2020. október 24., szombat

CLARET Y CLARÁ SZENT ANTAL MÁRIA
*Sallent (Katalónia), 1807. december 23. +Fontfroide, 1870. október 24.
Claret Antal a spanyol egyház legnagyobb alakja volt a 19. században. A napóleoni idők viharai közepette született Barcelona közelében, Sallentban. Egész kicsi korától nagy buzgósággal imádkozott a papi hivatás kegyelméért: ,,Teljesen kilátástalan dolog számomra, de Istenem, te mindenható vagy!'' Azért látszott valószínűtlennek a papsága, mert testvérével együtt apja szövőműhelyében kellett segítenie. Amikor tizenhét éves lett, apja Barcelonába küldte, hogy tovább tökéletesítse magát a takács szakmában. Antalnak pedig olyan jó gyakorlati érzéke volt, és olyan szövési módokat és mintákat talált ki, hogy huszonegy éves korában rábízták egy nagy szövőüzem technikai irányítását. Ő azonban hamarosan lemondott a csábító megbízásról, mert egészen Istennek akarta szentelni az életét.

A katalóniai Vich püspöke 1835-ben szentelte pappá. Mivel akkoriban Spanyolországban igen sok volt a pap, Antal elindult Rómába, hogy felajánlja szolgálatait a missziókat irányító Propaganda Fide vezetőinek. A római jezsuitáknál lelkigyakorlatot tartott, és felvételét kérte a rendbe. Meg is kezdte a novíciátust, de lábában olyan reumatikus fájdalmak jelentkeztek, hogy néhány hónap múlva elbocsátották a rendből.

A jezsuita generális, Roothan páter tanácsára visszatért Spanyolországba. Nem kapott plébániai beosztást, hanem missziós prédikátorként, ,,mint az esőfelhő, amelyet csak a Szentlélek fuvallata irányít, vitte Isten igéjének harmatát és esőjét a szomjazó lelkekhez''. Mindig gyalog járt, pénzt vagy ajándékot soha el nem fogadott, csak ennivalót adhattak neki.

Azok az évek veszedelmesek voltak Spanyolországban. Polgárháború folyt és a politikai szenvedélyek elszabadultak. Antal bárhová érkezett, mindenütt felajzott kedélyek fogadták. Mindegyik párt úgy tekintette, hogy biztosan a másik bérence, akit kémkedni küldtek. Ő ennek ellenére prédikálni kezdett (hat-nyolc óra hosszan!), majd beült a gyóntatószékbe és rendkívüli megtérések sora jelezte hatását. Szárnyra kapott a hír, hogy egy szent jött a nép közé, és seregestül kezdtek özönleni hozzá az emberek. Mikor aztán elbúcsúzott valahonnan, kimondhatatlan szomorúság szállta meg a népet. Ezt a szomorúságot -- amely éppen olyan rendszeres volt, mint az ellenséges fogadtatás, a rágalmak és életszentségének híresztelése -- a Sátán kísértéseként fogadta. A rendkívüli jelek, amelyekkel Isten kísérte, bizonyságot adtak a vele találkozó lelkeknek, hogy a kegyelem eszközeként van közöttük.

Antal egyike a legtermékenyebb spanyol lelki íróknak, és korának legolvasottabb szerzője volt. Életre hívott egy vallásos könyvek kiadásával foglalkozó társulatot, amely könyvek millióit juttatta el a néphez. Írásaival azt akarta elérni, hogy prédikációinak és alapításainak gyümölcse maradandóvá váljék. Hétéves katalóniai működése alatt az egész tartomány ismét keresztény lett.

Hasonló eredményeket ért el a Kanári-szigeteken, ahová püspöke mentette ki, amikor Spanyolországban életveszélyessé vált számára a helyzet. A forradalmak nagy esztendejében, 1848-ban távoli misszióba ment. Mindjárt az első esztendőben megszületett nagy gondolata: missziós rendet alapít, amelynek tagjai világszerte megteszik majd azt, amit ő maga csak nagyon korlátozottan tudott tenni. Amikor visszatért a szigetekről, öt pappal 1849. július 16-án Vichben megalapította a Szeplőtelen Szűz Mária Fiainak Missziós Társaságát.

Álma megvalósulásának boldogságában -- mint derült égből a villámcsapás -- érte a hír, hogy a Kuba szigetén lévő Santiago érsekévé nevezték ki. Teljes erejével tiltakozott, de mindazok, akikhez tanácsért fordult, azt javasolták neki, hogy fogadja csak el a kinevezést. A santiagói érsekség akkor már tizennégy éve üresen állt - - ez a spanyol államegyháziság következménye volt --, a városok több milliós lakossága már évtizedek óta nem látott püspököt, s az egyházmegyének mindössze negyven plébániája volt.

Antalt püspökké szentelték és útnak indult. 1851. február 16-án kötött ki Santiagóban. Azonnal lelkigyakorlatra hívta össze a papságot. A papok pedig, ámbár hihetetlenül zilált állapotok között éltek, örömmel fogadták és remélték, hogy új életet támaszt a szigeten. Azután az érsek hamarosan megkezdte a népmissziókat.

Mindenütt, ahol főpásztori ellenőrzést tartott, először a népet misszionálta. Eredménye ugyanaz volt, mint Katalóniában. De nagyon sok ellensége is támadt: titkos szövetségek, pártok, de mindenekelőtt az a több százezer férj, akik ágyast tartottak és sem házasságot kötni, sem kapcsolatukat felszámolni nem voltak hajlandók.

Ebben az időben sokszor meg is támadták, az életére törtek. Az egyik férfi, akit az érsek szavának hatására elhagyott az ágyasa, borotvával támadt rá és az arcán megsebezte, úgy, hogy átvágta a nyálmirigy csatornáját. Az orvosok azonnal próbáltak segíteni rajta egy kínos műtéttel, de hasztalanul. Egy csoda azonban meggyógyította.

Ez a merénylet szinte vezényszó volt, amelyre elszabadult a rágalmazás áradata. Miközben tombolt körülötte a gyűlölet, 1857 márciusában kapta meg II. Izabella királynő levelét, amellyel azonnali hatállyal visszahívta Spanyolországba, Madridba. Antal azt remélte, hogy a sok rágalom és meg nem értés hatására lemondatják az érsekségről.

Mielőtt a királynő elé járult, megjegyezte: ,,Ha valaki elveszi tőlem ezt a hivatalt, örömömben az égig fogok ugrani!'' De legnagyobb megrökönyödésére a királynő nem lemondatta, hanem gyóntatójává tette. Izabella súlyos csalódások következtében nagy vallási krízisen esett át, és most azt kívánta, hogy Antal legyen a gyóntatója, és leányának kendőzetlenül tárja fel a teljes igazságot, kerül amibe kerül. Antal elfogadta a megbízást, de feltételül szabta, hogy a politikába ne kelljen beavatkoznia, a palotában végzett dolga után visszavonulhasson és ne kelljen soha várakoznia. A királyi udvarban felajánlottak neki egy lakosztályt, de elutasította.

Hamarosan kényes feladattal kellett szembenéznie. Rá kellett vennie a királynőt kedvese elbocsátására és házasságának helyreállítására. Nagy ellenkezések után a királynő engedett, Antal vezetésével lelkigyakorlatot tartott és új életet kezdett. Ezzel a királyi udvar erkölcsi élete is megváltozott. Egy anarchista megállapítása szerint a forradalom szempontjából katasztrófa volt Antal Madridba jövetele, s különösen az, hogy távol tartotta magát a politikától.

A madridi évek alatt Antal elérte, hogy csak erényes, kifogástalan és jól képzett papokat szenteltek püspökké. Ha a királyi pár utazott valahova, velük ment és mindenütt népmissziót tartott. A rágalomhadjárat most is megindult ellene: újságokban, könyvekben, színházakban, gúnyrajzos postai levelezőlapokon s még a gyufaskatulyákon is.

Az érseknek az volt a meggyőződése, hogy ,,korunkban Isten akarata szerint a világban élő embereknek nagy szerepe van a lelkek megmentésében''. Ezért szerette nagyon rendje mellett (melynek 1980- ban közel háromezer tagja volt!) azokat az egyesületeket és társulatokat, melyeknek tagjai fogadalmat tettek ugyan -- némelyek a cölibátust is megfogadták --, de a világban maradtak, és főleg a gyermekek nevelésével és a rászorulók gondozásával foglalkoztak.

Antal püspök számtalan prédikációjával és írásával a nép apostola és lelki tanítója lett. A lelki életet hirdette és tanította minden rendű és rangú hívőnek. Sürgette a laikusok apostolkodását és hiteles keresztény lelkületét. Fő műve, Az egyenes út mintegy kétmillió példányban jelent meg. Tanítása olyan egyszerű és gyakorlati, evangéliumi és apostoli, hogy mindenki számára érthető; abból indult ki, hogy bármilyen állapotban él is valaki, hivatása az életszentségre szól.

1868-ban, amikor a forradalom Spanyolországban is kitört, a királyi családdal együtt Franciaországba menekült. Mikor pedig ellenségei a száműzetésben is ártani akartak neki, visszavonult a fontfroide-i ciszterci kolostorba. Fájdalmas betegség után itt halt meg 1870. október 24-én.

XII. Pius pápa 1950-ben avatta szentté. Ünnepét 1960-ban vették fel a római naptárba, október 23-ra. 1969-ben áttették az ünnepet halála napjára, október 24-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Abból az időből, amikor lemondott a szakmai karrierről, és hozzálátott a tanuláshoz, hogy pap lehessen, feljegyezte: ,,Leginkább a Szentírás olvasása indított meg, melyet egyre jobban szerettem. Voltak olyan helyek benne, amelyek úgy szólaltak meg, mintha egyenesen nekem írták volna. S nemcsak olvastam, hanem hallottam ezeket a helyeket, mintha a fülembe mondanák.'' Önéletrajzában fel is sorol ilyen helyeket.

Apostoli működését rendkívüli jelek kísérték. Ezek közül való az a képessége, amely már 1842-ben megmutatkozott: bárkiről meg tudta mondani, hogy halálos bűn állapotában van-e. ,,Az Úr megadta nekem a kegyelmet, hogy úgy olvassak emberek bensőjében, mint egy nyitott könyvben.'' Betegeket gyógyított, és ismerte a jövendőt. Kortársai sok ilyen csodát feljegyeztek róla.

Amikor Kubában az említett merénylet történt és az orvosok nem tudtak segíteni, kimondhatatlan örömöt érzett: ,,Nem tudom elmondani azt a belső örömet és boldogságot, amely betöltötte a lelkemet amiatt, hogy elértem azt, amire annyira vágytam, tudniillik, hogy véremet onthassam Krisztusért. A Boldogságos Szűz oltalmába ajánlottam magamat, és egészen ráhagyatkoztam Isten akaratára, és úgy vártam a másnapot (az orvosok ugyanis feladták a harcot, és úgy határoztak, hogy várnak egy napot, és akkor megismétlik a műtétet). És csodálatosan meggyógyultam, úgyhogy másnap az orvosoknak már semmi dolga nem volt velem.''

Egy anarchista ezt írta róla 1861-ben: ,,Ha Claret páter nem lett volna, Katalónia megértette volna a forradalom üzenetét. De ez az ember elképzelhetetlen aktivitásával és több ezer prédikációjával újra kereszténnyé tette Katalóniát. Miután egész országunk vallásos arculatát megváltoztatta, ugyanezt tette a Kanári-szigeteken, majd hamarosan Kubában is, ahol pedig a vallásos élet már egészen tönkrement. De a legrosszabb nem is ez volt, hanem a madridi tartózkodása, amely valóságos katasztrófa volt a spanyol forradalmi mozgalomra nézve.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Antal püspöknek csodálatos türelmet és szeretetet adtál az evangélium hirdetéséhez, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy az odafönt valókat keresve buzgón törekedjünk testvéreinket megnyerni Krisztusnak!


Példája:
    Mindég a napi feladatodat végezd, de azt teljesen!


Boldog Armella     szűz, † 1671.       


Szent Arétász vértanú és társai.


Amikor görög földön az igazhitű Jusztin császár uralkodott, Dél-Arábia földjén a keresztényeket gyűlölő és üldöző Dunaan császár kezdett uralkodni. Minden igyekezetével ki akarta birodalmában a keresztényeket irtani. Birodalmában sehol nem merték nyíltan megvallani Krisztust, csak a soklakosú városban Nagránban. A városban nem tűrtek meg máshitű embereket, csak keresztényeket. Dunaan uralkodó ellenük fordult és bement katonáival a városba. Magához kérette a város tekintélyes embereit. Közöttük volt Arétász, egy 95 éves bölcs keresztény. Az ellenséges uralkodó bilincsbe verette mindnyájukat, őrizet alá helyezte és vagyonukat elkobozta. Hízelgésekkel és kínzásokkal próbálta őket Krisztustól eltéríteni, de nem ért el köztük semmi eredményt. Arétászt ezért karddal lefejeztette. Ugyanígy halt vértanúhalált vele együtt a város sok polgára, papja, szerzetese és Istennek szentelt szűze, mintegy 4000 vértanú. Ez 523-ban történt.


Szent Félix     püspök és vértanú, valamint társai, † 306.       


