2019. szeptember 12., csütörtök

A feltámadás templomának felszentelése Jeruzsálemben

A mai napon, a Szent Konstantin és Ilona által Jeruzsálemben épített templom felszentelésének évfordulóját ünnepeljük. Jeruzsálem elfoglalása után, Hadrián római császár az Úr Jézus által megszentelt helyeket gyalázattal illette. Az Úr sírját betömette földdel és kövekkel, és föléje Juppiter pogány isten szobrát állíttatta. A Golgota hegyén Vénusz istennek épített templomot és felállította benne szobrát. A kereszténység győzelmével Isten felvilágosította Konstantin és Ilona szívét. Arra indította őket, hogy a kereszténység Jézus Krisztus által megszentelt helyeit tisztítsák meg minden szennytől. Szent Ilona sok pénzzel Jeruzsálembe ment. Minden pogány templomot leromboltatott, minden bálványszobrot összetöretett, és az egész szent várost megtisztította pogányok szennyétől. Ezután akkora nagy templomot épített a Golgota hegyén, hogy az magában foglalta Jézus megfeszítésének helyét és szent sírját is. A feltámadás templomát 335 szeptember 13-án szentelték fel nagy ünnepélyességgel. Szinte az egész keresztény Egyház képviseltette akkor magát főpapjaival és híveivel. Ezzel megújult egész Jeruzsálem. Szent Konstantin azt kérte az összegyűlt főpapoktól, hogy ezentúl az egész földkerekségen ünnepeljék meg ennek a jeruzsálemi templomnak felszentelését, mert ez minden templomnak anyja. Ünnepelve a templom felszentelését, benne az Üdvözítő halála és feltámadása helyének megújítását, hálát adunk Krisztus Istenünknek, hogy szenvedésével, feltámadásával megtisztította és megújította az egész teremtményt és Egyházát, minden, bálványtól eredő szennytől.


MÁRIA SZENT NEVE              

Mária nevének eredete és jelentése bizonytalan. Héberül Mirjam. Jézus idejében a 'Marjam' formát használták. Az arám 'Mara' (= Úr) szóból eredeztetve, jelentése Úrnő.

A rabbik a 'marar' (=keserűség) tőből származtatják.

A görög szentatyáknál három értelmezése szerepel:
    Úrnő;
    megvilágosító,
    tengernek mirhája.

Szent Jeromos 'a tenger csillagának' mondja.

Mária nevét helyi ünnepként az újkorban ünnepelték. Boldog XI. Ince pápa rendelte el az egyetemes ünneplését Bécs törökök alóli felszabadítása (1683. szeptember 12.) emlékére.

Gondolat:
    Imádkozzál érettünk, Istennek Szent Anyja!



205 boldog japán     vértanú † 1617-1632


Szent Gujdó     hitvalló † 1012


Szent Illés, Zotik, Lucián, Valerián, Gordián és Makrobiosz vértanúk

Mindnyájan Liciniusz császár alatt szenvedtek Krisztusért. Gordián kappadóciai, Makrobiosz paflagóniai volt. Mindketten a császár kedves szolgái voltak az étkezéseknél. Egy feljelentés folytán Szkitiába száműzték őket. Ott más keresztényeket is találtak: Zotikot, Illést, Lukiánt és Valeriánt. Zotikot, Lukiánt és Illést sok kínzás után lefejezték. Utánuk haltak meg Makrobiosz és Gordián. Szent Valerián úgy halt meg, hogy siratta sírjuknál a többi szent vértanút. Mindnyájan a IV. században haltak meg Krisztusért.


Szent Kornél százados

A pogányok szentjének tekinthetjük őt. Első volt a pogányok közül, akik felvették az apostoloktól a keresztség szentségét és elnyerték a Szentlelket. A keresztény Egyházba való belépését az Apostolok Cselekedeteinek 10. fejezetéből ismerjük meg. Kornéliusz az Itáliainak nevezett zászlóalj századosa volt. Cezareában élt családjával együtt. Bár látszólag a pogányság sötétségében élt, valójában a világosság cselekedeteit gyakorolta. Vallásos és istenfélő volt háznépével együtt. Bőségesen osztotta az alamizsnát a népnek, és állandóan imádkozott Istenhez. A zsidók között élvén, valószínűleg tőlük ismerte meg az igaz Istent. Isten nem feledkezetett meg erről az emberről. Úgy akarta, hogy az igaz hit fényével világítja meg és elvezeti az igazság ismeretéhez.

Egy napon a 9. órában (du. 3 óra) látomása volt. Isten rátekintett eddigi irgalmasságot gyakorló és imádságos életére, és angyalát küldte le hozzá. Az angyali jelenéstől megrémült századost azzal bízta meg, hogy hívassa el a Joppéban tartózkodó Simont, akinek Péter a ne ve. Ő majd mindent elmond, amit Isten akar. Kornéliusz azonnal teljesítette az angyal parancsát. Elkuldott Joppéba Péterért, akinek Isten ugyanebben az időben látomásban mutatta meg akaratát. Péter apostol, Cezereába érkezve, sokakat talált Kornéliusz házában összegyűlve. Ott ismerte fel, hogy Isten nem személyválogató, hanem Ő a pogányok Istene is. Hirdette nekik a megfeszített és feltámadt Krisztust. Még be sem fejezte beszédét, a Szentlélek leszállt mindenkire, aki hallgatta a tanítást. Ezután Kornéliusz egész családjával megkeresztelkedett. Háza keresztény templommá lett. Ezután sokat fáradozott Krisztus tanításának hirdetésével. Beszédét Isten sok csodával erősítette meg. Bár a pogányoktól sokat szenvedett‚ mégis békében halt meg késő öregségében.


CALTAGIRONE*-I BOLDOG LÚCIA szűz, III. r. (+1400 körül)
Nemes és jámbor szüloktol született a szicíliai Caltagirone városban. Hagy Isten különös oltalma alatt állt, mutatja az eset, amikor hatéves korában egy hirtelen támadt viharban villám sújtotta azt a fügefát, melyen o volt. A földre esett s halottnak látszott. Ekkor megjelent egy idos ember, Lúciát egy közeli házhoz vitte. A lány életre kelt. Kérdezte az idos embert, hogy kicsoda. Azt felelte: „Szent Miklós vagyok, akit szüleid tisztelnek. Miattuk különös pártfogásomba vettelek.” Attól kezdve Lúcia példaadóan gyakorolta vallását, különösen szeretett a szegényeken segíteni. Serdülo korában egy ferenes III. rendi no jött rokoni látogatásra Salerno*-ból. Lúcia megismerkedett vele s társául szegodött. A lelki életben vezetojének tekintette. Belépett o is a III. rendbe. Amikor az asszony visszatért Salernoba, Lúcia vele tartott. Az o házában élt, mint buzgó III. rendi, segítette a betegeket és szegényeket. Lelki anyja halála után belépett a salernoi III. rendi Szent Mária Magdolna zárdába, ahol szerzetesi életet kezdett. Különösen kitunt az alázatosságban és engedelmességben. Krisztus szenvedésérol naponta elmélkedett; virrasztással, önmegtagadás gyakorlásával igyekezett hasonlóvá válni isteni Üdvözítojéhez. Isten különös kegyelmekkel tuntette ki, ezek hírére sokan fordultak hozzá a környékbol is, hogy tanácsát, imáit kérjék. Mindenki megvigasztalódva távozott tole, sok bunös is megtért szavaira, mások a szent életre nyertek tole indítást. Hosszú és kínos szenvedés után 1400 körül szept. 26-án halt meg. Sírjánál sok csoda történt, különösen vakok, szembajosok gyógyultak meg közbenjárására. X. Leó pápa tiszteletét a Szent Mária Magdolna zárda részére engedélyezte, XII. Ince pedig ezt a tiszteletet kiterjesztette az egész Ferenc-rendre.
„Öleld át Krisztust, aki megvetetté lett éretted... Egy pillanatra se szunj meg magad elé idézni, nézni, szemlélni Jegyesedet, aki üdvösségedért az emberek legutolsójává, megvetetté, megkínzottá és egész testében sokszorosan megostorozottá alacsonyította magát, s végül a kereszt gyötrelmei között lehelte ki lelkét... Ha a kereszten osztozol vele kínjaiban, a. szentek fényességében fogod birtokolni az örök hajlékokat.”
Szent Klára levelébol Prágai Ágneshez.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Lúciát gondviselésed titokzatos útján a szerzetesi életre vezetted és csodálatos erényekkel és karizmákkal kituntetted. Segíts bennünket, hogy mindig a jóra törekedjünk s felebarátainkkal minél több jót tegyünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Atroszi Péter atya

Még születése előtt Istennek szentelték. Egész életét a böjt és imádság töltötte ki. Sok csodát tett úgy sanyargatta testét vas láncokkal, hogy inkább árnyéknak nézett ki, mint embernek. Isten előtt kedves lévén, békességben halt meg a 800-as évek elején.


Szent Szelukosz, Sztratonik, Kronid, Leontiosz és Szerapion vértanúk.

Szeleukosz galáciai, Sztratonik a bitbiniai Kikomédiából való volt, a többi három vértani Egyiptomból származott. Sok kínzás után Kronidának, Leontiosznak és Szerápionnak kezét és lábait összekötözve, a tengerbe vetették őket. A tenger hullámai a szárazra vetették a szent testeket. Angyalok parancsolták meg a keresztényeknek, hogy temessék el őket. Szent Szeleukosz Galáciában szenvedett. Sokféleképpen megkínozták, végül vadállatok elé dobták. Szent Sztratonik így szenvedett: a bithiniai helytartó, sok kínzás után megparancsolta, hogy kössék oda egy fa lehajtott két ágához, aztán engedjék el az ágakat. A szent vértanú, így, két részre szakítva adta vissza lelkét Istennek a III. században.


Szent Tóbiás     hitvalló

2019. szeptember 11., szerda

BOLDOG BARCELONAI BONAVENTURA testvér (1620-1684)
A 17. század kevés szenttel dicsekszik (Copertinoi József, B. XI. Ince). A janzenizmus életszentség szempontjából terméketlen talajnak bizonyult. Bonaventura azért kapta a „Barcelonai” jelzot, mert ferences élete nagyobb részét a városban töltötte. Már gyermekkorában kitunt a vallás buzgó gyakorlásával s a Szuzanya iránti tiszteletével. Apja akaratából megnosült, de a. házasság József-házasság volt és 16 hónapig, felesége haláláig tartott. Akkor belépett a Ferenc-rendbe. Kitunt önmegtagadásával, engedelmességével, imádságos lelkületével és a Regula szigorú megtartásával. Elöljáröi engedélyével gyalog elzarándokolt Loretoba, Assisibe. Itt Szent Ferenchez hasonló kegyelemben részesült: a San Damjanoi templomban amikor az Oltáriszentség elott imádkozott, ezeket a szavakat hallotta: „Menj Rómába, és örvendeztesd meg házamat!” Rómába ment tehát és kérte VII. Sándor pápától, engedje meg neki, hogy Rómában remetekolostort (ritiri) alapítson. Néhány évig kellett várnia, akkor is a befolyásos Barberini bíboros közbenjárására kapta meg az engedélyt: elobb a S. Maria in Ponticelli rendházban, majd Róma környékén (Vicovaro) alapított ritirit. Legkedvesebb helye a római Szent Bonaventura rendház és templom lett, mely a szegénység fészkét képviselte a hajdan leghatalmasabb császár, Augusztus palotája romjainál. Az o reformkezdeményezését folytatták többen is a következo században, pl. Cori Szt. Tamás, aki Civitellában (Bellegra) alapított remetekolostort. A pápa parancsára az elöljárói tisztet is vállalnia kellett. Természetfeletti megvilágosításban részesült, ezért tanácsért hozzá fordultak egyszeruek és rangosak, bíborosok, sot maga a pápa is. 64 éves korában lázas betegség ragadta el. Sírja Rómában, az általa épített Szent Bonaventura templomban van. X. Piusz avatta boldoggá.
Szent Ferenc Végrendeletébol:
„Én két kezemmel dolgoztam... és határozottan kívánom, hogy a többi testvér is dolgozzon… És akik jöttek hogy elfogadják ezt az életmódot, mindazt, amijük csak volt, a szegényeknek adták. És beérték kívül-belül foltozott habitussal, övvel és alsóruhával. És nem akartunk többet birtokolni... Tanulatlan emberek voltunk, és mindenkinek alárendeltjei.”

