család mindezt -- ha egyáltalán látott belőle
valamit -- nem vette komolyan, s amikor Katalin elérte a tizenkettedik
évét, kezdték fölkészíteni a házasságra. Katalin tiltakozott, de nem
lázadt föl, hanem Jegyeséhez menekült. A család -- látván
hajthatatlanságát -- zaklatni kezdte, remélve, hogy kiverik fejéből
jámbor ,,rögeszméit'': egész nap dolgoztatták, a legalantasabb
szolgálatokat végeztették vele, s összeesküdtek, hogy sohasem hagyják,
hogy egyedül legyen. Ő türelemmel viselt mindent, de amikor tizenhat
éves lett, felnőttként közölte övéivel, hogy inkább elmegy otthonról, de
szándékát, fogadalmát nem másítja meg. Ekkor, az édesapa hatására, a
család elfogadta szándékát.
Katalin alázatból nem akart
kolostorba lépni és nem is lett soha apáca. A Sziénában élő domonkos
harmadrendi nővérek (mantelláták) között akarta szolgálni Isten
dicsőségét és felebarátai üdvösségét. A nővérek azonban elutasították a
kérelmét azzal, hogy ők csak özvegyeket vesznek föl, a fiatal lányoktól
félnek, mert botrányt hozhatnak rájuk. Katalin ennek ellenére -- hiszen
egy látomásban Szent Domonkostól ígéretet kapott, hogy magára öltheti a
Bűnbánó Nővérek ruháját -- változatlanul kitartott kérése mellett, s
végül a nővérek befogadták.
Ez 1363-ban történt. Katalin ekkor
visszavonult házuk egy pinceszerű zugába, amit a cellájának nevezett.
Csak a templomba ment ki, a gyóntatóján kívül senkivel sem beszélt;
egyébként a cellájában vezekelt, imádkozott, böjtölt és virrasztott.
Ágya nem volt, a feje alatt egy kő volt a párna. Elhagyta a húst, aztán
fokozatosan a többi eledeleket is, s csak kenyeret és zöldségféléket
evett; élete végén pedig csak az Eucharisztiából élt, semmi más nem
táplálta.
Három éve tartott már ez a teljes magány, sok-sok
imádsággal és az erényért vívott harccal, amikor Krisztus megjelent
Katalinnak: gyűrűt húzott az ujjára (melyet mások nem láttak, csak
Katalin látta állandóan), és eljegyezte magával. E misztikus eljegyzést
követően pedig az Úr kiszólította őt magányából és elküldte az emberek
közé, a béke és az igazság angyalának.
Ebben az időben egyik
unokabátyja, Della Fonte Tamás volt a gyóntatója, aki a házuknál
nevelkedett mint árva gyermek, majd domonkos lett. Lassanként azonban
híre kelt, hogy Katalin rendkívül jó tanácsadó, Isten dolgairól sokkal
többet tud, mint a tudósok, és csodatevő ereje van! Kezdték keresni az
emberek, érdeklődők, tanácstalanok, tanulni vágyók. Kialakult körülötte
egy tanítványi kör, melynek tagjait ő maga a ,,családom'' névvel
illette. Természetesen ellenségei is támadtak, ezért a domonkos rend
1374. évi általános káptalanja elé idézték Firenzébe, hogy kivizsgálják a
tanítását és életét. Minthogy a vizsgálat során kifogástalannak
találták, engedélyezték további tevékenységét, s gyóntatónak és lelki
vezetőnek Capuai Rajmundot rendelték mellé.
Rajmund ettől
kezdve, leszámítva Katalin életének utolsó öt hónapját, állandóan
mellette volt. Amikor visszatértek Sziénába, pestis tört ki a városban, s
akkor megmutatkozott, hogy Katalin életét is kockára téve szolgál a
felebarátainak. Ápolta, bátorította, olykor csodával gyógyította a
betegeket. S közben már levelezni kezdett a béke és a keresztes háború
ügyében városokkal és egyes emberekkel, tanította a közelben és távolban
lévő gyermekeit és tanítványait.