CORTONAI* Boldog GUIDO (1190-1250)

Cortona a Romagna* tártományban található. Több ferencesrol ís híres: Cortonai Illésrol, aki Szent Ferenc után a rend fonöke lett, továbbá a bunbánó szentrol, Cortonai Margitról, aki a század vége felé költözött a városba. Guido jóhíru, vallásos szülok gyermekeként a hagyomány szerint 1211-ben hallgatta az ott idozo Szent Ferenc beszédét, majd utána kérte felvételét a rendbe. A szent mindjárt rá is adta a szent ruhát, majd a Celle-nek nevezett magányos helyre mentek, ahol jótevok segítségével egyszeru rendház épült, itt élt néhány rendtársával Guido buzgó imában, böjtölve és munkálkodva. Aztán pappá szentelték. Abban az idoben a papságra való felkészülés a püspök belátásán múlott; sokszor elég volt némi jártasság a latin nyelvben, a szentírásban és a szertartásokban, s pappá lehetett valaki. Guidót Szent Ferenc Cortonába küldte, ahol szentbeszédeivel, szent életével, csodáival szép eredményeket ért el. Abban az idoben egy-egy igehirdeto nem maradt huzamosan egy helyen, hanem bejárta a környék városait, falvait, így tett Guido is, mígnem 60. évében a Celle-i rendházban, ahol szerzetesi életét elkezdte, visszaadta lelkét Teremtojének. Halála elott megjelent neki Szent Ferene. „Nézzétek Szent Ferenc atyánkat! - mondta a haldokló. Jöjjetek, menjünk elébe!” - Ezek voltak utolsó szavai. A kortónaiak nem hagyták holttestét a rendházban, hanem elvitték és városuk legnagyobb templomában temették el szép márványkoporsóban. Isten csodákkal dicsoítette meg sírját. Néhány év múlva ellenséges arezzói csapatok törtek be a városba, raboltak, fosztogattak, még a templomokat sem kímélték. A templom sekrestyése ennek hírére Gudio fejét meg akarván menteni, vászonba takarva leeresztette egy kútba. Három év múlva a kortónaiak észrevették, hogy a kútból fény sugárzik elo. Megtalálták Guido fejét, mely telesen száraz volt, s körmenettel vitték a templomba s tették újra a koporsóba. Guido boldoggá avatása. két részletben történt: Eloször XIII. Gergely a kortónai egyházmegye számára tiszteletére zsolozsmát és szentmisét engedélyezett (1580), késobb XII. Ince 1700 körül tiszteletét kiterjesztette a szeráfi rendre.
„Mindenható, örök Isten!... Te szentjeidnek példás élete által bizonyságot teszel arról, mennyire szeretsz és pártolsz minket; s hogy üdvösségünk szent titka valóra váljék bennünk, a szentek nagyszeru példája sarkall minket, de imádsággal is közbenjárnak értünk, jóságodat mindenkor kérve.”
Prefáció a szentekrol.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Guidót, Szent Ferenc tisztelojét kiváló igehirdetové tetted és csodatételekkel megajándékoztad. Közbenjárása tegye hatékonnyá a mi életünkben is üdvözíto kegyelmedet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Ráfael     arkangyal.       


Szent Salamon

2020. október 23., péntek

SZENT BOËTHIUS vértanú
*Róma, 480 körül. +Pávia, 524.
Boëthius, aki római patrícius létére konzul lett a barbár, keleti gót Teoderik császár udvarában, a görög-római műveltség egyik kimagasló alakja. Személyében és műveiben összekapcsolta a pogány ókor klasszikus örökségét a kereszténységgel, s ezáltal hatott erősen az egész középkori filozófiára.

Boëthius az Aniciusok nemzetségéből származott, amely már a Krisztus előtti 2. évszázad óta a római nemességhez, a későbbi császári időkben pedig Róma legelőkelőbbjeihez tartozott. (A Kr. u. 5. század második felében egy császár és egy pápa is került ki belőle.) Boëthius apja mint praefectus praetorio a birodalom nyugati felében a törvénykezés és az igazgatás élén állott. Kétszer volt Róma város prefektusa, 487-ben pedig Odoaker alatt a konzuli hivatalt töltötte be. Amikor Boëthius még ifjúkorában elvesztette apját, későbbi apósa, Quintus Aurelius Memmius Symmachus vette át neveltetését. Symmachus is az Aniciusok házából származott, a szenátus elnöke, valamint ismert történetíró és filozófus volt.

A platóni, arisztotelészi és sztoikus írások tanulmányozása az Alexandriában tanuló ifjú Boëthiust elvezette a korában elérhető filozófiai tudás magaslatára. A keleti gótok uralkodója, Nagy Teoderik (493--526) a legmagasabb méltóságokra és tisztségekre hívta meg a tudóst. Boëthius patríciusi címet kapott, 510-ben társak nélküli konzul, magister officiorum (kb. a miniszterelnökségnek megfelelő tisztség) lett Teoderik ravennai udvarában. Boëthiust és Symmachust az 522. évre konzullá nevezték ki.

Teoderik életének utolsó éveit aggodalom és gyanakvás árnyékolta be. Mind erőteljesebben megmutatkoztak azok a jelek, amelyek birodalma közeli szétesésére utaltak. Politikájának lényeges feltétele szűnt meg, amikor 519-ben I. Jusztinusz császár (518--527) és Hormisdas pápa (514- -523) véget vetett az akakiánus skizmának, amely a kalkedoni zsinat tanítása körüli vitákból fakadva, 484 óta a görög egyházat elválasztotta Rómától. Akakiosz konstantinápolyi pátriárka (472--489) ugyanis a monofizita alexandriai pátriárka elismerése miatt került ellentétbe Rómával annyira, hogy a 484. évi római zsinat letette hivatalából és kiközösítette. Ő erre elszakadt a katolikus egyháztól, ez az úgynevezett akakiánus skizma.

Amíg Róma és Bizánc az egyházszakadás következtében egymás ellenségévé vált, Teoderiknek nem kellett attól félnie, hogy a római arisztokrácia szövetségre lép a bizánci császárral a keleti gótok ellen. Ezért nyugodtan átengedhette a római nemességnek Itália polgári közigazgatását, szabadságot nyújthatott a katolikus Egyháznak, ezenfelül pedig, hogy római alattvalói szemében ne tűnjék bitorlónak, tűrhetően jó viszonyt tartott fenn a bizánci udvarral. Az 519. évi egyesülés óta viszont az ariánus gót Teoderik ellenséget látott a katolikus Egyházban, és gyanakvással szemlélte a római arisztokrácia lojalitását, s ehhez járult még, hogy Jusztinusznak a birodalom keleti részén levő ariánusok elleni fellépése feszültséget teremtett Ravenna és Bizánc között. Veje, Eutrik halála, akit Teoderik utódjául szemelt ki a trónra, és ehhez elnyerte már Jusztinusz hozzájárulását is, az vregedő uralkodót utódlását illetően aggodalommal töltötte el. A germán törzsekkel való szövetség, amelyet Teoderik okos körültekintéssel családi kötelék által hozott létre, szertefoszlott, amikor a burgundok királya, Sigismund a fiát, Sigrichet, Teoderik unokáját megölte, a vandálok fejedelme, Thrasamund, Teoderik sógora pedig meghalt.

Boëthius viszont -- Boldog Cassiodorusszal (lásd: 650. o.) ellentétben -- nem tanúsította a szükséges hajlékonyságot, hogy az öregedő Teoderiket körülvevő bizalmatlanság és fondorlatok légkörében magát fenntartsa. Az udvari viszonyokat tekintetbe nem vevő, nyílt fellépése a jogért és igazságosságért ellenségeket szerzett neki: ,,Te magad (ó Filozófia), s Isten, ki téged a bölcsek szívébe olt, vagytok a tanúi, hogy csak a közjó szolgálatáért vállaltam tisztséget. Ebből fakadt a gonoszokkal a kiengesztelhetetlen ellentét, mert amit a szabad lelkiismeret a jog védelmére fontosnak tart, azt a hatalmasok ellenségeskedésnek tartják. Hányszor szálltam szembe Conigastus bírvágyával, ki mások tulajdonát támadta! Hányszor tiltakoztam Triguilla, a király háznagyának készülő, vagy végrehajtott jogtiprásai ellen! Hányszor védelmeztem a szerencsétlen sokaságot -- megvetve minden veszélyt -- a barbárok (ti. a gótok) büntetlen zsarolásaival szemben! Soha senki nem tántorított el a jogtól, hogy igazságtalan legyek'' -- írta élete végén.

Boëthius gótokkal való ellentéteit bizonyára kiélezték azok a támadások is, amelyeket teológiai írásaiban az arianizmus ellen intézett. A rejtett feszültségek nyíltan felszínre törtek, amikor 522- ben Ciprián, Teoderik egyik titkára megvádolta Albinus szenátort és patríciust, a 493. év konzulát I. Jusztinusz császárral történt levélváltása miatt, amely Teoderik uralma ellen irányult. Perre került sor Veronában. Boëthius kezeskedett Albinus ártatlanságáról, s Teoderiknek a saját és az egész szenátus ügyeként magyarázta: ,,Ciprián vádaskodása hamis. De ha Albinus mégis elkövette volna azt, akkor én is és az egész szenátus is bűnösök vagyunk, mert közös megállapodással tettük. Hamis vád ez, uram, király!'' Boëthius tehát, ahelyett, hogy a vádat elhallgattatta volna, magára és az egész szenátusra vállalta azt.

Amikor nem törődve a veszéllyel, kiállt a szenátus ártatlansága mellett, Ciprián hamis tanúkkal ellene fordult. Azzal vádolta Boëthiust, hogy megakadályozott egy feljelentőt olyan dokumentumok bemutatásában, amelyek alapján a szenátust felségsértésben kellene elmarasztalni. Hamisított levelekkel próbálták Boëthius kapcsolatait árulónak bélyegezni. Teoderik bizalmatlanságában hitelt adott a római arisztokraták elleni hamis vádaknak. Albinust és Boëthiust fogságba vetették Pavia északi részében, Borgo Calvenzano templomának keresztelőkápolnájában. Teoderik anélkül, hogy meghallgatta volna Boëthiust, a páviai prefektussal halálra és vagyonelkobzásra ítéltette. A szenátus félelmében sorsára hagyta Boëthiust, és megerősítette az ítéletet, talán éppen Symmachus elnökletével, aki egy évvel a veje után szintén áldozatul esett a gótok gyanakvásának. 524-ben Boëthiust páviai fogságában borzasztó kegyetlenkedések után doronggal agyonverték.

Teoderik halála (526. augusztus 30.) után a San Pietro in Ciel d'Oro templomban temették el. 1799-ben átvitték a székesegyházba. 1923-ban visszavitték a San Pietro altemplomába. Ugyanebben a templomban a főoltár felett van Szent Ágoston püspök (lásd: A szentek élete, 503. o.) sírja is! Boëthiust a páviai egyházmegyében vértanúként tisztelik, ünnepét október 23-án ülik.

Boëthius korai halála miatt filozófiai munkássága torzó maradt. Amint ő maga közli, le akarta fordítani Platón és Arisztotelész írásait, s meg akarta mutatni, hogy a két filozófus lényeges tanításai megegyeznek. Boëthius írásai közül fennmaradtak a zenéről és az aritmetikáról szólók. Az egész középkor számára legnagyobb jelentőségűek az ún. Organonnak, Arisztotelész logikai írásainak fordításai és kommentárjai. Boëthius volt az, aki az arisztotelészi logika és metafizika alapvető fogalmait közvetítette a latin Nyugatnak és vele a középkori filozófiának. S így a 13. század előtti középkori arisztotelizmusnak csaknem kizárólagos forrása lett. Emellett továbbadta Platón alapvető fogalmait és felismeréseit. Teológiai írásai, amelyek a szentháromságtan, a krisztológia és a teremtés kérdéseivel foglalkoznak, azért lettek a korai középkor csodált mintaképei, mert a dogmatikus kérdéseket filozófiai fogalmak segítségével magyarázta.

Boëthius legérettebb, a középkorban szerte elterjedt műve a Borgo Calvenzano fogságában írt öt könyv: A filozófia vigasztalása (De consolatione philosophiae): a Filozófia egy tiszteletre méltó nő alakjában felkeresi fogságban levő tanítványát. Boëthius feltárja neki sorsát, és megkérdezi tőle: az emberi élet igazságos világi rendjében hogyan győzedelmeskedhetnek a rosszak a jókon? A Filozófia feltárja neki a mulandóságot és a földi boldogság javainak ki nem elégítő voltát, amelyek nem képesek a valódi boldogságot nyújtani számunkra. Isten a legfőbb Jó és Boldogság. Ő kormányozza a világot, mindenhatóságát nem korlátozza a rossz, hiszen annak még csak önálló léte sincs. Másképpen mint a rosszak, a jók mindig erősek, mert bizonyosan elérik céljukat, amelyet amazok elvétenek. Isten gondviselése irányítja ennek a világnak minden történését anélkül, hogy eközben akár csak érintené is az ember szabadságát.

Filozófia az embernek Isten, az állandóan jelenlevő Bíró előtti felelősségére való utalással zárja vigasztalásait: ,,A halandók akaratszabadsága érintetlen marad, s nem jogtalanul helyeznek kilátásba a törvények jutalmat és büntetést, mert az akarat mentes minden szükségszerűségtől. De él az Isten, aki előre tud és felülről szemlél mindent, örök látása jövendő dolgainkat is követi, s a jókat jutalmazza, a rosszakat megbünteti. És nem hiábavaló sem az imádság, sem az Istenbe vetett remény, mert ha jók, nem maradhatnak hatástalanok. Kerüljétek hát a viciumokat, gyakoroljátok az erényeket, emeljétek föl lelketeket jó reménységgel, és alázatos imákat küldjetek az ég felé. Javatokra válik, ha nem veszitek tudatlanba; jónak kell lennetek, hiszen a mindent látó Bíró szeme előtt éltek.''

Meg kell jegyezni, hogy Boëthius a halállal szemben a filozófiában kereste vigasztalását. A ,,Consolatio'' nem Isten kegyelméről és a megváltás művéről szól, amelyekhez a keresztény életének döntő óráiban menekül. Ezt az ellentmondást gyakran megjegyezték, és egészen addig jutottak, hogy a ,,Consolatio'' szerzőjének valami pogányt tekintettek. Amióta azonban a Boëthius neve alatt fennmaradt teológiai írások valódiságát bebizonyították, keresztény voltához nem férhet kétség. Sokkal inkább láthatjuk a ,,Consolatio''-ban a keresztény filozófia olyan művét, amelyet a kinyilatkoztatáshoz való lényeges viszonya jellemez, de amely nem lépi át a természetes ismeret határait. Boëthius az ókori filozófiából semmit nem vett bele a ,,Consolatio''-ba, ami feloldhatatlan ellentétben állna a keresztény tanítással. Legmélyebb alapjában, az igazságban számára a keresztény kinyilatkoztatás és a pogány filozófia világa mélységesen összekapcsolódik egymással. A kereszténységen kívüli gondolkodás valódi gazdagsága iránti nyitottságában és az egyetlen igazságba vetett hitében Boëthius a középkor nagy teológusainak tanítómestere lett.


Szent Ignác pátriárka.

Rangabé Mihály bizánci császár fia volt. 15 éves korában Örmény Leó császár kolostorba záratta. Kolostorfőnök is lett. Erényes életéért konstantinápolyi pátriárka választották. Tizenegy és fél év után azonban trónjáról elűzték. Terebint szigetén volt száműzetésben. Visszahívása után 10 évig kormányozta egyházát. Utána kolostorba vonult, és 89 éves korában békében hunyt el 877-ben.


Szent Jakab apostol, az Úr testvére.