Imádság:
Istenünk, te boldog Bonaventura hitvallódban az evangéliumi tökéletesség csodálatos példáját adtad nekünk, közbenjárására add, hogy igyekezzünk megismerni, ami elotted kedves, és azt késedelem nélkül meg is tegyük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Diodor és Didimosz vértanúk

A szent vértanúk a szíriai Laodiceából származtak. Sok pogányt tanítottak Krisztus hitére, és sokat megkereszteltek közülük. Ezért Laodicea helytartója elé vitték őket, ahol bátran megvallották hitüket. Szörnyű kínzásokat kellett kiállniuk, de nem tagadták meg Krisztust. Inkább a bálványimádás hamisságát leplezték le és a helytartót, aki elhagyva az igaz Istent, a hamis isteneket imádja. A kínzások közt imádkozva adták vissza lelküket Istennek.


Szent Eufrozin atya

Eufrozin atya egyszerű családból származott, de erényei által felülmúlt sok nemesi származású embert. A IX. században élt Palesztinában az ammoreusok vidékén, a Jordán közelében. Egy kolostorban volt szakács. Feladatát úgy látta el, mint aki Istennek szolgál. Az imádság és böjt társai voltak. Türelmét nagyon próbára tették a kellemetlenségek megaláztatások és hasonlók. Amikor szent tettei, Isten kinyilatkoztatása folytán, ismeretesek lettek szerzetes társai előtt, az alázatos Eufrozin, kerülve minden emberi dicsőséget, elhagyta a kolostort és ismeretlen helyre ment. Halálának helye és pontos ideje máig ismeretlen.


Szent la vértanúnő

A szent vértanúnő Perzsiában született. Szapor perzsa király 9.000 keresztény társával együtt őt is elfogatta. Krisztus megvallásáért a csillagjósok fejéhez küldték ítéletre, aki kényszerítette, hogy tagadja meg Krisztust. Nem hallgatott semmiféle hízelgésre, és erős maradt a hitben. Ezért börtönt is kellett szenvednie, kínzásokat is, majd 15 év börtönt. Utána újra kínzások alá vetették, majd fejét vették 362-64 között.


Szent Igor


Szent Jácint


BOLDOG PERBOYRE JÁNOS-GÁBOR lazarista misszionárius, vértanú
*Puech, 1802. január 6. +Vucsangfu, 1840. szeptember 11.
Jean-Gabriel Perboyre 1802. január 6-án született a dél- franciaországi Mongesty község egy kis tanyáján, mélységesen keresztény lelkületű parasztcsaládban. Jövőjére döntő lett apja testvére, aki Páli Szent Vince (lásd: A szentek élete, 542. o.) lazarista közösségének tagjaként a legnehezebb években is a hit fenntartásán fáradozott, majd a forradalom által feloszlatott kongregáció visszaállítása után a montaubani iskolát vezette. János-Gábor két és fél évig járt ebbe az iskolába, majd érettségi vizsgát tett. Egy népmisszió hatására elhatározta, hogy hithirdető lesz Kínában, ahol 1783-ban a francia lazaristák felváltották a francia jezsuitákat. Szilárd elhatározása legyőzött minden ellenállást, még a nagybátyjáét is. Mivel azonban a forradalom és a háborúk következtében még nem állt fenn rendezett noviciátus, a nagybátyja nyújtotta számára az első bevezetést a szerzeteséletbe. 1820. december 28-án János-Gábor letehette első fogadalmait. Elöljárói Párizsba küldték tanulmányai folytatására. Legnagyobb mintaképei és tanítómesterei voltak: a teológiában Aquinói Szent Tamás (lásd: A szentek élete, 67. o.), a lelkiéletben Szent Bonaventura (lásd: A szentek élete, 352. o.), Clairvaux-i Szent Bernát (lásd: A szentek élete, 470. o.) és különösen Avilai Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.).

Csaknem huszonkét évesen fejezte be János-Gábor teológiai tanulmányait; mivel még túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy pappá szenteljék, tanítóként küldték a montdidier-i lazaristák kollégiumába. Két éven át folytatta itt áldásos tevékenységét. Mint később Ozanam[15], tanítványait rendszeresen magával vitte a szegényekhez, betegekhez és foglyokhoz, és gyakorlatilag próbálta őket bevezetni a lazaristák alapítójának szellemébe. 1826. szeptember 23-án végre pappá szentelhették az irgalmas nővérek anyaházának kápolnájában; annál az oltárnál mutatta be első szentmiséjét, amely alá Páli Szent Vince csontjait rejtették a forradalom idején.

János-Gábort felszentelése után kinevezték a dogmatika tanárává Saint- Flour szemináriumába. Spekulatív adottsága, amely már Montdidier-ben is megmutatkozott és mély jámborsága kedveltté tették mint tanárt. Ehhez járult természetes nyitottsága a kor iránt. Bár mindvégig éles ellenzője volt az állami abszolutizmusnak és a gallikanizmusnak, Lamennais[16]-nek és körének eszméit ifjúkori lelkesedéssel fogadta magába. Lamennais római elítélése után azonban magatartása világos volt, és egyértelműen azonosult a Szentszékével. János-Gábor olyan mértékben élvezte elöljárói bizalmát, hogy már a következő évben egy kis szeminárium rektorává nevezték ki. Fiatal és lelkes lazaristákból és világi papokból létrehozott egy pompás élcsapatot, amely nemcsak az akkoriban ismét magasra csapó forradalmi hullámokkal szállt szembe, hanem a fiatalságot is magával ragadta. Bár a rábízott feladatot hűségesen teljesítette, a missziókért, különösen a kínai misszióért való lelkesedése eleven maradt. Munkája annyira megviselte egészségét, hogy az újoncmester könnyebb feladatával bízták meg.

1829-ben Louis (Lajos) testvérét a kínai misszióba rendelték. 1830- ban indult el, de útközben 1831. május 2-án Indonéziában meghalt. Négy kínai útitársát, akiket a franciaországi anyaházban szenteltek pappá, a haldokló azzal vigasztalta, hogy testvére hamarosan megérkezik. János- Gáborban egyre erősebben ébredt fel a vágy, hogy korán elhunyt testvére helyébe lépjen. Úgy tűnt azonban, hogy a háziorvos határozott ellenvéleménye meghiúsítja terveit. Csak amikor az utóbbi megváltoztatta ítéletét, vált szabaddá János-Gábor számára az út Kínába. 1835. március 21-én indult el két kísérőjével Le Havre-ból, s augusztus 29-én érkeztek meg Makaóba. A kínai üldöztetés miatt, amely végül átterjedt a hosszú ideig megkímélt Kantonra is, a francia lazaristák prokurátora, J. B. Torrette Makaó portugál gyarmatra menekült; ott mint franciát nem fogadták éppen szívesen, de legalább megtűrték. Így adódott, hogy az újonnan érkezetteknek csak az éj leple alatt volt tanácsos felkeresni a prokuratúrát, s ott nagy visszavonultságban és rejtettségben éltek. 1835. december 22-én -- megint csak az éjszaka sötétjében -- elhagyhatta a várost, és tengeri úton eljutott Fukien tartományba. A belső-kínai Hupe tartományt jelölték ki missziós területéül. A dzsunkán való utazást nehezítette, hogy mint idegennek a szigorú kínai törvények miatt nappal el kellett rejtőznie. Az utazás Kiangszi tartományon át Hupeig különösen keserves volt: csaknem négy hónapig tartott, részben gyalog, részben kis csónakokban a hajózható folyókon. 1836. július 27-én János-Gábor súlyos betegen érkezett céljához. Csak három nap múlva tudta elkezdeni hittérítő munkáját; hosszú útját és betegsége napjait a kínai nyelv tanulmányozására használta fel.

Felgyógyulása után elöljárója, A. Rameaux a szomszédos Honan tartományba küldte az ott élő mintegy 1.500 keresztény lelki gondozására. Egy éven belül sikerült János-Gábornak felkeresnie az óriási terület valamennyi keresztényét. Eleinte egy kínai testvér kísérte. Felfedeztetés veszélye miatt éjszakánként utaztak, a nappal apostoli munkában, a keresztények oktatásában és a szentségek kiszolgáltatásában telt el. Az egyes közösségek nagysága szerint nyolc- tizennégy napig maradt egy helyen. Az utak és a közlekedési eszközök rossz állapota miatt nehéz apostolság volt ez. Ám társaival együtt minden fáradságot magától értetődően vállalt. A misszió leírásakor így nyilatkozott: ,,... ha bárki is önsanyargatásra és nélkülözésre vágyakozik, itt bőven talál alkalmat arra, hogy kincseket gyűjtsön az ég számára''.

1838 januárjában János-Gábort kinevezték a Hupe tartománybeli Csajuenkov mintegy 2.000 keresztényt számláló közösségének misszionáriusává. Csajuenkov messze a hegyek között feküdt, ezért viszonylag nagy biztonságot jelentett, bár a keresztények nagy területen oszlottak el. János-Gábornak a lelkipásztorkodás különféle területein már volt néhány szerencsés kezdeményezése. Így például amikor Isten igéjének hirdetésébe belevonta híveit, akik a vasár- és ünnepnapok délutánjain párbeszédes formában adták elő a hithirdető által megadott témákat. Hívei szerették, mert megértéssel és jó szívvel volt a szegény hegyilakók iránt. Európaiak és kínaiak egyaránt szívesen keresték fel, hogy a hegyvidék nyugalmában felüdülésre és vigasztalásra leljenek.

1839. szeptember 12-én Mária névnapját különleges ünnepélyességgel ülték meg, mert három európai pap találkozott össze: két lazarista és egy ferences (Rizzolati). Szeptember 15-én jelentették nekik, hogy hamarosan mandarinok és katonák érkeznek. Mivel rövidesen kiderült, hogy ez a népes csapat idegen misszionáriusokat és keresztényeket keres, a misszionáriusok számára nem maradt más hátra, mint a menekülés. A másik két hithirdetőnek már az első napon sikerült jelentős előnyre szert tennie az üldözőkkel szemben. János-Gábor a legközelebbi hitoktatók egyikénél keresett menedéket. Itt egy másik hitoktató árulása folytán már a következő napon letartóztatták, és megkötözve Kucsing fogházába vitték. Megkezdődött csaknem egy évig tartó szakadatlan keresztútja.

A tartomány fővárosában, Vucsangban az elfogott keresztényekkel együtt polgári és katonai bíróság előtt fogták perbe. A keresztények közül sokan elhagyták hitüket. Az állhatatosakat északra, Tatárországba történő száműzetésre ítélték. A hatóságok egész dühe az elgyengült és beteg francia papra összpontosult. Minduntalan visszatértek arra az alapvető kérdésre, hogy megtagadja-e a hitét vagy nem. Ismételten megkérdezték tőle, hogy tudja-e, hol tartózkodik a többi misszionárius. Minden tagadó választ botbüntetéssel toroltak meg. Rizzolati, aki vucsangi rejtekhelyéről figyelemmel kísérte az eseményeket, szégyenkezve közli, hogyan viselt el János-Gábor érte is negyven bambuszütést. Az alkirály, aki magára vállalta a per lefolytatását, nem tudott elérni semmit kegyetlenkedésével, úgyhogy nem maradt más hátra, mint hogy kiszabja a halálbüntetést.