1375-ben meghívták Pízába. Itt
kapta meg az Úrtól küldetésének és életének pecsétjét: április elsején,
a Szent Krisztina-templomban Krisztus megajándékozta stigmáival, melyek
Katalin kérésére láthatatlanok maradtak. Ebben az évben írta első
levelét a pápának, XI. Gergelynek.
Júniusban tért haza Sziénába,
ahol megtérítette Niccolo Tuldót, akit mint kémet halálra ítéltek. Ez a
szerencsétlen perugiai fiatalember politikai gyanakvások áldozata lett.
Katalin lecsillapította tomboló dühét és kétségbeesését: szavai
hatására az ifjú meggyónt, megáldozott, és olyan békével fogadta a
halált, mint egy szent. Csak annyit kért, hogy Katalin legyen mellette a
vesztőhelyen.
A következő években fölsorolhatatlan a csodálatos
megtérések, kibékülések, gyógyulások száma, miközben Katalin
fáradhatatlanul harcolt a pápa Rómába való visszatéréséért és a
keresztes háború megszervezéséért. A helyzetet azonban nagyon súlyossá
tette az észak- itáliai városok lázadása a pápai legátusok ellen.
Firenze egy olyan város-szövetséget akart létrehozni, amely fegyverrel
támadt volna a pápai államra. Katalin minden erejét latba vetve próbálta
megakadályozni, hogy Lucca, Píza és Sziéna csatlakozzék a szövetséghez.
1376-ban XI. Gergely interdiktum alá vetette Firenzét megátalkodottsága
miatt. A megriadt vezetőség akkor megkérte Katalint, menjen el
Avignonba és közvetítsen békét a pápa és a város között. Katalin
tanítványai egy részével útra is kelt, s június 18. és szeptember 14.
között három hónapot töltött Avignonban a pápával tárgyalva és
levelezve. Meg kellett azonban tapasztalnia, hogy az firenzeiek
küldöttsége, mely közben szintén Avignonba érkezett, nem a megegyezésük
szerint kezdett tárgyalni a pápával, sőt a segítségét is mellőzték, s a
kibékülés ügye meghiúsult.
Ekkor kapta Katalin a pápától a
hordozható oltár kiváltságát, hogy vándorútjain is minden nap
részesülhessen a szentmise és a szentáldozás kegyelmeiben. Ezen kívül a
kíséretéhez tartozott három állandó gyóntató, annak érdekében, hogy a
hozzá sereglő bűnbánók mindjárt meg is gyónhassanak.
Sok
biztatása és imádsága végre eredményt hozott: a pápa szinte megszökött
Avignonból, és 1376. szeptember 13-án elindult a tenger felé, hogy hajón
utazzék Rómába. Katalin Genováig elkísérte, s ennek köszönhető, hogy a
genovai partraszállás után -- látva az ottani zűrzavaros helyzetet -- a
pápa nem fordult mindjárt vissza. Katalin vntött belé erőt, s mikor a
pápa ismét tengerre szállt és dél felé hajózott, ő visszatért Sziénába.
XI. Gergely 1377. január 17-én vonult be Rómába. Katalin ekkor a Sziéna
közelében lévő Orcia-völgybe indult, hogy békét teremtsen a családi
háborúkban.