A Szentírás szerint Kleofás és Mária fia. Egyike volt a Jézus által kiválasztott 70 apostolnak. Egy Keleten keletkezett hagyomány szerint Szent József első házasságából származott. Mivel az általános vélekedés Jézust József fiának tartotta, így lett Jakabból is, József fiából „az Úr testvére”. A feltámadt Jézus külön megjelenéssel tisztelte meg. (I. Kor. 15,7.) Valószínűnek tartják, hogy ekkor tért meg. Miután Péter apostol elmenekült Jeruzsálemből (Apcs. 12,17.) ő állt a jeruzsálemi egyházközség élére. A Jeruzsálembe összeült apostoli zsinaton vezető szerepet töltött be. (Apcs. 15,13). Ő fogalmazta meg azt a határozatot, amit a zsinat elfogadott a pogányok kereszténnyé levésével kapcsolatban. A mózesi törvény megtartásával kapcsolatban elismerte a keresztények szabadságát.(Gal. 2,1) Tőle származik a Szentírásban található „katolikus levél”, amelyben többek között a hit és cselekedetek kapcsolatát tárgyalja. Nevével utoljára az (Apcs. 21,18.) versében találkozunk. A hagyomány szerint a zsidók előtt is mint igaz ember szerepelt. Közülük sokakat térített meg a keresztény hitre. Nagy tekintélynek örvendett. A zsidó főpap felbujtására a templom ormáról a mélységbe taszították, mivel még akkor is ellenségeiért imádkozott, egy közülük szétzúzta fejét. Így lett vértanú 62-ben. Nevéhez fűződik a legrégebbi liturgiák egyikének a „Jakab liturgiának” összeállítása.



KAPISZTRÁN SZENT JÁNOS (1386-1456)
*Capestrano, 1386. június 24. +Újlak, 1456. október 23.
János Dél-Itáliában, Aquila közelében, Capestranóban született. Atyja ,,északi báró'', minden valószínűség szerint német származású, mert a család később Tedeschinek, azaz Németnek nevezte magát. Az Anjou uralkodókkal költözött délre, és végül a nápolyi király hűbérese lett. A Nápolyi Johanna körüli bajok miatt sokat szenvedett a környék, és bizakodva tekintettek a határozott idegen úrra, azt remélték tőle, hogy megvédi a népet. De hamarosan életét vesztette, s ellenségei könyörtelenek voltak. János gyermekkorának egyik szörnyű élménye: a szeme láttára égették fel atyja várát.

János rendkívüli tehetségekkel volt megáldva, ezért egész fiatalon Perugiába küldték tanulni kora leghíresebb jogi karára. Közel tíz évig tanult. Tanulmányai befejezése után Nápolyi László rövidesen kinevezte a Nápolyi Vicaria, a királyság legfőbb bírósága elnökévé. Ezt a tisztet nem sokáig töltötte be, mert egy perben igazságtalan ítélet meghozatalára kényszerítették, s ez egy ember életébe került. Ekkor lemondott tisztéről, a király pedig Perugiába küldte bíráskodni. Huszonhat éves volt. Két év múlva egy kis időre a város kormányzója is lett.

Gyors karrierje és ragyogó állása birtokában eljegyzett magának egy nápolyi grófi családból való leányt, és ekkor fordulat következett be az életében:

A Perugia és Malatesta közti háborúban elfogták és börtönbe vetették. Megkísérelte a szökést, de ismét elfogták, és ekkor változott meg a lelke úgy, hogy később a megtérését látta benne. Teljesen szakított a világgal, felbontotta az eljegyzést, s belépett a ferences rendbe, mégpedig az akkor újonnan induló obszervánsok közé.

Minden tehetségét és erejét Krisztus ügyének és a ferences rend megújításának szentelte. Ezekben az évtizedekben ugyanis komoly küzdelem folyt azért, hogy a ferences rendnek legalább egy része a Szent Ferenc által adott szigorú regula szellemében éljen, és el ne veszítse minden hitelét az Egyház és a hívők előtt. János először személy szerint élte az ősi ferences életformát, majd törvényhozója lett az obszerváns irányzatnak. IV. Jenő pápával ő alkotta meg az obszerváns szabályzatot, és mindent megtett annak érdekében, hogy egész Európában meghonosítsa. Ahol csak megfordult, megreformálta a kolostorokat vagy új konventokat alapított, amelyek aztán az obszerváns szellemben éltek. S éppen ez az obszerváns mozgalom volt az, amely a hívők körében feléledő vallásos érdeklődést újra az Egyház hatáskörébe tudta vonni.

A konstanzi zsinat (1414--1418) végre megszüntette az 1378 óta tartó nyugati egyházszakadást, melynek következtében Európa -- legalábbis erkölcsi szempontból -- romhalmazzá vált. Senki sem tudta, mit is kell hinnie, melyik pápának kell engedelmeskednie, hisz harminc éven át legalább két pápát tudtak maguk felett az emberek. Ebbe a zűrzavarba a Sziénai Szent Bernardin (lásd május 20-án) és Kapisztrán Szent János által újra életre hívott vándorprédikátorság hozott megoldást. Itáliában feltűntek a kolduló és prédikáló barátok, és Kapisztrán János vitte ezt az életformát az Alpokon túlra. Az igehirdetésnek ebben a formájában szinte a semmiből, elölről kellett kezdeni mindent: a kereszténységet csak az ismerheti, aki maga hiteles formájában éli (ezért volt olyan fontos az obszervancia, a ferences ősi regula); enélkül minden teljesen hiábavaló, még a legszebb prédikáció is. Ez a felismerés és misszió volt a Kapisztrán-féle obszerváns reform lényege.

János negyven éven át prédikált, naponta legalább egyszer, s néha három óra hosszat. Ha valahol megjelent, eseményszámba ment. Városok és fejedelmek hívták meg. 1442-ben IV. Jenő megbízásából Burgundiába és Flandriába, 1451-ben Európa középső területeire ment, s mindig tizenkét testvér kísérte (név szerint ismerjük őket!), akik részben tolmácsai voltak, hiszen János mindig latinul beszélt, részben az írnok szerepét töltötték be. Olykor röplapokat is készített a husziták ellen Csehországban. Járt Olmützben, Passauban, Augsburgban, Würzburgban, Nürnbergben, Erfurtban, Jénában, Magdeburgban, Lipcsében, Boroszlóban, Krakkóban. Beszélt birodalmi gyűléseken Regensburgban és Frankfurtban. Magyarországi szerepéről később bővebben is szó lesz. S miközben inkvizítorként a hit tisztaságáért harcolt, vitatkozott és prédikált, állandóan keresték mint szentéletű tanácsadót is. Mindemellett összeszedett imádságos életet élt, amely alapot adott roppant széles körű tevékenységéhez.

Prédikációi egy része írásban ránk maradt, részben a hallgatók feljegyzéseiben, részben tőle magától. Állandóan a keresztény dogmatika lényeges témáiról beszélt, amelyek körül annyi zűrzavar volt a lelkekben. Stílusa egyszerű, de képekben nagyon gazdag.

Csodálatra méltó, hogy vándorprédikátor élete során honnan volt ideje az íráshoz. Egy 17. században összeállított római kéziratgyűjteményben írásai tizenkilenc kötetet töltenek meg! Írt a pápa főségéről és teljhatalmáról, a házasságról; magyarázta a ferences regulát, kommentárokat írt jogi szabályokhoz. Közben levelezett is, és e levelekből hétszáz meg is maradt.

A nép nemcsak prédikációit hallgatta, hanem csodálatos gyógyító erejét is felfedezte. Nincs is olyan szent, akinek még az életében oly sok csodájáról készült volna jegyzőkönyvszerű feljegyzés, mint Kapisztrán Szent János esetében. E csodatételei barátja, Sziénai Bernardin szentté avatása után kezdődtek Észak-Itáliában. Bernardin- ereklyéket hordott magánál, és ezeket helyezte a betegekre, akik meggyógyultak. János pedig a gyógyulást mindig Bernardin javára írta! Egy párizsi kódex közel kétezer ilyen gyógyulást sorol fel hely, személy, dátum és tanúk adataival!

E sokoldalú apostoli munka mellett különböző rendkívüli megbízásoknak is eleget tett, melyeket pápák és bíborosok bíztak rá. Így inkvizítorként kellett fellépnie a fraticellik ellen, akik jóhiszemű vallásos rajongók voltak, és nem vették észre, hogy a nemesség csoportjai eszközként használják fel őket hatalmi harcaikban.

János nagyon határozottan harcolt kora gazdasági életének rákfenéje, az uzsorakamat ellen. Gyakori volt ugyanis, hogy a kölcsön után hatvan százalékos kamatot követeltek, ami lehetetlenné tette a szegényebbek számára az életet, s falvak és városok váltak miatta polgárháború áldozatává. Mivel a plébániák alig tudták ellátni a hívők lelkipásztori gondozását, maguk a hívők alakítottak különböző testvérületeket. János a ferences harmadrendben Szeretetszövetséget és több kórházat is alapított.

Élete utolsó szakasza és hősies önfeláldozása Magyarországhoz kapcsolja. ,,A magyar rendek először 1452-ben hívták Kapisztránt Magyarországra Isten igéjének hirdetése végett. Mikor a frankfurti birodalmi gyűlésen Magyarország megsegítéséért küzdött, ígéretet tett, hogy személyesen is eljön hozzánk. Ekkor kezdte hangoztatni felismerését, hogy Magyarország megsegítésén múlik Európa és a kereszténység jövője a török veszedelem miatt. Írt a burgundi fejedelemnek, a pápának és a császárnak, hogy késztessék összefogásra az uralkodókat. Ő maga pedig elindult, hogy személyes jelenlétével lelkesítse a magyarokat a harcra, és megakadályozza egy magyar-török szövetség létrejöttét.''

,,1455 májusában a Zala megyei Lendva közelében lépte át a határt, és július elsején érkezett Győrbe, az országgyűlésre. Itt kapta kézhez az új pápa, III. Callistus levelét, amelyben megbízta, hogy hirdesse Magyarországon a török elleni hadjáratot. A spanyol származású pápa trónra lépésekor megesküdött arra, hogy kiűzi a törököt Európából, s ehhez Kapisztrán Jánosban és Hunyadi Jánosban megfelelő társakat talált. Július végén Kapisztrán János már egy szövetséges hadsereg tervét küldhette a pápának, amelyet Hunyadi javasolt. Ez sajnos csak terv maradt, de Kapisztrán János tovább fáradozott a minél szélesebb összefogás érdekében. Részt vett a budai országgyűlésen, majd augusztus végén Székesfehérvárra ment, innen Szegedre indult, hogy Hunyadival találkozhasson. Hunyadi azonban nem várta meg, mert ügyei Erdélybe szólították, ezért Kapisztrán utánament, s az esztendő hátralévő részét -- ekkor már hetven éves! -- ő is Erdélyben tölti, ahol az ortodoxok térítésén fáradozik.

Január végén a pápai követ, Carvajal bíboros Budára kérette, és február 15-én a budai vár templomában átadta neki a pápától küldött keresztet és a megbízást, melynek birtokában keresztes háborút kell hirdetnie a törökök ellen.''

Márciusban összehívták az országgyűlést, de a rendek csak április folyamán mozdultak meg, amikor híre jött, hogy a szultán Nándorfehérvár felé közeledik. Az ország főurai nem értették az idők jelét, csak Hunyadi, Carvajal és Kapisztrán fogta fel a helyzet súlyosságát.

Kapisztrán csak április 15-én indult el Budáról, hogy országszerte meghirdesse a keresztes hadat. Július másodikán már huszonkétezer fős sereg gyűlt össze, majd tíz nap leforgása alatt a száma hatvanezerre nőtt. Valamennyien János gyújtó szava és hite hatására indultak hadba. A kíséretében lévő Giovanni da Tagliacozzo megállapította: ,,Valóban ő volt az összes keresztesek igazgatója, vezére, bírája, kapitánya és parancsnoka''.

Nemcsak a sereg összegyűjtésében volt fáradhatatlan, hanem a harcban is. ,,Szent Magdolna vigíliájának estéjén már négy órája küzd a török sereg, hogy betörjön a várba. A harc kimenetele kétséges, hol az egyik fél szorul hátra, hol a másik kénytelen a nagyobb tömeg erejének engedni. A keresztesek önfeláldozása megzavarja a török hadrendet, kénytelenek csoportokra oszolva harcolni. De amikor a szultán pihent seregeket vet a harcba, a törököknek végre sikerül benyomulniuk a vár külső udvarába. Hunyadi katonái kétszer verik vissza őket, éjfél körül harmadszor is benyomulnak. Szilágyi Mihály már kétségbeesik, előkészületeket tesz a vár kiürítésére. Kapisztrán ekkor új kereszteseket hoz a várba, s a megerősödött magyar védők újra támadnak: kénbe mártott lángoló rőzsét és venyigét szórnak a törökökre, könnyen gyulladó anyagokat vetnek a sáncokba. A tűz a törökök ruháin rettenetes gyorsasággal terjed, rémületet kelt, zavart okoz, a török roham megáll, sőt megfordul, visszahömpölyög. Rövid időn belül elmenekül a várfalak alól az utolsó élő török is. A támadás meghiúsult, de azért Nándorfehérvár még nem szabadult fel; a török sereg nagyobbik része eddig még nem avatkozott be a harcba.

Másnap a Száva túlsó oldalán táborozó kereszteseket annyira feltüzelte az esti török támadás sikertelensége, hogy alig lehet féken tartani őket. Gúnyolni, átkozni kezdik a törököket. Sőt a délután közepe táján Kapisztrán, aki a szávai táborban tartózkodott, észrevette, hogy a keresztesek át-átszöknek a folyón, és nyilakkal támadják a török lovasságot. Kapisztrán attól tart, hogy meggondolatlanságukkal kockára teszik a tegnapi eredményt, ezért hívja őket vissza, integet, kiabál, de hiába. Ekkor csónakba száll és utánuk megy. A keresztesek pedig hozzáfutnak és kérik, vezesse őket harcba. Ekkor már nem lehetett tétovázni, mert csata alakult ki, és Kapisztrán határoz: ťKi a kezdetet adta, a befejezést is meg fogja adni!Ť -- kiált fel, és most már ő buzdítja támadásra a katonákat: ťEz a győzelemnek ama nagy napja, amelyet vártunk! Menjünk ellenük!Ť És merészsége megszerzi a legnagyobb győzelmet a magyaroknak.