Mivel a halálos ítéletet a császárnak meg kellett erősítenie, a foglyot felügyelőire bízták. Hősies állhatatosságával, állandó szelídségével és türelmével sikerült megnyernie ezeknek a hétpróbás és durva embereknek az elismerését. Ezt használta fel Rizzolati, hogy a fogolyról közvetítők révén gondoskodjék. 1840. szeptember 11-én a császár megerősítette a halálos ítéletet. Ugyanazon a napon kivégezték. Már 1843-ban megkapta az Isten tiszteletre méltó szolgája címet, 1889. november 9-én pedig boldoggá avatták. [15] Ozanam, Antoine-Frédéric (Milánó, 1813--Marseille, 1853): a

világiak szeretetszolgálatának egyik francia úttörője, irodalomtörténész, a Sorbonne tanára. Boldoggá avatása 1954 óta folyamatban van. [16] Lamennais, Hugues-Félicité-Robert (St.-Malo, 1782--Párizs, 1854): pap a modern katolicizmus egyik úttörője. 1804-ben tért meg, írásaival a pápaságot védelmezte, 1830-ban kiadta az első modern katolikus napilapot. Demokrata-liberális nézetei miatt 1836-ban kiközösítették. Hatása egész Európa filozófiájában és teológiájában érezhető volt.


Spinola Boldog Károly     vértanú † 1622


Szent Pafnúciusz     püspök hitvalló † ~ 360


Szent Prótusz és Jácint     vértanúk † ~ 258


Szent Pulchéria     szűz † 453


Alexandriai Teodora anya

Teodora anya születésére nézve alexandriai volt. Férjhez menvén, az ördög ösztönzésére, aki azt sugallta neki, hogy Isten a sötétben elkövetett vétket nem látja, egyik éjjelen házasságtörést követett el egy fiatal emberrel. Vétke után megvilágosodott az értelme. Nagyon megbánta tettét, és nagy bűnbánatot akart tartani. Kolostorba akart vonulni, de sejtette, hogy férje nem engedi. Felkeresett egy női kolostort, ott a főnöknőnek elmondta bűneit, és tanácsot kért tőle további életére. Egy alkalommal, amikor férje nem volt otthon, , levágta haját, férfi ruhába öltözött és éjjel, titokban egy férfi kolostorba kopogtatott be. Kérte felvételét, hogy vezekelhessen bűneiért. A kolostor főnöke gyöngének tartotta a szerzetesi életre, de felvette.

Ott élt ezután Teodora a férfiakkal, férfias külsővel. Testét böjtökkel sanyargatta. Sokat kellett szenvednie a gonoszlélek támadásaitól, aki a test ösztöneivel intézte ellene támadásait. A kolostori fegyelmet hűségesen megtartotta, a reá bízott feladatokat szívesen teljesítette. Mint szigorú életű szerzetes élt Teodor néven a kolostorban, nagy alázatosságban és nehéz munkákkal. A kolostor ügyében járva, férjével kétszer is találkozott, de az nem ismerte fel. Egy alkalommal, amikor szintén feladatát teljesítette, a szomszédos kolostorban szállt meg. Ott tartózkodott egy fiatal lány. Megvádolták Teodort, hogy tisztátalan kapcsolatba került vele. Ezért kolostorának főnöke és tagjai kiűzték őt a kolostorból. Két évig lakott nem messze egy sátorban, tűrve hideget és meleget. Isten rendelése alapján tűrte a megpróbáltatásokat, emberi gyalázkodásokat és szerzetestársainak megvetését. Hét év múlva visszafogadták a kolostorba és külön helyet jeloltek ki számára. Két évig élt még, ugyanott halt meg 490-ben. . Amikor testét a temetésre készítették elő, akkor látták, hogy ki volt valójában Teodor/Teodora. Haláláról férje is értesült. A temetés után a szerzetesek közé lépett és felesége cellájában lakott. Rövid idő múlva ő is az Úrhoz költözött.

2019. szeptember 10., kedd

45 BOLDOG FERENCES JAPÁN VÉRTANÚ (1622-1628)
A szentté avatott nagaszaki vértanúk vértanúsága (1597) után a misszionáriusok egy ideig még folytathatták tevékenységuket. 1614-ben legalább 300.000 volt a keresztények száma. Az akkor uralkodó Jeyasu császár keresztényellenességét növelték a pogány papok, egyes féltékeny holland protestáns kereskedok, továbbá egyes keresztény tartományurak (daimiók) felkelései. Jeyasu 1613-ban, majd 1614-ben adott ki rendeletet a keresztények üldözésére: a misszionáriusok távozzanak, a templomokat le kell rombolni, s akik nem tagadják meg hitüket, ki kell végezni. Az üldözés, mely mind kegyetlenebbé vált, hasonlóvá lett az elso századok üldözéseihez, sot azokon túl is tett. Ugyanakkor a keresztények hosiessége is emlékeztet az elso keresztény vértanúkra. Több ezer volt a vértanúk száma. Ezek között papok, püspökök, családapák, családanyák gyermekeikkel, idosek és fiatalok, elokelok és egyszeruek adták hosies példáját hithuségüknek. A sok vértanú közül, akik 1617-1632-ig szenvedtek vértanúságot, IX. Piusz pápa 1867-ben 205-öt avatott boldoggá, ezek közt 45 a ferences; 18-an az I. rendhez, 27-en a III. rendhez tartoznak. A 18 ferences közül 10 spanyol, 6 japán, 1 belga és 1 mexikói. Köztük van a spanyol Sotelo Lajos kinevezett püspök is, aki azelott a japán uralkodó követe volt a pápánál és egy európai uralkodónál. A ferences naptárban szept. 10-én Boldog Apollinárisz és 44 társa vértanúk. néven szerepelnek. Apollinárisz atya a japáni misszió vezetoje, komisszáriusa volt. A III. rendi vértanúk közt kiemelkedik Tomachi János, aki négy fiával (7-16 é) halt meg, és a 80 éves Lúcia Freitasz (Fleitesz?), aki 24 keresztény társával máglyahalált szenvedett. Kereszttel a kezében o vezette társait, a litániát énekelve. A lángok közt is társait erosítette és Istent magasztalta. A vértanúk egy része 1622-ben, 1624-ben, a többi 1627-28-ban szenvedett vértanúságot.
„Az igazak lelke azonban Isten kezében van, és a gyötrelem nem érheti oket... Isten próbára tette és magához méltónak találta oket. Mint aranyat a kohóban, megvizsgálta és elfogadta oket égoáldozatul. Látogatásuk idején majd felragyognak..., nemzetek fölött ítélkeznek majd és népeken uralkodnak; s az Úr lesz a királyuk mindörökre.” (Bölcs 3, 1-8.)

Imádság:
Kérünk mindenható Istenünk, hogy Boldog Apollinárisz és vértanú társai példáján felbuzdulva, inkább elszenvedjünk minden bajt, minthogy lelkünk kárt szenvedjen. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Apellesz, Luciusz és Kelemen apostolok

Szent Apellesz apostol Szmirnában volt püspök. Szent Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében így tesz róla említést: „Köszöntsétek Apelleszt, aki helytállt Krisztusért.” (16,11)

Szent Luciusz a szíriai Leodiceának volt püspöke

Róla ezt írta ugyan oda az apostol: „Üdvözölnek titeket munkatársam Tirnoteus, és rokonaim: Luciusz, Jázon meg Szoszipater.” (21.v.)

Szent Kelemen Szardikának volt püspöke. Róla Szent Pál a filippiekhez írt levelében emlékezik meg, ezt írva egy ottani elöljárónak: „…téged is kérlek igaz munkatársa, légy segítségükre azoknak, akik velem együtt fáradtak az evangélium hirdetésében Kelemennel és a többi munkatársammal együtt, akiknek neve fel van jegyezve az élet könyvében. (4,3.)


BOLDOG POSATI APOLLINÁR és társai vértanúk (1792)
A francia forradalom második évében a nemzetgyulés törvényt hozott, melyet a papság polgári alkotmányának neveztek. Rómától független francia egyházat akartak. Elrendelték, hogy a papság tegyen esküt a törvényre, máskülönben mint papok nem muködhetnek. Az eskut a papság nagyobb része nem tette le. Ezeket egyrészt számuzték, másrészt fogságra vetették. 1792. aug. 11-to1 kezdve a hónap végéig kb. 160 papot vittek Párizsban a kármeliták templomába. Szept. elso napjaiban, amikor a porosz csapatok Párizst fenyegették, Párizsban kb. 1400 személyt öltek meg. Ezek közül XI. Pius pápa 1926-ban 191-et avatott boldoggá. A 191 vértanú közül 95-en a börtönné alakított kármelita templomban voltak fogságban, és itt vagy a templom kertjében szenvedtek vértanúságot szept. 2-án. Közülük 3 volt püspök, 67 világi pap és 25 szerzetespap. Szent Ferenc rendjéhez hárman tartoztak:
1. Posati Morel Apollinár kapucinus páter, aki elobb újoncmester volt, majd több évi igehirdetés után Párizsba került a németajkú hívek lelkipásztori gondozására.
2. János Ferenc Burté* minorita atya, és
3. Severin Girault* III. rendi pap, aki Párizsban apácák gyóntatója, több éven át a Szabályozott (Reguláris) III. Rend általános titkára, majd foelöljárója volt. O volt az elso akit karddal, késszúrásokkal halálra sebeztek, amikor a forradalmárok behatoltak a kármeliták kertjébe. Éppen a zsolozsmát imádkozta. Mind a hárman kituntek papi buzgóságukkal, az üldözöttek iránti szeretetükkel, egyházhuségükkel és bátorságukkal, mellyel vállalták hitük megvallásáért a vértanúságot.
A vértanú-aktákból:
„A forradalom feldúlt minden világi és egyházi intézményt s kegyetlenkedett az Egyház és annak szolgái ellen is. Elvetemült emberek megszerezve a hatalmat... igyekeztek kitörölni a keresztény nevet a nemzetbol. Oly magasra csapott a dühük az Egyház szolgái, a fopapok és papok ellen, akik elítélték gonosz törvényeiket és bátran védelmezték a katolikus hitet, hogy úgy tunt, mintha visszatért volna a régi üldözések ideje, és az Egyház, Krisztus szeplotelen jegyese, ismét a vértanúság koronájával kezdett tündökölni.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Apollinárnak és társainak megadtad a vértanúság kegyelmét és dicsoségét. Add, hogy tisztelettel ünnepeljük áldozatukat és utánozzuk az Egyház iránti tökéletes odaadásukat. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Freitas Boldog Luca     özvegy vértanú † 1622


Szent Menodóra, Metrodóra és Nimfodóra vértanúnők


A három szent vértanúnő Bithiniában született. Testileg édestestvérek voltak. Lélekben is testvérekké váltak. Mindhárman tisztán akarták magukat megőrizni a világ szennyétől. Testi-lelki tisztaságban akartak találkozni mennyei Vőlegényükkel, Jézussal. Hogy ezt a legkönnyebben elérjék arra határozták el magukat, hogy egy magányos helyre költöznek ki. Szándékukat sikerült megvalósítani, egy magas hegy tetejére költöztek. Új helyükön, a csend és nyugalom világában életüket a böjtölés és imádság töltötte ki. Bár mindenkitől elrejtőzve éltek, Isten Maga tette őket nyilvánossá az emberek előtt. A szent szüzek imáira Isten sok csodás gyógyulást vitt végbe. Mindezek elvitték hírüket. Abban az időben Maximián császár uralkodott, Bithiniát Fronton vezér kormányozta. Mindketten keresztényüldözők voltak.