A pápa március végén meghalt, utóda VI. Orbán lett. Ő
ismét tárgyalni kezdett a firenzeiekkel, s a béke érdekében Katalin is
elment Firenzébe. A városban zendülést szítottak ellene: a vendéglátója
házát fölgyújtották, őt magát halálra keresték, mert benne látták
céljaik akadályát. Katalin a városon kívül egy kertben tartózkodott a
tanítványaival, amikor néhány martalóc rátámadt. Nem akart menekülni,
hanem ellenkezőleg, amikor megkérdezték, melyikük a Sziénából való
Katalin, a kérdező elé lépett, letérdelt és az ég felé tárt karokkal,
sugárzó arccal mondta: ,,Én vagyok, íme, engem ölj meg!'' -- Csak annyit
kért, hogy övéit engedjék bántatlanul elmenni. A gyilkolásra emelt
kezek lehanyatlottak, s Katalin később sokat siratta, hogy nem lehetett
vértanú Egyházáért. A tárgyalások azonban eredményre vezettek, és július
18-án végre Firenze békét kötött a pápával.
Akkor Katalin
hazatért, s ezután kezdte diktálni -- legtöbbször misztikus
elragadtatásban -- az isteni gondviselésről szóló könyvét, a Dialógust.
Azért diktált, mert ő maga sokáig (amíg az írás és olvasás képességét
misztikus módon meg nem kapta az Úrtól) nem tudott sem írni, sem
olvasni. Állandóan több ,,titkár'' és ,,titkárnő'' volt mellette, kiknek
leveleit diktálta -- gyakran egyszerre többet is -- a legkülönbözőbb
címzettek részére: világiaknak és szerzeteseknek, királyoknak és a
pápának, katonáknak és kereskedőknek... Levelei és a Dialógus lenyűgözik
az olvasót, aki elfogulatlanul fogadja tanítását. Aki nem tudja, hogy
ki az írója e könyveknek, inkább az egyházatyák közül gyanakszik
valakire, mint egy ,,műveletlen'' sziénai polgárlányra. Csakhogy ez a
leány annak a Krisztusnak lett a menyasszonya, aki a gyengékben mutatja
meg a maga isteni erejét és bölcsességét.
VI. Orbán
szerencsétlen kézzel nyúlt a kormánykerékhez. Reformot szeretett volna, s
a szükségnek megfelelően elsőként a klérust akarta megújítani, de
szigorát nem viselték el. Legszűkebb környezete is ellenállást
tanúsított, amelynek a vége az lett, hogy a francia bíborosok elhagyták
Rómát, és Fondi várában ellenpápát választottak Genfi Róbert
személyében, aki a VII. Kelemen nevet vette föl. Mindezt Katalin előre
megjövendölte. Szüntelenül buzdította gyermekeit az imádságra és a
virrasztásra, hogy e szörnyű bajt elháríthassák. Ez volt a nyugati
egyházszakadás, amely negyven évre elmondhatatlan bajokat hozott az
Egyházra.
Katalin 1378 októberében fejezte be a Dialógust. Ekkor
levelet kapott a pápától, aki arra kérte, hogy jöjjön Rómába és legyen
segítségére. Lelki gyermekeivel együtt útra kelt tehát, és a következő
ádvent első vasárnapján megérkeztek Rómába. Katalin ettől kezdve
haláláig teljes erejével VI. Orbán érvényes pápaságának elismertetéséért
és az elszakadtak visszatérítéséért küzdött.
Egészsége egyre
gyengült, de azért minden reggel gyalog ment el a S. Maria sopra
Minerva-templom melletti szállásáról a vatikáni Szent Péter-bazilikába,
hogy ott szentmisét hallgasson, és hosszú imádsággal ,,fáradozzék'' az
Egyházért. December közepén a pápa Franciaországba küldte Rajmundot,
hogy nyerje meg számára a királyt. Katalin ekkor végső búcsút vett
lelkiatyjától: elkísérte a kikötőig, és anyai aldásával bocsátotta útra.
Az 1379-es év levelezéssel, tárgyalásokkal, sok-sok vezekléssel
és imádsággal telt a pápa közelében. 1380 nagyböjtjére Katalin fekvő
beteg lett. Tanítványai tanúsága szerint iszonyatos kísértéseket
szenvedett, az ördögök valósággal tomboltak körülötte, míg végül április
29-én a tercia idején eltávozott égi Vőlegényéhez. Halála előtt még
elrendezte gyermekei sorsát, mindegyiket anyai bölcsességgel irányította
egyik vagy másik szerzetbe.