A keresztesek legázolták a török hadállás balszárnyát, elfoglalták az ágyútelepeket. Visszaverésükre maga a szultán, Mohamed vezeti testőreit ellenük, de most már Hunyadi is a keresztesek segítségére jön. A törökök háromszor tettek kísérletet a támadás megállítására, Kapisztrán azonban lángoló arccal siet előre, s amikor óvatosságra intik, így kiált: ťAki fél, meneküljön, én negyven évig szomjaztam, vártam és kerestem ezt az alkalmat!Ť

A szultán maga is harcol, de a keresztesekkel szemben most nem tudnak ellenállni. Elesnek legkedveltebb vezérei, elhull a janicsárok színe-java, maga a szultán is sebet kap, és katonái félholtan viszik magukkal.

Mikor másnap hírül hozták Kapisztránnak, hogy a török sereg elmenekült, könnyezett, és így kiáltott fel örömében: ťEz az a nap, melyet az Úr adott nékünk, örvendjünk és vigadjunk rajta!Ť'' (Az idézetek Lovass Gyula: Kapisztrán Szent János c. életrajzából valók a Hősök és szentek c. kötetből, Bp., 1941).

Amikor e győzelem híre Rómába ért, a pápa örök emlékezetül elrendelte Urunk színeváltozása ünnepét, augusztus 6-ra, és szokássá tette a déli harangszót.

Három héttel később meghalt Hunyadi, és október végén az újlaki kolostorban visszaadta lelkét Urának Kapisztrán János is. Testét itt őrizték mindaddig, míg a török hódoltság idején ismeretlen körülmények között nyoma nem veszett. 1690-ben avatták szentté. Ünnepét 1890-ben vették fel a római naptárba, március 28-ra. Mivel ez a nap legtöbbször nagyböjtbe esik, 1969-ben az ünnepet áthelyezték halála napjára, október 23-ra.


--------------------------------------------------------------------------------

A megtérést jelentő fogságát ő maga beszéli el: ,,Mérlegeltem, milyen magas a torony. Véletlenül volt éjjeli takaróm, s mivel késem nem volt, a fogaimmal hasogattam szalagokra. E szalagokból, bár hozzáadtam doktori jelvényemet is, annyi hiányzott a földig, amekkora a régi Szent István-szobor... Kezdtem leszállni ezen a szalagkötélen, de doktori jelvényem elszakadt, és én a földre estem, miközben a lábamon lévő bilincsekkel nagy zajt csaptam, és mivel a lábam is eltört, meg sem mozdulhattam. Észrevettek, elfogtak, s ugyanannak a toronynak a fenekére vittek, ahol lábszáram közepéig ért a víz. Derekamnál fogva lánccal a falhoz kötöttek, úgyhogy mindig lábon kellett állnom. Napi élelmem egy kis darab kenyérből és egy pohár vízből állt. Ilyen állapotban a harmadik nap éjjelén a természet nem tudott több ellenállást kifejteni. Elaludtam, és álmomban nagy zajt hallottam, amely felébresztett. Láttam a nap egy sugarát, amely a torony egész belsejét megvilágosította. Felemeltem a fejemet, hogy Istennek hálát adjak, s akkor magam fölött láttam egy ferences testvért, akinek a lábai át voltak fúrva. Amikor felemeltem a karomat, hogy megragadjam, hirtelen eltűnt. Mikor lehajtottam a fejemet, kopasznak találtam, miként most is látod. Akkor rájöttem, hogy az eltűnt testvér nem volt más, mint a mi atyánk, Szent Ferenc. Megértettem Isten akaratát, hogy hagyjam el a világot, és Neki szolgáljak.''

Alighogy jelentkezett a monteripidói kolostorban felvételre, kegyetlen próbára tették. A guardián azt kívánta tőle, hogy Perugiában, ahol oly sok sikerben volt része, alázza meg magát. Ismét csak ő maga mondja el: ,,Perugiába visszatérve püspöksüveget tettem a fejemre, amelyre felírtam életem összes bűnét és háttal ültem fel egy szamár hátára, hogy ezt a nyomorult, csalárd világot szégyenbe hozzam. Ily módon lovagoltam végig Perugia utcáin keresztül-kasul. A gyermekek versenyt dobáltak sárral és kővel, és valamennyien bolondnak tartottak.''

A guardián nem is járt messze az igazságtól, mert később a szent így vallott magáról: ,,Én büszkébb vagyok a sátánnál, de mióta ferencrendi testvér lettem, iparkodtam megfékezni magamat. Büszkeségem legyőzésére, amióta Perugiában időzöm, négy hónap alatt hétszázszor korbácsoltam meg magamat. Visszaemlékszem ugyanis, hogy büszke nyakamat csak akkor tudtam megalázni, amikor napjában hétszer korbácsoltam meg magamat.''

Mint vándorprédikátor nem annyira a szónak mesterfogásaival, mint életszentsége erejével vonzotta maga köré az embereket. Följegyezték, hogy Bresciában a városi hatóság ,,a polgárság nagy kísérete mellett lehozta őt a Szent Apollinarisról nevezett kolostorból a térre, ahol ötven közszolga állt őrségül mellette az előkelőségek tagjaival -- volt közöttük négy aranysarkantyús lovag is! --, hogy a nép agyon ne nyomja. Útközben ugyanis mindenki érinteni akarta, és próbálták habitusának legalább egy csücskét levágni, mintha csak Szent Péter lett volna''.

Az obszervánsoknak szóló szabályzat utolsó fejezetében így ír: ,,Fel tehát, harcosaim és testvéreim! Akár a hitetlenek földjén buzgólkodtok, akár a katolikusok országaiban szolgáltok az Úrnak, megvetvén a világ gyönyöreit, szent vággyal vágyódjatok az örök dicsőség babérjai után. Krisztus keresztjét átkarolva feszítsétek meg magatokat a világnak és a világot magatoknak. Vessetek le minden terhet és körülöttünk álló bűnt, az apostollal rohanjunk át az elénk állított harcon, szemünket csak hitünk szerzőjére és beteljesítőjére, Jézusra szegezvén!''

Egy nürnbergi polgár feljegyezte a szent napirendjét: ,,Hajnal előtt kel. Elmondja a matutinumot, a laudest, a primát és a terciát, ezután misézik. Ennek végeztével latinul beszédet intéz a néphez. Utána a tolmács, amennyire képes volt, lefordította a népnek, amit mondott. A beszéd végeztével visszatért rendjének kolostorába. A szexta és a nóna elvégzése után betegeket látogatott. Sokáig tartózkodott náluk, mindegyik fejére rátette a kezét, és hozzájuk érintette Szent Bernardin birétumát és vérét, s könyörögve imádkozott valamennyiért. Ezután ebédel. Végül fogadja azok látogatását, akik hozzá jönnek. Ezután elmondja a vesperást, és visszatér a betegekhez, ezeknél marad késő estig. Végül a kompletórium és más kedves imádságai elvégzése után nyugalomra tér. Nyugalma rendkívül rövid, mivel az álomra csak kevés időt szán. A Szentírás könyveinek tanulmányozására még szakít egy kis időt.''

Életrajzírói elmondják, hogy gyalog és mezítláb tette meg hosszú útjait. Ha aludt, ágya a puszta föld, vánkosa egy kő vagy egy darab fa volt. Három-négy órát aludt mindössze. Napjában csak egyszer étkezett, s akkor is oly keveset, mint egy gyermek. Húst harminchat éven át nem vett magához. Állandóan vezeklőövet viselt, s még pápai nuncius korában is térden állva szolgálta ki testvéreit.

A zimonyi táborba gyűlt keresztesekhez a következő beszédet intézte: ,,Ne nyújtsátok ki kezeteket rablott jószág után, hanem szálljatok szembe Krisztus keresztjének ellenségeivel. Űzzétek el őket, ne engedjétek, hogy a kereszténységet legyűrjék. Könnyen legyőznek minket, ha csak zsákmány után járunk; levernek minket a törökök, ha zsákmányért üldözzük őket. Harcoljatok vitézül Krisztusért, és meglátjátok, hogy Isten áldása lesz rajtatok! Ha őket legyőzzük, mindaz, amit ellenünk idehordtak, a birtokunkba kerül. Legyetek bátrak a harcban, küzdjetek meg az ősi kígyóval, és megnyeritek az örök boldogságot! Gyónjátok meg bűneiteket, és a római pápa teljes bűnbocsánatot ad nektek! Ó, fiaim, ó, legkedvesebb magyarjaim, ó ti szegények! Fel a csatára a török ellen!!!''

A győzelem után, az újlaki kolostorban betegen, tudván, hogy nagy barátja és társa, Hunyadi már eltávozott az élők közül az Úrhoz, így kesergett: ,,Jaj nekem, mert hosszúra nyúlik zarándokságom ideje és megfosztattam minden reménytől... Miért tagadta meg tőlem Isten azt, hogy érte meghalhassak? Annyiszor voltam háborúban, a hitetlenek között kitéve a halálnak, és megmenekültem, s most tétlenül az ágyban, az ellenség kardcsapása nélkül halok meg!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent János hitvallód által híveidnek győzelmet adtál a kereszt ellenségeivel szemben, kérünk, engedd, hogy közbenjárására a lelki ellenség minden cselvetésén győzelmet arassunk, és az igazság koronáját Tőled elnyerhessük!

Imádság:
Istenünk, te Szent Jánost küldted szorongattatásban élő híveid megerősítésére; add meg kérünk, hogy oltalmad alatt biztonságban éljünk, s őrizd meg Egyházadat szűntelen békében. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Példája:
    Tanulj keményen, és rendíthetetlenül harcolj a hitedért!


Boldog Jó János     hitvalló, † 1249.       


Boldog Stefána     szűz, † 1659.       

2020. október 22., csütörtök

Szent Abekiosz     püspök és hitvalló, † ~200.       


Szent Aberk püspök.

Marcus Aurelius császár uralkodása alatt a főként pogányok által lakott Hierapoliszban, Aberk volt a püspök. Egy napon, a pogányok ünnepén, látva a bálványimádók áldozatait, imádságban fordult Istenhez értük. Látomásában egy ifjú vesszőt adott a kezébe, hogy azzal rombolja szét a bálványokat. Másnap Aberk így is cselekedett. A pogányok ezért halálát kívánták. Az összegyűlt tömeghez kiment a szent főpap és kiűzte a két ifjúból az ördögöt, felemelte őket a földről. Az egész város kérte a püspököt, hogy oktassa őket és keresztelje meg. Aberk ezt meg is tette. Ezek után meg Szíriában, Mezopotámiában és Kis-Ázsiában hirdette az Evangéliumot. Mindenütt rombolta a bálványtemplomokat, felvilágosította a sötétségben élőket, gyógyította a betegeket és sok csodát tett. Végül ismét Hierapoliszba tért vissza, és éveken át gondozta szellemi nyáját. Halálának idejét jó előre megtudva, elbúcsúzott híveitől. Életének 73. évében, 167 körül békében hunyt el hívei között.


BOLDOG JOSEPHINE LEROUX* szűz, klarissza vértanú (1747-1794)
Észak-Franciaországban született, keresztneve Anna-Jozéfa. 23 éves korában lépett be a klarisszákhoz Valenciennes*-ben. Ebben az idoben zajlottak a francia forradalom véres évei. 1790-ben a forradalmi nemzetgyulés feloszlatta a szerzetesrendeket, kivéve a betegápoló és tanító rendeket. De két év múlva azokat is megszuntette. Így Jozefinának is el kellett hagynia kolostorát. Egy ideig szüleinél tartózkodott, de a közös életre vágyott, ezért, amikor erre lehetoség nyílt, Valenciennes-ben az orsolyitákhoz csatlakozott, akik visszakapták rendházukat. A város ugyanis ebben az idoben osztrák uralom alatt állt. Nem lépett az orsolyita rendbe, csak velük együtt élt. Itt lakott ugyanis húga, Mária Skolasztika mint orsolyita novér. Azonban nem sokáig élhetett közös életet, mert egy év múlva, a várost visszafoglalták a francia csapatok. Az orsolyitákkal együtt neki is el kellett hagynia a kolostort. Nemsokára elfogták oket. Az elfogására jött csapat vezérének mondotta: „Nincs szükség egy gyenge no elfogására ennyi katonára!” Sot megkínálta oket frissítovel, majd amikor megbilincselték nyugodtan követte oket az orzohelyre. Halálra ítélték az öt orsolyita novérrel együtt, mivel háború idején elhagyták Galliát és a köztársaság törvénye ellenére szerzetesi közös életet éltek. Jozefina nyugodtan fogadta a halálos ítéletet. A kivégzés elotti éjszaka meg tudott áldozni, majd húgával és a többi négy orsolyita novérrel együtt „örvendezo arccal ment a vesztohelyre, szent énekeket énekelve, s örvendezve, hogy méltóvá lett katolikus hitéért a halált elszenvedni. Fölkiáltott: Félhet-e az ember, ha megszabadul a számkivetésbol s a mennyország szépségére gondol?” Hálája jeléül kezet csókolt a hóhérnak, s kifejezte, hogy megbocsát üldözoinek- így szenvedte el a vértanú halált (lefejezést) az öt orsolyita novérrel együtt 47 évesen 1794. okt. 23-án. XV. Benedek pápa avatta oket boldoggá.
E szüzed kettos koronával ékes:
testének vágyát hogy igába törte,
s testében szerzett diadalt a véres, büszke világon.
Se halált nem félt, se halál követjét:
hóhér-kínzások ezer új alakját,
s vérét hullatván mehetett az égnek szent örömébe.
A vértanú szuz zsolozsmájából

Imádság:
Urunk, Jézus, öntsd szívünkbe az istenfélemlet és a szeretetet, hogy Boldog Jozefína szuz érdemeiért és példájára inkább a halált válasszuk, minthogy Téged valami bunnel megbántsunk.


Szent Malkusz     hitvalló, † ~380.       


Szent Mária Szalómé     özvegy, † ~50.       


Szent Sándor és vértanú társai.

Szent Sándor püspök volt. Sokakat térített meg a hitre és megkeresztelte őket. Nem akarva a pogány isteneknek áldozni sok kínt szenvedett el. Látva Sándor türelmét, Hierakliusz katona Krisztus híve lett, ezért karddal lefejezték. Szent Sándort Isten ereje hirtelen meggyógyította sebeiből. Ezek után a keresztény hitre térített 4 asszonyt: Annát, Erzsébetet, Teodotiát és Glikériát. A helytartó őket is kardhalálra ítélte. Utánuk Szent Sándor is kard által nyerte el a vértanúságot. Ez Adrianopoliszban történt a III. században.

2020. október 21., szerda

Szent Celina


Szent Dásziusz, Gajusz és Zotik vértanúk.