Mihelyt Fronton hírt hallott a három szentéletű leányról, elfogatta és maga elé vezettette őket. Angyali tisztaságú életük miatt, ragyogó arccal álltak meg előtte. A kínzó, előbb szokásosan hízelgésekkel akarta őket rávenni keresztény hitük megtagadására. A lányok hittel válaszoltak, és mindent semminek tartottak mennyei Vőlegényükhöz képest. A vezér tovább próbálta őket győzködni a bálványáldozatok bemutatására, de a szent szüzek állhatatosan visszautasították. A vezér ez tán a kínzásokhoz folyamodott. Előbb a legidősebbet, Menodórát verette 2 órán át. Később folytatták annyira, hogy belső részei kilátszottak. A kínzások alatt, imádság közben adta vissza lelkét Istennek. Négy nap múlva, megmutatta a két leánynak nővérük agyonkínzott holttestét. Bár fájt a szívük érte, de hitükben továbbra is állhatatosak maradtak. Metrodóra testét kifeszítették és úgy kínozták. Két óra múlva visszaadta lelkét Istennek. Nimfodóra, a legkisebb is ugyanilyen kínzásokat szenvedett el. Haláluk után a vezér el akarta máglyán égetni a szent testeket. Az égből hirtelen tűz szállt le és megégette a vezért és a szüzeket kínzó szolgákat. A máglyára pedig eső hullott és kioltotta a tüzet. Az épségben maradt holttesteket a keresztények temették el közös sírban. Ezek 310 körül történtek.


Tolentinói Szent Miklós     áldozópap † 1306


Szent Pulchéria császárnő


Szülei Arkadiosz és Eudoxia császári pár volt. Először anyját, aztán apját vesztette el. Kilenc éves korára teljesen árván maradt még 3 testvérével. Pulchéria, a legidősebb, messze kimagaslott testvérei közül értelmével, éleslátásával és kormányra termettségével. Pár esztendő alatt csaknem az akkori tudományban jártas lett. Ismerte és megtanulta a kormányzás rejtelmeit is.

Tizenöt éves korában a birodalom kormányzását kezébe vette. Sohasem volt a Kelet-Római Birodalomban olyan jólét és boldogság mint akkor. Trónörökös öccsét maga nevelte. Miután feleséget szerzett számára, 421-ben átadta neki a hatalmat. Az ország ügyeinek intézésében azonban továbbra is részt vett. Ellenségeinek sikerült elérniük, hogy a császár többször is száműzetésbe küldte nővérét. Amikor azonban látta, hogy a bajok megnövekedtek, visszahívta testvérét. Az ország érdekében Pulchéria sértődés nélkül visszajött.  Bár bíborban született, de szülei halála után a legszigorúbb fegyelemben élt a palotában. Kormányzása idején is ezt az életmódot folytatta. Nagy tettei közé tartozott hogy a száműzetésben meghalt Aranyszájú Szent János főpap hamvait nagy ünnepélyességgel hazeaozatta. Öccse: Teodoziosz császár halála után (450), a birodalom kormányzása újra rámaradt. Hogy az ország sorsát biztosítsa, Markiánosz szenátorral házasságot kötött. Pulchéria 553-ban fejezte be életét.


Szent Szalviusz     püspök hitvalló † 584


Szent Varipszáv vértanú


Egy elbeszélés szerinte a keresztre feszített Üdvözítő oldalából kifolyt vizet agy Jakab nevű ember egy tökben összegyűjtötte és mint igen szent dolgot magánál őrizte. Hogy az emberek ne tudják meg, hogy a tökben vér van, olajat öntött a tetejére. Az olajjal, számtalan csodás gyógyulást hajtott végre. Jakab halála után ez a szent dolog két pusztában lakó szerzetesre maradt, az ő haláluk után pedig Varipszávra. Krisztus véréhez olajat öntve, ő is számtalan csodás gyógyulást hozott létre. Gonosz emberek irigységből megölték a szerzetest, elvették az ereklyét, de nem találták meg benne azt amit vártak. Ez a II. században törtent.


2019. szeptember 9., hétfő

A III. (efezusi) egyetemes zsinat emléke

A III. egyetemes zsinatot II. Teodosziosz császár uralkodása alatt hívták össze Efezusban, 431-ben. Az összehívás oka Nesztorios, konstantinápolyi pátriárka tévtanítása volt. Ő Jézus Krisztusban két személyt és két természetet (istenit és emberit) tanított. Szűz Máriát csak Krisztusszülőnek tartotta, mivel ő csak az ember-Krisztust szülte. Szent Cirill, alexandriai pátriárka sokat harcolt leveleiben a tévtanító és tévtanítása ellen. Sem ő, sem Celesztin római pápa nem tudta meggyőzni tévtanításáról. A császár azért Efezusba egyetemes zsinatot hívott össze. Kétszáz szentatya vett részt rajta. Nesztoriosz Efezusban volt, de többszörös kérés ellenére sem jelent meg a zsinaton. A zsinat nélküle döntött. Tévtanítását elítélték. Megerősítették az igazhitű tanítást Jézus Krisztus egy személyéről és két természetéről, és Szűz Mária Istenszülői méltóságáról.


Szent Ádám,


Szent Doroteusz     vértanú † 304


BOLDOG OZANAM FRIGYES (Frederik) (1813-1853)
A Szenttéav. Kongr. 1354. évi dekrétuma írja Ozanamról: „Tertii Franciscalis Ordinis ferventissimus fuit filius” Magyarul: „A Ferences III. rendnek igen buzgó fia volt.” Ennek alapján valószínu, hogy ferences III. rendi volt. Milánóban született francia szüloktol. Tanulmányait Lyonban végezte, 20 éves korában Párizsban mint egyetemista több társával szeretetszolgálatot végez a város szegényei között. Megalapítják a Szeretet Konferenciáját (közösséget) Szent Vince példájára és védnöksége alatt. Ebbol no ki a világméretu Szent Vince konferenciák tábora közel egy milliónyi önkéntessel. Ozanamban ifjú korában tudatosult, hogy nemcsak beszélni kell a szeretetrol s az Egyháznak a világhoz szóló küldetésérol, hanem ennek a keresztények, a szegények iránti tényleges elkötelezettségben kell megvalósulnia. II. János Pál így jellemezte Boldog Ozanamot: „Tudós egyetemi tanár, példás férj és családapa a 19. század laikátusának nagy alakja, aki fontos szerepet játszott kora szellemi áramlatainak alakításában. A hit és tudomány harmoniáját hirdette, s fényes cáfolatát adta annak a vádnak, mintha az Egyház nem törodne a szociális követelményekkel.” Szent Ferenchez és rendjéhez szoros és bensoséges szálak fuzték. 1847-ben huzamosabb ideig tartózkodott Assisiben, behatóan foglalkozott a ferences irodalommal. A ferences rendfonök ot a rend konfráterévé avatta, ami a rendhez tartozásnak egy különleges formája. Ezért a rend ot a ferences rendhez tartozónak tekinti. II. János Pál pápa 1997. aug. 22-én avatta boldoggá Párizsban.
II. János Pál boldoggá avatási beszédébol:
„A most élo fiatalok ismerjék fel, hogyha igazán keresztények akarnak maradni, ezen az úton (Boldog Ozanam útján) kell útjukat folytatniuk. Krisztus valamennyiüket nevükön szólítja, és kéri, ismerjék fel: íme, ez az én utam. Aki már a szeretet szemével lát, az lehet igazi vezetoje azoknak a fiataloknak, akik ma példaképet keresnek.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Frigyest kiváló képességekkel áldottad meg, hogy nagyrészt hitetlen századában az értelmiségiek között a hit védoje legyen, miközben a szegények megsegítésére világméretu szervezetet hozott létre. Segíts, hogy hitünket mi is szóval és tettekkel megvalljuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Gergóniusz     vértanú † 304


Szent Joakim és Anna istenősök

Mária szülei: Szent Joakim és Anna Názáretben éltek. Joakim Juda törzs származott és Dávid király családjából. Anna Lévi törzsének és Áron főpap családjának volt leszármazottja. Bár ilyen fényes ősöktől származtak, ez az ő idejükben már nem jelentett semmi kiváltságot számukra. Mint egyszerű emberek éltek a többiek között.

Az emberek előtt ugyan keveseknek látszottak, de Isten szemében nagyonis ismeretesek voltak. Isten szavának ismerete gazdagította lelküket. Lelki gazdagságuk mellett anyagi gazdagságnak is örvendhettek. Erényekkel ékes életüket Isten parancsainak teljesítésében élték. Ünnepnapokon Isten templomának fenntartására és a szegények táplálására különítettek el egy-egy részt vagyonukból. Isten előtt kedves házasságban éltek. Házasságukat azonban az tette szomorúvá, hogy gyermek nélkül öregedtek meg. Abban a korban ezt az emberek nagy szégyennek tartották. Isten büntetését is látták benne. Isten akaratából mégis leánygyermekük született, hogy e születésben Isten ereje nyilvánuljon meg. Ebben a születésben valóban nem a Természet ereje tevékenykedett, hanem az Istené. Le tudta győzni a Természet törvényét, és le tudta oldozni a magtalanság kötelékét. „Így gyümölcstelen és kiszáradt szülőktől, mintegy megöntözött nőtt számunkra a dicsőséges gyümölcs: a tisztaságos szűz. A gyümölcstelenség kötelékei feloldódtak, az imádság reménységen felül gyümölcshozóvá vált, a gyermektelen gyermeket szült, a gyermeknélküli boldog anyává lett”, mondja róluk krétai Szent András.

A hároméves Mária templomba vezetése után, Joakim néhány évre, 80 éves korában meghalt. Az özvegy Anna Jeruzsálembe költözött, hogy leánya közelében élhessen. Két év múlva, 79 éves korában ő is Istenhez költözött. Egyházunk istenősöknek nevezi őket. Leányuktól Máriától született az unoka: az Istenember.


Szent Péter     vértanú † 304


CLAVER SZENT PÉTER jezsuita misszionárius
*Verdú, 1580. június 25. +Cartagena, 1654. szeptember 8.
Juan Pedro Claver 1580-ban született. Szülei egyszerű és jóravaló, mélyen vallásos parasztok voltak. 1593-ban meghalt az anyja, s ő röviddel ezután megkezdte teológiai tanulmányait. Az első bevezetéseket a tudós vichi püspöktől, Pedro Jaimétől kapta; ő adta fel aztán neki a tonzúrát is. Ezt követően a barcelonai egyetemen tanult, majd 1602. augusztus 7-én felvételét kérte a Jézus Társaságba. Tarragonai noviciátusa után 1604. augusztus 8-án tette le fogadalmát. Elöljárói elismerték értelmességét, az átlagot meghaladó ítélőképességét s kiemelkedő jámborságát és felebaráti szeretetét. 1605-ben tanulmányai folytatására Mallorcába küldték. Ez az idő iránymutató lett egész további életére. Itt, a pálmai Montesión jezsuita kollégiumában ismerte meg a fiatalember Rodriguez Szent Alfonzot (1531--1617), a rendház kapusát. A nyolcvanéves szerzetes példájából tanulta meg a legnagyobb hősiességet kívánó szentség kemény és szeretettől áthatott útját.

Amikor Péter huszonnyolc évesen ismét Tarragonába érkezett, engedélyt kért arra, hogy a Nuevo Reino de Tierra Firmébe (Új-Granada egy része a mai Kolumbia északi táján) mehessen. Barcelonában befejezte teológiai tanulmányait, majd Sevillából 1610. április 15-én elindult Amerikába, ahonnan aztán nem is tért vissza többé.

Pedro Claver egy volt a sok misszionárius között. Megjelenése azonban különleges jelentőségűvé vált hősies alázatossága, felebaráti szeretete és ama cél által, amelyet ez a misszió tűzött maga elé: hogy az Evangéliumot hirdesse a néger rabszolgák között.

Annak idején Bartolomé de Las Casas (1474--1566) domonkos atya javasolta, hogy az indiókat mentesítsék a munkavégzés alól, és néger rabszolgákkal pótolják őket. Francisco Ximénez de Cisneros (1436--1517) bíboros támogatta ezt az elképzelést, a spanyol korona pedig hozzákezdett, hogy néger rabszolgákat küldjön Amerikába az indiók pótlására.

Akadt egy férfi, Alonso de Sandoval atya, aki az lett a feketék számára, ami Las Casas volt az indióknak. Bár neve csaknem ismeretlen maradt, az egyháztörténet első apostolainak egyike volt, akinek eljutott a tudatába a feketék rabszolgává tételének semmivel sem menthető igazságtalansága. Neki köszönhető a cartagenai feketék közti apostolság kezdete. Sevilla érseke, Don Pedro Castro y Quińones, akihez Claver Péter gyermeki engedelmességgel kötődött, gondoskodott ennek az apostolkodásnak a kiépítéséről.