A szentté avatást II. Pius pápa
1461. június 29-én végezte. Szent Katalint 1939-ben -- Assisi Szent
Ferenccel együtt -- Itália védőszentjévé nyilvánították. 1970-ben pedig
Avilai Szent Terézzel együtt megkapta az egyházdoktor megtisztelő címét.
Tanításának sajátossága, hogy amit Aquinói Szent Tamás elvont,
cizellált rendszerben fogalmazott meg az Egyház tanításából, ugyanazt
Katalin -- a mindennapi élet konkrét problémáit Istenben elfogadva és
megoldva -- ,,egzisztenciálisan'' közli tanítványaival. Mint a szentek
mindannyian, először ő maga szemlélte és élte meg tanítását, azután adta
tovább a legkülönbözőbb rendű és rangú embereknek. Ezért tanítása
gazdag forrás ma is, s anyai és égi bölcsességgel neveli mindazokat,
akik a tanítvány hívő alázatával közelítenek hozzá.
Ünnepét
1597-ben vették föl a római naptárba, április 29-re, amely napon addig a
domonkos Veronai Szent Pétert ünnepelték. 1628-ban áthelyezték április
30-ra. 1969-ben, tekintettel arra, hogy az egyetemes naptárban Veronai
Szent Péter nem szerepel, visszakerült az ünnepe április 29-re.
--------------------------------------------------------------------------------
Katalin hét éves fejjel a következőképpen tett szüzességi fogadalmat:
,,Az
egyik nap, kiválasztva egy olyan rejtekhelyet, ahol senki sem
zavarhatta és nem is hallhatta meg, hangosan kimondta fogadalmát. Térdre
hullva, nagy áhítattal így imádkozott a Boldogságos Szűzhöz: Ó,
Boldogságos és Szentséges Szűz, aki az összes asszonyok között elsőnek
szentelted magad Istennek azzal, hogy örök szüzességet fogadtál neki, és
Ő annyira kedvelt téged, hogy Fiának Anyjává tett; határtalan
jóságodhoz folyamodom, és kérve kérlek, ne érdemeimet nézd, és ne
gyöngeségemre tekints, hanem légy hozzám annyi kegyelemmel, hogy
jegyesemül adod nekem Őt, kire szívem-lelkem minden erejével vágyakozom,
a te szentséges Fiadat, a mi egyetlen Urunkat, Jézus Krisztust. És én
megígérem Neki és Neked, hogy soha más jegyest nem engedek magam
közelébe, hanem szüzességemet a magam gyöngeségében sértetlenül megőrzöm
neki mindörökké!''
Egy beteg ápolása során hősies önuralomról
és türelemről tett tanúságot. Ezt követően éjszaka megjelent Krisztus,
és két koronát kínált neki: egy tövisből fontat és egy ékes
aranykoronát, s megkérdezte, melyiket akarja választani erre az életre. A
másikat ugyanis az égben fogja viselni. Katalin akkor az izzó szeretet
hevében kikapta az Úr kezéből a töviskoronát, és a fejébe húzta. A
tövisek fájdalmát -- mint mondta -- hosszú időn át érezte a fején.
Amikor
1375. április 1-én Pízában megkapta a stigmákat, szemtanúi is voltak a
történésnek. Később Katalin maga mondta el, hogy a Megfeszített Krisztus
sebeiből vérvörös fénysugarak indultak ki és tartottak keze, oldala és
lába felé. Akkor ő -- hogy a feltűnés kísértéseit elkerülhesse -- azt
kérte, hogy a sebeket kívülről ne lehessen látni. És az Úr meghallgatta,
mert a vérvörös sugarak fehérré váltak, és úgy fúródtak a testébe.