Mindhárman Dioklécián császár udvarában teljesítettek szolgálatot Nikomédiában. Egy alkalommal egy bálványtemplomba lépve, szétrombolták az oltárokat. Ezért mindenféle gyötrelmek és kínzások alá vetették őket. Testüket lóvakaróval gyötörték és teveszőr ruhával törölgették. Kínzóik látták, hogy a kínzásokat semmibe veszik, kinevetik a bálványokat és Krisztus Istent dicsőítik, nyakukra követ kötöttek és a tengerbe vetették őket. Ott lelték halálukat a 303. évben.



GÁZAI SZENT HILÁRION szerzetes
*Tabatha, 291. +Ciprus szigete, 371.
Amikor Szent Jeromos (lásd: A szentek élete, 552. o.) a 386. év elején Jeruzsálembe ment, hogy a Krisztus élete és halála által megszentelt helyeken szerzetesként fejezze be életét, még elevenen élt Hilárion emlékezete, aki a szerzetesi életformát hazájából, Egyiptomból átültette Palesztinába és Szíriába. Alakja köré időközben számtalan legenda szövődött, úgyhogy nem könnyű elválasztani a történeti eseményeket a legendától. A régieknél azonban az ilyenféle fontolgatások nem, vagy csak alig jöttek számításba; még az olyan kritikus szellemnél sem, mint Jeromos, aki Szent Epifániosz (315 körül- -403) püspök egy ma már elveszett, de akkor még meglevő levele szerint, és a helyi szóbeli hagyomány alapján lendületes dicsőítő beszédben írta meg a szent életét. Csaknem határtalan tiszteletet élveztek abban az időben a szerzetesek, akik Krisztusért mindent elhagytak, és nagyvonalú, gyakran csodálatra méltó lemondásban egyedül a Megfeszítettet akarták követni. Nem csoda tehát, hogy az első nagy palesztinai szerzetes emlékéhez a maga teljességében kapcsolódott mindaz, ami a kor felfogása szerint hozzátartozott az igazi szerzeteshez.

Szent Hilárion külső életútja nagyon mozgalmas volt, a belsőről viszont csak sejtelmünk lehet. Amikor Hilárion a dél-palesztinai Gáza melletti kis Tabathában megszületett, Remete Szent Antal (lásd: A szentek élete, 42. o.), az egyiptomi szerzetesség megalapítója éveinek és tevékenységének virágkorát élte. Az ifjú Hilárion, miután pogány szülei Alexandriába küldték retorikát tanulni, kapcsolatba került a kereszténységgel és nemsokára Antallal is. Legföljebb tizenöt éves lehetett, amikor megkeresztelkedése után a nagy szerzetes atyától átvette a fehér ruhát. De nem tartott ki sokáig Antal társaságában, aki köré az emberek már csapatosan sereglettek. Hilárion -- nem egészen jogosulatlanul -- úgy vélte: Antal külső tevékenysége éveit évtizedekig tartó csend és magány által készítette elő; hogy tudná azonban egy tizenöt éves ifjú ilyen nyüzsgésben megtanulni a szerzetesi életet?

Így hát Hilárion már két hónap múlva visszatért hazájába. Szülei időközben meghaltak, gazdag örökségét szétosztotta testvéreinek és a szegényeknek, s elindult a Gáza kikötővárosa, Majuma mellett levő puszta homokdűnékhez. Itt gyakorolta magát egyedül, félig még gyermekként, tanító és vezetés nélkül az Antalnál és tanítványainál látott módon az erényekben, az imádságban és a Szentírás olvasásában, böjtökben és éjszaki virrasztásokban, teste megfékezésében. Kemény munkával teremtette elő szűkös táplálékát. Egy sásból és kákából készült parányi kunyhóban talált menedéket, amelyet folyton változó, kóbor rablóktól fenyegetett lakóhelyein emelt, később pedig egy kis szilárd cellában, amely Szent Jeromos idejében még látható volt. Itt küzdötte végig a sötét hatalmak elleni harcot, mint ahogy csaknem minden nagy istenkereső tette.

Huszonkét évig élt Hilárion vezeklőként tenger és mocsár közti tanyáján. Időközben elterjedt a híre egész Palesztinában, s felkeresték mint tanácsadót és csodatevőt. Legendája számos gyógyulásról beszél, amelyek egyre híresebbé tették a szegény és magányos remetét. Életét egyre többen utánozták; számtalan ,,kolostor'' keletkezett a környékén, és a ,,szerzetesség'' gyorsan elterjedt Dél-Palesztinában.

Ha elfogulatlanul olvassuk Szent Jeromosnak erről a folyamatról szóló közlését, nem tudunk szabadulni attól a benyomástól, hogy azt próbálta itt ki mindenki, amit éppen helyesnek tartott. Szervezettségnek nyoma sem volt. Ha Szent Hilárion ,,kolostorairól'' beszélünk, a legtöbb esetben remeteségekről van szó, amelyekben az egyes szerzetesek úgy gyakorolták magukat az erényekben, ahogy tudták. Hilárion viszonylag laza kapcsolatot tartott fenn a testvérekkel; legalább egyszer egy évben, a szüret idején felkereste őket, imádkozott velük és oktatta őket. Ilyenkor a remeték egész raja kísérte. Úgy látszik, egyes remeték kevésbé önmegtagadóan éltek, mint Hilárion. Voltak köztük olyanok is, akik szőlőheggyel rendelkeztek, azt megmunkálták, és így a szőlőhegyükre látogatókat meg tudták vendégelni. A szent nagy nemtetszésére egyesek túlságosan is gondoskodtak jövőjük biztosításáról.

Ebben az időben történt egy esemény, amely jelentős volt a palesztinai egyház számára. Hilárion egy vándorlása alkalmával eljutott a még csaknem teljesen pogány Elusza városba, s ott sikerült megalapítania az első keresztény közösséget.

Hilárion közben hatvanéves lett. Egy sok testvért befogadó nagy kolostor és számos remeteség alakult ki a magányosságot kedvelő szerzetes körül, és minden égtáj felől áramlottak hozzá az emberek. Mélységes vágy fogta el korai éveinek csendje és magányossága után, s egyben félelem is attól, hogy a feléje áramló tisztelet miatt elveszti szerzetesi életének gyümölcsét. Két év múlva végre megvalósíthatta vágyát: elhagyta Palesztinát.

Ezzel megkezdődött a szent vándorélete; helyről helyre menekült a minduntalan jelentkező dicsőítés elől. Először néhány hitvallót keresett fel egyiptomi száműzetésében, utána pedig az egy éve (356) elhunyt Antal ,,hegyére'' ment, majd tisztelettel elzarándokolt a szent életének helyeire. Ezután elhagyta a vele együtt érkezett testvéreket, és csupán két kísérőjével együtt megkísérelte, hogy a vágyott csend életét élje a pusztában. Hiába, egy esőcsodája után újból elhalmozták tisztelettel. Ez elől kitérve Alexandria egyik külvárosának egy kis kolostorában talált búvóhelyet. Ám már a megérkezése utáni éjszakán tovább kellett menekülnie, mert elért hozzá a hír, hogy elhatározták a halálát, és rendőrileg nyomoznak utána.

A még csaknem teljesen pogány Gáza lakói ugyanis már régóta nyugtalansággal szemlélték az eleven keresztény élet kibontakozását Palesztina déli pusztai sávjában, és miután a hitehagyott Juliánusz bizánci császár (361--363) lett, kihasználták az alkalmat, hogy véget vessenek ennek. Hilárion kolostortelepét a földdel tették egyenlővé, a szerzeteseket megölték vagy elűzték, Hilárion után pedig nyomoztak az állam rendőri szervei. Az üldözött még idejében kisiklott a kezük közül, s a Líbiai-sivatagban levő Juppiter Ammon oázisban várta ki Juliánusz császár halálát. Egy év elég volt ahhoz, hogy ismertté váljék. Amikor a birodalom új, keresztény császárt kapott, egy gázai tanítványával Szicíliába távozott. A sziget belsejében tűzifát gyűjtöttek, s annak eladásából éltek.

Itt sem sikerült hosszabb ideig ismeretlennek maradniok. Így Hészükhiosz, a szent kedvelt tanítványa, aki időközben három éven át kereste eltűnt mesterét a római birodalomban, rátalált az emberek leírása alapján. Amikor Hilárion kinyilvánította hűséges kísérőjének, hogy nem akar sokáig Szicíliában maradni, ez az idős embert a dalmáciai Epidauruszba vitte. De itt sem maradt sokáig; Ciprus szigetére ment, s ott végre megtalálta a régen óhajtott nyugalmat.

Ez a nyugalom azonban nem lett azonnal osztályrésze. Még két éven át kellett tanító- és csodatevőként kitartania az odaözönlő tömeg közepette. Hészükhiosznak sikerült mélyen a sziget belsejében felfedeznie egy csaknem hozzáférhetetlen, elhagyatott gyümölcsöskertet. Ide már csak néhány gyógyulást kereső ment utánuk. Élete utolsó öt évét viszonylagos nyugalomban töltötte a szent, bár még mindig nem a vágyott csendben és egyedüllétben. Epifániosz ciprusi püspök is a barátai közé számította.

Nyolcvanéves korában, halálát közel érezve saját kezűleg írt végrendeletében felsorolta hagyatékát. Az éppen Palesztinában, a testvéreknél tartózkodó Hészükhioszra hagyta ama Evangélium kéziratát, melyet maga másolt fiatal éveiben, a tunikáját, kukulláját és köpenyét. Ezután békében meghalt. Kívánságára a kertjében temették el. Nyolc hónappal később azonban Hészükhiosz egy ködös éjszakán életét veszélyeztetve Majumába vitte a szent holttestet, és a régi kolostor helyén hantolta el.

A szent utolsó szavai így hangzottak: ,,Távozz, mitől félsz? Távozz lelkem, miért késlekedel még? Csaknem hetven évig szolgáltál Krisztusnak, és még félni mersz a haláltól?'' Akár valódiak e szavak, akár csak a legendához tartoznak, beteljesült életének titkát fejezik ki. Amit az emberek kívülről megismerhettek belőle, az a szelídsége, barátságossága és életének műve volt: a bámulatos önmegsemmisítés műve, a tanító bölcsesség és gyógyító erő csodája, amelyek messzire kisugároztak anélkül, hogy hordozójuk az ilyenféle hatásra ügyelt volna. Ami azonban mindebben megnyilvánult, valami nagyobb dolog volt. Mivel ő maga égett, másokat is lángra tudott gyújtani; így a szerzetesi élet egyik megalapozója lett.

Hilárion rendeltetése az volt, hogy az Egyiptomban kialakult új keresztény életformát elsőnek vigye át Palesztinába. Hogy mennyire megérett rá az idő, mutatja az a lélegzetelállító gyorsaság, amellyel a következő évtizedekben és évszázadokban egész Keleten elterjedt a szerzetesség.


BOLDOG STREPA* JAKAB érsek (1350-1411)
1350 körül született lengyel fonemesi családból. Egészen fiatalon lépett be a Ferenc-rendbe. Hamarosan kitunt tudásával és apostoli buzgóságával. Ebben az idoben Oroszország missziós területnek számított: sokan pogányok voltak, mások szakadárok. Néhány évig Jakab is ezen a területen muködött mint misszionárius, szép eredménnyel. Utána Lemberg gvárdiánja lett, majd kinevezték az orosz missziók fo elöljárójává. Tíz évig látta el ezt a feladatot és sok misszionáriust küldött orosz területre. Hatékonyan támogatta a 13. században alapÍtott mozgalmat: a „Zarándoklat Krisztusért” nevu társulatot. Ferencesek és domonkosok együttmuködése volt ez különösen a szakadárok s hitetlenek: oroszok, lengyelek, litvánok, moldvaiak között A misszionáriusokat zarándok prédikátoroknak nevezték. Amikor meghalt a halicsi érsek, IX. Bonifác a lengyel (Jagello) király kérésére Jakabot nevezte ki az érsekségre, amit nagy nehezen, az engedelmesség nevében fogadott el. 1392-ben szentelték püspökké. (Késobb az érsekség Lembergbe került át.) Ettol kezdve teljesen egyházmegyéje megújítására, a vallásos élet fellendítésére szentelte életét. Templomok építését szorgalmazta mindenekelott, mivel a nagy távolság sokakat akadályozott a vasárnapi szentmisén való részvételben. Új plébániákat létesített, ahova buzgó papokat küldött. Szerzetházak, kórházak építését is támogatta, gondja volt a szegényekre. Különös buzgalommal ápolta a Szuzanya tiszteletét. Családi címerébe, érseki gyurujébe az o képét vésette, s mindenhol, ahol tartózkodott, a Szuzanya tiszteletére esti ájtatosságot szervezett. Lembergben bevezette az örökös szentségimádást. Évek folyamán egyre jobban változott meg egyházmegyéje arculata. Ferences ruhában látogatta egyházmegyéje városait, falvait, mindenütt hirdette az igét. Amellett a szigorú vezeklést sem hagyta el. Híveinek ideiglenes javáról is igyekezett gondoskodni. Az állam vezetoinek oly hasznos tanácsokkal szolgált a tatárok betörései kivédésére, hogy „az ország védelmezoje” címet adták neki. 19 évig tartó érseksége után 1411. jún. 1-én hunyt el s a lembergi ferencesek templomába temették. VI. Piusz erosítette meg tiszteletét. Szent Ferenc „Jézus anyját mondhatatlan szeretettel vette körül, mivelhogy testvérünkké szülte a fölséges Urat. Külön dícséretet költött tiszteletére, buzgón könyörgött hozzá, és olyan forró szeretettel adózott neki, amilyet és amennyit emberi nyelv ki sem tud fejezni.” (Celano: Vita II. 198.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Jakabot, a Szuzanya kiváló tisztelojét mint jó pásztort adtad Egyházadnak, hogy tanító szavával vezesse és példájával nevelje népedet. Közbenjárására orizd bennünk kegyelmedet, s tarts meg azon az úton, melyet példájával megmutatott. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


SZENT ORSOLYA és TÁRSNŐI vértanúk
+Köln, 304 körül
Kölnben, a Szent Orsolya templomban van egy 4. vagy az 5. századból származó felirat, mely szerint egy Clematius nevű ember ezen a helyen, ahol szüzek vértanúságot szenvedtek, templomot építtetett az ő tiszteletükre egy korábban meglévő, de leégett és rommá lett szentély helyén. Szent Orsolya tiszteletének első bizonyságai a 8--9. századból valók. -- Legendájának több változata ismert.