Rodriguez Alfonz testvér alázatosságától befolyásolva Péter ismételten elutasította a papságot, de a munkatársat kereső Sandoval rábeszélésére 1616-ban mégis kérte a szentelést. A jezsuiták generálisa, Muzio Vitelleschi (1563--1645) ezt írta neki akkor: ,,A négerek lelki segítéséért és oktatásáért vállalt gond... olyan feladat, amelyet nagyra becsülök és nagyon dicséretesnek tekintek''.

Gazdag lelki előkészületek után, amelyben a készség és a szemlélődés hősies alázattal párosult, feltétlen engedelmességben az Egyház iránt és Sandoval tapasztalt vezetésével fogott hozzá Claver Péter új apostolságához. Az első naptól kezdve olyan fenntartás nélkül adta át magát munkájának, hogy barátai csak csodálkozni tudtak, a színesbőrűek pedig tisztelettel vették körül. A néger rabszolgák fogadására szolgáló nagy amerikai kikötő Cartagena volt. Senki sem gondolt ezeknek az embereknek a nyomorúságára, betegségére, rémes haldoklására és megaláztatására, akiket a szülőföldjükön összefogdostak és szabad emberekből dolgozó állatokká tettek.

Péter egy kis cellát választott magának a jezsuita kollégium kapuja mellett, hogy minden odaérkező színesbőrűnek a rendelkezésére állhasson. Volt itt dohány, datolya, cukor és ezer más, amit a négerek szerettek. ,,Claver atyának voltaképpen négernek kell lennie, mert egy fehér sohasem szeretett volna minket ennyire'' -- mondták a cartagenai négerek.

Amikor egy galeone (ennek a kornak gyors mélytengeri hajója) felbukkant a láthatáron, Cartagena egész kikötője megelevenedett. A kikötéskor már hallatszott a jellegzetes lárma: jajgatás, kiabálás, tompa, fájdalmas és szomorú hangzavar... Az egész kikötőben csak egy vagy két ember akadt, aki arra gondolt, hogy ezek a betegségtől és kimerültségtől elcsigázott emberek Isten gyermekei és valójában szabad emberek: Claver Péter és Sandoval, aki 1622-től kezdve egyedül Péterre hagyta ezt a munkát. ,,Tegnap -- írta Péter --, május 30-án, Szentháromság ünnepén kikötött egy nagy hajó... Azonnal odasiettünk, két hátaskosarunkat megtöltve naranccsal, citrommal és dohánnyal... Még mielőtt a hajó kikötött volna, már a betegek mellett voltunk... Cseréptörmeléken és téglákon feküdtek: ezeket használták fekhelyül; teljesen meztelenek voltak, egy szál ruha nélkül... Utat törtünk a többiek tömegén át, és a betegeket két csoportba gyűjtöttük: az egyik mellé a társam szegődött, a másikhoz én... ,, Még mielőtt az érkező, rabszolgákkal megrakott hajók lehorgonyoztak volna, tudta, hogy melyik népből valók az érkezett színesbőrűek, és ennek megfelelően oktatta ki a tolmácsait. Ők voltak ,,a jobb keze''. Claver Péter keresztelési jegyzéket vezetett. 30.000-nél több keresztséget szolgáltatott ki. Minden megkeresztelt rabszolga kapott egy érmet, s a nyakában hordta, hogy felismerjék keresztény voltát. Ebben az időben -- 1620 körül -- fogadta meg Péter, hogy a rabszolgák örökös rabszolgája lesz: ,,Petrus Claver, Aethiopum semper servus.'' Harmincnégy évet töltött az életéből a cartagenai kikötő körzetében.

Amennyire csak lehetett, figyelemmel kísérte védencei sorsát, és gondoskodott arról, hogy hitoktatásuk folytatódjék. Ennek a férfinak az alakja, aki maga a legnagyobb szegénységben élt, kitörölhetetlenül belevésődött az odaérkező feketék mindegyikébe.

Mindezeken kívül törődött a foglyokkal és az inkvizíció foglyaival is. Egészen különleges módon szentelte magát azoknak, akik eretnekségbe estek, vagy az iszlám hívei lettek.

Élete vége felé alig aludt, vezeklő gyakorlatokat végzett vagy szemlélődött. Misztikus volt, de egyben a feketék apostola lett. Hetvenévesen sem csökkent nagy tettereje; mindig kész volt a határozott beavatkozásra s a nehézségek gyors megoldására. 1651-ben betegeskedni kezdett; le kellett mondania apostoli tevékenységéről. Amikor bénultan és fájdalmak között feküdt, önmagát és szenvedését áldozatul ajánlotta fel fekete testvéreiért.

1654. szeptember 7-én végigfutott a hír a városon, hogy haldoklik a szent. Hatalmas embertömeg gyűlt a halálos ágya köré: szerzetesek és szerzetesnők, a püspök, gazdagok és szegények, rabszolgák és gyermekek. 1654. szeptember 8-án halt meg Claver Péter.

1850. július 20-án avatták boldoggá, 1888. január 15-én -- tanítójával, Alonso Rodriguezzel együtt -- XIII. Leó pápa szentté avatta. 1896. július 7-én pedig ugyanez a pápa az egész néger misszió védőszentjévé tette.


Szent Szeverián vértanú

Szent Szeverián nemes családból született Szebasztéban. A város helytartója a pogány Agricola volt. A keresztényeket üldözte, alatta szenvedett vértanúságot a 40 szent vértanú. (L. márc. 9.) Szeverián keresztény volt. Gyakran megfordult a börtönben, hogy a vértanúságra készülőket hitükért végső kitartásra is buzdítsa.

A 40 katona vértanú után Szeveriánt feljelentették a helytartó előtt, hogy keresztény. Ő meg sem várta, hogy a katonák eljöjjenek érte. Maga jelent meg a helytartó előtt és kereszténynek vallotta magát. A helytartó hízelgésekkel és ígéretekkel akarta őt megtörni hitében. A vértanú hajlíthatatlan maradt. Ezért a helytartó parancsára szörnyű kínzások alá vetették. Ereit vagdalták, sebesítették, testét vaskörmökkel szaggatták, a börtönben éhséggel és szomjúsággal kínozták. Végül, testét összekötözve kifüggesztették a város falaira, nyakába és lábára egy-egy követ kötve. Így halt meg 320-ban. Halála után a keresztények eljöttek, és tisztelettel eltemették testét. Sírjánál sok csoda történt.


Szent Teofán böjtölő és hitvalló

Teofán szülei pogányok voltak és pogány isteneiket imádták. Teofán fiatal korában ismerte meg a keresztény hitet. Isten angyala vezette el őt Diabisz hegyére, és átadta őt egy böjtölő atyának, aki már 75 éve élt szerzetesi életet. Az atya tanította növendékét a szerzeteséletre és a szent könyvek olvasására. Mindkettőjüket angyal táplálta. Öt év múlva az atya meghalt. Teofán 28 éven át élt barlangjában, folytatva böjtölő életét. Később, az angyal szavára elment messzebbre és hirdette az evangéliumot. Kár, Karin és Numerián királyok elfogták és megkínozták. 100 ütést kapott mellére, és más kínzásokban is részesült. Amikor kínzói látták, hogy sok csodát tesz, az emberek nagy számban jönnek hozzá a keresztségért, elszégyellték magukat és csendben elengedték a szentet. Teofán, barlangjába visszatérve még 17 évet élt szigorú böjtben. 300 körül halt meg szent halállal.

2019. szeptember 8., vasárnap

Az Istenszülő születése

A mennyekben lakó örök Isten, mielőtt egyszülött Fia emberré lett volna, hogy az emberek között lakozzék, előtte a földön elkészítette emberi lakóhelyét az Istenszülő Szűz Máriát. Szent Fiának földre születése előtt kb. 18 évvel a világra engedte születni azt a szeplőtelen szüzet, aki anyja lesz a világ Megváltójának. Ezt a születésnapot ünnepli ma a keresztény Egyház, örvendezve Isten gondviselő emberszeretetén. Mária születéséről, születésének körülményeiről a hiteles evangéliumokban semmiféle híradást nem találunk. A II. században keletkezett (az Egyház által hitelesnek nem ismert) Jakab ősevangélium mond el a mai ünnepről, de általában az Istenszülő életéről is nagyon sok dolgot. Ebből tudjuk meg, hogy Mária szülei: Joákim és Anna öregkorukig gyermektelenek voltak. Isten angyala felkereste a pusztában szomorkodó Joákimot és az otthon sírdogáló Annát Isten üzenetével, hogy olyan gyermekük születik, akiről az egész földkerekségen beszélni fognak. Amikor hónapjai beteltek, és szült, így szólt a bábához: Mit szültem? Az így válaszolt: Leányt. Lelke igen megörvendezett ezen a napon és pólyába csavarta őt. Majd letöltötte Anna, tisztulásának napjait, táplálta gyermekét és a Mária nevet adta neki. Nap, nap után egyre növekedett a kislány, hat hónapos korában anyja letette a földre, hogy próbáljon meg fölállni. Utána már hét széket is körbejárt, és úgy tért vissza anyja ölébe. Fekhelyét szentté tette, semmiféle közönséges vagy tisztátalan nem mehetett oda, és szeplőtelen zsidó lányokat választott ki, akik társalkodói voltak.

Atyai részről Mária királyi családból, Dávid családjából született. Anyai ágon főpapi családból származott. Ezért illenek rá a 8. zsoltár szavai: dicsőséggel és tisztelettel lett ezek miatt megkoronázva.


SZŰZ MÁRIA SZÜLETÉSE          

Öröktől ki volt szemelve az Isten-anyaságra (febr.2), ezért mentes volt minden bűntől, szeplőtelenül fogantatott (dec.8) (Péld 8, 22-31).

Dávid nemzetségéhez tartozott, Joakimtól és Annától született (szept.8). Idős szülei Máriát Alkana felesége példájára ajándéknak kapták (1Sám 1, 1 - 2, 11). Születésének sem a helyét, sem az időpontját nem ismerjük, de régi hagyomány szerint Jézus születésekor még nem volt 20 éves. Későbbi hagyomány, hogy Zakariás nevelése alatt, a jeruzsálemi templomban nőtt fel, mert Istennek volt szentelve. 

Szent Józseffel, a szintén Dávid nemzetségéhez tartozó Jákob fiával jegyezték el (jan.21). Gábriel angyal közölte vele a nagy hírt, az Istenanyaság titkának valóra válását (márc.25), a messiási igéretek valóra válását (Iz 7, 14; Mik 4, 7; Dán 7, 13-14), meg azt is, hogy rokona, Erzsébet is anyai örömök elé néz (Lk 1, 26-38). Názáretből Jeruzsálembe ment Erzsébethez (júl.2), és ott maradt Keresztelő Szent János megszületéséig.

Visszatérve Názáretbe, József az áldott állapotban lévő Szüzet - igaz ember lévén - nem akarta botrányos helyzetbe hozni, inkább elbocsátotta volna titokban. Angyali jelenés adta tudtul Józsefnek a nagy Titkot, ennek hatására feleségül vette Máriát (Mt 1, 18-24).

Betlehembe kellett menniük a római adóösszeírásnak megfelelően. Ott az összeírás napjaiban megszületett Mária gyermeke, aki a Jézus nevet kapta (jan.1). Jeruzsálemben a templomban bemutatták a Mózes törvénye szerinti tisztulási áldozatot (febr.2) az elsőszülött fiú megváltására. Ekkor az agg Simeon megjövendölte Mária szomorú anyai sorsát (Lk 2, 34
).

A gyermek születését angyalok adták hírül a pásztoroknak (Lk 2, 8-20), csillag a keleti bölcseknek (Mt 2, 1-12). A zsarnok Heródes félre akart állítani bármiféle trónörököst, és a betlehemi gyermekeket mind lemészároltatta. Jézus családjával a gyilkos  Heródes haragja elől Egyiptomba menekültek, valószínűleg Heliopoliszba. csak Heródes halála után tértek vissza Názáretbe (Mt 2, 13-23).