Attól kezdve a sebek gyötrelmét Katalin haláláig szenvedte.
Csodatételei
nagyon emberközelben történtek, a napi segítségnyújtás közben. Így nem
is egyszer kenyeret szaporított éhes ,,családjának''; egy alkalommal
például Rómában, amikor a gondatlan hetesnővér elfelejtett kenyeret
szerezni. Atyja házanépét egyszer hónapokig itatta egy kicsi hordóból
borral, sőt a szegényeknek is adott belőle rendszeresen, és a hordó nem
apadt ki!
E fizikai csodáknál sokkal jelentősebbek voltak a
lelkiekkel kapcsolatos csodái: olvasott a lelkekben, megrögzött bűnösök
tértek meg, régi-régi ellenségeskedések szűntek meg a szavára.
Elmondhatatlan bűz érzéséről panaszkodott, amikor bűnöket rejtegető,
elegáns arisztokraták közt volt.
Amikor Avignonban a pápa előtt
beszélt, a pápa csodálkozva hallotta a kúria hibáinak és bűneinek
lajstromát. Megkérdezte a környezetét, hogy mióta él a közelben ez a
leány, s akkor Katalin megmondta, hogy ő Sziénából jobban látta a pápa
környezetének minden bűnét, mint a helybeliek.
A legnagyobb
csoda azonban saját lelkének bontakozása, érlelődése és szentsége volt.
Hihetetlen gyorsasággal és biztonsággal járt a tökéletesség útján,
helyesebben: ráhagyatkozva Szent Domonkos rendjének és a szenteknek
karjaira, engedte magát vezetni és röpíteni a tökéletes egyesülés felé.
Egész kicsi kora óta nagyon szerette az Eucharisztiát, ezért is kapta
meg azt a rendkívüli jelet, hogy -- mint már mondtuk -- élete utolsó hét
esztendejében ez volt egyedüli tápláléka.
Rajmund így fejezi be
a Legendát: ,,A vértanúk közül sokan rövid szenvedéssel adták oda
életüket. Katalin tizenhárom héten át gyötrődött úgy, hogy közben
napról-napra nőttek a kínjai, s ő mindig vidám lélekkel viselte azokat.
Mindenért hálát adott, és könnyű lélekkel ajánlotta föl életét
Krisztusnak, hogy kiengesztelje Őt a népért, és megmentse az Egyházat a
botrányoktól. Sem az ok, sem a szenvedés nem hiányzott ahhoz, hogy
tökéletes vértanú legyen. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy az
égben nemcsak a vértanúság vágya miatt ünneplik őt, hanem a tényleges
vértanúság koronáját is elnyerte. Ezen az alapon értelmes embernek be
kell látnia, hogy Katalin szentté avatási perében gyorsabban lehet
eljárni, ugyanúgy, mint a vértanúk esetében szokta tenni az Egyház.''
Ezért olykor a hármas koronával ábrázolják Szent Katalint: a szüzesség, a bölcsesség és a vértanúság égi koronájával.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
aki Szent Katalinban fölgyújtottad a szeretet lángját, melynek erejével
átélte az Úr szenvedését és Egyházadat szolgálta; az ő közbenjárására
kérünk, engedd, hogy néped, amely részese lett Krisztus szenvedésének,
dicsősége megnyilvánulásának is ujjongva örvendhessen!
Szent Memnon atya
Memnon
atya fiatal korától egy kolostorban élt szerzetesként. A kolostor
főnökévé választották önmegtagadó élete miatt. Istentől a csodatevés
bőséges ajándékaiban részesült. Betegeket gyógyított, együtt érző volt a
szegények iránt, forrást fakasztott imáival és hajózókat mentett meg az
elmerüléstől. Életének ideje nem ismert.
Veronai Szent Péter vértanú, † 1252
Szent Róbert apát és hitvalló, † 1110
Szent Tichikusz hitvalló, † ~70