Az egyik, amely Orsolyáról és társnőiről: Aureliáról, Corduláról, Cumeráról és Kunigundáról hírt ad, elmondja, hogy Orsolya egy brit király leánya volt. Szüzességet fogadott és egy pogány királyfit elutasított, amikor az feleségül kérte. Társnőivel együtt hajón menekült el Angliából, és a kontinensre érve a Rajnán Kölnig hajóztak. Itt a pogányok, akik éppen ostromolták a várost, elfogták és megölték őket.

E legenda elterjedésére és elfogadására nagy hatással volt Schönaui Szent Erzsébet (1129--1164) ,,kinyilatkoztatása''. Orsolya tisztelete Kölnből kiindulva szinte egész Európában elterjedt. (Hogy 11.000 társát említik, ez egy középkori olvasási hibából ered, mert a legenda csak ,,11 M'' azaz tizenegy mártír társáról beszél. Ezt az M-et -- ami mint római szám ezret jelent -- olvasták ezernek.) A 16. században Merici Szent Angéla (lásd: A szentek élete, 63. o.) az általa alapított rendet Szent Orsolya oltalma alá helyezte, ezért később orsolyitáknak nevezték őket.

2020. október 20., kedd

Szent Artém vértanú.

Artém vértanú katona volt. Katonai szolgálatát Nagy Konstantin uralkodása idején kezdte meg. Amikor a császárral együtt ő is látta az égen megjelent kereszt jelét, hitében megerősödött. Hűséges embere maradt a császárnak és házának. Konstantin fia: Konstanciusz is becsülte Artém tetteit és kitüntette. Halála után a hitehagyott Julián császár először titokban, később nyíltan bálványimádó lett. Artém megjelent előtte Antiochiában és szemére hányta cselekedeteit. A császár, haragjában megfosztotta őt katonai rangjától és börtönbe vetette. Különféle kínzásokat kellett elszenvednie: éhséget, szomjúságot, veréseket, éles vasakat, nehéz köveket, végül fejvesztésre ítélték. A vesztőhelyen hosszú imádság után a kard alá hajtotta fejét. Lefejezték a 363. évben. Holtteste később Konstantinápolyba került és sírjánál sok csoda történt.


Boldog CONTARDO* FERRINI III. r. (1859-1902)
Milánóban született. Apja muegyetemi tanár volt. Mint legidosebb fiú a családban ragyogó tehetségnek bizonyult. Elso szentáldozása (12 éves korában) fordulatot hozott lelki életében. Késobb hugának írt levelében elsoáldozása napját „egy örök, kimondhatatlan szövetség” napjának nevezi. A tudós pálya vonzotta. 17 éves korában kezdte meg jogi tanulmányait Páviában. Minden erejével küzdött, hogy léha életu kollégista társai kozött megmaradjon az erények útján. A testiség kísértésével úgy fordult szembe, hogy fogadalommal kötelezte el magát a szuzi tisztaságra. Társai Szent Alajosnak nevezték. A tanulás mellett sokat imádkozott, elmélkedett s olvasta a szentírást. Naponta részt vett a szentmisén és áldozott. Tanulmányait kiváló eredménnyel végezte el, s jutalmul a berlini jogi egyetemre küldték a római jog tanulmányozására. Két év múlva visszatért hazájába, ahol különbözo egyetemeken húsz évig tanított, legtöbbször Páviában. A húsz év alatt kétszáz tudományos munkát tett közzé. Amint egyetemi évei alatt példájával diáktársai tükre volt, az maradt hallgatói számára tanárkodása alatt is. Diáktársait lelkiekben is segítette, megvalósította a világiak apostolkodását. Tanári éveinek elején, 1886-ban belépett Szent Ferenc III. rendjébe, éppen akkor, amikor XIII. Leó pápa a III. rend felvirágoztatásán fáradozott. Nagy tudása mellett alázatos ember maradt. Tudásánál többre értékelte lelkének Isten felé való szárnyalását, az isteni titkokkal való gazdagodását. Mindennapi szentmiséje elott egy negyedórát imádkozott, munkája közben gyakran emelte szívét Istelhez, órák hosszat tudott imádkozni a Legszentebb elott. XI. Piusz még mint Ratti Achilles Milánóban többször térdelt a templomban Contardo mellett. Állította, hogy angyalként imádkozott. Fiatalon, 43 évés korában halt meg. Mégis élete teljes, befejezett volt. Évente szüleivel a Lago Maggiore* tó mellett szokta tölteni nyári szabadságát. Az egyik hegyi túrán fertozött patakból ivott s tífuszba esett, mely halálát okozta. Egész Itália szentnek tartotta. Tanártársai voltak az elsok, akik boldoggá avatása megindítását szorgalmazták. XI. Piusz azt mondta róla: „Az o állásában és napjainkban gyakorolt hite és keresztény élete valóságos csodának tunik számomra.” XII. Piusz pedig a boldoggá avatáskor „korunkban a katolikus férfi mintaképének” nevezte. 1947- ben történt a boldoggá avatása. Egyik vasárnap valaki kereste. A portás így válaszolt: „Vasárnap nehezen lehet megtalálni a professzor urat, mert a templomban van, és ott mindig sok a tennivalója.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Contardot csodálatraméltóvá tetted azzal, hogy tudását jámborságával egyesítette; add meg nekünk, szolgáidnak, hogy téged igaz Istennek ismerjünk és mindenek fölött szeressünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


KENTY SZENT JÁNOS Kety (olv. Kenti) városkában született (Krakkó közelében) 1390-ben, vagy 1397-ben. 16 éves korában a krakkói egyetemre küldték, bölcseletet és hittudományt tanult, mégpedig kiváló eredménnyel.

Pappá szentelték, és a krakkói egyetemen tanított. Az egyetem falán emléktábla emlékeztet erre, benn láthatók cellája és felszerelési tárgyai. Az egyetemmel szemben van a Szent Anna templom, ahol misézett és prédikált.

Rövid ideig plébános volt Olkusz-ban, de hamarosan visszatért az egyetemi katedrához.

Szelídsége és felebaráti szeretetben mutatott kiválósága tanítását igen hatékonnyá tette, paptársai és növendékei példaképüknek tekintették. Télidőben odaadta koldusoknak a cipőjét, meg köpenyét. Gyalog elzarándokolt Jeruzsálembe, meg Rómába.

Meghalt 1473. december 24-én Krakkóban. Halála után Lengyelország és Litvánia védőszentje lett. 1767-ben szentté avatták.

Példája:
    a nagy tudás még kevés - szeretet és szeretet kell hogy kiegészítse!


Szent Kleopátra


SZENT VENDEL remete
*Skócia, 554 körül(?). +Tholev, 617. (?)
Vendel, akit Wendalin, Wandalin és Windilin néven is neveznek legendái, ír-skót nemzetségből származott. Élete a Szent Patrik (lásd: A szentek élete, 125. o.) utáni időre esik, amikor a pogányság még éreztette hatását, és még nem indult el a Szent Bonifáchoz és köréhez (lásd: A szentek élete, 247. o.) kapcsolódó misszió a kontinens felé.

A legendák szerint, melyek 1417 után keletkeztek ugyan, de történeti hitelességük aligha vonható kétségbe, Vendel királyfi a mi fogalmaink szerint egy törzs vezérének a fia volt. Korán jelét adta a jámborságnak és a keresztény műveltség, sőt a papság iránti vonzódásának, amit atyja nem jó szemmel nézett. Épp azért, hogy elvonja a tanulástól, nyájainak őrzését bízta rá. De mint annyiszor, amikor valakit szolgai munkára kényszerítenek, hogy elvonják Istentől, Vendellel is az ellenkezője történt annak, amit atyja akart: a juhok legeltetése közben, a mezők csendjében megérlelődött szívében a remeteség, az Istenben elmerült szemlélődés utáni vágy. El is határozta, hogy amint lehet, remete lesz, de előbb elzarándokol a Szentföldre és Rómába. Talált magához hasonló hat ifjút, akikkel útnak is indult.

Rómába meg is érkezett a kis zarándokcsoport, a szentföldi útról azonban le kellett mondaniuk. Háborús hírek jöttek: perzsák és arabok támadásai érték a Szentföldet, s végül nem sokkal később, 614-ben el is pusztítottak minden zarándokhelyet. Vendel társaival együtt elindult hazafelé. A remeteség iránti vágy azonban oly erőssé nőtt a szívében, hogy Trier közelében, a várostól fél nap járóföldnyire megtelepedtek az erdőben. Kunyhót építettek maguknak és szigorú böjtölés és imádság közben megkezdték a pusztai remeték életét. Olykor azonban koldulniok kellett. Egy ilyen alkalommal Vendelt megszidta egy gazda: ahelyett, hogy tétlenkedve koldul, inkább dolgozna és ő segítene másokon. Ez Vendelt arra késztette, hogy elszegődjön a gazdához, aki előbb a disznóit, majd a marháit, végül a juhait bízta az őrzésére.

Legendája elmondja, hogy Vendel mindig a legjobb legelőt kereste a juhoknak, és fáradságot nem kímélve járta nyájával a dombokat, szíve pedig szüntelenül remetecellája után vágyott. Ez a vágya oly kedves volt Isten előtt, hogy angyalok jöttek, és nyájával együtt fölemelték és elvitték a cellájához. Csakhogy a cella közelében nem volt víz a juhoknak. Vendel ekkor felfohászkodott, majd a földbe szúrta pásztorbotját, és mindjárt bő forrás fakadt a földből. Gazdája éppen arra lovagolt és kemény szavakkal kérte számon Vendeltől, miért vitte oly messzire a jószágot. Vendel megígérte, hogy a kellő időben nyájával együtt otthon lesz. Amikor a gazda -- vágtában hajtva lovát -- hazaért, megdöbbenve látta, hogy Vendel már várja, a juhok pedig mind az akolban vannak.

E csodák láttára gazdája elbocsátotta: belátta, hogy nem munkakerülő naplopás a remeteélet. Vendel visszatért, de nem sokáig maradt egyedül. A körülötte letelepedett remeték annyira tisztelték, hogy elöljárójukká választották. Az egyik legenda szerint még Vendel életében közösséget alkottak, kolostort építettek és a bencés regula szerint élő közösség apátjává választották Vendelt, aki így halt meg 617-ben.

Azon a helyen temették el, ahol a remetekunyhója állt. Tisztelete a sírja körül azonnal megkezdődött, -- s hamarosan kápolnát emeltek, mely a csodák következtében zarándokhellyé vált. Vendel csodái főleg a járványos betegségek áldozatain mutatkoztak, illetve azok tapasztalták jóságos közbenjárását, akik állataik bajaiban hívták segítségül. Így telt el hét évszázad. A nagy térítések szentjei mellett szélesebb körben nem terjedt el az egyszerű pásztor-remete-apát tisztelete. Trier azonban rendkívüli módon tapasztalta égi segítségét: 1320-ban pestis ütötte fel a fejét a városban, de Szent Vendel segítségül hívása után hirtelen megszűnt a járvány. Hálából Balduin herceg templomot építtetett, melyet 1360 pünkösdjén szenteltek fel, és átvitték Vendel ereklyéit a kápolnából az új templomba. 1506-ban márvány szarkofágot készítettek, s mindaddig, amíg a tholeyi kolostor állt, ünnepi körmenettel emlékeztek az ereklyék átviteléről. Később, amikor hitetlenül hallgatták a Vendel-legendákat, ismételten felnyitották a sírt, hogy újabb és újabb nemzedékek bizonyosodhassanak meg az ereklyék hitelességéről.

A Római Kalendáriumba ugyan nem került be Vendel ünnepe, de Európa- szerte több mint 1500 templomot ajánlottak az ő oltalmába, s ezek közül kb. 160 zarándokhely. A német nyelvterületen Hollandiától Tirolig hagyományos tiszteletét a német telepesek magukkal hozták Kelet- Európába, így hazánkba is.

2020. október 19., hétfő

KANADAI VÉRTANÚK: BRÉBEUF SZENT JÁNOS és TÁRSAI
+Kanada, 1642--1650.
Kanadai vértanúknak nevezzük azt a nyolc francia jezsuitát, akik a kereszténység második misszióját vezették a huron indiánok között. Név szerint: Daniel Antal, Garnier Károly, Lallemant Gábor, Brébeuf János, La Landei János, Jogues Izsák, Chabanel Natalis, és Goupil Renatus. A vértanúcsoportot Brébeuf Jánosról nevezték el, mert az ő életét ismerjük legrészletesebben.

A franciák 1603-ban léptek Kanada földjére. Ferences misszionáriusok 1615-ben és 1622-ben próbálták téríteni a huron indiánokat, de sikertelenül. 1625-ben jezsuiták indultak Kanadába. Négy év múlva, amikor az angolok háborút nyertek, kiutasították őket, és vissza kellett térniük Franciaországba.

1632-ben ismét útra keltek, s ezúttal külső háborítás nélkül hirdethették az evangéliumot a huronoknak. Az indiánok azonban nem akarták befogadni a hitet. Hiába adták tanújelét a jezsuiták határtalan emberszeretetüknek az 1639--40-ben kitört járvány idején, a bennszülöttek csak nem hallgattak rájuk. Lallemant Gábor atya 1642-ben ezt írta: ,,Családonként hirdetjük az evangéliumot kétezer vadembernek; ismerjük a nyelvüket, nekik van fülük, s mégsem akarnak megérteni semmit.''

Goupil Renatus segítő testvér lett először vértanú 1642. szeptember 29-én. Négy évvel később, 1646. október 18-án ölték meg Jouges Izsák atyát, majd másnap La Landei Jánost. Mindhárman az irokézek áldozatai lettek Ossornenonban. Haláluk a huron indiánokat úgy megindította, hogy tömegesen tértek meg. Az egész misszió vezetője ezt jegyezte fel: ,,mintha nem is mi, hanem inkább az angyalok működtek volna köztük!''

Az irokézek azonban elhatározták, hogy kiirtják a huronokat. 1648- ban háborút indítottak és 1650-ben el is érték céljukat. E harcok során halt meg a másik öt jezsuita misszionárius.

Brébeuf János régi normann család sarja, melynek tagjai együtt harcoltak Hódító Vilmossal Hastings partjainál és Szent IX. Lajos királlyal Damiette-nél. Condé-sur-Vire-ben született 1593. március 25- én. Rouenban lépett be a jezsuiták közé 1617. november 8-án. Először a jezsuiták kollégiumában tanított, 1622. február 22-én Pontoise-ben pappá szentelték. Ezután még három évig tanár és gondnok volt a roueni kollégiumban, majd megbízták azzal, hogy Kanadába menjen misszióba. 1625. április 24-én két jezsuita és egy ferences társaságában szállt hajóra Dieppe kikötőjében. Két hónap múlva kötöttek ki Quebecben.