Názáretben nevelték Jézust (Lk 1, 26), megtaníttatták írni, olvasni, és a szentírás alapos ismeretére is. Amikor Jézus 12 éves lett, az egész család és rokonság elzarándokolt Jeruzsálembe. A templomban nagy volt a tömeg, külön udvarokban imádkoztak a férfiak és nők. Valószínűleg a fiatal fiúk számára is külön tartottak a tanítók hittan foglalkozást. Itt Jézus egy félreértés következtében elveszett szemük elől, Mária és József nélküle indultak hazafelé. Kétségbeesett keresés után, nagy örömükre a templomban a tanítók közt végül megtalálták (Lk 2, 41-52).

Mária jelen volt Fiával és annak tanítványaival Kánában egy mennyegzőn, Jézus első csodájánál (Jn 2, 1-12). Mária többször kísérte  Jézust tanítói körútján (Mt 12, 46-50; Mk 3, 20-35), és a keresztfa alatt is ott állt. A haldokló Jézus Máriát János apostol gondjaira bízta (Jn 19, 25-27). József ekkor már bizonyára elhunyt.

Mária együtt imádkozott az apostolokkal (ApCsel 1, 14), velük együtt ő is megkapta a Szentlelket. Régi hagyomány szerint még 11 évig nagy szegénységben élt, majd boldog halála után fölvétetett a mennybe ( aug.15). Halálának helye az Olajfák hegyének tövében van, ott most bencés templom emelkedik.

Tisztelete a negyedik században igen gyorsan terjedt, beteljesedett saját jövendölése: "Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék". Az ünnepet a magyar nép a Kisboldogasszony, vagy Kisasszony néven használja. Mária szent nevét külön ünneppel üli meg az egyház szeptember 12-én.

Gondolat:
    Mária mindannyiunk példaképe:
        az isteni Gondviselés útja beláthatatlan, hittel kell járnunk!



SZENT KORBINIÁNUSZ püspök
*Châtres, Melun mellett, 680 körül. +730 (?) szeptember 8.
München-Freising érseksége eredetét Korbiniánusz tevékenységére vezeti vissza, aki a 8. század elején hozzáfogott, hogy megszervezze az Egyházat Bajorországban. Életéről jól tudósít Arbeo, aki 764-től 784-ig Freising negyedik püspöke volt, és Korbiniánusz csontjait Freisingbe vitette, hogy ott ébren tartsa az első püspök emlékét. Arbeo ezzel személyes háláját is lerótta, mert gyermekkorában a szent mentette meg a vízbefulladástól.

Korbiniánusz Melun vidékéről származott. Frank eredetű apja, Waltekis röviddel fia születése előtt meghalt. Anyja -- akinek a neve: Corbiniana kelta származásra utal -- a saját nevéről nevezte el.

Bizonyára mélyen vallásos nevelésének gyümölcse volt, hogy Korbiniánusz visszavonult a világtól, és remeteként telepedett le egy elhagyatott templom közelében. Szentségéről csakhamar csodák tanúskodtak. Önmaga iránti szigorúsága éppúgy, mint szelídsége mindazok iránt, akik a segítséget kérték, számos hívőt vonzott remeteségéhez.

Miután tizennégy éven át élt remeteként, az emberek hozzá áramlásával együtt járó növekvő nyugtalanság arra indította, hogy távozzék. Rómába indult, hogy az apostolfejedelmek sírjánál imádkozzék, és áldást kapjon a pápától. A pápa püspökké szentelte, és vándor hitszónokká tette.

Korbiniánusz az Alpokon át visszafelé vándorolt az alemannok vidékére és Bajorországba. Theodo bajor herceg megkérte, hogy Trient vidékén tevékenykedjék, Korbiniánusz azonban jobban kedvelte a magányt. Még egyszer bejárta Felső-Itáliát. Második római tartózkodása alkalmával II. Gergely, aki 715-ben foglalta el a pápai trónt, arra utasította, hogy alapítson kolostort, s onnan induljon tevékenykedni a világba. Északra visszautaztában letelepedett Mais-Meránnál lévő Kains vidékén, amelynek pompás voltát életrajzírója kiemeli. A Korbiniánusz itáliai utazásairól szóló tudósítások nemcsak a politikai és az egyházi viszonyokról tartalmaznak értékes közléseket, hanem, ami szokatlan: az országról és az emberekről is.

Egy későbbi hagyomány szerint 724-ben Korbiniánusz követte Grimoaldnak, Theodo utódának hívását, és Freisingbe ment. Ott megtelepedett a Szent Istvánnak szentelt kolostorban, és megkezdte missziós tevékenységét.

Grimoald az egyházi tilalom ellenére vette nőül testvére özvegyét, Pilitrudot, ezért Korbiniánusz meghagyta neki, hogy váljanak el.

Amikor Korbiniánusz észrevette, hogy Pilitrud az életére tör, el akarván kerülni würzburgi Szent Kilián (lásd: 350. o.) sorsát, visszavonult Kainsba.

Grimoald halála után azonban az utóda, Hugibert visszahívta Freisingbe, ahol még néhány termékeny év várt rá.

Halála után Kainsban temették el.

Amikor az általa lerakott alapokon Szent Bonifác (lásd: A szentek élete, 247. o.) megalapította Freising püspökségét, ereklyéit visszavitték. Freising évente november 20-án emlékezik meg erről az eseményről.

A közép-európai, s különösen a bajorországi egyház korai története számára felbecsülhetetlen forrás Korbiniánusz élete.


BOLDOG SZERAFÍNA klarissza (1428-1478)
Marche tartományban, Urbino városban született grófi családból. Anyja Colonna* Katalin, V. Márton pápa unokahuga. Keresztneve: Szuéva. Szüleit korán elvesztette, ezért Rómában, a Colonna grófok palotájában nevelkedett. 1448-ban az özvegy Sforza* Sándor gróf felesége lett s Pesaroba költözött. Nevelte férje elso házasságából született két fiát mint saját gyermekeit. Közben férje hosszabb ideig volt távol, más asszonyt szeretett meg. Feleségét megúnta, sot többször is életére tört, végül kényszerítette, hogy a pesaroi klarissza zárdába költözzön. Szuéva rokonai felelosségre vonták a grófot, mire az jegyzovel vonult fel a kolostor beszéloszobájába, ahol a rokonok és felesége várták. Ott Szuévát házasságtöréssel vádolta. A vád annyira váratlanul érte az asszonyt, hogy szóhoz sem tudott jutni. Mire a jegyzo a hallgatást beleegyezésnek véve írta: Mindent beismert. A gróf kárörömmel távozott, a rokonok is eloldalogtak. (A jegyzo kezét, mellyel a jegyzokönyvet írta, még aznap összemarta egy megvadult szamár, mire a jegyzo szétkiabálta a csalást.) Szuéva lelkében fájdalmas volt a seb. A szenvedo Úr Jézus adott neki erot, hogy a rágalmat elviselje. Mert o még többet szenvedett. Kérte a novéreket, fogadják be klarisszának. Ez 1460-ban történt. Szerafina néven 18 évig élt a klarisszák között, közben megválasztották apátnonek is. Példaadó volt az alázatban, a fegyelem megtartásában, a házimunkában, betegek gondozásában. És engesztelt azokért, akik vétkükkel nemcsak ot, hanem az Urat is megbántották. Sforza gróf egy ido múlva ráúnt szeretojére is, akit elkergetett. Az eluzött asszony magábaszállt, bunbánatot tartott. S úgy látszik, Szerafina engesztelése kedves volt Isten elott: Sándor gróf is megtért s a kolostornak küldött ajándékokkal igyekezett jóvátenni elozo gonoszságát. Szerafina 1478-ban, kisboldogasszony napján halt meg. Évszázados tiszteletét XIV. Benedek pápa hagyta jóvá 1754-ben.
Szent Bernát a rágalomról:
„Könnyu kimondani a szót, de súlyos sebet okoz; gyorsan elhangzik, de sokáig tart az okozott fájdalom. Azért is a rágalom nagy vétek, nagy bun, nagy gonoszság.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Szerafinát a türelem hosi példájaként állítod elénk, hogy tanuljunk tole béketurést, közbenjárása pedig minden bajtól oltalmazzon. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

2019. szeptember 7., szombat

Szent Eupszich vértanú

A szent vértanú Kappadóciában született és nevelkedett. Hadrián császár uralma alatt feljelentették, hogy nem az isteneket tiszteli, hanem Krisztust. Ezért kínvallatás alá vetették. testét vaskörmökkel szaggatták, amíg oldala ki nem látszott. Utána félholtan a börtönbe vetették. Ott, imádkozván, megjelent neki Isten angyala, és minden sebét begyógyította. Ezután szabadon engedték a börtönből. Ez Isten akaratából történt, hogy földi gazdagsága ne a hitetlenek, hanem a szegények kezére jusson. Minden vagyonát a szegények közt osztotta szét. Adott egy részt azoknak is, akik bevádolták. Később, amikor Cezareát Sapricius fejedelem kormányozta, újra elfogták. Kifeszítették, sokáig gyötörték, végül karddal lefejezték. Azt jegyezték fel, hogy sebeiből vér helyett tej és víz folyt ki.


Evodia és Onezifor apostolok

Evodia egyike volt a 70 apostolnak. Nagy Antiochiának Szent Péter után ő volt az első püspöke és Isten igéjének nagy hirdetője. Az Istenhordozó Szent Ignác is említést tesz róla az antiochiaiakhoz írt levelében, kérve őket, hogy legyenek a főpásztornak jó fiai. Evodia írt az Istenszülő életéről, írt más lélekre hasznos olvasmányokat is. Ezek azonban abban a nehéz és üldözéssel is járó zavaros időkben elvesztek. Életét vértanúi halállal fejezte be. Egyesek szerint Antiochiában Vespesiánus uralkodása alatt. Mások szerint 66-ban szenvedett Néró üldözése alatt.

Szent Onezifor szintén a 70 apostol közé tartozott. Szent Pál így ír róla Timóteushoz írt II. levelében: „Oneziforusz családja iránt legyen az Úr irgalmas, mert sokszor vendégül látott, és nem szégyellte bilincseimet, sőt, Rómába érve szorgalmasan keresett és meg is talált. Adja meg neki az Úr, hogy azon a napon irgalomra találjon az Istennél. Hogy Efezusban mennyi szolgálatot tett nekem, te tudod legjobban.” (1,16-18.) Onezifor a lidiai Kolofon és Kiréne püspöke volt. A vértanúakták szerint sok kínzás után halt vértanúhalált. Megvadult lovak szaggatták darabokra.


Galuzzi Boldog Ferenc     hitvalló † 1731


SZENT MÁRK, ISTVÁN és MENYHÉRT KASSAI VÉRTANÚK
Körösi Márk: * Krizevac (Horvátország), 1588. Grodziecki Menyhért: * Czeszyn (Szilézia), 1584. Pongrácz István: * Alvinc (Erdély), 1582. Meghaltak: Kassa, 1619. szeptember 7.
Neveik sorrendje, a régebben föltételezett születési sorrendet tükrözi. Az újabb kutatások szerint azonban valószínű, hogy éppen Márk az (születési helyéről nevezték Körösinek), aki hármuk közül a legfiatalabb volt. 1611-ben, huszonhárom éves korában iratkozott be a római Collegium Germanico-Hungaricumba, s eszerint születési éve: 1588. Születési helye a horvátországi Krizevac (= Körös). Családi neve valószínűleg Stjepinac. Középiskolai tanulmányait Grazban végezte, ugyanott hallgatott bölcsészetet is. Majd a zágrábi egyházmegye papnövendékeként került Rómába, ahonnan pappá szentelve 1615-ben tért haza. Rövid körösi tevékenysége után Pázmány érsekprímás fölfigyelt rá, és meghívta elöljárónak az Oláh Miklós prímás által létesített nagyszombati papnevelő intézetbe. 1618-ban már esztergomi kanonok, komáromi főesperes, valamint a káptalan Széplakon levő birtokának uradalmi igazgatója. Itt is kapcsolatban maradt nevelőinek és tanárainak szerzetesrendjével, a jezsuitákkal. Széplaki jószágigazatósága idején részt vett 1619 júliusában azon a nyolcnapos lelkigyakorlaton, amelyet Homonnán tartottak, s amelynek végén későbbi vértanútársa, Grodecz Menyhért letette utolsó szerzetesi fogadalmát.