János első missziós útja nem tartott sokáig. Előbb a hegyi, majd a huron indiánok között működött. Ez utóbbiakat vadászösvényeiken messzire követte. Az angolok győzelme után a francia misszionáriusoknak el kellett hagyniuk Ouebecet. Hajóra tették és Plymouth-ba szállították őket, ahonnan Franciaországba kellett távozniuk.

Így 1629 októberében János ismét Rouenban volt. Eljárt egy előadássorozatra, amelyet a 17. század egyik legnagyobb lelki tanítója, Louis Lallemant tartott. Valószínű, hogy egy ideig gyóntatójává is választotta. Ekkor tette le utolsó fogadalmát, s 1633- ig Eu városában a jezsuita kollégium tanára volt.

Közben Anglia és Franciaország békét kötött, s ez ismét megnyitotta az utat a francia misszionáriusok előtt. Richelieu bíboros megbízta a jezsuitákat, hogy gondoskodjanak Kanada misszionálásáról. Ennek következtében János 1633 márciusának elején Dieppe-ben újra hajóra szállt, és májusban kikötött Kanadában.

Négy évig irányította a huron indiánok közötti missziót. Megalkotta a huron nyelv szótárát és nyelvtanát. Ledesma Keresztény tanítás című művét lefordította az indiánok nyelvére.

A vidéken váratlanul járványok törtek ki, melyekért a jezsuitákat tették felelőssé, ezért március 19-én Jánosnak vissza kellett húzódnia Sainte Marie-ba. Ekkor a misszió vezetését Lallemant vette át, aki János korábbi módszerét gyökeresen megváltoztatta. Népszámlálást rendelt el, amit azért tartott fontosnak, mert a háborúk és járványok miatt a népesség száma nagyon megcsappant. E népszámlálás adatai szerint a huron misszióban harminckét falu volt, amelyek öt központ köré csoportosultak. E falvakban mintegy hétszáz sátor, kétezer tűzhely volt, s mintegy tizenkétezer ember élt. Az új missziós főnök a gyarmatosítást és az apostoli munkát egyaránt a dél-amerikai redukciók mintájára szervezte meg, és a sok szétszórt szálláshely lakóit egy nagy központba szervezte. János pedig nyugodtan szemlélte, hogy korábbi módszerét mennyire semmibe veszik.

Rövid ideig együtt dolgozott Chaumonot-val, de egészségi állapotának gyengülése és a bennszülöttek ellenséges magatartása miatt vissza kellett térnie Quebecbe. Útközben eltört a kulcscsontja, ami igen sok kínt okozott neki. Miközben újra a huron indiánok között misszionált, társával, Lallemant-nal együtt megtámadták az irokézek, elfogták és kegyetlenül megölték őket. Kísérőjük, Christophe Regnaut laikus testvér pontos beszámolót írt a kínzásukról és halálukról. János 1649. március 16-án adta életét Krisztusért.

Landei János a normandiai Dieppe-ben született, s a hódítók között érkezett Kanadába, melyet akkoriban úgy neveztek: Új Franciaország. Megismerkedett a jezsuita misszionáriusokkal és jelentkezett segítő testvérnek. Jouges Izsák vette maga mellé, amikor az irokézek közé indult. Vele együtt fogták el az indiánok, s ugyanúgy megkínozták, mint Izsák atyát. Vele együtt halt meg 1646. október 19-én hajnalban.

Daniel Antal szintén Dieppe-ben született 1601. május 27-én. Kétéves filozófiai és jogi tanulmányok után, 1621-ben Rouenban belépett a jezsuita rendbe. Clermont-ban és Párizsban tanulta a teológiát, s miután felszentelték, 1630-ban Eu-be küldték tanítani. 1632-ben a huron misszió tagjaként Kanadába indult.

Először a franciák lelkipásztora volt, 1633-ban Brébeuf János kísérője lett és az indiánok közé ment. Ihonitiriában telepedtek meg, s Antal főként a gyermekekkel foglalkozott. Megzenésítette nekik a Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a Tízparancsolatot, s a gyermekek ezt énekelték a kápolnában, de játék közben is. Annyira közel került a gyermekekhez, hogy amikor a misszió vezetősége úgy határozott, hogy Quebecben iskolát nyit a leendő rézbőrű szeminaristák számára, Antal atyát jelölték ki nevelőnek. Két évig viselte e hivatalt. 1638-ban visszatért a misszióba előbb Ossossanéba, majd egy másik faluba.

Itt érte az irokézek támadása 1648. július 4-én. Éppen befejezte a szentmisét, mikor megkezdődött a harc és az öldöklés. Az öregek, az asszonyok és a gyermekek a kápolnába menekültek. Antal atya elfutott a betegek sátrába, s ott megkeresztelte a katechumenokat, majd visszasietett a kápolnába, általános feloldozást adott, és fegyvertelenül a támadók elé ment. Azok egyetlen csapással megölték, majd az utolsó szál emberig mindenkit elpusztítottak. Antal testét a lángok közé vetették.

Lallemant Gábor előkelő párizsi családból született 1610. október 10- én. Gyenge, törékeny alkatú gyermek volt. 1630-ban lépett a jezsuita rendbe, s mindjárt misszióba akart menni. Elöljárói engedélyével külön fogadalmat tett, hogy minden erejét és egész életét az indiánokért ajánlja fel. Felszentelése után Moulins-ban, majd Bourges-ban tanított. 1646-ban kapott engedélyt, hogy elinduljon a kanadai misszióba.

Szeptember 20-án érkezett Quebecbe. Nagybátyja, aki szintén jezsuita, a kanadai misszió vezetője volt, maga mellett tartotta, s csak 1648 júliusában engedte Brébeuf János társaként a huronok földjére. Nagy buzgalommal kezdte tanulni a nyelvet. 1649. március 16- án az irokézek megtámadták a falut, s előbb Brébeuf Jánost, majd Gábor atyát ölték meg.

Este hatkor kezdték a kínzást, s amit csak ki tudtak találni, mindennel gyötörték. Másnap reggel kilenc óra tájt az egyik vadember megelégelte és lefejezte. De utána kivette a szívét és megette, mert a bátorságát szerette volna megszerezni.

Garnier Károly Párizsban született 1605. május 25-én. A clermont-i jezsuita kollégium növendéke volt, 1624-ben belépett a rendbe. 1635- ben szentelték pappá, s a következő évben misszionáriusként küldték Kanadába. Augusztus 3-án érte el a huronok földjét. Ihonitiriában, majd Ossossanéban telepedett meg, és hihetetlen gyorsasággal megtanulta a bennszülöttek nyelvét. Hirdetni kezdte az evangéliumot, de igen nagy nehézségeket jelentett az indián telepek szétszórtsága. Hatalmas távolságokat kellett bejárnia egyik falutól a másikig.

Az indiánok hagyományos vallásossága ellenállt. Tetézte a nehézségeket, hogy a varázslók őt tették felelőssé egy járványért. De épp a járvány idején vívta ki magának a ,,bárány'' nevet, olyan önfeláldozóan törődött a betegekkel. A varázslók a járvány elmúltával már nem támadták annyira, 1637-től mégis állandó életveszélyben volt. 1646-ban a Farkas törzs szálláshelyén, Etbaritában és a Szarvas törzs helyén, Ekarreniondiban misszióstelepet alapított, s az elsőt Szent Jánosról, a másodikat Szent Mátyásról nevezte el. Etbaritát azonban hamarosan megtámadták az irokézek, lakóit megölték és mindent felégettek. Amikor Károlyra rontottak és megölték, éppen a keresztvizet öntötte egy haldokló indiánra. 1649. december 7-én lett vértanú. A Szent Mátyás-telepről két jezsuita csak napokkal később temette el a misszióstelep kápolnájának romjai közé.

1925-ben boldoggá, 1930-ban szentté avatták őket. Ünnepüket 1969-ben egy napra tették és felvették az egyetemes naptárba.


Kanadában szenvedett vértanúságot
    Chabanel Natál pap, 1649. dec. 8-án,
    Daniel Antal pap, 1648. júl. 4-én,
    de Brébeuf János pap, 1649. márc. 16-án,
    Garnier Károly pap, 1649. dec. 7-én,
    Lalement Gábor pap, 1649. márc. 17-én.

A mai Egyesült Államok területén áldozta életét hitünkért

de La Lande János segítőtestvér, 1646. okt. 19-én,
    Goupil René segítőtestvér, 1642. szept. 29-én,
    Jogues Izsák pap, 1646, okt. 18-án.

XI. Piusz pápa avatta szentté őket 1930-ban.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki a kereszténység kezdetét Kanadában Szent János és társai igehirdetésével és vére ontásával szentelted meg, engedd kegyesen, hogy az ő közbenjárásukra a kereszténység vetése mindenütt napról napra gyarapodjék!



Szent Joél próféta.

Egyike a 12 kis prófétának. Petuel fia volt, Ruben törzséből származott. Nem tartozott a papi nemzetségek közé. A Megváltó születése előtt 800 évvel jövendölt. Előre megjövendölte Jeruzsálem pusztulását, megjövendölte, hogy a Szentlélek leszáll minden teremtményre, és jövendölt az utolsó ítéletről is.


KERESZTES SZENT PÁL 1694-ben született Ovadában (Alessandria, Genuától északra). Szülei nemes származásúak voltak. Családi neve Danei Pál Ferenc volt. Korán árvaságra jutott, de őrizte édesanyjától kapott jámborságát. Sokat imádkozott, mélyen tisztelte a Szent Szüzet, vállalta a fájdalmakat zokszó nélkül. Ifjú korában kereskedő volt, de tökéletesebb élet után törekedett. Vágyódott a vértanúság után ezért beállt Velencében keresztes vitéznek. Hang szólította visszatérésre, másféle szenvedést ígérve neki.

Remete lett az Orbetello közelében levő Argentaro hegyen. Mindenről lemondott, szegényeknek és betegeknek szolgált. Társakat gyűjtött maga köré, és 1720-ban megalapították a passzionisták rendjét, teljes nevén "a Szent Keresztről és a mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedéséről nevezett sarutlan papok kongregációját". 1727-ben pappá szentelték, 1737 után szerzetesházakat alapított, apostoli tevékenységet folytatott, közben kemény penitenciát vállalt.

Nehéz megpróbáltatásokat kellett a megnemértés és magárahagyottság miatt elszenvedni, mindezt örömmel viselte. Nagyhatású beszédeket tartott, sokakat megtérített. 1773-ben szerzetük megkapta a római Szent János és Pál templomot a Celio dombon. Ide települt mint rendfőnök, és itt, 1775. okt. 18-án halt meg.

IX. Piusz pápa 1867. június 29-én, (Szent Péter és Pál napján) szentté avatta, ünnepét április 28-ra tette. A Vatikáni Zsinat után került ünnepe halála napjához.

Példája:
    Társakat keress a céljaid megvalósításához!


ALKANTARAI SZENT PÉTER ferences szerzetes  (1499-1562)
*Alcántara, 1499. +Arenas de San Pedro, 1562. október 18.
Miközben a Német- és Franciaországból kiinduló lutheri és kálvini reformáció tömegeket szakított el a katolikus hittől, s hatására sok szerzetes elhagyta a kolostorokat, Spanyolországban ellenkező irányú reform valósult meg. Loyolai Szent Ignác (lásd: A szentek élete, 387 o.) rendalapítással, Avilai Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.) és Keresztes Szent János (lásd: A szentek élete, 713. o.) a kármelita, Alcantarai Szent Péter a ferences rend belső reformjával keltette új életre a katolikus hitet. Alcantarai Péter ugyanazt a harcot vívta a ferences rendben, mint Teréz és János a kármelitáknál: a rendalapító lelkületét támasztotta életre azáltal, hogy nem azt magyarázta, miért nem lehet megtartani Assisi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 566. o.) eredeti reguláját, hanem magáévá tette, és akik csatlakoztak hozzá, azoknak átadta a regula szerinti életformát.

A ferences rendben ugyanis 1300 körül éles vita kezdődött arról, hogy a szegénységet abban a formában, ahogyan Szent Ferenc élte, lehet-e élni? A többségnek az volt a véleménye, hogy nem, mivel a később belépő tagok már nem rendelkeztek olyan karizmatikus adományokkal, mint az első ferences nemzedék. Velük szemben voltak, akik az eredeti regulához ragaszkodtak, s az előző csoportot ,,carnales''-nek (testiek), önmagukat ,,spirituales''-nek (lelkiek) nevezték. E spirituálisok azonban erőtlen kisebbségben maradtak és a többség olykor mint eretnekekkel bánt el velük.

1400 után Itália néhány félreeső kis kolostorában újra fölfedezték az eredeti ferences lelkületet. Ennek lett apostola Kapisztrán Szent János (lásd: A szentek élete, 621. o.) és Sziénai Szent Bernardin (lásd: A szentek élete 208. o.). Spanyolországban 1487-ben Pueblai János honosította meg ezt a szigorúbb életformát, melyet Assisiben a Carceri kolostorban ismert meg. Hazatérve hasonló kis kolostorok sorát alapította, s hamarosan megszervezhette az Angyalokról nevezett Custodiat, mely a spanyol provinciától függetlenül az általános rendfőnök (miniszter generális) joghatósága alá tartozott. A következő nemzedék tovább vitte ezt a reformot. Melpari Péter Spanyolországban a Szent Gábriel főangyalról nevezett Custodiát szervezte meg. Ez utóbbi lett Alcantarai Péter lelki otthona.

1517-ben X. Leó pápa önálló renddé emelte a reformágat. Az enyhébb fegyelmű kolostorhoz kötött és birtokhoz ragaszkodó többség alkotta a konventuális minoriták (Fratres Minores Conventuales), az eredeti regula szerint élők pedig az obszerváns ferencesek rendjét (Fratres Minores Regularis Observantiae).

Pedro Garavito Estremadura tartomány egyik kis városában, Alcántarában született. 1513-ban került a salamancai egyetemre. 1515- ben, amikor a humán tanulmányok végeztével megkezdhette volna a jogi, orvosi vagy teológiai tanulmányait, úgy döntött, hogy nem tanul tovább, hanem ferences lesz az obszervánsoknál. Be is lépett egy salamancai kolostorba, ahol a következő évben fogadalmat tett. 1524-ben pappá szentelték, 1525-ben házfőnök, gvárdián lett.

1536-ig Péter több kolostorban is viselte ezt a tisztséget, s mellette missziós körutakat tartott. Főként a megfeszített Krisztusról prédikált, s hogy hallgatói szívét megindítsa, illetve a missziónak emléke maradjon, ahol csak prédikált, Krisztus valóságos keresztjének megfelelő nagyságú kereszteket állított fel. Egyszer valaki arra kérte, tanítsa meg jól imádkozni. E kérés hatására írta meg Péter az imádságra vezérlő kalauzt, amit hamarosan Az elmélkedés aranykönyvecskéjeként adtak kézről kézre.

1537-ben a portugál király meghívására tanácsadónak Lisszabonba ment, 1538-ban azonban haza kellett térnie, mert a Szent Gábriel rendtartomány provinciálisává választották. Ekkor megpróbálta a fiatal korától élt szigorú fegyelmet regula formába önteni, de tervezetét 1540- ben a káptalanon rendtársai elvetették. Ezért, amikor hároméves hivatali ciklusa lejárt, nem vállalta újra a tartományfőnökséget, hanem egy társával Portugáliába ment, s a tengerparti Arabidában remeteéletet kezdett. Teljes szegénységben, kemény szigorban élték imádságos, vezeklő életüket. Éjfélkor keltek, zsolozsmáztak, elmélkedtek és dolgoztak. Fekvőhelyük egy csupasz deszka volt, lábbelit nem viseltek, húst nem ettek, bort nem ittak. E kemény szigor ellenére egyre többen csatlakoztak hozzájuk.

1543-ban Pétert visszahívták a Szent Gábriel provinciába, hogy reformját náluk is honosítsa meg. A püspök támogatta, a provinciális azonban túlzónak tartotta szigorát. Péter ezért Rómába ment, hogy legfőbb hatóságaitól engedélyt kérjen, de az obszervánsok miniszter generálisa nem adott hozzájárulást. III. Gyula (1550--1555) viszont jóváhagyta a reformot, Pétert magát pedig -- hogy elejét vegye a rendfőnök akadékoskodásának -- a másik ág, a konventuálisok főnöke alá rendelte. A következő pápa, IV. Pál (1555--1559) a jóváhagyást megtoldotta azzal, hogy Péter annyi kolostort alapít, amennyit csak akar. Hazatérése után hamarosan meg is alapította Pedroso kolostorát.

Közben a kármelitáknál nagy viták folytak Avilai Teréz reformja körül. Ezért Péter 1558-ban Avilába ment, hogy segítsen Teréznek. Ellátta tanácsaival, bátorította a szegénységre, majd Pedrosóba visszatérve levelet küldött Teréz gyóntatóinak, melyben igazolta Teréz törekvéseit és misztikáját. 33 pontba szedett érvei között ezeket írta: ,,... mindaz, amit az Úr mondott neki (ti. Teréznek), megegyezik a Szentírás és az Egyház tanításával, s a legkisebb részletekben sem ellenkezik a teológusokkal... Igen nagy lelkének tisztasága, s őszintén és hevesen vágyik arra, hogy Isten kedvében járjon; ezért nem törődik semmi földi dologgal, s nem is becsüli ezeket semmire...''

Pedroso alapítását egész sor kis reformkolostor alapítása követte, amit a Szent Gábriel provincia szerzetesei egyre nagyobb gyanakvással néztek. Pétert nyugtalan képmutatónak, békétlenkedőnek és szakadárnak nevezték, s azzal vádolták, hogy az egész reform rugója a hatalomvágya. Amikor provinciálisa megidézte és a káptalan előtt kihallgatta, Péter a vádakra így válaszolt: ,,Higgyék el nekem, hogy mindent a legjobb szándékkal tettem. Ha azonban úgy vélik, hogy ezt a reformot nem szabad megvalósítani, ne sajnálják a fáradságot és akadályozzák meg!'' -- A rendtársak nem is sajnáltak semmit, hogy felszámolják Péter reformját, az mégis egyre inkább erősödött. 1559-ben a pápa megbízottjaként látogatta a kolostorokat, s 1561-ben a reformkolostorokból egy új, Szent Józsefről nevezett provinciát szervezhetett meg.

Halála évében levelet kapott Szent Teréztől, melyben az beszámol a sok támadásról és megnemértésről, melyek a szegénység miatt érték. Péter erre a következő levelet írta Teréznek:

,,A Szentlélek töltse el a lelkét! Elolvastam levelét és nem kis csodálkozás fogott el amiatt, hogy ezt az ügyet az Úrnő (ti. Teréz) a tudósokkal akarta tisztázni, akikre nem tartozik. Ha egy tudományos vitáról vagy lelkiismereti kérdésről van szó, dicséretes dolog a jog és a teológia tudósainál érdeklődni és a tőlük kapott tanácsot követni. A tökéletes (a szerzetesi) életre vonatkozóan azonban azokkal kell tanácskozni, akik maguk is ezt az életformát élik. Ennek legsúlyosabb oka az, hogy a tökéletes életre vonatkozóan szabályokat vagy tanácsokat nem tud adni olyan ember, akinek törekvései és cselekedetei másra irányulnak. És az evangéliumi tanácsokat illetően más tanácsra nincs is szükség, mint hogy abban kapjon a lélek segítséget: vajon ő személy szerint meg tudja-e majd tartani, s egyáltalán kell-e követnie az evangéliumi tanácsokat. Ami ezen felül van, nyilvánvalóan a hitetlenség bizonyítéka.

Isten tanácsa ugyanis csak jó lehet, és e tanácsok megtartása csak azok számára nehéz, akik nem hisznek vagy nem bíznak eléggé az Úrban, mert csak emberi okosság vezérli őket. Isten az erőt is meg tudja adni e tanácsok megtartásához, mivel mindenható, s mert Ő maga a Jóság, erre képes és akarja is, hogy a tanácsaihoz igazodó lelkek meg tudják tartani.

Ha az Úrnő követni akarja Krisztus nagyobb tökéletességre szólító tanácsát, csak kövesse! Hiszen e tanácsok férfiaknak és nőknek egyaránt szólnak, és Krisztus -- mint oly sok másnál tette -- megteszi, hogy jó véget érjen vállalkozása. Ha azonban a lélektelen bölcsek tanácsát akarja követni, akkor csak gondoskodjék megfelelő jövedelemről, aztán majd meglátja, hogy többre jut-e, mint azzal a szegénységgel, amit az Úr tanácsol.

Bárhol láttunk bajokat a női kolostorokban, a forrást mindig abban találtuk, hogy vonakodva viselik a szegénységet, szinte örökös ellenkezéssel és nem az isteni tanács szerint. Én a szegénységet nem önmagában magasztalom, hanem csak azt a formáját áldom, amelyet a mi megfeszített Megváltónk iránti szeretetből türelemmel visel az ember, különösen, ha az Ő szerelméért önként vállalja. Ha másként vélekednék vagy másokhoz igazodnék, nem volnék bizonyos a hitemben. De én mindezekben Krisztusnak hiszek és elfogadom, hogy az Ő tanácsai a legjobbak, mert isteni tanácsok. Ezért boldognak tartom azokat, akik -- az Úr szavával élve -- lélekben szegények, azaz önként vállalják a szegénységet. Magam is tapasztalom ezt, de jobban hiszek az Úr szavának, mint a saját tapasztalatomnak.

Adja meg az Úr Krisztus a világosságot, hogy az Úrnő ezt az igazságot megérthesse és követhesse, s ne higgyen azoknak, akik az isteni világosság hiánya vagy hitetlenségük miatt mást állítanak. Ezek soha meg nem ízlelték, hogy milyen édes az Úr azokhoz, akik neki szolgálnak, akik Őt szeretik, és miatta lemondanak mindenről, ami nem feltétlenül szükséges az élethez. A hitetlen, az isteni boldogságot nem ismerő emberek Krisztus ellenségei és nem bíznak abban a dicsőségben, amely majd megnyilvánul rajtunk.

Adjon az Úr világosságot, hogy az Úrnő ne bizonytalankodjék egy ennyire nyilvánvaló igazságban, és ne olyanoktól kérjen tanácsot, akik nem élnek az evangéliumi tanácsok szerint. Mindazok, akik megtartják a parancsolatokat, üdvözülnek; de általában csak cselekedeteik körében látnak, s bár tanácsaik nem rosszak, sokkal jobb az, amit a mi Urunk Jézus tanácsol. Ő segíteni is tud tanácsa mellett, s végül megjutalmazza azokat, akik Őbenne és nem földi dolgokban bíznak.''

Péter e levél megírása után fél évvel, október 18-án Arenasban meghalt. Halála után néhány nappal Teréz így írt róla nővértársainak:

,,... Vannak, akik azt mondják, hogy a mai emberek testükben gyengébbek és kisebb tűrőképességűek, mint a régiek voltak, s nincs bennük annyi életszentségre törekvés, mint azokban volt. Ennek az embernek élete azonban megcáfolja őket, mert napjainkban nem kisebb szentséggel és kegyelemmel élt, és nem kevésbé vetette meg a világot, mint a régmúlt idők szentjei. Mi is követhetjük őt, még ha nem is járunk mezítláb, mint ő, ha nem is vezeklünk olyan kegyetlenül, mint ő, mert a világ megvetésében utánozhatjuk; hiszen Isten mindazoknak, akik iránta nagylelkűek, bőkezűen rendelkezésükre bocsátja az ehhez szükséges eszközöket.

Ennek a szent férfinak is, akiről most beszélek, Ő adta meg, hogy 47 éven át -- mint ezt valamennyien tudjátok -- a legkeményebb életet élhette. Néhány dolgot, melynek igazságában biztos vagyok, elmondok róla.

Egyszer megvallotta valakinek... , hogy 40 éven át, ha jól emlékszem, naponta másfél óránál többet nem aludt. Azt mondta, hogy semmi vezeklésben nem volt annyi küzdelme és nehézsége, mint a virrasztásban, ezért soha nem feküdt le, hanem térdelve vagy állva virrasztott... Ha akart volna, akkor sem tudott volna fekve aludni, hiszen köztudott, hogy cellája mindössze négy és fél láb (kb. 1,5m) hosszú volt.

E negyven év alatt semmi fejfedőt nem viselt, bárhogy tűzött is a nap vagy szakadt az eső. Lábbelit sem hordott. Egyetlen tunikája olyan silány anyagból készült, amilyent a legegyszerűbb emberek viselnek, s az is oly szűkre volt szabva, hogy szorosabb már nem is lehetett. Ezen kívül volt egy rövid köpenye ugyanabból az anyagból, más ruházata semmi. El szokta mondani, hogy a téli hideg ellen úgy védekezik, hogy leteszi a köpenyét, kitárja a cellája ablakát és ajtaját, s miután átfagyott a teste, becsukja az ablakot és az ajtót, magára veszi köpenyét, s így valamennyire felmelegszik. Csak minden harmadik napon evett, s azt szokta mondani -- általános csodálkozást keltve --, hogy ezt nagyon könnyű megtenni, ha az ember hozzászoktatja magát. Egyik szerzetestársa biztosan állította nekem, hogy néha nyolc napon át sem vett magához táplálékot. Ez főleg akkor történt, amikor Istenhez imádkozva nagy eksztázisai voltak, s igen hevesen élte át Isten szeretetét, aminek magam is tanúja vagyok.

A szegénységet és az önmegtagadást egészen fiatalon a legnagyobb mértékben élte, annyira, hogy mint nekem megvallotta, egyszer három esztendeig volt az egyik rendházban, s társait csak a hangjukról ismerte, mert szemét soha nem emelte föl, soha nem nézett senkire... Sok éven át nem nézett asszonyra és sokszor mondta nekem, hogy számára teljesen közömbös, hogy női arcot lát-e vagy sem... Sovány, száraz testét fagyökérhez hasonlíthattad volna, mert csak csont és bőr volt az egész ember. Mégis annyi jóság és kedvesség, oly nagy életszentség töltötte el, hogy jóllehet nagyon szűkszavú volt, senkit sem hagyott válasz nélkül...

...halála olyan volt, mint élete: térden állva halt meg, miközben társait bátorította és intette. Mielőtt lelkét kilehelte, ezekre a szavakra fakadt a zsoltárossal örvendezve: Vigadtam, mikor nékem azt mondották, az Úrnak házába fölmegyünk!

Istennek úgy tetszett, hogy halála után még nagyobb segítséget és több tanácsot kapjak tőle, mint életében...

Az Úr egyszer megígérte nekem, hogy mindaz, aki Péter nevében kér tőle valamit, megkapja. Én magam tapasztaltam sok ügyemben, hogy amit Péter oltalmába ajánlottam, a kívánt módon sikerült, amint ezt megadta az Úr, akinek dicséret, tisztelet és dicsőség legyen mindörökkön- örökké.''

Alcantarai Pétert 1622-ben boldoggá, 1629-ben szentté avatták.

Imádság:
Istenünk, te Szent Pétert a csodálatraméltó bunbánat és a legmagasabb szemlélodés kegyelmével tuntetted ki: engedd kegyesen, hogy érdemeinek segítségével testünket mi is megfékezzük, és így a mennyei ajándékok részesei lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Ptolemeusz     vértanú, † ~150.       


Szent Várusz vértanú.


Várusz katona volt, és Maximián császár uralkodása alatt élt Egyiptomban. Egy ideig titokban tartotta keresztény hitét. Abban az időben Maximián császár üldözést rendelt el a keresztények ellen. Az egyiptomi keresztények is sokat szenvedtek miatta. Várusz, éjszakánként elhaladva a börtön mellett, megvesztegetve az őröket, bement a vértanúkhoz, mosta sebeiket, segítette és bátorította őket a kitartásra. Abban az időben 7 rejtőzködő keresztényt hoztak Egyiptom helytartójához. Mindnyájan a börtönbe kerültek. Várusz velük is az irgalmasság tetteit yakorolta. A börtönbe reggel belépő őrök Őt is megfogták. Sokféle kínzást kellett elszenvednie. Fára függesztették, vassal kínozták, hátáról bőrt lenyúzták. Öt órát szenvedett kínok között míg végre meghalt. Kínzói levették testét és a városon kívülre dobták ételül a vadaknak. Halála után a 7 másik keresztényt karddal fejezték le. Kleopátra, egy istenfélő özvegy Palesztinából, elvitte Várusz testét Palesztinába, és a tiszteletére épült templomban helyezte nyugalomra. Várusz vértanúsága 307-ben történt.