Menyhért, családi neve Grodziecki, a sziléziai Czeszynben (Tesin, Teschen) született -- a galíciai Grodekből származó -- lengyel családban, valószínűleg 1584-ben. Gimnáziumi tanulmányait Bécsben végezte, majd 1603-ban Brünnben (ma Brno) belépett a jezsuita rendbe. Teológiai tanulmányait Prágában végezte, ahol 1614-ben kinevezték a Szent Vencel-kollégium igazgatójává. 1618-ban beosztották tábori lelkésznek a kassai helyőrség német és különféle szláv anyanyelvű katonái mellé.

István az ősi szentmiklósi és óvári Pongrácz-család sarja, amely család már a 13. században szerepet játszott az akkori Észak- Magyarország történetében. 1582-ben született az erdélyi Alvincen. Középfokú tanulmányait Kolozsvárott végezte a jezsuiták kollégiumában. 1602-ben lépett be a brnói jezsuita novíciátusba, ahol együtt volt Grodzieckivel. Klagenfurt, Laibach (ma Ljubljana) és Graz következett ezután. 1615-ben került Homonnára a jézustársasági kollégium tanárának és hitszónoknak. Kassára őt is 1618-ban küldték, nemcsak a helyőrség magyar ajkú katonái, hanem a csekély számú katolikus egyházközség lelkipásztorának. Érkezését megelőzte a híre: homonnai működése annyira sikeres volt, hogy Alvinczi Péter, Kálvin híveinek híres kassai prédikátora fölpanaszolta, hogy ,,amíg ez az egy jezsuita él, addig felekezetünk nem remélhet nyugtot''. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem támadása 1619 augusztusában Sárosban találta Pongráczot, aki késedelem nélkül Kassára sietett. Ide menekült Bethlen vezérének, Rákóczi Györgynek hadai elől Körösi Márk és Grodziecki Menyhért is.

Midőn Rákóczi hajdúi szeptember 3-án a város falai alá érkeztek, Dóczi András császári főkapitány kevés katonájával kilátástalannak látta a harcot, tekintettel a város protestáns vezetőségére. Másnap létrejött a város átadásáról szóló szerződés, melynek az volt a kikötése, hogy senkinek, se a katolikus híveknek, se a papoknak nem esik bántódása. Szeptember 5-én bevonultak a hajdúk a városba, és tüstént fölrúgták a megállapodást: Dóczit bilincsbe verték, s elhurcolták Erdélybe. Rákóczi meghagyta, hogy a három papot tartsák szigorú házi őrizetben. Kétnapi éheztetés után megpróbálták hittagadásra bírni őket. Az első sikertelen kísérlet után 7-én, éjféltájban ismét rájuk törtek, és válogatott kínzások után Márkot és Menyhértet lefejezték, Istvánt pedig halottnak vélve egy közeli szennygödörbe vetették, s mellédobták a másik két vértanú testét is.

Elvonulásuk után Eperjessy István, a három pap házikápolnájának sekrestyése, István atya nyöszörgésére lett figyelmes. De nem tudott rajta segíteni, mert maga sem merte elhagyni a házat, és Hoffmann tanácsos, akihez Pongrácz atya tanácsára fordulnia kellett volna, szintén áldozatul esett a martalócok kegyetlenségének. Így húszórás kínlódás után István atya is meghalt...

Az első, akinek sikerült méltóbb helyre hozatni és eltemettetni a 3 vértanú holttestét, özvegy Gadóczy Bálintné volt. Fél év elteltével Bethlen és a királyi Magyarország képviselői ugyanabban a házban folytatták a béketárgyalásokat, ahol a három vértanút megkínozták. A befejező díszlakoma után az erdélyi fejedelem táncra kérte föl Forgách Zsigmondnak, a királyi nádornak a feleségét, Pálffy Katalint. Ő azonban csak azzal a föltétellel volt hajlandó táncolni Bethlennel, ha kiadatja neki a három pap holttestét. Ez megtörtént, és a hitéről meg nem feledkező asszony piros selyembe burkoltatta a drága ereklyéket, amelyeket előbb a birtokán levő sebesi templomba, majd a hertneki várba vitetett. 1635-ben szállíttatta innen a nagyszombati klarissza zárda templomába. E rendháznak ugyanis leánya, Forgách Mária volt a főnöknője. Miután II. József föloszlatta a klarisszákat, Batthyány prímás engedélyével 1784-ben a nagyszombati Szent Orsolya-rendi apácák templomába kerültek a holttestek és fejereklyék.

Boldoggá avatásuk eljárását még 1628-ban indította el Pázmány bíboros, de az csak 1905-ben vezetett sikerre, amikor Szent X. Pius pápa január 15-én népes magyar küldöttség jelenlétében engedélyezte nyilvános tiszteletüket. II. János Pál pápa szlovákiai látogatása alkalmával 1995. júliusban szentté avatta őket.


--------------------------------------------------------------------------------

Eperjessy István, a sekrestyés vallomásából tudjuk a következő részletet:

Rákóczi... először Körösit akarta megtörni... Előkelő emberekből álló küldöttséget menesztett hozzá, melynek szónoka... arra kérte, pártoljon át Bethlenhez, tagadja meg hitét, kövesse Kálvin vallását, s az esetben nemcsak szabadságát nyeri vissza, hanem megkapja a széplaki apátság birtokait is. A csábítást végig kellett hallgatnia Pongrácznak is, aki... így szólt a vesztegetőhöz: ,,Úgy látszik, az ördög ábrázatát viseled, mert annak feladata az embereket Krisztustól és az Anyaszentegyháztól elszakítani. Távozz hazugságaiddal, te csalárd ember!'' De megfelelt neki Körösi is: ,,Értem, mit akar Rákóczi, és mit a főrendek. De a széplaki jószág se nem az enyém, hogy valakinek elajándékozhassam, se nem az uraké, hogy tőlük elfogadhassam; annak minden jussa az esztergomi káptalannál vagyon. Ami pedig vallomását illeti, mondd meg Rákóczinak: ťInkább kívánok ezerszer meghalni, mintsem hogy ezzel az elhajlással híremet és lelkemet pokolra vessem.Ť Tudja meg, vannak a római eklézsiában, kik gyönyörűségesnek tartják Istenért meghalni. Tudja meg, vannak az esztergomi káptalanban férfiak, akiknek szokásuk nagy dolgokat cselekedni s el is szenvedni.'' Így állta ki az első próbát; utána mindhárman térdre borultak, és Te Deum-ot énekeltek.


--------------------------------------------------------------------------------
Kérünk, Istenünk, segítsen minket szent vértanúid, Márk, István és Menyhért könyörgése, hogy akiknek győzelmével dicsőítünk Téged, azoknak hitbeli állhatatosságát kövessük!

Példájuk:
    Hitedet semmiképp sem tagadhatod meg!



BOLDOG PEREGRIN (kb. 1198-1232)
A Fioretti 27. fejezete arról szól, hogy Szent Ferenc, amikor Bolognában az egyik téren ihletett beszédet mondott, két joghallgató diák, Rizzerio és Pellegrino a beszéd végén hozzá járultak és kérték, vegye fel oket a rendbe. Szent Ferenc akkor így szólt Rizzeriohoz: „Te pap leszel, az apostoli élet útját járod, és különbözo hivatalokban fogod Istent és testvéreidet szolgálni.” Pellegrinonak pedig azt mondta: „Te pedig, Pellegrino, mint egyszeru testvér fogsz Istennek szolgálni, s mindenek fölött az alázatosság útját fogod járni.” Szent Ferenc szavai sorsmeghatározók voltak Pellegrino életében. Önkéntelenül is arra gondolunk, hogy talán megfordulhattak ilyen gondolatok Pellegrino fejében: Miért legyek én egy fráter, Rizzerio pedig pap és elöljáró? (Késobb valóban tartományfonök lett.) Képességem szerint nem vagyok én is alkalmas arra., amire Rizzerio? Ha akkor Pellegrinoban gyoz a gog és nem tudta volna választani az alázatosság és az engedelmesség útját, sose lett volna belole szent. Egyébként az Ancona* közelében lévo Falerone helységben született tehetos szüloktol. Neve (latinosan: Peregrinus) vándort, zarándokot jelent. Élete további folyásáról azt tudjuk, hogy hozzátartozóival ritkán találkozott, akkor is nem profán dolgokról, hanem üdvösségük munkálásáról beszélt velük. A vértanúság vágyától vezetve elzarándokolt a Szentföldre, ahol az evangéliummal a kezében járta be a szent helyeket. (Valóban ez a legjobb szentföldi zarándoklat.) Élo hite a mohamedánokat is tiszteletre indította. Visszatérve hazájába Marche tartomány rendházaiban élte alázatos, szolgáló életét. Quintavallei Bernát, Szent Ferenc elso követoje mondta róla: „Nem habozom kimondani: Pellegrino egyike a legtökéletesebb szerzeteseknek az egész világon. Amint neve is mutatja; valóbán vándor és jövevény o a földön, gondolatai és törekvései az ég felé irányulnak.” A Sanseverino*-i kolostorban hunyt el 1232-ben. Sírjánál sok csoda történt. Tiszteletét VII. Piusz erosítette meg.
„Szeretteim, mint vándorokat és hontalanokat intelek titeket: tartózkodjatok a testi kívánságoktól, melyek a lélek ellen küzdenek. Viselkedjetek helyesen a pogányok között, hogy jótetteitek láttára magasztalják majd Istent látogatása napján.” (1 Pét 2,11-12.)
„Az alázatos embert Isten védelmezi és megszabadítja: az alázatost szereti és vigasztalja. Az alázatos emberhez lehajol, az alázatost kegyelmével halmozza el, és a megvettetés után megdicsoíti. Az alázatos elott felfedi titkait.” (Kempis: Krisztus köv. II. 2.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Peregrint arra késztetted, hogy Szent Ferenc tanácsát követve alázatosságban és szolgálva kövesse a szegény és alázatos Krisztust, add, hogy példája minket is ösztönözzön Krisztus követesére. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.


Szent Regina szűz,     vértanú † ~ 300


Szent Szózon vértanú

Származására nézve Szózon kilikiai volt. Maximián helytartó alatt Pompeopoliszban élt. Juhok őrzésével foglalkozott. Istenfélő keresztény életet élt, Isten igéjének tanulásában sok időt töltött el. Bárhol őrizte nyáját, a hasonló foglalkozású ifjak és férfiak köréje gyültek és ő tanította őket az igaz Isten ismeretére. Sok embert vezetett el a szent keresztségre. A Szentlélek kegyelme volt benne. Egy alkalommal egy tölgyfa melletti forrásnál elaludt és látomása volt, meghívást kapott benne a vértanúságra, és ígéretet, hogy az a hely sokaknak lelki javára szolgál majd egykor.

Felkelvén az álomból, a juhokat másokra bízta, ő pedig Pompeopoliszba ment. Itt, látva a bálványimádók istentelenségét, szívében nagyon elszomorodott. Volt a városban egy bálványtemplom, benne egy arany bálványszoborral. Éjszaka bement a templomba, és a bálványszobornak letörte az egyik karját. Összetörte, és darabonkint szétosztotta a szegényeknek. A szobor megcsonkítása nagy zendülést okozott az emberek között. Sok embert megkínoztak miatta. Szózon, mivel nem akarta, hogy miatta ártatlanokat kínozzanak, maga számolt be Maximián helytartónak tettéről. Tettét így okolta meg: Látni akartam a bálványistent, amikor karját letörtem, nem állt ellent, nem szólt semmit. Csak emberi kezek alkotása, és nem tudott magán segíteni, amikor kárt okoztam neki. A helytartó megparancsolta, hogy kínozzák meg Szózont. Először fára függesztették, és oldalát vaskarmokkal tépték. Utána hegyes szögekkel kivert vascipőbe dugták lábait, és így vezették a városban. Istent dicsérve járkált benne. Azután újra fára feszítették és vasvesszővel verték, úgy, hogy csontjait is összetörték. Ezekben a kínzásokban adta vissza lelkét istennek a 288. év után. Kínzói, látva, hogy már meghalt, nagy tüzet gyújtottak, és a máglyára vetették holttestét. Ekkor nagy villámlás, mennydörgés és eső keletkezett. A vértanú holtteste így épségben maradt. Éjszaka hívek jöttek, hogy elvigyék holttestét. Éjfélkor mennyei fény ragyogta be a testet. Elvitték, tisztelettel eltemették. Sírjánál sok csoda történt, de annál a tölgyfa melletti forrásnál is, amelyről látomást látott.

2019. szeptember 6., péntek

Szent Mihály főangyal kolosszéi (khónéi) csodája

A frigiai Kolosszében volt egy csodatevő forrás A forrás eredete visszamegy az apostolokig. Ők látogattak el erre a vidékre, hirdetvén Jézus evangéliumát. Azt is megjövendölték, hogy azon a helyen forrás fakad, és a mennyei erők fővezére Szent Mihály is meglátogatja a helyet. Fülöp és Bertalan apostolok halála után valóban előtört a forrás. Sok hivő és hitetlen kereste fel, mert csodatevő vize. Sok beteget meggyógyított. Sokan a gyógyulás után megkeresztelkedtek. Egy születésétől néma leány atyja, leánya gyógyulása után hálából templomot épített Szent Mihály tiszteletére.

Ide, a forráshoz jött Hierapoliszból egy 10 éves ifjú: Arkip. A templomnál a templomszolga feladatát látta el nagy buzgósággal. Életét ezenkívül a sok imádság és önmegtagadás ékesítette. Élete a testnélküliek életét utánozta. Nemcsak a saját lelkének üdvösségével törődött, hanem mások lelkét is az üdvösségre akarta vezetni. Az istentelen helléneknek nagy bosszúságot okozott a csodatevő forrás: az általa történt csodák, de Szent Archipp viselkedése is. Gyakran rátámadtak a szentre, földre teperték lábaikkal taposták, elűzték onnan. Archipp azonban állhatatos maradt és türelmesen viselt el mindent. Egy alkalommal az ellenséges emberek be akarták tömni a forrást. Isten azzal büntette meg őket, hogy kezük erőtlenné vált, és nem tudtak tenni semmit. Ezután mégis tovább szőtték gonosz tervüket. Volt a város közelében két folyó. Az istentelenek ezt a két folyót akarták egy mederbe terelni, és nagy erővel rávezetni Szent Mihály templomára, a forrásra és Szent Archippra is. Így akartak mindent elpusztítani. Archipp imájára Szent Mihály leszánt az égből a templomhoz. Parancsolt a nagyra nőtt folyónak és az elkerülte a templomot. Az ellenség megszégyenülve állt odébb. A hívek örömmel adtak hálát Istennek és a szent főangyalnak a segítségért. Archipp ezután továbbra is a templom mellett maradt. Hűségesen végezte templomi szolgálatát. 70 éves korában halt meg a templom közelében. Ott temették el a hűséges szolgát. Egyházunk, a mai napon megemlékezve Szent Mihály csodálatos közbelépéséről, Szent Archippot is ünnepli egyben.


Szent Aidán     püspök hitvalló † 651


Szent Beáta


Cirill felszentelt vértanú

Szent Cirill Makszimián császár uralkodása alatt élt. Élete minden erénnyel ékes volt. Egy alkalommal, két szolgájával egy kolostor felé indultak Útközben látták, hogy a pogányok áldozatot mutatnak be az ökrök és juhok bálványistenei előtt. Ezen az értelmetlenségen felindulva leleplezte a bálványimádókat. Ezért megkötözték, és börtönbe vetették. Reggelre a börtön ajtajai megnyíltak és minden bálványszobor összetörve hevert a földön. Cirill elment a kolostorba. Ott, látomásban Szent Filoxén főpapi és vértanúi koronát jövendölt neki.

Ezután elment Rómába, és ott, beszédeivel erősítette a keresztényeket. Amikor üldözés tört ki, Jeruzsálem felé vette útját. Maleon szigetén megjelent neki egy fehérruhás ifjú, és kérte, ne hagyja el Kréta szigetét. Gortyna városában, 60 éves korában püspökké szentelték. Amikor újra keresztényüldözés tört ki, a főpapot e hely elé vitték és bálványimádásra kényszerítették. Mivel hitében állhatatos maradt, lefejezésre ítélték. Ezután ló-zablát tettek szájába, szekérre ültették és elvitték. Raksza közelében fejezték le 95 éves korában.


Szent Dávid atya

Dávid atya először rabló volt és sok rosszat tett: még ölt is. Több mint 30 rablónak volt a vezére. Egy alkalommal, velük egy hegyen ülve, elgondolkozott istentelen életén, és megszállta az Istentől való félelem. Otthagyta mindnyájukat és egy kolostorba kérte felvételét, hogy bűneiért vezekeljen. Csak akkor vették fel, amikor az elöljárót megfenyegette. Szerzetesi életében csakhamar felülmúlta társait erényeivel. Cellájában ülve megjelent neki Gábor főangyal, és biztosította őt bűnbocsánatáról. Dávid kételkedett ebben, az angyal azzal büntette meg, hogy elvette tőle beszélőképességét. Csak akkor tudott beszélni, amikor imádkozott és dicsérte Istent. Az angyal eltávozása után hálát adott Istennek bűnei bocsánatáért. További életében Isten kegyelméből sok csoda történt általa. Beszélni azonban csak az imádság idején tudott. Így élt hosszú életet sokaknak épülésére. A VI. században adta vissza lelkét Urának.


Szent Eleutériusz hitvalló † 585


Szent Eudox vértanú

Dioklécián császár, uralkodása alatt kegyetlenül üldözte a keresztényeket. Az üldözések idején sok keresztény elbujdosott a pusztába és a hegyek közé. Közöttük magas rangú emberek is voltak Egyik volt közülük Eudoz katonai fővezér, Jézus Krisztus hűséges keresztény szolgája. Egész családjával elmenekült a császári kegyetlenség elől. A helytartó katonákkal kerestette. A katonák egy helyen megtalálták, de szegényes ruházata miatt nem ismerték fel. Ő magához hívta a katonákat, megvendégelte, és a végén kijelentette, hegy ő az, akit keresnek. A katonák nem akarták őt magukkal vinni. A szent azonban úgy látta, hogy Isten hívja a vértanúságra. Elbúcsúzott családjától és követte a katonákat. A helytartó bálványimádásra hívta fel Eudoxot. Ő azonban állhatatos maradt, majd leoldotta katonai rangjelző övét és a helytartóhoz dobta. Keresztény katonatársai ugyanezt tették. Erre a helytartó a különböző kínzási lehetőségeket emlegette előttük. Ezek ellenére is kitartott hite mellett. Ezután kifeszítették testét és kegyetlenül verték, utána felfüggesztették és hegyes vasakkal szaggatták, majd börtönbe vetették. Néhány nap múlva darabonkint vágták le tagjait, végül lefejezésre ítélték. A vesztőhely felé menvén, imádkozott. Közben meglátta feleségét. Temetéséről adott neki utasításokat. Aztán Zenon nevű érte síró barátját vigasztalta meg. Először Zenont fejezték le, utána Eudoxot, majd velük több más hitvalló keresztényt is. Eudoxot felesége temette el a férje által megjelölt helyen.


Kiriák, Nauszt és Abib vértanúk

Mindhárom szent vértanú Déciusz császár uralkodása idején szenvedett Alexandriában. Abban az üldözésben ölték meg őket, amelyikben Fabius római pápát és Sándor alexandriai pátriárkát. Mindhármukat Valerius helytartó elé vitték. Krisztus nevének bátor megvallásáért, és, hogy bátran leleplezték a bálványimádás hiúságát, karddal fejezték le őket. Velük együtt öltek meg még 13 vértanút. Néhány alexandriai keresztény elvitte holttestüket, és tisztelettel eltemették azokat városukban.


BOLDOG LAURO-I LIBERÁT (kb. 1220-1260)
A Brunforte grófi család sarjaként lépett be a grófi kastélytól nem messze lévo Soffiano-i ferences kolostorba. Habár pappá szentelték, elöljárói engedélyével mégis szemlélodo életet élt. A csend, a magány annyira életelemévé vált, hogy igen keveset beszélt, még rendtársaival is alig váltott szót. Önsanyargatás, extázisok, hosszú imák töltötték ki napjait: inkább angyali, mint emberi életet élt. Arcáról nagy boldogság sugárzott; inkább az istenszeretettol, mint betegségtol felemésztve fejezte be rövid életét - utolsó szavaival a menny örömeirol beszélt. IX. Piusz erosítette meg évszázados tiszteletét. A rövid életrajzhoz a Fioretti egyik elbeszélését csatoljuk a 20. fej.-bol, hogy szemléltessük: milyen volt egy 13. századbeli ferencesnek az elképzelése a mennyei boldogságról. (Egy novícius látomásáról, aki el akarta hagyni a szerzetet.) „A novícius... azon az éjszakán, amikor már távozni készült, bement a templomba s az oltár elott Isten csodás látomásban részesítette. A szentek végtelennek tüno sorát látta maga elott elvonulni párosával, mint valami körmenetben. A legszebb és legdrágább szövetekbe voltak öltözve, arcuk és kezük fénylett, mint a nap, s angyalok éneke és muzsikája mellett haladtak. Közülük ketto a többieknél is finomabb és díszesebb ruhát viselt, és akkora fény vette oket körül, hogy aki látta, nem tudott betelni vele... Amikor elhaladtak már, utánuk szaladt s az utolsó pártól elfogódottan kérdezte, kik azok a fönséges alakok, akik ebben a fényes körmenetben mennek. Azt a választ kapta, hogy mind kisebb testvérek, s a ketto, akik fényesebben tündökölnek a többieknél, Szent Ferenc és Szent Antal… Amikor az ifjú magához tért, erot merített a látottakból s nem hagyta el többé a szerzetet.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Liberátnak erot adtál, hogy életét imádságban és magányban élje le, közbenjárására segíts bennünket, hogy hivatásunkban huségesen kitartsunk, és eljussunk a tökéletességre, melyet megmutattál nekünk szent Fiadban, Jézus Krisztusban. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökkön örökké.


Szent Romil vértanú

Szent Romil Traján császár uralkodása alatt élt. A császári házban ő volt az első főember. Történt, hogy Traján császár, hadseregének nagy sokaságával birodalmának keleti részeibe jött, hogy onnan országokat hódítson meg magának. Megszámlálván katonáit, azt találta, hogy 11 ezer olyan ember van közöttük, akik Krisztus hitének követői, és elfordulnak a bálványimádástól. Traján mindnyájukat elküldte megszégyenítve Örményországba. Azt remélte, hogy ez megváltoztatja keresztény magatartásukat. Utána visszajöhetnek és vissza kapják régi tisztségüket.

Ekkor Romil, mint hadvezér felkereste a császárt. Megrótta istentelenségéért, és azért, hogy harcba indulva csökkenti haderejét. Ugyanakkor kereszténynek vallotta magát, készen állva arra, hogy meghaljon Ura Jézus Krisztus nevéért. Traján nagyon megharagudott hadvezérére. Megparancsolta, hogy kegyetlenül verjék meg, és halálra ítélte. A szent vértanúnak fejét vették. Börtönben szenvedő keresztény társait is sokféle kínzással gyötörték. Kilenc ezret közülük keresztre feszítettek Örményországban, a pusztában Ararát hegye közelében. A többiek más kínzások között haltak meg.